emlék bejegyzései

Ez itt a Lady Gaga koncertjéről megírandó beszámoló helye, amit a mai napra terveztem be, de megint fennforgás van, úgyhogy holnapra csúszik.

--------------------------------------------------------------

Akkor ideje a mai legfontosabb teendők után henyélni annyit, hogy az ígért beszámolót valamilyen formában megírjam. Röviden: kurvakibaszott jó volt a koncert, de ezt egyrészt már Facebookon is jeleztem, másrészt kissé csüggesztő lenne, ha ennyivel elintézném a dolgot. Szóval jöjjön bővebben.

Bevallom, ezt az élményt valahol a Ricsinek köszönhetem, és nem csak azért, mert ő ment el a jegyeket megvenni, és ő előlegezte meg az árukat néhány napig, hanem mert ő hívta fel a figyelmemet erre a 'nőre'. Ha csak a csapból is folyó korai számait hallottam volna, és nincs mellette egy fanatikus rajongó napi szintű hírözöne, kb. oda tenném magamban Gagát, ahol a többi szőke ugribugri picsa van: a szememben egy lenne a sok közül.  Persze a számait biztosan dúdolnám, mert fülbemászóak a dallamai, de semmi több. Viszont amióta magam is elkezdtem figyelni őt, mint jelenséget, mindig csak újabb ámulatba esek, és azt is megfigyeltem, hogy nálam ez egy öngerjesztő folyamat: ahogy újra és újra megemelem a kalapom előtte, egyre jobban fanatizálódom, és ahogy fanatizálódom, egyre inkább lesem a megnyilvánulásait, és egyre pozitívabbnak látom minden tettét, egyre jobbnak érzem minden számát. Magamhoz képest ez egy rendkívül szokatlan dolog, én ugyanis nem szoktam ilyen szinten rajongani, senkiért.

Lady Gaga nem is annyira a zenéjével nyűgöz le, hiszen a legtöbb ismert száma nem sok extrát nyújt más, hasonló stílusú előadók dalaihoz képest (és most Ricsi a szívéhez kapott...), hanem a csodálatomat vívta inkább ki. 24 éves basszus, és állítható, hogy a jelenkor legsikeresebb előadója, mindezt pedig alig 2 év alatt érte el. Egyszerűen elképesztő! A Youtube-on a Bad Romance című klipje jelenleg 304 millió nézésnél tart, és egy éve sincs fenn a videó. Ez napi 833000 nézés, pedig a másik oldalról nézve már 1 éves a szám, igazán nem nevezhető újnak. Hogy lehet valaki ennyire sikeres, ha a számai nem sok extrát nyújtanak másokéhoz képest? Szerintem úgy, hogy Lady Gaga okosan és nagyrészt előre eltervezve építette fel magát. Egyrészt maga írja a dalait és élőben énekel, ami ritka, másrészt az extrém öltözéke, az elborult frizurái, egyre betegebb klipjei, harmadrészt a rajongóival való szokatlanul nagy fokú kapcsolattartása, intelligenciája, öniróniája és humora az, ami kiemeli a tucatelőadók közül. Feltűnik szinte a semmiből, és egy év múlva Elton Johnnal énekel duettet, a Királynő meg meghívja magához? Sorra, fürtökben nyeri a zenei díjakat, showkból fellépésekre, onnan más showműsorokra jár, az ujja köré csavarta a bulvármédiát és a zeneipart, és egy-egy nagyszabású celeb-összejövetelen a kiöregedett és/vagy másodvonalbeli celebek tehetnek magukkal bármit, mert Lady Gaga megjelenik legújabb öltözékében, és máris mindenki vele foglalkozik. Állítom, hogy volt már pár nímanddá vált ex-sztár, aki egy ilyen után a tükör előtt őrjöngött, hogy a nagy visszatérését ez a kis fruska hiúsította meg...de erről egy külön bejegyzést lehetne írni, de nem nekem, hiszen én laikus vagyok a páromhoz képest. Ő aztán egy 40 oldalas szakdogát is összehozna Gagából.

A lényeg, hogy nem odasodródtam a koncertre, és a nem a párom kísérője voltam, hanem magam is menni akartam, hogy ne hagyjam ki, hogy ott legyek, hogy lássam, hogy halljam. És nem bántam meg. Sajnos van egy — főleg saját magam számára — rossz tulajdonságom, hogy a nagy horderejű dolgokat nem tudom jelenidőben megélni. Ez arra ugyan jó, hogy nem esek kétségbe váratlan, súlyos események bekövetkeztekor (mert fel sem fogom a jelentőségüket), viszont az ilyen koncerteken ugyanezen okból nem nagyon vagyok ott. Persze, tisztában vagyok a helyszínnel és az előadóval, de nem jön rám a tombolhatnék, nem érzek katarzist, csak állok ott, mint egy fasz, és maximum a lábammal dobogok. Amikor meg már másnap van vagy jelen esetben a 3. nap, akkor már tombolnék, és elveszteném az eszem, örömkönnyek potyognának a szememből, de most meg már hova? Valahogy össze kellene csúsztatnom a két idősíkot, hogy egyszer végre igazán jól érezhessem magam egy ekkora koncerten.

Ettől függetlenül persze jó volt ám az egész. Az előzenekar pontosan kezdett, majd fél óra várakozás után Gaga is elkezdte a műsorát. Madonna három órás csúszása után ez kimondottan üdítő hatású volt számomra. Volt itt polgárpukkasztás, alternatív vallásfelfogás, transzvesztiták, kockás hasú, félmeztelen táncosok, lángoló zongora, 1-2 perc alatt átépített színpadok, élőben éneklés, szívhez szóló, rövid monológok, óriás színpadi szörny, szokatlan öltözetek, decibelek ezreivel bömbölő basszus, 20000 torokból egyszerre előtörő örömujjongás, közönség által (is) végigénekelt dalok, és Gaga még a koncerttel egy időben osztott MTV zenei díjakat is nálunk, Budapesten 'vehette át', különlegessé téve számunkra a turnéja ezen állomását. Mellesleg megint nyert 3 díjat... Az egymást követő számokból, a kosztümökből és a színpadon változó berendezésből egyértelmű volt, hogy mi most igazából egy kerek történetet láthattunk (és valóban), a koncert vége pedig mindentől függetlenül egy igazi tombolássá vált. A három legnagyobb szám hallatán még az én vérem is forrni kezdett, és tényleg, szinte elszabadult a pokol a tömegben. Az ilyen tömegpszichózisos megmozdulásokra a fentiek ellenére sem vagyok immúnis, és ha az egész még tartott volna egy fél órát, azt talán már én is végigvonaglom, -csápolom és -ordítom. De ez van.

A közönség egy része persze megint megérte a pénzét. Nem értem például, minek elvinni egy ilyenre 3-4 kisgyereket, akik úgysem látnak semmit az egészből (100 ezer forintért), de ez legyen az ő bajuk. Volt egy csomó látványos buzi, olyanok, akik nagyon igyekeztek Gagára hasonlítani (kólás dobozokkal vagy egy kicsinyített gitárral a hajukban, csillámba öltözve, festett villámmal az arcukon vagy egész testet borító narancssárga, szopóálarc szerű ruhában), 200 kilósan a tömegben furakodók, a tömegből kifurakodók, majd később a helyükre (érted, a helyükre...) visszamenni kívánók, sikoltozó tinipicsa galerik, és egyebek, de ők csak a várakozással teli fél órában zavartak, a koncert alatt nem.

Annyi mindent lehetne még írni, és kedvem is lenne, de mennem kell a dolgomra, ezért már csak beillesztek ide egy részletet, amit valaki a mobiljával vehetett fel.

Basszus, még most is ráz tőle a hideg, és szinte elszorul a torkom a még egyáltalán nem halványuló emléktől. Kurva jó volt ott lenni, és ha újra jön, megint ott leszek.

Beszélgetünk benn a kolléganőkkel. Most éppen a nyári szünet és a gyerekelhelyezés gondja volt a téma. A legjobb barátom két napig egyedül hagyja a 12 éves kölykét, mire I. hozzáteszi, hogy ő az övét nem meri. Igaz, az még csak 8 éves.

Mondom, én 6 éves koromtól kezdve egyedül voltam otthon, és kisebb csínyeket, ügyetlenkedéseket leszámítva nem volt velem gond. Egyszer például kakaót akartam magamnak csinálni, de a tejet ott felejtettem a tűzön, és az egész leégett, de úgy, hogy még a lábast is ki kellett dobni. Máskor meg a mesenyomda tintáját löktem fel, és onnantól kezdve egy csúnya folt éktelenkedett a padlószőnyegünkön. Ilyesmiket leszámítva viszont tényleg nem volt velem gond. Jön a következő téma, hogy ugyanaz a nyolc éves gyerek a minap 'elfelejtette' visszaadni a tanárnéni által visszaküldött 400 Ft-nyi ebédpénz túlfizetést, de persze kiderült a dolog. Hozzáteszi a kolléganő-anyuka, hogy a gyerek az apjával együtt gyűjt neki valami meglepetésre, hiszen hamarosan családi alkalom lesz esedékes.

Erről eszembe jutott egy eset, még úgy 13 éves koromból, amikor a mostohaanyám az öcsémet a szobában etette, apám és én meg a konyhában vacsoráztunk. Nőnap vagy mifene volt esedékes, ezért odasúgtam apámnak, hogy vennék virágot, ha adna rá pénzt. Zsebpénzem sosem volt igazán, egyedül tehát nem tudtam volna megfinanszírozni a dolgot, igaz, az a nő igazán meg sem érdemelte. Apám halkan — hogy meglepetés legyen a dolog — válaszolta, hogy rendben, és levette a polcról mostohaanyám pénztárcáját, egy ezres átadása céljából.

Ekkor azonban megcsörrentek a fémpénzek, amit mostohaanyám is meghallott. Kirobogott a konyhába, kikapta apám kezéből a pénztárcát, és miközben azt rikácsolta, hogy mi a háta mögött boltolunk és összejátszunk, kiszórta az összes pénzt az asztalra. "Nesze, itt van mind, elbaszhatod, amire akarod!" károgta mint egy fúria, mire apám a fejét csóválva mentegetőzött, hogy de mi csak nőnapra (vagy mire) akartunk neki meglepetést szerezni. "Nem kell!" — sipította — "A szeplős majom fiadtól nekem nem kell semmi!", ezzel visszarohant a szobába.

Az utolsó falat még ott volt a számban, a gombóc meg már a torkomban, szóval nem nagyon tudtam lenyelni. Számomra itt a vacsora véget ért. Kikotortam a szemetesbe a maradékot, és amíg elmosogattam magam után (próbáltam volna meg csak ott hagyni), a könnyeimmel küszködtem. A szobámba érve azonban kicsordultak, és nagyon sokáig sírtam.

Még most is meglepődtem azon, hogy 16 év után is ennyire keserű érzéssel tölt el ez az emlék. Egy ilyen megalázó szituáció vélhetőleg halálomig nyomot hagy bennem.

A múltkor megígértem, hogy elmesélem első meleg kapcsolatom történetét, és mivel unalmas kis életemben mostanában semmi említésre méltó nem történt, itt az idő betartani az ígéretet.

Ehhez vissza kell menni egészen a 18. életévemig, amikor még ezen a téren mindenképpen szűz voltam. El sem tudnám képzelni magam olyannak, mint a mostani nyunyókák, akik 16-17 évesen már kb. ugyanennyi emberrel henteregtek az ágyban. Én éppen az ellenkezője voltam, és olyan kis félénk, hogy minden szexszel kapcsolatos dolgoktól a hasmenésig izgultam magam már előre. A vérem azonban hajtott, és mivel anno hallottam, hogy a Népliget egyfajta találkahely, egy szabad (és felügyelet nélküli) estémen kimentem, de nem akartam senkitől semmit, csak akklimatizálódni, meg meggyőződni arról, igazak-e a híresztelések. Igazak voltak, és bár én nem akartam semmit, tőlem nagyon is akartak, konkrétabban egyetlen srác. Beszélgettünk egy pár órácskát a városban sétálva, de végül mégis nála kötöttünk ki, és többé nem voltam szűz (ezen a téren). Az élmény egyáltalán nem volt pozitív (szerencsére a srác sem), talán azért mert túlságosan izgultam, vagy mert azokkal a méretekkel nemigen lehetett semmit kezdeni vagy mittomén. Néhányszor még felhívott, talán egy újabb aktus reményében, de szerencsére sosem láttam többet (és nem is szeretném).

Az élmény vagy a lehetőségek hiánya/gyávaság következtében három évre letettem arról, hogy a saját nemem iránt újabb lépéseket tegyek. Aztán behívtak katonának (ami egy külön sztori), de az első 3 hónap után Budapestre kerültem, így majdnem minden másnap hazamehettem, azonban keletkezett egy idősáv a mindennapjaimban, amivel nem kellett elszámolnom otthon. Ettől persze megint elkezdtem érezni, hogy melegvérű vagyok, és többszöri nekifutásra sikerült lejutnom az általam akkor ismert egyetlen meleg szórakozóhelyre, az Angyalba. Becsszóra senkitől nem akartam semmit, csak a közeget szokni, meg sasolni, de mégis megismerkedtem ezzel az ominózus sráccal. Hamarosan elhagytuk a szórakozóhelyet, és az éjszakában sétálva beszélgettünk, ami nagyon jó volt. Én persze nagyon kis tapasztalatlan buta voltam, és még a fogalmakkal sem igen voltam tisztában, de a melegvilágon kívül bármilyen témában képes voltam megszólalni, és nála ez nem volt hátrány.

Aztán többször is találkoztunk, az Angyalban is voltunk még párszor, de egymáshoz sem értünk. Én nem mertem, ő meg szerintem nem akart megijeszteni, hiszen nyilvánvalóvá tettem, hogy bátortalan és tudatlan vagyok. Aztán már szinte minden nap találkoztunk (amennyire a szolgálat engedte), dumáltunk és dumáltunk, egyszerre szerettük meg a KFT zenéjét, ő pedig nyilvánvalóan belémszeretett. Sajnos elég sok embernek törtem már össze a szívét, de hogy mi olyan marha szerethető rajtam, azt nem tudom. Hülye voltam, talán éretlen is, de legfőképpen érzéketlen. Nem voltam képes szeretni, csak kedvelni, meg nemtudomitakarokni, amit ő (okkal) csak egy ideig viselt el, aztán tutira nagy lelki fájdalmak közepette kénytelen volt lekoptatni. Talán kicsit örültem is, hogy így alakult, mert így lekerült a vállamról a döntés és önmagam elismerésének, felvállalásának a súlya. Vettem egy mély lélegzetet a meleg témával kapcsolatban...

... ami öt évig tartott. Közben egy lány megtanított szeretni, bár a szeretetemet továbbra is képtelen vagyok kimutatni (aki ismer, az viszont felismeri a jeleket), bölcsebb lettem és már túl vagyok önmagam elfogadásán is. Talán a sors úgy gondolta, hogy az érzéketlenségemért nem bűnhődtem eleget, és újra utamba sodorta az Ominózust, hogy az emlékek felszínre törésével együtt olyan lelki sebeket szerezzek, amilyeneket anno én magam okoztam neki. Megérdemlem. Pedig csak részben én vagyok a hibás, mert oka volt annak, hogy 25 éves koromig képtelen voltam szeretni. Sajnos annyi tisztesség még nincs bennem, hogy egy bocsánatkérő levélben helyrehozzam a dolgokat. Talán majd egyszer.

Addig pedig lesem majd Őt, és ha legközelebb látom valahol, akkor már nem kell azt találgatnom, hogy vajon Ő-e az, hiszen már tudom, hogyan néz ki (ha nem derült volna ki, teljesen megváltozott a külseje, azért nem ismertem fel), és megpróbálok egy pár szót váltani vele. Talán nem hagy faképnél.