fiatalok bejegyzései

Ez a fiatalember azt állítja, hogy az első előbújása úgy esett, hogy a testvére a Twitter-fiókjába belesett, de szerintem a családja minimum süket-néma és vak is. Mintha kissé ordítana róla, hogy melyik csapatban játszik...

 

Első látásra cuki, én pedig csak irigykedem, mert hogy lehet valakinek ilyen sima bőre és ilyen szép, fehér fogai (meg tökéletes frizurája és stílusos szemüvege)?

Második (harmadik és sokadik, mivel egy rakat videója van) látásra viszont meg kellett állapítanom, hogy már rövid távon is kurva nehezen tudnám elviselni a társaságát. Nem elég, hogy amerikai módon affektál és nyújtja a szavakat, de még a hajtűdobálós stílusa is rátesz erre egy lapáttal. Öe.

Az viszont már a videó megtekintése közben eszembe jutott, hogy én is könnyen hasonló sorsra juthatok, csak nem Twitterrel, hanem a bloggal.

...témát választottam. Tudjátok, azt kutatom, hogy vajon a melegekben van-e egy plusz költözési motiváció a nem melegekhez képest.

Nem az a baj, hogy a 30 tervezett interjúból még csak 6 van meg, nem is az, hogy április 12. a határidő (miközben 11-én vélhetőleg szavazatot számlálok), és nem is az, hogy esetleg nem tudnék mit írni. Nincs baj. De sokkal könnyebb lett volna, ha mondjuk az emberi, de főleg a fiatalokra jellemző trógerség és lumpenproli viselkedés a témám. Módszer: résztvevő megfigyelés.

Tegnap és tegnapelőtt moziban voltunk, mindkétszer az Arénában, ami hétvégi estékhez méltón teli volt suttyókkal. Ezek azok a fiatalok (többek között), akik a plázákba járnak bandázni. Ülnek a fotelokon, hangoskodnak, és persze reprezentálják önnön szépségüket és divatosságukat. Elég fél órát eltölteni egy ilyen intézményben, és összetéveszthetetlenül megállapíthatjuk az idei divatot: Beckham-fülbevaló, szűk farmer, fehér öv, vasalt haj, tornacipő és csillogós, fekete kabátka. Ugyanígy meg lehetett állapítani évekkel ezelőtt, hogy a csajoknál a kotonkabát volt a menő (ez a hosszú, steppelt cucc), aztán a szőrmegalléros-kapucnis kabát, aztán a lila bármi, és így tovább. Persze más a divat a rockereknél (30 éve ugyanaz), a deszkásoknál meg a retrosoknál (sorolhatnám), de van egy réteg, aminek a tagjai mindig az aktuális divatot követik, és egy példány közülük mindig úgy néz ki, mint az összes többi. Nyilván ezek nem feltétlenül ugyanazok, mert a réteg egy része párt talál magának, összeköltözik, belet ereszt és eligénytelenedik, más része meg éppen abba a korba lép, amikor a LEGO-t a faszverés váltja föl, tehát cserélődik az állomány és a génkészlet, és biztosan akad olyan is, aki a tavalyi kollekciót kilomtalanítja, hiszen követni kell az aktuális trendet.

Azon gondolkodtam tegnap, hogy vajon egy lány, amikor párt választ, és a párja az ilyen metroszexuális srácok közül kerül ki, akkor vajon miért pont azt választja, és miért nem bármelyik másikat? Teljesen csereszabatosak, legalábbis kinézetre biztosan. A lelkébe szeret bele? A romantikus szép szavakba? Az intelligenciájába? Öööö, hát az utóbbi biztosan nem, mert bármennyire is helyes egy ilyen példány, amikor a KFC-nél sorban állva arra kényszerülök, hogy a hangját halljam...hát, nem taglóz le az intelligencia áradása. Ezek olyan férfias izék, akik mindig a csajokról beszélnek, ki mennyire kurva, milyen jó mobilja van valamelyiküknek, ki mit szólt be a másiknak, hogy baszta meg a harmadikat, vagy hol kapni olyan menő cuccot éppen. Unalmas, felszínes és egy nagy nulla az egész. Viselkedni, azt meg végképp nem tudnak. Hőbörögnek, visítoznak, harsányan röhögnek, pattogtatják a rágót, satöbbi.

Engem úgy neveltek, hogy ha vadidegen emberek között feltűnően viselkedtem, akkor rám szóltak, hogy a bácsik nem kíváncsiak ám rám. Ebben a szellemiségben létezem most is: igyekszem nem feltűnősködni, ha pedig ezt más teszi, az zavar. Nagyon. Zavar például, amikor valaki a tenyeréből hallgatja a zenét, jó hangosan, zavar, amikor a rágóját fújkálja, intelligens fejjel, zavar a harsány röhögés a metrón, zavar az elfeküdve ülés, zavar a csókolózás, a pusziszkodás, és átevezve a nyugdíjas generáció vizeire, zavar a fog- és orrszívás is, meg még vagy húsz dolog, amiket nem sorolnék föl. Idegbeteg vagyok, ezektől pedig egy vérben forgó szemű, de önmagát visszafogó dühöngő őrültté válok, és csak az a kérdés, mikor pattan el a húr, hogy aztán vagy engem vernek össze, vagy engem visznek el.

Ha egy ilyen fújkálós tini picsa felszáll a metróra, és mondjuk öt zengő gumicsattintás után leszáll, majd felszáll egy másik, aki ugyanezt csinálja, akkor az nekem nem olyan, mintha 1-től kezdenék újra számolni, hanem mintha a 6., 7. és további effektek érnék a fülemet. Most úgy a 112572.-nél tarthatok, úgyhogy miután minden hasonlónál megállapítom, hogy "már megint", majd felteszem magamban a költői kérdést, hogy "mért van mindenhol ennyi fasz?", jön az illető(k) válogatott módszerekkel való kivégzése, gondolatban. Sajnos már ez sem nyugtat meg. Vennem kell egy autót.

De autóval sajnos nem mehetek be a moziba (kivéve az autós mozikat, amik meg már nemigen vannak), úgyhogy az ilyen helyeken a filmélményt rettenetesen rontja, hogy rajtam kívül mások is vannak ott. Tegnap például már azon felbasztam magam, hogy egy mögöttem, kicsit balra ülő pár a Tesco-s szatyorból túrta elő a TG-popcornt, mer' nehogy má' azt a drága szart vegye meg a büfébe', aztán vagy egy órán keresztül zörgött a celofánnal, ráadásul nyitott pofával ette a kukoricáját. Konkrétan mögöttem szintén kukoricáztak, szintén nyitott szájjal, ráadásul úgy, hogy az egyes szemeket egyenként is szétharapták, szóval a recsegés mellé még egy csikorgó hang is társult. A harmadik megint csak recsegtetett, dolby surround hatássá erősítve számomra az effektet, az ülésemet rugdosta, a negyedik meg mellettem ült, és állandóan leejtette a pulóverét. Én már tényleg azt variáltam magamban, miként kéne megragadnom valamelyikük grabancát, és előre baszni vagy három sorral lejjebb, hátha kitöri a nyakát. Élvezhető volt ám a film nagyon.

Hazafelé már csak abban reménykedtem, hogy a sok suttyó olyankor már valami ótvar diszkóban issza a Bomba-pezsgőjét és szívja az aranymalbit, és a metróra már nemigen jut belőlük, de tévednem kellett. Láttam például 5 teljesen egyforma (lásd fent) srácot, egy kupacban, de azokat nem kellett elviselnem, mert másik kocsiba szálltak. Mi viszont direkt akartunk egy kb. 14 évesekből álló csoporthoz képest másik kocsiba szállni, azonban végül ők is azt választották, amelyiket mi. Szorongatták a pezsgősüvegeiket (mert ugye a pezsgő a menő, attól gazdagnak érezhetik magukat), és feltűnősködtek. Az meg már kimondottan röhejes volt, ahogy az egyik csaj lába folyamatosan nyeklett a tűsarkú cipőben, mert fölvenni még fel tudta, de járni benne már nem, a másik meg a csizmájával csinált hasonló mozdulatokat, de az meg azért, mert olyan szűk farmerba szuszakolta bele a hájas valagát, hogy egy kényszerzubbonyban kényelmesebben lett volna el. Áhh, nem is ragozom.

Szakdolgozatot kéne ebből írni kérem. Előbb készen lennék vele, mint a buzisággal, és még csak utána sem kéne olvasnom a témának. Elég csak kilépni a lakás ajtaján.

A 30. születésnapom közeledtével — érthető okokból — egyre többet foglalkozom az öregedés gondolatával, az öregséggel magával, és önkéntelenül is olyan gondolatok jutnak eszembe, amik eddig elkerülték a pici kis buksimat. Mondhatni mindenről ez jut eszembe. Ez persze viccesen hangozhat, hiszen 30 évesen még mindenki fiatalnak számít, na de vegyük hozzá, hogy egy 30 éves meleg férfi egy legalább 40 éves heteroval egyenértékű a saját köreiben. Ez pedig nyugtalanságra ad okot.

Megfigyeltem például, hogy amikor a Balaton felé tartottam a vonaton (aztán meg vissza), milyen könnyedén vettem az irdatlan hosszú utat. Régebben alig bírtam kezdeni magammal valamit, most meg szépen elolvasgattam, elsudokuztam több mint 3,5 órát, és maximum a gyerekek visongatása idegesített némileg. Tény, hogy egyre nehezebben viselem a kicsiket, pedig egyébként szeretem őket, meg ők is engem. Nyilván a kreativitásom és a spontán játékötletek tömkelege kedveltet meg velük, pedig ha tudnák, hogy ha nem mások gyerekei volnának, mekkora sallerokat kenegetnék le nekik legszívesebben, amikor nem tudnak viselkedni (merthogy általában nem tudnak, ugyebár)... Szóval ledöcögtem, öregesen, nyugodtan. Persze az is lehet, hogy azért vettem olyan könnyedén ezt a hosszú utat, mert nem siettem sehova, és utána sem volt semmi dolgom, maximum a valagam áztatása az iszapos tófenéken. Ha így van, számomra is van még remény.

 

 

Megfigyeltem aztán, mennyire vonzza a tekintetemet az a számtalan szép fiútest, amik a strandon kerültek a látóterembe. Lapos has, széles váll, bazi jó frizurák és bronzos, szőrtelen bőr. Aztán amikor lepillantottam saját anyagi börtönömre, a kontraszt mélyen elkeserített, mivel a fürdőnadrágom felett egy maréknyi lógó hájat láttam, a legutóbbi szőrtelenítés óta kisarjadt borostával tarkítva. Ebből két dolog következett számomra: 1. nekem már késő kinézni valahogy, mert úgysem fog sikerülni, 2. ha 10 évvel fiatalabb lennék...

Amikor azonban közelebb értek hozzám azok a szoborszerű alakok, meg kellett állapítanom, hogy nem is annyira izmosak, és bár kockás a hasuk, az inkább a soványságtól van, mintsem a kidolgozottságtól. Ez persze az én kinézetemen semmit nem javít, cserébe viszont egyértelmű jele annak, hogy már a szemem sem a régi (például a fogaim után, amik ugyan már nem a régiek, viszont még nem is újak).

Az iszaphajigálásokkal terhes fürdőzések után zuhanyozni mentem a szállásunkon, és ilyenkor egy tükör elé kerülve megpillanthattam, miként őszül a halántékom. Avagy nem is őszül, csak kiszívta a nap? A rossz szemeimmel ezt alig bírtam eldönteni, de aztán a 'kiszívta' verziónál maradtam, mivel a halántékomtól kicsit távolabb növő, egyértelműen ősz szálak segítségével különbséget tudtam tenni a szőke és a szürke között. Ez marha megnyugtató volt... Egyre csökkennek az esélyeim a világ fiatalságánál, bár ebben az esetben a hajfesték még csodákra lehet képes (csak éppen egyre kevesebb felület van az alkalmazásához). 

Azon is elcsodálkoztam, milyen sztoikus nyugalommal tűröm a távol lévők és harmadik személyek fikázását, hátuk mögötti kitárgyalását. Régebben erős késztetést éreztem az éppen támadott illető megvédésére, de mostanra már csak hümmögök. Belefáradtam az állandó mérlegbillentgetésbe.  Hárman voltunk ugyebár felnőttek, plusz 3 kamasz meg két kisebb forma kölyök. Utóbbiak rendetlenek voltak, ez alap. A három nagy viszont szerelmi háromszöget képezett, ráadásul egyikük egy idegen család sarja volt, ami nem is volna probléma, hogy ha például a szülei némi pénzmagot is mellékeltek volna a gyerek nyaralásához. Ez elmaradt, viszont a kiscsaj folyamatos nyávogása, suttyó viselkedése nem. Ott volt aztán a másik kamasz anyja, aki folyamatosan ezt a kiscsajt osztotta a háta mögött (mit mondott, mit csinált, hogy nézett...), meg a barátom, akinek meg is jegyeztem, hogy az utóbbi időben olyan, mint a ház előtt a kispadon pletykáló öregasszonyok, folyamatosan másokkal van elfoglalva.

Abból is éreztem az öregedést, hogy egyre tágabb szemekkel vettem tudomásul, amikor a mostani fiatalság szexuális életével kapcsolatos információk jutottak el az elmémbe. Tudniillik, hogy van nekik olyan egyáltalán. Ott volt ugye a párocska, akik még 16 évesek sincsenek, de már rendszeres nemi életet élnek. Jó, ne legyünk prűdek. De amikor jóformán mindenki előtt teszik ezt, arra azért már húzom a számat. Egyrészt nem kéne non-stop egymás szájában lefetyelni, mert két ember nem attól szereti igazán egymást, ha a lehető legtöbb nyálat öklendezi át egymás szervezetébe. Másrészt nem kellene (például) az ebédlőasztalnál olyan megjegyzéseket tenni, amiktől a sokat látott felnőttek is elpirulnak. Pontosabban csak azok, mert a kamaszjaink szemérme máris a múlté, ahogy a szüzességük is. Harmadrészt a parton való hentergés közben a kezembe került a 100xSzép című ifjúsági magazin egy példánya, ami ugyebár szexrovatot is tartalmaz. Ugyan nem Veress Pali bácsi nyomja a sódert (meg a kérdésekre a választ), de a rovat alapjában ugyanaz, mint a hajdani IM megfelelő rovata. Döbbenet, hogy milyen fiatalok milyen hülye kérdésekkel jönnek, ami egyúttal azt is tökéletesen példázza, ezeknek a 14 éves gyerekeknek mennyire nem kéne még a szexen gondolkodniuk. Nem attól válik éretté valaki, hogy meg tud markolni egy faszt, vagy tudja, melyik lyukba (majd egyszer) való a (most még csak pelyhedző) lomposa.Utóbbira jó példa volt az is, amikor a kamasz trió harmadik tagjától megtudtuk, hogy bizony az első két tag nem védekezik. A barátom persze rögtön leizzadt, hiszen számtalanszor elmondta a kölkének, hogy használjon óvszert, sőt,vett is, adott is neki eleget, erre a felelőtlen HGY nem csupaszon kufircol?), ráadásul én is közöltem vele, hogy örüljön, mert hamarosan újra anyuka lehet. Még ideje sem volt megdöbbenni, mire máris visszakérdezett, hogy "talán inkább nagymama, nem?". Mondom nem, ha a 16 éves gyerekének gyereke születik, akkor ő anyuka lesz, nem nagymama. És hogy hogy jön ide az én korom? Hát úgy, hogy ez is csak arra emlékeztetett, amikor én ilyen korú voltam, mennyire messze voltunk még bármiféle nem aktustól. Sok idő eltelt azóta...

Végül — hogy valami pozitív is legyen — szembesültem saját lexikális tudásom kiterjedt méreteivel. Lehet, hogy hamarosan egy fogatlan, elhájasodott, kopasz öregember leszek, de legalább ott a tudat, hogy az eltelt idő alatt valami kis tudást is magamra szedtem. Nincs is erre jobb bizonyíték, mint a csendes éjszakákon magunk elé ragadott laptop, és rajta a Honfoglaló-elérési lehetőség, ugyanis minden játékot megnyertünk, amiben én is részt vettem. Sőt, olyan is volt, hogy a nyaralókolléga baromi vesztése állt, de amikor felébredtem (merthogy ez reggel volt), és pislákolni tudott a tudatom, máris győzelembe fordítottam a játszmát.

Kell is ez a kis ego, hogy ne járjak úgy, mint Brian Kinney a QaF megfelelő epizódjában, amikor is felkötni tervezte magát a 30. születésnapja alkalmából

A címmel a Mi folyik itt, Gyöngyösön? című elhíresült mondatra szeretnék utalni.

12 éve ebben a városban élek. Sok helyen jártam, elég jól kiismertem a közlekedést, néha még a mellékutcákat is be tudom azonosítani, látatlanban. Hozzászoktam a tömeghez, az emberek mentalitásához, de ez nem jelenti azt, hogy belefásultam volna a közegbe, ezért amikor valamilyen visszásságot tapasztalok, legalább belül tiltakozom. Nem lehet persze mindig mindent szóvá tenni, hiszen annyi említésre méltó eset történik nap mint nap, hogy az ember nem győzne méltatlankodni, vannak azonban olyan napok, amikor — talán a lelkivilágom felborultsága miatt — nagyon besűrűsödnek a dolgok, és ilyenkor hőbörögni kezdek. Mint például most.

Nem is említem a hajléktalanokat, a kéregetők tömegeit, a naponta százával lerobbanó BKV-buszokat, a húgy- és hányásszagot, a szemetet, a fővárosi pénzügyi botrányokat, a közlekedési dugókat, mert nem erről akarok írni, hanem az emberek, főleg a fiatalok (nálam fiatalabbak) viselkedéséről.

Felszállsz például egy tömegközlekedési járműre. Tegyük fel, hogy fel is férsz, és találsz olyan ülést, amin nem éktelenkedik egy öles, fényesre kopott fekete massza, nem sárgállik a vizelettől, és nem úszik a morzsában. Utazgatsz szépen, és közben a fiatal utastársaid viselkedését figyeled/szenveded el. Mert mit csinálnak?

— fennhangon beszélik meg a szexuális életüket, hogy ki kit mikor és hányszor baszott meg, szopott le (így), ki hányszor veri ki naponta. Általános iskolás kis nyikhajok is (főleg azok).   

— zenét hallgatnak a mobiljukon, persze fülhallgató nélkül, hogy mindenki hallja, milyen jó kis számaik vannak. Eleve ki van írva a buszokon, hogy tilos rádiózni, avagy az utastársakat a nyugodt közlekedésben zavarni, de ugye ki tartatná be ezeket?

— szinte nekilátnak baszni szeretkezni (ha tudnak egyáltalán ilyet), annyira falják egymást. Kidugott nyelvvel nyalakodnak, és néha még egymás nyakát is lefetyelik, pedig az már igazán a hálószobába való tevékenység. Nem akarsz odafigyelni? Nehéz, mert közben cuppognak, csettegnek, meg minden, ami ezzel együtt jár.

— hanyatt fekszenek az üléseken, a lábaikat pedig vagy felteszik más ülésekre, vagy belenyomják az előttük ülők hátába.

— rágóznak, amit egyrészt fújkálnak, hogy csak úgy zeng tőle az egész jármű, és esetleg még az ülésekbe is nyomják a ragacsos szarjaikat.

A hangoskodás , egyéb közönséges viselkedés már meg sem üti az ingerküszöbömet.

Tegnap* Pénteken moziba mentünk a Ricsivel. Az utolsó ház balra (The Last House on the Left) című filmet terveztük megnézni, amit viszont már csak alig-alig játszanak valahol. A Westendben még ment, ezért oda mentünk, annak ellenére, hogy előzetesen megbeszéltük, igyekszünk azt a plázát elkerülni, mivel ott gyűlik össze a legtöbb ótvaros, viselkedni képtelen pöcs. Mivel azonban ennyire a végét járja már ez a film, a vélhetőleg kevés nézőre való tekintettel mégis a Nyugatinál kötöttünk ki. Jó, megvesszük a jegyet, lóhalálában eszünk egy pár falatot, aztán beülünk mozizni.

Tényleg nem voltak sokan, a jegyünk is jó helyre szólt, ami ráadásul még csak foglalt sem volt. Igaz, a reklámok alatt érkeztünk, át is kellett verekednünk magunkat egy párocskán, én meg még bohócot is csináltam magamból, amikor rosszul léptem, és kis híján a csaj ölében kötöttem ki. Előfordul. Annak viszont nem kellene előfordulnia, hogy a balra-mögöttem ülő trió mindhárom tagja az előttük levő sor fejtámláira teszi a lábát, majd 40 percen keresztül rugdossa azt, az egész sort rezonáltatva ezzel. Baszd meg, oda rakod a kutyaszaros talpad, ahova más a fejét dönti!? A kezdés után vagy 10 perccel egy kupac barom érkezett, akik további 10 percig tanakodtak fennhangon, hogy hova szól a jegyük, zavarva ezzel (meg a furakodással) az összes többi nézőt, újabb fél óra elteltével meg egy újabb párocska érkezett, akik pont mellettem kaptak helyet, a sarokban. Ahogy leülnek, az első dolguk, hogy ők is az előttük levő sor támláira basszák fel a lábaikat, majd ölelkezni, csókolózni és beszélgetni kezdenek. Na így nézz meg egy filmet emberek (?) között, drága pénzért. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a csoportosan érkezett suttyók a legizgalmasabb részeknél (és a legvéresebbeknél) hangosan röhögtek, és tapsoltak! Hogy röhögnek, az még oké, mert bár az adott jelenetek pont, hogy brutálisak voltak, és a csökött kis agyuk nyilván csak így tudta lekezelni a látottakat, na de tapsolni? Istenem, hova kerültem? Lassan az lesz, mint Amerikában, ahol a nézőközönség végigérzelmezi a filmet (tapsol, röhög, hujjog, fujjog, ujjong)?

Mire kijöttünk a teremből, én olyan ideges voltam, hogy azon magam is meglepődtem. A Westend tetején tartott cigarettaszünet keretében persze újabb cigányoid suttyó-hordák társaságába kerültünk, az épületbe visszatérve pedig újabb és újabb galerik mellett haladtunk el. Mindenki laza, mindenki menő, és egyik sem tud viselkedni. Most komoly, mire az Eklektikába értünk, olyan agresszivitás tolult fel bennem, hogy már fennhangon mondtam a Ricsinek: "Bárcsak a Magyar Gárda olyan is lenne, amilyennek beállítják, és nem egyenruhás bohócok gyülekezete, aki néha kiállnak itt-ott a főtérre". Jó érzésű ember persze az ilyet magában tartja, ha meg már kiszaladt, legalább nem reklámozza, de ezzel nem is az a célom, hogy magamat égessem vagy megbotránkoztassam az olvasóimat, csak szeretnék előzetesen megvillantani egy motivációt, ami a Jobbik választási sikerének kulcsát jelenti. Később erre úgyis visszatérek (külön bejegyzésben).

(Néhány mondatban azért emlékezzünk meg magáról a filmről is. Nos, összességében nem tetszett. Az eredetit nem láttam, ezért nem tudom őket összehasonlítani, de az biztos, hogy ebben, amikor nem történik semmi, akkor valóban semmi nem történik, amikor viszont történik, az nagyon erőszakos. Megrázó. Talán, ha eredeti történeten alapulna, de ennek nincs nyoma. 5/10-re értékelem.)

De tényleg, ennyi suttyót elviselni egy rakáson, valóban embert próbáló feladat. Ahogy később hazafelé metróztunk, azon gondolkodtam, miként lehetne a legjobban körülírni azt a kifejezést, ami a leggyakrabban kiül az arcukra. Tudjátok, az a világfájdalommal elegy flegma pofa (valójában a totális szellemi nihil), amit csak még teljesebbé tesz egy rágógumi nyitott szájjal való csócsálása, és/vagy a hulahopp-karika fülbevaló a buta kis női arcocskák két oldalán. Nem mondom, hogy néha még azt is hallani, miről beszélnek, mert mindig hallani — tekintve, hogy képtelenek kulturált hangerőn megnyilvánulni. A tapasztalat pedig elkeserítő. Hallották-e, mi van a Bubuval Csucsuval, Karesszal vagy a Sanyikával, (ki, kivel, mikor, hányszor), hol voltak bulizni, mit ittak és mennyit (Esküdj! Halloood?). Semmi.  Ezek soha egy könyvet nem vesznek a kezükbe, soha egy rejtvényt nem fejtenek, csak mobilt nyomkodnak vagy néznek ki az okos kis fejükből, bele a világba, és közben csettegnek. Rájuk sem lehet nézni, pedig amellett, hogy hangosak, kötözködnek — eleve baromi agresszívak—, rágyújtanak a metrón, beszólogatnak a fiatal lányoknak, meg amit csak el lehet képzelni. És mindenhol ott vannak, egyre nagyobb számban. A jövő generációja, a jövő apukái és nagypapái.

Amíg az Eklektikáig átvillamosoztunk, csupa ilyeneket lehetett látni. Ez talán azért van —általában —, mert a hétköznapi emberek este 9 után jellemzően már otthon tespednek, és a Győzikét meg a többi hülye műsort nézik, sőt, a különféle házibulikba, kerti partykra hivatalos egyedek zöme is célba ér addigra, így az utcán a csavargó, plázákban bandázó tróger népség aránya jelentősen megnövekszik. Ezért tűnik úgy, mintha csupa ilyenből állna az egész város. Na mindegy. A blogtalin a kézfogások, ismerkedések és egy nagy sokára megkapott koktél elfogyasztása után elkezdtem végre feloldódni. Komolyan mondom, az áldatlan állapotok, és a kilátástalan jövőbe való belegondolás miatt olyan ideges voltam, hogy a szívem majd kiugrott a mellkasomból, és remegett a gyomrom. De itt egy kicsit jobb volt a helyzet (na jó, sokkal), csak éppen a társaság java részét nem ismertem, a másik része kénytelen volt elkülönülni, mert nem volt helye a központi asztalnál, a többiek meg jól elvoltak egymással. Odamentünk ötödik keréknek (akiket ráadásul ki hívott? — csak beállítottunk, ugyebár), és bár eleve csak egy órára akartam beugrani (hirtelen ötlettől vezérelve), ha nincs ott Pablo, aki szóval tart, akkor szerintem tíz perc után javasoltam volna a Ricsinek, hogy távozzunk. Erre végül csak egy kollektív asztalbontás után került sor, de talán így is volt a legjobb.

Hazafelé viszont jött a második felvonás: kis utcákban kanyarogva a Körútig, onnan a Nyugatihoz, majd éjszakai busszal hazáig. A kis utcákban gyomorforgató hányásszag, pisafolyamok, ölelkezve óbégató, hamisan éneklő tini picsák (persze seggrészegen), az Oktogonnál kis szünet, majd dülöngélő részegek, aszfaltra köpködő nők, az éjszakai járaton meg megint csak egy sikoltozó, buszon alkoholizáló, hangos, tróger cigány banda. Ja és mellesleg leszarom, ha valaki kifogásolja, amiért nevén nevezem a népeket. Az esetek 80%-ban cigány vagy cigány-szerű emberekről van szó, és csak kisebb részben nem-cigányokról. Ez az arány szépen változik, ahogy egyre több fiatal züllik le erre a szintre. 

Szép, új világ vár ránk. Nincsen illem, nincsen jellem, nincsenek szabályok, normák, és nincsen te, csak én vagyok. Nincs kétségem afelől, hogy én vagy öngyilkos leszek, vagy konkrétan valamilyen huligán (vagy bűnöző) áldozatává válok egyszer. Esetleg elmenekülök egy tanyára vagy én leszek sorozatgyilkos, már így is kijelentettem, hogy nem gyártanak annyi lőszert, amennyit én el tudnék használni. Ezt tartogatja nekem, nekünk a jövő. És megint csak felteszem a kérdést: csodálkozunk, hogy a rendet hirdető (szélsőségesnek nevezett) politikai formációnak ekkora sikere van? Van olyan, aki azt hiszi, hogy csak én vagyok kekec meg mindennel elégedetlen, és ezek a problémák valójában nem is léteznek? Hová fog ez az egész vezetni? Tesz valaha valaki valamit? És ha tesz, mit tehet?

És akkor még egy kérdés, amire azért nem tudom a választ, mert szinte kizárólag csak Budapesten mozgom: vidéken ugyenez a helyzet, vagy ott azért jobban tartja magát a tradicionális, viszonylag normális viselkedéshez való ragaszkodás? 

*: a bejegyzést még szombaton kezdtem el megírni

AvPlaten a saját blogjában nemrégiben egy olyan sorozatot indított, ami a generációkkal, köztük korunk party-generációjával foglalkozik. Ezen bejegyzések és a reagálások az én gondolataimat is elindították, ezért úgy döntöttem, hogy magam is megírom a véleményemet a témával kapcsolatban. Mivel azonban nem szeretnék az ötletlopás bűnébe esni, és Platen eredetileg elképzelt gondolatmenetébe sem szeretnék belerondítani, a kész írást csak azután teszem olvashatóvá, hogy 1. ő maga befejezte a sorozatát, 2. engedélyt kapok tőle a közzétételhez.**

Rögtön előrebocsátanám, hogy az alább szereplő dolgok nélkülözik az alapos tudományos felkészülést, nemigen van kapcsolatom 'party-arcnak' mondható emberekkel, és diszkóba (vagy ahogy manapság nevezik őket: klubokba) sem járok. Ezért aztán minden itt szereplő gondolat csak egyfajta amatőr per-pillanat hangosan gondolkodás egy kívülálló részéről. Lássuk akkor, mit is lehet tudni úgy általában.

Platen nyomán induljunk a kályhától. Miről is szól egy-egy generáció vagy szubkultúra? Utóbbi fogalmat ugyan még korai volna bevezetni, azonban sokkal könnyebb a kettőt együtt vizsgálni, ezért teszek ennyi engedményt magammal szemben. 

 

A generáció kifejezést én két értelemben használom. Egyrészt az egymástól 20-25 év eltéréssel született emberek csoportját, másrészt a különféle meghatározó történelmi időszakokban létezett emberek csoportját értem alatta. Ezúttal az utóbbi értelmezés kap szerepet. Ha a történelemben visszatekintünk, a XX. századnál régebbre nemigen van értelme visszamennünk, mivel ugyan a reformkor nagy alakjait már generációnak lehet tekinteni (ahogy a szabadságharc fiataljait is), a fenti értelmezés tekintetében inkább a XX. század közepétől találunk csoportokat. Ilyenek voltak a már Platennál is emlegetett '68-asok vagy a hippi-mozgalom követői, és persze jó pár másik generációt is találunk (a Ratkó-gyerekek a generáció első értelmezése alá esnek). Ahogy a gazdaságban vagy a világpolitikában, úgy itt is inkább a nagy földrajzi kiterjedésű, vezető gazdasági hatalmak voltak a meghatározóak. A hippi-mozgalom az USÁ-ból indult, a 68'-asok Európa vezető hatalmaiban jelentek meg, míg a punk Nagy-Britanniában ütötte fel a fejét. Ettől függetlenül Magyarországot sem kellett félteni, mivel a szocializmusban a hatalom minden igyekezete ellenére is beszivárogtak a világ meghatározó mozgalmainak ideológiái (amik közben sokszor vagy jelentős torzuláson vagy kiüresedési folyamaton mentek keresztül), ugyanakkor a magyarországi sajátosságoknak megfelelően kialakultak csak magyar viszonylatban jelentős mozgalmak is. Ha a hippiket tekintjük, azt találjuk, hogy azok főleg az akkori idősebb (életkori) generáció viselt dolgai ellen lázadtak. Nem akartak úgy öltözni, ahogy szüleik, nem akarták azokat a zenéket hallgatni, egyáltalán nem akartak úgy élni sem (lásd például a kommunákat), de a szexuális forradalom is egyfajta lázadásnak tekinthető. Mindehhez jött hozzá a vietnámi háború elleni fellépés, ami már politikai síkra terelte a mozgalmat. Magyarországon ebben az időben elképzelhetetlen lett volna a hippik azonnali megjelenése, mivel itt a legcsekélyebb változtatási szándék is minimum gyanússá tette az embert. Amikor az 50'-es évek tervutasításos rendszerében még a racionalitás irányában megfogalmazott újítási elképzelésekért is szabotőrnek minősült valaki, amikor pusztán a kirívó, átlagostól eltérő öltözet is rendszerellenességet feltételezett, akkor senki nem merte magának megengedni, hogy hipp-hopp virágos ruhákba öltözzön, fejpántot kössön, és fatalpú klumpában járjon az utcán. Később azonban enyhülni látszott a szigor, és a hatalom rájött, hogy célszerűbb inkább tűrni az ilyesmit, de még jobb az új jelenségre rátelepedni, és szabályok közé szorítva támogatni azt. Így apránként átszivárgott a határon a kor öltözködési szokása, zenéje, megjelentek a megfelelő magyar együttesek is (pl. a Neoton), de sem a kiterjedt és általános kábítószer használat, sem a vietnámi konfliktussal kapcsolatos ideológia nem jelenhetett meg, ezért összességében inkább csak utánzásról beszélhetünk. A szovjet blokk egyik országa fiataljainak persze ez is bőven elegendő volt, hiszen nálunk minden felértékelődött, ha az nyugati vagy nyugatias volt, bármiről is volt szó (ez egyébként még a mai napig is jelen van a közgondolkodásban). A konfekcióipar szűkös kollekciója helyett a fiatalok kézzel varrott ruhákat hordhattak, ami nemcsak megvalósította az idősebb generációval szembeni lázadást, de az addig be nem teljesíthető önmegvalósításra is lehetőséget teremtett.

Később (ahogy a diktatúra szigora egyre enyhült) ez a hippi-mozgalom(nak nevezhető valami) részben új értelmet nyert, amikor is megjelentek az ún. 'csövesek'. Pusztán az idősebbek elleni lázadásba elkezdett beszivárogni a politikai ideológia is. A szakadt ruha (később (amikor már itt is lehetett kapni) a farmer), a hosszú haj, az elhanyagolt arcszőrzet önmagában a rendszer elleni tiltakozást fejezte ki. Nem egy esetben fordult elő, hogy az így kinéző delikvenst a rendőr a puszta megjelenése miatt bekísérte az őrsre, ahol megborotválták és/vagy levágták a haját. Természetesen minden ilyen alak azonnal a Nagy Testvér figyelmének középpontjába került, mivel bárminemű, rendszerre veszélyes változtatási szándék leginkább ezen körökben bukkanhatott fel. Csak az tud újítani, aki látja a rosszat, és meg van benne a változtatás szándéka is.

És lőn! A rendszerváltás korában készült felvételeken jól látható, miféle alakok jelenítették meg az egypártrendszer alternatíváját. Csupa ápolatlan kinézetű, szakállas, kockás inges fiatalember (lásd Kövér László vagy Orbán Viktor '89-es fotóit). Innentől kezdve aztán egyre gyorsuló ütemben nyomult hazánkba a nyugati tömegkultúra, és hamarosan megjelentek a legkülönfélébb zenei irányzatok és szubkultúrák. Míg eleinte csak úgy határozhatta meg magát valaki, hogy 'módos' vagy 'rocker', addig később már lehetett 'rapper' és számtalan más is. Minden tekintetben szabad volt a pálya. Az ABBA, a Boney M, a Doors, és a többi után jöttek a New Wave együttesek, meg a külföldi rockzenekarok. Mindennek megvolt persze a magyar megfelelője is, hiszen volt nekünk saját Depeche Mode-unk (Bonanza Banzai), saját szinti-pop bandánk (pl. Első emelet), aztán jött a magyar Mr.President (Ámokfutók), fiú- és lánybandák...sorolhatnám. Ha ebben jobban elmélyülnék, gyorsan kikötnék a tömegkultúra gazdasági szereplők általi meghatározottságánál, de most nem ez a téma.

A popzene mellett ugyanis megjelent valami egészen új irányzat, a techno. Ingoványos talajra érkeztem, mert lehet, hogy a techno nem is egy átfogó zenei irányzat neve, hanem egy a sok új hangzású irányzat közül, mint amilyen pl. az acid, a house vagy a rave, én azonban úgy tudom, hogy a techno ezek összefoglaló neve (ki lehet javítani nyugodtan). A végeredmény szempontjából persze mindegy, mivel itt a lényeg az új irányzat betörése. A korábbi szubkultúrák mellé megjelent egy szubkulturális jellemzőkkel átitatott tömegkultúra-ág, ami azonban jelentősen eltért a korábbi szubkultúrák jellemzőitől, főleg abban a tekintetben, hogy ideológiája nem valami ellen szólt, és önmeghatározása sem volt olyan éles kontúrokkal megrajzolva.

Mert mi egy szubkultúra (és itt térek át a másik fogalom meghatározására)? Olyan emberek csoportja, akik különféle ideológiák mentén szerveződnek, valamint sajátos normákat, viselkedési szokásokat, kulturális közeget alakítanak ki maguk számára. A többségi társadalommal nem feltétlenül helyezkednek szembe, de jól behatárolható kapcsolati hálóval rendelkeznek, ezért ezen közegek határvonala könnyen meghúzható. Az említett ideológia zömében valami ellen szól. A hippik az őket megelőző generációk ellen, a punkok a hatalom, a rend ellen, a szkinhedek a bevándorlók ellen, a rapperek a többség és/vagy a gazdagok ellen, az emosok a felnőttek ellen, stb. A lényeg, hogy mindig meg akarják változtatni a jelenlegit. Természetesen az ideológiailag behatárolt ellenfél, vagy legyőzendő intézmény meghatározása mellett a szubkultúra tagjai mindig határozottan kiállnak egymásért is.

Kivéve a hajdan technosoknak nevezett vonulat, mert a technoban nincs ideológia, nincs ellenfél. Éppen ez vezetett a sikeréhez. Míg a rockban vagy a RAPben mindig erős az ideológiai töltet, addig a techno zenében sokszor még szöveg sincs, de ha mégis, az olyan kevéske, ami önmagában alkalmatlan (dalszövegek keretein belül) bonyolult gondolatok megfogalmazására, vagy csak annyira futja belőle, hogy 'érezzük jól magunkat itt és most'.

Köztudomású, hogy Magyarországon (de világszerte is) a fiatal korosztályhoz tartozók a legkevésbé aktívak politikailag. Nem csoda tehát, ha a pusztán a szórakozásért való létet, az egymással együtt töltött önfeledt percek mindenek előttiségét, a hasonszőrűek globális szeretetét (és egyáltalán a szeretetet) hirdető új irányzat hirtelen ilyen rengeteg követőre tett szert. Három másik tényező is jelentősen elősegítette a techno terjedését. Az egyik a politika volt, ami semmiképpen sem ellenezte ezt az új irányzatot. Mivel ideológiamentes, ezért nem törekszik a jelenlegi megváltoztatására, tehát semmilyen hatalmi berendezkedésnek nem kell(ett) tartania tőle. Ráadásul a közre sem veszélyes, hiszen nem generál feszültségeket (mint pl. a szkinhedek kisebbségellenessége), nem okoz anyagi kárt (mint a graffitis-deszkás szubkultúra), mentálhigiénés problémákkal sem jár (mint bizonyos szekták vagy az emosok világnézete), és nem ösztönöz a bűnözésre (mint a bandák tevékenysége vagy a RAP-kultúra). Bár a drogfogyasztás a technosok között is erőteljesen jelen van, az pusztán a szórakozásból magából következik, de nem tartozik konkrétan a technos léthez (mint ahogy a raszták állandó füvezése). Hangsúlyozom, hogy mostanáig pusztán az új irányzat megjelenésének idejéről, és az azt követő időszakról beszéltem, de még nem érkeztem el a jelenhez. Mivel a fiatalok zöme nem törődik a világ dolgaival, sem a politikával sem semmivel, ami a puszta létezésen vagy a szórakozáson túlmutat, még a demokráciákban is ezen a leghasznosabb szinten lehet tartani őket.

 

 

A másik tényező, hogy az elitnek sem sértette az érdekeit. A felső tízezer fiataljai maximum akkor csatlakoznak valamilyen szubkultúrához, ha kimondottan a szüleik ellen akarnak lázadni. Az elit tagjai nem vegyülnek az alsóbb rétegek tagjaival, ráadásul folyamatosan menekülniük kell előlük. Arra gondolok itt, hogy amikor ők teniszezni járnak meg yachtutakra, akkor az őket követő réteg feltörekvő egyedei is elkezdik ezt művelni, hogy befogadják őket a felettük állók, és hogy azokhoz hasonlatosnak érezhessék magukat (üldözéses utánzás). Ez persze az elitnek nem érdeke, ezért mire minden újgazdag teniszezni kezd, ők már rég squasholnak, hogy továbbra is felettük állók maradhassanak (stb.). A techno irányzat azonban arisztokratikus életmódjukkal sem ütközött, és a követésével a fiatalok sem vágták el magukat a köreikben igen magas társadalmi és kulturális tőke kihasználásának lehetőségeitől (képzeljük csak el, ha egy gazdag gyerek beállna punknak, és az utcán lejmolna cigit (ez persze eleve abszurd)). Erről majd később.

A harmadik tényező a gazdaság. Szintén azért, mert a techno ideológiamentes, a jelentős gazdasági szereplőket semmi sem gátolta abban, hogy gyorsan rátelepedjenek a megjelent új irányzatra. Nem kellett attól tartaniuk, hogy úgy járnak, mint manapság a Lonsdale márkát gyártó cég, akinek a termékeit a szkinhedek azért is hordják oly erőszeretettel, mert a márkanévben szerepel az NSDA betűsor, ami a hajdani német nemzetiszocialista párt névbetűire emlékeztet (egy P híján). A menő Devergo, Diesel, GAS, Kenvelo, Énergie, stb. márkák gyártói hamar felismerték az üzleti érdekeiket, és jelentősen meg is szedték magukat, miközben hozzájárultak a techno szubkulturális jellegű motívumainak kialakításához. Elvégre nem kell nagy megfigyelőképesség ahhoz, hogy észrevegyük, mindig az ezen zenéket hallgatók köreiből kerülnek ki a mainstream divat leghűebb követői. A '90-es évek második felében a fekete izompóló-vajszínű farmer-csatoscipő, később a "kerekes cipő" (Buffalo), aztán a boxolós cipő, napjainkban pedig a szőrmegalléros dzseki-oldschool cipő viselői nyilvánvalóan a diszkóba gyakran járók közül kerülnek ki. A márkák között az ártól függően rangsor is kialakult. Pl. a Devergo, a Diesel és az Énergie a legmenőbb (egy ideig a Saxoo is az volt, de mára inkább a második kategóriába került), a GAS vagy a Kenvelo a középkategóriás, a Fishbone vagy a SMOG pedig a legolcsóbb divatos termékeket gyártja. Ezek viselése önmagában jelzéssel szolgál mások számára a viselő anyagi helyzetéről, a legdrágább ruhák kínálata pedig a fiatalok körébe is közvetíti a reprezentáló fogyasztást, maximálisan szolgálva ezzel a divatcégek érdekeit.

Ezért is írtam egy kicsit korábban, hogy a techno-kultúra nem szubkultúra, hanem szubkulturális jellemzőkkel átitatott tömegkultúra-ág. Nehéz volna elvitatni, hogy a techno napjainkra a legsikeresebb zenei ággá vált, és hogy a legtöbb fiatal választja magának az ezen irányzatokhoz köthető egyéb jellemzőket is (a divat vagy a diszkókba (klubokba) járás). És itt jutok el ahhoz a belátáshoz (bár Platennél még vitattam), hogy valóban nem egy szubkultúráról és nem is egy mozgalomról, hanem egy generációról beszélünk.

A techno és az új fajta diszkók megjelenése után több belső és külső folyamat indult el. Az egyik ilyen külső folyamat, a többi zenei irányzat reneszánsza volt. Kezdetben azok az előadók, akik nem emelték be az új motívumokat a zenéjükbe, hamar lemaradtak az élbolytól (kivéve az addigra már megkerülhetetlenné vált előadók, mint pl. Elton John vagy George Michael, stb.). Innentől kezdve avíttnak számítottak. A 'régi' a régi és új elegyítésével maradhatott talpon, (így született meg számos populáris nóta,) vagy maximum innentől kezdve az idősebb korosztályból tarthatta fenn magát. Mivel azonban zenei téren mindig a fiatalok igényét kell kiszolgálni az anyagi jólét eléréséhez, a régiek maximum elvegetáltak. A technot és a technos fiatalok jelenségét ellenzők azonban kezdettől fogva azt hangoztatták, hogy az új zenék igénytelenek, hiszen előadóik zöme semmilyen hangszeren nem játszott (és most sem), és még a kottát sem ismerte, a fiatalok pedig tucatemberek. A mainstreamtól önmagukat megkülönböztetni kívánók ezzel egy jó adag muníciót kaptak törekvéseikhez, így rövidesen számtalan zenei irányzat és szubkultúra újulhatott meg. Nézzük csak meg, milyen sok sikeres rockzenei szerzemény van napjainkban.

Egy jelentős belső folyamat pedig a differenciálódás, és az ahhoz kapcsolódó kisebb folyamatok összessége. Mivel a techno hatalmas tömegeket mozgatott meg, várható volt a differenciálódás gyors bekövetkezése. Itt egyrészt a további irányzatok (goa, trance, stb.) megjelenése mellett a hagyományos rétegződésre gondolok. Ahogy a diszkókban egyre terjedt az új fajta szórakozási mód, és ahogy az elit egyre nagyobb része is bekapcsolódott, úgy alakultak ki itt is az élet egyéb területein is létező rétegek. A ruházkodást már említettem, de a drogfogyasztás terén is eltérőek lettek a szokások. Míg a szipunak a partykhoz semmi köze, addig a marihuána (és részben a hasis) már igen elterjedt lett, pedig az korábban inkább a raszták és a rapperek privilégiuma volt. Az LSD-t ennél gazdagabbak engedhetik meg maguknak, ahogy a kimondottan diszkódrognak nevezett Speedet és Extasyt is. A hagyományos diszkókban vélhetőleg ezek a legelterjedtebbek (bár a gomba vagy a rush is nyilván előfordul). Az elit helyeken azonban már nem ilyen játékszerekkel bódítják magukat, hanem a kimondottan drága szerekkel, mint amilyen a heroin vagy a kokain. Elit helyek. Természetesen a csóringerek nem egy helyre járnak az elittel. Utóbbiak csak a leggazdagabbak számára fenntartott helyeken mulatnak. Ha a party-kultúra elemeit egy grafikonon ábrázolnánk, az y-tengely mentén egyre gyakrabban találkoznánk a white party (ehhez ugyebár már ruhatár is kell), a face control, a dress-code, a welcome drink és hasonló kifejezésekkel. A vidéki kultúrházakban rendezett szombati zenés-táncos mulatságoktól jelentősen távol állnak, a hab-partys, jacuzzis, gogo táncosos szórakozóhelyek, ahova már nem is léphet be akárki. Itt térünk vissza az elit számára való vállalhatósághoz, és a szubkultúra fogalmához is.

A címben szereplő partyk népe ugyanis a én szóhasználatomban a fiataloknak az a köre, akik szinte minden alkalommal ilyen szórakozóhelyekre járnak, otthon ilyen zenét hallgatnak, a klubokban való megjelenéshez válogatják ruhatárukat (ide értve a napszemüveget vagy akár a mobiltelefont is), reprezentáló fogyasztást folytatnak, ismerik a külvilág számára teljesen jelentéktelen nevű DJ-ket, és tisztában vannak a fent már példaként említett kifejezésekkel és azok jelentéstartalmával is (míg a többség vélhetőleg nem tudja, azok mit takarnak). Tehát egy szubkultúráról van szó, mégpedig egy olyan szubkultúráról, amely az imént ecsetelt differenciálódás végterméke.

Összefoglalásul csak annyit, hogy korunk fiataljai valóban egy sajátságos generáció tagjai, ebben Platennel immár teljesen egyetértek (a továbbiakat nála olvashatjátok), azonban egy bizonyos kör ezen belül szubkultúrát alkot, annak minden tényezőjével.

Aki mindezt végigolvasta, annak gratulálok (megírni sem volt semmi), ha pedig bárkinek kifogása van, vagy valamilyen adalékkal szolgálna, kommenteljen nyugodtan.

* a címet egy korábban a HírTV-n bemutatott, a témával foglalkozó dokumentumfilm nyomán adtam

** a hozzájárulást már napokkal ezelőtt megkaptam, de még be kellett fejeznem a nagy 'művet'. Aki direkt emiatt látogatott Platentől hozzám (beleértve őt magát is), attól elnézést kérek, amiért eddig pofára ejtettem