emlékek bejegyzései

...számomra a Húsvét, amin ugyan mostanra jócskán túl vagyunk, de azért az idei felvonás kapcsán érzett dolgok még nem halványultak el annyira, hogy ne írhatnám meg őket autentikusan. Merthogy nem szeretem a Húsvétot, ami már legalább egy évtizede így van.

Amíg kicsi voltam, amellett, hogy móka volt a locsolkodás, néha még pénzt is láttam, ami jócskán megdobta a nem létező zsebpénzem. Akkoriban még arra is képes voltam, hogy az ismerős vagy osztálytárs kislányokon túl mindenféle vadidegen néniket is megöntözzek a csokoládétartalék vagy pár fillér (jobb esetben forint) reményében, de ebből aztán kinőttem. Kezdtem szemérmes és önérzetes lenni, és rájöttem, hogy ugyanazt csinálom, mint azok a bajuszos, kalapos, zöld zakós és lila nadrágos, foghíjas bácsik, akik szintén a lakótelepet járták, csak ők nem annyira csokoládé, mint inkább felesek reményében (a pénz azért közös nevező lehetett). Amikor a hormonbajszom elkezdett serkenni, már erőszak kellett volna ahhoz, hogy bárki idegent meglocsoljak. Egyrészt a korosztályomban eddigre nem volt elég aranyos kisfiúnak lenni, de valahogy kinézni is kellett volna, az meg az én ruházatommal nem annyira ment, ezért inkább bebújtam a szobámba, és úgy vészeltem át az ünnepet, mintsem kitegyem a lábam az utcára. Plusz a szüleim is elváltak, majd újraházasodtak, így hirtelen nagyon naggyá vált a rokonság. Mindjárt négy nagymama (két igazi, két kvázi-), addig sosem látott fél-unokatestvérek és fél-nagynénik, rohangálás mindegyikhez, a káromra elkövetett vaskos poénok a tinédzser- és kamaszkor derekán/hajnalán, kötelező versmondás, 'elég! elég!' kiáltozás, amikor még le sem vettem a kupakot a kölniről, meg a többi velejáró. A férfiak jól berúgtak, a többi srácok idióták voltak, a rokonság tagjai néha összezörrentek, mire hót kínos lett az egész összejövetel...na, ekkor kezdtem rohadtul megutálni az egészet.

A kötelező dolgokat egyébként is gyűlölöm, mármint azokat a kötelező dolgokat, amiknek semmilyen racionális alapja nincsen. A törvények nem tartoznak ide, mert azok nagyon is kellenek, nem úgy, mint az illendő részvétnyilvánítás, a fél éves, jól látható gyászidőszak, a karácsonyi 'szeressünk mindenkit', a bejgli+hal+töltött káposzta...vagy éppen a családi jópofizás Húsvétkor. Nem véletlen, hogy miközben az utóbbi 20 évben minden karácsonyt anyáméknál töltöttem, addig Húsvétot egyet sem. Anyu meg a két lánytestvérem még hagyján, mert ők szenvedő alanyként szintén utálják ezt az ünnepet, de a falusi szomszédság és legfőképpen a nagymama+nagypapa páros...na azoktól már sikítva menekülök, mert maradiak, bigott vallásosak, tolakodóak és a legkevésbé sem szórakoztató a társaságuk, főleg a nagypapáé, aki irgalmatlanul csámcsog (azt nem lehet elmondani, mennyire), öblöget az üdítőkkel, és csettegve ízlelget mindent, ami a szájába kerül. Ettől én egyszer harakirit követek el, az tuti.

Szóval a Húsvét+család kombó nálam tabu, tavaly azonban úgy alakult a helyzet, hogy a szokásos látogatásom anyáméknál éppen erre a hétvégére esett. Kerültem én a szitut, de akkor már elég régen nem láttak, és a következő hétvégék is foglaltak voltak, így muszáj voltam bevállalni ezt a 'kockázatot'. Nem is volt gond, anyám ezen felbuzdulva viszont idén már nem azt kérdezte, hogy megyek-e, hanem, hogy melyik busszal, nem lehetett tehát mit tenni. Kikötöttem persze, hogy a nagyszülőkhöz nem vagyok hajlandó átmenni, és őket sem fogom meglocsolni, ő pedig biztosított róla, hogy utóbbira nincs is szükség, mert szintén utálja, előbbiről pedig gondoskodott, mert már letárgyalta, hogy majd csak délután mennek át, amikor én már nem leszek náluk.

Az első tortúra ilyenkor mindig a leutazás kérdése. Mivel távolsági buszból az ünnepre való tekintettel sem indítanak egy darabbal se többet (sőt, még kevesebb is jár, pont az ünnepre való tekintettel), azon a kevésen esély sincs leülni, ergo végig kell állni az egész utat. Egy átlagos hétvégén van, aki hazamegy a családjához, van, aki nem, de ilyenkor szinte mindenki hazamegy, csak az a kérdés, melyik napon. A Népligetnél ráadásul nem állnak az emberek olyan szép, egyenes sorban, mint mondjuk az Árpád hídnál levő pályaudvaron, hanem olyan a dinamikájuk, mint a granulátumnak egy tölcsérben: feltorlódnak a busz ajtajánál, és minden irányból tülekednek egymás elé, hogy mielőbb feljussanak, mert állva utazni ugye egyik sem akar.

Ezt most sikerült túlélnem, de anyámékhoz megérkezve jött a második megrázkódtatás: a húga — akivel 15 év után, a nagyanyám temetésekor vették fel újra a kapcsolatot — délutánra jelentette be magát, gyerekestül, férjestül. Elvileg csak másnap jöttek volna, de volt egy kis csere köztük és a nagybátyámék között, így anyuék vasárnapra jutottak. Ebben főleg az volt a gáz (a család-negligálás szándékának sikertelenségén túl), hogy amikor a temetésen találkoztam velük, a Vacsoracsata aktuális fordulója miatt ugye faképnél hagytam őket, és nem mentem velük torozni, és jó esélyem volt arra, hogy ezt a lépést megúszom, merthogy — a tendenciákból kiindulva — úgyis csak újabb 15 év múlva láttam volna őket megint. Erre tessék... Mivel előző nap iszogattam is, meg későn is feküdtem le, baromi álmos voltam, ezért kénytelen voltam ledőlni egy kicsit, és mire felébredtem (miközben úgy éreztem, hogy végig fenn vagyok), már meg is érkeztek. Nem volt időm aggodalmaskodni, idegesíteni magam a kellemetlenségek miatt, mert így önkéntelenül is fejest ugrottam a mély vízbe. Azt tudni kell rólam, hogy előzetesen nagyon tartok minden hasonló helyzettől, de ha már bekövetkezett, pillanatok alatt idomulok hozzá, ergo végül most is kimondottan jól éreztem magam a társaságukban, minden rossz tulajdonságuk ellenére. A nagynéném elég butuska, ráadásul ő is ilyen candidiesises-örökké élős hibbant lett (mint mostanában oly sokan), aki csak desztillált vizet iszik és gazakat eszik, a férje egy román jómunkásember, aki 25 év után is töri a magyart (viszont baromi jámbor és jólelkű), az unokatestvérem meg egy agyongyúrt suttyó, aki cigány gazemberekkel haverkodik, színesfémezik, és már a negyedik szakmunkásképzőt járja, mert másik háromból is eltanácsolták. Hiába, az ember nem válogathatja meg a családját. Én próbálkozom vele, de a mellékelt ábra szerint nem mindig sikerül...

Na, miután elmentek, és lefeküdtünk aludni, már csak a hétfőt kellett valahogy túlélni. A papa, aki a telek másik végén lakik, általában reggel 9-kor toppan be anyámat meg a 'kislányokat' (21 és 18) meglocsolni, így az volt a terv, hogy míg anyám állja a sarat, én 'még alszik' indokkal megúszom az egészet, ők meg majd délután átmennek hozzájuk, az eredeti elképzelés szerint. A papa viszont nem jött a szokott időben, ezért anyám feltámasztotta a férjét (avagy felkeltette, ha úgy jobb), és átszalajtotta a nagyszülőkhöz, a 'bajt' megelőzendő. Ő át is ment, a család meg közben apránként felébredt, felöltözött, nekilátott reggelizni, élni a pihenőnapi életet. Kisvártatva anyu férje vissza is jött, csakhogy jött vele a papa is, nekem meg még annyi időm sem volt, hogy egy valamire való "baaaaszd meeeg..." arcot vegyek fel, máris mosolyogni kellett, és nagyon örülni a találkozásnak. Azért egy két másodperces, döbbent és egyben sajnálkozó grimaszt még tudtam vágni anyu felé, de a következő pillanatban ő már állhatta is a hagyományos dezodor általi megspriccelődést, és nyomhatta a kötelező heherészést, így többre nem futotta tőlem. Aztán a húgaim váltak áldozatokká, és majdnem én is, merthogy ezt az előre tudott és kiszámítható poént természetesen nem lehetett kihagyni... A papa már arra sem veszi a fáradságot, hogy a köszönés és a 'mi van a lányokkal?' kérdés között egy kis szünetet hagyjon, ezért most egész egyszerűen úgy üdvözölt, hogy "Szervusz 979-ke, mi van a lányokkal, mikor nősülsz?". Pff... Szerencsére anyám férje gyorsan elnyalábolta őt, és az ebédlőbe rángatta némi pálinkázásra, így minden továbbit megúsztam.

A nap hátralevő részében újabb atrocitások már nem értek, leszámítva a szokás szerint késő és tömött buszt, de ez már a legkevesebb. Karácsonykor nem is jött busz, szóval negyed óra késés igazán nem nagy dolog.

Szóval utálom, utálom, utálom, és most tényleg, hogy jövőre akkor megint lesz ilyen?

...és egy csomó olyan dolgot találtam, amiről eszembe jutott ez-az. Éppen tegnap kérdezte tőlem Tamás, hogy akadnak-e még a lakásban olyan helyek, amiket nagyanyám halála óta nem túrtam/szelektáltam végig, én pedig simán rá is vágtam volna, hogy nincsenek, ha nem éppen pár órával korábban dagonyáztam volna a kincseim között. Más kérdés, hogy ezek eddig is a saját dolgaim voltak, csak éppen hónapok óta nem nyitottam rájuk. Most viszont egy régi könyvet vagy füzetet kerestem, mivel az éppen aktuális nagy tervhez szükség volt rá. Erről majd akkor, ha tényleg belevágok.

Találtam például egy halom régi, középiskolás matekfüzetet. Szinte minden más tantárgyhoz tartozó anyagot kihajítottam már, de ezeket megtartottam, mivel úgy éreztem, hogy szükség lesz rájuk, ha majd felvételizek valahova. A felvételi megvolt, sőt, lényegében ki is jártam egy egyetemet, szóval semmi nem indokolta, hogy több száz spirálfüzet-oldalnyi X-et és Y-t őrizgessek. Ma reggelig a szekrényemen halmozódtak, azóta pedig a konténerben várják a szemétszállítókat. A matekkal egyébként sosem voltak különösebb nehézségeim, bár a geometriánál kicsit mindig jobban megizzadtam, mint a többi tananyagnál. Szép is lett volna, ha nem megy, mert hát az egyetem, a vállalkozás-gazdaságtan, a pénzügy, a számvitel és más tárgyak elvégzése nemigen ment volna különben. Szerencsére elég jó tanárunk volt, aki bőven ellátott minket házi feladattal, azt számon is kérte rajtunk, erőltette a tempót, rendet tartott órán, és nem tudás esetén szórta a karókat. Akkor nem annyira szerettük (bár második év végén (amikor nem ő tanított minket) mégis visszaköveteltük), csak érettségi után jöttünk rá, mennyire jó volt ez a szigor. A rossz nyelvek szerint alkoholista volt, és valljuk be, előfordult, hogy szünet végén nem nagyon talált bele a kulcslyukba, de egyébként sosem lehetett látni vagy érezni rajta az ittasságot.

Találtam két, a gerincemről készült röntgenfelvételt is. Ezeket akkor csináltattam, amikor hivatásos katonának jelentkeztem. Felvételiztem a ZMNE-re, de már az orvosi alkalmasságin kibuktam, éppen a gerincem miatt. Nem kétséges, hogy ha ezen átmegyek, akkor a fizikai alkalmassági lett volna a vesztem, de ez már mindegy is. Sorkatonának jó voltam, hivatásosnak nem...teszem hozzá: szerencsére. Egészen máshogy alakult volna az életem, és valószínűleg a legkevésbé sem tudhatnék magam mögött annyi sikert, mint eddig. Bementem, megvizsgáltak, és azt találták, hogy a gerincemben túl sok a görbület, mellesleg pedig meszesedik. Elmentem tehát a reumatológiára, ahonnan elküldtek röntgenre, majd az eredményeket látva gyógytornára és gyógymasszázsra. Ezeket teljesítettem, majd szartam az egészre. Bajom sincs, a tartásom meg úgysem lesz már olyan, amilyennek lennie kellene, így az egész hacacáréra csak ez a két felvétel emlékeztet.

Találtam aztán néhány angol nyelvű szerepjáték-kiegészítőt. Talán régebben említettem már, hogy kamaszként nagy RPG-fan voltam, és talán arra is utaltam, hogy minden bizonnyal ez (és a segítségével szerzett barátok garmadája) mentett meg az öngyilkosságtól. Amikor a gyerekkorod egy nagy romhalmaz, amikor az otthonodban egy gyűlölt családtag vagy, akinek még a köszönést is megtiltja egy idegen, akinek nagyobb hatalma és több joga van mindenhez, mint neked, aki oda születtél...nos, akkor szükség van valamire, legalább valami apróságra, ami örömöt okozhat az életben. Nekem ezen örömök egyike a szerepjátékozás volt (ugyebár ez nem színművészkedés, hanem egyfajta társasjáték). Évekig voltam mesélő, és jó sok alkotó energiámat lekötötte ez az időszak, amikor meg szerettem volna valami kis alkotói szünetet, akkor vettem magamnak gyárilag készített kiegészítő(ke)t. Mivel abban az időben normális magyar RPG nem létezett (ez még a MAGUS előtt volt), csakis angol nyelvű jöhetett szóba, amit meg nem teljesen értettem. Az annyi-amennyi nyelvtudásom jelentős részét is innen szereztem, leszámítva persze a nyelvtant, mert azért az a suliból ragadt rám. Ennek is volt haszna (leszámítva, hogy még mindig élek). Kicsit belelapoztam egyik-másik ilyen könyvbe, és jót mosolyogtam, amikor megláttam, ahogy a kis ceruzás fordításaim ott figyeltek az akkoriban még ismeretlennek számító szavak fölött.

Találtam még egy üveg 2 decis, Royal márkájú vodka szeszesitalt. Neki neve is van, II. Lajos. Amikor a legjobb barátommal az országot jártuk túrázás címén, egy alkalommal vettünk egy ilyet, hogy majd az út végén megisszuk, amolyan jutalom gyanánt. Majd ezzel ünnepeljük, hogy elértük a kitűzött célt. Jó pár kilométert utazott a táskámban, amikor is a szarvaskői vasútállomáson kialakított turistaszálláson kómázva egyedül elfogyasztottam (merthogy a társam fizikailag eléggé kész volt az egy hetes gyaloglás végén). Na, ez nem az az üveg, hanem annak az utódja, ugyanis kitaláltuk, hogy ezentúl mindig lesz nálunk egy pont ugyanilyen, amit sorszámozni fogunk. Ha már Royal, akkor nevezzük el királyokról, és hogy ne zavarodjunk bele, válasszunk olyat, amiből jó sok volt. Így esett a választás a Lajosra. De szép is volt.

És hogy az összes használati útmutatót, mobiltelefon-porhüvelyt és egyéb kacatokat ne soroljam fel, már csak egyre térek ki, az első munkahelyemen készített "műalkotásaimra". Az akkori főnököm nagyon le volt maradva a technikával, ezért mindent papíron kellett csinálni. Egy idő után azonban érezte, hogy ez nem fog sok jóra vezetni, mellesleg látta bennem a potenciált a számítástechnikai megoldások bevezetésére, szóval beszereztünk egy könyvelőprogramot. Azt gyorsan kitanultam, aztán azon toltam, amit csak lehetett, aminek következtében természetesen az addig tollal körmölt munka már a hónap felénél kész volt. Ezt bevallani nyilván nem akartam, ezért elfoglaltam magam, ahogy tudtam, például a Paintbrush-sal rajzolgattam (net akkor még nem volt). Ha valamiről úgy gondoltam, hogy egészen jól sikerült, akkor ki is nyomtattam, ezek akadtak most a kezembe. Ha lesz időm beszkennelni vagy lefotózni őket, akkor csinálok a blogon egy tárlatot belőlük. Mondjuk ne számítsatok nagy dolgokra...

Szóval ilyesmiket tárolgatok még mindig, és a fent felsoroltak (és fel nem soroltak) nagyja most is megúszta a kidobást. Más részük viszont nem, szóval az emelet terhelése ismét csökkent vagy 10 kilóval.

... egy apró szegmensét, ami azért annyira nem örvendeztet meg, mint ahogy azt elsőre gondoltam volna.

Amikor ugyanis beiratkoztam az egyetemre, és először jártam Magyarország legnagyobb putrijában, volt egy pillanat, amikor megcsapott a tudat, hogy "Basszus, én egyetemista lettem!", de aztán rögtön jött a keserű érzés, hogy sosem lehetek olyan igazi egyetemista. Örültem persze, és izgatott is voltam meg büszke magamra, amiért 7 év után, a magam erejéből értem el, hogy a felsőoktatásban tanulhassak, de az a kis hiány azért ott volt.

Mert milyen is az az autentikus egyetemista lét? Nem tudom, hiszen addig is csak beszámolókból volt képem róla, de a mások által elmondottak sosem egyenértékűek az adott dolog személyes megélésével. A sorkatonai szolgálatról szóló sztorik is — amennyiben egyáltalán igazak — mindig csak valamilyen különleges esetet taglalnak, miközben két ilyen különleges eset között ott az a rengeteg teljesen kommersz módon eltöltött idő, amiről nem szól a fáma. Azt meg kell tapasztalni, hogy tudjuk, miről van szó. A beszámolók alapján azonban az egyetemistának levéshez nálam hozzá tartozna a nappalisság, a kollégistaság, a későn lefekvés, a bandázás, a közös zuhanyzó, a hangoskodó szomszédok, a későn ébredés (majd futás előadásra), a pizza meg a zsömle-felvágott, a piázások, a másnaposan vizsgázás, az elcseszett idő miatt tologatott vizsgaidőpont, a bukta miatt halasztott tárgyak. Valami ilyesmi. Ez az, amit én már nem élhetek meg, hiszen még ha volna is pénzem nappalisként létezni, öreg vagyok már a 19-20 éves társasághoz, szóval ez visszavonhatatlanul és megismételhetetlenül elúszott. 

Nekem a munka melletti munka mellett való tanulás maradt, a Miskolcra utazgatás drága pénzért és sokáig, a maradék szabadidőm tanulásra fordítása (helyetti aggódás, hogy tanulni kéne), a beadandók szintén szabadidőben való készítése, az utazás közbeni tankönyv olvasás, és más, csupa kellemetlen tényező. Kezdek is belefáradni, főleg, hogy mintha kezdene egy kicsit bezsúfolódni a baj. 

Pedig ha visszaemlékszem az általános iskolás időkre, egészen más volt a helyzet. Jó, tanulni sosem szerettem, de mivel alapvetően eleve túlképzetten kerültem iskolába, sokáig elvoltam a hozott tudásból, és nemigen kellett tanulnom. Később aztán meglódult volna lefelé az az eredmény, de apám "nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz, de azért most szobafogság" felfogása kilendített a gödörből. Így aztán egészen középiskola végéig 4.0 fölötti átlagot produkáltam, és ehhez elég volt az írásbeli házik elkészítésén felül napi 15-20 perc, meg néhány eltiltás, amikor mondjuk 3-asra sikeredett valamelyik dogám. Tanulmányi szempontból ez mindenképpen hasznos volt, viszont ha a stresszt nézzük, akkor semmiképpen sem. Ráért volna a non-stop idegeskedés, ha már dolgozni járok. Az érettségi volt az első olyan megmérettetés, amire nagyon sokat készültem. A beszámolók (és a tanarak hozzáállása alapján) valami nagyon nehéz és nagyon fontos fordulópontnak gondoltam. "Ha itt elbuksz (márpedig könnyű elbukni), az egész életednek lőttek". Valószínűleg ez így is van, ezért mindenki tanul rá, mint a güzü, utólag aztán éppen azért nyilatkozik róla úgy, mint valami marha könnyű dologról, mert alaposan felkészült rá, és így tényleg könnyű volt.

Nos, én is készültem rá. Sokat, például kidolgoztam a tételeket, ami azóta sem fordult velem elő. Hónapokkal korábban nekiláttam ennek, de még így is kevés volt az idő, talán azért, mert én mindig igyekszem élni is a kötelező feladatok mellett. Kicsit ebből, kicsit abból. Mi értelme van bármi előre mutató dolognak, ha közben feláldozom érte a jelent? Ennek ellenére nem sikerült rosszul az érettségi, elvégre csak a törim lett 3-as, vélhetőleg éppen azért, mert erre már nem jutott rendesen időm. 

Jött pár év kihagyás, hiszen például a szüleim már középiskolás koromban a tudomásomra hozták, hogy érettségi után már nem óhajtják fizetni a tanulmányaimat, sőt, igazából arra számítanak, hogy majd hozzájárulok a közös kasszához (amiből nekem szinte semmi nem jutott, de ez egy másik történet), de akkor ez nem is hiányzott. Várt a nagybetűs élet, én pedig mindent akartam, csak iskolába járni nem. Pár év munka, és a sorkatonai szolgálat után azonban jött az ihlet és a szelíd terelgetés, hogy elkéne végezni egy mérlegképes könyvelői tanfolyamot, hogy papírom is legyen a tudásomról. A főnököm tanulmányi szerződést ajánlott (ami büszkeséggel töltött el, hiszen ez az jelentette, hogy a munkám olyannyira megfelelő, hogy további 4 évet számít rá), a nagyanyám pedig kinézett nekem egy iskolát Újpesten.

Nehéz volt, méghozzá nem is kicsit. A legkönnyebb vizsgámra többet kellett készülni, mint az egyetem bármelyik vizsgájára, beleértve a szigorlatokat is, és így is előfordult, hogy valaminek kétszer kellett nekimennem, mert elsőre nem sikerült. A legnehezebb az volt, hogy külön kellett választanom a gyakorlati tudást az elméletitől, mivel a kettő nem egyezett. Nagyon nem. A végén pedig különösen megszenvedtem, mivel az utolsó vizsgáim csak kicsivel az első egyetemi vizsgaidőszak előttre estek, így párhuzamosan kellett tanulnom, és akkor még azt gondoltam, a felsőoktatásban igen komoly teljesítményt kell nyújtani. Ma már tudom, hogy nem (mondhatni lófaszt). 

Itt jöttem össze a hajdani barátnőmmel is, aki a suli vége előtt eltökélte, hogy tovább megy, és vett magának egy felsőoktatási felvételi tájékoztató könyvet, amibe egyszer én is belelapoztam. Eljátszottam a gondolattal, hogy én is tanulhatnék még, de eltökélt nem voltam. Azt nézegettem, ha mondjuk levelezőn végeznék politológiát, akkor mennyibe kerülne, mi kellene a felvételihez, és hova járhatnék helyileg. Miskolcon és Pécsett láttam ilyen szakokat, de töri érettségi kellett a pontokhoz, ami nekem nem sikerült jól, ráadásul a tantárgyak nevei baromi ijesztőnek tűntek. A gondolat azonban már ott fészkelt az agyamban, ezért amikor megláttam a szociológiát, már sejtettem, hogy beadom a szükséges papírokat. Csak ide és csak erre jelentkeztem, de az eredményeim alapján pedig akár kétszeresen is felvettek volna. Ad hoc módon döntöttem tehát, vagy mondhatnám, hogy ismét a 979 féle billiárd-taktikát alkalmaztam: megy, ahova megy. A továbbiak ugyanebben a szellemiségben folytak.

Sosem foglalkoztam azzal, mit kell csinálni. Amit mondtak, megcsináltam, amit meg kellett tanulni, megtanultam. Közben szépen lassan rájöttem, hogy a vizsgadrukk itt hülyeség, mivel semmi értelme, és míg korábban már hónapokkal a vizsgák előtt a tankönyveket olvasgattam, addig mára jó, ha egy-két nappal előtte állok csak neki az intenzívebb tanulásnak. Sőt, már akkor sem. Még egy dolog történt, mégpedig, hogy közben belefáradtam az egészbe. Már nem vagyok lelkes, és csak azt a pillanatot várom, amikor végre véget ér az egész. Az említett taktikának pedig meglett a kára is: nem férek bele majd az időbe. Hiányoznak gyakorlataim, azaz ha most ezt a kettőt letudom, még mindig 5 marad két félévre, és a második nyelvvizsgával sem tartok sehol. Az örökös halogatás következtében ez is elúszni látszik, ahogy az idén egy gyakorlati tárgy beadandóját sem csináltam meg. Nem volt hozzá lelkierőm. Mi lesz majd a diplomamunkával? Belegondolni sem merek.

És, hogy egyszer a bejegyzésnek is a végére érjek, elárulom, hogy a pénteki vizsgáim közül az első csak elégségesre sikeredett, ami botrány, mivel ilyen csak kétszer fordult eddig elő (azok is botrányosak), a másik vizsgára pedig be sem mentem. Igaz, hogy szóbeli volt meghirdetve, de eddig minden korábbi időpontban teszt volt, amire ugyan szintén nem tanultam eleget, de legalább az autóban (Miskolc felé) faszántosan felkészültünk az utastársaimmal. Még 5-ös is lehetett volna, ha végül nem lesz mégis szóbeli. 50 ember lett volna, így talán míg most is ott ülnék, méghozzá azzal a tudattal, hogy úgysem sikerül. Egy tesztre talán felkészültem, na de szóban összeszedni a témát, nevekkel, évszámokkal...erre esélyem sem lett volna. Így hát elblicceltem a dolgot, és hazajöttem, most pedig máris frusztrál a tudat, hogy félbehagyott, elvégzetlen feladat maradt mögöttem, ami a felhalmozódott szarral együtt igencsak frusztrálni fog a maga idejében. Ettől most nem tudok jóízűen még olvasni sem.

Szóval az autentikus egyetemista lét egyik szegmensét sikerült megtapasztalnom: halogatott, halmozódó tantárgyak és önfeddés. Tartok tőle, hogy erre még itt, a blogban is kénytelen leszek visszatérni.

A Nincsenek barátaim című bejegyzésem nyomán kaptam meg Assamtól, hogy szerinte válogatós vagyok barátok terén ('azt sírok — de ezt már csak én teszem hozzá), és ez elindította a gondolataimat. Igaz, amikor jól elmerültem magamban a barátkozással kapcsolatban, akkor éppen nem voltam gépközelben, most viszont már nehéz visszaidéznem, mire jutottam a miskolci IC-n ülve. Azért megpróbálom tolmácsolni a kiforratlan gondolataimat, aztán meglátjuk, mivel lehet egyetérteni és mivel nem.

Mi kell ahhoz, hogy két ember barátja legyen egymásnak? Mi minden lehet akadálya a barátkozásnak? Barátja lehet-e egymásnak két potenciális szexpartner, vagy az egyik valóban mindig többet akar? Barátjai lehetnek-e egymásnak közeli hozzátartozók vagy párok? 

Ez csak néhány érdekes kérdés a témában, de szerintem senki nincs, aki bármelyikre is univerzálisan érvényes választ adhatna. Ahogy a párkapcsolatokban, itt is ismerni kell az egy-egy történetben szereplő összes személy múltját, helyzetét, érzéseit, érdeklődési körét és minden egyebet, akkor talán lehet némi esélyünk, hogy rá (és csakis rá!) vonatkozóan viszonylag pontos megállapításokat tehessünk, hasznos tanácsot adhassunk. Egyébként viszont kár is lenne a szócséplésért. Valahonnan azonban ki kell indulni, ha a barátságról akarunk értekezni, alapok nélkül ugyanis semmi értelme az egésznek. Mi egyáltalán a barátság?

Azt hiszem, a többség úgy szokta felosztani a hozzá közelálló embereket, hogy vannak a hozzátartozók/rokonok, a barátok, a haverok és az ismerősök (Ed Gein meg fizikailag is). Esetleg a haver-ismerős párost nem mindenki különbözteti meg, mások meg el sem gondolkodnak ezen az egészen, és ugyanazt a személyt hol barátnak nevezik/tekintik, hol meg havernak. Nem könnyű, az biztos. Maradjunk annyiban, hogy szerintem az ismerős az, akiről tudod, kicsoda, ismered a nevét, volt már vele valamilyen közös élményetek (vélhetőleg minimális), de az sem biztos, hogy pozitívan viszonyultok egymáshoz. A haver egy következő szint. A haverral lehet bandázni, marhulni, moziba menni, piázni, játszani, könyvet/filmet kölcsönadni, de a lelked minden titkát nem mondanád el neki, mert nem bízol benne annyira vagy mert nem tartozik rá. Igaz, nálam ezt a többletet csak a legjobb barát tudja nyújtani, mert én még — érthető (?) okokból — a hajdani barátaim többségének sem nyíltam meg különösebben. Barátnak neveztem őket, mert vagy annak is éreztem őket, vagy mert hajdan nem gondolkoztam el egy ilyen felosztáson, és könnyelműen ezt a jelzőt akasztottam rájuk, de eszem ágában sem volt minden bajomat/örömömet megosztani velük. Valamennyit persze igen, de mindet senkivel sem. Most már sokkal könnyebb a helyzetem, hiszen egy embert tudok igazán barátnak nevezni (ő így egyben a 'legjobb' is), mindenki más haver vagy ismerős.  

Ez a funkció szerinti felosztás, de vajon van-e másféle tagozódás? Mondhatom-e barátomnak azt, akit egy évben csak egyszer látok, de közben heti rendszerességgel kommunikálunk egyéb módokon, vagy naponta kell találkoznunk? Mindig segítenie kell egy barátnak vagy csak akkor, ha 'kedve' van? Barát-e az, aki képes durván megbántani, vagy egy barát előre tudja, mivel bántana meg, és ezért inkább visszafogja magát? Ömlenek a kérdések, és ha nem szabok gátat nekik, soha nem lesz vége ennek a bejegyzésnek, ezért rövidre zárom a dolgot: két ember akkor barátja egymásnak, ha mindkettő (őszintén) így érzi, gondolja, nevezi a másikat. Hogy ez milyen mélységű, mik tartoznak hozzá és mik nem, az nem a többi ember dolga. Ha ők barátnak tekintik egymást, ezt mi, többiek semmilyen definícióra, kategorizálásra való tekintettel nem bírálhatjuk felül, még akkor sem, ha tudjuk, hogy hasonló helyzetben nekünk azért más elképzeléseink lennének az illetőről.

És akkor ez vajon választ ad-e arra a kérdésre, hogy rokonok, párok vagy ellenkező (melegek esetében: azonos) nemű emberek lehetnek-e egymás őszinte barátai? Hát nem is tudom. Én elképzelhetetlennek tartom, hogy a saját anyámat barátnak tekintsem, ahogy az unokatestvéreimre sem tudok így tekinteni. Itt már van egy többlet, ami felülbírálja a barátságot, ez pedig a vérségi kapcsolat. Bár az előbb azt állítottam, más ember nem bírálhatja felül a két ember közti érzelmi köteléket, a testvér-testvér, szülő-gyerek barátságra mégis megteszem ezt. Ilyenkor szerintem pusztán arról van szó, hogy amikor ők barátnak nevezik egymást, azt úgy kell lefordítanunk, hogy "olyan jóban vagyunk, mintha barátok lennénk", de valójában ez csak amolyan külső máz, ami krízishelyzetben azonmód lemosódna, és rögtön visszaállna minden az 'eredeti' állapotba. Gondoljunk csak arra, ha testvérek esetén öröklésre terelődik a szó, vagy ha a gyerek bajba kerül vagy olyat tesz, amit a felmenői nem néznek jó szemmel. Egy barát azt mondaná, "figyelj, szerintem ez nem helyes, de azt csinálsz, ami jól esik...", stb., a szülő pedig azt érezné, hogy kudarcot vallott a nevelése vagy hasonlók, nem tudna nem-szülőként tekinteni a gyerekére.

Ugyanígy vagyok a párkapcsolati barátság esetében is. Itt is megvan az a többlet, ami miatt ez már — nálam! — párkapcsolat és nem barátság. Persze minden olyan dolgot megtehetünk, amit a barátok megtehetnek, de mi ennél többet is. Például szexelhetünk, például közös egzisztenciára tehetünk szert, például a külvilág felé sem barátok vagyunk, hanem egy pár. Ugyanakkor párkapcsolatban nem tehetünk meg egymással olyan dolgokat, amit barátokként megtehetnénk, ezért ezt is úgy fogalmaznám meg, hogy párkapcsolatban egy csomó baráti funkciót is betöltünk, de ez nem barátság. 

Tehát családon belül NEM lehet barátság, ahogy párkapcsolatban sem, nálam ezek a fogalmak ugyanis kiütik egymást. Barátságból viszont lehet párkapcsolat és fordítva, de ennek a mechanizmusnak nem próbálnám megfejteni a működését, hiszen itt már bejön a szerelem kérdése is, ami ugyan talán rokon érzelem, de így pillanatokon belül feladhatnám a téma taglalását, mert magam is teljesen belekavarodnék. 

Mielőtt továbblépnék a következő kérdésre, visszatérek a 'baráti funkció' kifejezéshez, amit az imént használtam. Talán mindenki érti, mire gondolok ezalatt, de ennél közelebbi meghatározást magam sem tudnék adni, hiszen ez is mindenkinél egyedi. Ha leállnánk azon vitatkozni, hogy mitől barát a barát (mint ahogy most éppen le vagyunk állva...), vélhetőleg huzamosabb ideig ragozhatnánk a témát, mire közös nevezőre jutnánk, és még akkor is lenne olyan dolog, amit egyikünk még hozzágondolna, a másik meg már nem. Olyan ez, mint a megcsalás kérdése, ahol szintén eltérnek a vélemények, kezdve attól, hogy már a megbámulás is az, egészen addig, hogy még az orális szex sem (és tovább). Sőt, olyan is lehet, hogy az egyik ember díjazza, ha a barátja ezt vagy azt tesz, míg a másiknak ez már kimondottan váló-oknak számít (például "ezt vagy azt szívesen veszem tőle, de nehogy már ő akarja nekem megmondani, hogy...") Nálam a baráti funkciók közé tartozik, hogy tudjunk együtt szórakozni, tudjunk komolyan beszélgetni, ismerjük egymást, eszünkbe jussunk egymásnak a jeles alkalmakkor, mutassunk utat, ha a másik eltévedt, mentsük ki egymást a bajból, és még temérdek egyéb dolog, amiket talán még magam sem tudnék szavakba önteni.

Visszatérve egy nyitott kérdéshez, lehet-e két ellenkező nemű ember barát? Anyám szerint nem, mivel ő is 'az egyik előbb-utóbb úgyis többet akar' vonalat képviseli. Én mindig foggal-körömmel ellenkeztem, hogy de igenis lehet, aztán többszörösen is kiderült, hogy bizony neki volt igaza. A lány barátaim egy részéről kiderült, hogy a barátságuk nem is olyan időtálló, és így utólag kénytelen voltam ezeket haversággá visszaminősíteni, ketten pedig konkrétan szerelmet vallottak nekem, ami — érthető okokból — a találkozgatások elmaradozásához vezetett. Ugyanakkor a mostani legjobb (és egyetlen) barátom is ellenkező nemű, még sincs köztünk semmi probléma. Azért mert buzi vagyok? Nem, hiszen valójában biszexuális vagyok, tehát elvileg lehetne köztünk több is. Más kérdés, hogy ha tisztán hetero- lennék, akkor sem szeretnék vele járni, mert egyrészt már van két gyereke, másrészt egyébként sem az esetem.

És ez itt szerintem a kulcs. Azért tudnak a melegek tök jó barátságokat kötni lányokkal/nőkkel, mert szexuálisan nem érdekeltek, hiányzik belőlük a másik hódításának vágya/ösztöne. Ha pedig ezt tovább gondolom, akkor merem állítani, hogy ha két ellenkező nemű ember között őszinte, nem érdek-vezérelt barátság születik, az azért van, mert egyik sem tud a másikra barátnál többként gondolni. Avagy pőrén: nem tetszenek egymásnak. Erős kijelentés? Lehet, de valamiért igaznak érzem (és nem azért, mert én mondtam...). Majd jól végiggondolom a környezetemben levő fiú-lány barátokat és közben strigulázok, hányszor tűnik ez nagyon igaznak.

I. kolléganőm pedig akkor jön a képbe (mert Assam kommentje vele kapcsolatban keletkezett), ha áttérek arra, mi kell ahhoz, hogy két ember egymás barátjává válhasson. Tényleg, mi kell?

Közösen eltöltött idő az biztosan kell, hiszen senki sem lesz egy csapásra a másik barátja. Idő kell egymás megismeréséhez és/vagy idő kell olyan szituációk megéléséhez, amiből kiderül valójában milyen ember a másik. Kell aztán sok-sok közös élmény és nagyjából hasonló gondolkodásmód. Egyik a másik nélkül szerintem nem vezet barátságok kialakulásához, és a kapcsolat megreked a haverság/ismerősség szintjén. Van egy csomó ember, aki nagyon hasonlóan gondolkodik, mint én, de mégsem vagyunk barátok, például a párttársaim is ilyenek vagy a sok-sok meleg blogger (igaz, a velük töltött idő mennyisége megkérdőjelezhető). Voltak viszont olyanok, akikkel voltak közös élményeink, ismertük is egymást, ÉS éppen ezért nem lettünk barátok. Nem bírtuk volna az örökös vitatkozást, esetleg jellembeli hiányosságokat tapasztaltunk/feltételeztünk egymásról. Eddig tehát: idő - gondolkodásmód - élmények. Kell-e vajon, hogy az a két ember nagyjából azonos életkorú legyen, mondjuk azonos generációból kerüljön ki? Ha ragaszkodom a korábban leírtakhoz, akkor nem kell (mondjuk talán egyébként sem). Elég volna ennyi? Szerintem igen, ez a három dolog ugyanis nagyon sok dolgot lefed, és egyben nagyon sok potenciális barátságot megakadályoz.  

Vegyük ide I. kolléganőmet példának. Őt 11 éve ismerem, az időtényező tehát kipipálva. Még az előző munkahelyemen találkoztam vele, amikor az akkori főnököm egy volt kolléganőm helyére felvette őt. I. korábban a Pizza Hutnál dolgozott mint üzletvezető, aztán meg egy ingatlanirodában. Sosem volt könyvelő, a szakmával csak egy tanfolyamon ismerkedett meg alaposabban. Amikor felvették, én már egy ideje ott dolgoztam, és bár én csak az egyszeres könyveléseket vittem, a tapasztalat miatt sokat tudtam segíteni neki az ő munkájában is. Erre rá is szorult, ezért állíthatom, hogy én tanítottam meg igazán a könyvelésre. A közös élmények is megvoltak, hiszen az a munkahely önmagában annak számított (majd egyszer mesélek róla), de jártunk moziba meg színházba is. A mai napig szoktunk együtt szórakozni, bár ez messze nem rendszeres. Szóval dolgozgattunk, aztán engem besoroztak katonának, és mire visszamentem, ő már döntött: elmegy dolgozni valahova máshova. Olyan alacsony volt a fizetésem, hogy magam is hasonlón gondolkodtam, és amikor ő talált magának egy vezető könyvelői állást, én is vele mentem, mivel az új helyen könyvelőt is kerestek. Együtt jöttünk tehát ide át, és sors fintora volt, hogy az lett a főnököm, akit korábban én tanítgattam a szakmára. Nem dolgoztunk sokáig együtt, mivel ő pár hónappal később elment szülni, és ezzel együtt a munkaviszonya is megszűnt itt, tavaly azonban visszavette a főnököm, hogy helyettesítési feladatokat lásson el. A főnököm helyettese, mégsem áll felettem, de ez most nem is lényeg. Az idő stimmel, a közös élmények is (még ha az együtt dolgozás nem is a legfelemelőbbek közül való), és valahol a gondolkodásmód is. Valahol igen, máshol meg nem, I. ugyanis egy törtető kis alak. Állandóan retteg, hogy mi lesz vele meg a családjával, ha ez lesz meg ha az lesz. Például ha elveszti az állását. Ez pedig a fölfele nyal - lefele tapos jellemet kölcsönzi neki, ami nálam önmagában elég ahhoz, hogy ne engedjem közel magamhoz. Bízhatok egy olyan emberben, aki az én tollaimmal ékeskedik a főnököm előtt — hogy egy régebbi esettel példálózzak? Persze, ha én is hozzá hasonlatos lennék, tudnám ezt kezelni, és talán éppen emiatt érezném őt rokonléleknek, de nem vagyok hasonló. Volt viszont egy eset, ami vélhetőleg örökre elvágta őt attól, hogy a barátomnak nevezhessem, amikor egyszer rám nyitott a dohányzóban, és kioktató, sárkányos hangnemben rám förmedt: "Azt hiszem, 10 perc cigarettaszünetnek elégnek kellene lennie". Ha nem ismertem volna milyen, ezzel akkor is végleg elvágta volna volna magát előttem.

Magasan van a mércém? Túl nagyok az igényeim? Nem hinném. Igazából én sem értem, mi a probléma, miért érzem magam baráttalannak. Vélhetőleg én is hibás voltam, hogy így alakultak a dolgok, de erről a múltkor már írtam. Nem hinném azonban, hogy mások esetében elég volna annyi, hogy X ember van a közelükben, és ebből Y automatikusan a barátjuk lesz. Vagy igen? Ha olyan a felhozatal, akkor a barátaid is olyanok lesznek? Hát nálam nem.

És itt most befejezem az agymenést, mert kikapok, hogy hosszú lettem. Ráadásul ez a bejegyzés is olyan, mint az életem: ködös és kavarog, és mire végre elhatároznám magam, hogy akkor most elindulok egy nagy nehezen meghatározott irányba, addigra meggondolom magam, és megint csak körbe-körbe járok. Azért talán volt benne pár olyan gondolat, ami vita tárgyát képezheti. 

Szívesen veszem a hozzászólásokat.

Kissé provokatív a cím — legalábbis a blogomat olvasó ismerőseim egy része biztosan fel is húzta most a szemöldökét, — de tartok tőle, hogy igaz. Vagy nem...nem tudom. Hol így érzek, hol pedig úgy gondolom, hogy azért mégis vannak barátaim. Például amikor nemrég a tandíj összegével bajlódtam, rögtön érkezett pár felajánlás, ami nagyon jól esett, és máris azt éreztem, nem vagyok elveszve, mert vannak olyanok, akikre támaszkodhatok. Máskor viszont éppen a saját ismerőseim és mások ismerősei közötti kontraszt az, ami miatt ismét csak visszatérek a szokásos szemléletmódhoz.  

Ez az én kálváriám.

Kisgyerekként nem volt problémám a barátkozással, mígnem jött a szüleim válása és a bezárkózásom. Ekkor egy jó barátom volt csak, de neki meg volt egy másik, így ha az is és én is szabadok voltunk, mindig én maradtam alul, azt' rugdoshattam a kavicsokat az utcán. Ennek a srácnak a családjával is nagyon jóban voltam, de miután más-más középiskolákba jelentkeztünk, az élet elsodort bennünket egymástól. Ő egyébként 'gyanús' volt már akkor is, avagy csak éppen akkor élte a "buzikorszakát" — hogy őt magát idézzem, ugyanis neki volt egy mondása, miszerint "az életben mindenkinek van egy buzikorszaka". Ezt a nemiség iránt 13-15 éves korban mutatott fokozott érdeklődésre értette, és bár akkor nem nagyon tudtam, mit akar ez jelenteni, utólag belátom, hogy valóban igaza volt (a hajdani osztály- és évfolyamtársaim játékos heremarkolgatásait és egyéb incselkedéseit visszaidézve).

Jött aztán a szerepjátékos időszak, amikor egy tucatnyi olyan emberrel ismerkedtem össze, akikről korábban is tudtam, kicsodák, de semmi közös dolog nem volt bennünk. Ekkor vetkőztem le a barátkozással kapcsolatos gátlásaimat is — szerencsére. Szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük, és ekkor alakult ki köztem és G. között az a 10 évnyi barátság, aminek sajnos már kb. ugyanennyi ideje vége is (erről a Példaképnek lenni című bejegyzésben már írtam). Ehhez persze kellett, hogy az általános után is egy suliba járjunk, hogy mindketten lúzereknek szülessünk és, hogy egy padba üljünk. A középsuliban volt még 2-3 srác, akikkel mindig együtt lógtunk, és így együtt az osztály fekete bárányainak számítottunk, de ez inkább csak amolyan betyárbarátság volt, nem igazi, mély kapcsolat.

A szerepjáték mellett kártyázni is elkezdtem. Versenyekre jártam meg klubokba, ahol készülhettem a versenyekre. Egy rahedli embert megismertem, akik az érettségi után felváltották a korábbi baráti körömet, főleg, mivel az utolsó évet már Pestről nyomtam le, így a későbbiekben nem nagyon utazgattam le vidékre (bár eleinte még gyakran előfordult). Az új haverok közül némelyik baráttá vált, sokan haverok lettek, egy nagy adag emberke pedig az ismerős kategóriában kötött ki. Együtt akár 100-an is vannak, és sokan még most is lelkendezve sietnek oda hozzám, ha meglátnak, amikor néha felbukkanok itt-ott. A régi bandához rendszeres időközönként ellátogattam, és sokszor ott is aludtam G.-nél, de a korábbi gyanúm egyre csak erősödött: ha ott vagyok, jó, de ha nem, akkor sem hiányzom senkinek. Ez az érzés, a távolság és az új barátok léte szépen lekoptatott onnan, bár haveri szinten még sokáig találkozgattunk, igaz, csak a közös hobbi miatt.

A középiskola után barátkoztunk össze A.-val, aki addig az osztálytársam volt, de egyáltalán nem voltunk jóban. Még verekedtünk is — már ha verekedésnek nevezhetjük azt, hogy ő mellbe rúgott és bemosott egyet, én meg csak röhögtem ezen (lüktető pofával és kicsorduló könnyekkel). Ahogy A.-val egyre jobban összejöttünk, G.-vel véget ért a barátság. Nem volt szándékos egyik sem, csak így alakult. G. átadta magát a totális önpusztításnak, a világnézete pedig 180 fokos fordulatot vett, azaz szembe került az enyémmel, én pedig csak ekkor jöttem rá, mennyire hasonlóan gondolkodtunk A.-val. Eleinte csak bulizni jártunk, aztán leszoktunk erről, mivel rájöttünk, hogy ez nem a mi világunk. Elmentünk viszont sétálni egyet a hegyekbe, ami már nem tudom, kinek az ötlete volt, de aztán megint elmentünk valahova és megint. Aztán célt is kitűztünk magunknak, és nagy léptekkel indultunk el a megvalósítás felé. Még az sem tartott vissza bennünket, hogy ő 45 km-re lakik tőlem, ÉS akkor műszakosan dolgozott, én meg hagyományosan, így az időpontok összeegyeztetése sem volt egyszerű feladat. Elmondhatom, hogy ezek a túrák életem legboldogabb perceit jelentették, kár, hogy összeadva is csak 1,5-2 hónapnyi időről volt szó. Ezen idő alatt rengeteg közös kalandunk volt, számtalan helyen jártunk, egymásra utaltak lettünk, néha pedig összevesztünk. És rengeteget beszélgettünk, mindenről, amiről csak lehet. Abban az időben a meleg énem mélyen el volt temetve a lelkem romjai alá, és ez csak a későbbi barátnőmmel való szakítás után tört elő belőlem újra.

Amikor viszont előtört, szépen átkerültem a melegvilágba. Az addig a barátaimnak nevezett emberekkel egyre kevesebbet találkoztam, akkor is inkább csak azért, hogy "ne érje szó a ház elejét". Blogtalálkozókról például többször is hozzájuk siettem. Hogy miért építettem le őket? Egyrészt bántott a lelkiismeretem, amiért meleg életmódot folytattam, és ők erről nem tudtak. Minden velük töltött percet úgy éltem meg, hogy én akkor és ott a puszta jelenlétemmel is hazudtam. Emiatt inni sem mertem, nehogy egy kontrollálhatatlan őszinteségi roham során előbújjak. Nem lett volna célszerű. Másrészt rájöttem, hogy nem is nevezhetem őket barátnak, ha nem tudnak rólam mindent. Harmadrészt apránként a kártyázást is sorra abbahagytuk, ezért nem maradt olyan rendszeres tevékenység, ami egy légtérbe kényszerített volna bennünket, végül negyedrészt, a párkapcsolatom miatt is kevesebb szabadidőm maradt. Ők tehát 'lekoptak', G. kifordult önmagából, A. pedig egyre kevesebbet érdeklődött irántam, ahogy én is iránta (a lelkiismeret). Vele volt még egy apró fellángolás, de úgy tűnik, ez csak a tűz utolsó lobbanása volt. Amióta az esküvői tanúja lettem, egyszer találkoztunk, aztán akkor beszéltünk utoljára (telefonon), amikor a születésnapja okán felhívtam. Két hétre rá van az én születésnapom, ő viszont nem hívott, és legközelebb csak szilveszterkor beszéltünk. Erről ennyit.

Sok pad között a földre. A melegélet kedvéért mindent feláldoztam. Hogy önmagam lehessek, megromlottak az amúgy sem túl rózsás családi kapcsolataim, és eldobtam magamtól a barátaimat is, vagy legalábbis azokat, akiket korábban barátként emlegettem. Csak egy maradt közülük, a volt kolléganőm, aki az egyetlen közeli ismerősöm, aki mindent tud rólam. Ha egy alkoholos estén nem bújok elő, már ő sem lenne. Neki nem tudtam hazudni, és neki nem is tudtam volna tovább hazudni. Tudtam, hogy a reakciója maximum semleges lesz, de semmiképpen sem elutasító, ezért nem éreztem kockázatot a dologban. Sajnos viszont ő is csak nagyon lassan dologzza fel a dolgot, és neki sem tudok mindent elmondani. Például erről a blogról sem tud (még).

Idő közben megismertem még egy pár embert, akik előtt már eleve melegként szerepeltem. Ők most a Roland lakótársai. Egyszerre találkoztunk velük, és azóta többször is együtt buliztunk, sőt egy fantasztikus közös nyaralás is mögöttünk van már, de ők inkább a Roland barátai. Ezen is elgondolkodtam, és arra jutottam, én nemcsak azért nem kerültem velük közelebbi viszonyba, mert nem töltünk együtt annyi időt a mindennapokban, hanem mert mi csak összesodródtunk, de ha nem így alakult volna, önmaguk miatt biztosan nem kerestem volna velük a társaságot. Nincs velük baj, egyszerűen csak mások, mint én. Nagyon mások. Ezért aztán nemhogy össze nem barátkoztunk igazán, de a Rolanddal való szakításom után nyilvánvalóan az ellenséges télfélre sodródtam. Ennek sosem adnának hangot, de Roland lakótársaiként és barátaiként óhatatlanul az ő pártját fogják.

Így állok most, azaz egy ember van, akit barátomnak nevezhetek, csakhogy ő sem lehet olyan igazi legjobb barát. Amióta blogolok, több embert is megismertem, akiket el tudnék fogadni barátnak, pusztán azért, amilyenek. Tigrivel és Andreassal például most már — mondhatni — rendszeresen összejárunk, és közöttünk nincs olyan gát, mint ami heterok és melegek között lenne. Ez jó. Az igazi barátsághoz azonban hiányzik még a közös és mély élmények sorozata, amiben viszont az a jó, hogy sokkal könnyebben áthidalható, mint a jellembeli eltérés, egyszerűen csak idő kell hozzá.

És hogy miért írom mindezt? Nos, szombaton egy házibuliban jártam, ahol rajtam kívül még vagy 10 másik meleg volt, akik korábbról már ismerték egymást. Valószínűleg régóta és alaposan. Az ő társaságukban nagyon jól éreztem magam, bár messze nem én voltam a középpont. Nemcsak majd' megszakadtam a röhögéstől, de elámultam azon, mennyire nincsenek gátlásaik egymás között, sem témákban, sem testi kontaktusok terén (nem gondolni semmi rosszra!). Természetesek voltak és felszabadultak, ami utóbbi a megilletődöttségem és a fáradtságom ellenére is átragadt rám, olyannyira, hogy huzamosabb ideig boldognak éreztem magam. Ez nálam nagyon ritka, sőt, ha ilyet érzek, akkor is csak maximum másodpercekig.

Aztán persze ennek a bulinak is vége lett, rajtam pedig elhatalmasodott az a hiányérzet, aminek ez a bejegyzés is köszönhető. Most látom csak, milyen lehetne, ha előbb vállalom fel magam előtt a helyzetemet, és nem 27 évesen. Most már — tartok tőle, hogy — késő, mert egyszerűen nincs idő, hogy ilyen mély barátság alakuljon ki köztem és mások között. 30 évesen már hova? Meg hogyan? Kár is lenne pedálozni, nem tehetek semmit. a szerencsém van, mégis bekövetkezik valami hasonló, de ezt csak azért írom, hogy elhitessem magammal, van remény.

Vajon tényleg van remény? 

Hétfőn este a kocsmába betoppanva azzal fogadott a haveri köröm már ott tartózkodó egyik tagja (gyakorlatilag kézfogás közben), hogy én vagyok az ő példaképe. Meglepődni sem volt időm, mert közben üdvözölnöm kellett a többieket is, de a 'rajongóm' addig is hozzátette, hogy igazából nemcsak neki, hanem még egy másik ismerősének is. Mikor mindenkivel lepacsiztam, azért rákérdeztem, hogy ezt most pontosan hogyan érti, mire elmondta, hogy azt csodálja bennem, hogy én bármilyen témához képes vagyok hozzászólni, mert vagy otthon vagyok abban, vagy ha nem, akkor logikai alapon megközelítve véleményezem, és az a vélemény neki mindig elfogadhatónak tűnik. Ugyanez annak a bizonyos másik embernek is a véleménye, akiről ugyan először nem tudtam, hogy kicsoda, de aztán beszélgetőpartnerem emlékeztetett egy bizonyos vidéki srácra egy bizonyos házibuliból.

Ez egy teljesen szokványos buli volt, amin italozva, beszélgetve ütöttük agyon az időnket. Tehát abszolút az én terepem. Egész éjjel dumáltunk, és az illető még ott a helyszínen a tudtomra adta, mennyire csodál a tudásomért. Kicsit zavarban voltam (vagy inkább nagyon), mert ugye hogyan lehet egy ilyen kijelentést lereagálni, ha az ember szemébe mondják? Ráadásul a srác tetszett is, ami csak növelte a zavaromat, ezért csak valami "köszit" hebegtem. Utána még napokig ábrándoztam róla...de ez már egy másik történet. Most ugyanez volt a helyzet, de mivel elég sokan összegyűltünk a születésnapos tiszteletére, könnyedén el tudtam vegyülni a társaságban, és nem kellett a további áradozást hallgatnom. 

Régebben volt egy nagyon jó barátom. Igazából mióta megszakítottuk a kapcsolatot, már nem tudom, mi miatt neveztük egymást 'legjobb barátnak' 14 évig, de biztosan lehetett benne valami, ha ilyen sokáig kitartottam mellette. Ő egy szívbeteg, vékony, alacsony srác volt, aki sokáig nagyon hasonlított rám a gondolkodásmódját tekintve. A középiskola után én dolgozni mentem, aztán katona lettem, a nagyanyámhoz költöztem, akit elláttam, közben pedig beiratkoztam egy OKJ-s tanfolyamra. Ő jelentkezett ugyan egy főiskolára, amit el is kezdett, de közben buliból buliba járt, állandóan részeg volt és a drogra is rákapott, végül a sulit is abbahagyta. A szülei persze non-stop aggódtak miatta, mert hát nem egy élet és halál között lebegő embernek való életmódot követett, hanem egy önpusztítót. A kisgyerek korától tartó örökös aggódás, burokban nevelés a jellemén is mély nyomot hagyott, valószínűleg ez az önpusztítás is egyfajta proteszt viselkedés volt. "Majd én megmutatom, hogy nekem is mindent lehet, amit másnak!". Emellett viszont nemigen volt saját személyisége, mert annyira nagy fokú kisebbrendűségi komplexussal küzdött, hogy gyakorlatilag bárkit tudott csodálni bármiért, és az éppen aktuális idol legjellemzőbb tulajdonságát rendszerint nyomban át is vette. Sajnos a választás nem mindig volt szerencsés, mert hol egy lazán suttyó osztálytársunkat követte, hol egy 7/24 beszívott rasztát, hol a maffiózó unokatestvérét, hol meg arra döbbent rá, hogy a nagyapja cigány, ezért rögtön vett magának egy kalapot, és attól kezdve mindenhova abban járt. Később, A shogun többszöri elolvasása után japán írásjeleket tetováltatott a nyakára, selyemköntösben járt, a kutyáját pedig elnevezte Katanának. Ez utóbbi ugyan nem nevezhető rossz példa követésének, viszont kellőképpen nevetséges.

Ez a barátom folyton majmolt valakit, és kaméleonként cserélgette a jellemét, azonban mivel ez nem egyik-napról a másikra történt, nem mindenkinek volt feltűnő. Pedig a folyamat csak részben volt spontán, sokkal inkább volt nevezhető egy tudatos döntés következményének, hiszen ő csak az érvényesülés egy kézenfekvő módját próbálta kivitelezni: olyan emberekhez próbált hasonlítani, akiket a környezetük tisztelt vagy legalább is elfogadott mint hangadókat. A háttérben pedig végig ott volt önmaga, egy képlékeny lelki massza. Mint valami ősanyag, amit csak kevesek pillanthattak meg. Én ilyen voltam...de egy kissé elkalandoztam.

Talán már sejthető, hogy egy ideig én is a példaképei közé tartoztam, ezt ő maga vallotta be nekem. Bár ekkor már pesti voltam, még a beköltözés után is többször töltöttem náluk egy-egy hétvégét. A szülei a tágas baráti köréből engem kedveltek a legjobban, mert én voltam a legvisszafogottabb, legtörvénytisztelőbb, 'legnormálisabb' barátja, és úgy gondolták, ha én ott vagyok, az plusz egy védelmi szintet jelent a fiukra nézve. Ilyenkor ide-oda császkáltunk, buliztunk, szerepjátékoztunk, röhögcséltünk, majd a nap végét rendszerint egy hosszú beszélgetéssel zártuk. Ilyenkor tudott csak igazán megnyílni, ilyenkor volt a leginkább önmaga. És egy ilyen alkalommal történt az is, hogy a példaképének nevezett. Azt mondta, hogy amíg ő a középsuli utáni 1-2 évben rengeteget tett azért, hogy az egész életét tönkre tegye, addig én éppenhogy az ellenkező úton indultam el. Ő otthagyta a főiskolát, egy halom pénzt elvert, és nem volt rendes munkahelye, csak amolyan ideig-óráig melók, nekem viszont sikerült találnom egy olyan helyet, ahol elindulhattam a szakmában (ez nagy szó a könyvelés terén!), volt rendes fizetésem, és a legjobb úton haladtam ahhoz, hogy folyamatosan javítsak az egzisztenciámon. Bárcsak ő is ezt tette volna a lumpen életmód helyett — mondta akkor. Persze csak ezután jött a maffiózós, cigányos, japános időszaka, szóval nem tűnt túl meghatottnak a válaszomtól, meg aztán én sosem voltam abban a társaságban egy meghatározó személyiség, szóval nem lett volna jövedelmező a példámat követni.

Két dolgot tarthattok érdekesnek még a sztori kapcsán: 1.: mit válaszoltam neki? 2.: mi lett vele később?

Hogy mit válaszoltam neki? Mivel elég közel állt hozzám (lévén akkor a legjob barátom volt), nem voltam annyira zavarban, mint a bejegyzés elején említett esetekben, de mivel láttam rajta a kétségbeesést, próbáltam nyugtatni. Elmondtam neki, hogy én meg őt csodálom az életmódjáért, mert egyrészt fittyet hány a veszélyre (tekintve a betegségét), másrészt pont úgy él, ahogy azt az ő korában még megengedheti magának. Ezzel szemben én a kockázatok elkerülése érdekében visszafogottan viselkedtem, és így lemaradtam egy csomó jó dologról, közben pedig az életmódom egy 10-20 évvel idősebb emberének felelt meg. És ezeket komolyan is gondoltam. Másrészt megnyugtattam, hogy egyáltalán nem rontott el még semmit, csak éppen ha követni akarja a példámat, egy kicsit több erőfeszítésre lesz szüksége, elvégre a romokat is el kell takarítania, mielőtt el akar indulni az úton. De hát 'normális' életet élni nem egy nagy kunszt, milliók teszik ezt nap mint nap. Munkát találni nem olyan nehéz, és ha tisztességgel, becsületesen és megbízhatóan dolgozik, az elbocsátástól sem kell tartania, a keresetéből pedig saját egzisztenciát teremthet, és újra elkezdhet tanulni is. 

Nos, a két sztori közül az utóbbi esetében nem sok munkám volt abban, hogy példaképpé legyek. A barátom lényegében nem engem tisztelt, hanem a sors és az önnön gyengeségem által közösen kimunkált életvitelemet, amire nem sok hatással voltam, csak sodródtam. Elvileg nincs mire büszkének lennem, elvileg nincs okom elégedetten hátradőlni.

Az első (két) esetben azonban engedtessék meg nekem némi önelégültség, hiszen ott a saját érdemeimről volt szó. Vagy az is a sors munkája, hogy jól fog az agyam, hogy minden érdekel és, hogy mindenbe belugatok, még ha nem is értek hozzá? A sors és a véletlenek idézték nálam elő, hogy amilyen nehezen barátkoztam hajdan, olyan könnyen teszem ezt mostanában, hogy logikusan próbálok gondolkodni és érvelni, hogy mindent tudni akarok, hogy ragaszkodom a racionalitáshoz? Nehéz kérdések ezek, amik fejtegetése hosszú filozofáláshoz vezetne, de engedtessék meg a felvetés, hogy mindez nagy részben nekem köszönhető, nekem magamnak. Elvégre a szabadidőmben olvastam, tanultam, társaságba jártam, képeztem magam, míg mások nem ezt tették. Ezek a mások pedig — ha van bennük annyi belátás — most úgy érzik, hogy több vagyok náluk. 

Sokszor én is úgy érzem, de igyekszem visszafogni magam, és mindenkiben meglátni azt a tudást, amivel én nem bírok. Pár éve nyáron egy pár barátommal nyaraltam együtt Siófokon. Volt köztünk egy nagyon egyszerű, kőműves srác. Ha a duhajkodásról volt szó, vitte a prímet, de ha beszélgetésre került sor, semmihez nem tudott hozzászólni, ezért csak hallgatott. Az utolsó napon ő is csak dícsért, hogy én milyen művelt és milyen okos vagyok, ő meg milyen buta, amiért én tutira lenézem (de milyen rendes vagyok, hogy ezt nem mutatom). Igaza volt, mert tényleg ég és föld voltunk szellemileg, de nem akartam megbántani, meg hát megint csak mit lehet ilyenkor mondani? Megnyugtattam, hogy az én tudásom lehet, hogy nagy, de nem kevesebb, mint az övé, csak más. Másrészt pedig én egy halom haszontalan, elméleti dolgot tudok, miközben neki birtokában van egy ház felépítésének minden csínja-bínja. Melyik a hasznosabb? Ettől megnyugodott, én pedig egy kicsit lelkifurdalást éreztem, mert hát egyébként igazat adtam neki magamban. Nem hazudtam, de nem tudtam azonosulni a saját szavaimmal. Pedig a szakmája szerint többet tudott nálam, de hát szakmám nekem is volt, minden mást ezen felül tudtam akkor (és most is). Ha valami egyéb dologban mutatott volna fel komoly kompetenciát azt simán elismertem volna, és csodáltam volna is miatta.

Hiszen nekem is megvannak a példaképeim. Alapvetően (sajnos) szellemileg többnek tekintem magam az átlagnál, és ezt az utóbbi évek tapasztalata gyakran alá is támasztotta. Miért legyek kishitű magammal szemben? De amint kiderül a környezetemben valakiről, hogy egy témához jobban konyít, mint én, jobban rajzol, táncol, főz vagy énekel, műszaki tudása van vagy bármi más tudása, amivel én nem rendelkezem, rögvest magam elé helyezem őt. Pont úgy, ahogy magamat helyezem mások elé. Ilyenformán nekem is sok pédaképem van, kezdve némelyik egyetemi tanáromtól bizonyos bloggereken át bizonyos művészekig. De ilyen egy vadidegen is lehet. Ha pedig magam elé helyeztem az illetőt, onnantól kezdve még a saját tudásomat is megkérdőjelezem, és nyomban óvodás kölyökként kezdek viselkedni a jelenlétében. Vicces.

Ezt egy rövid bejegyzésnek szántam, de már megint litánia lett belőle. Szóval itt abba is hagyom, pedig tudnék még mit írni a témában. Háromszor ennyit is.... Már csak két dolog maradt.

Kíváncsi vagyok, kerültetek-e már hasonló szituációba, mint én, mármint neveztek-e már benneteket példaképnek, és kíváncsi vagyok, nektek vannak-e példaképeitek, valamint mi kell ahhoz, hogy valaki azzá váljon a szemetekben.

És hát — mi lett ezzel a hajdani legjobb baráttal? Miután végigjárta a maffiózós, japános jellemszakaszait, elhelyezkedett egy cégnél, ahol kíváló munkát végzett (pontosan és ha szükség volt rá, a szabadidejét is feláldozva), ezért felajánlottak neki egy jobb állást. Szegedre költözött, összejött egy lánnyal és vett magának egy lakást. Talán egyetemre is jár, sőt, talán a baba is úton van. Itt hagyott mindent és mindenkit, a hajdani barátait megtagadta, de talán ez kellett ahhoz, hogy ne nevessék ki, és végre tényleg követhesse az egyik hajdani példaképét. Vagy talán csak arról van szó, egy idő után mindenki beáll a sorba?  

Eredetileg a hétvégi dolgaimról szerettem volna ma írni, de mielőtt nekiláttam volna, az előbb megcsörrent a telefon a zsebemben. Elővettem, kinyitottam, és amikor megláttam a nevet a kijelzőjén, hirtelen hevesebben kezdett dobogni szívem, és azon nyomban kiszáradt a szám. A nemrég-még-legjobb barátom hívott, több mint egy év után.

Vele egy osztályba jártunk középiskolába, de egyáltalán nem volt jó a viszonyunk. Sokat bántottam őt szóval, és verekedtünk is, annak ellenére, hogy valahol egy brancsba tartoztunk (főleg a suli végére). Az érettségi után kezdődött a barátságunk, ami rövid idő alatt elég szépen beérett. Eleinte csak dizsibe mentünk együtt, és akkor is inkább csak dumáltunk. Aztán elkezdtünk múzeumokba járni, túrázni mentünk, és az ilyen alkalmakkor együtt töltött idő összecsiszolt bennünket. Bár, ha visszagondolok, biztosan nem volt olyan legjobb barát, mint más legjobb barátja, de ez valószínűleg miattam van. Ugyanis elég zárkózott ember vagyok, és nagyon nehezen engedek magamhoz közel valakit.

Úgy két évvel ezelőtt volt közöttünk némi konfliktus, mivel a megbeszélt közös programot elég érdekes körülmények közepette rúgta föl, és meggyőződésem, hogy hazudott a valódi okot illetően. Ez egy kicsit betette nálam a kaput, de többször megadtam neki a lehetőséget a jóvátételre, az őszinte beszédre. Egyrészt ezzel nem kívánt élni, másrészt megfigyeltem, hogy az utolsó hónapokban ha én hívtam, beszéltünk, egyébként pedig nem, úgyhogy aztán én sem hívtam fel többé. Legutóbb a 2006/2007-es szilveszterkor váltottunk néhány szót telefonon, aztán néhány nappal később msn-en is, de azóta max 1-2 születésnapi sms-t eresztettünk meg. Látni már több mint 2 éve nem láttam.

De nem akarok igazságtalan lenni, és mindent rákenni. Magamnak már régen elismertem, hogy valójában van egy harmadik ok is, ez viszont az én oldalamról. Ő egy nagyon konzervatív ember, akárcsak én, talán ezért is lettünk annyira jóban. Két komoly különbség van azonban közöttünk: én buzi vagyok, ő nem, én tudok erről, ő pedig nem. Bár annak idején egy beszélgetésben felmerült, hogy mit szólna ha kiderülne rólam, hogy a fiúkat (is) szeretem, amire ő azt válaszolta, hogy ugyanúgy a barátja maradnék. Szerintem viszont ezt csak azzal a tudattal mondta, hogy én tutira nem lehetek buzi, így nem volt kockázat a dologban. Tévedett. Én viszont közben összejöttem a Rolanddal, megismerkedtem egy csomó meleg sráccal, akik között szívesen töltöm az időmet, meleg szórakozóhelyekre járok, és melegblogot írok. Bár elméletileg biszexuális vagyok, egy fiúval az oldalamon ez nem számít; buzinak minősülök. Átjöttem 'erre az oldalra', és jól érzem magam itt. Az azóta legjobb barátommá vált ember tudja rólam, mi a helyzet, a többi pedig nem számít. A kollégáimnak nem tartozom elszámolással. Aki hajdan fontos volt, azokkal mára leépítettem a kapcsolatokat, hogy a lelkiismeretemet bebetonozzam. Ha nem találkozunk, nem kell hazudnom, nem kell hülyeségeket kitalálnom, nem kell megjátszani magam. A korábbi hazugságaimat is elfelejthetem.

A becsületemre és az őszinteségemre büszke vagyok, és mások is erről ismernek a legjobban. Furcsán hangzik, mi? Igen, kínosan őszinte vagyok, kivéve a melegség kérdését. Ez az egyetlen, amiben hazudok, mert hazudnom kell. Eddig volt ebben némi önvédelem is, hiszen egy véletlen 'kiderülődés' az életembe került volna. Ilyen körülmények között érthető, hogy nem kötöm mindenki orrára, hogy mi vagyok (pontosabban senki orrára nem kötöm), azonban ahogy telik az idő, és egyre jobban hozzászokom az új énemhez, egyre több szituációban létezem melegként, így a hazugság racionális indoka egyre kevésbé elfogadható számomra. Minél inkább vállalom magam magam előtt, annál jobban mások előtt, és annál inkább nő bennem a lelkiismeret szorítása. Már nem kivétel a melegség, és ahogy tovább hazudok, ezt egyre nagyobb szégyenben teszem. Persze amíg nem volt fiú barátom, nem volt érdekes a dolog. Viszonylag őszintén adhattam a heterot, hiszen gyakorlatilag az is voltam. Csak az utóbbi másfél évben változott a helyzet, hiszen azóta itt van nekem a Roland.

Egyszerűbb volt tehát megszökni, elbujdosni, így a hajdani hazudozást eltemethettem a múltammal és a múltamhoz tartozó emberekkel együtt. Ezért aztán kapóra is jött a barátom elleni vád: azért nem hívom, mert ő sem hív, és különben is átvert. Kicsit még örültem is, hogy vége a barátságunknak, éppen a fentiek miatt. Pedig csak a saját bűnömet vetítettem rá. Én vertem át, én hazudtam neki.

És most az eltemetett múlt feltámadt, ráadásul erkölcsileg nyomban fölém is kerekedett, mert bár a barátom is bűnös az említett vádpontokban, ő engedett a büszkeségéből, ő emelkedett felül saját magán, ő győzte le a saját lelkiismeretét, és hívott fel engem. Anno valóban hazudott, — ha nem mondja is tudom, —  ezért nem keresett eddig. De most megtette.

Megint hazug lettem. Joga van tudni, hogy biszex (/meleg) vagyok, de nem mondhatom meg, mert arra még nem készültem fel. Örülök, hogy újra megtalált, hogy hiányoztam neki, hogy hiányoznak neki a közös túráink (ahogy nekem is), de nem örülök a leendő kérdéseinek, és hogy megint álsztorikat kell kitalálnom.

Nagyon fel vagyok kavarodva. Föltehetném a kérdést, hogy mit csináljak? — hátha okos kommenteket kapnék. Erre azonban csak egy elfogadható válasz van: 'mondd meg neki!'.

Ezt azonban nem tudom megtenni. Még nem. Túl gyenge vagyok...

Reggel, amikor az orvosi rendelő felé sétáltam, megcsapott a tavasz szele. Vagy a szelleme, vagy bármi, ami egy pillanatra átsuhant rajtam, és egy csapásra megváltoztatta az egész napomat. Olyan volt, mint amikor a filmekben a médiumi képességekkel megáldott főszereplőnek hirtelen beugrik valami kép, vagy máshol találja magát, esetleg olyan dolgokat érzékel, amiket korábban nem, majd néhány másodperc múlva minden a régi kerékvágásba tér vissza, ő pedig csak dermedten áll, és próbálja magában feldolgozni az éppen átélt dolgokat.

Nem tudom, nálam mi váltotta ki ezt az érzelem- és emlékrohamot, de az biztos, hogy éppen előtte állapítottam meg, milyen kellemes langy idő van, és milyen jó beszippantani a tavaszelő jellegzetes illatát. És akkor ahogy az aszfalton egyik lábam a másik elé tettem, egyszer csak a puha avarba süppedt a talpam, gyökereket léptem át, és a fejem le kellett hajtanom a lelógó faágak elől. A Természetben jártam.

Zöld fűvű mezőt láttam magam előtt ezerféle tarka virággal, és a traktorok keréknyomában bukdácsoltam, hátamon a nehéz hátizsákkal. Szöcskék ugrándoztak előttem, pillangók röpdöstek körülöttem, a fejem felett pedig madarak kőröztek. Szarvasbogarat láttam, és szinte hallottam, ahogy a felé nyújtott botra hogyan fúj mérgesen, méretes imádkozó sáskát futtattam a tenyeremen, és csillogó páncélú szkarabeuszt túrtam ki az avar alól.

Aztán máris Nagymaroshoz közel ültem egy fás domboldalon, és a délelőtti nap sugaraiban fürödtem, körülöttem milliónyi lepkével, és fülig érő vigyorral nyugtáztam, ha valamelyik rászállt a kinyitott tenyeremre. Aztán láttam azt a hatalmasra nőtt nyuszit, aki a közeledtemre ijedten próbálta meg átszuszakolni magát egy vadvédelmi kerítés résein, ami ha nem sikerült neki, akkor néhány ugrással odébb megint próbálkozott, és közben a nagy igyekezet annyira lekötötte a figyelmét, hogy azt sem vette észre, amikor én már rég távolodóban voltam. Mátraszentlászlón jártam, csuromvizesen, átfagyva, kilométerekre a leendő szállásomtól, és csak az derítette föl elcsigázott kedvemet, amikor az utca közepén egy menyét bámult rám a ködben, majd tovább sétált, mintha mi sem történt volna. Aztán máris egy vaddisznó anyukával néztem farkasszemet. Az adrenalin szétáradt a testemben, aminek hatására számtalan megoldási javaslat (és életem egy része) pergett végig az agyamban, amit életem leggyorsabb és leghosszabb futása követett. De máris ismét a Mátrában voltam. Egy erdei úton sétáltam néhány társammal, és az ütő is majd' megállt bennem, amikor kicsivel mellettem egy sas csapott le menekülő áldozatára. Soha életemben nem láttam még a szabadban ekkora madarat.

És csak jöttek, jöttek a képek. A Csóványos kilátójának tetején kuporogtam a hóviharban úgy kapaszkodva a korlátba, mintha az életem függne tőle (és ez így is volt...), szétrohadt híd megmaradt vascsövén egyensúlyoztam, hogy szárazon érjek át a túlpartra, szarvasbőgést hallgattam az erdei éjszakában, máskor bagollyal feleseltem a sötétben. Kétbodony főutcáján kerestem a túrabélyegzőt, székely szénégetőkkel társalogtam egy izzó boksa tetején, szarvascsorda vágtáját figyeltem, és közben azon gondolkodtam, hogyan férhetnek el a fák között akkora agancsokkal, méhraj közepén sétáltam kilométereket, böglyöket hessegettem el magamról, víz nélkül ténferegtem órákig a tűző napon, apró szamócákat szedtem az árokpartról és szikla szélén lóbáltam lábaimat a száz méteres mélység felett. Aztán azt próbáltam találgatni, mekkorákat ugorhatnak az előlem menekülő őzek, mackósajtot falatoztam egy út közepén, vadrózsák elburjánzott lugasán törtem át, elhagyott majorság épületeit fedeztem fel, a sátramban a közeledő idegenektől rettegtem, útbaigazítást kértem a néhány utcából álló falvacska idős lakójától, bodobácsok futkorászását lestem egy kihalt fatörzsön, és a fák közé nyargaltam, mert a sok nyers szilvától feszített a gyomrom. A 95 fős Garáb egy sarkán egy helyi sráccal borozgattam, Mátraszőlős főterén ugyanezt tettem az éjszaka közepén, számtalan idegen fiatallal, Bélapátfalván a házigazdával pálinkáztam, Márianosztrán egy tolvajjal, meg az osztrák barátjával fröccsöztem, Romhányban a helyi vadásszal kísértettem magam biztos helyre. Becskén művelődési ház padlóján aludtam, Cserhátsurányban általános iskola tornatermében, aztán kilátók tövében, főút mellett a nádasban, mezőkön, erdő közepén, és ahol csak sík terület volt a sátrat fölverni.

Leperegtek előttem a helységnévtáblák, az arcok, a rengeteg poén, a házipálinkák és háziborok, a szeletelt kenyér és az ebédek ízei, átfutott rajtam a szívesen látottság érzése, a szomjazás, az éhezés, a fájdalom, a csüggedtség, a reszketés, a félelem, az öröm és a végtelen szabadság érzése. Ízek, illatok, élmények, BOLDOGSÁG.

Aztán azon kaptam magam, hogy éppen az orvosi rendelő ajtaját lököm be. Orromat megcsapta az a semmivel össze nem téveszthető kórházi szag, és én újra a jelenben voltam. Csak néhány másodperc volt az egész, és ha a tavasz szelleme tovább is suhant, hogy új áldozatot találjon magának, én a nap további részében már nem az voltam, mint egy perccel korábban. A munkahelyemen non-stop tréfálkoztam, jó étvággyal ettem, az edzőteremben másfélszeres teljesítményt nyújtottam, és még most is teli vagyok energiával.

Talán azért, mert a szemem előtt még látom az őzikék hatalmas, riadt szemét, az orromban még halványan érzem az ázott avar illatát, még hallom a sólymok vijjogását, a számban még ott a szeder íze, a karomon még sajog a tüskék szúrása, arcomat még langyos szellő simogatja, és legbelül még érzem, mindennél jobban érzem, hogy VISSZA AKAROK MENNI!

Ebben az évben újra járni akarom az országot, és ha valakinek van hozzá kedve, velem tarthat.