fáradtság bejegyzései

...mert bőven van mit kiheverni. Az utóbbi hetek rohanása olyan elképesztő súllyal nehezedett rám, és most olyan fáradtnak érzem magam, hogy muszáj vagyok az adódó lehetőséggel élni, és pihenni egy kicsit. Megálljt kell parancsolnom, különben bajom esik. Semmi extra, csak a szokásos: munka, még munka, suli, macska, pénztelenség, baráti kapcsolatok ápolgatása, amilyen szinten csak lehet, meg minden, ami közbejön. Kiszámolt idő, tornyosuló teendők, mindig több, mint ami beleférne, kiszámolt pénz, mindig kevesebb, mint amennyi kéne. Mindig sokkal kevesebb. De menjünk csak szépen sorjában:

Munka. Most érzem igazán, hogy nagyon nehéz ügyvezetőnek és könyvelőnek is egyszerre lenni. Ilyet már korábban is írtam, de mindig kiderül, hogy van hova fokozni. Amikor átvettük a céget, minden korábban ingyenesen könyvelt partnerrel közöltük, hogy ingyen nem megy tovább. Ezek egy része maradt, díjfizetés mellett, más része távozott (más balekokhoz). Ekkor felszabadult némi munkaidőnk, ezért egy belső átrendezéssel az alkalmazottak fizetését is korrigálni tudtuk, és én is megszabadultam némi tehertől. Azóta viszont jött pár ügyfél, akiket valakinek vinnie kell, és mivel nálam keletkezett egy kis szabad kapacitás, hát én vállaltam be őket. A könyvelés azonban nem minden, nekem már csak kulimunka (igaz, ha szellemileg nagyon fáradt vagyok, kimondottan jó csinálni), és sokkal fontosabb dolgok elől veszi el az időt. Amíg azonban nincs még több partnerünk, és nincs meg az az anyagi biztonság, ami mellett 5 millió kintlevőség felett is szemet hunyunk, addig nem tudunk új, kezdetben részmunkaidős alkalmazottat felvenni, marad minden pluszmunka a jelenlegi csapatnak. És itt nem arról van szó, hogy nem tudunk igazán egyről a kettőre jutni, mert arra tényleg nincs idő, és maximum csak a zuhanó sültgalamb alá tudunk állni, de a már meglévő ügyfeleinkkel való foglalkozás és igényeik mielőbbi kielégítése is gondot okoz. Ezzel ezen a héten szembesültem leginkább. A határidős dolgok elmennek, elkészülnek időben, de ha bejön valami extra kérdés, kérés, miegyéb, mindig csak napokkal később tudok rá reagálni. Sokszor az alkalmazottak továbbított kérésire is csak legyinteni tudok, hogy "majd", aztán addig megoldják maguk, sajnos nem mindig a legmegfelelőbben. Hogy a blogomban ekkora időbeli kráter tátong két bejegyzés között, az nyilván elég szembeötlő, de hogy az összes, eddig olvasott blogból is eltűntek a kommentjeim, már leginkább csak az íróiknak tűnhet fel. Utóbbi oka egyszerű: nincs időm blogot olvasni, meg semmi másra sem. Csak rohanok, kapkodok, irányítok, szervezek, telefonokat veszek fel, tárgyalok, e-mailekre válaszolok, adótörvényeket bújok, frissítgetem a honlapunkat, a Facebook-oldalunkat, és próbálom úgy intézni, hogy mindig mindenből sikerüljön törleszteni egy kicsit. Egy kicsit mindig sikerül is, de úgy érzem, az el nem végzett teendők halma csak egyre nő.

Még munka. Persze panaszkodhatnék azon is, hogy nincs mit csinálni, nem jönnek a munkák, és azon kell agyalni, hogy kit küldjünk el a cégtől, mert nincs szükség rá. Éppen ellenkezőleg, az utóbbi 2-3 hétben négy új partnerrel kötöttünk szerződést, és további 6-8 jelentkezett, bár ezek nagyja feltűnt, aztán nyomban el is tűnt. Aki még csak árajánlatot kér, azt megértem, mert esetleg talált magának egy kedvezőbb, közelebbi, színesebb, szagosabb ajánlatot, de aki veszi a fáradságot, telefonál, időpontot egyeztet, el is jön tárgyalni, az végül miért tűnik el nyomtalanul? Nem értem. Ha lenne időm, ami ugye nincs, ezeknek mindig utána tudnék nyúlni, nehogy végleg elillanjanak. Mondjuk így is van még a pakliban 2-3 olyan ügyfél, aki vagy tényleg jön, vagy visszajön, nekünk pedig jól is jön minden plusz ügyfél, mert ha a zűrös dolgaink lemennek, és legalábbis a magam részéről sikerül a mához felzárkózni, akkor gond nélkül tudjuk nekik is a megszokott szintű szolgáltatást nyújtani. Említettem egyébként, hogy a múltkor egy adóhatósági revizor az ellenőrzött cég ügyvezetőjének azt mondta rólunk, hogy "igazi profik"? Na, az például nagyon jól esett, erőt is adott a következő napokhoz, annak ellenére, hogy a másik oldalon meg az emberi moslékság újabb megnyilvánulásai miatt erodálódott a lelkem. Megint mocskolt minket az a könyvvizsgáló, akiről már írtam egyszer, és aki meggyőződésem, hogy így szerez magának új ügyfeleket: ha valahol felkérik könyvvizsgálatra, ott mindig talál valami súlyos hibát, majd felajánlja, hogy az ő könyvelőirodája kijavítja a hibát, és egyben szívesen tovább viszi a cég könyvelését, biztos kezekben (a vizsgálat közben természetesen látja a könyvelési díj számlákat, így rögtön azok alá is tud ígérni). Könyvvizsgálói tekintély+korcs lélek, ez az üzletpolitikája két alappillére. Személyemben azonban most kurva rossz fába vágta a fejszéjét, mivel én nem hagyom magunkat, még havi 10 ezer forintért sem. Nem a pénz a lényeg, hanem az elvek és az igazság.

Mivel már látom, hogy a bejegyzés további pontjait külön fogom megírni, inkább mégis belemegyek a részletekbe (eredetileg nem akartam). Szóval van egy alapítvány, ami tavaly jött hozzánk, de már korábban is létezett. A könyvelését viszont házilag csinálták, olyan is volt. Felmerült bennük, hogy ezzel kezdeni kellene valamit, ezért megbízták ezt a vén kurvát, hogy nézze át, mit műveltek eddig. Az persze megállapította, hogy egy rakás szar (ezt mondjuk mindenki megtette volna), mire az alapítvány kuratóriuma amellett döntött, hogy visszamenőlegesen is megcsináltatnak mindent. Legyen rendben, nehogy baj legyen. A versenyben mi is, a könyvvizsgáló irodája is részt vett, és ők győztek, amivel semmi probléma nincs. Ez tök oké. Ez pont egy olyan időszakban történt, amikor be kellett adni egy nyilatkozatot, aminek az adataihoz az előző időszakból és az általunk könyvelt időszakból is kellettek számok. A könyvvizsgáló azonban ennek leadásához haladékot kért az adóhivataltól, amit vagy megkapott vagy nem, mi mindenesetre azt láttuk, hogy közben ő maga leadta azt. Elvégezte a vállalt munkát, mi megkaptuk a záró listákat (amikből megnyitottuk a mi időszakunkat), és minden ment szépen a maga útján. Most azonban a NAV ellenőrzésre jelölte ki az alapítványt, méghozzá éppen azt a bizonyos korábbi időszakot, de már az elején az is kérdés volt, ki fog közreműködni benne egyáltalán. Mi, akik a könyvelést végezzük, vagy azok, akik az érintett időszakot könyvelték, de nem ők a könyvelők? Szerencsére nem ránk esett a választás, ami helyes is, mivel vak vezet világtalant állapot lépett volna föl (végtére is, mi csak a zárásokat kaptuk meg, de hogy miből készültek, azt nekünk is úgy kellett volna megfejteni, mint a revizoroknak). Aztán jött egy levél, hogy szolgáltassunk egy adatot, de a kérés olyan laikus módon volt megfogalmazva, hogy jobb híján elküldtem minden számot és listát, azt' válogassák ki maguknak, ami kell. Erre jött egy újabb levél az alapítványtól, amit a könyvvizsgáló írt eredetileg nekik, de továbbították hozzánk. Ebben már ment a mocskolás, hogy miféle szolgáltatás ez, és miért is nem tudunk mi valamit, amikor a mi dolgunk lenne, blabla, és azonnal kérnek részleteket, meg a pontos listákat. Csak úgy mellesleg szerepelt a levélben, hogy valamit mintha módosítani kéne, de mivel velünk senki nem közölt semmit (nekünk meg volt elég bajunk, hogy még mi kérdezzük), a tőlünk telhető legjobb válaszokat adtuk a kérésekre.

Aztán én a félinfókból megfejtettem, hogy bizony a visszamenőleges időszakra eredetileg beadott hibás nyilatkozat helyett a könyvvizsgáló irodája nem készített javított verziót (magyarul felvette a pénzt egy el nem végzett munkára), ami most derült ki, az ellenőrzéskor, és égni kezdett a ház teteje. Ezt azonban nem vallhatta be, ezért a levelezésben (és nyilván személyesen is) úgy állította be a dolgot, mintha az harmadik fél hibája lenne, ha pedig nem tudják időben kijavítani, az a mi hibánk lesz. Hozzátenném, hogy velünk soha egyetlen szót nem váltott, egyetlen levelet nem címzett nekünk. Mivel szorított az idő, gyorsan a hibás nyilatkozat számaihoz igazítottam egy listát, hogy az ellenőrzésen átmenjen, majd elküldtem az alapítványhoz, mire újabb levelet továbbítottak a könyvvizsgálótól (amit az szintén nekik írt), hogy az Isten áldjon már meg engem, ne a rosszhoz adjam a rosszat, hanem mondjam meg, hogy mennyi a tényadat, és mi az, hogy én azt nem tudom, és akkor milyen lehet a könyvelés... Erre visszaválaszoltam (szintén az alapítványnak), hogy a könyvelés az egy olyan dolog, hogy az egymást követő évek számai egymásra épülnek, és ha nem tudom, mi a megelőző állás, bajosan tudom megmondani az aktuálisat, mire jött egy újabb levél, az éppen benyújtani kívánt bevallások aktuális számaival. Na ezekből végleg összeállt a kép: az az ominózus nyilatkozat nem lett kijavítva, most pedig a rosszat egy másik rosszra módosították (mint hivatalosan jót), az azt követő (ami már minket is érintett) pedig nem is a könyvvizsgáló által lett anno elkészítve, hanem megint csak egy laikus személy által. Hogy az honnan vette bele a számokat, azt nem tudom, de mivel úgy voltam vele, hogy a könyvvizsgáló nyilván tudja, mit csinál, nem is ellenőriztem le (hogy jövök én ahhoz, hogy a szakma csúcsát kezdjem el felülvizsgálgatni?). Csakhogy az újonnan beadni kívánt nyilatkozatba az előző időszakra vonatkozóan beírt adatok és a könyvvizsgáló által eredetileg adott könyvelési záróadatok között (melyeknek meg kellett volna egyezni) 8 millió forint volt az eltérés, melyet a könyvvizsgálónak és az alapítvány elnökének szóló levelemben le is írtam. Én tehát megtettem az első lépést a közvetlen kommunikáció irányában. Na, erre válaszul jött egy utolsó levél, egyszerre az alapítványnak és nekem címezve, ennek ellenére a megszólítás az alapítványi ügyintézőnek szólt, a tartalma pedig rólunk, de harmadik személyként emlegetve. A lényeg, hogy "a 979 Úr végre felfogta, és nem értem, miért nem lehetett ezt elsőre" valamint, hogy azoknak a számoknak nem is kell egyezniük, hülye vagyok én.

Rövid csodálkozás után rájöttem, hogy ez a levél is eredetileg az ügyintézőnek ment volna, de a vén szar rossz helyre kattintott, és a szokás szerint moslék stílusú levelét véletlenül nekem is elküldte. Na, nekem se kellett több, hiszen végre felhatalmazást kaptam a megfelelő hangvételű válasz megfogalmazására. Az eddigi levelek eredetileg ugye nem nekem jöttek, én pedig nem akartam bajba keverni az ügyintézőt, amiért továbbította azokat nekem. A suttyó kommentekre adott visszafogott, de mégis gúnyos válaszkommenteimhez hasonlatos stílusban megfogalmaztam a reakciómat, persze szigorúan az aktuális témánál maradva. Semmi suttyóskodás, semmi indokolatlan támadás, de ismét rákérdeztem, mikor és mivel magyarázza meg azt az ordenáré eltérést (mellékelve az általa adott papírok scannelt és a kritikus helyeken bekarikázott oldalait), valamint megfenyegettem, hogy ha nem fejezi be a rágalmazó és a becsületsértő megfogalmazásait, bírósághoz fordulunk.

Ilyet még sosem csináltam, de most kurvára indokolt volt. Bassza meg, hát ha egy adóhatósági ellenőr nyilatkozza rólunk a hátunk mögött, hogy igazi  profik vagyunk, és ha mellesleg a jó hírünk szépen terjed, hatványozottan növekvő megkeresést eredményezve, akkor egy ilyen hozzá nem értő vén szar ne rombolja már az imidzsünket kivédhetetlenül. Ez olyan aljas, olyan kicsinyes és olyan igazságtalan, hogy nem tudok rá csak legyinteni, és ha bíróságra kell majd járni miatta, akkor sem hagyom annyiban. Lesz még ennek folytatása, mert a VK tuti, hogy nem hátrál meg (már nem teheti)...

Na kérem, ez az eset például lelkileg is eléggé megviselt az utóbbi napokban, és időben is nagyon sokat elvett. Itt folytatom legközelebb.

Az utóbbi időszak megint elég érdekesre sikeredett... vagyis hát másnak talán nem olyan érdekes, de az a biztos, hogy leírom, aztán majd mindenki eldönti magának.

Sajnos egyre-másra fedezek fel magamon amolyan kedvetlenségi tüneteket, és nem tudom, hogyan lehetne kezelni őket. Alig-alig van kedvem bármihez is, de ha mégis megsuhint valami kis tennivágyás-hangulat, mire tényleg nekifognék a dolognak, már huss, el is szállt az egész. Percnyi időintervallumokról beszélünk, ezt hozzátenném. Aztán fél órán keresztül csak vagyok, majd újra kedvet kapok valamihez, amit aztán megint el sem kezdek. Kóros. Ilyen hangulatban tengődöm, és bármit csinálok, csak azért teszem, mert muszáj megtennem. Dolgozni sincs kedvem, edzeni sincs, játszani sincs (de még csak egy újabb játék feltelepítésének ötlete sem dob fel), vagy ha mégis, csak valami rövid és primkó gagyiságot kattintgatok, filmet nézni sincs, háztartást vezetni sincs, meg tényleg szinte semmihez. Persze nem ülök enerváltan az üres szobában, mert végtére is mindig elfoglalom magam (játszom is, filmet is nézek, főzök-mosok, gombot varrok), csak éppen más a hozzáállásom a létezéshez, mint korábban. Szóval annyira azért nem durva a helyzet, nem kell megijedni, inkább csak egy picit most nem találom a helyem.

Az egyik feltételezett ok, ami a háttérben állhat, az a meleg, amivel csak az hibádzik, hogy olyan most nincs (mármint kánikula), szóval szerintem nem ez lehet a probléma. Amikor a légzés is nehezemre esik, akkor persze, hogy nem csinálok semmi hasznosat, de az érthető is, szerintem. Nem ezen nyavajgok.

A másik lehetséges ok a fáradtság. Ez persze nálam örökös téma, ezért már egész jól hozzászoktam, de talán most megütött egy olyan szintet, ami már felhívja magára a figyelmemet. Az rendszeres későn fekvés és a minden eddiginél nagyobb stressz elég szépen leszívja az energiámat. Régebben ezt egy kiadós alvással kipihentem, aztán kipattantam az ágyból, és tetterővel telten vágtam neki az aznapnak, most viszont ólmos-ragacsos ballasztként húz vissza, és megkeseríti minden pillanatomat. Éjjel ugyan alszom (mint akit agyonütöttek), de reggel akkor is felébredek a szokott időben, ha nem kéne. Már kitaláltam mindenféle trükköket, hátha be tudom csapni magam. Ha tehetem, direkt jó sokáig fennmaradok, hogy majd másnap akkor tovább is alszom, de aztán mégsem, és csak még álmosabbnak érzem magam, mint egyébként tenném. Aztán direkt nem hagyom magamon az órámat (egyébként órával alszom), hogy reggel, amikor ébredezik a tudatom, hiába érezzem az idő meghatározásának szükségességét, túl sokat kelljen hozzá erőfeszítenem, és inkább letegyek róla. Ez alkalmasint még működni is szokott. Vagy van olyan módszerem is, hogy beállítva hagyom az ébresztőmet, mert megfigyeltem, hogy a legjobban akkor tudok aludni, amikor felkelni kéne, azaz az ébresztő lenyomása és a tényleges, önkéntelen ébredés közötti percekben. Ez azonban csak akkor válik be, amikor dolgoznom kell menni, hétvégén sajnos nem... Ennek ellenére tegnapelőtt direkt sokáig ébren voltam (ja, most szabadságon vagyok), ÉS beállítva hagytam az ébresztőt, de a kombinált módszer ellenére is fenn voltam már 7 órakor, majd az egész napot végigkornyadoztam. Azt hiszem, ez a valódi stressz következménye. Azért írom, hogy valódi, mert manapság ugyanúgy szokás minden apró kis bosszúságra rámondani, hogy stressz, mint ahogy a neveletlen gyerekeket is szokás hiperaktívnak nevezni (pedig egy-két, jó időben elhelyezett pofon ki is gyógyítaná őket belőle). Idegeskedés, emésztési problémák, ingerültség, fáradtság, kedvtelenség, céltalanság, stb., stb., ez valódi stressz, és a kiváltó oka is alapos (de azt majd mindjárt). Az alvásról még annyit, hogy jó módszernek látszott a hétvégi durmolás a délutáni órákban, de azt vagy nem lehet, mert Ricsi nem engedi, vagy csak arra jó, hogy éjjel még inkább kukorékoljak miatta, aztán még jobban ne tudjak kikelni az ágyból, amikor kellene. Persze van olyan, amikor bejön, de előre sosem tudni.

A harmadik és legvalószerűbb ok a pénztelenség. Na, az tudom, hogy megvisel, mert minden nap érzem, átélem. Kicsit fárasztó állandóan az ügyfeleket várni és a bankszámlát figyelni, de a legcsüggesztőbb a mozdulatlan bankegyenlegre ocsúdni a netbankot vizslatva. Ügyfelek jönnek és mennek (tönkre), és a bevételeink viszonylag fixek is (a kiszámlázottak), de az utóbbi három hónapban valahogy mégis beütött a krach. Egyszerűen kevesebb pénzből tudunk gazdálkodni, mint amennyit el kellene költenünk, amiből két dolog következik: vannak dolgok, amivel csúszunk, és nekünk, tulajdonosoknak nem marad a végén szinte semmi. Csak annyit veszünk ki, amennyi az éhhalál és a szolgáltatások kikapcsolásának elkerüléséhez kell. Ez kérem botrányos. Az alkalmazottak persze megkapják a jussukat, ahogy a cég megvásárlásának részleteit is szépen fizetjük, de az előző hónapban az ÁFÁ-t nem tudtuk maradéktalanul befizetni, aztán a közös költséget toltuk el két héttel, és most is tartozunk kétszázezer forinttal (ide-oda). Hozzátenném, hogy nekünk meg 4 millióval lógnak... Hátrálni egyszerűen nincsen hova, mert minden tartaléklángon ég, és ezen túl bármilyen megszorítás súlyos, nehezen orvosolható, talán hosszú távú következményekkel járna. Válságmenedzselünk tehát, és megpróbálunk (a társammal) abból kijönni, ami nekünk jut. Ez azt jelenti, hogy a magánéletben is válságmenedzselünk: sakkozunk a számlákkal, az alsóbb polcokról vásárolunk, a szórakozásra és 'luxusra' költött pénzeket jelentéktelenre redukáljuk, mindeközben pedig folyamatosan reménykedünk abban, hogy befut valami kis extra zsozsó. Az extra alatt nem arra gondolok, hogy potya, hanem olyanra, amiért már hónapokkal korábban megdolgoztunk, csak nem számítottunk a renitens ügyfél váratlan tartozásrendezésére. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy felszaporodott a "nincs pénzem" kezdetű és tartalmú mondatok száma, valamint a lemondó sóhaj. Mivel ez a téma még év végéig napirenden lesz, nem is firtatom tovább, mert úgyis fogok még vele foglalkozni.

Szóval a pénztelenség az alapok, abból következik a stressz, abból pedig a többi tünet, Mindenesetre az látszik, hogy ha viszont valaminek végre nekifogok, akkor azt csinálom is, lásd jelen bejegyzést, ami már elég terjedelmes, és a lényeget még csak el sem kezdtem részletezni. Mert ugye mi az a sok érdekes, ami a héten történt?

Először is kedden Budapesten járt Defalla, és ennek örömére páran összecsődültünk (ha lehet ilyet páran is) a Café&-ben. Ott volt ugye Defalla, Defalla kedves ismerőse, Ricsim, Kevin meg a magamat utoljára is. Eleinte hallgattuk Defalla élettörténetének apró részleteit, aztán beszélgetésbe mentünk át (meg részegedésbe, mivel meg kellett innom négy páleszt is), majd megérkezett Kevin is, amikor meg nekünk már mennünk kellett. Másnap nagyon észnél kellett lennem, ezért korán akartam lefeküdni és józanul. A találkozó jó volt, sajnáltam, hogy korán távoznunk kellett, és hogy végig az időn stresszeltem magamban, de vigasztal a tudat, hogy úgyis lesznek még ilyenek.

A szerda aztán nagyon durva volt. Határidős nap egy csomó utolsó pillanatra kényszerült melóval és extra zaklatással, plusz két tárgyalással a leendő ügyfelekkel. Borzalmasan kimerültem a nap végére, de lett két új ügyfelünk, nekem még egy munkám (kb. heti egy nap), meg havi 200k HUF+. Utóbbi elég komoly gyógyír a korábban taglalt problémákra (juppí, lassan talán rendes fizetésem is lesz?), viszont a kimerültségtől még csak örülni sem tudtam neki. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bejelentettem, hogy akkor én most két napig szabin leszek, és otthagytam csapot-papot. Elvileg mindennel készen lettem, ma viszont eszembe jutott, hogy két dolgot elfelejtettem, amit éppen erre a két munkanapra ígértem egyes ügyfeleknek. Blama, de talán megértik, így nyáron... A csajok egyébként is figyelmeztettek, hogy legalább két éve nem voltam egy-két napnál hosszabb szabadságon (minden két...), és hogy ebből bajom lehet, hát most törlesztek egy kicsit a szabadság-munka aránytalanságból. Hatkor tehát felálltam az asztalomtól, és már nyargaltam is újra a Café&-be (úgy, zakóban, ingben, nyakkendőben), mert most meg Tamás blogger és Pape várt rám, de Ricsi és Kevin is emelték az est fényét. Ismét hamar eljöttem, de most azért, mert már kifolyni készült a szemem.

Szemfülesek egyébként jogosan állapíthatják meg, hogy az imént még a pénztelenségen nyavalyogtam, aztán lelkesen mesélem, miként 'kocsmáztam' egymás után két nap is. Nos, a megfigyelés és a kimondatlan feddés jogos lenne, ha kedden nem Defalla finanszírozta volna a belém szuszakolt szeszeket (amit ezúton is köszönök), másnap pedig nem Ricsi törlesztette volna vissza a korábbi 'meghívást'. Mondom én, hogy válságmenedzselés... Azóta meg szabadságon vagyok, és próbálok legalább pihenni.

De most meg mennem kell, mert kezdődik a Xanax Extra a Rádiópinken, a párommal és a barátaimmal, meg má' egyébként is sokat írtam (kivételesen). A felét persze kihagytam, de hát legyen elég ennyi. (Csak olyan befejezetlennek érzem...)

22:23 van, és fél órája értem csak haza.

Reggel alig bírtam felkelni, délelőtt nyűgös voltam, délutánig lapátoltam a melót. 4 órakor elindultam fogorvoshoz, fél 7-kor edzeni mentem, aztán bevásárolni, majd vacsoráztunk, és most itt ülök, hogy "bejegyzést kellene írni". Fáradt vagyok és nyűgös, és még fürödnöm is kell. Most ez a mai bejegyzés, pedig a városon átkelve és a mindennapokat megélve csupa-csupa témavázlat jut eszembe, amiket szívesen meg is írnék rendesen. Ott a tegnapi konferencia, ott a helyes fogdoki meg a kőleszedés, ott vannak az izgalmas 'zs' betűs szavak vagy az 1% SZJA.

Meg is fogom őket írni, csak nem ma.

...rám szakadt a cég, meg minden azon kívüli dolog. Gondoltam, hogy intenzív lesz a kezdés, de hogy ennyire azt el sem tudtam képzelni. Azt is gondoltam (de el nem tökéltem), hogy innentől minden nap írni fogok a blogba, legyen az akármilyen rövid is, de hát ezt eddig nem nagyon sikerült kivitelezni. Nem baj, most törlesztek.

Szóval mint tudjuk, a vezető könyvelőnk lábtörést szenvedett, és kiesett a napi munkából. Hiánya ebben a hónapban 100 órányi munkaidőt jelent, amit nekünk, többieknek kell valahogy összehozni. Két napig a titkárnőnk sem volt, ezért a telefonokat kapkodni, az ügyfeleket fogadni és minden egyéb dolgot elintézni is a maradék 3 emberkének kellett. Ez idő alatt a saját munkánkat csak alig-alig tudtuk csinálni, ezért az a többi napokra halmozódott (például mára), és egyre ijesztőbb méretű halmokba tömörült. Ma aztán végképp elszabadult a pokol: extra adag telefon, e-mail, egymásnak kilincset adó ügyfelek, jelentkezők, futár, új cég, posta...vááááá!

Ha nem pihentem volna valamennyit a két ünnep között, és az első munkanap előtt, már most kész lennék, és teljesen elvesztettem volna a fonalat. De még tart a töltés, ezért úgy-ahogy kézben tartom a dolgokat. Az ügyfelek persze szintén töltődtek valamelyest, és most mind nagy lelkesedéssel vágott bele az új évnek, meg persze temérdek kérdéssel. Minden második minket kérdez arról, hogy mit csináljon a magán-nyugdíjpénztárával: kilépjen vagy maradjon? Mindnek elmondani a pro és a kontra érveket marha sok idő, főleg, hogy némelyik meg sem érti az egészet, csak bólogat okosan... Új ügyfeleket vadászni is most érdemes leginkább, ez ennek a szakmának az egyik szezonális velejárója, de hát kinek van erre ideje? Szerencsére van pár önként jelentkező (konkrétan most öt), akiket igyekszem megnyerni magunknak, ez azonban azt jelenti, hogy olyanokra is időt és energiát kell szánnom (az egyre fogyatkozóból), akik nem feltétlenül fogják azt értelemmel megtölteni (nem minket választanak).

Mindez nem panaszkodás csak amolyan sebtibe' összekapott helyzetjelentés, hogy lássátok, élek és, hogy kimentsem magam a soká kommentelés / soká válaszkommentelés miatt. Azért ha sikerül, ha nem, igyekszem majd tényleg minden napra tojni valamit. Most pedig edzés, vásárlás, vacsora, fürdés, ájulás...

Egy pillanatra azt hittem, hogy nem tudok bejegyzést írni, de aztán kattintottam ide, kattintottam oda, és most mégis tudok. Csak menteni is tudjam... (Tudtam.)

A hivatalos munkaidőm éppen most járt le, ezért a következő egy órát kikanyarítom a létezésre rendelkezésre álló időmből, és írok pár sort arról, mi volt eddig ezen a héten, és mit tervezek a hátra levő napokra. Úgyis igény van a magánéleti bejegyzésekre. Jutok, amíg jutok, aztán indulhat a heti rohanás második felvonása. Tegnapelőtt már akartam blogolni, de végül megúsztátok azt a hihetetlen testi-lelki mélypontról írt bejegyzést, amit akkor produkáltam volna, mert annyira nem volt időm, és addig variáltam a témát a fejemben, hogy végül elsikkadt az egész. Megy a megírni tervezett, de végül nem megírt bejegyzések rohamosan növekvő kupacába.

Persze nem mintha különösebben izgalmas lett volna, mivel a téma ismét a "de sok mindent kell csinálni, mennyire kevés időm van erre, ezért aztán szar az élet" újabb variációját olvashattuk volna. Volt már pár ilyen, és tuti lesz is még, egyrészt azért, mert  a kiblogolása segít túltenni magam az ilyen időszakokon, másrészt azért, mert bár korábban azt gondoltam, hogy nem tudom már hova variálni és fokozni a megfogalmazását, rájöttem, hogy mindig van hova. Az élet segít ihletet meríteni. Tegnap vagy tegnapelőtt, már nem is tudom, mert ez a hét teljesen egybefolyt (komolyan) konkrétan rosszul lettem a kimerültségtől. Asszem mégis inkább tegnap volt. Ebéd előtt és után megfájdult a hasam, és hányingerem is volt egy darabig, de az a fajta, amikor érzed, hogy te most azért akarsz hányni, mert az agyadnak perpillanat nincs kapacitása az emésztésre. A katonaságnál éreztem először ilyet, amikor egy harcászati gyakorlaton huzamosabb ideig kellett gázálarcban rohangálni és laposkúszni, a levegő hiánya pedig azt idézte elő, hogy az agyam a fosás-hányás-ájulás irányába kezdett lépéseket tenni, de végül letéptem a fejemről azt a szart, és mindhárom eshetőséget megúsztam. Ez a tegnapi viszont kicsit megijesztett, mert úgymond nem volt indokolt a megjelenése, hiszen a helyemen ültem, fűtött irodában, számítógép előtt, és semmilyen fizikai terhelés hatása alatt nem álltam.

Tényleg pihennem kéne, úgyhogy most rögzítem is a blogban, hogy igen, tudom, hogy ez egy figyelmeztető jel volt, és azt is, hogy ez csak az első volt a sorban. A probléma ott van, hogy a múlt héten egyetlen napom sem volt pihenni, sőt, az igazi és minden tekintetben pihenésre alkalmas napom még fárasztóbb volt, mint a többi. Így kezdtem a hetet, és bár a törvény előírja, hogy a munkáltatónak kötelező szabadságként kiadni a választás vasárnapja utáni hétfőt, muszáj volt bejönnöm dolgozni. Elindult egy újabb negyedéves időszak (az előző zárásának teendőivel), jöttek is hozzám, és el kellett küldenem egy árajánlatot egy visszamenőleges könyvelésre. Kár volt persze sietni, mert itt vagyunk pénteken, és válasz még sehol. A végigkómázott nap után kondi, de csak lightos, hogy ne essek össze ott helyben. Kedden megint nem sokat aludtam, mert hétfő estére még egy csomó dolog maradt az előző hétről, és a honlappal is haladnom kellett. Éjfél után feküdtem le, így másnap reggel még álmosabban ébredtem. Aznap megint dolgoztam, este pedig otthon folytattam tovább, csak más teendőkkel.

Szerdán munka, majd edzés. Úgy volt, hogy a Ricsinél alszom, de mivel csütörtökre is találkozót beszéltünk meg más miatt, úgy döntöttem, hogy inkább össze kéne vonni a kettőt. Edzés után viszont be kellett mennünk a Westendbe, ahol egy csomó időt eltököltünk, és onnan még összeveszés utáni, konvektor-beüzemelési célú Ricsihez menés is történt. Mivel tőle elég későn indultam tovább, negyed 12 volt, mire hazaértem, és fél egy, mire lefeküdtem. Erre jött a csütörtöki, szerintem teljesen indokolt rosszullét, majd este bevásárlás és főzéssel egybekötött étel teszt, fekvés fél kettőkor. Ma csak nyolckor keltem, mivel a belvárosból hamar beérek dolgozni, de mivel később is feküdtem le, megint nem aludtam többet. Pedig úgy tudtam volna...

Ma lement a munka, nekem pedig negyed órám van, hogy elinduljak a mai edzésre. Du. 4-re megyek, aztán 6-kor találkozunk Lostékkal, akikkel már a múlt héten is össze akartunk futni, de egyszerűen nem fért bele az időbe. Este haza, holnap pedig megint korán kelés, mert squasholni megyek, aztán vásárolni, hogy meglegyen az alapanyag 6 személy vendégül látásához. Aztán főzés, este kosztolás, mosogatás, ájulás.

Vasárnap délelőtt haza a Ricsitől, takarítani kéne meg a céges honlapot befejezni, és akkor a kisebb prioritású dolgok elkészítésén már nem is ábrándozok. Meg azon sem, hogy nem ilyen unalmas tartalmú, konkrétan egy dologról szóló bejegyzést írjak...

Na, de mennem is kell, mert szorít az idő. Igyekszem mielőbb írni.

Legutóbb, amikor arról panaszkodtam, mennyire elöntenek a tennivalók, a lavinát hoztam fel hasonlatnak. Azt írtam, úgy érzem magam, mintha elsodort volna egy lavina, én ott gubbasztok alatta, de ha valamennyit kiások a hóhalomból, az üreg rögtön beomlik, és kezdhetem elölről az egészet, amíg el nem fogy az erőm vagy a a levegőm.

Most sokkal aktuálisabb az árvizet ide idézni, de nemcsak azért, mert most annak van szezonja, hanem mert az mintha egy kicsit közelebb lenne a valósághoz. A lavina hirtelen jön, nagy robajjal, és egyszer csak rád zúdul, a víz meg szép apránként közeledik, duzzad-duzzad, és csak aztán erősödik sodró áradattá. Félreértés ne essék, nem annak a temérdek embernek a balsorsával akarok humorizálni, akik mostanában vesztették el eddigi életük minden eredményét, sőt, egyáltalán nem is viccnek szánom a témát. Egyszerűen csak azt érzem, hogy mindenhol víz vesz körbe, én meg csak rakom a homokzsákokat, rakom, és egyre reménytelenebbnek tűnik a helyzet. Állok a kis gátam mögött, aminek a túloldalán egyre magasabb a vízoszlop, egyre nagyobb nyomást fejt ki a gátamra, és félő, hogy bármelyik pillanatban áttörheti azt. Sőt, valójában már a magam oldalán is térdig gázolok a sárban, a zsákok között is egyre hevesebben csorog át a folyó, nekem pedig csak arra van erőm, kedvem és energiám, hogy ide vagy oda ugorjak, és emeljek egy kicsit a halmon vagy betömöszköljek egy lyukat.

Egy csomó dolgot már leírtam, zárójelbe tettem, hogy a fontosabbakkal foglalkozzak, de még ez sem elég, mindenhol csak szaporodik a tennivaló. Nem akarom felsorolni mindet, de ha most körülnézek a munkahelyemen, mindenhol elintézni való dolgok kupacai vesznek körbe. Balomon egy cég könyvelendő anyaga, akik a Széchenyi Kártya meghosszabbításához előzetes mérleget és főkönyvet kérnek, kicsit mögöttem a lefűzni valók 10 centis kupaca (ez viszonylag alacsony). Jobbra mögöttem 20 centi papír, mind könyvelendő, a fejem mellett a falon pedig egy tábla, rajta csupa olyan dologgal, ami nem annyira sürgős, de félő, hogy elfelejtem őket, ezért valahova fel kellett írnom (a cetlikből meg már elegem volt). Tele van írva az is. És akkor hol vannak még az ügyvezetői dolgok? Néhány e-mailt megírni, új honlap, szerver, domain, vízóra csere, hírlevél előkészületei, facebook-oldal, frissítgetések, hirdetni, stb. Ha ezekre lenne időm, az olyan volna, mintha megnyitnék egy víztározót. Ha megvan a honlap, lehet hirdetni, akkor jönnek az ügyfelek, nő a bevétel, fel lehet venni új embert, csökken a muszáj-munka, és ez önmagát gerjesztheti.

Az aktuális beadandómat szinte az utolsó pillanatban írtam meg, tantárgyakat kell töröltetnem, nem kaptam jegyek két házidogára, legyen kaja mindig, hideg, meleg, legyen a macseknak is mit enni, legyen mindig alom, elfogy a waxom, mosni kell, kupacban áll a vasalni való, ágyneműt kell cserélni, vendégek jönnek, takarítani kell, edzeni kell, mert megfájdul a hátam a sok ülésben. Kilyukad a zuhany csöve, cserélni kell, állandóan összeomlik az Adobe Flash, amivel valamit csinálni kell, lassú a benti gépem, lassú az otthoni gépem, nem működik a benti Word, elhallgat a hangfalam, kopik a kádról a festék, szakadt a tapéta, a kirakómon taposunk, javítani, intézkedni kell mindenben.

Átázik a gát.

Hetek óta nem terveztem kalandot a netes játékhoz, amiért már szóltak. Késve küldöm el a KSH jelentéseket, amiért mindig szólnak. Gyűlik az önrevíziós pótlék a javítatlan bevallásokra, amiből baj lehet. Csúszva küldöm el az emaileket, amiért megorrolhatnak. Lejár az erkölcsim, új kell helyette. Szaporodnak az 'utánanézek' ígéretek, de nincs időm rájuk.

Spriccel a víz.

Nincs időm blogolni, blogot olvasni, képeket keresni a mégis megírt bejegyzésekhez, hogy pofásabbak legyenek, sorakoznak a bejegyzés tervek, és egyre csak elévülnek a témák.

Hanyagolom a barátaimat, miközben persze találkozgatunk, mert ők nem hanyagolnak engem. Tigriékkel hónapok óta nem találkoztam, a többieket meg fel kéne hívni néha, hogy érezzék is, hogy gondolok rájuk, nemcsak mosolygok, amikor találkozunk. Meg aztán néha nekem is szervezni kéne egy-egy találkozót, programot. Úgy illik.

A szemem baromi szar, de mikor menjek szemészetre, és miből vegyek szemüveget?

A vízművek hamarosan szerződést bont velem, mert még mindig nem cseréltettem ki a vízórát. Van rá három hetem, hogy az utolsó pillanatban elintéződjön a dolog.

Az ELMŰ egy rég befizetett számla összegét követeli rajtam, én meg képtelen vagyok őket felhívni, és ennek már három hete.

Szakad a gát.

Sorolhatnám, de minek. Ez az egésznek csak a töredéke, és akkor az anyagi részét nem is ecsetelem, megtettem azt legutóbb. Mindenből csak egy kicsit csinálok meg, és azt is lassan, mert fáradt vagyok, de azért mégis mindenhol javuljon a helyzet. Így aztán soha semmi nincs kész, semmit nem tudok magamban lerendezni, nem esik le a vállamról a teher, mert minden befejezetlen, miközben újabb teendők keletkeznek. Egy csomó minden viszont egymásra épül, én pedig nem jutok odáig, hogy lerakjam az alapokat, ami miatt persze megint csak süllyedek.

Ha viszont mégis lenne időm, energiám nincs, mert pihenni akarok. Csak ülök a gépem előtt, és kattintgatok, játszogatok, másra nincs erőm, és nincs idegem. Mellesleg abból egyre kevesebb van, mert a fentiek szépen erodálják, amíg megint be nem sokallok.

Elvisz az ár.

Ez az Univerzum egyensúlya dolog valahol mégis működik, ezt megint megállapítottam. Tudjátok, ez az a hitféle cucc nálam, amire mindig hivatkozni szoktam. Az eszemmel persze tudom, hogy tiszta hülyeség az egész, de hiszen valahol éppen ezért minősül hitnek. De miről is van szó?

Arról, hogy a múlt héten végig pörögtem, egy csomó mindent elintéztem, most meg teljesen alkalmatlan vagyok hasznos tevékenységek végzésére. Egy hete magam is meglepődtem azon, milyen energikusan fogyasztottam a munkahalmokat, írtam a beadandókat, intéztem az ügyeket, és mintha nem éreztem volna fáradtságot. Minden reggel elgondolom magamban, hogy aznap mit fogok elintézni, elvégezni, és persze minden nap kevesebb lesz a vége. Ez a múlt héten éppen fordítva volt, mindig többet csináltam meg, mint terveztem, és ez tovább ösztönzött. "Hú, ez is kész! Na, akkor még ezt is gyorsan, még ez is belefér." Sokkal jobb is volt a közérzetem.

Erre jött a váltás, valamikor a hétvége felé. Itt volt három nap, és annyi, de annyi mindent megcsinálhattam volna. Takaríthattam volna, megírhattam volna mondjuk 3 kisebb beadandót, csinálhattam volna az új céges honlapot, blogolhattam volna (na jó, egy összeszedetlen bejegyzés azért csak készült), erre mindhárom nap kómázással telt. Péntek este ugyan bowlingozni voltam, de az a másnapra miért lett volna befolyással? Szombaton a hetero haverokkal iszogattam, politizáltam, ami a vasárnapom felét is elcseszte, mivel volt egy enyhe másnaposságom. De a további másfél nap semmittevésére nincs értelmes magyarázat. Húsvét hétfő estéjén még egy kicsit felélénkültem, és csak nekiláttam annak a honlapnak, de este fél 11-kor nyilván nem jutottam messzire.

Azóta meg? Olyan ólmos lassúsággal végzem  minden dolgomat, hogy az nem igaz. Semmi pörgés, semmi energia. Odabent alig haladok, pedig most aztán volna mivel, amit meg mégis megcsinálok, azt is háromszoros idő alatt. Még csak azt sem mondhatom, hogy netezéssel cseszem el az időmet, mert netezek ugyan, de nem többet mint máskor, csak mást nézek. Aztán hazajövök, teszek-veszek, de az is semmiség, és mire késő este túllendülnék a holtponton, addigra már nem kezdek bele semmibe. Ezt a bejegyzést is szerda este kezdtem el, most meg péntek reggel van. Annyira nem tartalmas és hosszú, hogy eddig kelljen vesződni pár sorral. Tudom, hogy mi mindent kell elintézni, azt is tudom, hogy a legtöbb alig pár percet igényelne, de egyszerűen semmihez nincs kedvem. Egy-egy pillanatra fellángol bennem a tettvágy, de a következőben már a múlté is, én meg csak bosszantom magam, hogy már megint semmit nem csináltam.

Mi a nyavalya van velem? Most fizetem vissza a múlt heti kölcsön-energiát?

Most jött el először az a pillanat az életemben, amikor magam előtt is beismerem, hogy képtelen vagyok teljesíteni mindazt a vállalást, amit összehalmoztam. Egyszerűen nem megy. Most nincs meg bennem az az optimizmus, ami mindig jellemezni szokott, avagy a racionalitás, a józan mérlegelés felülírta ezt az oktalanul pozitív hozzáállást. Nem tudom, melyik, de egy biztos, nyirbálnom kell. Ennek tükrében:

— a következő egy hónapban hanyagolnom kell az edzéseket. A múlt vasárnapi hányás óta egyrészt lenulláztam a hétvégi 'pihenést', másrészt fogytam 3 kilót, így a fizikai megterhelés még jobban kifárasztana, mint máskor, ráadásul amíg elmegyek a terembe, és onnan hazamegyek, értékes órák vesznek el. Közben persze olvashatnék némi szakirodalmat, de addigra már annyira fáradt vagyok, hogy úgyis csak nézném a betűket.

— a has-zsír csökkentő diétázást szintén el kell felejtenem, mert egy csomó időbe telik az esti főzőcskézés, és a megfelelő alapanyagok felkutatása. Úgyis annyit dolgozom, és annyit idegeskedem, hogy nem félek a hízástól.

— az otthon könyvelt cégeket ugyebár szintén leépítettem. Valahogy éreztem, hogy azok könyvelése végképp nem fog beleférni az időmbe, szóval valahol már eddig is sejtettem, milyen állapotok fognak uralkodni az év első felében. Ezzel sajnos a pluszpénzem is megszűnik, de annyi baj legyen, legalább így a továbbiakban is nő a magánéletre fordítható idő mennyisége. A 2009. évi teendőket tegnap befejeztem, most a könyvelési anyagok visszahordogatása következik, ami meg marad, azt megcsinálom bent a munkahelyemen.

— mivel a benti teendők mennyisége egyre csak nő, a blogolvasást is csökkentem. Ez már most is látszik a széthagyott kommentek mennyiségének csökkenésében. Elnézést érte. Olvasok én, de nincs időm mindenhova megjegyzéseket fűzni.

— a blogírás persze szintén redukálódik, de csak átmenetileg. Ritkább bejegyzések, rövidebb tartalommal. Jól látható, hogy mostanában is csak a picsogás megy, mivel az nem igényel túl bonyolult eszmefuttatást, de ha ennek az időszaknak vége, jön majd vélemény is bőven.

— csökken az alvás mennyisége is, ami persze minden más rovására megy. Ez nem elhatározás, de láthatóan így alakul, vagy azért, mert a kötelességek között kevés idő marad pihenni, vagy mert NEM TUDOK ALUDNI. Bár ma is erős tettvággyal ébredtem, délelőtt 10 órára a könnyfolyós fáradtság állapota uralkodott el rajtam. Remélem, előbb végzek a fontos dolgaimmal, minthogy megrokkanna az egészségem.

— az elvállalt játéktervezést szintén hanyagolni kell, de úgy, hogy ügyesen lavírozzak a 'minél több időm maradjon másra' és az 'elvárásoknak minél jobban megfelelni' szempontok között. Talán nem okozok csalódást a megbízóknak.

UPDATE: jellemző, hogy szétszórtságom okán a felét kihagyom. Szóval:

— a szórakozás egyelőre a múlté. Mozi, DVD, tavaszi séták, játék, ilyesmi csak fiziológiás szinten. Ha buliba/társaságba hívnak, megyek (bár a múltkori, 2 órás monológom után, ki tudja, hív-e még valaki...), mert annyi azért kell.

— anyámék sem igen látnak mostanság, maximum talán egy fél napra. Ilyen majdnem 20 éve nem volt. Március 27-ig minden szombaton suliba kell mennem, szóval egyébként is nehézkes a dolog. Majd valahogy szabival összekombinálva, hogy ne érje szó a ház elejét.

— az ügyvezetői teendőket igyekszem valahogy bezsúfolni, hiszen a máris léket kapott hajónkon be kell foltozni a repedéseket. Azt hiszem, minden nap elkülönítek a munkaidőmből egy fél órát, mert gazda nélkül bármilyen vállalkozás tönkre megy. Ez a szerep ebben a hónapban volt megnyirbálva, alapos okkal. Most azért egy kicsit visszaveszem magamra.

Végül a nyirbálásnak ez a bejegyzés is áldozatul esett, mivel eredetileg azt is leírtam volna, hogy aztán majd mi mindennel szeretném bepótolni a most kieső életet. Majd egy következő bejegyzésben sort kerítek erre is.

Amíg van egy lélegzetvételnyi időm, törlesztek egy kicsit a lelkemet nyomó bajokból, aztán ha a kiírás sem segít, nem tudom, mi lesz.

Tudtam, hogy nehéz lesz a január, azt is tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, de más tudni és más átélni. Előzetesen mindig optimista vagyok — talán túlságosan is — aztán amikor, ott a helyzet, akkor tologatom a vállalásokat, amíg lehet, amikor meg már nem, akkor kezdődik az összeomlás. Nem tudom, az év első 20 napja hogyan alakult volna, ha nem jön be egy ilyen durva lebetegedés és a nagybácsim halála, de akkor sem lett volna túl könnyű. Az biztos, hogy beljebb lennék az életemmel, az meg valószínű, hogy még nem omlottam volna össze.

Tegnap este jött az első mélypont. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra, mint az ötperceim, amiket lassan Ricsi is kezd megtapasztalni. Na jó, hazudok, ha azt mondom, hogy egyik pillanatról a másikra, hiszen délután már látszottak ennek az előjelei: infantilizmus órákon át, majd egy hirtelen váltás után a minden idegesít állapot. Hazáig egészen jól elnyomtam a kitörni készülő dührohamot, de aztán már nagyon nehezen ment. Megjött Ricsi, aki szintén ideges volt, és amikor a macska vagy harmadszorra fújt rá, hogy hagyja már békén őt, akkor betelt a pohár nálam is. Nem kiabáltam, nem veszekedtem, de ez állítólag rosszabb, mintha tombolnék. Amikor látszik rajtam, hogy mindjárt ölni fogok, de mégsem tudom elmondani, mi bajom van, és már a kérdezgetés is idegesít, akkor a többség jobbnak látja, ha kisomfordál a látóteremből. Amikor ilyen állapotba kerülök, elképesztően aljas és övön-alul-ütős tudok lenni, mert ilyenkor mindent leszarok, beleértve az 'illik' kategóriát és a várható következményeket is. A Rolanddal már vagy nagyon csúnyán összevesztünk volna, vagy megértő szavakkal elérte volna, hogy elbőgjem magam, és lenyugodjak, a Ricsi azonban vagy nem akarja vagy nem tudja kezelni a hasonló helyzeteket. Vele én is jobban vigyázok, hiszen még ha tehet is a problémák egy részéről vagy tehetne azok ellen, akkor sem olyan mértékben, hogy ő legyen az ártatlan céltáblám, ráadásul nem tudom, hogy meg tudná-e védeni magát. Szerintem nem, a párkapcsolatomban pedig nem akarok rombolást, ergo...

...ergo bennem marad a feszültség. És öli a lelkem, módszeresen és lassan, megkeserítve az étel ízét, fárasztóan, és szürke szemüveget téve elém, hogy mindent sötétebben lássak, mint amilyen valójában. Azt suttogja a fülembe, hogy "Minek?". Minek ez az egész? Minek többet keresni, ha nincs időm elkölteni? Mire jó, ha csak idegességgel jár az egész? Minek a suli, ha aztán úgysem használom a diplomát semmire? Minek a párkapcsolat, minek egyáltalán élni? És amikor idáig eljutunk, több irányból is, akkor jön a gondolat, hogy "Tényleg, minek is élni? Csupa szenvedés az egész"...és akkor szépen elindulnak a gondolataim a szokott irányba.

Máskor, a negyedévek végén a munka elvégeztével a lelkem is felszabadul, és a figyelmemet pozitív irányba tudom terelni, most azonban csak annyi történt, hogy a munkát letudva feltárult előttem a jövő: még munka, házidolgozatok, munka, szakdolgozat, interjúzás, munka, könyvtárazás, államvizsga, munka, weblap átszerkesztés, hirdetés, tárgyalások, munka, munka, munka . Nem látom a végét, nem látok olyan pihenőidőt, amikor nyugodt lelkiismerettel engedhetném el magam.

Túl sok. Túl nehéz.

Vagy én vagyok túl kevés.

Avagy: mire rossz az állandó "majd holnap"-ozás?

Félévenként visszatérő téma nálam, hogy kritikus állapotok keletkeznek az egyetemi félévem zárása kapcsán, és emiatt kapkodok, pánikolok. Most is. Többszörösen sikerült felhalmoznom a szart, és ez már lavina jellegű, hiszen az előző félév(ek)ről is sikerült egy pár dolgot áthurcolnom mostanra, ami az aktuálisakkal együtt kezd agyonnyomni. Megérdemlem. Vagy nem?

Kezdődik ugye ott, hogy holnapra meg kellene írnom a szakdolgozatom egy fejezetét, mert az egyik gyakjegyes tárgyam beadandója az. Gondolom, senki sem lepődik meg azon, hogy ebből egyetlen leütés sincs kész, és holnapra nem is lesz, de még jövő hét szombatra sem. Külön csavar, hogy a nagy eszemmel egészen tegnapig meg voltam arról győződve, hogy az utolsó előadási nap (és ezzel együtt ennek a beadandónak a határideje is) 18-a. Az egy cseppet sem zavart, hogy az péntekre esik, tehát nem is lehetne, de hát ilyen felkészült vagyok...Aztán amikor ezt megtudtam, meghökkentem, majd megvontam a vállam: kész lesz, amikor kész lesz. Ez viszont tegnap volt, és ha akkor laza is voltam, mára sokkal inkább frusztrál a tudat.

Folytatódik aztán ott, hogy egy másik tárgyból a szakdolgozatomban használt módszertant kellene feszegetnem, ami — meglepő módon — szintén nincsen kész. Hetek, sőt hónapok óta mondogatom magamnak, hogy össze kéne már írni azokat az interjúkérdéseket, de még mindig nem jutottam odáig. Pedig vagy 30 emberrel le is kellene kérdeznem őket, hogy legyen miből diplomamunkát írni, de még addig sem jutottam el, hogy nagyjából összeszedjem őket. Nem volna nagy feladat, csak neki kellene ülni, aztán a gyakjegy megszerzéséhez egy kicsit boncolgatni a hogyanokat meg a miérteket, de ez sem lesz a jövő hétre kész.

Merthogy tavaly nem vizsgáztam le egy harmadik tárgyból. Írásbelire készültem akkor (mert mindenkinek az volt), de az utolsó pillanatban a tanár kitalálta, hogy szóbeliztet, én pedig azt nem vállaltam be. Most a tárgyat áthurcibáltam a 9. félévre — pedig ha ez nem lenne, nem is volna vizsgám egy darab sem, — azt is jövő hét csütörtökön terveztem letenni. Aztán rájöttem, hogy ez mégsem jó ötlet, mert kevés az idő felkészülni (érted, fél év kevés volt...), de amikor át akartam tenni egy későbbi időpontra, kiguvadt szemmel vettem tudomásul, hogy minden más időpont betelt. Nincs tehát apelláta, csütörtökön irány a vágóhíd.

Mivel azonban ezt az okosságot kell tanulnom, nem tudom csinálni azt a két másikat, majd csak utána, de akkor azok már esetleg későn kerülnének sorra, és vihetem át őket az utolsó félévemre, ami azért annyira nem volna jó.

De ha ezt mindet le is tudnám időben, akkor még szólnom kell odabe', hogy 3, hajdan felvett, de nem teljesített gyakorlati jegyes tárgyamat hirdessék meg újra (hogy az uccsó félévben szívhassak velük), kellene írnom tizenöt oldalnyi beszámolót egy nem teljesített gyakorlatról, egy öt oldalasat egy teljesítettről, majd neki kellene állnom a szakdogának. Könyvtárazás, jegyzetelés, interjúzás önként jelentkező melegekkel, fogalmazás, stb.

Közben persze azt a bizonyos netes játékot is szerkesztgetnem kellene, a munkámat végezni, jelentkezőket felhívni, találkozókat megbeszélni velük, honlapot átszerkeszteni, stb. Azt sem tudom már, mi mindent kellene csinálni, de eddig nem éreztem azt, hogy sok lenne. Most viszont nagyon. Kezdődik az idegösszeomlás.

Tudom, én tehetek róla. "Majd holnap", "majd a hétvégén", "majd este", stb. Ebből ez következik. Igen, lusta vagyok, de hogyne lennék lusta, amikor állandóan fáradtnak érzem magam? Ha ezt a sok dolgot mind időben csinálnám, egyszerűen semmi másra nem maradna időm. Sem elmenni egy moziba, sem a Ricsire, sem a macskámra, semmire. Ha meg mégis volna egy kis időm haladni a dolgaimmal, akkor meg a fejem fáj, rosszul vagyok a fáradtságtól, főzni kell, vagy tudomisén. Hibás vagyok, de nem annyira,  — hacsak nem abban, hogy túl sokat vállaltam.

Most abban reménykedem, hogy az ünnepek alatt-között nagy mennyiséget tudok ezekből letörleszteni, aztán májustól meg totál felszabadulok, és sokkal több szabadidőm lesz. Csak jöjjön már az a május...