főzés bejegyzései

Meg kell hagyni, eléggé robbanásszerűen indult az év. A decemberben — főleg az év végi szabadság okán — el nem végzett munkák majdnem mind ott vártak rám, ahol tavaly hagytam őket (leszámítva azt, amit a két 'szabadság ellenére dolgozom' napomon kicsináltam), plusz ezekhez jött még a januári adag, ami nem volt kicsi. Így már hét közepén láttam, hogy a napi 1-2 óra túlmunka ellenére is be kell majd mennem szombaton, és így is lett.

Pénteken este 7-ig bent ültem, majd átmentem Losthoz és párjához, ahol éjjelig traccsoltunk meg iszogattunk, majd onnan (csak Ricsi meg én) eltaxiztunk Ricsihez. Mivel megittunk egy üveg Hubit, kicsit becsíptem, így az éjszakám sem volt valami pihentető, amihez hozzájött még a korán kelés. Ricsi szülei bármelyik percben várhatók voltak, ezért gyorsan leléptem. Gyönyörű tavaszi jellegű reggelen, a meglepően kihalt városban, baromi álmosan és enyhén másnaposan mentem be dolgozni, ahol messze nem voltam olyan hatékony, mint szerettem volna. Nem is maradtam sokáig, csak kb. du. 1-ig, majd gondosan bezártam mindent, és elindultam hazafelé.

Közben kitaláltam, hogy ez a legjobb alkalom egy kis bevásárláshoz, így beugrottam a Duna Plázába, ahol előbb becsápoltam egy méregdrága szendvicset a KFC-ben (ahol minden méregdrága), majd felsétáltam a dm-be, hogy vegyek pár szükséges és pár kevésbé szükséges, de hasznos dolgot. Beváltottam két kupont, hogy olcsón tegyek szert két flakon tusfürdőre (én azt használok), de vettem fogkrémet, hajbalzsamot (hogy a maradékot a fejemen elkényeztethessem), bőrradírt arcra (hogy a sok stressztől ragyás és zsíros bőrömet megszépíthessem), borotvapengét (mert a régiek már olyanok voltak, mint a bot), meg ropit a cicámnak, mert azt nagyon imádja. Otthagytam vagy 5000 forintot. Aztán visszaszálltam a metróra, és beugrottam a végállomásnál levő hobbiállat boltba, ami a legolcsóbb macskakaja-lelőhely közel, s távol. Itt is elköltöttem egy kisebb (na jó, nagyobb) összeget, de legalább betáraztam majdnem egy hónapra. Itthon aztán próbáltam pihenni (nem annyira sikerült), blogolni meg tevékenykedni, aztán Ricsi is megjött. Kajáltunk, tévéztünk, én pedig korán lefeküdtem, mert nagyon álmos voltam.

Vasárnap se sok mindent csináltam, viszont sütöttem sajtos tortillát (életemben először), amiből a szükség okán kihagytam pár dolgot, más összetevőket meg kicseréltem benne, de így is olyan lett, amilyennek vélhetőleg lennie kellett. A receptet az új krumplis-kajás könyvből vettem, amiből még máskor is fogok főzni (elvégre azért szereztem). Gyártottam magamnak némi szex-izomlázat, vasaltam, és felvittem a moly.hu-ra egy nagy polcnyi könyvet. Már 400-nál tartok (1-nek számítva minden olyan könyvet, ami többkötetes), és még két polcnyi hátra van. Ma meg már ma van...

Hát ez volt.

És most valami teljesen más. Úgyis igényli az olvasók egy része a politikát, hát most ide idézek egy szkeccset, ami szegről-végről politika, és amit a vasárnapi vacsora közben láthattunk volna a Ricsivel, ha történetesen ezt az epizódot néztük volna. Csak az abszurdra fogékonyaknak!

 

Megint eltűntem kicsit, de amennyi blogolásra fordítható időm, energiám és kedvem volt, azt felhasználtam blogolvasásra, meg a Captainnél folytatott vitára (és még ott is tartozom 1000+1 válasszal), de most ideömlesztem a múlt hét eseményeit, akkor is, ha azok nem annyira izgalmasak.

Július 3-a, vasárnap: ez ugyan kapásból kilóg a hétből, de megemlíteném, hogy otthoni egyedüllétem alkalmából befejeztem végre a konyha nagytakarítását. Három héttel korábban kezdtem, de akkor nem volt időm befejezni, utána meg nem volt kedvem folytatni, főleg, mivel valami elképesztő szutyok halmozódott fel egyes pontjain. A tűzhely és a mellette levő kis szekrényke között, a radiátor barázdái között, a fűtéscsöveken, a szekrény tetején, stb. Bizonyos (rejtett) pontok nagyanyám halála óta nem voltak lesikálva (azaz 5 éve), szóval igencsak ideje volt már nekifogni. Mentségemre szóljon, hogy az esetleges szándék ellenére sem lehetett volna bármikor nekilátni, mivel például a fent említett szekrényke kiemeléséhez két ember is kevés (de azért Ricsivel ketten megoldottuk). Ha összeadom a két alkalmat, legalább 5 óra megfeszített sikálás kellett, mire mindenhol úgy kiganéztam, hogy annak szintjével már magam is elégedett lehettem, most pedig igyekszem megőrizni a tisztaságot, hogy minél tovább élvezhessem azt, és hogy legközelebb kevesebb idő is elég legyen egy hasonló takarításhoz.

Július 4-5., hétfő-kedd: baromi szarul indult a hetem, és mindkét nap nagyon ingerült is voltam. Vannak ezek a rendszeresen visszatérő mélypontjaim, de most nem pusztán erről volt szó, hanem arról is, hogy kurvára összejöttek a dolgok. Kedden az volt a csúcs, amikor betoppant egy nemrég megszűnt vállalkozás tulajdonosa, aki pszichiátriai kezelés alatt áll, viszont vélhetően nem vette be a gyógyszereit. (Nem írtam le már ezt valahol? Mindegy.) Szóval egyszerre volt támadó és paranoid, elkeseredett, önsajnáló, hisztérikus és már a megjelenése sem volt túl bizalomgerjesztő: szétesett arc, kisírt szemek, elkent smink. Szerencsére nem én beszéltem vele, de a szomszéd szobából is rossz volt hallgatni azokat a hangulatváltozásokat, bizonytalan kérdéseket. Állítom, hogy fogalma sem volt arról, hol van (és ezt mintha ő is állította volna). Az ilyen szituációkat nagyon nem tudom kezelni.

Július 6-7., szerda-csütörtök: nem emlékszem, hogy ezeken a napokon bármi érdekes történt volna, leszámítva, hogy újra voltunk kondizni és, hogy mindkét alkalommal perlekedtünk is a súlyok emelgetése közben. Ezeken a napokon volt téma a közszolgálati médiumokban dolgozók létszámcsökkentése, ami nekünk is témát adott dögivel. Szerintem mindkét este órákon át érveltünk pro- és kontra, össze is kaptunk itt-ott. Ezeket persze nem kell komolyan venni, és ha nem érkezik közben valami nagyon övön aluli, akkor hamar el is felejtjük.
Megvettem aztán az év első görögdinnyéjét, és szar volt. Imádom a görögdinnyét, ez a kedvenc nyári gyümölcsöm (a téli a narancs, a tavaszi az eper, az őszi pedig a szőlő), és mindig addig eszem, hogy majd' kipukkadok...még most is, hogy ennyire íztelen volt. Vicces, hogy pont aznap volt hír a Mezőgazdasági (és...) Minisztérium intézkedési terve vagy mije, amivel a magyar dinnye helyzetbe hozását tervezik elérni, a szar import dinnye rovására. És lőn, az import dinnye tényleg szar volt. Azért megettük csak, hogy minél előbb esélyt kapjon egy újabb, talán finom darab.

Július 8., péntek: unalmas munkanap, melynek végén összeszedtem magam, és nekiláttam megválaszolni a Captainnél indult vita engem érintő kommentjeit (amire az elején utaltam már). Sajnos nem volt elég időm mindre, és még azóta is tartozom párral, de igyekszem pótolni. Este Xanax Extrát hallgattunk, amit tessék másnak is követni, mert jó műsor (a 'sima' Xanax-szal együtt), aztán megint elmerültünk valami vitatémában, amibe úgy belelendültünk, hogy már éjjel 1 volt, mire aludni térhettem. Normál körülmények között ez persze nem késő, csak akkor, ha egész héten folyamatosan kimerítem magam. Péntek estére ez már szédüléses-rosszullétes tüneteket is tud produkálni.

Július 9., szombat: reggel korán kellett kelnem, avagy mondhatjuk úgy, hogy nem aludhattam tovább az átlagosnál, mert strandra mentünk. Még hét közben jött rám, hogy el kéne menni, annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy strandra járós. Mondták, hogy kánikula lesz, és megkívántam a lángos-kukorica-vattacukor-jégkrém vonulatot, de ennek ellenére sem biztos, hogy a Dagályban kötöttünk volna ki, ha nincs egy külső megkeresés egy hasonló kívánság megfogalmazásával. Reggel tehát boltba menés, kóla-csipsz-ropi vásárlás, szendvics gyártás, összepakolás, és 9 után kicsivel, már úton is voltunk Ricsivel. Igaz, még nem a strandra, mert volt egy kis kitérőnk, de 11 után valamivel már meg is érkeztünk a pénztár előtt kígyózó sorokhoz. A kalickákban egyenpólós diákmunkások izzadoztak, de nem is emiatt haladtunk olyan kurvakibaszott lassan, hanem mert minden második előttünk álló egészségpénztárra kérte a belépőket, és arról számlát kellett kérnie. Pff...Na most el lehet képzelni, a már akkor 30 fokos hőségben milyen 'jó' hangulat uralkodott a sorokban. De bejutottunk, és miután találtunk egy kevésbé napsütötte placcot, egyből enni kezdtünk (tipikus strandviselkedés), aztán már mentünk is csobbanni. Na így ki lehetett bírni ezt az elképesztő meleget. A vattacukor-főtt kukorica-stb. kombó ugyan kimaradt, viszont láttunk elképesztően sok tetovált és elképesztően sok elhanyagolt embert. Utóbbi sajnálatos, előbbi viszont furcsa nekem. Miért tetováltatják ennyire sokan a testüket? Miért jó egy egész életre szóló ábrát a bőrünkbe üttetni, amikor nem is biztos, hogy pár év után is ugyanúgy tetszeni fogunk magunknak? Én nem tudom elképzelni, hogy összefirkáltassam magam (de nem ítélek el senkit, aki viszont igen!). Jó pasit viszont csak alig láttunk (egyet rögtön az elején, majdnem orra is buktam egy gyökérben miatta); azok biztos a Balatonra mentek, nem a prolik közé.

Kis hátrány volt, hogy az idén először felvett papucsom pántja totál széthorzsolta a lábam valamint, hogy egy kicsit leégtem, és a nap+víz kombó totál kiszívott, de egy mély alvás az utóbbit aztán átmenetileg rendbe hozta. A lábam persze még most is fáj. Utálom azt a papucsot.

Július 10., vasárnap: izzadozás és punnyadás. Nem mintha nem lett volna egy csomó dolgom, de ilyen hőségben semmire nincs energiám. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ha valakinek ecsetelnem kell a panelt, akkor annak csak annyit mondok, hogy napnyugta után, amikor a külső hőmérséklet konszolidálódik, itt akkor is 40 fok van, és az is marad még napokig, amíg a beton ki nem hűl. Például most is rohadt meleg van. Ennek ellenére főztem egy jót (a sütő tovább növelte a lakás hőmérsékletét), aztán a kész művel átugrottunk Redblekékhez, ahol beszélgettünk egy kicsit, limonádézás és fagyizás kíséretében.

Július 11., hétfő: ha már az elején plusz egy napot túlnyúltam, akkor hadd nyúljak túl egy nappal most is. Ma nem sok izgalmas történt, viszont tettem egy nagy lépést a szabadság felé: leálltam a múltkor ecsetelt játékról, és be sem léptem. Továbbra is állítom, hogy a legjobb játék, amit a neten valaha is találtam, de amióta első lettem, egyrészt elfogyott az elérendő cél, másrészt a nyomomban kullogók számára én lettem az elsődleges célpont. Így egyszerre kellett egy csomó mindent menedzselnem, és állandóan résen lennem, ami nagyon rabszolga-jellegűvé tette ezt a szórakozási formát. Az utóbbi hetekben egyre kedvetlenebbül toltam, és egyre többször gondolkodtam el a profilom törlésén, mígnem ma reggel eldöntöttem, hogy kész, vége. Azóta a valaha látott legnagyobb sereg java része minden bizonnyal éhen veszett, szóval visszalépni sincs értelme (ezt szándékosan hagytam, éppen ezért), de ennek ellenére még így is hónapokig én maradok az első. Kicsit 'túlnyertem' magam. Persze nem kell félteni, unatkozni eztán sem fogok.

UPDATE: a munkából hazafelé szert tettem egy újabb dinnyére, ami valami 11 kiló 40 deka volt, magyar, és kilónként 10 forinttal olcsóbb, mint a múltkori bevándorló. Sokkal finomabb, szóval jól mondták, hogy érdemes a magyart venni (vettem is volna, ha lett volna múlt héten is). Ti is inkább olyat szerezzetek.

Hát persze már most be vagyok havazva — hiszen egy ideje másról sem szól a blogom, — de a tegnapi hóesés nyomán elgondolkodtam, mi lenne, ha tényleg teljesen összeomlana a közúti közlekedés, és se dolgozni, se boltba nem lehetne menni. Boltba mondjuk azért nem, mert a meglévő árukészletet kifosztanák (úgy értem, megvennék) a népek, újat meg nem kapnának, mert a fuvarozók sem tudnának eljutni hozzájuk. Ez egy kicsit olyan, mint a szörnyen elhanyagolt Apokalipszis Után blogom, amiben valahol szintén ez a helyzet.

Merthogy Újpesten ám megint esik a hó, holott tegnap is kaptunk belőle bőven. Nem is emlékszem, mikor volt itt utoljára ilyen helyzet. A parkolóban az autók körbebarikádozva (hóval), és ahova — a kivételesen rendes — lapátolók a kupacokat hányták, ott aztán vagy 40 centi is megvan a halom magassága. Erre jön még a mai adag, holott a legtöbb helyen egyáltalán nincs is eltakarítva. Ez kellett volna karácsonykor, hogy sikongathasson a sok romantikus picsa meg, hogy lehessen énekelni a betiltott klasszikust, hogyaszondja "Fehér karácsony, fehér karácsony, mocskos, szemét *i*á*o*at nagyon utálom!" (a kicsillagozott rész természetesen a diákokat/piláfokat/virgácsokat, stb. szavakat jelöli). És ezzel nemcsak a dalszerzők vannak így, mint az tegnap is kiderült.

Na de tényleg. Ha ilyen apokaliptikus helyzet alakulna ki, mit kezdenék vajon magammal? Ez persze elég naiv kérdés, hiszen eleve sok dolgom van, aminek egy részét itthon is el tudnám végezni. Amíg van net, addig eleve semmi probléma. Lehet például interjúztatni (amit majd minnyá tolok is), lehet híreket olvasgatni, blogolni, blogokat olvasni, játékot tervezni, szakdolgozatot/házidolgozatot kreálni, bevallásokat csinálni meg minden egyéb finomságot. Ha már nincs net, akkor sincs semmi probléma, hiszen ha a kirakózást megunnám (mondjuk 1-2 óra görnyedés után úgyis készen vagyok vele), akkor is minimum 300 könyv vesz körbe, szóval nem unatkoznék. Ha már áram sincs, akkor ezek csak nappal játszanak, sötétedés után viszont elővehetném a jó kis elemlámpámat, meg van itthon egy csomó mécses és gyertya (nem csak a romantikus közös fürdésekhez), szóval egy darabig tutira megoldanám a helyzetet. Ja, és takarítani is lehet, például port törölni, szőnyeget kefélni, stb. Ez a része megoldva.

De vajon mit ennék? Hajlamos vagyok azt hangoztatni, hogy nincs itthon soha semmi, de jobban belegondolva ez nem igaz, pusztán arról van szó, hogy ezek az alapanyagok elkészítés után válnának ehetővé, egymagukban nem nevezhetők élelmiszernek. Most perpillanat a következők vannak itthon:

- negyed kiló zsírszegény túró, a diétázás okán

- majdnem egy teljes csomag (talán fél kiló) csalamádé

- 6 tojás (a diétázás okán)

- kicsit kevesebb mint egy kiló Winny hamburgerhús, amit ha megsütök olyan fokhagymás zsírszag lepi el a lakást, hogy még a falakba is beissza magát. Jó, más hamburgerhúst nem kapni a környéken...

- fél kiló csirkemell, egészen máig, mert ma kisütöm

- két halkonzerv, amik önmagukban is ehetők, de kenyér nélkül kiiszom utánuk a Dunát (vagy vízszolgáltatás hiányában felnyalok egy köbméter nem-sárga havat)

- 9 májkonzerv, mert gyakori táplálékunk a melegszendvics, és én azt abból csinálom

- kb. ugyanannyi sűrített paradicsom konzerv, ami csak úgy van, de mondjuk rittyenthetnék belőle paradicsomlevest, hiszen tészta is van hozzá

- egy kukorica és egy zöldborsó konzerv, amiket Ricsi hozott, hogy megegyük, mielőtt lejár nála a szavatosságuk

- fél kiló cukor, plusz ami a tartóban van

- vagy két kiló liszt, több csomagban, és talán nem (annyira) zsizsikesen

- egy komplett csomag spagetti, és több kis csomag egyéb tészta, ami utóbbiak még nagyanyám szerzeményei, ergo minimum 4 évesek, ergo nem blogolni kéne róluk, hanem kidobni őket

- van még kiönteni való mák, búzadara, fél liter étolaj (egy fél dunsztosnyi fáradt olaj is) meg egy fél üveg oliva olaj

- só, citromlé, 30 féle fűszer, egyéb ehetetlen marhaságok

- egy ananász, egy banán, 4 szem narancs

- 4 csomag Győri Édes, egy csomag virsli (4 db), egy Rama kocka, egy csomag mirelit zöldborsó

- kb. 60 deka rizs meg két csomag barna rizs (az a gyors fajta, a diéta okán), minimum egy kiló krumpli meg ugyanennyi lila hagyma

- anyukám-féle lekvárok, amik lassan fogynak, mert nem vagyok édesszájú (vagy 6 üveggel)

- egy csomag sós mogyoró, kukoricapehely (egyre antikabb), fél csomag perecke (ami még Ricsi legutóbbi bulijáról maradt vissza, szóval inkább kidobni kéne)

- másfél doboz cigi, kb. 3 liter tömény szesz és likőr, két üveg bor

- a Desimnek meg vagy 8 füzér cicakolbászka, egy Whiskas-konzerv, két megkezdett doboz jutalomfalat, kb. 30 deka Royal Canin szárazeledel meg vagy 60 deka Whiskas szárazeledel

Éheznék-e vajon? Nem. Éheznék-e vajon, ha gáz sem lenne. Két nap után tuti. Kíváncsi lennék egyébként, Ti mit tudnátok kihozni ezekből az alapanyagokból. Valaki esetleg megosztja velem?

Ja, és még annyit, hogy a kép a lakásom ablakából készült, azt bizonyítandó, hogy a természet még az ótvar lakótelepen is tud szépet alkotni (bár tegnap szebb lett volna, mert azóta összejárkálták).

Van bennem egyfajta magabiztosság, amit alapvetően oktalannak, esetenként pimasznak lehetne nevezni (utóbbira van is valami héber szó, talán chutzpah). "Nem írom fel, mert úgyis megjegyzem", "jó lesz az úgy", "mi abban a nehéz?"— és hasonlók. Mindennek csak úgy durr bele, 'hamm cipó, megeszlek' módon esek neki, aztán utólag mindig kiderül, hogy "elfelejtettem, fel kellett volna írni" és, hogy abban az a nehéz, hogy érteni kéne hozzá.

Így vagyok a főzéssel is. Amikor a nagymamám meghalt, kénytelen voltam magam ellátni a háziasszonyi feladatokat is, és magam megtapasztalni, hogy az nem is olyan nagy ördöngösség. Könnyű főzni, csak jót főzni nehéz, nekem pedig ezzel utóbbival vannak bajaim. Nem azért, mert reménytelen eset vagyok, hanem mert ennek is úgy esek neki, ahogy minden másnak. Nincs türelmem a méricskéléshez, vagy utána járni, mekkora hőfokon kell egy-egy fázist kivitelezni, és úgy en bloc nem ismerem az arányokat. Ezért aztán a rántott hús száraz lesz (vagy sületlen), a tepsis dolgok alja odaég, a rizs íztelen (de pergős!), a ragufélék szaftja túl sok és túl híg, nem sorolom. Minden ehető, de semmi sem az igazi. Két dolgot nem próbáltam soha: a levest és a süteményt. Előbbit eleve nem is szeretem, utóbbit pedig továbbra is valamilyen speciális szakértelmet igénylő dolognak tartottam, amihez én aztán végképp nem.

Ezek után valóban pimasz magabiztosságnak nevezhető az ötlet és az elszánás, hogy márpedig én piskótát fogok készíteni. Persze, egyből a legnehezebbet, de hát ha a Földön százmilliók képesek rá, akkor pont ÉN ne lennék? Piha! A terv az volt, hogy a születésnapi zsúrom alkalmából készítenék egy 'adagot', ami ha sikerül, feletetem a vendégekkel, ha nem, mi esszük meg a Ricsivel. 

Első körben tehát megkérdeztem az egészen eddig a hétig nálunk dolgozó kolléganőt, hogy ugye tényleg úgy kell piskótát sütni, ahogy a szakácskönyvem írja, azaz 6 tojás, 12 deka cukor, 12 deka liszt. Ezt eleve hülyeségnek tartottam, mert mi az, hogy valaminek az egyharmada cukor, és mégsem törökméznek vagy nyalókának hívják, de aztán megnyugtatott, hogy jó az, ami oda van írva, csak hozzátette, hogy 'evőkanál' mércét is használhatok. Ez máris több volt, mint ami a szakácskönyvemből kiderült, úgyhogy ilyen pluszinformációk birtokában tényleg semmi nem tarthatott vissza. Bevásároltam, a Ricsit megbíztam a majdani piskóta majdani tetejét díszítő majdani puding elkészítésével, én pedig áthelyeztem a székhelyemet a konyhába. 

Hat tojás fehérjéből nagyon kemény habot készítünk. Hát ez könnyű! Éppen 6 tojás volt a hűtőben (véletlenül...), igaz kicsit régiek, de talán még éppen nem romlottak. Ha mégis, majd közben kiderül, aztán majd kitalálok valamit. Elővettem a nagyanyámtól örökölt, és még sosem használt kézimixert, és miután rettenetes szerencsétlenkedések közepette szétválasztottam a tojás sárgáját a fehérjétől, nekiláttam a felverésének. Vertem már életemben eleget, de tojást még sosem, ideje volt hát kipróbálni ezt is, nosza, meg is nyomtam a mixer tetején azt nagy gombot, és...azonmód belelőttem a két keverőfejet a cuccba. Miután visszaállítottam az eredeti állapotot, megkerestem a mixer oldalán azt a tekerős bizbaszt, aminek hatására beindult a habosodás. Az egyes fokozatról kisvártatva a kettesre hajtottam, majd unott fejjel (de belül azért még lelkesen)  folytattam mindezt, és 10 perc után már azt is észrevettem, hogy a gépen még két fokozat van, amik használatát eddig — számomra érthetetlen módon — hanyagoltam. 2 perc múlva máris olyan kemény lett a hab, hogy ütni lehetett volna vele, igaz ezt csak később vettem észre, amikor ismét az edényhez nyúltam. Addig fogalmam sem volt, mi az a "nagyon kemény" hab.

A habhoz óvatosan hozzákeverjük a félretett sárgáját, majd a cukrot és a lisztet is. Az 'óvatos' definíciója szintén kimaradt a leírásból, márpedig tutira fontos lett volna. A leírás szerint tettem hát, és baromi óvatosan terveztem hozzáadni először egy tojássárgáját, majd a többit, de már az első is cementzsákként zuhant bele az óvni kívánt habba. Mindegy — kiáltottam fel — a végén úgyis összekeveredik az egész — szóval az összes összetevőt kvázi-finomkodva elegyítettem el a habbal, ami a végére persze egyáltalán nem hasonlított az eredeti állapotra, és legfőképp nem habra. Kevertem, kevertem, aztán ismét a szakácskönyvbe pillantottam. Mi következik?

A kész tésztát kivajazott, belisztezett tepsibe öntjük... Hm, na igen, a vaj. Hát azt nem vettem, mert hát ki a fenének jut eszébe ilyesmi, amikor eleve megutáltam minden hasonló terméket, sütni meg sosem szoktam? Én ugyan le nem megyek még egyszer, jó lesz ide az étolaj is —döntöttem, és úgy is tettem. Étolajjal finoman meglötyköltem a kiszemelt tepsit, szétfolyattam benne, majd szórtam rá egy kis lisztet. Hát, elég undorító lett, azt meg kell hagyni. Beleöntöttem a cuccot (ami a széleken feltűrte az olajat...), majd beraktam a sütőbe, amit aztán begyújtottam. 

Eddig a lehetséges 30 hibalehetőségből 29-et teljesítettem, így egész hátralevő életemben sakkozhatok, hogy valójában mi (minden) miatt sikerülnek a piskótáim úgy, ahogy. Ennyi legyintés után a sütési idő már vajmi kevéssé érdekelt, szóval amikor szagot fogtam, kivettem a tepsit a sütőből, és a hideg kőre pakoltam. Mint anya az újszülött gyermekét, úgy hajoltam a kész termék fölé, és már elsőre megállapítottam, hogy az bizony nemhogy egy millimétert nem emelkedett, de — ha lehet ilyet mondani — még össze is ment. Cserébe viszont kicsit megégett a széle meg az alja, összefoglalva tehát egy mindössze ujjnyi vastag, feketés szart sikerült összehoznom. Habos szerkezetről szó sem lehetett, viszont ízre nem volt rossz, jött is a mentő ötlet, hogy akkor majd a puding alá behajigálunk kis darabokat, és akkor majd úgy jó lesz. Persze az esti bulin való szervírozás ötlete már rég a múlté volt ekkor. 1:0 a piskóta javára.

Mivel egy halom zsizsikedésre esélyes lisztem van itthon, és hát a kudarcot is fel kell valahogy dolgoznom, ma került sor a második menetre, ami úgy kezdődött, hogy már a tojás szétválasztását is elcsesztem. Kiböktem a sárgáját, amiből egy-két öles adag nyomban beletoccsant a lábasba, és — ismerve a tojás dinamikáját, — sem evőkanállal, sem kiskanállal nem tudtam maradéktalanul kihorgászni onnan. Jó az úgy — nyugtáztam az esetet, és máris a következő fázishoz kezdtem. Habverés, kapásból a max. fokozaton, azonban túl rövid ideig, amit már csak a sárgája belekeverésekor vettem észre. Mentve a menthetőt, a további hozzávalók belekeverésekor azért igyekeztem a fel nem vert fehérjét is alaposan beledolgozni a masszába. Na, és mi nem volt itthon? Vaj! Na nem vaj baj, a múltkor sem volt érdekes, és azóta úgyis megtudtam, hogy a hiba az előmelegítetlen sütő használatában volt. Kevertem hát tovább, és a masszát végül ugyanolyan, étolajos tepsibe nyomtam bele. A sütőt ezúttal előmelegítettem, és úgy tettem bele a tésztát. 10 perc maxon, aztán 5 perc takarékon, közben pedig az ajtót nem nyitogatni, máris kész a fincsi piskóta...

...ami ezúttal nemcsak oldalt és alul, de egy részen felül is megégett. Gratula! Viszont — legnagyobb örömömre — ezúttal domborzat keletkezett a tetejére: egy nagyobb hegyvonulat nyugaton, majd mire bementem a szobába és vissza, egy kisebb dombocska keleten is. Félsiker. Megfőztem a pudingot (fogok itt mindenféle speciális masszákat elegyíteni...), és amikor középen elfeleztem a tésztát, meglepő látvány tárult a szemem elé. Oldalt látható is. Há' kérem, miféle szerkezet ez? Mint egy ementáli. Vannak ugyan bubik benne, meg fel is emelkedett, de olyan, mintha az egyszerűség kedvéért valaki nem elegyítette volna el az apró buborékokat a tésztával, hanem csak úgy tessék-lássék szétválogatta volna. Persze még mindig jobb így, mint legutóbb, amikor a bubik a légtérben kötöttek ki, a tészta meg teljesen összezuhant...

A széleket elfogyasztva (mit nekem a sok karcinogén?) megállapítottam, hogy ízre most sem rosszabb, mint az első alkalommal, szóval csak ráborítottam (meg bele) a pudingot, és a végén még kókuszreszeléket is szórtam rá. Majd csak elfogy.

A végeredményről inkább nem készítettem fotót, a kijelzőn így is ott a szégyenteljes 2:0.

 

Na kérem, a magát a közjóért felelősnek érző 979 most prevenciós céllal beszámol a címben már említett termékkel kapcsolatos tapasztalatairól.

Igaz, diétázom, de ha napokig csak natúr melleket ennék meg kecsketápot, akkor egy hónapig sem bírnám ki, ezért alkalmanként beiktatok némi kevésbé diétás táplálékot. Ilyenkor sem könnyű a helyzetem, mivel sokszor elég ötlettelen vagyok a vacsorát illetően. Este is bementem a sarki Matchba, hogy ötleadási céllal flangáljak egy kicsit a sorok közt, amikor eszembe jutott, hogy van ám ott mirelites pult is. Mellé álltam, és máris megpillantottam szívem csücskét, a Bakony Sajtroppancs^* nevezetű terméket. "Whoa, micsoda dőzsi lesz itt este" — gondoltam magamban, és a gondolatot tett is követte: beemeltem egy zacskónyit a kosaramba. Vettem mellé négymagos rozskenyeret, hogy a körettel ne kelljen bajlódni és, hogy a diéta álcája azért fennmaradjon. Az ára ugyan nem volt kiírva, de a pénztárnál hamarosan megtudtam: 1499 Ft. Ezért 6 db panírozott sajt jár, 500 gramm összsúlyban. Nem mondanám olcsónak, de a drágasága biztosan az összetevők sokasága miatt van:

Trappista sajt 40% (tej, konyhasó, baktérium keveréktenyészet, oltóenzim), búzaliszt, víz, étolaj, konyhasó, fűszer, élesztő, módosított kukorica keményítő, térfogatnövelő (E341, E500), nedvesítőszer (E1200), fűszerkivonat.

Mmmm, de finomnak hangzik! Ha nedvesítőszer meg baktérium keveréktenyészet nincs benne, meg sem veszem, de így nem bírtam ellenállni.

Itthon elpáholtam Desiré seggét, amiért megint pisafoltot hagyott a hidegpadlón, felmostam, aztán nekiláttam frissen szerzett kincsem elkészítésének. Lábas elő, olaj bele, majd amikor a cucc halkan sercegni kezdett, felbontottam a sajt csomagolását, és óvatosan, két ujjal a forró olajba helyeztem belőle két darabot. Közben nekiláttam mosogatni, mivel az előző napi mosatlan még ott hevert, és vasárnapról is maradt még egy különösen ellenálló tartalmú tepsi, de azért gyakran a sülő sajtokra pislantottam a szemem sarkából. Néhány perc múlva mindkettő alja elsötétült, ezért gyorsan megtöröltem a kezem, hogy megfordítsam őket. Előkaptam egy lapos, forgatásra használt izét, de a fazék mellé érve már láttam, hogy ami általában egy ilyen termék előnye (rendesen be van panírozva), az ebben az esetben nem létezik, a sajt véletlenszerű pontjaiból ugyanis cafrangok szivárogtak a drága olajamba. Óvatosan megfordítottam őket, de bármennyire bántam is velük hímes tojásként, az egyikük panírjába krátert ütött maga a belseje, amiből 50 km/h sebességgel áramlott az olvadék a forró olajba. A lapáttal kiemeltem a sajtot, és közben végig a sütőalkalmatosság felett tartva azt, a másik kezemmel túrni kezdtem a szekrényben, hogy valamilyen landoltatásra alkalmas edényt vegyek elő. Mire ez sikerült (cca. 20 mp), a kiemelt sajt teljes terjedelmében az olajban úszott, és cafrang mivoltjában zsezsgett az edény szélénél. A kiürült panírvázat gyorsan az előkotort tálba löktem, majd elkezdtem lehalászni a lényeget az olaj tetejéről, hogy legalább valamit megmentsek belőle. Eközben az a lapátra ragadt, és lerobbanhatatlan bevonatot képezett rajta, szóval lesz még vele gondom. Mire ezzel megvoltam, a még az olajban sülő másik sajtszelet erőteljesen megfeketedett (30 mp alatt), de azért még ehető állapotú volt, és végül a panírnál több jutott belőle a gyomromba. 

Gondolva a holnapi ebédemre, újabb két sajtot tettem az olajba, amit előtte gondosan lehalkítottam, hátha az volt a baj, hogy túl forrón sütöttem az első kettőt. Már amikor beraktam, láttam, hogy azokon is gyárilag gyártott rések tátonganak, amikből újabb cafrangok indultak világgá. A következő öt percet féltő gondoskodással és aggódó-óvó tekintettel álltam végig a tűzhely mellett, majd leendő ebédemet óvatosan kiemeltem az olajból. Egy előre odakészített műanyag dobozba helyeztem őket, egyúttal kihűlésre ítélve mindkettőt.

Aztán jött a vacsora: egy egyedileg sült sajtcafrangokkal borított barna panírváz, meg egy több helyen léket kapott, szivacsos-ragacs kinézetű rántott trappistának nevezett, baromi sós valami, és persze a négymagos rozskenyér-szeletek. A kenyér finom volt, ezért repetáztam is belőle. 

Ilyen hibát ti ne kövessetek el!

*: remélem, ezzel az írásommal semmi törvénybe ütközőt nem teszek.

Az elmúlt két hét permanens felfordulása után vasárnap óta ismét egyedül vagyok otthon (na meg a cicám). Mivel szombat este még duhajkodni voltam, és ezért vasárnap mindenféle rendrakás helyett aludni próbáltam, egy kissé még romokban áll a lakás. Utálom az ilyen kiégett időszakokat, de hát sajnos az ébren töltött extra órákat valahol vissza kell téríteni.

Szóval a konyhában még hegyekben áll a mosatlan edény, a hűtő tele van félbehagyott vagy el nem fogyasztott ételekkel, az asztal, és minden egyéb vízszintes felület csupa cigarettahamu, a tűzhelyet mintha lehányták volna, a csepegtetőben áll a víz, minden létező evőeszköz elöl van, a konyharuhák pedig egy kissé szutykosak. A ház előtti homokozót fel lehetne tölteni a szőnyegemből, a fotelekben állnak a szennyes ruhák, a kimosottak a szekrényeken sorakoznak vasalásra várva, a szobanövényeim 50%-a kiszáradt (vagy erőteljes haldoklásnak indult), a porallergiások pedig valószínűleg a lakásba belépve szörnyet halnának. Nekem pedig ezerrel kell tanulnom a szombati szigorlatomra, mert eleddig vajmi keveset sikerült a sok okosságból az agyamba passzírozni. Eddig kaszinózás volt, tegnap kómázás, ma meg már ma van.

 

Nem mondom, hogy nem volt jó ez a két hét. Kicsit osztálykirándulás-feelinget teremtett, és ha Rolandomnak dolga volt, akkor sem az üres lakásba mentem haza (legalábbis nem mindig). Hátránynak lehet nevezni (a rendetlenségen felül), hogy közben visszaszoktam a dohányzásra, és kevesebbet aludtam mint eddig valaha, viszont előnynek, hogy két hétig nem kellett mosogatnom, és a főzésre sem volt gondom. Persze ezek a dolgok nem egyenértékűek, de hát ez van. Jó kis időszak volt ez, de valószínűleg még egyszer ennyi már kiborítana, nekem ugyanis szükségem van heti egy-két olyan estére, amikor csak magam vagyok. Ja, és persze nehezen viselem, ha állandóan az értékeimet kell óvnom, vagy ha más után kell pakolnom. A Rolanddal is ezért veszekszünk egy csomót.

 

Miután a társaság a héten talált magának egy megfelelő albérletet, szombaton az egyik lakótársam tért haza (összepakolni a holmijait), vasárnap a másik, és a Roland is összeszedte a cuccai 90%-át, amit már át is hordott az új helyre. Jobb is, mert már éppen kezdtem aggódni a folyamatos terjeszkedés miatt, nem szeretem ugyanis a nehezen visszafordítható dolgokat, márpedig egy összeköltözés felégetett hidakkal nem egy könnyen visszafordítható lépés.
Talán furcsa lehet ezt olvasni, de attól, hogy a Roland a párom, még nem érzem úgy, hogy nekünk közös egzisztenciára, élettérre, 24/7 szintű együttlétre lenne szükségünk. Igaz, mostanában messze nincs is ennyi, sőt, az utóbbi egy hétben szinte nem is láttam, mert állandóan dolgozott, vagy albérletet nézett, vagy vezetni tanult.

Mondjuk addig legalább ott voltak nekem a többiek, ami abból a szempontból is hasznosnak bizonyult, hogy párom kaffogása esetén nem tudtam befordulni, így nem tudtam azt a következtetést sem levonni, hogy szakítanunk kellene, ergo még együtt vagyunk. Márpedig a közelmúlt együtt töltött alkalmainak 95-100%-ban összevesztünk egymással, ma például egy 4 perces telefonbeszélgetés legalább felében is veszekedtünk, ami azért másokat már régen messzemenő következtetések levonására késztetne.
Természetesen nem akarom őt okolni mindezért, mert én is kellek hozzá, de vitathatatlanul és egyre feltűnőbben unom az állandó sértődéseket, az alaptalan féltékenykedést, a mindenért való minősíthetetlen stílusú kaffogást, és sorolhatnám még mi mindent. Gondolom, ő is így van ezekkel velem kapcsolatban.

Szóval tartok tőle, hogy a cím hamarosan egy kicsit általánosabb jelentést nyer, mint per pillanat.

Mivel ma odabent péntekesítettük a csütörtököt, és ezért már fél háromkor leléptünk, volt időm elszaladni a Tescoba, és vacsorára valót vásálni meg a már hetek óta felírt elnefelejtsekvenni dolgok közül is kipipálhattam egy keveset. Mivel a hétvégén Rolcsika nem lesz, meg én is leutazom anyámékhoz, a ma este az utolsó találkozásunk vasárnap (hétfő?) előtt. Gondoltam, összedobok valamit mire jön, és nagy lelkesedéssel csaptam a lovak közé. Főzni ugyan alig tudok (nemigen szorulok rá), de a mindenféle hideg készítmények terén egyre zseniálisabbakat alkotok. Mindkét étel gyorsan összedobható, tapasztalataim szerint a hűtőben való tárolásuk csak javít rajtuk (összeérnek bennük az ízek ), úgyhogy nem baj, ha 2-3 napig nincs alkalmunk elfogyasztani őket. Ráadásul nagy előnyük, hogy egy csomó félig megevett hűtőtartalmat felhasználhatunk hozzájuk, ami így elutazás előtt külön jó, mert csökkenti a majdani kidobott étel mennyiségét (és egyúttal az efölött érzett lelkiismeret-fulladás mértékét is). Notehát:

Gyümölcssatála 979-módra (őszi verzió)

Mivel a párom imádja az ÉN gyümölcssalátámat, lehetetlenség, hogy egy Tesco-látogatás után ne kerüljön sor egy ilyen összedobására. Első lépésben vegyük elő a délután kizárólag e célra vásárolt viszonylag nagy űrtérfogatú műanyag Curver edényünket, majd alaposan tisztítsuk meg, mert az áruházban egy csomó ember összefogdosta a szaros-fikás-mosatlan kezeivel, hogy megnézegesse, és aztán mégse vegye meg. Miután ezzel megvagyunk, bontsunk fel egy doboz konzerv-epret és egy doboz darabolt (nem szeletelt!) konzerv-ananászt, majd borítsuk az edény aljára, levestül! Persze a friss gyümölcs jobb volna, de akkor nincs mellé lé, márpedig az kell az összeéréshez. Fogjunk 3 közepesen hosszú (étkezési) banánt, de a nem túl érett fajtából, ezeket vágjuk karikára, majd egyenletesen elosztva dobjuk be az edénybe őket. Egy szem nagy kopaszbarack elég bele, főleg, ha az a manapság kapható ölésre alkalmas fajta van csak a hűtőnkben. Ezt is felkockázzuk, azt' bele. Sajnos az utolsó két komponens a Földön csak nekem áll rendelkezésemre, ezért ha bárki megpróbálja utánam csinálni a fentieket, maximum csak gyenge epigon lehet, de ha egyszer alkalmam lesz bármelyik olvasómat is megvendégelni, képet kaphat majd arról, hogy milyennek is kellett volna lennie gyenge kis próbálkozásának. Tehát az egészre jön még fél üveg anyukám-féle almabefőtt levestül (pont az a fél üveg, ami már két hónapja a hűtőben árválkodik, és elfogyasztásra vár), valamint fél üveg anyukám-féle cseresznyebefőtt magostul-levestül (a lé is csak fél). Végül az egészet óvatosan forgassuk egybe, passzintsuk rá a fedőt, majd be a hűtőbe. A dunsztosüvegeket mosogassuk el, és a következő adandó alkalommal vigyük vissza édesanyámnak, vagy pedig viseljük az ellenkező esetben kilátásba helyezett lebaszást (a fedél nem kell, mert a nyitáskori feszegetéssel elbasztuk, és nem zár többé rendesen).

Majonézes mindensaláta 979-módra

A másik nagy kedvencet pirított vagy friss kenyérrel ehetjük (előbbit azért, hogy megszáradás helyett elfogyjon), vagy sültek mellé köretképp, esetleg savanyúság helyett is fogyaszthatjuk. Egy mély, öblös tál aljára kotorjunk ki egy doboz tejfölt (nem Danone-t, mert az szar és különben is bojkottáljuk, főleg, mert a Győri kekszet Szlovákiában csináltatja), aztán nyomjunk rá majonézt ízlés szerint. Egy doboz konzervkukorica a következő komponens, amit lé nélkül kotorjunk a tejfölös masszába, majd jöhet minden egyéb, ami a hűtőnkben van. Egy 8 centis (étkezési) kígyóuborka felkockázva, egy szem paradicsom (csak a színe kedvéért) és egy fél fej vöröshagyma (vágjuk úgy, hogy szálakra szét lehessen szedni). Előbbiek a mennyiséget növelik, utóbbi a leheletünket teszi egy fokkal elviselhetetlenebbé (de kell, és baromi egészséges). Most jön az extra: 8-10 szem négybe vágott ecetes gyöngyhagyma, két kisebb felkarikázott csemegeuborka (az a 6-9 centis fajta) és két, szintén felkarikázott füstölt virsli. A kupac tetejére jöhet újabb doboz tejföl, majd újabb adag majonéz. A hűtő mellől való felállás után szidjuk le az Istent az égből, amiért nem csuktuk be a szekrényajtót. Miután lelohadt a púp a fejünkről, intenzíven keverjük össze eddigi munkánk eredményét, majd kóstoljuk meg. Na, akkor most tegyünk bele még egy kis majonézt, mert kevés lett, majd egy egészen kis mustárral bolondítsuk meg a trutymónkat. Tegyük ezt is a hűtőbe, mosogassunk el, majd amint meghallottuk mobiltelefonunk csörgését, szaladjunk be a szobába, és vegyük fel azt. Ha a párunk közli, hogy akkor ő mégsem jönne át, akkor keseredjünk el, gondolatban basszuk ki az imént elkészített rengeteg szarságot a kukába (ínyencek a WC-be), majd vesszünk vele össze. Higgadjunk le, folytassunk a mosogatást, majd újabb telefoncsörgés és újabb rohanás után nyugtázzuk párunk sértődött "Jól van, akkor megyek" kijelentését, és örüljünk, hogy az egész intermezzo nem a készítési folyamat előtt/alatt esett meg, mert így még bele tudtuk adni szívünk-lelkünk melegét is, amitől az egész igazán finom lesz (és amit az utólagos összeveszés már nem tud visszaszedni az ételből).

Jó étvágyat!