emberek bejegyzései

Szombaton történt, hogy kb. 5 és egynegyed év után ismét betettem a lábam az újpesti piacra...és tetszett.

Amíg nagyanyám élt és együtt laktunk, minden második szombaton ez volt a programom, a piacozás. Ő persze nem jött (azzal a tempóval jobb is), mert úgysem tudott volna cipekedni (meg mire felöltözik...), így az egész cécót nekem kellett intéznem. Mindegy, hogy előtte bulizni voltam vagy egyszerűen csak aludni szerettem volna a munka és az egyetem mellett, neeem, kelés, azt' irány a piac, mert később már csak a sok korán kelő vásárló után maradt másodrendű portékából lehetett volna válogatni, az meg már mégiscsak botrány!  A hétvégéimet is úgy kellett szervezni, hogy ha valamelyiken elutaztam valahova, akkor a másikon nem csinálhattam programot, mert piac + takarítás kombó várt rám, és ez bizony igen kellemetlen volt nekem a baráti körömben. Sokszor mindenféle semleges dologgal kellett megmagyaráznom, hogy miért nem érek rá egy-egy közös programra, és csak a legközelebbi barátaim tudták, mi a helyzet. Konformizmus + lelki torzulás egy erős jellem mellett = részben kimaradt fiatalkor. Az egésznek sok előnye volt — például, hogy egész jól megtanultam az ár/minőség összefüggést átlátni és eszerint döntést hozni vásárláskor — meg egy hátránya: nagyanyám halála óta egyszer sem tettem be a lábam a piacra. Eleinte amolyan gyűlölet indukálta dacból, később lustaságból nem mentem, az utóbbi hónapokban viszont egyre többször suhintott meg a gondolat, hogy csak hasznos volna feleleveníteni ezt a szokást, és az egyre erősödő szándék most szombaton végre cselekedetbe torkollt. Nem keltem korábban, mint máskor, de ezúttal kevesebb időt pöcsöltem a gép előtt, felöltöztem, felpakoltam magam szatyrokkal és kiléptem az ajtón.

Látszólag egyébként ez egyáltalán nem nagy dolog, hiszen mi a franc van egy bevásárlásban? Hát persze semmi, annak, aki nem az elpocsékoltság keserű mellékízével gondol vissza azokra az évekre, amelyeknek a legszebbeknek kellett volna lennie, és akinek nem 26 éves korában kellett kiüresedetten feltenni magának a kérdést, hogy ki a fene ő egyáltalán. Ilyen értelemben ez a tett számomra olyan volt, mint a felülemelkedés a múlt kudarcán, a megbékélés önmagammal, amiért anno nem voltam képes úgy alakítani az életem, hogy az nekem tetsző módon történjen, és a béke kedvéért a falig (vagy még azon túl is hátráltam), a saját káromra.

Pusztán kb. 5-6 sarokról van szó, szóval még csak nem is beszélhetünk nagy távolságról. Visszafele egy kicsit ugyan megerőltetőbb a séta (felpakolva), de még úgy is elviselhető, semmi nem indokolja tehát, hogy egy hónapban egyszer ki ne menjek. Merthogy a piacnak — a néhány hátrányán túl — számtalan előnye van.

- az árubőség például. Ha bemegyek a sarki Matchba (ami pont a legmegfelelőbb helyen van hazafelé), és zöldséget, gyümölcsöt vagy húst akarok venni, akkor abból kell gazdálkodni, ami van, és meg kell elégedni a minőséggel is, akármilyen is az. Márpedig sokszor előfordul, hogy fonnyatag uborkák, löttyeteg paradicsomok sorakoznak csak a rekeszekben, vagy éppen folyós eprek, és olyan eset is volt már, hogy a vacsorához vagy a hétvégi főtt kajához szükséges alapanyagok hiánya miatt módosítanom kellett a menüt. Ezzel szemben a piacon olyan elképesztő árubőség van, hogy csak győzzön az ember válogatni. Hegyekben állnak a zöldségek és gyümölcsök (déli- és nem déli), egymás mellet sorakoznak a hentesek (ahol szintén halomban áll a mindenféle testrész) és pékségből is van több. Az újpesti piacon például Lipóti is van, ahol a számos pékáru mellett akkora kenyereket is láttam, mint egy felnőtt férfi törzse karok nélkül. A minőség is eltérő, de éppen az a jó, hogy ehhez képest az árak is változóak, szóval könnyen megtalálni az elvárásokhoz passzoló ár-minőség arányú termékeket.
- ha már az árnál tartunk, szintén a piac javára írható, hogy bár az árak rendkívül változóak, bizton állítható, hogy még a legdrágább termék is olcsóbb, mint bármelyik üzletlánc kínálatában ugyanaz. Most például 120 forintért vettem egy rendkívül érett ananászt, ami akkora volt, mint Dr. Alban feje, de 299-ért vettem egy kiló érett nektarint és 179-ért újkrumplit (míg máshol a régi volt 240). A filézett csirkemell kilója meg 300 Ft-tal olcsóbb, mint a Matchban vagy máshol, ráadásul sokkal frissebb is, hiszen a piacon áruló hentesnek kevésbé kell tartania attól, hogy rajta marad az áru. A helyes módszer mindössze abból áll, hogy az első vásárlás előtt párszor körbe kell futkorászni, memorizálni, hol mi a legolcsóbb/legszebb, aztán módszeresen beszerezni a kiszemelt darabokat, és sorban állás közben lecsapni, a 'nem kell, de ilyen olcsón nehogy má' ne vegyem meg' termékeket.

Ez két pont ki is teszi a piac 'számos' előnyét (mert mindent visz), ugyanis a pár hátrány és kellemetlenség eltörpül mellettük.
- ilyen például, hogy rengetegen vannak. Elképesztő mennyiségű ember, akik egy része ugyan (a taták és nyanyák) a hét bármely napján piacozhatnának, de ők valamiért mégis a szombatot választják. Nyilván kifigyelték, hogy ilyenkor jön új áru, esetleg a Marika is ilyenkor jár, akivel hazafelé olyan jól meg lehet beszélni a világ nagy dolgait, vagy tudomisén. A sok emberből pedig sok bosszúság következik, mert  sok jó ember... ugyebár, de itt sok egymásra nem figyelő ember tolong és szitkozódik. Az itt gyakran feltűnő banyatankokkal szembeni egyéni ellenérzésemen túl zavaró, hogy egyesek erőszeretettel állnak meg gondolkodni vagy bámészkodni a szűk sorok között, és nem lehet tőlük elférni, miközben hátulról persze nyomnak. Aztán vannak, akik direkt úgy közlekednek, hogy ne lehessen mellettük elmenni, avagy felöklelnek, és utána még nekik áll feljebb.
- a nagy tömeg másik hátránya, hogy mindenhol irgalmatlan sorok vannak. Ha nem a megfelelő időben mész, vagy valamelyik kofánál valamiért nagyon érdemes vásárolni, akkor simán előfordul, hogy 20 embert kell végigvárnod, majd a másik és harmadik helyen megint ugyanennyit. Közben lehet stírölni a tömeget és gyűjteni az emberi gyarlósággal kapcsolatos tapasztalatokat.
- vannak például, akik nem akarják kivárni a sorukat annak ellenére, hogy az árusok bazi gyorsan dolgoznak. A több éves/évtizedes rutinjuknak köszönhetően szemre pont annyit pakolnak a nejlonba, amennyit kértél, kurva jól fejszámolnak, és pörgő ujjakkal kezelik a pénzt. Egyesek ennek ellenére nem bírnak a testükkel, és próbálkoznak. Csak most, amíg ott voltam volt egy öregasszony eggyel mögöttem, aki amikor ÉN sorra kerültem, már nyújtotta is az Ő nemtommilyét és kezdte, hogy "Jajh, hát nekem csak ez az egy...", majd amikor csúnyán néztem rá heherészésbe fullajtotta a mondókáját, egy másik meg képzeletben megtükrözte a sort, és neki pisilni kell menni felkiáltással bevágott az ellenkező irányból, amivel jól fel is baszta az árust.
- aztán vannak olyanok, akik a 96 Ft/kiló áron vesztegetett karfiolról ácsorgás közben letördelik a zöld részeket, hogy a végén csak 94-et kelljen fizetni, amiben szerintem nem a tényleges anyagi haszonszerzés a fő motiváció, hanem a svédasztalos proli-mentalitás (ti. mindenből és addig eszik, amíg már rosszul lesz, mer' kvázi-ingyen van). Rosszul vagyok ettől.

Lehetne még sorolni ezt a sok visszataszító és/vagy bosszantó apróságot, de ezeken könnyen felül lehet emelkedni, hiszen ott a haszon, hogy az ember olcsón vásárolt áruval felpakolva bandukolhat haza az utcán. Szerintem máskor is menni fogok, avagy innentől kezdve újra piacra járó ember leszek.

"Nagy az Isten állatkertje...' — mondta a TV2 hírolvasója vagy 8 évvel ezelőtt egy bulvár kategóriájú hírről készült összeállítás után. Azóta nem nézem a TV2 esti hírműsorát, és azóta gondolom, hogy szükség van valamilyen durva szabályozásra, mert az ilyen megnyilvánulás sérti a hírműsorokra irányadó etikai normákat.

Sajnos azonban igaza volt a hírszerkesztőnek (aki a hírolvasó szájába adta ezeket a szavakat), és ez leginkább most, a karácsonyi őrültek háza idején látszik a legjobban. Hogy Isten állatkertjébe mennyien tartoznak, és mennyien nem, azt nem tudom, de hogy az eloszlásuk aránytalan, az biztos. Mert ha vélelmezem, hogy ebben az állatkertben nincs is 6,5 milliárd példány, és ennélfogva Magyarországon sem 10 millió egyed van, akkor is szembetűnő, hogy az állatsereglet jelentős része tartózkodik Budapesten, és ezen belül is éppen azokon a tömegközlekedési járatokon, amelyeken én utazom. Közös vonásuk, hogy szinte kivétel nélkül nőstény egyedek, és hogy rendelkeznek egy olyan többlettel, amivel más egyedek nem. Ez egyfajta kinövés, a testük valamely pontján: vagy a mellső végtagjuk meghosszabbodása, vagy a testük egy más pontján elhelyezkedő duzzanat. Mindkét esetben nyilvánvaló, hogy csak kvázi-testrészről van szó, mivel szemmel láthatóan nem képesek irányítani azt. Úgy vannak vele, ahogy a macskám a farka végével: bár nyilvánvalóan hozzá tartozik, valahogy mintha mégis idegenként érzékelné. Például amikor vizes lesz, az nem érdekli, ellenben ha a teste bármely más pontjára egyetlen apró vízpermetecske csöppen, máris a legtávolabbi sarokig rohan, és azonnal szárazra nyalja a teljes szőrfelületét. Mellesleg erről jut eszembe, hogy milyen már, hogy a macskáknak antianyag-nyáluk van? Amikor nyalakodnak, nemhogy nedvesek nem lesznek, de a már meglévő nedvességet is a nyelvükkel tüntetik el.

De térjünk vissza a BKV járatain utazó egyes nőegyedekhez, akik valamilyen batár (vagy akár sokkal kisebb) csomaggal utaznak, ÉS nem urai ennek a csomagnak, ÉS egyáltalán nem vesznek tudomást arról, hogy rajtuk kívül más is utazik az adott járaton, akit viszont ők zavarnak. Lássuk a típusaikat:

A banyatankos
Talán a legközismertebb és legtöbb bosszúságot okozó ember-egyed. Karja végén egy gurulós, nyugdíjasoknak való eszköz lóg, amit jellemzően maga mögött húz. Ennek telítettségétől függően látványos mutatványokat végez: üres állapotban sokkal nagyobb erővel mozdítja meg, mint az szükséges lenne, így ennek-annak (busz falának, emberek lábának, stb.) nekicsapja, telerakott állapotban viszont alig-alig bírja megemelni, lassítva ezzel mindennemű emberi helyváltoztatási metódust. A banyatank kereke jellemzően sáros (főleg ebben a latyakos időszakban), így a frissen mosott, és/vagy első alkalommal felvett nadrágok viselői kimondottan örvendenek minden olyan koordinálatlan mozdulatnak, aminek következtében ruházatuk értéke máris jelentősen csökken (a következő mosásig). A járművekről való le- és felszállás során a banyatankok tulajdonosai hatalmas nyögésekkel és sóhajokkal adják a világ tudtára, mennyire nehéz terhet cipelnek, és azt nyomban a jármű legforgalmasabb pontján pihentetik meg. Ha viszont ugyanezen tevékenység során nem telepakolt banyatankot hurcolnak magukkal, le- és felszállás esetén azt egy könnyed mozdulattal lendítik be a járműbe (vagy le arról), melynek földhöz közeli pontjairól leröpülve, híg sárcseppek pettyezik be az óvatlan és gyanútlan többi emberek ruházatát. Ami pedig a legjellemzőbb erre az alfajra, hogy csomagjuk dinamikájáról és kiterjedéséről fogalmuk sincs, és ezzel a többi ember-egyedek is így vannak. Ennek eredője pedig az, hogy amikor egy mozgólépcsőről szeretnél leszállni, és előtted éppen egy ilyen nő vánszorog, nem tudsz időben lelépni az alkalmatosságról, mert a banyatankos egyed úgy lép le arról, hogy terhét mindvégig maga mögött pihenteti, és csak akkor kezdi el tőled távolítani, amikor ő maga már legalább két lépésre eltávolodott. Ezt viszont a mögötted jövők nem látják, avagy látják de leszarják, ergo rátolnak a még másodpercekkel később is közvetlenül a bokád előtt pihenő, jellemzően alumínium merevítéses eszközre, amiben könnyedén felbukhatsz, hacsak nem végzel akrobatikus mozdulatokat, melyek segítségével különféle irányokba szökkenve megúszhatod a balesetet. A banyatank elszabadult utánfutó jellegéről pedig majd egy másik alkalommal értekezek.

A bőröndös
A különféle vasúti és buszpályaudvarok környékén előforduló egyedek között nagy arányban képviselteti magát ez a típus. Legfőbb jellemzője, hogy méreteihez képest aránytalanul nagy bőröndöt és/vagy utazótáskát cipel magával, melyet jellemzően úgy helyez el az adott járművön (főleg metrón), hogy minél jobban akadályozza a fel- és leszállást. Leggyakoribb megjelenési formája a 160 centiméteres és 50 kilós nőegyed, 120x50x30 centiméteres műanyag, gurulós bőrönddel. Bizonyos egyéb viselkedésformái feltűnő hasonlóságot mutatnak a banyatankos, idősebb egyedek viselkedésével.

A táskás
A táskás nem gurulós alkalmatosságot cipel, hanem viszonylag merev kialakítású, kézből lógatós eszközt, mellyel kapcsolatban szintén súlyos koordinációs problémái akadnak, és ezt nem rest környezete tudomására is hozni, minden lehetséges pillanatban. Bár a méretarányokból kiindulva minden alapja meglenne, hogy ura legyen e kvázi-testrésznek, mégsem képes megállni, hogy minden egyes apró mozdulat megtételekor neki ne vágja azt a többi ember lábának, oldalának vagy egyéb testrészének. Mások mintha undorodnának terhüktől, és annyira eltartják azt maguktól, hogy a zsúfolt járművön rögtön két helyet is elfoglalnak vele (ami természetesen jár nekik). Ugyanezek alkalmanként, amikor nem kapnak ülőhelyet, terhük elviseléséhez segítségül hívják a különféle kapaszkodókat, csöveket és markolatokat, szigorúan azzal a kézzel, amelyben a táskájukat tartják. Ilyenkor az elszabadult hajóágyúként csapódik neki mindennek, ami a hatósugarában található (ide értve az ülő utas nyakát, fejét, oldalát, stb.).

A retikülös
Végül - de nem utolsó sorban - a retikülös egyedek érdemelnek szót. Ezek igen rövid fülű, de annál nagyobb kiterjedésű eszközt hurcibálnak magukkal, jellemzően a hónuk alatt, szorítva. Teszik ezt vélhetőleg azért, mert féltik a temérdek női kincset rejtő alkalmatosság tartalmát, és semmiképpen sem azért, hogy a különféle kilendülésekkel ne zavarják utastársaikat. Sőt, az, hogy ezen eszköz szinte már valóban a testük részét képezi, egyáltalán nem jelent könnyebbséget a körülöttük utazók számára, mivel a retikülös ember-egyedek ennek ellenére vágják neki mindenkinek a hónuk alól elől és hátul is kilógó, igen kemény részeket. Erőszeretettel közlekednek így a zsúfolt sorok között (mindenkit végig koccolva), de igen kedves elfoglaltságuk az is, hogy a metrószerelvények üres üléseire való lehuppanás közben a retiküljüket egyszerűen ráültetik a már korábban helyet foglalt utastársaik testére. Ha ezt mégsem tennék, garantált, hogy viszont felállás közben verik ki mindenki kezéből az abban tartott könyvet, mobiltelefont, csecsemőt, pudlikutyát és/vagy egyebeket — anélkül, hogy mindebből ők maguk bármit is érzékelnének.

Természetesen Isten állatkertjében nem csak nőstények, hanem hímek is helyet kaptak, melyek szintén hasonló kinövésekkel rendelkeznek. Az összespárgázott dobozos és a telepakolt-koszosfülű-műanyagzsákos típusokra azonban majd csak egy másik alkalommal térek ki.

Annyian és annyi helyen megírták már a fejleményeket, a véleményüket, de úgy érzem, most már én sem maradhatok ki. Olyan lesz nekünk ez a vörös iszap kifejezés, mint az aflatoxin, a 'gyanús fehér por' vagy Mega Trade-botrány szókapcsolat: nem felejtjük el, amíg élünk. Az általam olvasott melegbloggerek közül SPF és m. is publikált egy-egy írást, én viszont — velük ellentétben — megengedem magamnak azt a vagdalkozó hangnemet, amit valahol a sajátoménak mondhatok.

Mert ahogy a híreket figyelem, és igyekszem követni a fejleményeket, hol felháborodok, hol meg repes a szívem. Hideg-meleg. Úgy érzem, hogy valahol az emberek százainak tragédiája felett, két világ összecsapásának is szemtanúi lehetünk ezekben a napokban. Az egyik világ az a szellemi vörös iszap, amit a volt KISZ-funkcionáriusok, privatizátorok, haverkák, milliárdossá vált szarháziak, ezek ügyvédjei és az egész brancs köreihez tartozó újságírók, értelmiségiek masszája jelent. Ez az iszap végre hígulni kezdett, főleg az önkormányzati választás rájuk nézve tragikus eredménye után (aminek még egy egész napot sem örülhettem...), a tiszta víztől ez most kavarog, lefolyik, elfolyik, szétfut, és előbb utóbb szinte semmi nem marad belőle. Ez a világ az "iszap nem mérgező" és a "fizetjük a temetési költségeket" jellegű kijelentések, a rendőrautó biztonságából nyilatkozatot adó vezetők, a gazdagodás mellett senkire tekintettel nem levők, az alkalmazottakat perrel fenyegetők, semmiért felelősséget nem vállalók és a szerecsenmosdatók világa.

A másik oldalon viszont ott az új világ, ami egészen más folyamatokat részesít előnyben. Nem hibátlan persze ez sem, de szerintem nem csak az én szívemhez állnak közelebb ezek a folyamatok és intézkedések, hanem sok másik honfitársaméhoz is. Felelősségre vonás, gyors intézkedések, határozott döntések, cselekvési terv. Nem szoktuk meg az ilyesmit, és állítom, hogy a régi világ azért fogja elveszteni ezt az összecsapást, mert szintén sem szokta meg, ráadásul alkalmazkodni is képtelen. Lásd — a szintén szarért-húgyért timföldgyárossá lett — Gyurcsány  tegnap délelőtti és azzal szöges ellentétben álló délutáni véleményét, ami számomra arra utal, hogy azt sem tudja már, mit nyilatkozzon az intézkedésekről.

Szerintem a letartóztatott cégvezetőnek meg sem fordult a fejében, hogy le fogják tartóztatni. Elképzelhetetlennek tartotta, hiszen ilyesmiért eddig soha senki nem ütötte meg a bokáját, és emiatt az önvédelmi mechanizmusa is kikapcsolhatott, különben már rég lelépett volna. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem egy takarítónéni vagy egy portás (meteorológus) fogja elvinni a balhét, hanem az, aki okozta. És nemcsak dr. Bakonyi, hanem a többiek is, akik tudták, hogy mit csinálnak és mire adnak utasítást, annak ellenére, hogy azt is tudták, mi lehet ennek a következménye. Bízom benne, hogy ahogy a kihallgatások folynak (máris, nem ám fél év múlva...), egyre-másra halljuk majd, hogy szedik össze a bandát. Nincs idő meglépni, nincs idő az asszonyra vagy a kölökre íratni a házat, a gyárat, mert ugrik az is. Milliárdok ide, 100 leggazdagabb magyar közt levés oda, nemcsak a környéken lakók, de az ország jóérzésű része is üdvözölhette ezt a lépést. Én azt tettem, bár bevallom, én magam sem hittem, hogy egy ilyesmi itt és ilyen gyorsan megtörténhet. Vagy csak naiv vagyok? Lehet.

A régi világ azért is veszteni fog, mert a képviselői megrémültek és vagdalkoznak. Most igazán nagy bajt csináltak, és ettől megszeppentek, reszkető térddel, remegő hangon nyilatkoznak, csupa olyasmit, ami a jogos felháborodást csak növeli. Mások pedig véleményeznek, ugyanazon a módon, ahogy azt eddig tették, és közben sok-sok olyan dolgot írnak, ami csak az egyre fogyó társaságuknak imponál, miközben másokban a lincselési kedvet idézi elő. Amikor a belügyminiszter a főgané kijelentésére azzal reagált, hogy ha az iszap valóban olyan ártalmatlan, akkor fürödjön meg benne, akkor nem szerencsés azt taglalni, hogy egy miniszter hogyan mondhat ilyet. Nem szerencsés, mert állítom, hogy az ország java a miniszterrel értett egyet, és nem szerencsés, mert a kedves ál-fanyalgó elvtársat e közül a sok ember közül valaki esetleg pofán találja b*szni, amit — köztünk legyen szólva — egyáltalán nem bánnék. Persze akkor majd lehet szitkozódni, diktatúrázni, fasisztázni, antiszemitázni, stb., az úgyis megy nekik. Megy nekik az is, hogy a cég állami felügyelet alá rendelése diktatórikus, a Rákosi-időket idézi és hasonlók, én viszont azt mondom (és hiszem, hogy sokan vagyunk ezzel így), hogy talán a legjobb döntés volt mind közül. A termelés folyik tovább, az embereknek megmarad a munkahelye, de talán nem kell attól tartani, hogy ez a felelőtlenség megy majd a közeli jövőben is. Én persze szívesen továbbmennék, és államosítanám (kisajátítanám) az egészet úgy, ahogy van, bár ezt talán most csak a felháborodás mondatja velem. Miközben pedig az elvtársak őrjöngenek emiatt, felépült egy 4 méter magas újabb védvonal, mindössze néhány nap alatt. Így kell ezt csinálni.

Harmadrészt pedig a saját népüket és az egyházakat állandóan szapulók is kaptak egy pofont, hiszen a nép megint összefogott. Mégsem mindig húz szét az a bő gatyás-fütyülős barackos suttyó. Rengetegen segítenek munkával, pénzzel, ruhaneművel, használati tárgyakkal, egyes települések átmeneti szállásokat alakítottak ki, ismét van adományvonal, gyűjtés, stb. Mindezt úgy, hogy az árvíz által lerombolt településeken élők, és az egyéb károsultak elvileg már lefölözték az adakozni vágyó és adakozni képes emberek felajánlható javait. Sőt, még Szlovákiából is érkezett segítség, ami külön örömteli.

Ha az új világ így arat diadalt a vörös iszappal (és vörösiszappal) borított, kártékony miazma felett, akkor sokkal szívesebben fogok továbbra is ebben az országban élni. Addig pedig lesem a fejleményeket tovább.

... mármint ami a szavazatszámláló bizottsági tagságot illeti. Ebből két alkalmat már ecseteltem is a blogon, és ennyit bőven elégnek is tartanék, ha most nem ért volna megint egy olyan élményfröccs, ami miatt kénytelen vagyok megint előszedni a témakört.

Történt ugyanis, hogy a választási törvény módosításával együtt a szavazókörök számozása is megváltozott, és nyilván ezen kívül még pár kisebb dolog is (a demográfiai változások miatt a körzethatárok kialakítása, stb.). Például én is másik szavazókörbe kerültem, mint ahol eddig voltam, ami miatt haragudtam is a pártszervezetemre, mert amikor megkértek, hogy mennék má' most is, azt mondták, nyugi, minden a régi, csak a számozás más. Aztán ahogy az ismerős arcú szavazók egyre-másra jöttek, rájöttem, hogy nem csaptak be, én ugyanis ugyanott voltam, ahol eddig, mindenki más cserélődött ki körülöttem. A régi csapatom is megvolt, két ajtóval odébb, én pedig új társakat kaptam. Ők ihlették ezt a bejegyzést, ami hangsúlyozottan nem politikai, most nem azon van ugyanis a hangsúly, hanem az embereken.

Heten voltunk, amiből egy voltam ugye én, a blogból már jól ismert életű, gondolkodású, 31 éves buzi. Ezt részleteznem nem is kell. Volt rajtam kívül még két párt által delegált férfi, egy a Jobbiktól, egy meg az MSZP-től, három nő, akik az önkormányzat által választott bizottsági tagok voltak (ők nem párt- és/vagy elvhűségből, hanem pénzért vállalják ezt a 15 órányi szopást), meg a jegyzőkönyvvezető, aki konkrétan önkormányzati alkalmazott, és jogilag nem tagja az SZSZB-nak. A három nő közül az egyik amolyan kedves nagymama típus volt, akinek semmilyen említésre méltó tulajdonságát nem fedeztem fel. Állítom, hogy az egész csapat legnormálisabb tagja volt.

A jegyzőkönyvvezető csajt (40 múlt...) már korábban is 'ismertem', mivel a korábbi JKV nőhöz mindig bejárt traccsolni (az előző 6 alkalommal). Technikai értelemben nem volt olyan ügyes, mint az a másik, a hiányosságait viszont pofával kompenzálta. Nem egy elveszett nő, az biztos. A tavaszi első forduló során eléggé összeveszett a konyhás nénikkel, mert közölte velük, hogy az ebédre szánt ellátmány nemcsak szar, de még hideg is, és kérdőre vonta őket, hogy miért nem használhatjuk a mikrót. Ennek három következménye lett. 1. az összes többi, korábban csak lapítva elégedetlenkedő tag a vállát veregette, 2. kaptunk mikrót, 3. a konyhás nénik azóta mindig megkérdezik tőle, hogy elég meleg-e az ebéd. Szóval negyvenes, dohányos, mély hangú, határozott, festett hajú, vagány nő. Könnyen el lehet képzelni, mert ez egy archetípus.

A jobbikos delegált egy rövid szárú és gagyi farmert hordó, általános iskolai ünneplő ruhás, fogatlan, hosszú hajú, rocker postás volt. A lehelete viszonylag büdös, a szellemi szintje viszonylag nem magas. Szemmel láthatóan szegény sorból jött, és a postás fizetésből nyilván nem tellett neki kevésbé jehovás ruhadarabokra. Első alkalommal volt bizottsági tag, ezért sok mindenről fel kellett homályosítani, például arról is, hogy a notebookját még előveheti, de a mobilnet dugaszt nem dughatja be, és persze a mobiltelefont is csak az ajtón kívül kéne nyomkodni. Mondtam neki, hogy engem nem zavar, de bármelyik szavazó kiverheti a patáliát, és akkor jegyzőkönyv, talán rendőrség, eljárás...szóval kell ez a nyavalyának. Végig elég jámbornak tűnt, és még az érvelésemet is érthette (amikor ebéd közben beszélgettünk), ezt a képet azonban egy szempillantás alatt szétzúzta, amikor a számlálás lezárultával majdnem nekiment az elsőként említett, nagymama-szerű nőnek. A dolgomat intéztem, amikor azt hallom, hogy a nő valamire válaszul azt mondta, hogy "de hát akkor a Jobbik rasszista", mire a 'srác' egy hőbörgő kamasz bunyó előtti hangsúlyával kérdezett vissza, hogy "Mit rasszista? Mit rasszISTA?!", majd folytatta, hogy a cigányok a rasszisták, mert...mindegy, a szokásos jobbikos lózungok. Nemcsak ebben az értelemben archetípus ő is, hanem azért is, mert szinte tökéletes mása volt egy régi ismerősömnek. Nemcsak a biológiai felépítése, de még a hangja is ugyanolyan volt.

Az MSZP által delegált vénember normál körülmények között nagyon idegesítő lett volna, de most jobban örültem neki, mint az elődeinek. Buszvezetős nadrág, szandál kék zoknival, kötött pulóver. Ő már nagyon sokadszor van, mindent tud, mindent jobban tud, mindenhol dolgozott, mindenkit ismer, és mindenről eszébe jut valami sztori, amit bárki/akárki/mindenki szavába vágva is elmesél, még akkor is, ha éppen nyolcan állnak sorban, és a bizottság minden tagja elfoglalt. Mivel csak alig több mint négy órát aludtam, és még három kávé is csak alig tudott ébren tartani, nem is volt olyan nagy baj, hogy ennyit sztorizott. Volt, ami elterelte a figyelmemet a kimerültségemről és a hátra levő idő állandó figyelésétől. Remélhetőleg az utolsó alkalom volt, hogy MSZP-s delegált jutott ebbe a szavazókörbe, és legközelebb már erre sem telik majd nekik. Ezt csak mellékesen jegyeztem meg, és nem a bácsinak szólt.

Amikor a másik önkormányzati tagot megláttam, egyszerre állt meg bennem az ütő, és ült ki az arcomra egy szélütésen átesett fogyatékos bárgyú félmosolya. Ott ült, méghozzá teljes életnagyságban az a nő, aki miatt mindig többször elmondtam a pártszervezetnél, hogy "Nem, nem abban a szavazókörben szeretnék lenni, amelyikhez én is tartozom, hanem a másikban"... szóval ott ült Aranka, a közvetlen szomszédom, az utálatos, a mindig minden ellen tiltakozó, a nagyanyámat megríkató, az ajtaját mindig csapkodó, ugyanakkor ha nálam kicsit hangosabban nevető, pár fős társaság van, akkor hajcsavarókkal becsöngető és 20:30-kor rendőr hívásával fenyegetőző nyugdíjazott orosztanár és aktív boszorka. Aranka ilyetén közelségének azért sem örültem, mert a lakótelepi, vékony falakra és a még vékonyabb ajtókra való tekintettel nyilván jó pár alkalommal volt fültanúja a lakásomban felhangzó "Itt harapdálom a mellbimbódat, te meg máshova figyelsz?" jellegű felkiáltásoknak, szóval tuti vágja, hogy mi a helyzet. Szerencsére a magánéleti dolgokra nem nagyon kérdezgetett rá, csak a macsekkal meg a sulival kapcsolatban érdeklődött. Én kerültem is a vele való beszélgetést, de szerencsére megtalálta magának a női szakaszt, így nem zaklatott engem. Megtudtam viszont róla, hogy nagy egészség-fan, de az a beteges szintű. Mindenféle bajból ki volt okosodva, és mindenre egy csomó gyógymódot sorolt, amiket különféle szakkönyvekben és magazinokban olvasott, sőt, fejből is tudta a termékek és metódusok neveit, amiket bőszen ajánlgatott a többi bizottsági tagnak. Ennek ellenére sokkal normálisabb nő, mint amilyennek tartottam, és meglepően türelmes.

Ezt a tulajdonságát a szavazatszámláláskor sikerült megmutatnia, mivel volt még egy SZSZB-tag, akit szándékosan a végére hagytam. Én még ennyire hülye és egyben szerencsétlen embert nem láttam, pedig volt már dolgom pár szellemi antitalentummal. Egy 60 körüli, aránytalan testfelépítésű, szemüveges nőt kell elképzelni, aki úgy ült ott végig, mint valami varjú. A hangja is olyan volt, mint egy varjúnak. Soha semmihez hozzá nem szólt, csak nézett csodálkozó szemekkel, és a történetek végén gyakran megjegyezte, hogy "eérdekess". Ez volt az egyik jellemző mondata, a másik a "jaaa...", egy harmadik pedig a "jó, csak azért szólok, hogy szóljatok". Megfigyeltem egyébként, hogy a szellemi leárnyékoltság egyik tipikus jele az, amikor valaki a mondatai java részét mindig csak elkezdi, és egy tagmondat után a végük el is veszik az éterben. Ez már a sokadik ember volt, aki ezt csinálta, és a sokadik ember, aki segghülye is. Ez az Ica (mert így hívták) mindent, de MINDENT elrontott. Feltételezné-e valaki, hogy 4 db szavazólap lebélyegzése problémát jelenthet bárki számára is? Na ugye, hogy nem. Pedig neki nem ment ez sem zökkenőmentesen, és akkor a számlálásról ne is beszéljünk, azaz de. Megtárgyaltuk, hogy az urnák kiborogatása után először típusonként válogatjuk szét a szavazólapokat, majd az egyes kupacokat külön is szétválogatjuk, a szavazatok szerint. Ez a nő meg nem fogta föl, hogy a két A4-es lap mellett két A5-ös is van, és azok nem ugyanazok. Kérdőre vontuk, hogy akkor most nem a megbeszéltek szerint csinálja, mire bizonygatni kezdte, hogy dehogynem, és bazdmeg nem fogta föl, hogy mi a helyzet. Egész nap azokat a kurva szavazólapokat bélyegezte, és nem esett le neki, hogy nem ugyanabból ad kettőt, hanem négy különféle papírt nyom a szavazók kezébe. Mekkora IQ kellhet ehhez 13 órányi gyakorlat után? Na, de nem is ragozom tovább, mert csak felbaszom magam megint. Ha nem ez a nő van, szerintem fél órával korábban végzünk, ő ugyanis egyszerre érzett késztetést a segítésre és arra, hogy mindent elbasszon, amihez hozzányúl. Ezért kellett bizonyos kupacokat hatszor újraszámolni, ezért ment föl egyre a pumpa mindenkiben, ezért fakadt ki a szoci vénember, és ezért kapott durvább beszólásokat is majdnem, Aranka azonban a védelmére kelt, és mindenkit finoman csitított. Ennek folytán meg is örökölte a nőt, aki mindig igyekezett az ő keze alá dolgozni, ergo triplázni a munkáját, és bár láttam, ahogy az alkalmi mentor arca egyre jobban felhősödik az idegtől, egy rossz szót nem szólt. Le a kalappal.

Mindezek után szerintem nem csoda, ha úgy kimerültem, mint eddig még soha. De vigasztal a tudat, hogy normál körülmények között most 3,5 évig nem kell megint szavazatot számolgatnom.

Tűzoltás, tűzoltás. Külön meg akartam írni a szavazóköri élményeimet már az első forduló után, de erre csak most kerül sor, összevonva a második fordulós eseményekkel. Merthogy ugye senkinek nem voltak kétségei afelől, hogy 979 a szabadidejéből több, mint egy napot feláldozott azért, hogy a kedves, demokratikus jogaikkal élni kívánó szavazók emberi körülmények között adhassák le voksukat az általuk támogatott pártra/listára, avagy — ahogy azt később látni fogjuk — senkire. Nem csak pofázok, teszek is.

A szavazóköri munka az úgy néz ki, hogy először is fel kell kelni jó korán, esetemben hajnali 4:45-kor, hogy 5:30-ra odaérjek, a 3 percre levő általános iskolába. Fél 6-ra már elvileg meg kell számolni az összes szavazólapot, hogy valóban annyi van-e, amennyit elvileg kiküldtek, aztán az urnákat össze kell állítani, a tollakat kihelyezni, az asztalokat, székeket beállítani, a szavazólap-mintát és a tudnivalókat tartalmazó plakátot kiragasztani, meg ellenőrizni a helyiséget, hogy nincs-e valahol pártjelvény, csalásra lehetőséget adó eszköz, ilyesmi. Aztán ha ez mind kész, várni kell az első szavazóra, akinek speciális teendői vannak a többi szavazóhoz képest.

Az ilyen tudnivalókat persze már a választás előtt tudtunkra hozzák, mert először is esküt kell tenni, aztán egy fejtágítást is tartanak, majd az eskütétel után — delegáltak esetében — egy pártszintű okosítót is végig kell ülni, ahol a korábbiakhoz képest specifikus információkat is meg kell jegyezni. Nálunk például meg kellett nézni egy oktatófilmet, ami egy kicsit antik lehetett (annak ellenére, hogy a mostani választásra készült), mert itt még az MSZP-s volt a csúnya, gonosz csaló, holott nagyot fordult a világ, és manapság a jobbikostól kell inkább tartani. Ők ugyanis hajlamosak a demokratikus játékszabályokat figyelmen kívül hagyni. Mivel ez a választás nekem már az 5. (és 6.) volt, sok újat nem tudtak mondani, maximum az előző választás óta történt törvényi változásokkal kapcsolatban okosodhattam. Az eskütétel utáni fejtágítót szépen ki is hagytam.

Az első szavazó tehát máshogy szavaz, mivel amikor bejön, a hitelesítő lapra (amiből minden urnába kerül egy-egy) fel kell írni a névjegyzék szerinti sorszámát, neki meg mindenhol alá kell írnia a nevét. Aztán megkapja a szavazólapot, leszavaz, majd mielőtt bedobná, minden urnába bele kell néznie, hogy azok üresek-e, és előtte kell lepecsételni, leragasztani mindet. Utána mehet a dolgára. A többi szavazó már csak jön, aláír, bedob, mehet.

Az unalom mellett elvileg a többi pártdelegált lehet kihívás, ha azok esetleg ezzel-azzal próbálkoznak, vagy kötekednek. Nálunk szerencsére összeszokott kis csapat van, és igazán jó hangulatban telik el az a kb. 15-16 óra. Tudni érdemes, hogy a szavazatszámláló bizottság (SZSZB) egyrészt választott tagokból, másrészt delegált tagokból áll, rajtuk kívül pedig egy jegyzőkönyvvezető segíti a munkát, utóbbi a helyi önkormányzat alkalmazottja, és nem tagja az SZSZB-nek. A delegált tagokat a pártok küldik (nálunk MSZP, JOBBIK, FIDESZ), munkájuk ingyenes, viszont a választást követő napot a munkáltatójuk köteles kiadni szabadnapként, amire átlagbért kell fizetnie (ezt megigényelheti az önkormányzattól), a választott tagok pedig olyan önkéntesek, akiket az önkormányzat küld a szavazatszámláló bizottságokba, és a munkájukért kb. bruttó 15000 Ft jár. A bizottság elnöke nem lehet delegált tag, ezen kívül pedig a nap folyamán a tagok létszáma nem csökkenhet 3 fő alá, merthogy akkor az SZSZB határozatképtelen lenne. Pár szóban a csapat tagjairól.

1. A jegyzőkönyvvezető: egy 40-50 közötti, dekoratív nő, akinek egy 16 éves kamasz fia van. Jellemzője, hogy szeret előre dolgozni, nem csoda, ha az épületben található 6 szavazókör közül mindig mi vagyunk az elsők számoláskor. Tök normális, kedves, érdeklődő és humoros.

2. Választott tag 1: egy nyugdíjas mammer, aki egyébként abszolút FIDESZ-szimpatizáns. Amikor nincs hallótávolságon belül ellenérdekelt fél vagy szavazó, mindig odasúg, és vagy érdeklődik vagy szurkol. Komoly hátulütője, hogy nem megfelelően használja a szavakat, ezért gyakran kioktatónak vagy hivatalnoki-stílusúnak tűnik a mondandója, pedig csak segíteni akar. Ő szokta pecsételni a szavazólapokat (mindig ugyanott, ahogy abban előre megegyezünk).

3. Választott tag 2: egy másik nyugdíjas, aki egyébként nagyon is fiatalos. Unalmas perceinkben mindig számtalan sztorival hozakodik elő, amiken jókat derülünk. Energikus, jó kedélyű és baromira emlékeztet a nagybácsim feleségére, aki anyám helyett anyám volt. Ő szokta húzogatni a vonalakat a megjelentek számáról, amit gyakran elront, mivel minden egyes kisgyerek érkezésekor felpattan, hogy pogácsával kínálja meg a őket (az ellátmányunkból), utólag így mindig egyeztetni kell, hogy akkor kit húzott be és kit nem. Bár nem egyértelmű, de erős a gyanúm, hogy a szavazókörön kívül ő is FIDESZ-szimpatizáns.

4. Választott tag 3: egy harminc vége felé közeledő dagi nő, aki nagyon jámbor,  ugyanakkor az elnöki teendőit mindig alapos felkészültséggel és határozottsággal látja el. Viszont érti a poént. Egyébként valami nyugdíjasotthonban dolgozik mint szociális munkás, így a szociális érzékenysége igen magas. Ő szokta ellenőrizni a megjelentek okmányainak megfelelőségét, érvényességét.

5. MSZP-s delegált: az utóbbi választásokon ez a poszt cserélődött leginkább, de leszámítva a legelsőként megismert hülye vénasszonyt, mindig nagyon normálisak voltak. A mostani pasi az előző unokatestvére (hiába, náluk ez a szimpátia családi vonás), egy harmincas, löttyedt-duci, rothadó fogú tudálékos alak, aki egyébként szintén elég jámbor. Nagy fanja a fantasy történeteknek (mint én), öt macskája van (a második fordulóra már hat), szóval ez is közös nevező volt köztünk, és megszállottja a katonai témáknak. Fejből vágja a fegyverek típusait, paramétereit, mikor melyiket kik használták és hol, cserébe viszont másról sem tud beszélni. Amikor mégis, akkor vagy valami ismerőse meghökkentő esetét tárja elénk, vagy a baráti körének kiterjedtségét ecseteli, vagy kijavít valakit közülünk, ha az egy tudományos témában beszélgetve — szerinte — valami téves dolgot állít. Szóval csupa kisebbségi komplexus.

6. JOBBIK-delegált: előzetesen tőle tartottam a legjobban, mivel legutóbb egy nagyon hülye pasit küldtek, aki képtelen volt felfogni, hogy a szavazókörben nem pofázunk politikáról. Ilyenkor van egy nagyon törékeny béke-állapot, amit nem célszerű felborítani, márpedig a politizálással az nagyon könnyű. Sokszor kénytelen voltam magam leállítani, ami azért elég kellemetlen, de alkalmanként magamra vállaltam a terhét. Most viszont a holnap ballagó húgommal egyidős kiscsaj volt a küldöttjük, akit még a Fidelitasból ismertem, megnyugodhattam tehát, mert nem ellenséggel kellett egy levegőt szívnom. Kicsit meglepődtem, amikor megláttam, hiszen nem tudtam róla, hogy közben kilépett a FIDESZ ifjúsági szervezetéből, és a JOBBIK-nál landolt, de amikor elmesélte miért, nem döbbentem meg nagyon, csak nyugtáztam, hogy akkor ő most szembesült egy politikai szervezet belső működési mechanizmusaival. Hiába, idealista még szegénykém. Egyébként ő olyan mindenre rácsodálkozó típus, aki issza a tájékozottabbak szavait, azért is lehetett, hogy komolyan elhitte, a Jobbik lehet a választás győztese, de legalábbis Gyöngyösön a Vona Gábor úgyis első lesz. Egyik sem jött be. Két apró baj volt vele. Egyrészt képtelen volt a számolásra, ami a nap végén elég idegesítő volt (állandóan más eredmény jött ki neki, ezért többször feleslegesen kellett újraszámolnunk), másrészt a szavazólapok szortírozásakor folyamatosan kommentálta az eredményeket, ami egyrészt szintén idegesítő, másrészt provokatív (lehetett volna, ha az MSZP-s nem olyan békés természetű).

7. FIDESZ-delegált: azaz én. Meséljek magamról?

Szóval ennek a csapatnak kell elviselnie egymást és azt a 13 órát, ami reggel 6-tól este 7-ig eltelik, majd azt az 1-1,5 órát is, ami a számolással zajlik. Utóbbi már izgalmas, de nap közben ott lenni borzalmasan unalmas. Még amikor szavazni jönnek, csak-csak, de az a baj, hogy nálunk ilyenkor is a választott tagok dolgoznak, mi meg csak nézünk ki a fejünkből. Akkor jó, amikor valaki kiesik, mert ebédel vagy elmegy szavazni, és be lehet huppanni a helyére valami értelmes tevékenységet végezni. Közben viszont megy a traccsolás, az unalomból evés, az óránkénti rágyújtás, az álmosság-rohamok túlélése, és a hátra lévő idő számolása (3 órán belül én már percekben nyomom). Ráadásul mivel ezúttal itt is két forduló volt (eddig mindig csak egy volt, MSZP-s győzelemmel), én úgy éreztem, a második forduló minden órája hozzáadódik az első forduló 13 órájához.

Szóval ettem. Az ellátmányunk fejenként 1 sportszelet, 1 Balaton szelet, 2 kiflis szendvics (sonkás és szalámis), 1 alma, egy ebéd ((hideg-) rántott hús, töltött comb, rizs, tört krumpli, csalamádé és sütemény), kollektíve pedig 3 flakon savas ásványvíz, 4 flakon mentes ásványvíz és vagy 2 kiló sajtos pogácsa (gyerekeknek osztogatva), de kapunk még menzás teát és random időpontokban kávét is, amikor a zsúrkocsit tologató iskolai alkalmazott arra jár.

Mit lehet még ezen kívül csinálni? Én például — részben önkéntelenül — a szavazókból szoktam fejben csoportokat képezni. Hiába, a szociológiai érdeklődés. Megosztok most ezek közül párat:

— a szoci öregek: mivel a szavazókörünk 7 lakótelepi lépcsőházból áll (kb. 970 szavazó) ezek jócskán felül vannak reprezentálva. Ők nyerik meg általában az első fordulót is a teljesen jellegtelen Kiss Péter elvtársnak. Az öreglányokon annyira még nem látszik, de a tatákról ordít, mert látszik a ruházatukon, a jellegzetesen hátra hajolajozott fejükön és a 72-ben készült szemüvegeiken. Jellemzően a reggeli és délelőtti órákban jönnek, hiszen egyrészt fegyelmezett szavazók, másrészt akkor még van energiájuk ilyesmire.

— a halál előtti öregek: párthovatartozásuk nem ismert, közös nevezőjük viszont, hogy 80 felett vannak, és ezt a tudtunkra is hozzák. Sokszor már hiányzik nekik ez-az (szem, fül, lábak, stb.), járni is alig bírnak, és gyakorlatilag vakok. Azért mindig elismerően nyilatkozunk róluk, hiszen becsülendő, hogy még ilyen korban is fontosnak tartanak egy választást.

— a tudatlanok: ez legnagyobb csoport. Alfajaik a 'fogalmuk sincs semmiről' szélső értéktől a 'minden szart megkérdeznek' szélső értékig terjednek. Okmányok nélkül jönnek szavazni, szabadkoznak a választási értesítő elvesztése miatt (holott az csak segít, de nem kötelező), megkérdezik, mit kell csinálni, szavazólap nélkül indulnak a fülkébe, forgatják a névjegyzéket (amit fejjel lefelé kell aláírni), a boríték iránt érdeklődnek (ami nem kötelező, de nélküle nekünk könnyebb a nap végén), meg amit még el lehet képzelni.

— a gyerekesek: ők is sokan vannak, nyilván azért, mert nemcsak magukért, hanem friss utódaik sorsáért is aggódnak. A gyerekeket persze magukkal kell cibálni, akik ordítanak, futkosnak, biciklivel jönnek, és ordítva érdeklődnek szüleiktől, hogy azok kire szavaztak.

— a vicceskedők: végig poénkodnak, és megjegyzéseket tesznek mindenre. Jellemzően persze elcsépelt és humortalan közhelyeket pufogtatnak, ami újra meg újra azért elég idegesítő. Egy részük úgy jön el szavazni, hogy szándékosan érvénytelenné teszi a szavazatát, kis virágokat rajzol a köröcskék köré vagy éppen horgas orrot, és megjegyzést fűz a szavazólapra. Például: "ez a szavazat szándékosan érvénytelen". Megvan róluk a véleményem, ahogy azokról is, akik üres szavazólapot dobnak be.

— a mogorvák: ők úgy tesznek, mint akiket fegyverrel kényszerítenek a szavazásra. Pattogóan beszélnek, összeszorított szájjal közlekednek, dúvad módon néznek, dobálják az irataikat, ingerlékenyek és viharosan távoznak.

— a botrányosak: ők szándékosan olyan dolgokat csinálnak, amiről nyilvánvalóan tudják, hogy nem szabad. Például az orrunk előtt húzzák be az ikszet, lehetőleg jó sok kommentárral megtoldva, sőt, még bénáznak is, méghozzá jó látványosan. Vagy például szavazás közben jó hangosan zsidóznak, Orbánoznak vagy komcsiznak. Mások az asszony szavazatát ellenőrzik, mindezt persze előttünk. Utálom őket. Enyhébb fajtájuk a ruhájukon pártjelvényt vagy Nagy-Magyarországot ábrázoló valamivel érkezők, akik szerencsére egyébként jámborak.

— a fiatalok: ők inkább délután jönnek, és sajnos nagyon kevesen vannak. Szégyen, de valahol érthető (a fiatalok általában kevésbé aktívak a politika terén). Akik jönnek, azok is elég mulyák, viszont egy részük nagyon helyes. Van például egy testvérpár, akik közül az egyik deszkás ruhát, a másik divat-ruhát hord, de mindketten nagyon dekoratívak. Lehet szemet legeltetni... Ja, de a szomszéd szavazókör egyik bizottsági tagja, na az aztán jól néz ki, kár, hogy Narcissus elbújhat mellette.

Miközben 13 órán keresztül álljuk a fenti típusok (és sok másik) hullámokban ránk törő támadását (olyan, minta busszal jönnének, holott közel-távol nincs tömegközlekedés), csak apróbb vis major helyzetek törik meg az egyhangúságot. Például egy darázs, ami megcsípi Választott tag 2-őt, vagy két cigány szavazó, akik a helyiségben található cimbalom láttán rögtön felajánlották, hogy elviszik azt, ha zavar minket, és egyébként meg hallgassuk a Rádió C-t, mert olyankor olyan zene van benne, hogy attól egyszerre sírunk meg nevetünk. Mellesleg a szavazókörben (ami egy általános iskolai osztályterem), voltak kivágott tulipánok meg egy táblára mágnesezett vörös szegfű is, a cimbalom meg csak azért nem volt pártjelvény, mert most nem indult az MCF-Roma összefogás párt...

7 órakor aztán kezdődhet a számolás. Ilyenkor bezárkózunk, mindent elpakolunk (főleg a tollakat), kiöntjük az urnák tartalmát, aztán elkezdünk szortírozni. Miután minden kupacot szétválogattunk, elkezdjük a kötegeket megszámolni. Az érvénytelen szavazatok hátlapjára ráírjuk az érvénytelenségi okot (mindenki aláírja), majd a többször átszámolt kötegeket átkötjük, az eredményeket pedig felvezetjük egy jegyzőkönyvbe. Ha minden mindennel stimmel, aláírjuk a jegyzőkönyvet, majd egy fénymásoló segítségével minden delegáltnak készítünk egy-egy másolatot, amit az a végén elvisz a saját pártjához, a helyi irodába.

Nekem ez onnan 4 sarokra van. A pártnál persze nagy a nyüzsgés, terülj-terülj asztalkám és eredményvizslatás zajlik, amiből ezúttal nem kértem. A tévét úgysem hallani a zsivajtól, én meg jobb szeretem ilyenkor a nyugalmas kis lakásomban követni az eseményeket. Leadom tehát a jegyzőkönyvet, maradok vagy 20 percet, csak az illem kedvéért, aztán csendben lelépek haza. Úgyis kibaszott fáradt szoktam lenni a végén.

Már csak az a kérdés, hogy ősszel vajon 1-től kezdem majd az órák számolását vagy 27-től?

Harminc éves lettem én, meglepetés e költemény, és ahelyett, hogy örülnék neki, tiszta depressziós vagyok. Nem csoda, hogy a magyar hagyományban egyébként nem szerepelt a születésnap ünneplése (sokkal inkább a névnapé), hiszen ki örül annak, hogy megint egy évvel közelebb került a halálhoz?

A 18. születésnapom előtt még hajtottam az időt, hiszen bennem is megvolt a felnőtté válás vágya, és a naiv hit, hogy onnantól kezdve minden szebb és jobb lesz, aztán pedig nem igazán törődtem az évszámmal, hiszen huszonévesen az ember a legszebb férfikorát éli. De 3-assal kezdődni...az már számomra elég lehangoló. Már nem mondhatom, hogy huszonéves vagyok, és ha történik valami Ricsi és énköztem, már sokkal kevesebb embernek fogok kelleni a melegvilágban, mint mondjuk egy hete. Az a fránya 3-as annyi mindent megváltoztat...

Az utóbbi pár évben minden születésnapomat egy rövid, depressziós időszak előzte meg, és ahogy a tegnap betöltött évszámhoz közeledtem, ez minden alkalommal egyre súlyosabb lett. Egyre keserűbb lett a tudat, hogy mennyi évemet pocsékoltam el azzal áltatva magam, hogy tudok heteroként élni, a tudat, hogy mennyi ideig nem voltam önmagam ura, és még csak észre sem vettem, és a tudat, hogy ezek az évek elmentek, és semmi sem hozza őket vissza. Most mintha egy kicsit enyhébb lefolyású lett volna bennem az egész, avagy csak áttevődött a jeles alkalom utánra, azaz tegnapra és mára.

Szar dolog tudomásul venni, hogy a hajam tényleg hullik, és nem igaz, hogy "mindig is ilyen volt". Szar dolog tudomásul venni, hogy szaporodik fogamban az idegen anyag, a fogam anyaga pedig ezzel fordított arányban csökken. Szar dolog azt is tudomásul venni, hogy a pocakom egyre nagyobb valószínűséggel győz majd a kockásítási szándékkal szemben, hogy a jobb szemem látása brutálisan megromlott, hogy hol itt, hol ott sajog, és — nem utolsó sorban — hogy inkább szervezi az életemet a kényszer, mint az akaratom. Szar aztán azt is látni, hogy a nálam 10 évvel fiatalabbak, már egyáltalán nem úgy tekintenek rám, mint aki haver vagy barát lehetne (egy bizonyos illetőt leszámítva) számukra, és maguktól nem keresik a társaságomat, ha Budapesten laknak, ha nem. Az ilyen tényezők cáfolják azt az önámító kijelentést, miszerint mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát. Én hiába érzem magam 22-nek, ha mindenki más úgy bánik velem, mint egy 30-assal, aminek következtében én is elkezdek 30-asként viselkedni, és valóban hullani kezd majd a hajam és valóban mindenhol sajogni fog. Annyi kis reményem van, hogy az ismerősi körömben többen is vannak 30 felett, és általuk alkalmam van megtapasztalni, hogy 30 után is van (meleg) élet. 

Szóval a depresszív hangulat egyik összetevője ez, a többi az egészen más forrásból táplálkozik. Szombaton ugyebár tartottunk egy kis összejövetelt, aminek következtében csúnyán másnapos lettem. Azt hiszem, közben nem néztem ki csúnyán, és a filmszakadás is már csak az utolsó vendégek távozta után, fogmosás közben ért utól, ami ugye nem egy nagy emlék-veszteség. Defalla pálinkája után megkóstoltam még ezt-azt, és azt sem lehet mondani, hogy kevertem volna a piákat, hiszen csak pálinkát ittam, de a hosszúra nyúlt éjszakázás, az induló fáradtság és a kevés táplálék meggyengítette a védelmem, így végül csak térdre kényszerültem. Semmi probléma, történt már ilyen máskor is. A másnaposság és a tudat, hogy már megint így jártam nálam lelkifurdalást okoz, amit ezúttal még az is tetézett, hogy a takarításban sem voltam képes segédkezni a Ricsinek, és úgy eleve nem lehetett velem kezdeni semmit, egész nap. A mobilomat direkt kikapcsoltam, és csak késő délután nyomtam vissza, mert nem akartam, hogy a hülye csörgése ébresszen föl, és még szarabbul nézzek ki, mint egyébként. Ez persze megint lelkifurdalást okozott, mert hát milyen dolog egy ilyen jeles napon zárt ajtókkal fogadni a köszönteni érkezőket. Kicsit (na jó, nagyon) attól is tartottam, hogy a szüleim megint a szokásos kérdéseikkel jönnek, és akkor megint felerősödik bennem a tudat, hogy előbb-utóbb úgyis borul a bili, jelentős (és nem kívánt) változást okozva ezzel az életemben.

Ha egyszer elkezdem ezt a picsogós, önostorozós, elégedetlen stílust, akkor az már önmagát is gerjeszti, sőt, alkalmanként még sírásba is átcsap, szóval kár is lenne tovább sorolni, mi minden miatt (volt) szar a kedvem. Egyet azért még megemlítenék. Nagyon nehezen kezelem azt a helyzetet, amikor az általam kedvelt emberek egy csoportja rossz viszonyt ápol az általam kedvelt emberek egy másik csoportjával, és ezt ráadásul a társaságomban sem képesek zárójelbe tenni. Nem is beszélve arról, hogy amikor félhangos megjegyzéseket tesznek a másikra, óhatatlanul felmerül bennem a gondolat, hogy vajon rám is akad-e egy-két gúnyos jelző, amit vagy hallok vagy nem, és ha akad, akkor vajon mivel szolgáltam rá. Nehezen kezelem az ilyen helyzetet, mert én nagyon nem vagyok ilyen, ha pedig meghallok egy nekem címzett halk-de-ahhoz-nem-eléggé-hogy-ne-halljam mondatocskát, az baromira kizökkent a lelki nyugalmamból. Ez visszamenőleg is tönkre teszi az adott programot, ami kissé most is így történt. Nem tudom, miért nem lehet nyíltan (de nem alpári módon) megmondani valakinek, ha valami visszás dolgot követett el, ahelyett, hogy végtelenítve fújnánk rá, és ezzel eszkalálnánk az ellentétet/antipátiát. Nem csoda, ha azt érzem, hogy egy kis szánalomkupac vagyok, aki most is egész éjjel vagy magáról beszélt vagy ha nem, akkor is csak okoskodott (függetlenül attól, hogy egyrészt vendéglátó voltam, másrészt az egyik ünnepelt).

Szóval nincs jó hangulatom, és messze nem pozitívumként élem meg, hogy immár 30 évnyi tapasztalat és bölcsesség van a hátam mögött. Remélem, egy pár nap, és stabilizálódik a lelki nyugalmam.

És akkor a fizikai viszontagságok ecsetelése után jöjjön a pszichikai vonulat. Innen is kapta a címét ez a bejegyzés-sorozat, Két világ közt.

Merthogy ott voltunk ugye mi, a barátom, a két fia (16 és 12 évesek), a húgom, meg én, és persze rajtunk kívül még több ezren, zömében jobboldali gondolkodású emberek, hagyományőrzők, skinheadek. Sajnálatomra utóbbiak az idén nagyon sokan képviseltették magukat, avagy csak a kevésbé szélsőséges (kinézetű) emberek maradtak el, ezért tűnt olyan nagynak a skinheadek aránya. Ennek megvan az oka, amire még visszatérek.

Amikor hét évvel ezelőtt, először keveredtem erre a fesztiválra, még sokkal kevesebben voltak, nemcsak a skinek, de úgy általában a létszám is kisebb volt. Akkor sátoroztam életemben először egy táborban. Fiatalabb is voltam, könnyebben is viseltem a viszontagságokat, de ha nem is lett volna így, az alatt a hét alatt annyi élmény ért, mint előtte soha. Nem volt kétséges, hogy a következő évben is kimegyek, aztán megint, és ez így ment évről-évre, amikor is elkezdtem hajtogatni, hogy most már nem. Közben kicsaltam másokat is, és mivel nekik is tetszett, már nem kellett teljesen egyedül eltöltenem ennyi időt. Persze sosem voltam igazán egyedül, hiszen mindig azt tapasztaltam, ha bárhol közbeszólok egy beszélgetésbe, máris ismeretségek köttetnek. Itt sosem volt akadálya a barátkozásnak, mert olyanok voltunk egymásnak, mint egy nagy család, aminek a tagjai régen nem látták ugyan egymást, de azért mindig akad közös témájuk.

Voltak itt nyugdíjasok, családok minden korosztályból, gyerekek a karonülőtől a kamaszig, motorosok, rockerek, skinheadek, FIDESZ-szimpatizánsok, MDF-esek, gyakorlatilag a konzervatív-jobboldali-hagyományőrző gondolatkör és életmód teljes spektruma. Aztán ahogy a barátaim is egyre gyakrabban jártak ki (és vettek rá aztán, hogy szándékaim ellenére velük tartsak), egyre kevésbé foglalkoztam a környezettel, hiszen ott voltunk egymásnak mi. Ettől függetlenül mindig alaposan körülnéztem, hogy megsaccolhassam, többen vagyunk-e, mint egy évvel korábban. Eddig nem is volt ezzel 'probléma', most viszont valahogy szembeötlően sok volt a skinhead.

Amikor a tavalyi (kevésbé terjedelmes) beszámolót írtam az akkor rendezvényről, alaposan kikaptam Rástól, amiért képes voltam szélsőséges (talán neonáci) emberekkel egy levegőt szívni, együtt szórakozni velük. Már akkor is írtam, és most is előre leszögezem, hogy attól, hogy rajtam kívül ilyen vagy olyan emberek is vannak valahol, én még ugyanaz vagyok, és egyáltalán nem érzem, hogy szégyellnem kellene magam mások gondolkodásmódja miatt. Ez a mások helyetti bocsánatkérés a világ egyik leghülyébb dolga. Ilyen elven nem szabadna az Alteregoba mennem, mert ott a melegeket lejárató alakok is vannak, talán még pedofilok is, vagy moziba sem mehetnék, mert mi van, ha a mellettem ülő ember egy erőszaktevő vagy gyilkos. Szóval ezt a vonulatot hanyagolnám, ha lehet.

Ez nem jelenti azt, hogy szeretném a skinheadeket, mert nem is szeretem őket. Amennyit kívülről látok belőlük (valahogy velük sosem sikerült beszédbe elegyednem, de ez nem rajtuk múlott), sokuk rendkívül primitív ember. Még az enyémnél is fekete-fehérebb a gondolkodásuk, és a morál-erkölcs-emberség vonulat tekintetében is egészen máshogy gondolkodnak. Hogy érthető legyen: valószínűleg képesek lennének embert ölni, valamiféle 'szent cél' érdekében (Magyarország faji alapú megtisztítása, a kommunisták elkergetése/likvidálása, stb.) Ugyanúgy nem éreznének gátakat bizonyos esetekben, mint ahogy az általuk ellenségnek tekintett emberek nem éreznek (szerintük), de nem veszik észre, hogy ettől éppen olyanok lesznek, mint azok. Én is keményfejű vagyok, de ők még inkább azok, és gyakran nem is lehet velük szót érteni, mivel az érvek súlya alatt ők is valamiféle vallási fanatikushoz hasonló pózt vesznek föl. Vannak számukra dolgok, amikről képtelenek vitatkozni, mert csak. És ami miatt végképp nem szeretem őket az az, hogy ők sem szeretnek engem. Sőt, gyűlölnek, és az egészben az a vicces, hogy ezt nem is tudják. Melegként én olyan vagyok köztük, mint az öngyilkos-jelölt, aki besétált az oroszlán barlangjába. Ha tudnák, ki vagyok, bizonyosan megaláznának és ellátnák a bajomat, pedig igazán nem kell tartaniuk tőlem.

Míg az ember végigmegy Budapest utcáin, bőven van kin legeltetnie a szemét. Nagyon sok helyes, jólöltözött srác flangál fel-alá. Ezen a fesztiválon azonban annak ellenére, hogy a résztvevők legnagyobb hányadát tízen- és huszonéves srácok teszik ki, igen gyenge a felhozatal. A kopasz fej számomra eleve nem vonzó, ahogy a bakancs vagy a katonai gyakorló sem. Természetesen ezekből van a legtöbb. A szőrös, löttyedt testek szintén taszítanak, a tetoválásokat pedig megint csak nem szeretem. Persze a macikat kedvelőknek vagy a military fetisisztáknak ez egy paradicsom lett volna, de én a hat nap alatt talán ha 5 olyan srácot láttam, akire azt mondtam volna, hogy képes lennék vele lefeküdni. Ehhez jön az obszcén beszéd, a köpködés, az állandó részegség, az igénytelenség és minden egyéb, heterosnak tartott viselkedésforma. Nagyon nem az én világom ez, soha nem is volt. Ettől én mindig balra helyezkedtem el, még ha annyira azért nem is. 

Tavaly már írtam egy gúnyos bejegyzést a skinheadekről, oldalt a linkjét is megtaláljátok (mint a legtöbbet kommentelt írásom). Nem is akarom most azt folytatni, de kiemelnék egy-két jellemző beszédtémát. Az egyik a rendszeres buzizás, köcsögözés. Ez nagyon ment. Amikor ilyet hallottam, mindig elkeseredtem, hiszen még ha a többi 'ellenségükre' rá is tudják fogni, hogy azok ártanak a nemzetnek, az országnak vagy akárkinek, addig a melegek mivel árthatnának? Tudom én, mi az ideológia, na de az (is) nevetséges. Nincs elég sok ellenség, nincs elég ellenségkép? Miért kell minket, szerencsétleneket is vegzálni? Csak azért mert mi gyengébbek vagyunk, akikbe beletörölhetik a lábukat? Vagy valamilyen vallási megfontolásból? Minek, amikor a zömük maximum csak állítja magáról, hogy hívő, de valójában nem az?

Ott van aztán, amikor egyik pontból a másikba tartanak, és közben nekilátnak hülyeségeket skandálni. Például "Mocskos zsidók!", vagy "Mocskos buzik!", de az idén már fejlődés is volt, mert beújítottak egy "Cigánybűnözés, cigánybűnözés, igenis van cigánybűnözés!" jelszót is az eddigiek mellé, amit a 6 nap alatt legalább 600-szor hallottam. Kurva jó erre ébredni, erre feküdni (függetlenül attól, hogy ezzel egyetértek (mármint, hogy igenis van)). A végére már legalább annyira untam, mint az állandó ostorpattogtatást. 

Juj, már megint mennyit írtam...nekem a világ összes felülete sem lenne elég, hogy úgy istenigazából kiírjam magamból a gondolataimat. Most is alig írtam még...na mindegy, rövidre fogom a végét.

Szóval ilyenkor minden évben két világ közt találom magam, azaz egy kicsit felcserélődik az alapfelállás: a buzik közt jobboldali egy hétre buzi lesz a jobboldaliak között. Furcsa, de mindkét világnak autentikus része vagyok, és mindkét világ nekem is a részem. Mármint persze nem a skinheadeké, hanem minden más, amiről eddig nem írtam (pedig szerettem volna), a normális, jobboldali gondolkodású emberek, a hagyományőrzők, kézművesek, néptáncosok, a nemzeti rockot játszó zenekarok, a Kormorán, a Beatrice, a hagyományos kaják, a történelmi, politikai előadások, az íjászkodás, a lovagi játékok és a többi. Szeretem ezt a közvetlenséget, szeretem ezt a bajtársiasságot, szeretem, hogy SOSEM TŰNIK EL SEMMI a sátramból, sem a pénztárcám, sem a mobilom, sem a fényképezőgépem. Nagyon más világ ez, amiből ha bizonyos dolgokat átvennénk a 'rendes' világba, az sokkal jobbá válhatna ezáltal.

Most pedig terjedelmi okoból befejezem a beszámoló ezen részét (még lesz egy), miközben tudom, hogy számtalan támadási felületet nyitottam. Kommentek formájában lehet kérdezni (mert biztosan sok kérdés merült fel), és lehet támadni is, de csak mérsékelten, ha kérhetem.

(Végül egy ideiglenes bekezdés: elindult a Cody's-zal közös fogyasztóvédelmi blogunk, tessék gyakran ránézni, olvasni!)

...beiktatok egy kis szünetet, ma ugyanis felbosszantott egy ember a puszta jelenlétével.

Nem vagyok rosszindulatú ember, ezt bármelyik ismerősöm megmondhatja. Igaz, a közszereplőkről gyakran lesújtó véleményem van, amit meg is fogalmazok, de talán az más kategória, mint a hétköznapi emberek egymás közötti viselkedése. Előbbieknek példát kellene mutatniuk, emberek millióinak életéért vagy szellemi fejlődésükért kellene felelniük, amit gyakran a lehető legrosszabbul tesznek. Sok politikus hétpórbás gazember, egyes értelmiségiek mással sem foglalkoznak, mint a nemzeti öntudatot vagy az emberek pszichéjét farigcsálják, gúnyolódnak saját népükön, és állandóan az ingerküszöbünket növelgetik, az újságírók egy jelentős része pedig ahelyett, hogy a feladatát végezné (a nép megvédése a túlkapásokra hajlamos hatalomtól), bagatellizálja a lopásokat és szerecsenmosdat. Az a minimum, hogy az ember az ilyesmit szóvá teszi, az 'elkövetőket' pedig nevükön nevezi. Vagy nem egy gané például az, aki több tonna romlott húst zabáltat fel emberekkel, nem utolsó senkiházi, aki a kilakoltatott emberek bútorait (beleértve a gyerek játékát) eltüzeli? Nem tehetségtelen nímand az, akinek se hangja, se hallása, se IQ-ja, mégis a csapból is ő folyik? Ez azonban amolyan vertikális emberi kapcsolat, jogunk van szóvá tenni a felettünk állók rossz tulajdonságait.

A horizontális szint az egészen más. Családtagok, ismerősök, baráti körök, 'emberi' lények, boltosok és vevők egymás közt egészen eltérő síkon kéne, hogy érintkezzenek. Egymásra vagyunk utalva, ezért segítenünk kellene a másikon (nem is feltétlenül altruista módon), nem pedig fúrni, keresztbe tenni. Az ismerőseimnek is mindig azt mondom, nem foglalkozz a másikkal, ne azt nézd, mit mondott, mit csinált, vagy mit nem csinált, főleg, ha ezzel nem ártott neked. Én is így gondolkodom, és eszerint élek.Ha pedig valaki valamit elkezdett, ne folytasd, mert annak mindig rossz vége van. Van egy csomó jellemtelen ember és vannak olyanok, akik a környezetünkben tesznek valami visszás dolgot. Persze, lehet haragudni, lehet kapcsolatot megszakítani, lehet megjegyzést tenni, de ha valaki megindít egy lavinát, legalább mi ne növeljük. Ha nem veszünk tudomást a dologról, nem tanuljuk meg az ilyen helyzeteket kezelni, ezért ezt nem javaslom. Ehelyett inkább próbáljuk megérteni, az illető miért tette, miért mondta azt, amit. Mi motiválta? Mit kompenzál? Ez egyrészt segít nekünk helyre tenni a dolgokat, másrészt növeli annak az esélyét, hogy nem vesszük fel a kesztyűt, és nem ártunk tovább, se neki, se másnak.

A legfőbb mozgatórugó az irigység, a tudatlanság és a félelem.

Nézzük mondjuk a homofóbokat. Náluk a félelem és a tudatlanság (ami egymásból is következik) a vezérlőerő. Félnek, hogy őket is megrontják a melegek (vagy a gyerekeiket vagy a tisztességes világot, stb.), és nem tudják, hogy ez nem választott életforma, és nem fertőz. Vagy nézzük a homofób és latens buzikat. Ők irigyek másokra, akik képesek elfogadni (legalább) önmagukat, másrészt félnek, hogy egyszer elhatalmasodik rajtuk a meleg én és/vagy lebuknak. Egy munkahelyi közösségben az elfogadás vagy a kedvezőbb pozíció kiharcolása a motiváció. Ezért fúrnak, ezért nyalnak. Félelem és irigység. Aki szakítás után van, irigyli a boldog párkapcsolatban élőket, a szegények a kevésbé szegényeket, a lúzerek a talpraesetteket, a csúnyák a szépeket, a bénák az ügyeseket. Nem sorolom tovább. Ha rájövünk, mi az ok, hatalmunk lesz az emberek felett (persze csak ha megfelelő a kommunikációs készségünk is), és kezelni tudjuk őket. 

Mint mondtam, alapvetően jó embernek tartom magam. Kicsit lusta vagyok, de nem vagyok haragtartó, képtelen lennék szándékosan ártani másoknak, és mivel nagyon optimista, valamint kissé naiv (jóhiszemű) vagyok, az alap felállás nálam az, hogy az emberek alapvetően szintén jók, csak valami elrontja őket (mint fent). Ezért aztán valahol a tudatom legmélyén azt érzem, a filmekben szereplő gonoszok, a szappanoperák intrikus boszorkái csak a képzelet szüleményei, ilyen alakok a valóságban nincsenek. Pedig vannak, erre ma is rájöttem.

Tényleg sok mindent szóvá teszek, de sok minden mást eltűrök. Sokszor csúnya dolgokat mondok a vezetőinkről (vagy másokról), de még ha azt is állítom, hogy hányingerem van tőlük, azt csak úgy mondom. Valójában nem érzem. Igazán hányingerem azoktól van, akik más tollával ékeskednek, akik többnek akarnak látszani, mint amik, és ezért pózolnak, előadják magukat, ál-viselkedési formákat vesznek föl. Mint például a celebek. Ezek java része semmihez nem ért, nincs hangjuk, nincs tudásuk, semmilyen teljesítmény nincs mögöttük, nincs munkásságuk. Jó helyen voltak jó időben vagy elég erkölcstelenek voltak ahhoz, hogy a szent célok valamelyike (hírnév, pénz) érdekében lépéseket tehessenek meg. Vagy ott vannak azok az előadók, akik egy már egyszer befutott, nagy sikerű szám feldolgozásával lesznek 'valakik'. De vannak ilyenek kicsiben is...

...például az egyik ügyfelem, akinél egyszerűen befuccsol a türelem, az okok keresése, a legyintés. Egyszerűen undorodom tőle. A közelmúltban adódott neki egy lehetőség, amivel élni is tudott, így sok pénzt keresett, adózatlanul. A felesége anno még nálunk dolgozott, mint csicska kis gyakornok. Az asszony közben elvégezte a jogi egyetemet, ügyvédi irodát nyitott, és hattyúvá változott, mint a rút kiskacsa. Kettőjüknek együtt három cége van, és mindhármat azért alapították, hogy a korábban megszerzett jövedelmet legálisnak látszóvá tegyék, mintha azt mostanában keresték volna meg. Ez hagyján, hiszen sokan csinálnak hasonlót.

A pénztől azonban kifordultak önmagukból. Amikor a pasi megjelenik nálunk a drága ruhájában, a drága aktatáskájával, kihízottan, elfog az ideg. Leveti magát a székre, és hanyattfekszik benne. Laza és flegma, mint aki a seggéből rántotta elő az egész irodát. Folyamatosan okoskodik és kekeckedik, mindent jobban tud nálunk. Bűzölög a pacsulitól, ami — gondolom — valami drága parfüm lehet, de attól, hogy egy csomó pénzt költ magára, még nem lesz a felső tízezer tagja. Abba születni kell, venni nem lehet. Állandóan ügyeskedik, és amikor szart csinál, minket okol. A legjobb, hogy sipítozik a vagyonadó miatt, hiszen most fizetnie kell a háza, a nyaralója és a hajója után. A vagyonadóval maximálisan nem értek egyet, de nem is ez a lényeg, hanem a kontraszt. Érzitek? Ráadásul panaszkodik a könyvelési díj miatt, és vitatkozik 5000 Ft-on, mellesleg pedig rajtunk élezi a nyelvét, amiért még mindig nem kapták meg a felesége táppénzét. Közben meg ott áll a sarkon a vadiúj Audija. Egyszerűen undorító...és ezzel egyszerűen nem tudok mit kezdeni.

De nem is ragozom tovább, mert belelovallom magam a fröcsögésbe, aztán mentem megcáfolok mindent, amit a fentiekben írtam magamról.