fájdalom bejegyzései

Kicsit gondban vagyok, mert ezt a bejegyzést akkor kellene csak megírnom, ha már két másikat letudtam, azok tartalmába ugyanis jobban bepasszolna ez, mint fordítva, de éppen az a baj, hogy míg azokhoz agyra volna szükségem, ezt talán anélkül is meg tudom írni. Beteg vagyok ugyanis — ahogy az már kiderülhetett a linkfalam 'extra infok' rovatából.

Vasárnap este történt valami, amibe most nem megyek bele (mert az az egyik említett bejegyzés tartalma lesz), így este el kellett rohannom otthonról. Egy órán keresztül idegeskedtem, hogy a helyszínre érve mi fog fogadni, és mit kell majd tennem, hogy helytálljak, így nem lepődtem meg azon, hogy órákkal később, két rendőr társaságában egy konyhában ücsörögve minden ízületem sajgott. Ezt múzeumfájásnak szoktam nevezni, mivel általában akkor jön rám, amikor nagyon sokat kell ácsorognom meg flangálnom, na meg akkor, amikor nagyon sokáig kell koncentrálnom egy feladatra. Még az sem volt gyanús, amikor éjfélhez közeledve a Flórián tér saras placcán sétáltam a szélorkánban, hiszen teljesen indokolt volt a reszketés ilyen hidegben. Fogtam egy taxit, és amikor hazaértem, rögtön megittam 3,5 felest, csak hogy tompítsam az izgalmakat, ez azonban csak tovább leplezte a betegségérzetet. Az ágyban fekve a Ricsi figyelmeztetett, hogy forró a testem, és amikor a lázmérőt is segítségül hívtam, hogy megállapítsam, mennyire forró az a forró, azt mutatta, hogy 37 valamennyi. Hoppá. Mindegy — mondom — nyilván az idegességtől.

Na, reggel már éreztem, hogy gáz van. Újabb lázmérés, 38,6. Betelefonáltam, hogy ne számítsanak rám, mert ki vagyok ütve, de amikor I. felvette a telefont, hallottam a hangján, hogy ő sincs sokkal jobban, mint én. Ricsi elment vizsgázni, én pedig elaludtam. Aztán vettem egy forró fürdőt, és megint csak aludtam. Gyógyszert egyelőre nem akartam bevenni, hiszen amíg nincs, ami a láz kiváltó okát támadja, addig szerintem nem szerencsés a védelmet önként lenullázni. Az orvosom hétfőnként délutános, így olyan 6 óra felé próbáltam meg összeszedni magam (ami alatt egy Algopyrin bevétele is értendő), majd reszketve elsétáltam a rendelőbe. Reménykedtem benne, hogy rajtam kívül senki nem lesz ÉS, hogy nem az a büdös, szottyadt, ótvar, köcsög vén kurva lesz, hanem helyette valaki más. Mindkét esetben tévedtem: voltak vagy nyolcan előttem, és sajnos a VK rendelt, nem más.

Na, negyed 8 előtt kerültem sorra, utolsóként. Bementem, felakasztottam a kabátom, leültem a székre, de mielőtt hozzám fogott volna, megcsörrent a telefon. A doktornő felvette, és elkezdett diskurálni. Mondta, mondta, mondta, mindenféle nyaralásokról beszélgetett, aztán áttért holmi szakmai dolgokra, elköszönt, aztán mondta tovább. Én a lázcsillapító ellenére is elég lázasan tűrtem, aztán egyre idegesebb lettem. Volt olyan pont, amikor már be akartam neki szólni, vagy megkérdezni az asszisztensét, hogy mi módon lehet átkérezkedni másik orvoshoz, de mégis visszafogtam magam. Nem olyan fajtából származom én. Húsz percet beszélt, és amikor letette, akkor semmi elnézést vagy valami, hanem flegma megjegyzéseket tett arra, hogy neki ezzel kell foglalkoznia a gyógyítás helyett. Kurvára nem érdekel, ráadásul mindig ezt csinálja, úgyhogy ne jöjjön nekem ezzel.

Az általa gyógyításnak nevezett tevékenység az azt foglalta magában, hogy belenézett a torkomba, megkérdezte, nem fájt-e az állam alatt (nem), megjegyezte, hogy ez szokatlan, majd meghallgatta a mellkasomat meg a hátamat, persze csak miután megkért, hogy húzzam fel azt a 'hacukát'. Hát az anyád picsája a hacuka, az! Erre felírt valami 3 napos antibiotikumot (nehogy felülfertőződjön a vírusom), köptetőt, ha köhögni kezdenék, aztán elbocsájtott. Hogy ez mi, azt nem tudtam meg. Remélem, ha H1N1, akkor esetleg azt közölte volna, csak hogy tudjam, mielőtt leáll a légzésem.

Na, tegnap összeszedtem magam, aztán a sztrejk és a táppénz ellenére, elindultam dolgozni. Sajnos a munkát senki nem csinálja meg helyettem, ami ráadásul annyira sok, hogy megint esélytelennek érzem a határidőre való elkészítését. Be is jöttem (nagy nehezen, némi sétával), de nem sokat haladtam. A lázcsillapító leginkább csak arra volt jó, hogy ne legyen annyira magas a hőmérsékletem, de egyébként a közérzetemet semmivel sem javította. Étvágy nulla, koncentrációs készség nulla, látás redukálódva, tüdőégés csatlakozva a korábbi tünetekhez, majd irány haza. Miközben hétfő este már majdnem 39 fokos volt a lázam, ma reggelre már csak 36,7-et mutatott a mérő. Meg is nyugodtam, hogy akkor most már kilábalás esete forog fenn, de ezt kissé elhamarkodtam.

Volt ugyanis egy kis utam a Szent Margit Kórházba, ahova csak nagyon sok séta árán jutottam el. Az 1-es villamos ugyan járt, de arról kénytelen voltam a Vörösvári úttól egy kicsit visszább leszállni, hogy ne kelljen olyan baszott sokat gyalogolni, azonban a Margitból visszafelé is volt egy jó kis szakasz (bár rövidebb, mint oda). Onnan aztán villamossal el a Thököly útig, ahonnan ismét séta a munkahelyemre. Ez az igazi szolidaritás a sztrájkolókkal, amikor értük és miattuk szopok, de mégsem károgok. Tök jó, csak az a baj, hogy ettől marhára kimerültem. A napokban nem sokat ettem, nem meglepő tehát, ha a jó pár kilométer gyaloglás legyengített, és még a lázam is visszatért, aminek viszont nem ismerem a mértékét, mert idebent nincs mérő (minek is hoztam volna, amikor reggel egészségesnek találtam magam?). Akármekkora is lehet, mivel egész jól hozzászoktam az elmúlt három napban, de nem is ez a baj, hanem a tüdőm, amiben közben egy olyan érzés keletkezett, mintha valaki egy rugós emelőszerkezetet feszítene benne apránként. Ha köhögök, az aztán az igazi! Apró kis tűszúrások, kellő mértékű fájdalommal.

Ha holnap visszamegyek a dokihoz, nem sok jóval tudom majd kecsegtetni, pihenni viszont továbbra sem tudok. Csütörtökön és pénteken is dolgoznom kell (ráadásul mindkét nap van egyéb dolgom is), de tutifix, hogy hétvégén is. Semmi másra nincs energiám, pedig annyi teendőm volna... Például interjúkat készíteni, amire megint semmi esélyem. Bocsi érte azoktól, akik epedve várják, hogy sorra kerüljenek. Ha a napokban nem döglök meg, tuti sorra kerül majd mindenki.

Kis türelmet kérek.

UPDATE: a lényeget meg jól kihagytam, azaz annak összefoglalását, hogy mennyire szar állapotban van az én testem. Ha azt állítanám, hogy nem vagyok hipochonder, akkor hazudnék — márpedig azt nem szoktam, — szóval elismerem, hogy baromira hipochonder vagyok. Olyannyira, hogy minden gyanús elváltozást pillanatok alatt a koporsóig vezetek végig, és ezt akár 68 verzióban is megteszem, 10 perc alatt. Jó, kicsit rájátszok, mivel aztán én is jókat röhögök az egészen, de belül tudom, hogy valahol tényleg komolyan gondolom. A lényeg, hogy ezúttal a hipochonderségem ellenére is tényleg szarul vagyok, márpedig azért, mert:

— a tüdőmet nemcsak belülről feszítik emelővel, hanem még rá is ültek, és ettől az egész törzsemre kiterjedő nyomást érzek.

— a szemem táskás, és vörös, csak a külsőségek kedvéért.

— az összes ízületem sajog, hol erősebben, hol elhanyagolható szinten

— néha szédülés, gyakrabban émelygés és hányinger tör rám.

— bizonyos pontjaimon éles fájdalom hasít belém, és sajnos a leghétköznapibb mozdulatok nyomán is. A derekamnál, a gerincemtől kicsit jobbra például minden 10. lépésre olyan érzés keletkezik, mintha egy tűt szúrtak volna belém. Ez nyilván a sok fekvéstől van, meg attól, hogy december közepe óta nem voltam edzésen.

— gyenge vagyok és nincs étvágyam, de ha mégis evésre vetemedem, mindennek láz-íze van. Még a nyálamnak is. Geciszar, hogy finom legyek (de talán most elnézhető nekem).

És ennyi talán elég lesz a ragozásból. Jó lenne már, ha vége lenne, mert már nemcsak szenvedek, de tiszta ideg is vagyok ettől. Tuti haldoklom.

Mármint nekem, ugyanis három hét alatt négyszer fordultam meg a fogorvosomnál, rengeteg szenvedést okozva, és kiadást generálva ezzel magamnak.

A problémák ugye akkor kezdődtek, amikor cca. egy évvel ezelőtt letört egy nagy darab az egyik tömött fogamból. Így jár, aki wasabi tormás mogyorót csemegézik a hegyekben. Nem fájt, de azért furcsa volt utána ott enni, később ráadásul kimondottan kellemetlenné vált. Anyagi okokból egy darabig halogattam a kezelést, ráadásul a kellemetlen érzés miatt szépen le is szoktam a bal oldalon való rágásról. Na, tavasszal végre eljutottam a fogorvoshoz, aki megnyugtatott, hogy nem a fogamból, hanem a tömésből tört le az a darab, és szépen kipótolta a hiányzó részeket. Újra megpróbáltam ott enni, és...azt az érzést csak a kormánytagoknak kívánom. De ezt már leírtam egy párszor.

Néhány hónapig ismét a halogatás jött (rágás mellőzve), hol az anyagiakra hivatkozva, hol meg azért, mert az orvosom nyáron nem rendel. Amikor már újra dolgozott, akkor megint a pénzt tartottam akadálynak, de mivel kezdtem megszeppenni, hogy vajon mikor következik be az egyenetlen állkapocs használat miatti deformáció, november elején csak visszamentem. Közben újabb fogaim váltak gyanússá, így eldöntöttem, most aztán megcsináltatok mindent, amit kell.

Első körben csak egy fogkőleszedésre került sor, meg egy elhajtás panoráma röntgenre. 1000 Ft, de legalább most nem vérzett az ínyem. A panoráma röntgen után (3400 Ft) visszamentem, és vittem az eredményt is, amit az orvos megnézett, és egy kissé el is keserített. A többi gyanús fogamnak nem volt baja, másokon viszont romlást fedezett fel, amelyik fogam miatt pedig rágásra képtelen voltam egy évig, azon észre vette, hogy a tömés alatt durván újra szuvasodott. Ez volt most a legfontosabb. 

A második körben tehát jöhetett az érzéstelenítés, ami egy kissé balul sült el, amikor ugyanis az alsó és felső állkapcsom találkozásánál beszúrta a tűt, és nyomni kezdte a cuccot, a fecskendő és a fej illesztésénél a nyomás miatt szétcsúszott az egész, a folyadék pedig szanaszét fröccsent. Rám is jutott, de a doktornő kapta a javát. Külön pikantéria, hogy maga a tű közben természetesen az ínyemben állt. Na, újabb adag — ez most sikerült, — aztán a fúrás. Hamar kiderült, hogy a szuvasodás sajnos elérte a gyökércsatornát, így gyökérkezelésre volt szükség. Ezt úgy oldotta meg, hogy egy gyilkos anyagot fecskendezett be a foggyökerembe, amit ideiglenes töméssel zárt le. Előtte persze kicsit belefúrogatott a csatornába, hogy mindenhez hozzáférjen, ez pedig érzéstelenítéssel együtt is elég fájdalmas volt. Aki esetleg még nem volt alanya gyökérkezelésnek, annak elmesélem, hogy ilyenkor arról van szó, hogy a gyökércsatornákban levő, kizárólag fájdalomérzet továbbítására szolgáló idegpályát kitépik. El lehet képzelni: mintha az agyadból tépnének ki egy darabot. Ilyet egyszer már tapasztaltam, ezért gyorsan nekiláttam rettegni, viszont szerencsére a brutalitást a méreganyag alkalmazása miatt megúsztam.

A harmadik körre a következő héten került sor. A cucc hatóanyaga ugyan két hét alatt fejti ki a hatását, de ott volt még a többi problémás fogam is. Ezek közül az egyik a jobb felső bölcsességfogam, ami az íny mellett-alatt, a tövénél állt neki romlani. A dokinő pedzegetni kezdte, hogy ki kellene húzni, mert úgyis csak tovább romlik, és úgysem használom semmire, de én hevesen tiltakoztam ez ellen. Még mit nem! Így hát betömte, és egy kicsit odébb megszüntetett egy két fog közti romlást is (12000 Ft). Egy halom fúrás, leghátul ugye kifejezetten mélyen, injekció, azóta pedig érzékenység. Ez persze el fog múlni, de idő kell az idegnek, hogy a csonkított fogak felszíne közeléből egy kicsit visszahúzódjon. Az egészben az volt a legszarabb, hogy a bal oldalon a gipsz- szerű ideiglenes tömés eléggé kikopott, ezért ott megint nem tudtam rágni (közben az ínyem alá is állandóan betorlódott az étel), a jobb oldalon meg hidegre, melegre érzékeny volt minden. Valahogy azért csak túléltem a következő egy hetet...

...amikor is a negyedik kör következett, a gyökérkezelt fog gyökértömése. Kicsit bizonytalan voltam, hogy vajon az a szer nálam is két hétre van-e kalibrálva, és vajon fájni fog-e vagy nem, ezért egy alap idegesség már eleve volt rajtam. Beültem a székbe, jöhetett a fúrás. Érzésteleníteni ilyenkor elvileg már nem kell, hiszen a fájdalmat érzékelő cucc már kimúlt. A fúrás azért fájt, de nem a fizikai behatás, hanem a többi fogamra spriccelő hűtővíz miatt. A tömés eltávolítása után a kedvenc részem következett, az elhalt (?) idegek eltávolítása. Ezt úgy csinálják, hogy egy spirális fémtűt beszúrnak a foggyökérbe, megtekerik odabent, majd kihúzzák. Furcsa érzés, amikor a fogad egyébként egyáltalán nem érzett részében, majdnem az állkapcsodban kotorásznak, ezúttal viszont fájt is. Hát ez meg hogyan lehetséges, kérdezné a munkahelyemen a vezető könyvelő, én pedig erre azt válaszolnám, hogy "hát úgy, hogy ennek a fogamnak nem három, hanem — a szokásostól eltérően — négy gyökere van, és a negyedikben nem halt el még az ideg". A fájdalom beindította a nálam (is) szokásos reakciót: heves szíbdobogás+remegés. Alig vártam, hogy vége legyen a fúrásnak, és a gyökértömés jöjjön. Miközben ott reszkettem, a dokinéni apró tűket vett elő, amiket különféle célokkal pakolgatott a fogamba. Én persze csak annyit láttam, hogy berakja őket, de kivenni már egyiket sem láttam. Ott ültem, tátott szájjal, tamponokkal, egyre gyűlő nyállal, a szívem a torkomban dobogott, és a szemem sarkából egyre csak a szúrós eszközöket figyeltem. Vártam, hogy mikor fáj majd megint. Aztán jött a fúrófej csere: a szokásos helyett, egy kb. 3 cm hosszú, vastag tű, amit valami vörös anyaggal kent be. Berakta a számba, azon belül a foggyökerembe, aztán nekilátott a fúrásnak, ami persze fájt. Utóbb tudtam csak meg, hogy ilyenkor valójában csak annyi történik, hogy azt a vörös anyagot a centrifugális erő hatásával szétfröcsköli a fog belsejében, mivel azonban ezt a tövétől kezdve kifelé teszi, óhatatlan, hogy a fog legaljánál fájjon (hiszen szinte az állkapcsodban matat olyankor). Persze, hogy fájt, méghozzá gyökerenként, azaz négyszer egymás után. Ezzel azonban még mindig nem volt vége, jöhetett a gyanta, amit szintén apró tűkkel vitt be a fogba. Ezek úgy néztek ki, mint a műanyag végű gombostűk, azaz egy zöld, olvatag gömb minten tű végén.

Csinálta, csinálta, én pedig közben elkezdtem tényleg remegni. Hirtelen elfogyott a levegő a helyiségben, és menekülni akartam a székből. Rám tört valami rettegő érzés, de tudtam, hogy egy halom tűvel a számban teljesen esélytelen szabadulnom, ráadásul ha nyál éri a cuccot, oda az egész. Ezzel a tudattal vergődtem még néhány percet, egyre jobban kétségbe esve, és közben tényleg légszomjam támadt. Elkezdtem egyre nagyobb levegőket venni, a fülem zúgásnak indult, a látásom pedig mind jobban sötétedett. Abszolút ájulásközeli állapot. A mellkasomra tettem a kezem, ezzel jelezve, hogy baj van, a dokinéni pedig rutinosan észlelte, hogy gyors reagálásra van szükség. Befejezte, amit csinált, belepasszintott a fogamba egy újabb ideiglenes tömést, hátra döntötte a széket, és kitárta az ablakot. Nem sok híja volt, hogy tényleg leforduljak a székről, de így gyorsan észhez tértem. Szabadkoztam, hogy de hát rendszeres véradó vagyok, és sosem történt még velem ilyen, ő meg nyugtatgatott, hogy biztosan azért történt, mert nem reggeliztem, mert melegfront volt, mert a tűk láttán valami lejátszódhatott a tudatalattimban, és talán azért, mert egy kicsit belélegezhettem a forró gyanta füstjéből. Hozzátette még, hogy valójában a gyökértömés a leghosszabb fogászati procedúra, ami esetemben ugye egy gyökérnyivel még hosszabb is volt, szóval igazán nem kell szabadkoznom. Ezek után több kínzás már nem volt, csak elrendezte a tömést, aztán szabadon engedett.

Ez hétfőn történt, de pénteken még volt egy forduló, az ötödik. Most már csak annyi történt, hogy az ideiglenes tömést valódira cserélte, de a fúrásnál azért a lelkemre kötötte, hogy a múltkori esetet egyszerűen (és határozottan) felejtsem el, mert megismétlődhet. A szomszéd fogak érzékenysége miatt a hűtővíz most is fájdalmat okozott, de összességében azért szenvedés nélkül úsztam meg a dolgot. Kifizettem 12000 forintot, és megállapodtam vele, hogy az idén nagy ívben elkerülöm.

Van azonban két fogam (ez, meg egy másik), amiből már csak olyan kevés maradt, hogy ha idő előtt letörik belőlük egy darab, akkor már csak húzni lehet őket, ezért ezekre korona kellene, amíg van mire tenni őket. Két korona az legalább 50000 Ft, ráadásul a csiszolás miatt újabb kínok érhetnek, szóval azok maximum jövőre jöhetnek szóba. 

Miután ezt megbeszéltük, úgy tűztem ki a rendelőből, hogy a papírok csak úgy szálltak utánam a levegőben. 

Valamikor november vége táján voltunk egy páran Galyatetőn, pihentünk egy hétvégényit. Út közben bevásároltunk a gyöngyösi TESCO-ban, vettünk mindenféle ételeket, némi piát meg rágcsálni valókat is. Korábban már kóstoltam egy tormás mogyorót, ami nagyon ízlett, ezért rávettem a társaságot, hogy majd próbálják ki ők is, és behajítottam egy csomaggal a kosárba. Péntek este ki is bontottuk a csomagot, és mindenki megkóstolta ezt a zöldes színű, csípős finomságot, a többieknek azonban nem tetszett. Legalább nekem maradt a java. Sajnos...

...később vettem ugyanis észre, hogy a BA7-es fogamból hiányzik egy jókora darab. A kemény mogyoró lehetett a végzete, én pedig észre sem vettem a balesetet, csak miután jóízűen lenyeltem saját testem ezen részét is. A helye persze csupa rece volt, amit a nyelvemmel önkéntelenül is folyamatosan piszkáltam. Tömött fog, számítani lehetett hasonlóra, na de nem a töméscsere után pár héttel. Kicsit bosszús is voltam, de ha így esett, hát így esett, majd visszamegyek az orvoshoz — gondoltam.

Teltek a hetek, a hónapok én pedig egyre csak halogattam a rendbetételt. Mivel csak a terheléstől tört le a fogam, és nem szuvasodástól, nem volt büdös a szám sem, ráadásul a használattól az éles részek is lekerekedtek, tehát a nyelvemet sem kellett féltenem. Aztán néhány hét (talán 1,5 hónap) elteltével egy újabb darab is levált, amit viszont azon nyomban észrevettem. Ha felülnézetből egy négyzetnek képzeljük el ezt a fogat, akkor a bal alsó és a jobb felső sarka lett az enyészeté, és itt kezdődtek a bajok. Nem tudom, hogy mozogni kezdett a tömés vagy csak szabaddá vált korábban szövettel védett rész, de egyre érzékenyebb lett mindenre, amire érzékeny lehet egy fog. Hideg, meleg, édes, rágás, minden. Apránként elkezdtem csak a másik oldalon rágni, és egészen jól megbékéltem a helyzettel, miközben azért folyamatosan emlékeztettem magam, hogy orvoshoz kéne menni vele.

Múlt hét végén arra ébredtem egy hajnalon, hogy sajog. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy felébredjek rá, és ne is tudjak visszaaludni. Nem volt elviselhetetlen, nyugodtan csinálhattam tőle akármit, mert nem zavart, de azért sajgott. Ez már elég nagy lökés volt, hogy felhívjam a dokimat, aki e hét hétfőre adott időpontot. Imádkoztam, hogy addig ne fájduljon meg úgy istenigazából, közben meg szidtam azt a hülye Pató Pál fejem, amiért ennyit vártam. Szerencsére elmúlt a fájás, és hétfőig vissza sem tért.

A dokinéni megnézte. és megállapította, hogy egyáltalán nincs semmi baj, csak kicsit pótolni kell a tömésbe. Nem is érzéstelenített, csak üreget fúrt a régi tömésbe, és abba pakolt bele egy újabb adagot. Kicsit persze megszenvedtem, mivel a fúró hűtővizére nagyon érzékenyen reagált a szám baloldala, aztán pedig az elülső-alsó, össze-vissza dőlő metszőfogaim kőmentesítése sem volt kellemes érzés. Ez ilyenkor általában vérzéssel is jár, aztán meg az is sajog, mert az íny mindig sérül egy kicsit. Még javítgatott egy tömést a másik oldalon is, fizettem 3000 Ft-ot, aztán távoztam. Három órán át nem szabad rágni, oké.

Ebédkor — gondoltam — kipróbálom az új fogamat. Némi félsszel ügyeskedtem át a pőrkőttet natúr pulykamellet a bal oldalra, mivel azért egy kicsit tartottam a fájdalomtól. Erre azonban nem számítottam. Abban a pillanatban, ahogy ráharaptam a forró húsdarabra, úgy éreztem, mint akit fejbe rúgtak. A könnyem majd kicsordult, olyan fájdalom hasított az arcomba, ami aztán lüktetve terjedt tovább, és maradt meg vagy fél órán keresztül. De nem is a kezelt (BA7) fogam fájt, hanem az összes többi, bármennyire is furcsán hangozzék ez. Mintha mindegyik közbe egy pengét ékeltek volna, és azzal feszítették volna őket szét. Alig bírtam lenyelni azt a falatot, az ebéd hátralevő részéről nem is szólva. Vártam, mikor megy végre ki, de majd egy órát maradt, a szerencsére azért enyhülő fájás. Kaptam egy fájdalomcsillapítót, amit nem vettem be, mert éreztem, hogy van remény a javulásra.

Mi lehetett a baj? — kezdtem el gondolkodni, és arra jutottam, hogy talán a több hónapos (?) kíméléstől lettek érzékenyek a fogaim. Elszoktam a rágástól, és most ennyi inger egyszerre sokkosan hatott rájuk. Mivel azonban csak amolyan háttérfájássá enyhült a lüktetés, ekkor még nem foglalkoztam kimerítőbben a témával. Kis óvatos gyakorlás, aztán minden rendbe jön szépen. A vacsorának így is láttam neki. A falatot előbb a megpuhítottam jobb oldalon, és hagytam, hogy átvegye a testem hőmérsékletét, majd úgy tereltem a bal oldalra. Nem kellett volna. Bár a rúgás-érzés elmaradt, újra elborította az arcomat a fájdalom. Sziszegtem, sóhajtoztam, fel-alá mászkáltam a szobában, de csak nem múlt. Kénytelen voltam bekapni egy Algopyrynt, pedig nem vagyok híve a gyógyszereknek. Ennek ellenére is a halántékomig hatolt a fájdalom, és vagy egy óra kellett, mire elmúlt.

Megijedtem, de komolyan. Rávetettem magam a netre, és megpróbáltam értékelhető informácit szerezni a dologról. Mitől fájhat az egész bal arcom? Sokmindent nem találtam, ezért maradtam az arcüreggyulladásnál. Hülyén hangozhat, de megvolt rá az alapom: egy tályogos, gyökérkezelt fog, ami már egy ideje nyomó érzést produkál az orromtól kicsit balra. Ez persze még mindig nem volt elég magyarázat arra, miért fájt az alsó állkapcsom is. Mivel tovább nem jutottam, inkább lefeküdtem aludni, bár ez nehezen ment.

Másnap reggel újabb kísérletet tettem a bal oldali fogsorokkal való rágásra, és újra csak szidtam magam. Az újabb fájdalomhullám ismét elborította az arcomat, és határozottan azt éreztem, hogy lüktet az ínyem. Az ujjamat odanyomva valóban nem volt semmi kétség efelől. Újabb fájdalomcsillapító, és irány dolgozni, ahol az álmosságtól és a gyógyszertől bódultan hívtam fel a fogorvosomat. Megállapodtunk, hogy másnap (szerdán) reggel elmegyek hozzá. Aznap még néhány óvatos próbát tettem, és annyival mindenképpen beljebb voltam, hogy most már csak a kezelt fog környéke fájt. Kicsit meg is nyugodtam, mivel ezt a gyógyulás jelének vettem.

Szerdán úgyis szabadságon voltam, nem volt hát akadálya akár egy egész napos rohangálásnak (orvos-röntgen-orvos), de erre nem is volt szükség, mivel reggel már kimondottan jól éreztem magam. Gondolkodtam is, hogy lemondom a találkozót, de azért mégis elmentem, sosem lehet tudni alapon. A doktornőnek elmondtam, mi volt, mire ő első körben megkocogtatta az alsó fogakat. Jobbról, balról, elölről, hátulról, semmi. Következő fog ugyanígy, semmi. Ezután jött a hideg-próba. Egy kis vattapamacsra széndioxidot fújt, majd a pamacsot több irányból a fogamhoz érintette. Hát nem volt kellemes, de legalább kiderült, hogy nem is a bal alsó hetes, hanem a mellette levő, a hatos a problémás. Viszont abban maradtunk, hogy várunk egy kicsit, hátha további javulás következik.

Bizakodó voltam, de hiába. A bal oldalon továbbra sem tudok enni, mert minden alkalommal jön a fájdalom, bár ez még elviselhető. Ahhoz viszont elég kellemetlen, hogy ne kívánjam érezni újra meg újra. Nem úszom meg azt a gyökérkezelést.

Emögött a sokatmondó és gusztusos cím mögött az idei nyaralásom részleges elbaszódásának sztorija húzódik.

Ehhez képest...:

Az eredeti terv az volt, hogy 6-án, vasárnap a legjobb barátommal és három gyerekkel leutazunk Balatonmáriafürdőre, ahol az ő legjobb barátjával, annak barátnőjével és két gyerekével együtt eltöltünk egy lazulós hetet. Bográcsozás, pancsikolás, vattacukor, lángos, szúnyogcsapkodás, tüzeskedés, meg sok hasonló volt tervbe véve. Én mondjuk annyit kutyultam a dolgon, hogy mára meg holnapra haza kellett jönnöm (és ezt előre láttam) valamint, hogy előtte anyámékhoz is el akartam szaladni, mert már nagyon régen láttak (a ballagást leszámítva). Tőlük vasárnap este jöttem volna vissza, de úgy, hogy haza sem megyek, hanem a buszról leszállva csak bepattanok a barátom kocsijába, aztán már repesztünk is a Balaton irányába. Ehhez az kellett volna, hogy az összepakolt holmimat vagy pénteken vagy szombaton reggel átviszem hozzá.

Pénteken este már nem volt kedvem csak emiatt útnak indulni, ezért a pakolást szombat reggelre halasztottam. Este Rolcsival megnéztük (végre) az Indiana Jones 4. részét, miközben popcornt ettünk (ejnye-bejnye), előtte meg a KFC-ben haraptunk egy-egy szendvicstet (ejnye-bejnye 2.), mellé pedig (ugyanitt kapott) benzinszagú szalvétával töröltük a szánkat.

...ez történt:

Reggel már éreztem, hogy valami nincsen rendben odabent, mert enyhén sajgott a gyomrom. Nem fájt nagyon, csak úgy nyomott, hol elviselhetően, hol kellemetlenebbül, de összességében nem tartott vissza némi szexuális együttléttől. Utána viszont egyre nagyobbakat nyilallt, ami rövidesen vécére ülésre sarkallt. Rolcsinak közben távoznia kellett, és az igazat megvallva nekem sem volt már sok elszarható időm, de nemigen tudtam felállni a fajanszról. Amikor mégis sikerült, izzadtságban úszva rogytam vissza az ágyba, de csak azért, hogy pillanatokon belül újra a toalettre siethessek. Valamiért az az érzésem támadt, hogy ha beleülnék egy kádnyi forróvízbe, elviselhetőbbé válna a fájdalom, ezért a következő félórát a wc-fördőkád-ágy háromszögben töltöttem, a következő 2 órát pedig a fürdőkád és az ágy között, de már törölközni sem volt energiám, ezért csak úgy, vizesen gömbölyödtem össze az ágyban.

Összességében semmi változást nem értem el (maximum, hogy az ágyneműm már úszott), ezért a hányás mellett döntöttem. Bár a gyomrom tökéletesen üres volt (hiszen semmit nem ettem), késztetést éreztem önmagam meghánytatására. Első próbálkozásaim kudarcot vallottak, csak a gyomromat kínoztam még jobban meg, de nem tágítottam. Addig turkáltam a saját garatomban, mígnem megéreztem azt az arczsibbasztó "most pedig hányni fogok" érzést. Most már elég gusztustalan vizeken evezünk, ezért aki nem bírja az ilyesmit, az ugorjon. Jött is a cucc: sárga, habos gyomorsav, jelentős mennyiségű lenyelt nyállal keverve. Ejj, de undorító volt.

 

 

 

Azt hiszitek, ettől jobban lettem? Dehogyis. Még szarabbul. Most már arra is képtelen voltam, hogy hunyott szemmel szenvedjek az ágyban vagy a kádban, mert annyira fájt a hasam, hogy 10 másodpercig sem tudtam hely- vagy pózváltoztatás nélkül meglenni. Bevettem egy Algopyrint, de kb. 8 perc múlva azt is kihánytam, meg kétszer annyi vizet, mint amennyit megittam. Végképp nem maradt meg bennem semmi. Hiába ittam, hogy a kiszáradás bekövetkeztét hátráltassam, rögtön kiadtam minden korty vizet, és a gyomrom most már nemcsak sajgott, de a sok összerándulástól konkrétan fájt is. A számban az alkoholmámoros, átdohányzott éjszakák érzete képződött, és már a víz gondolatára is undor fogott el. Kezdtem megijedni.

Közben felhívtam a barátomat is, hogy ne számítson a csomagomra, meg anyámat is, hogy ismét le kell fújjam a hétvégi kiruccanásomat (előtte a málnaszedés miatt). Közben olyan lelkifurdalásom volt, hogy ihaj, de ilyen állapotban egyszerűen nem mertem nekivágni az útnak. Ráadásul én
elég gyatrán bírom a gyötrelmeket, ezért néhány órányi vergődés után már öngyilkossági gondolatok ütötték fel a fejüket az én fejemben. Ilyenkor persze a krónikus és megállíthatatlan fájdalommal kapcsolatban gondolkodom el hasonlókon (önkéntelenül), de valójában eszem ágában sincs szétloccsanni a földszinti lépcsőn.

Na, úgy délután 3-kor aztán elnyomott az álom a sokadik kád vízben, majd amikor felriadtam, és átmásztam az ágyba, ott is aludtam egy nagyot. Szerencsére Desiré végig nagyon rendes volt velem, mert most például ő is velem együtt aludt, sőt, többet is, mint én. Amikor délután megjöttek a Rolcsiék, hogy elvigyék a macsekot, megkértem őket, hogy hozzanak már nekem egy csomag háztartási kekszet. A nap hátralevő részében ezt eszegettem, közben pedig tévéztem. Kezdtem rendbe jönni, de normális kaját még nem mertem enni, nehogy visszaessek.

Vasárnap már étvágyam is volt, nem is kicsi! Nem győztem zabálni, persze csak diétásakat. Nem tudom, mi lehetett ez, de gyanítom, hogy valami vírus. Esetleg a diétás kajához szokott gyomromat viselte meg a péntek esti KFC-s szendvics, bár szerintem az még aznap este gyötört volna meg, és nem másnap reggel. Mindegy, a lényeg, hogy túléltem, és mostanra már a hányás okozta gyomorfájdalmak is elmúltak.

Tegnapelőtt este Rolandom egy kissé fájlalta a derekát, majd annál egy kicsit jobban is, de végül úgy aludtunk el, hogy minden rendben levőnek tűnt.

Reggel szépen fölkeltünk, ahogy szoktunk, én elmentem borotválkozni, fogat mosni, stb., Roland pedig csak vécére, mivel neki még volt némi alvásra fordítható ideje. Ahogy azonban visszament a szobába, hangosan elkezdett jajgatni, hogy mennyire fáj az oldala, és tuti, hogy megint veseköve van. Szemmel láthatóan valóban nagy fájdalmai lehettek, mert nem győzte dobálni magát, és egyre keservesebben panaszkodott, majd lassan sírásba is fordult a hangja. Arra kért, hogy hívjak egy taxit, mert be kell mennie a kórházba, de amikor azt kérdeztem, hogy mikorra hívjam, ingerülten letorkollt, hogy azonnalra, mert menten meghal (úgy is nézett ki, mint aki tényleg). A kérdésem abban az értelemben indokolt volt, hogy még mindig csak egy szál boxeralsó volt rajta, valamint az alvós pólója, és nem úgy tűnt, mint aki pillanatokon belül összekészül. Szegénynek később lelkifurdalása is volt emiatt, de megnyugtattam, hogy az adott szituációban egyáltalán nem találtam sértőnek az ingerült hangú felcsattanását. Szerintem én sem lettem volna kedvesebb.

Szóval nekiláttam a telefonom kétségbeesett nyomogatásának, miközben az járt a fejemben, hogy "kettes után hatszor hat". Ezt beütve persze nem történt semmi, majd a 06-2...stb. után sem. Na persze hogy is történt volna, de akkori lelkiállapotomban ez nekem nem tűnt fel. Mit tudom én, amikor sosem kell taxit hívnom, ha buliból tartok hazafelé, csak leintek egyet. Említettem vár, hogy vészhelyzetekben általában csak megkövülten állok? Na jó, ez így persze nem igaz, de a balfasz jelzőt ilyenkor könnyedén kiérdemelném. Harmadszorra aztán sikerült eltalálnom a helyes számot, de addigra szegénykém már nem győzött hányni a fájdalomtól, és tényleg baromira rosszul nézett ki. Sikerült felvennie a zokniját, meg a cipőjét, és már útra készen vergődött a lakás különböző pontjain.

10 perc kellett a taxisnak, hogy odaérjen. Roland előretántorgott a lifthez, én meg közben kitettem az előszobába az egésszel mit sem törődő macskát, összeszedtem Rolcsi táskáját (meg az enyémet is), és igyekeztem rendesen bezárni az ajtót. Francnak sem kell, hogy egy ilyen rohanás után kirámolva fogadjon a lakás.

A lifttel leérve a taxis már ott várt bennünket a parkolóban. Roland feltépte az ajtót, és köszönés nélkül csak annyit mondott, hogy a Honvéd Kórházba szeretne menni, de sürgősen, mert vesegörcse van. Utólag megtudtam, hogy amíg be nem szálltam, a taxis megjegyzést is tett erre az eljárásra. Marha szolidáris. Út közben megkérdezte, melyik bejárathoz álljon, de én csak annyit tudtam, hogy a régi bejárat már nem létezik, mert ugyebár Állami Egészségügyi Központként nemrégiben átépítették az egészet, és ebben az új intézményben még nem jártam. A régiben is csak kétszer, amikor katonaként fogorvoshoz mentem, meg Roland előző veseköve alkalmából. Szóval a taxisra bíztam a döntést, így az a főbejárathoz állt. 1350 pénz lett volna a fuvar, de 2000-et adtam, hogy ne kelljen a visszaadással bajlódni. Pedig meg sem érdemelte...

A kórházban először egy információs pulthoz rohantam, hogy megkérdezzem, vesegörcs esetén merre kell menni. Egy ott ülő csaj azt mondta, hogy van ott valami regisztráció, ahol majd az általános sebészetre kérjünk sorszámot. Sorszám? Marha jó! Irány a regisztráció. Ide szintén sorszám kellett, de a sok ablak közül az egyikhez — szerencsére — pillanatokon belül hívtak is. Mivel Roland beelőzött, és urológiát mondott, én már hiába módosítottam általános sebészetre, az itteni nő az urológiára adta a sorszámot, miközben hozzátette, hogy nyugodtan menjünk be soron kívül. Hát igen, ez a párom akkori állapotában indokoltnak is tűnt.

Na de vajon hol van a protonágyú urológia ebben az irdatlan épületben? Annyit egy kérdésre megtudtam, hogy "félemelet, aztán jobbra", de arra is annyi ajtó meg folyosó volt, hogy percekig kellett bolyongani a helyes irány megtalálásához. Urológia persze több is volt, a regisztrációnál kapott kártyára is "urol II." volt felírva, de az ajtókon nem tüntették fel, melyik melyik. Az elsőre viszont ki volt írva, hogy 05.22. és 06.04. között nem rendel, így át kellett vergődnünk egy távolabbihoz. (Mellesleg arra is ki volt írva, hogy XYZ doktor nem rendel, de ez az apró részlet nekem elsőre nem tűnt fel). Néhány idősebb úr várakozott itt, akiket megkértem, hogy engedjenek minket maguk elé, mert sürgős az eset. Pillanatokon belül nyílt is az ajtó, én pedig semmivel sem törődve benyomultam rajta, és már kezdtem is a mondókámat. Az asszisztensnő azonnal ugrott, de a doktor csak csúnyán nézett, mire elkezdtem szabadkozni, hogy "hát lent mondták, hogy soron kívül...", de erre is csak mogorván válaszolt. Szemmel láthatóan nem tetszett neki a rend megbomlása. Egyébként meg egy büdös paraszt bunkó volt, amit a Roland is megerősített.

Állítólag ennek is az volt a legnagyobb baja, hogy a fájdalomtól vergődő páciens nem köszönt vissza neki, de egy ajtónyíláskor kihallottam azt is, miként üvöltözik telefonon keresztül az egyik betegével. Tiszta hülye. Miután a Rolcsi odabent egy injekciót kapott a veséjébe, ultrahangra küldték, ahova még elkísértem, de ekkor már tűkön ültem, hiszen engem még vártak bent, a melóhelyen. Egy SMS-t azért előreküldtem, utána meg azon morfondíroztam, mit hazudjak, ha beértem. Elvégre nem közölhettem, hogy a nálam alvó (velem együtt) buzi barátomat kellett kórházba kísérni, ezért azt mondtam, hogy "egy közel lakó barátom hívott fel kétségbe esve...". De utálom már ezt.

Néhány óra múlva hívott a párom, hogy az ultrahangon nem találtak semmit, de amikor vizeletmintát kellett produkálnia, kijött a kő is, amit később még analízisre kell vinnie. Szerencsére nem kellett bent maradnia, ráadásul a nap további részében már teljes értékű emberként tevékenykedhetett. Mintha mi sem történt volna.

Igaz, a riadalomnál többről volt szó, és senkinek sem kívánom azt a fájdalmat, amit a Rolandomnak át kellett élnie, de hál' Istennek minden rendben végződött. Se kórházlátogatás, se muszáj-coming out, se túl sok elvesztegetett munkaidő, se fölöslegesen kidobott pénzek. Ezt is meg kell becsülni.

... és valószínűleg gyomorfekéllyel visznek be valahova (elhunyni). A szombati esküvőn (beszámoló később) alig-alig ittam, másnap délutánra mégis megfájdult a gyomrom (vagy valami más odabent). Látványos fetrengésem, vonaglásom, magzati pózaim, párnára fekvéseim és nyögéseim megelégelése után Roland belém erőltetett egy fájdalomcsillapítót, ami estére meg is tette a hatását, és elmulasztotta a fájdalmat. Tartottam azonban attól, hogy ez csak a szer hatása, és a fájdalmat kiváltó ok ettől nem fog megszűnni, ergo a fájás vissza fog térni.

 

Na, reggelig nem is volt semmi baj, igaz azóta sem, viszont érzem, hogy nincs odabent minden rendben. Azt a nyomó, szúró érzést hol erősebben, hol alig-alig, de érzem, és ez most már kezd nyugtalanítani. Most vagy az volt a baj, hogy éhgyomorra ittam tömény szeszeket, vagy a tartós idegeskedés tette már meg a hatását. Ha előbbiről van szó, akkor max máig fájhat a hasam, ha utóbbiról, akkor viszont jobb lesz felkészülni a kórházlátogatásra, mivel az elkövetkezendő időben semmi okom nem lesz megnyugodni.

A múltkor említett 11 cégből még 8 hátra van (+ a váratlan mérlegek), ráadásul Hajnalka reggel felbaszta az agyamat. Öt perccel megérkezésem után hipp-hopp összevesztünk, mert idegbeteg volt, én meg nyilván a gyomrom (és a hétfő reggel) miatt voltam ingerültebb a szokásosnál, de miután továbbra is mindenkivel és mindenért hisztériázott, már ott tartottam, hogy nemcsak, hogy a maunika sauból idézek, miszerint "De felpofozom, a kurva anyját!", de meg is teszem azt. A nap hátralévő részében nem is szóltam hozzá egy szót sem, de ő sem hozzám. A ballib-nyalonc Juventus Rádió szól idebent, ami most már kimondottan idegesített. Minden nap ugyanazok a számok, köztük számtalan olyan ami önmagában és egyszer is idegesítő, nemhogy minden nap és a többivel együtt. Különben is, ki az a Gáspár Laci, meg Caramel? 15 szarból a legkevésbé szar? A Cserhátinak meg inkább a régi számait adnák, az újabbak helyett, mert vénségére már csak háhá-zni tudott, de rendesen kitartani egy hangot már nem. Na, nem is folytatom, lehet, hogy így is sikerült vérig sértenem egy pár olvasómat.

A lényeg, hogy eleve ideges voltam, senkivel sem akartam kommunikálni, és nem kívántam a moslék rádiót sem hallgatni, ezért elővettem az évek óta nem használt walkmanomat. Na igen, a gépem a beszarása óta nem érzékeli a hangkártyát (vagy egyéb baja van), ezért nem tudok rajta semmit sem hallgatni. Youtube huss, EchoTV, HírTV, Lánchíd Rádió exitus. Viszont mielőtt ez a lehetőség a legutóbbi gépcsere során megteremtődött volna, kezdetben kisrádióztam, aztán walkmant hallgattam, majd jött a discman. Először tehát egy valag kazettát hordtam be, majd két toronnyi CD-t. Utóbbiakat a mostani költözés előtt hazavittem, hiszen már jó ideje nem hallgattam őket, de a kazetták maradtak, mert azok olyan szépen elvoltak az egyik fiókomban. És milyen jól jöttek most! Hogy Hajnalkát megkíméljem a felpofozástól (magamat meg a további idegeskedéstől), inkább bedugtam a fülem, és lenyomtam a Play feliratú gombot. Egy évek óta ott rohadó Sting nóta indult el, nekem pedig nyomban fülig ért a szám. Milyen jó kis szám ez! Meg a többi is az albumon. Aztán amikor végighallgattam a kazit, jöhettek a KFT albumai. Az összes megvan, és sajnos a nagyja csak kazettán (CD-n mindössze 3), de ez most egyáltalán nem jelentett hátrányt. Hiába, hajdan nagy KFT-rajongó voltam, de hát egy könyvelő esetében ez az igazán stílusos (nem is beszélve arról, hogy a monogramom a számviteli törvény rövidítésével egyezik). Most pedig hideg borzongással nyugtázom, ha egy-egy elfelejtett régi kedvencem csendül fel. Nem is tudtam, hogy ilyen sok van...

Persze azért néhány dalocska meghallgatása nem ment meg az előttem álló feladatoktól, pusztán csak a gyomorfekély tényleges kialakulását hátráltatja. Márpedig feladat van bőven, és mivel a könyvvizsgáló tutira újracsináltatja majd az összes már elkészített mérleget, nem győzöm szajkózni egyre aktuálisabbá váló jelmondatomat: "Ennek sosem lesz vége!"

Isten bizony, péntek este óta nincs egy olyan perc az életemben, amikor azt mondhatnám, hogy jól érzem magam a bőrömben.

Pénteken ugyebár a megerőltető testmozgás miatt rám tört a rosszullét az edzőteremben. A zuhanyzás segített ezen egy keveset, de azért nyomokban még okádni vágyást tartalmaztam.

Este tovább kómáztam, ráadásul a másnapi suli miatt messze nem aludtam eleget. A két előadás között elmentünk ebédelni (ahogy szoktunk), és mivel a választék ezúttal igen csekélyre sikeredett, kénytelen voltam Dubarry-szeletet enni, ami meg nem esett jól. Utána legurítottam egy tradicionális felest, az előadási szünetekben pedig gépi cappuccinokat, aminek az lett a következménye, hogy kezdtem magam megint nem jól érezni. Az autóban hazafelé már hányinger hullámokat éreztem felhorgadni a gyomromban, de szerencsére ezek intenzitása elmaradt a tényleges ürítéshez szükséges szinttől, ahhoz viszont már bőven elég volt, hogy a f*szom elkezdjen tele lenni a puszta léttől is. Este kis gyomorfájásom is volt, ami azonban éjjel kettőig elmúlt. Ekkor átállítottam az órákat, aztán lefeküdtem aludni (tudom, hogy ráért volna másnap is, de ha már fent voltam...).

Reggel jóval korábban felébredtem, mint szerettem volna, és ha már fent voltam, gondoltam, a visszaalvás előtt elszaladok a wc irányába (és meg sem állok a fajanszig). Eleve belerúgtam az ágyamba, aztán nekimentem az ajtónak, majd a wc ajtófélfájának, de ez közvetlenül ébredés után egyáltalán nem szokatlan tőlem. Mondjuk azért sejthettem volna, hogy a kialvatlanság mellett némi vérnyomással kapcsolatos probléma is felléphetett nálam, de ekkor még inkább az éjszaka folytatására koncentráltam...

...de hiába. Odakint csicseregtek a madarak, a homokozóban sikongatva rohangáltak a kölkök, hét ágra sütött a nap, én pedig hiába fordultam jobbra, balra, vagy hanyatt, hiába dugtam a fejem a párna alá (tök jó fény- és hangszigetelő), csak nem tudtam újra elaludni. Pontosabban valami alvásszerűt biztosan műveltem, mert gyanúsan hirtelen telt el 1,5 óra, de ez maximum amolyan buszon alváshoz hasonló rendkívül rossz minőségű pihenés volt, ami után még fáradtabbnak éreztem magam, mint előtte. 11 óra lévén viszont illendő volt kikászálódnom az ágyból, majd némi pirítós elfogyasztás és teafőzés után nekiláttam takarítani. A portörlést utálom, mert értelmetlen, ráadásul legutóbb is azt csináltam, ezért most izgalmasabb kihívásra vágytam: a mikrohullámú sütőm kívül-belül rendkívül lehangolóan nézett ki, a HACCP rendszernek messze nem tett volna eleget, az ÁNTSZ munkatársai pedig nyomban lezáratták volna az egész lakást a megpillantása után. Ezt terveztem kitakarítani. Lomtalanításkor úgyis találtam egy flakon tűzhelytisztítót, nosza, használjunk belőle! Amíg megvártam a szer hatását, a lakásban közlekedve felszúrtam a derekam néhány kilincsre, és nekimentem az összes ajtófélfának, a vérnyomásom tehát továbbra sem volt kielégítő. Néhány perc múlva így kellett a megfelelő sütőtisztító pozitúrákat felvennem (egy főzőfülkém van csak, amiben egy ember is bajosan fér el), jól össze is törtem a vállam meg a kézfejem. Ha mindez nem lett volna elég, a jobb kezem körömágyát valamikor felsértettem valamivel, amit a tűzhelytisztító hab nyomban elkezdett intenzíven szétmarni. Gyorsan abbahagytam a törölgetést (különben is, némi robbanószerrel többre mentem volna), és előkerestem a szintén lomtalanításkor felfedezett gumikesztyű-készlet egy darabját, amivel már gond nélkül be tudtam fejezni a vállalt feladatot.

Még néhány apróság elvégzése után inkább pihengettem, sőt, egy délutáni alvást is megkíséreltem (az éjjeli mulasztást pótlandó), de az sem sikerült. A vérnyomásom folyamatosan szar volt, ezért egyáltalán nem tudtam kiélvezni a hétvégi szabadidőmet, ráadásul később egy kis fejfájás-light is befigyelt csak, hogy tetézze a bajaimat.

Na de ez mind semmi, mivel a nyelvem jobb alsó fele megint baromira fáj. Ez visszatérő probléma nálam. Hogy valamelyik tömött fogam pereme karistolja ki (esetleg valami egyéb, kemény dolog), vagy egyszerűen csak begyullad az egyik nyálmirigyem, azt nem tudom, de ilyenkor fáj minden szó, minden nyelés, meg eleve az evés is. Ez legalább egy hetes program lesz; annyi szokott lenni (vagy több). Úgyhogy most legalább egy hétig hülyén fogok beszélni (meg jóval kevesebbet is), és nem győzöm majd a nyálam nyelni, mert ilyenkor — ha már fáj a nyelés — szépen fölszaporodik a számban. Vagy azért, mert ritkábban nyelek, vagy mert ez is a tünetek részét képezi. (Undorítóság következik: utóbbira tippelek, mivel ez nem az a vízszerű nyál, hanem inkább a jó nyúlós fajta, ami a pornófilmekben is gyakran látható, amint emésztőnedv-hidat képez a néni/bácsi szája és egy másik ember ágyéka között. Ha megtanultam volna rendesen köpni, akkor a mostani nyálam állaga tökéletesen alkalmas lenne a messzire való turházáshoz, találat esetén pedig jól lehetne hallani az erőteljes csattanást is. Mivel azonban nem tanultam meg rendesen köpni, egy ilyen próbálkozás azzal járna, hogy szájam tartalma valahol az államon landolna, és ha szabad kézzel próbálnám meg letörölni, úgy néznék ki, mint aki pókhálót gyárt az ujjai között, vagy mint aki nyál-marionettet játszik. Viszont így kiemészteném az ujjbegyeim redői közül a kis baktériumokat... Na jó, nem folytatom...pedig éppen most jutott eszembe, hogy ha lenne nálam mérőszalag, és felköpnék a plafonra (ha tudnék rendesen köpni), kellő gyorsaság esetén megmérhetném centiben, meddig ereszkedik le a cucc, mielőtt elszakadna fénylő nyálteste).

Ha mindez nem lett volna elég, az este elfogyasztott gyorséttermi szar úgy felpüffesztett, hogy már végképp nem tudtam, mit kezdjek magammal. A gyomrom határozottan fájt, és nem győztem a kellemetlen melléktermékektől hol orálisan, hol análisan szabadulni (szerencsére az éjszakám egész tűrhető volt). Erre reggelre mi történik? Amellett, hogy elaludtam, egy pattanás nőt a jobb orrcimpám BELSŐ FELÉRE. Nooormális?  

Nekem már olyan elegem van magamból. Ha megszólalok, fáj, ha nyelek, fáj, ha bármelyik arcizmomat megmozdítom, fáj, ha orrot fújok, fáj, a szétmart körömágyam is fáj, a lábam izomlázas, néha megszédülök és folyton álmos vagyok.

Kivetem magam a hetedikről, ha ez így folytatódik.

Úgy érzem magam, mint akit husángokkal aprólékosan, minden testfelületre alapos gondot fordítva végigvertek. Valójában persze semmi ilyesmi nem történt velem, csak a kondizás utáni másnaposság van rajtam. Ezért is nem írtam sem hétfőn este, sem tegnap (pedig hétfőn 'meghaltam' címmel akartam blogolni). Tegnap mondjuk viszonylag jól viseltem a megpróbáltatásokat, de hétfőn úgy mentem haza, hogy rögtön utána magzati pózba gömbölyödve az ágyamra kucorodtam, és képzeletben a sebeimet (és nem mást!) nyalogattam. Az egészben az a röhej, hogy baromi kis súlyokat kell emelgetnem, én mégis totál kivagyok tőlük. Hétfőn az utolsó gyakorlat utolsó sorozatánál szabályosan keresztbe álltak a szemeim (sportszemet kaptam),és csak a zuhanyzás térített észhez. Micsoda puhos vagyok... Most meg úgy érzem magam, mint aki éppen most tette le a súlyokat, ergo az éjszakai alvás semmit nem regenerált rajtam (pontosabban nyilván regenerált, csak ebből én semmit nem érzékelek).

Viszont megtudtam, hogy nagyon jó a testtudatom. Éljen, éljen! És ez még csak nem is azt jelenti, hogy tudom, hogy van testem, hanem hogy amit az edző mond, azt meg tudom csinálni, mert ismerem a testem részeit. Nem világosítottam fel az edző bácsit, hogy mások testének részeit és testrészeit is tök jól ismerem. Mostanság ha nem akarnám, akkor is tudnám, mi hol van rajtam, mert minden mozdulatra 2-3 helyen érzem, hogy van testem, gyakorlatilag két hete permanens izomlázban égek. Erre jön még, hogy a jobb kezemben a könyök résznél kb. a blogírás kezdete óta fájdalom bujkál. Amolyan ínhüvelygyulladás-féle fájásnak indult, ami a számítógép használattal töltött idővel egyenes arányban erősödött (és nem más miatt (a piszkos fantáziájúak kedvéért)), aztán mintha egy csapásra megszűnt volna. Sok nyugtom nem volt, mivel egy reggeli nyújtózkodásnál kiderült, hogy a fájás nem megszűnt csak átalakult: bizonyos (ritka) mozdulatoknál égető érzést érzek a jobb alkaromban. Ez teljesen kiszámíthatatlan, nem erősödő, hanem kapásból baromi szar, de gyorsan múló fájdalom, és nem örülök neki. El kéne mennem vele orvoshoz, de úgy terveztem, hogy az idén nem fizetek vizitdíjat (nem mintha földhöz vágna, csak hát az elvek). Bízom benne, hogy elmúlik.

Rolcsika meg megint neheztel rám, mert nem szóltam előre, hogy vasárnap dolgom van. Pedig a nővére elhívott minket ebédelni, és ő már úgy beleélte magát, mert a nővére még egyik barátját sem invitálta meg, és különben sem mondtam előre, pedig ő direkt nekem szánta a vasárnapot, stb, stb, stb. Nem tudom, fölmerült-e benne előzetesen a gondolat, hogy vajh én akarok-e buziként szerepelni egy családi ebédjükön, miközben csak a nővére tudja, mi a helyzet, de annak a férje+gyerekei nem. Namármost milyen gyakran szokás egy családi ebédre meghívni a baráti köröm egy tagját (mármint Rolcsiként)? Nekem eszembe sem jutna. Na mindegy, majd valamikor sort kerítünk erre, de nem most.