félelem bejegyzései

Azt hiszem, hiba volt átpasszolni nekem ezt a bejegyzés témát, mivel egy magamfajta, állandóan magáról beszélő alak számára ez csak a tűzre való olajlocsolás. A múltkor — eleinte — egy kissé gondban voltam, mert úgy éreztem, véres verejtékkel sikerül csak összeszednem 7 olyan dolgot, amiről addig még nem írtam a blogban, azonban hamarosan kiderült, hogy jóval többet is találok, akár két bejegyzéshez elegendőt is. Úgyis ketten kértek fel a megírására, hát akkor most külön-külön teljesítem a két kérést, jöjjön újabb 7 'titok' rólam.

8. Félelemből is van ott még, ahonnan a múltkoriak jöttek, azaz bennem. Az állatokat általában nagyon szeretem, bár a gerincesek (de főleg a madarak) alatt már nem olyan egységes ez a kép. Mármint rendszertanilag, nem pedig térben a madarak alatt... A gerinctelenektől sokan undorodnak, a rovaroktól meg főleg, és sajnos nekem is jutott ebből az undorból. A bogarak még okésak, meg is fogom őket (kivéve a szarvasbogarat, mert az fájdalommal járhatna), de a többi már nem. Az undortoplista első helyét a fülbemászók foglalják el, a másodikat meg a pókok (majdnem holtversenyben). Tudom én, hogy a fülbemászó nem mászik az ember fülébe, meg egyéb lyukaiba sem, de annyira undorító, hogy csak na. Ha mondjuk egy tömött szőlőfürtből a markomba mászik egy, úgy dobom el az egészet, hogy csak úgy csattan, és ugyanezen okból nem vagyok hajlandó fűzfák alá menni. A pókokkal szembeni rettegésem egy kicsit már enyhült, de egy bizonyos méret fölött még így is 'sikoltva' menekülök előlük. Pedig a Magyarországon honos 300 pókfajból csak 4 csípése mérgező, azoké sem veszélyes, de nem is a csípéssel van a probléma, hanem az anatómiájukkal. Vagy a fóbiáknak van egyáltalán racionális magyarázata? A sorban egyébként még előkelő helyet foglalnak el a poloskák és a víziskorpiók.

9. A múltam több érdekes dolgot tartalmaz, mint a jelenem (az majd a jövőben lesz érdekes...). Ilyen az is, hogy először kb. 7 évesen 'gyújtottam' rá. Apám ugyan sosem dohányzott, de anyám, meg az egész családja igen (gyakran töltötték nálunk az idejüket), szóval könnyen jutott a birtokomba egy szál cigaretta. Meg ugyan nem gyújtottam, de ez is elég volt egy mafláshoz, amikor anyám megpillantotta a számban. A pofon nem tántorított el a felnőttek utánzásától, így valamelyik ősszel, amikor az utcákban az avart égették, kis csoportba verődve tüzeskedtünk, és közben égő kartonpapír csíkokat szívogattunk, mintha dohányoznánk. Keményen toltam az ipart, meg kell hagyni. A rosszullét és a fejfájás 8-9 évre el is tántorított a dologtól, de aztán egy napon kijelentettem: mától dohányzom, és ezt 10 évig folyamatosan be is tartottam (ekkor jött az első leszokás). 

10. Ha már a tüzeskedést említettem, maradjunk is ennél az elemnél. Minden gyerek imád a tűzzel játszani, ez alól én sem voltam kivétel. A sulim alsó tagozatának helyet adó épület vagy 4 sarokra volt tőlünk, ami fél kilométer gyalogutat jelentett a zömében kertvárosi utcákban. Ezen a szakaszon sokszor égettek avart a lakók, mi pedig suli után szívesen élesztgettük a parázsló hamvakat. Száraz leveleket, szemetet égettünk, diót 'sütöttünk', aztán jó későn értünk haza, csupa füstösen, koszosan. Hű, mennyi szidást kaptam én ezért...persze nem ok nélkül. A mi házunk a lakótelep sarkában volt, a lépcsőház mögött pedig egy családi házas utca vezetett a pusztába. Gyakran jártunk ide játszogatni, hiszen egy hajdani szeméttelep, meg a körülötte levő dombos, gazos terület ideális terep volt a háborúzástól a bújócskán át a bringázásig. Az erkélyünkről jól be lehetett látni az egészet. Amikor — talán — környezetismeretből megtanultuk, hogy az ecet reakcióba lép a mészkővel, egy kis üvegcse kíséretében egy barátommal levonultunk erre a terepre mészkövet pezsegtetni. Tél volt, de minket egy darabig nem zavart a hideg. Aztán a nagy játszás közepette a társam rálépett egy befagyott erecske jegére, ami persze be is szakadt alatta, és a cipője csurom víz lett. Haza is mehettünk volna, de mi inkább kitaláltuk, hogy tüzet rakunk, és azon szárítjuk meg a zokniját meg a cipőjét. Egy kis területen itt nádas is volt, ami ebben az időben tökre kiszáradt. Szedtünk hát egy nagy kupac nádszárat meg -levelet, és egy öngyújtóval meggyújtottuk a kupacot. Az ötlet jó lett volna, ha a szél egy pillanat alatt bele nem vágja az égő kazalt magába a nádasba, ami egy szempillantás alatt lángra kapott. Hatalmas tűz keletkezett, mi pedig a nyakunkba kaptuk a lábunkat, és hazáig meg sem álltunk. Az erkélyről aztán jól látszott, hogy több hektárnyi gazt sikerült elszenesítenünk, szóval egy jó ideig nem mertem az utcába sem menni, nehogy felismerjenek az ott lakók. Amikor viszont megjött a bátorságom (kb. egy év múlva), sikerült megismételni ezt az ominózus esetet. Az sem volt szándékos... de ezt talán majd egy másik alkalommal mesélem el.

11. Olyan 7 éves lehettem, amikor először találkoztam számítógépes játékkal. Sajnos nem a saját gépemen (ami még vagy 3-4 évig nem is volt, és akkor sem olyan), de rögtön beleszerelmesedtem a dologba. Állandóan a C64-es tulajdonos barátaimnál lógtam, és ha belegondolok, más barátaim nem is igen voltak akkor. Viszont a nagynéném egyszer bevitt magához az OKGT székházába, azaz a mostani MOL-központba, az Október 23-a utcába. Anyám nem tudott rám vigyázni, mert apámmal együtt valami dolga volt, ezért passzolt le a nagynénémnek. Egy irodában persze egy ekkora gyerek nem nagyon tud mit kezdeni magával, ezért egy antik számítógép elé ültettek, amin szerencsére volt 1-2 nagyon gagyi játék. A gagyiságuk ellenére nekem akkor azok is szuperek voltak, szóval jól eltöltöttem velük az időmet. Mivel a barátaim nem értek rá mindig, én pedig többször is egyedül maradtam otthon, egyszer csak fogtam magam, felszálltam egy budapesti buszra, és bejöttem Pestre, a nagynénémhez (Érdről). Hogy honnan vettem a bátorságot 7 évesen, hogy távolsági busszal utazzak, és hogy miként dumáltam meg a sofőrt, hogy pénz nélkül felengedjen, az a mai napig rejtély. A Kosztolányi Dezső tértől azonban már gyalog mentem, mivel a kék buszokat akkor még nem ismertem, és nem akartam eltévedni egy ekkora városban. Gyalog 10-15 perc volt a Petőfi híd budai hídfője, szóval lesétáltam szépen, a portán megmondtam, hogy kihez megyek, beszálltam a páternoszterbe, aztán megjelentem nagynéném irodájának ajtajában. Nem kicsit döbbent meg, amikor meglátott. Hát el is hiszem... Később még vagy tucatszor játszottam meg ezt az akciót, dacára minden szép szónak.

12. A számítógépes játékokkal kapcsolatos érdeklődésem olyan méreteket öltött, hogy azt már függőségnek lehet nevezni. Ebből két dolog következett: egyrészt már ekkor eldöntöttem, hogy programozó akarok lenni (ez nem jött be), másrészt elkezdtem játéktermekbe járni, és konkrétan játékgép-függő lettem. A szabadidőm szabadon felhasználható részét (azaz du. 5 előtt) azokban a termekben töltöttem, ahova az alkalmazottak beengedtek, és azt néztem, hogyan játszanak mások. Ha volt egy kis pénzem (pl. amit reggelire kaptam), nyomban behajigáltam valamelyik verekedős vagy ügyességi játékba, később pedig a lövöldözősökbe vagy a flipperekbe. Attól függ, hol mi volt, ja és persze a flipper csak onnantól jöhetett szóba, hogy felértem... Középsuliban képes voltam 4-kor kelni, hogy az első busszal mehessek suliba, és az első óra előtt még a gépteremben lebzselhessek. A zsebpénz után a fizetésem egy része jött soron (a józan ész határán belül ), és ez egészen addig így tartott, amíg vettem magamnak egy otthoni számítógépet. Az elbaszott pénzből persze egy egész internet-kávézót is berendezhettem volna, de hát a függőség ugye. A lényeg igazából sosem a játékon magán volt, hanem a feladatmegoldáson. Kitapasztalni minden apró kis, rejtett részletet és persze végigvinni az adott játékot. A saját számítógép beszerzése egy csapásra megoldotta ezt a helyzetet, és bár eleinte nagyon sokat játszottam azon is, mára ebből nem sok maradt. Tényleg csak szórakozás, és nem leküzdhetetlen késztetés, maximum napi fél óra, amíg mennek a hírek a tévében. Ez egy héten kb. 2-3 alkalommal fordul elő, szóval nem veszélyes a dolog. Kiégtem. Azaz annyira nem, hiszen néha még most is feltámad bennem a függésre való hajlam, elég ha csak a Lostnál is taglalt Travianról van szó, igaz, ott sem a játék (volt) a lényeg, hanem a matematika és a sikeresnek levés. Ezt pedig csakis úgy lehet fenntartani, ha az ember időt nem spórólva gondozgatja a karakterét/falvát/stb.-jét, néha még irracionalitásba hajlóan is (éjszaka felkelni, reszketve internet-kávézót keresni nyaralás közben). Mára már azt is abbahagytam, de csak úgy mellékesen még tolok egy másik játékot, ami nem igényel a szabadidőmből többet, mint amennyit bármi más szórakozási forma igényelne. Ebben a függőségben a sok rossz mellett jó is van. Például baromi jók lettek a reflexeim, de ami fontosabb, megismertem a határaimat e téren, azaz tudom, mire kell vigyáznom. Nem biztos, hogy sikerül, de az már az esetleges gyengeségem következménye lehet. Ezért nem mertem megvenni a World of Warcraft játékot sem, mert az újra függőséget okozhatna. Az ugyanis egy magasabb szintű élményt jelentene, amit még nem tapasztaltam, tehát újnak számítana. Ugyanezen okból kell elkerülnöm a Star Wars — The Old Republic nevű leendő netes játékot is. Félő, hogy magába szippantana.

13. Ezek után nehéz lehet elhinni, de én valójában egy baromi jó gyerek voltam. Egyedül is tök jól elszórakoztam. Képes voltam ugyanazt a kirakót századszorra is összerakni, vagy társasjátékot készítettem magamnak (amivel aztán egyedül játszottam), rajzolgattam vagy olvastam. Sőt, ez ugyan egy ideig kiesett az emlékeim közül, de aztán egy szép napon visszatértek az emlékeim, és egyszer csak bevillant: anno én bizony egy csomót hímeztem. Komolyan! Megtaláltam valamelyik dédmamám megrajzolt alapjait, amit már csak fel kellett tölteni fonállal. Szerintem hónapokig lekötöttem magam ezzel A8mikor nem máshol lógtam).

14. Kis háttérzene dramatizálásnak (ami ugyan stílusában nem, de tartalmában illik az alábbiakhoz):

Valamilyen szinten megalomániás vagyok. Ez kétféleképpen nyilvánul meg: gyűjtőszenvedélyben és a 'gonoszoknak' való szurkolásban. A gyűjtőszenvedély már régóta keseríti az életem. Ha valamiből már 3-4 megvan, és tudomásom van róla, hogy abból a valamiből több is létezik, akkor mind kell, esetleg a meghatározhatatlan mennyiségű valamikből szeretnék minél többet összegyűjteni. Előbbire példa egy-egy hobbimagazin vagy egy könyvsorozat, utóbbira a horror DVD-k. Csak olyat gyűjtök, aminek értelme is van, tehát el lehet olvasni, meg lehet nézni, fel lehet használni, ergo sem szalvétát, sem hülye-kurva celebekről készült fotókat nem halmozok fől, mert az nem jó semmire. Egy kicsit visszautalok az imént taglalt játékszenvedélyre. Ez a megalománia itt is közrejátszhatott, hiszen a gyűjtés ebben az esetben a maximális és hiánytalan kivitelezésre vonatkozott (nem tudom, érthető-e az összefüggés). A társas- és stratégiai játékokban részben ki is tudom élni ilyen irányú hajlamaimat, általában ebbe is bukok bele. Mindent én akarok uralni, azt akarom, hogy nekem legyen a legnagyobb seregem, a legnagyobb városom, én uraljam a legnagyobb területet, stb., de végül jön valami gikszer, a hosszú távra való tervezés hiánya vagy egyszerűen csak mindig van egy nagyobb erő, ami felül kerekedik rajtam, így általában elbukom, feldühödök, és rendszerint el is vesztem az érdeklődésem az adott dolog iránt (lásd a Traviant az egyik speed server után). Még a játékoknál maradva, de már egy kicsit a megalomániám másik dimenziója felé evezve el kell elmondanom, hogy mivel általában a gonoszoknak szurkolok, ha lehetőségem van rá, magam is a rosszak táborát erősítem. Persze csak a virtuális térben. Éppen ezért lesz veszélyes rám nézve a Star Wars — TOR, mert ugyebár ott majd nyilván játszhatunk a Sötét Oldalon is, közösséget alkotva, összefogva a szánalmas kis jedik ellen... A filmekben és a könyvekben általában katartikus élménnyel tölt el, amikor a főgonosz valami baromi aljas dologgal kerekedik felül a pozitív hősökön. Nem pitiáner aljasságokra gondolok, hanem valami monumentális gazemberségre, ami akár apokaliptikus pusztítást is okozhat. Nem csoda, hogy szeretem James Bond ellenfeleit, de megelégedéssel töltött el a Richelieu-Mylady páros tevékenysége A három testőrben , Raistlin gonosszá válása a Dragonlance-trilógiában (főleg, amikor a halál szélén táncoló, 1000 oldalon keresztül barátinak hitt társaságot magára hagyva a saját ikertestvére megdöbbent kérdésére valami olyasmit mond, hogy "Egyszer már megöltelek. Máskor is megteszem.", a tudományt az erkölcs fölé helyező, zombikat gyártó Dr. Herbert West karaktere a Herbert West: Újjáélesztő című Lovecraft regényben, Éjmágus mesterkedése a Hatalom Kártyái-trilógiában, de ide sorolhatnám akár Jafart is a Disney-féle Aladdinból. Ja, és ki ne hagyjam Mr. Leeland Gauntot Stephen King: Hasznos holmik című könyvéből, főleg, mivel ő übereli az egész, imént felsorolt bandát (ezt a könyvet annak is ajánlom, aki nem szereti a ponyvát). Nem piti kis gazemberekről beszélek tehát, hanem világuralomra törő, igazi koponyákról,őrült tudósokról, a Sátán küldötteiről és hasonlókról. Sajnos persze az ilyenek végül mindig rajtavesztenek,de amit közben művelnek, az rendszerint kárpótol a végeredményért. Mielőtt azonban bárki megszeppenne, és azt gondolná, hogy én egy csendes őrült vagyok, aki élvezi élőlények (emberek) millióinak pusztulását, valamiféle túlvilági lény eljövetelét várná vagy hasonlók, azt megnyugtatom, hogy ez mind csak a szórakozás síkján van így. Valójában sem tevőlegesen, sem elméleti síkon nem tudnék támogatni semmilyen hasonló törekvést, már csak azért sem, mivel elutasítok minden hazugságot, piti gazemberséget, lopást (igen, az már régen volt, gyerek fejjel), bosszúállást és hasonlókat. De azért a fikció szintjén engedtessék meg nekem, hogy — amíg az adott dolog cselekménye ezt megengedi — a gonoszok ideiglenes térnyerése okozzon számomra néha kulturális élményt.

És akkor most — blogom ego-mivolta ellenére — egy időre lezárom önmagam taglalását, persze nem sokáig, hiszen ugyebár én erre szinte képtelen vagyok. Hogy miként vesztettem el 3 év leforgása alatt 7 kulcscsomótmat zsinórban, miként akartam meggazdagodni papírgyűjtést hazudva, miként akartam a világ leghíresebb gyereke lenni csupa jócselekedettel és a többi sztorit majd akkor mesélem el, ha egyszer egy naiv, a blogomat vissza nem olvasó leendő blogger visszajuttatja hozzám ezt a körposztot, vagy esetleg egy pofa sör és néhány feles társaságában, személyesen.

Az agyunkba percenként temérdek információ érkezik. Ha ezeknek egy bizonyos hányada hiányos vagy nehezen értelmezhető, akkor bekapcsol a félelem, ami felerősíti az érzékszerveinket és megfontoltabbá tesz bennünket, így nagyobb eséllyel ússzuk meg a kockázatos helyzeteket.

A félelmet többféle módon elemezhetjük, és kategorizálhatjuk is. Van például megalapozott félelem és megalapozatlan. Utóbbira műszót is alkothatunk: megélhetési félelem, ami politikai kategória. Operálnak is vele gyakran. Ha a fősodratú sajtót/elektronikus médiát tekintjük, nyilvánvalóvá válik számunkra, mi a megalapozott és mi a megalapozatlan félelem.

Eszerint a történelem által is igazoltan a megalapozott félelem motiválta tett:

- A Liberális Charta tagjaként többed magunkkal kivonulni a Vérmezőre, és ott szimbolikusan esernyőt nyitni a 'barna eső' elleni védekezés gyanánt.

- köztársasági elnökként külföldre utazni, hogy belesikolthassuk a La Stampa újságírójának tollába, hogy a rendszerváltás után itt neonáci csoportosulások veszélyeztetik a frissen újjáalakult demokráciánkat.

- korábban sehol sem jegyzett, a plágium bűnébe is esett, huszadrangú, később azonban a fősodratú nyugati újságok szerint is politikai alapon Nobel-díjassá avanzsált íróként azt nyilatkozni, hogy 'a bőröndöm állandóan becsomagolva áll, ha ismét sietve kéne elhagynom Budapestet'.

- vagy ugyanezt megtenni az olyannyira előszeretettel ajnározott kortárs magyar (?) írók panteonjának tagjaként, méghozzá havi rendszerességgel, és mindig a fasizmus, sosem a kommunizmus okán.

- az izraeli kiképzést kapott, a MIÉP nagygyűlését is megtorpedózó, később Ausztráliába távozó Szabó Alberttől rettegni.

- Ekrem-Kemál Györgytől rettegni

- a belügyminisztériumi (vagy NBH?) alkalmazott apukától származó, a kényes pillanatban feltűnő, majd nyom nélkül eltűnő Bácsfi Diánától rettegni

- a Terror Háza múzeumtól rettegni, amiért az nem egyforma terjedelemben mutatja be az alig 3 évig tartó fasiszta diktatúrát és a 40 évig tartó kommunista diktatúrát, valamint mert a pengefala miatt akadályozza a babakocsit toló kismamákat a közlekedésben

- filozófusként rekordsebességgel összetrombitálni egy tiltakozó gyűlést, és a világba kiáltani, hogy 'magyar fasiszták megszúrtak egy roma gyereket' kb. egy nappal azelőtt, hogy a Patai Józsikát kardélre hányó G. Mortimerről is kiderült volna, hogy szintén cigány

- a 'törpe diktátortól' avagy más néven 'mini ducetől' tartani, miközben annak miniszterelnöksége idején nem robbant gránát sem az utcán, sem szórakozóhelyeken, félkatonai szervezetek nem masíroztak és nem tartottak kulturális megemlékezést sem a várban, sem sehol máshol, nem vertek politikusokat az utcán, sem újságírókat, nem lőttek gépfegyverrel a rendőr-palotára, nem gyilkoltak meg médiacézárokat, nem fenyegették szlovák bűnözői csoportok az akkori ellenzék választási nagygyűléseit, és még Molotov-koktélok sem repültek a politikusok házaira (még minimális kárt okozva sem).

- a Magyar Gárda tagjaitól rettegni

- a madárinfluenzától rettegni

- az atípusos tüdőgyulladástól rettegni

- a nyugdíjak elvételétől rettegni (miközben pusztán differenciált emelésről van szó)

-  egy pedofil, a vitapartnert a helyi televízió élő adásában felpofozó érdekvédő segítségével egy gyilkosság után nyugatra menekülni, majd ott politikai menedékjogot kérni (majd újabb bűncselekményekért visszatoloncoltatni) pusztán a kisebbségi származásra hivatkozva

Mindezzel szemben teljesen megalapozatlan (volt) a félelem:

- Oláh János MIÉP-es képviselőjelölt esetében, akit az utcán fényes nappal baseball-ütőkkel vertek össze a XIII. kerületben

- Csintalan Sándor esetében

- a munkájuk végzése közben a rendőrök által meghurcolt vagy megvert újságírók esetében

- ellenzéki párt szimpatizánsaként, akit hol bombamerénylettel fenyegetnek, hol a rendőrökkel veretnek össze, hol összeírják, hol a Szocialista Egyetemisták Szövetsége által hallgatnak le a templomokban misehallgatás közben, hol kirúgják a munkahelyéről

- a gázáremelés esetében, hiszen lassan mondták, hogy nem lesz

- a kisebbségtől, hiszen azok csak 'megélhetési bűnözők'. Miért, te mit tennél a helyükben?

- a Hosszú Bájtok éjszakája során, hiszen az nem történt meg (ellenben megtörtént László Csaba pénzügyminisztersége idején)

- A Keller László közpénzügyi államtitkár által megalapozatlanul meghurcoltak esetében, főleg annál, aki testüreg-vizsgálaton esett át, vagy annál, akinek a megaláztatások következtében korán indult meg a szülés

- Mellár Tamás professzor esetében, akit jogtalanul mentettek föl a KSH igazgatói posztjáról

- Szász Károly, a PSZÁF volt elnöke, esetében, akit nem elég, hogy az utcán összevertek, mert túl sokat tudott, de még eljárást is indítottak ellene okirathamisítás miatt (alaptalanul)

- bármely olyan állampolgár esetében, aki a ruházatán nemzetiszín kiegészítőt visel, esetleg magyar zászlóval a kezében közlekedik, mert vagy a rosszindulatú állampolgárok próbálják megverni, felbuktatni vagy a rendőrség ront rá (2006. szeptember)

- ellenzéki párt aktivistája esetében, akit plakátolás közben az IN-KAL emberei igyekeznek összeverni, ha biciklivel közlekedik, autóval üldözik, ha házal, kutyát uszítanak rá vagy egyszerűen csak neki akarnak menni

- egyszerű, hétköznapi állampolgárok esetében, akik a kaputelefonba rebegik, hogy 'Jó, most az egyszer, de nem én engedtem be' 

Ami csak így fejből eszembe jutott...

Mindezek tükrében vajon van-e oka félni Kulcsár Attilának, a lehallgatott telefonbeszélgetésben 'Gyurcsányi'-ként emlegetett alaknak, Gergényi Péternek, Antal Attila fiának, Veres János fiainak, Zuschlag Jánosnak és társainak, a Terézvárosi Vagyonkezelő elnökének és Terézváros alpolgármesterének, a mindenféle Tóth vezetéknevű polgármestereknek és képviselőknek, a 2006.10.23-án fejre célzó, ujjakat törő, igazolványt a Dunába dobó, zászlót taposó, külföldieket, papot, országgyűlési képviselőt, olimpiai bajnokot, nyugdíjas öregembereket ütlegelő, babakocsit toló kismamákat kardlapozó és mindezekre parancsot adó rendőröknek?

Mivel holnap Rolcsival (és még sok más vadidegennel) Lengyelországba megyünk (úgyhogy vasárnapig (vagy inkább hétfőig) ne is számítsatok rám), tegnap este elugrottunk a közeli TESCO-ba némi tartós élelmiszert vásárolni. Tök jó volt, mert alig voltak páran, úgyhogy akár bálozni is lehetett volna, akkora üres terek voltak az áruházban. De ez baromi unalmas téma, szóval ugrok egyet. Későn értünk haza, mire a párom kitalálta, hogy nézzünk meg egy horrorfilmet, persze én leállítottam, hogy csak nem gondolja, hogy én még este fél tizenegykor nekiállok filmet nézni, amikor a kondizás után eleve hulla vagyok, de a kérdést megoldotta, hogy az RTL-en Az átok című film indult éppen. Ez a film nekem is meg van DVD-n, de képtelen vagyok önszántamból még egyszer megnézni, tegnap is csak Rolcsi háta mögül lestem ki néha-néha. Eddig még csak egyszer láttam, mégis fejből nyomom a jeleneteket. Mi az hogy! Nagyon is! (újabb gyurcsányizmus). Hogy miért?

Nos, akkor következzen a 979-féle Horror top 10 1. helyezettje: Az átok (The grudge / Ju-on)

Ez az a film, amitől a 28 éves 979, azaz én (ilyen hülye nevet választani blogoláshoz...) hátán feláll a szőr, amitől két hétig (+ tegnap) csak sűrű villanykapcsolgatások közepette volt csak hajlandó a wc és a szoba között közlekedni (kb. 1,5 méter a táv), amitől ugyanezen időintervallumban alig mert a liftből kiszállni, és minden sötét helyiségre alig merte az ajtót rácsukni. Aki látta a filmet, az érti, miről beszélek, és egyben önkényes felosztásom első két csoportjának valamelyikébe tartozik. Ugyanis az emberiség 3 csoportba osztható:

1. aki látta az Az átok című filmet, és nagyon tetszett neki

2. aki látta az Az átok című filmet, de nem fogta meg benne semmi

3. aki nem látta

Utóbbiaknak javaslom, hogy sürgősen nézzék meg, mert pofon lesz, a 2. kategóriásoknak javaslom, hogy maradjanak a darabolós horrornál, mert max. az való nekik, de az 1. kategóriákba tartozókkal még beszédem van.

Ugye, milyen tökéletes atmoszférája van ennek a filmnek? Az első percben rögtön beindul a cselekmény, és leszámítva 1-2 két jelenetet, szinte semmi vért nem látni, mégis olyan nyomasztó és félelmetes, hogy nem csoda, ha hozzám hasonlóan más is a fent említett tüneteket produkálta. Ráadásul a készítők aljas módon felrúgták a konvenciókat, így megszűntek az ember természetes védelmi lehetőségei, mint például a takaró alá bújás, a sok ember között való elvegyülés, vagy a tudat, hogy nappal sosem történik semmi rossz. Bravo! Bravissimo! Nálam működött a dolog. A véres jelenetek nem hiányoznak belőle, nem is kell, hogy lássuk, mi történik az áldozatokkal. A félelem alapja az, hogy az agyba érkező számtalan információ egy része hiányos vagy nehezen értelmezhető, tehát a Motelhez hasonló csupa-vér filmek éppen ezért nem félelmetesek. Megnézed, szörnyülködsz, aztán megy tovább az élet. De ez a gyöngyszem nagyon nem ilyen (ahogy a 979-féle Horror top 10 második helyezettje, A kör sem). Kell ennél több? Tessék megnézni, és átélni!

Hát szóval ilyen izgalmas dolgok vannak... 

Ma megint nem volt és nincs is Rolcsi, szóval semmittevés volt ezerrel. Nem volt kedvem novellát írni (mert fájt a fejem), se takarítani (ami mindig ráfér a lakásra), meg úgy összességében semmihez. Kicsit játszogattam a gépemen, de a játékaimat is unom már, viszont amíg a mostaniakat végig nem játszom, addig nem telepítek fel újabbakat. Igazából eleve nincs kedvem játszogatni, és különben is mihasznaság volna. Az egyetlen említésre méltó cselekedet, hogy megnéztem a Démonok című antik horrorfilmet, ami emlékezetem szerint egy baromi durva film. Ma kiderült, hogy nem az.

Ehhez tudni kell, hogy gyerekkoromban nagyon félős voltam. Úgy 6-7 éves koromig a fekete kalap volt a legfőbb mumus. A nagybátyámnak volt is egy példánya, én meg emiatt nem mertem bemenni a szobájába. Hogy ez honnan jött nekem, azt nem tudom, mindenesetre hatékony védelem volt ez ellenem a cuccai számára. Utána következett a csontvázaktól és koponyáktól való félelem. Bármilyen filmben vagy képen emberi csontváz volt, az nálam máris elvágta magát, és nekem azonmód meg is volt a következő hetekre az éjszakai programom. Ezek akár ifjúsági filmek is lehettek, mint pl. a Korall sziget vagy a Kincsvadászok című Spielberg (?) film. Na az nekem nagyon betett. Volt még egy rövid időszak, amikor a lefejezésektől rettegtem (Hegylakó...), aztán egy még rövidebb, amikor az összeroncsolt arcoktól (A sötétség fejedelme vagy A forgatókönyv fantomja). Igazából 14 éves koromig folyamatosan féltem, és már magam előtt is szégyelltem magam, amiért minden éjszaka a paplant a fejemre húzva aludtam. Télen, nyáron. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy én valaha is a takaró felett alszom majd, amit nagyon abszurdnak tartottam. Igaz, pár évvel azelőtt azt sem tudtam elképzelni, hogy valaha is sikerül megtanulnom a hónapok sorrendjét. A koponyáktól való rettegésem olyan szinten szélsőségessé fajult, hogy a nagyszobában levő óriásposzteren ábrázolt híd kövei közül képes voltam kilátni néhányat, amik úgy rendeződtek el, hogy egy elnagyolt koponyára emlékeztettek, következésképp a nagyszobában való tartózkodásom időtartamát is igyekeztem minél jobban leredukálni. Jó, mi? Nappal persze (viszonylag) bátran nézegettem a Rózsakiállítás vagy a Matróz dala című könyvünk borítóját, mivel azokon is koponyák voltak, este viszont már nem voltam ilyen virgonc.

'86-ban vettünk egy videót, mivel akkor még hétfőnként nem volt adás a tévében, és unatkozott a család. Ilyenkor anyám testvérei is átjöttek és közös videózásokat tartottak. A videokazetták akkoriban kölcsönadásos rendszerrel közlekedtek az emberek között, mivel még videotékák sem léteztek (és a Rambo még be volt tiltva). Ilyenkor valaki mindig hozott egy kölcsönkapott filmet, amit közösen megnéztek. Horror is volt köztük jócskán. Ezektől persze alapból féltem, de azért mindig ott kellett legyeskednem a légtérben. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy háttal néztem az adott filmet, azaz valójában nem néztem, csak hallgattam. A hiányzó információkat kérdezéssel pótoltam (amíg a rokonságnak volt ehhez türelme), és a tükröződő felületeket használtam a hiányzó képi elemek pótlására. Ilyen volt az akváriumunk oldala, valamint apám szemüvege (ami a fején volt közben). Ez komoly. A lényeg, hogy ezzel a módszerrel sokkal durvább kép alakult ki a kis fantáziadús buksimban, mint amit láthattam volna, így egy csomó filmre úgy emlékszem, hogy az milyen durva volt. Most meg, amikor nagy nehezen sikerül DVD-n megszereznem egy-egy ilyen kincset, sorra várom bennük azokat a jeleneteket, amik soha nem is voltak, mert csak az én fejemben léteztek. A kukorica gyermekeivel is így jártam a múltkor, most meg a Démonokkal.

Ez a film egy akkora rakás szar, hogy azt már azért kell megnézni. Eleve olasz produkció, ami nem volna baj, hiszen az olaszok nagyon sok horrort csináltak a nyolcvanas években (spagetti horror), tehát elvileg értettek hozzá. Dario Argento, George Romero, Lucio Fulci vagy XY Deodato nevei ismertek voltak az akkori filmvilágban. A filmjeik az akkori viszonyokhoz képest extrém módon véresek voltak, és a maszkmestereik is kitettek magukért. Sztori persze nulla, de a fentiek mellett arra nem is volt szükség. Ezek fölött a filmek fölött azonban igencsak eljárt az idő, így semmi élvezhető nem maradt belőlük. Színészi alakítás nulla. Sztori nulla. Látvány nulla. Logikátlangagyifaszság: 100%.

Nem ajánlom tehát senkinek, hacsak az illető nem akar a fejét csóválva jókat röhögni. A sztori vázolásától inkább eltekintenék.