fantasy bejegyzései

Kedves Olvasó!

Levelemet a festői Zuglóból írom, ahol éppen kellemes, tavaszias idő van. A tegnapi, verőfényes napsütés ugyan már a múlté, mert mára hűvös szellő kezdett fújdogálni, de még mindig kirándulóidőnek nevezhető hőmérséklet uralkodik. Az emberek ilyenkor — talán az évben utoljára — kimennek a szabadba, piknikeznek, grilleznek, nagyokat sétálnak a családdal, vagy éppen otthon hevernek a nyitott erkélyajtó mellett, és nézik a kereskedelmi csatornák fantasztikus műsorkínálatát, miközben a holnapi rántott húshoz való disznó a hűtőben fagyoskodik.

Én egyiket sem teszem, inkább egy irodában ülök, papírhalmokkal mellettem és mögöttem, és levélírással pocsékolom a túlóraidőmet. Persze Neked írni sosem időpocsékolás, maximum az erőforrásaim célszerűtlen felhasználása. Ha otthon lennék a kies Újpesten, talán máshogy is kommunikálhatnánk, de jelen körülmények között meg kell elégednünk az érintkezés ezen formájával.

Ha azt kérdezed, eszem-e eleget, és pihenek-e a ráérő időmben, el kell, hogy keserítselek, de azért nem olyan vészes a helyzet. Bár semmi sem zárja ki, hogy megfelelő táplálékhoz jussak, valahogy jól lakom a munkával és a cigarettákkal, amiket elszívok. Kell is az, ilyen nehéz időkben. Pihenni viszont nemigen tudok, hiszen a munka mennyisége, és a stressz a szabad perceimre is negatív hatást gyakorol, nem is beszélve az egyéb teendőkről.

Idebent igen sok a dolgom, nem véletlenül ülök most is a helyemen. Épp csak annyi időre szakítom meg a munkámat, amíg ezt a levelet megírom neked. Tudod, negyedéves időszak van, és ilyenkor nagyon megszaporodnak a teendők. Ebben a hónapban a megszokotthoz képest más terhek is hárultak rám, hiszen például befutott egy egyéni vállalkozó, akinek sürgősen meg kell csinálni egy tavalyi bevallást, amihez viszont hiányoztak adatok. Ezeket csak mostanra sikerült megkapni, azonban az egyéb dolgaim mellett nehéz beiktatni egy ilyen extra munkát. Egy másik alak hasonló cipőben jár, neki azonban sok bevallást kell megcsinálni, cserébe jobban is fizet. A közös bennük, hogy egyik munka sem — feltétlenül csak — rajtam múlik, viszont sok időmet veszi el. Ha utóbbival végezni tudnék, az illető talán fizetne annyit, hogy elfogadható szinten csökkenjen a főnököm 219800 Ft-os tartozása irányomban. Csak jönne már, hogy végezni tudjak, mert a napokban igen sokat kellett agyalnom a kiadásaim ügyes tologatásával, és ez idegileg is leterhel.

Képzeld, edzésre is alig tudok eljárni, így már szinte harangozik a felkarom az izompólóban, ami hát elég égő. Egy rég nem látott ismerős tegnap meg is jegyezte, hogy sokat fogytam, pedig a súlyom ugyanannyi, mint eddig, de az arányok nyilván eltolódtak rajtam. Miközben az izomzatom fogyásnak indult, a pocakom mintha nőtt volna, ami nem is lep meg különösebben, hiszen nincs időm az edzéssel egybekötött diétás táplálkozásra. Hogy mivel töltöm a munkaidőn kívüli perceimet? Ne is kérdezd! A tervekhez képest állandóan át kell szerveznem a napomat, így minden csak csúszik. Eredetileg most is anyámékhoz szerettem volna menni, de luxus lenne ennyi időt semmittevéssel tölteni. 

Van otthon néhány egyéni vállalkozóm, akiknek könyvelek. Nekik is ilyenkor kell bérszámfejteni, ami nem nagy kunszt, egyiküknél viszont kiderült, hogy év közben mégis csak be kellett volna adnom azokat a nullás bevallásokat. Igaz, hogy dolgozik, és a vállalkozásában nincs keresete, de attól még nem mentesül az értelmetlen teendők alól. Attól, hogy papír helyett elektronikusan kell teljesíteni a bevallási kötelezettségeit, a bürokráci még megmarad. Egy ismerősöm meg mostanában vált egyéni vállalkozóvá, csak éppen elfelejtette teljesíteni a teendőit, mire az APEH megfenyegette, hogy meg fogja őt büntetni. Gyorsan felszaladt hozzám, hogy meghatalmazzon az ügyeiben való eljárásra, de mire a gépezet feldolgozta a kérelmet, már meg is érkezett egy 100000 forintos büntetés. Szegény most azt sem tudja, hova kapjon, úgyhogy holnap rá is kell majd szánnom némi időt. Kérelmezünk, kilincselünk, miközben a vállalkozását már meg is szüntette. Életképtelen volt, hiába mondtam meg előre. Két ügyfelem elvileg tegnap adta volna oda az anyagot. Már előre tudtam, hogy edzés ebből megint nem lesz, de legalább egy füst alatt elintézhettem volna őket. Az egyik bejelentkezett fél háromra, ide, a másik fél ötre a csodás Határ úthoz, és meg is állapodtam mindkettőjükkel, de aztán egy sürgősebb ügy miatt mindkettőt el kellett halasztanom. Egyikük ma szaladt el ide, az irodához, másikuk még talonban van, de remélem, még a jövő hét elején összejön a találkozó, különben kapkodhatok, hogy kész legyek a könyvelésével.

A múlt héten említettem, hogy egy jó kis lehetőség van kilátásban, amire gyorsan le is csaptam. Tudod, az az internetes játékos, pályázatos téma. Erre szerdán dobtam össze a 'nevezést', amit el is fogadtak, viszont el kellett szaladnom a világ végire, hogy beavassanak a részletekbe. Egy rég óta fejlesztett, ki-tudja-mikor induló fantasy internetes játékról van szó, aminek a világát tartalommal kell megtölteni. Tárgyakat,ellenfeleket, de főleg kalandokat kell gyártani, szóval most aztán igazán kamatoztathatom a témába vágó ismereteimet, és alaposan megdolgoztathatom a fantáziámat. Végre valami nagyobbat alkothatok, mint néhány vers vagy egy blog. Teljhatalmam ugyan nem lesz, hiszen igazodnom kell a lehetőségekhez és a fejlesztők elvárásaihoz, ráadásul rajtam kívül még két másik illető is bekerült a csapatba, de idővel simán bebizonyítom, hogy ez együttműködés mellett a fejlesztéssel és az ötletekkel is élen tudok járni. 15 éve próbálkozom, hogy kapun belülre kerüljek, és most, amikor ott vagyok, igyekszem is bent maradni, ami persze nem lesz könnyű. Bár úgy hangzik, mintha ez szórakozás lenne, valójában nagyon is komoly melóról van szó, amit azért nem kell olyan komolyan venni, de az imidzsem nem szeretném henyeséggel lerombolni. Tudod, milyen jól esett, amikor azt hallottam a főmuftitól, hogy én azon kevesek egyike vagyok, akikben feltétlenül megbízik? Mindig mondom, hogy az őszinteség, a becsület és a tisztesség sokszor többet hoz a konyhára, mint a galád cselekedetek. Esetünkben— teljesítménytől függően — havi 50-60 ezer forintot, ami jól jön a meg nem kapott fizetésem pótlására, aztán pedig a jövedelmem kiegészítésére.

Addig azonban ki kell tanulnom egy bonyolult admin-felület kezelését, el kell olvasnom egy jó nagy adag dokumentációt, és tesztelnem kell a már meglevő játékelemeket, hogy igazán hasznos tevékenységet végezhessek. Aztán jöhet az érdemi munkával egybekötött hatalom-megszilárdítás, a megbízhatóságomba vetett hit bizonyítása és megerősítése, majd a kocka fordítgatása. Szóval van teendőm bőven, úgyhogy el is köszönök, folytatom a munkát.

Remélem, nálatok minden rendben. Majd írj!

Csók mindenkinek (főleg Mancikának meg a Pityunak)!

979

Hat újabb könyvet olvastam el azóta, hogy a Dragonlance világán játszódó történetekről írtam, ezért már nagyon aktuális ezekről beszámolni (mielőtt elfelejtem őket). Ez két "Dragonlance triót" is megtöltene, de mivel nem akarom a többi olvasót újra meg újra ilyen bejegyzésekkel untatni, most egyben tudom le mind a hatot.

Maquesta Kar-Thon

Ez a furcsa cím valójában egy tulajdonnév, mégpedig annak a kalóznőnek a neve, akinek a hajóján az alap trilógia hősei is utaznak egy keveset. Az epizód végkifejlete és csattanója az egyik kedvencem, Maquestáról mindeközben azonban csak keveset tudhatunk meg. Ezt a hiányt hivatott pótolni a Harcosok sorozat ezen könyve, hiszen itt a hajóskapitány lánykoráról és korai kalandjairól van szó. A könyv minőségét jól jellemezhetné, hogy a borítón és a gerincen feltüntetett cím eltér egymástól (azaz a borítón lemaradt egy 'u'), de erről a magyar kiadó tehet, nem a szerző. Sajnos azonban a beltartalom sem nyújt valami felejthetetlen élményt, ahogy általában a Harcosok sorozat többsége sem. Tina Daniell neve nem véletlenül nem kering a köztudatban, és ezen — a később tárgyalandó — Kalandvágy megírása sem változtatott. A sztori szerint Maquesta apja benevezi a hajót és a legénységet a minotaurusz királyság által rendezett éves versenyre, így próbálván pénzt szerezni a legénység bérére és a szükséges javítási munkákra. Minden esélyük megvan a győzelemre, azonban mégis alul maradnak, aminek nem pusztán a dicsőség elmaradása a következménye, hanem az is, hogy Maquesta apja egy kegyetlen minotaurusz lord fogságába esik, hajójuk pedig zálogba kerül. A kiváltás feltétele egy esélytelennek látszó küldetés elvállalása, amit külön nehezít, hogy Maquestának a kapitány lányaként, tapasztalatlanul kell átvenni a hajó irányítását.

Az alapsztori nem lenne rossz, de a megvalósítás sajnos gyengécske. A történet vontatott, a fordulatok erőltetettek és kiszámíthatóak, és nekem valahogy túl sok benne a csodálatos esemény, főleg a reménytelen helyzetből való váratlan megmenekülés. Összességében 5/10-re értékelem.

Vasverő Theros

Na, ez már egy sokkal jobb példány. Számomra a Harcosok sorozat utolsó könyve volt, úgyhogy amiről eddig nem írtam, arról már nem is fogok (ez szolgálati közlemény volt). Emlékszünk az ezüst karú kovácsra, aki a legenda szerint elkészíti majd a Sárkánydárdákat? Nos, ő is volt fiatal, sőt, gyerek is, és aki kíváncsi, miként jutott odáig, hogy rajta álljon vagy bukjon a Dárdaháború megnyerése, az nyugodtan olvassa el ezt a könyvet. Ezúttal nem fog csalódni. Igazán izgalmas ahogy a kis falusi gyerekből rabszolga lesz egy minotaurusz hajón, megtanulja a kovácsmesterséget, majd még mindig rabszolgaként részt vesz az elfek elleni háborúban is, hogy végül szabaddá váljon...és persze tovább is van, de nem árulom el. Lehet, hogy csak azért, mert szeretem a pörgős életrajzi történeteket, de igazán faltam ezt a könyvet. Külön öröm, hogy a történet a végén becsatlakozik az alap trilógia eseménysorába, ergo a Majere testvérek is feltűnnek benne, és persze Fizban, Kova... Az értékelésem: 8/10.

Itt áttérünk egy négy részből álló újabb sorozatra, a Találkozások címűre, és ki is vesézzük mind a négy könyvet.

Rokon lelkek

Az első könyv Tanis Tanthalas és Tűzkovács Kova megismerkedését, összebarátkozását taglalja. A félelf Tanis születésének körülményei, gyerekkora és hányattatásai, és Kovának még a Napszónok udvaráig is elérő ismertsége, tehetsége a két vonulat, ami persze már egészen korán összekapcsolódik. Előbbi nekem talán azért tetszett annyira, mert valahol a saját gyerekkoromra ismertem benne: mellőzöttség, állandó megalázások, magány, és senki, akiben megbízhatnék, aki a mindennapokban ott lenne mellettem. Különösen tetszett, hogy a könyvből úgy ismerhetjük meg az elf királyság mindennapjait és szokásait, hogy az egyáltalán nem szájbarágós, nem valami szárazon leírt szócik egy lexikonban. Akkor is érdemes elolvasni, ha a folytatásokra nem vagyunk kíváncsiak. Szerintem 9/10-es.

Kalandvágy

Bravúros megoldásnak találtam, hogy egy másik szerző folytatja a korábban megkezdett cselekményt, és ahogy abba a korábbiak mellé egy újabb szereplőt told be. Nagyon bíztam benne, hogy ez a további két résszel is így lesz, azonban csalódnom kellett...de erről később. A két elválaszthatatlan barát, Tanis és Kova Qualinestit elhagyva élik mindennapjaikat, amit nyugalmasan is tehetnének, ha a sors nem sodorná az útjukba Tasslehoff Fúrólábat. Ez már önmagában felér egy katasztrófával, Tasslehoff azonban eltökít egy fontos, megrendelésre készített karperecet, ezzel keverve kalamajkába önmagát és újdonsült barátait. Nincs mit tenni, vissza kell szerezni az értékes tárgyat, de ebben nemcsak magukra számíthatnak, hanem magára a megrendelőre is. Kicsit itt is megszaporodnak a csodás események, ami nálam általában az élvezhetőség rovására megy, de ezúttal talán még nem olyan zavaró a mennyiségük. Az előzmény 9/10-es értékelését ezért rontottam le egy ponttal, a másik pontot pedig azért vonom le, mert Taslehoff karaktere (is) csak a Weis-Hickman páros tollából az igazi, úgyhogy 7/10 a végső értékelésem (és vonhatnék még azért is, mert Tasslehoffot több helyen is 'kender'-nek nevezi a fordító (az eredetit fordítatlanul hagyva) a már megszokott 'surranó' helyett). 

Sötét szív

A harmadik könyv jelentősen eltér az első kettőtől, nemcsak azért, mert a cselekmény itt megszakad, hanem mert a színvonala is sokkal gyengébb. Ismét Tina Daniell az elkövető, aki ismét egy női karaktert választott magának, ezúttal Kitiara Uth Matar-t, Raistlin és Caramon féltestvérét. Tanis, Kova és Taslehoff egy pillanatra sem tűnik fel a történetben, ahogy Sturm sem, pedig úgy egy kicsit elfogadhatóbb lenne az egész. Cserébe viszont a sztori fele szembe megy a 'hivatalos' történettel, azaz Raistlin és Caramon gyerekkora máshogy szerepel a könyvben, mint a Weis-féle Lélekkovácsban. Ezen először csak ráncoltam a szemöldököm (merthogy én is másra emlékeztem), aztán leesett, miért szerepelt abban az, hogy "Raistlinről számtalan legenda kering...de ez az igazi". Kitiara kislány kora és felcseperedése, az apja utáni szakadatlan keresése, első ellógásai és mindeközben lelkének megkeményedése van terítéken. El lehet olvasni, maximalistáknak kötelező is, de egyébként teljesen felejthető. 5/10-re értékelem

Kódex és Törvény

A sorozat leggyengébb eresztése ez a könyv, ami egyébként Fényeskardú Sturmról szól. Az apja jogán a solamniai lovagok közé vágyódó fiatalember kalamajkába keveredik, és ha meg akarja menteni a lovagok közt oly nagy becsben tartott becsületét, el kell vállalnia egy kihívást, azaz a megadott időben a megadott helyre kell érnie. Mindeközben igyekezne minél többet megtudni halottnak hitt apjáról, és túl kell élnie egy váratlan összeesküvést, ami az elveszejtésére szövődött. A könyvvel főleg az a bajom, hogy egyrészt abból megint (szinte) teljesen kimaradt a többi ismert szereplő, másrészt, hogy az egész sztori egy baromság, amire a későbbiekben sincs semmiféle utalás. Ennyi erővel akármi másról is szólhatna. Ez csak 4/10.

Az összes magyarul megjelent Dragonlance könyv listája: itt. 

Technikai jellegű bejegyzés következik, ami leginkább azoknak szól, akik a Dragonlance világán játszódó könyvek szereplőinek nevével találnak szerény kis blogomra. Ezen bejegyzés megírásának fő oka az ő igényeinek kiszolgálása. A kisebbik ok, hogy — nem túl alapos — kutatásaim során nem találtam olyan oldalra, ahol a készítők vették volna a fáradságot, hogy összeszedjék, a sorozat mely tagjai jelentek meg eddig magyarul. Most egyrészt pótolom ezt a hiányosságot, másrészt pedig linkké teszem azokat a sorokat, amelyekről korábban már kritikát írtam (amiről majd később írok, azt is belinkelem a megfelelő kötethez).

Ha van olyan, akinek segítettem, szívesen veszem a köszönő kommenteket (hogy tudjam, volt-e értelme az egésznek), és bármilyen kérdést/kérést is szívesen veszek, akár itt, akár e-mailben.

TALÁLKOZÁSOK

Rokon lelkek (Mark Anthony & Ellen Porath)

Kalandvágy (Mary Kirchoff & Steve Winter)

Sötét szív (Tina Daniell)

Kódex és törvény (Michael Williams)

RAISTLIN KRÓNIKÁK

Lélekkovács (Margaret Weis)

Háború és testvériség (Margaret Weis & Don Perrin)

KRÓNIKÁK

Az őszi alkony sárkányai (Margaret Weis & Tracy Hickman)

A téli éj sárkányai (Margaret Weis & Tracy Hickman)

A tavaszi hajnal sárkányai (Margaret Weis & Tracy Hickman)

LEGENDÁK

Az ikrek ideje (Margaret Weis & Tracy Hickman)

Az ikrek próbája (Margaret Weis & Tracy Hickman)

Az ikrek háborúja (Margaret Weis & Tracy Hickman)

Új nemzedék / Raistlin lánya* (Margaret Weis & Tracy Hickman)

A nyári tűz sárkányai** (Margaret Weis & Tracy Hickman)

A LELKEK HÁBORÚJA

A hanyatló nap sárkányai (Margaret Weis & Tracy Hickman)

Az elveszett csillag sárkányai (Margaret Weis & Tracy Hickman)

A lenyugvó hold sárkányai (Margaret Weis & Tracy Hickman)

HŐSÖK

Huma legendája (Richard A. Knaak)

Viharpenge (Nancy Varian Brederick)

Menyét szerencséje (Michael Williams)

Kaz, a minotaurusz (Richard A. Knaak)

Thorbardin kapui (Dan Parkinson)

Galen, a lovag (Michael Williams)

HARCOSOK

A korona lovagjai (Roland Green)

Maquesta Kar-Thon (Tina Daniell)

A kard lovagjai (Roland Green)

Vasverő Theros (Don Perrin)

A rózsa lovagjai (Roland Green)

Lord Soth (Edo van Belkom)

Önfejű lovagok (Roland Green)

KÁOSZHÁBORÚ

Halálbrigád (Margaret Weis & Don Perrin)

(Az utolsó erőd*** (Margaret Weis & Don Perrin))

Az utolsó nemes (Douglas Niles)

Az égi éj könnyei (Linda P. Baker & Nancy Varian Brederick)

A bábkirály (Douglas Niles)

A Vértenger kalózai (Richard A. Knaak)

A Ráseránts-hegy ostroma (Fergus Ryan)

PAPKIRÁLY-TRILÓGIA

Az istenek kiválasztottja (Chris Pierson)

Isten kalapácsa (Chris Pierson)

Szent tűz (Chris Pierson)

A SÖTÉT TANÍTVÁNY TRILÓGIA

Borostyán és hamvak (Margaret Weis)

* Két külön címen jelent meg (eltérő időpontokban), de a tartalmuk ugyanaz

** Akárcsak az Új nemzedék, ez is önálló könyv

*** Nem tagja a Káoszháború-sorozatnak, viszont a Halálbrigád közvetlen folytatása

Az idén már eddig is egy féltucat regényt olvastam el, és ha nem akarom, hogy év végén visszatekintve 20 oldalas bejegyzést kelljen írnom róluk, akkor hasznos, ha már év közben mesélek róluk, és egyben ajánlom vagy éppen nem ajánlom őket. Ezért egy melegblog olvasására áhítozó olvasóimat most ki kell ábrándítanom, mert ezúttal a fantasy témakörébe tartozó keresőkifejezésekkel idelátogatókat szeretném kielégíteni. Már így is van belőlük jó pár, örülnék, ha azt éreznék, megtalálták nálam, amire kíváncsiak voltak. Persze bárki nyugodtan olvassa az alábbiakat, legalább még alaposabb képet kaptok arról, mivel szórakoztatom magam utazás közben.

Douglas Niles: A bábkirály (Káoszháború sorozat IV.)

Mint azt már korábbi bejegyzéseimben is említettem, a Káoszháború sorozat hat különálló történetből áll, amik egy időben zajlanak A nyári tűz sárkányai című regényben írtakkal. Mind a hat Krynn egy-egy meghatározó fajának harca Chaos mindent megsemmisíteni kívánó seregeivel, de maga a háború mindben csak mellékkörülmény, hiszen a belső ellentéteken sokkal nagyobb a hangsúly. Ez az elfek harcát taglaló A bábkirály esetében sincs másként.

A történet előzményeit már jól ismerhetjük az alap trilógiából: a Dárdaháború során előkerült sárkánygömbök egyike Silvanestiben, ez egyik elf birodalomban köt ki, ahol Lorac, a Napszónok megpróbálja felhasználni azt az elfek védelme érdekében. Próbálkozása azonban kudarcba fullad, és a gömb átveszi a hatalmat Lorac elméje fölött. Miközben az öreg Napszónok a trónján görnyedve megpróbálja visszaszerezni öntudatát, szörnyűséges rémálmai valósággá válnak: Silvanesti gyönyörű erdejei megfertőződnek, a fák megcsavarodnak és vért nedvedzenek, az erdő lényei szörnyekké torzulnak, és ebben a rettenetben szellemharcosok, halott elfek lelkei vadásznak mindenre, ami még romlatlan maradt. A Dárda hősei persze legyőzik az erdőt közben elfoglaló zöld sárkányt, és Loracot is megszabadítják a szörnyű béklyótól, bár ez egyben annak halálát is jelenti. 

Bár a rémálmok megszűntek, az erdő a régi maradt, és beavatkozás nélkül sosem tündökölhetne úgy, mint azelőtt. Silvanesti elfjei ezért apránként, módszeresen űzik el a sötétség teremtményeit, és gyógyítják vissza a meggyalázott területeket, győzelmük azonban még várat magára. A sötétség lényeit vezető sárkány alkut köt a másik elf birodalom szenátoraival, és csapdába csalja az elf seregeket vezető Porthiost, aki a szörnyű vereség következtében kegyvesztetté válik felesége testvérei között. A sajátjaihoz sem térhet vissza Qualinestibe, hiszen ott éppen az aljas szenátorok által bábként a trónra ültetett unokaöccse uralkodik, természetesen a szenátorok parancsa szerint. Az eset miatt a két testvérnemzet közötti ingatag béke egy csapásra felbomlik, és a Silvanesti és Qualinesti elfek újra fegyverkezni kezdenek egymás ellen. A száműzött Porthios kétségbeesve próbál felülemelkedni a felforduláson, de a dolga nem könnyű. Az elfek egymás ellen acsarkodnak, Ariakan hadúr seregei elfoglalják Qualinestit, senki nem bízik senkiben...és akkor a meghasadt föld alól elősereglenek Chaos teremtményei...

A sorozat eddigi tagjai nagyrészt csalódást okoztak számomra, és ez a könyv sem jelentett felhőtlen szórakozást, de állíthatom, hogy a 6(+1) könyv középmezőnyében megállja a helyét. Akit érdekel, mi történt a Dárdaháború után Gilthanassal, Lauranával és Porthiossal, és aki kíváncsi, mi történt a Káoszháború alatt az elfek birodalmaiban, az mindenképpen olvassa el ezt a regényt.

Richard A. Knaak: A vértenger kalózai (Káoszháború sorozat V.)

Ennek a könyvnek már a címe is kakukktojás, mivel semmi köze a történethez. Ez nem a fordító hibája, hanem a szerzőé, de az meg szerintem pusztán a minotauruszok jellemző foglalkozására utalt ezzel, és nem a cselekményre. A könyv tehát a minotauruszok harcát írja le, és egy Aryx nevű szerencsés(?) fickó történetét, aki akarata ellenére lett Sargonnas istenség kiválasztottja. Bár a szerző jelentősen eltért a többi könyvben megszokott formulától (szintén a kakukktojás jelzőt kiérdemelve ezzel), ez nem nagyon megy a sztori rovására. Bár én kissé hiányoltam a lávasárkányokat, a démonharcosokat és az árnyéklényeket, és nehezteltem a magorik (félelmetes, tengeri ráklények) szerepeltetése miatt, a háttérben, az istenek között zajló harc leírása miatt viszont kárpótolva éreztem magam. Ez eddig ugyanis sehol sem szerepelt. Több szót nem is érdemes vesztegetni erre, középmezőnyös (a top a Csontbrigád és a folytatása, a legszarabb pedig Az utolsó nemes).

Edo van Belkom: Lord Soth

A Káoszháborút immár kiveséztem a blogban, most ugorjunk a történelem egy másik pontjára, kicsivel az Összeomlás elé, és egyben ugorjunk a Harcosok sorozat IV. kötetére. Ez a sorozat 7 könyvből áll, amelyek közül 4 többé-kevésbé összetartozik, a másik 3 pedig a Dárdaháborúban feltűnő egy-egy jelentős személyiség saját története (akik a fő trilógiában mellesleg csak mellékszereplők). Az a bizonyos négyes külön-külön is egy-egy rakás szar, már írtam róluk (persze másnak attól még tetszhetnek), a Lord Soth azonban feledteti a sorozat általam eddig elolvasott 1000 oldala miatt érzett keserű szájízt.

Élőholt lovagunk már számtalan történetben feltűnt, sőt, külön könyv is szól róla (A Fekete Rózsa lovagja), az azonban a halála(?) utáni eseményeket taglalja (és mellesleg az alap trilógia eseményeinek részleges folytatása is). A tűztől megfeketedett páncélú, izzó szemű, Krynn-szerte rettegett teremtmény hajdan maga is ember volt. Méghozzá nem is akárki! A Solamniai Lovagok legmagasabb rendjének kiváló tagja, hőstettek százainak végrehajtója, hadvezér és hatalmas harcos... a múltja és főleg apja múltja azonban foltot hagy a lelkén. Részben e folt eredménye, hogy szerető felesége nem tud neki gyermeket szűlni, ami előbb elhidegíti őt asszonyától, majd nemhogy más nő karjai közt keres megnyugvást, de végül a tragédiák sorozata Lord Loren Soth életének totális összeomlásához vezet. És amikor elveszti feleségét, becsületét, jövőjét, régi önmagát, már csak egy esélye marad, hogy pozitív hősként éljen a világ lakóinak emlékezetében, és ne gyilkos gazemberként: ha az istenek parancsára megállítja a teljesen meghibbant istari papkirályt, aki immár maga is istenné kíván válni. Mint tudjuk, Soth már út közben elbukik, de vajon milyen események vezettek ehhez a szörnyű tragédiához? És milyen következményei lehetnek a 'Jó' diktatúrájának? Ebből a könyvből ez mind kiderül, olvasás közben pedig magunk dönthetjük el, elítéljük e tragikus sorsú hőst avagy megértjük őt.

Ez egy jó könyv, mondjuk 8/10-es. Egy nagy bajom van vele, mégpedig, hogy túl felszínesen szerepelnek benne az események. Nem tudjuk igazán átérezni Lord Soth fájdalmát, nincs benne katarzis. Pedig ha az író egy kicsit jobban ráfekszik az érzelmi, lelki tényezők taglalására, simán 10/10 lehetne az értékelés. Azért így is élvezhető.

Az a megtiszteltetés ért, hogy Platen engem is felkért a címben szereplő téma bejegyzésbe öntésére, én pedig örömmel teszek ennek eleget. Örömmel, de kétségek közt, mivel YSB-hez hasonlóan bennem is felmerült a kérdés: vajon milyen értelemben kellene felsorolnom ezt az öt eseményt? Platen erre nem adott útmutatást, amiben nyilván volt némi szándékosság is.

A nem számtalan, de azért sok dimenzió közül én azokat választottam ki, amelyek szerintem a legmélyebben és főleg a leghosszabb időre határozták meg eddigi életemet, vagy annak egy szakaszát (ez egyelőre nem minden esetben tudható). Van közöttük olyan, ami — a mi köreinkben — hétköznapinak számít, és van olyan is, ami a bejegyzés leendő tartalmán elmélkedve szinte elsőként ugrott be, holott még én is elmosolyodtam bagatellségén. Haladjunk talán kronológiai sorrendben.

1. A szüleim válása

Akinek elváltak a szülei, annak nyilvánvaló, hogy egy ilyen momentum alapjában forgatja fel az ember életét (mármint gyerekkorban). Vagy azért, mert utána minden máshogy lesz, vagy azért, mert végre minden máshogy lesz. Öröm az ürömben, hogy nekem az első verzió jutott, mivel egyik szülőm sem lett rabja az alkoholnak, nem volt agresszív, stb. egyszerűen csak a sok megpróbáltatás súlya megroppantotta a kapcsolatukat, és mindketten más karjaiban találtak megnyugvást. A kis 979 ezzel elvesztette az anyját meg a mindig megértő és önzetlenül szerető kutyáját, és kapott cserébe egy borzalmas mostohaszülőt meg egy másikat, akit máig nem tud felette állónak elfogadni. Nem állítom, hogy valaha is el kellett volna fogadnom mostohaapának, csak úgy megjegyeztem. A korábbi, könnyen barátkozós lényem az ellentettjére változott, és totálisan bezárkóztam. Ez a szüleim irányában sokkal súlyosabb volt, mint a kortárscsoporttal szemben, ami utóbbi aztán szépen vissza is állt a normális szintre, előbbi azonban sokáig nem változott. Mire megváltozott volna, addigra meg rájöttem, hogy buzi vagyok, szóval máris visszaépültek a szinte már majdnem leomló falak, ráadásul dupla vastagsággal. A válásnak és az ezzel járó lelki változásoknak több, máig ható következménye van, ilyenek például a cuppogó, csettegő szájhangok elleni dühkitöréseim (mostohaanyám okán) vagy a párkapcsolaton belüli bénázások, hiszen a bezárkózásommal együtt járt a kishitűség, a szégyenérzet és a bátortalanság, így kimaradtam az udvarlásra való szocializálódásból. Utólag ezt már nehéz bepótolni, és bár sokat haladtam, még ma sem tudnék csajozni/pasizni egy szórakozóhelyen, max. hagynám magam sodródni az eseményekkel.

2. Az első 'lapozgatós könyv'

A lapozgatós könyv egy időben nagyon felkapott műfaj volt. Természetesen minden könyvet lapozgatni kell, ha nem akarjuk mindig csak a fedelüket bámulni, ezek azonban csak akkor élvezhetők, ha nem sorban haladunk az oldalakkal, hanem a megadott utasítások szerint ugrálunk ide-oda. A történetnek mi vagyunk a főszereplői, és a választási lehetőségeken belül mi irányíthatjuk a sztorit is, mígnem elérünk a célig, vagy elbukunk valahol félúton. A lényeg, hogy ezek a könyvek a szerepjátékok előszobájának számítanak. Mivel mi elég szegények voltunk, még véletlenül sem kerülhetett volna a kezembe hasonló kiadvány, azonban egy akkori jó barátom anyukája a postán dolgozott, és ő hozott egy darabot a fiacskájának. Azt hiszem, a Hóboszorkány barlangjai volt az. Amikor ez a barátom megmutatta nekem a könyvet, hihetetlenül tetszett az ilyen újszerű megoldás, és rögtön beleszerettem a dologba. A könyvek egymás után jelentek meg, mi pedig felváltva vettünk belőlük egyet-egyet, hol a húsvéti pénzből, hol születésnapra, hol karácsonyra, majd kölcsönadtuk a másiknak. Az érdi Skálában hamar kifogyott a készlet, de rokonok révén (akik rendszeresen kimenekítettek a családi fészekből) eljutottam egy budapesti szerepjáték-szaküzletbe, ahol teljesen véletlenül, tévedésből egy szerepjáték alapkönyvet vettem lapozgatós könyv helyett. Mellesleg az enteriőr láttán az állam is leesett. Ekkor 12-13 éves lehettem, és a szerelem máig is tart. A könyvet használni kellett, ha már megvettem, így kis társaság gyűlt össze, aminek én lehettem a középpontja. Én lehettem a mesélő, aki kitalálja a kalandot, és aki élet-halál ura a játékon belül. A rengeteg alkotó energiámat végre értelmes célnak tudtam szentelni, spirálfüzeteket töltöttem meg labirintusok alaprajzaival, képzeletbeli városok térképeivel, leírásával, kalandötletekkel és hasonlókkal. Nem mellesleg ez az egész nagyban segített a családom elöli menekülésben, és a kortárscsoport tagjaival szembeni helyes viselkedésre is nagy hatással volt. Végre barátkozós lettem. Nagy előny volt még, hogy mivel normális szerepjáték magyarul nem volt kapható, kénytelen voltam angolul olvasni ezeket a kiadványokat. Az, hogy egy 13-14 éves gyerek angolul olvas valamit, manapság nem nagy szó, de ne felejtsük el, hogy én akkor néhány évvel korábban még — kötelező jelleggel — oroszt tanultam! 

Az otthoni szerepjátékból pedig egyenesen következtek a klubok, a megfelelő szaklapok olvasása, majd találkozás az első gyűjtögetős kártyajátékkal. Ezt követte egy nagyon hasonló magyar játék megkedvelése, majd a csatlakozás annak alkotógárdájához. Két év játéktervezés után jött az 53 részes novellasorozat, a számtalan televíziós szereplés, majd újabb játéktervezés. Közben pedig kicserélődtek a barátaim, felfedeztem Budapestet, fejlődött az angoltudásom (kicsit a magyar is), ezekben a körökben ismert és népszerű lettem, és egy csomó pszichés problémám mérséklődött. Sajnálom, hogy manapság már csak regények olvasásában meg néhány netes játék élvezetében merül ki a hobbim gyakorlása. De azért 15 éven keresztül elég intenzíven nyomtam a dolgot.

3. Melegségem felismerése

Meleg bloggerként melegblogot írok, ennek ellenére igyekszem szem előtt tartani, hogy bár ez a helyzet alapjaiban határozza meg az életem, mégsem tekintek rá úgy, mint a világmindenség alfájára és ómegájára. Sokan mintha elfeledkeznének erről, és mindent szivárványszín szemüvegen keresztül látnak, de ha azt tekintjük, hogy a blogolás a többségnek pótol valamit, akkor ezt esetükben betudhatjuk ennek a pótléknak. Én nem ilyen vagyok. Szeretnék úgy tekinteni magamra, mint aki éppen olyan ember, mint bárki más, viszont ha állandóan a buziságommal foglalkoznék, az pont ez ellen hatna. Most persze itt a felkínált alkalom, hogy erről írjak, de hát mit is lehetne ide írni?

Az előző (de már jóval régebben megírt) bejegyzésem éppen erről szól, kár lenne újra bepötyögni ugyanazt. Igen, apránként én is rájöttem. Igen, tagadtam, tiltakoztam ellene, de azért lopva mindig fiúkra gondoltam. Az erotikus álmaimban a fiatal fiúk nagyobb arányban jelentek meg (és okoztak éjszakai ágybamagömlést), mint a nőalakok. Aztán igen, volt szégyenérzet is, félelem a lebukástól, ignorálás, próbálkozás, coming out meg minden, ami ezzel együtt járhat. Most itt vagyok, és én osztom az észt, bár szerintem abszolúte jogosulatlanul. És a történetnek még hol van a vége...? Hamarosan jön egy ordenáré lebukás, ami talán már meg is történt, csak még nem volt belőle konfliktushelyzet. Ahogy napról napra nő a bejegyzések száma, nő a látogatók száma, nő a keresőkifejezések száma, úgy nő az esélye annak, hogy egy 'illetéktelen' személy rám ismerjen ezekből a sorokból. Nem állítom, hogy fel vagyok erre készülve, de nem feledkezem meg róla. Mint ahogy a nagy történelmi személyiségek egy része, úgy én is tisztában vagyok a sorsom ilyetén fordulatával, aztán majd meglátjuk, hogy sül el. De mielőtt átmennék a filozófikus bloggerbe, inkább ugorjunk a következő pontra.

4. 2002. április közepe, Műegyetem rakpart

Na igen, most értünk ahhoz a bizonyos bagatell eseményhez. A 2002-es országgyűlési választások két fordulója között voltunk, és a FIDESZ kampánycsend előtti gyűlést tartott a Műegyetem előtt. Mondhatni hétköznapi dolog, én azonban itt tapasztaltam meg először (és egyelőre utoljára is) a tömegpszichózist. Az a temérdek ember ahogy hömpölygött...fiatalok, idősek, hírességek...mind nagyjából egy cél érdekében, a szabadidejéből áldozva...ez azonban mind kevés lett volna e földöntúli élmény megtapasztalásához. Azt egy apró momentum váltotta ki, mégpedig Fábry Sándor feltűnése a színpadon. Addig nemigen lehetett tudni róla, hogy — baloldalisága ellenére — a FIDESZ-szel szimpatizál, ezért a hömpölygő tömeg egy emberként adott hangot a csodálkozásának. Én is. Akkor átfutott rajtam ez az érzés, amit jó lenne még legalább egyszer érezni, akármi legyen is a kiváltó oka. 

A politika addig is érdekelt, és az oldal is adott volt, ez a rendezvény tehát maximum csak mélyítette az érzéseimet. Mielőtt a kommentek áradata csak emiatt a pont miatt érkezne, leszögezem, hogy csak kisebb mértékben politizálok érzelmi alapon (de ezt nem tagadom le), inkább racionális okok miatt köteleztem el magam a jobboldal mellett. A blogomból ez nem feltétlenüll derül ki, de hát ez egy másik műfaj. Mellesleg az elkötelezettségem — számtalan ok miatt — a későbbiekben még változhat.

5. Nagyanyám halála

Azt hiszem, ez szorul magyarázatra a legkevésbé. 27 éves koromig nem lehettem a magam ura. Mindig alkalmazkodnom kellett a felettem állókhoz, azokhoz, akik megszabták az egzisztenciális mozgásteremet. Egy önnön másságával tisztában levő embernek egy hasonló helyzet duplán kétségbeejtő, főleg, ha azt nézzük, hogy melegként az ember gyorsabban öregszik — ha értitek, mire gondolok. Másrészt a nagyanyám elég erős asszony volt, én pedig elég gyenge, így észre sem vettem, hogy az idő múlásával saját (addig fel sem igazán derített) jellememre teljesen rátelepedett az ő jelleme.

Csak a halála után kezdhettem el keresni önmagam, és azt hiszem, mostanra sikerült is megtalálnom. Azóta úgy öltözködöm, ahogy akarok, olyan a hajviseletem is, nincs beosztva a szabadidőm, a pénzem, azt eszem, amit akarok, és sorolhatnám. Sajnálom, hogy így alakult, de kár lenne a múlton rágódni. Az élet megy tovább, számomra ráadásul élvezhetőbben, mint korábban.

Nos, ennyi lenne. Hozzám képest röviden, a megszabott keretet túl nem lépve. Ideje leporolnom a tenyerem.

A szörnyen unalmas magánéleti bejegyzéssor után nem arról írok, amiről szívem szerint írnék, mert a napokban rosszul vagyok a politikától, és nem célom egy újabb vita kirobbantása. Amikor a diktatórikus hatalom anyagi és politikai örököseit rendszeresen védő hivatásos bőröndcsomagolók a demokráciát féltve állnak neki sikongatni, meg világvégét vizionálni, nehezen tudok érzelemmentesen kommunikálni a témában, és ilyenkor más blogokon és/vagy az olvasóim fejében könnyen a persona non grata titulust vívom ki a magam számára.

Máskor is elő szokott fordulni, hogy senki és semmi komoly nem érdekel, sőt néha még menekülni is szoktam a politikai-társadalmi témák elől, főleg a vizsgaidőszakok után. Otthon ilyenkor játszani szoktam, de a tömegközlekedési járműveken erre nincs lehetőségem, ezeken marad tehát néhány egyéb elfoglaltság. Rejtvényt fejteni csak ülve lehet, és manapság már nem is nagyon kihívás egyik sem, a fejemből kifelé bámulás nem perspektíva, a legyártása pillanatában hulladékká váló gagyilap, a Metropol a rejtvényeivel csak 2x5+1 percre tud lekötni, olvasni viszont sok félét lehet. Mivel menekülök, az emberi tragédiákat boncolgató világirodalmi remekek vagy magyar klasszikusok alul maradnak a gondolkodásra nem feltétlenül serkentő fantasy-irodalommal szemben. Persze csak átmenetileg, de ilyenkor olyan jó elmerülni egy képzelt világ képzelt hőseinek képzelt kalandjaiban. Kikapcsolhatom végre a politikai korrektséget, vagy azt, hogy vigyáznom kelljen a szavakkal, mert olvasás közben olyan világokba csöppenek, ahol a gonosz kompromisszumok nélkül gonosz, a jó pedig megkérdőjelezhetetlenül jó, és nem kell azzal szembesülnöm, hogy némelyek a szemétséget magasztalják, az érdemeset pedig a sárba rántják. Itt az erényes elnyeri méltó jutalmát, a bűnös pedig megbűnhődik — még ha átmenetileg felül is kerekedik, olvasás közben pedig nemcsak a problémák elől bujdosom, hanem még szórakozom is. Talán elég, ha Michael Ende A végtelen történetére utalok. Aki olvasta, esetleg filmben látta, tudja miről beszélek.

Fantasy témájú könyvből azonban ezernyi van, és ezek egy része bizony egy rakás szar. Unalmas koppintások vagy egyszerűen csak röhejes a témájuk vagy a szereplőgárdájuk. Ilyenekhez is volt szerencsém bőven, ezért ajánlanék egy (?) olyat, ami az én rendkívül kritikus szűrőmön nagyon is könnyen átcsúszott. Ez a Sárkánydárda (Dragonlance)-sorozat alap trilógiája.

Krynn világa sokban hasonlít az ókori görögök által elképzelt Földhöz, ahol számtalan isten és egyéb halhatatlan lény befolyása alakította a halandók életét, léteztek mágikus procedúrák, hatalmas harcosok, legendás olimpikonok és hasonlók. Az emberek és a többi — zömében Tolkien ihlette — faj többé-kevésbé békésen éli életét, a munkáját végzi, mulatságokra jár, tanít vagy a földet túrja. A kényes egyensúlyra a három főisten, Paladine a jóság/rend, Takhisis, a Sötét Úrnő és Gilean az egyensúly semleges ura együttesen ügyel. Takhisis persze újra meg újra kizárólagos uralomra törekszik, Paladine pedig rendszeresen megakadályozza ebben. Olyan ez, mint egy sakkjátszma, ahol rendszerint a sötét kezd, és mindig döntetlen a vége.

Az úrnő ezúttal sem nyugszik, felébreszti az előző háború után évszázados álomra kényszerített gonosz sárkányokat, a legelhivatottabb követőit pedig seregek toborzására biztatja, és a kezükbe ad néhány dolgot, amivel azok a győzelmüket könnyebben kivívhatják. Krynn földjét kisvártatva újra vér borítja, falvak semmisülnek meg és felborul minden, amiben valaha hinni lehetett. A Királynő seregei a legyőzhetetlen erejű sárkányokkal és a szinte a semmiből előbukkant sárkányfattyakkal sorra aratják a győzelmeket, és úgy tűnik, semmi és senki nem képes nekik ellenállni. Az országok behódolnak vagy végük van, Solamnia lovagjai kevesen vannak, hogy szembeszálljanak ekkora túlerővel szemben, a törpék visszahúzódnak föld alatti országukba, Thorbardinba, és magukra zárják a kapukat, az elfek pedig továbbra is egymással hadakoznak. A fajok közötti általános bizalmatlanság meggátol mindenféle összefogást, és ezzel a Sötét Úrnő seregeinek megállítását is kizárja. Úgy tűnik, minden elveszett.

Ilyen körülmények közepette találkozik a sötét seregek által megszállt Vigaszban egy kis társaság: néhány régi barát és egy pár idegen. A megszállókkal történő összezördülést követően menekülniük kell, és mire kettőt pislantanak, máris belesodródtak Krynn történelmébe. Eleinte szinte minden csak történik velük, később egyre inkább maguk alakítják a sorsukat, míg végül az egész világ szeme csak rajtuk áll. Közben számtalan csatát megvívnak, megdöbbentő felfedezéseket tesznek, bejárnak föld alá süllyedt és összeomlott vagy víz alá került városokat, istenekkel társalognak, többször fogságba esnek, hadseregeket vezetnek, ősi relikviákat kutatnak föl, szerelembe esnek egymással, ármány és összeesküvések áldozataivá válnak, és még ki tudja, mi minden történik velük, míg végül hősökké válnak.

Bár Margaret Weis és Tracy Hickman közös regényfolyama nagyban merít a fantasy nagy öregjétől, Tolkientől, mégis könnyedén túlszárnyalják őt. A gyűrűk ura vontatott, helyenként kimondottan unalmas, és a végére még a legelhivatottabb olvasó is bosszankodik, amiért Frodó önmarcangolása egyre csak fokozódik, ahelyett, hogy csökkenne. Ráadásul Tolkien műve ideológiáktól és metaforáktól terhes, ezért a világ problémái elől elmenekülni kívánó olvasó csalódhat, amiért nem azt kapja, amire vágyik. A Sárkánydárda-trilógia azonban végig pörgős, szinte letehetetlen olvasmány, ami sokadik olvasásra is maradandó élményt nyújt, miközben nehezen található benne hasonlóság a cselekménye és a háttere, valamint a való világ között. A karakterek kontúrja határozott, de ennek ellenére nem túl kiszámíthatóak, és míg az olvasó a történet végére ér számtalan meglepetést okoznak neki. A gonoszak őszintén gyűlölhetők, a főszereplők igazán szerethetők, és bevallom őszintén, némelyikük halálakor még sokadik olvasásra, felnőtt fejjel is elfátyolosodik a tekintetem, és gombóc keletkezik a torkomban. A mellékszereplők szintén nem unalmasak, igazi, kidolgozott jellem mindegyik, és ami számomra a legfontosabb, Krynn sárkányai nem olyan lehentelni való hústömegek, mint más történetekben, hanem saját érdekekkel és akarattal rendelkező, önnön hatalmukkal tisztában levő, gondolkodó lények.

Az őszi alkony sárkányait, A téli éj sárkányait és A tavaszi hajnal sárkányait minden korosztálynak és mindenkinek ajánlom. Aki még csak ismerkedne a fantasy irodalommal, annak (természetesen A gyűrűk ura mellett) kötelező darab — bár félő, hogy rögtön túl magasra kerül így a mérce —, aki már megismerkedett vele, de csalódott benne, annak itt a lehetőség új esélyt adni a műfaj számára, de aki csak szórakozna egy kicsit, vagy aki hozzám hasonlóan a valóság elöl menekülne néhány órára, annak is melegen ajánlom.

És ha valaki végigolvasta mindhárom kötetet, és nem tudott betelni a csakis saját hatalmát növelni kívánó Raistlin Majere, a szerelmei között vívódó félelf, Tanis Tanthalas, az örökké zsörtölődő Tűzkovács Kova, az ikertestvérét fenntartások nélkül kiszolgáló, kissé együgyi Caramon Majere, a lovagi erkölcsök szerint élő Sturm, a félelmet nem ismerő, mindenre kíváncsi surranó, Tasslehoff Fúróláb és a többiek kalandjaival, annak nem kell aggódnia, ugyanis a regényfolyam több, mint 200 (!) kötetet számlál. Mellékszálak, előzmények, következmények, a szereplők különálló kalandjai vagy teljesen máshol, máskor játszódó történetek ezek, amik közül 42 jelent meg eddig magyarul. Külön nem térnék ki rájuk, talán majd másik postokban, közös jellemzőjük azonban, hogy amelyikben nem közreműködött a szerzőpáros, az általában nem olyan jó (vagy kifejezetten gyenge), amelyikben viszont szerepel a nevük, az hozza az alapsztori szintjét.

Felkérést kaptam YShouldIBeaSaint-tól, hogy én is számoljak be 1. életem első meghatározó könyvéről, 2. azokról, amiket szívesen olvasnék el újra 3. és azokról, amiket  2007-ben olvastam. Persze nem pont így hangzott a kérés, de ez egy körkérdés, ami egy kicsit mindenhol torzul, én minden estre ezekre tervezek válaszolni. Még sosem passzolt nekem ilyen labdát senki, szóval most örülök, és inkább nem is bevezetek tovább. 

Fogalmam sincs, mi volt az első meghatározó könyv szánalmas kis életemben, de az biztos, hogy már óvodásan tudtam olvasni. Emlékszem egy korai példányra, ami mindössze 8-10, fél centi vastag lapból állt, és úgy kezdődött, hogy "Bari-bari Bárány, alig áll a lábán/ Nem is láb az, csak pipaszár — szokta mondani a szamár", de ez utóbbi — hely hiányában — már a második oldalra szorult. Ott volt aztán a Gőgös Gúnár Gedeon, a Mosó Masa mosodája és az Ablak-Zsiráf is, kinek ne lennének ezek meghatározó könyvek? Az általános iskola alsó tagozatának kötelező olvasmányait nem szerettem, sem az olvasókönyvek gagyi, néhány bekezdésnyi szövegeit (amik olyanok voltak, mintha nem is iskolásoknak, hanem gyp-seknek szánták volna őket), sem a Kincskereső kisködmönt, és a János Vitéz sem fogott meg. Az első olyan könyv, amit igazán élveztem, az a Pál utcai fiúk volt. Na, az nagyon bejött, ezért is olvastam el egy huzamban, aztán másnap még egyszer. A következő mérföldkő A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója volt, meg az Őrülten egészséges vagyok és a folytatása, bár az lányoknak szólt (legalább megtudtam pl., milyen első alkalommal menstruálni, viszont lehet, hogy itt kezdtem nemi identitás-ügyileg kisiklani). Csak ezek után találkoztam a fantasy-vel, és ha nem minden idők legjobb trilógiája kerül először a kezembe (Sárkánydárda krónikák), valószínűleg ezen találkozás után búcsút is mondtunk volna egymásnak. Ezek után már megszerettem az olvasást, és temérdek könyvet faltam fel.

Ezek között volt olyan, amit azóta többször is elolvastam, és némelyiket szívesen olvasnám el újra (ha nem állna glédában a polcomon kb. 150 könyv, amit ki szeretnék még végezni). Dumas A három testőre az örök favorit, amit már ötször olvatsam, a Húsz év múlvával egyetemben, és valószínűleg életem során 1-2 alkalommal kezembe veszem még. Az ezüstérmet a már említett Sárkánydárda krónikák kapja, amit 3x olvastam el (és amiről tervezek majd egy külön bejegyzést írni). A Galaxis útikalauz stopposoknak az a könyv, amit szívesen olvasnék még újra, meg végig is, mert az 5 részből eddig csak hármat tettem magamévá. A Harcosok klubját valszeg hamarosan megint végigolvasom, az avatár-trilógiára  (Shadowdale/Tantras/Waterdeep) sem nagyon emlékszem már, és Stephen King minden bizonnyal legjobb alkotását is megint végig kéne rágnom (Hasznos holmik). Máshoz nem nagyon fűlne a fogam.

Nálam a könyv egy szent dolog. Nem hajtom be a lapok sarkát, nem firkálok beléjük, nem satírozok, nem húzok alá, és úgy általában vigyázok rá. És ha egyszer elkezdtem olvasni, akkor szentségtörésnek tekintem, ha nem fejezem be tisztességesen. Vannak azonban olyan könyvek, amiket egyszerűen képtelenség végigolvasni, és muszáj vagyok letenni őket. Ilyen volt a Földburok című sci-fi förmedvény, aminek kétszer is nekivágtam, de másodszorra sem bírtam, Maugham Színház című műve (amit az Ördög sarkantyújának végigszenvedése után voltam kénytelen letenni), Joseph Hellertől a Valami történt (pedig anyám mondta, hogy a vége miatt érdemes végigszenvedni) és a Catcher in the rye, majd a Zabhegyező, amit sem angolul, sem magyarul nem tudtam 30 oldalnál tovább élvezni. Ja és, a Zendülés a Caine hadihajón is ebbe a csoportba tartozik (szintén kétszeri nekifutásra).

2007-ben elég sok alkotást elfogyasztottam. A Dragonlance világ könyvei közül az alap trilógiát újra elolvastam, majd utána egy előzmény-négyes két könyvét, A Kard lovagjait és A Korona lovagjait. Wass Alberttől a Tizenhárom almafát és az Elvásik a veres csillagot, Orwell 1984-ét, Gárdonyi A láthatatlan emberét, Móricz Rab oroszlánját és Bulgakov A mester és Margaritáját. Az egyetemi olvasmányokon felül még elolvastam a Mesterségem a halált is, Robert Merletől.

Van még valami kérdés?