film bejegyzései

1. Ez a 701. bejegyzésem, aminek tiszteletére szerettem volna néhány érdekes, vicces vagy egyéb okból kifolyólag említésre méltó keresőkifejezést közre adni, de mivel haldoklik  a statgép, erre nem kerülhetett sor. A jubileum tehát ezúttal ennyi.

2. Ahogy a Freeblog, a 979 blog is haldoklik, ez nem kétséges. Az, hogy nincs időm írni, sok esetben igaz, de annyi időm azért lenne, hogy egy-egy röpke bejegyzést lefirkantsak. Az a baj, hogy már kedvem sincs hozzá, így fordulhat elő, hogy bár téma lenne bőven, két hete rá se bagóztam a blogra. Sokszor napokig még a kommentekre se nézek rá, a statgép hibája meg aztán a maradék ihletemet is elveszi. Az 5. blogszülinapot azért még tuti kivárom, aztán meglátom, mi lesz.

3. Közben viszont már előkészítettem internetes jelenlétem átlényegülésének alapjait (valamit a blog nélkül/helyett/után is csinálni kell), azaz Lost ex-bloggerrel közösen indítottunk egy tublr oldalt. Bár van már hasonló, úgy döntöttünk, a jövőben (mi is) megpróbáljuk felfedezni Budapest lehető legtöbb arcát és szegletét, és közben igyekszünk minél többet megörökíteni abból, azaz ez egy Budapest témájú fotóblog (lesz). Az odavetett 'csak úgy' fotók közt megpróbálunk majd minél több olyan összeállítást kipakolni, ami vagy valamilyen téma vagy valamilyen kontraszt köré csoportosul. Ha minden jól megy, az idő előrehaladtával egyre több ellentétpárt sikerül megtalálnunk és megörökítenünk...bár még nagyon képlékeny a dolog. Ötletelünk, fényképezünk, aztán majd lesz valami. Azt viszont már most tudjuk, hogy messze nem ragaszkodunk a turistacsalogató helyszínek minél varászlatosabb színben való feltüntetéséhez, itt bizony lesz árnyoldal is. Minden, ami Budapest.

4. Egyébként nem panaszkodom a munka mennyisége miatt sem. Ettől a héttől eleve rettegek, mert még nem látom a közepét sem, nemhogy a végét. Éves zárás, havi ÁFA, új ügyfelek, szarkavaró régiek, megállás nélkül csöngő telefon, ingerültség, késői ebéd, ingázás a cégek között...na jó, inkább hagyjuk is.

5. Még azóta sem sikerült eljutni egy edzőterembe, de a héten már megint nagyon erősen rákoncentrálunk, aztán hátha végre. Kellene már, mert itt a nyár, mindenki izmos és fit, csak én nem. Persze idén nyárra már lófaszt sem lehet felszedni, de sosem késő elkezdeni a következőre készülni.

6. Nem vagyok oda a képregény-adaptációkért és/vagy szuperhősös filmekért (az egy Batmant leszámítva ugye), de a Bosszúállók kimondottan élvezetes és nézhető volt. Az ilyen filmek nagy kockázata, hogy a hollywoodi megoldásokat kedvelő rendezők a szuperhős téma miatt még egy (vagy több) lapáttal rátesznek mindenre, így végül egy teljesen abszurd, végtelen túlzásokkal teli szart kapunk tőlük. Ez a film viszont végig a számomra is elfogadható keretek között maradt, és még a 3D technikára sem feküdt rá tolakodó szinten. Gyakorlatilag fel sem tűnt, hogy ez egy 3D-s film, olyan természetesnek hatott az egész.

7. Van a másnaposságomnak egy olyan vetülete (a fizikai gyötrelmeken túl), hogy először felébredek, megállapítom, hogy másnapos vagyok, tesztelem az érzékeimet, a szervrendszereimet, aztán visszagondolok a történtekre, és megállapítom, hogy — meglepő módon — mindenre emlékszem. Aztán ahogy telik az idő, egyre több részletről derül ki, hogy igazából fogalmam sincs, hogyan is volt, sőt, komplett fél órákat, eseménysorokat hiányolok az estéből. Például két külön helyszín közötti út eseményeit, azaz hogyan kerültem oda? Ilyenkor bekapcsol az aggódási mechanizmus, hogy "Úristen, ugye nem csináltam semmi vállalhatatlant?", aztán beletörődöm, hogy ha mégis, hát biztos cuki, váratlan vagy vicces volt tőlem, de ami történt, megtörtént, ideje a jelenre koncentrálni. És akkor jön a jeges rémület, amikor visszahallom vagy beugrik, hogy igenis csináltam, és a többiek azóta is ezen röhögnek. Jaj! (Persze nem kell semmi extrémre gondolni, de az én visszafogott lényemnek a minimális önmagam elengedése is sok tud lenni.)

8. Eljött az idei lomtalanítás ideje, én pedig megint egy jó nagy halom felesleges kacattól szabadultam meg. De mintha egy grammal több hely nem lenne a lakásban mégsem.

9. Kaptam egy névtelen képeslapot (ami a FIDESZ hajdani választási plakátját ábrázolja), gyerekírással, és számomra érthetetlen (bár értelmes szavakból áll) üzenettel. Hogy mik vannak...?

10. Megint lehet szurkolni, hátha megfogjuk az Isten lábát. Egy barátom azt mondta, hogy hajtogatni kell magamban a pozitív gondolatokat, és akkor bevonzom a tutit. Szóval: hozzánk jönnek, mert fiatalok vagyunk és agilisek, közel vagyunk, olcsók vagyunk, felkészültek vagyunk és szimpatikusak vagyunk. Hozzánk jönnek könyveltetni, hozzánk jönnek könyveltetni...

Van itt egy videó, amit mindenkinek ajánlok, aki érdeklődik a szociológia, a társadalmi problémák, a közélet és/vagy a dokumentumfilmek iránt. 51 perc ugyan, de szerintem megéri megnézni, vagy esetleg csak tevés-vevés közben meghallgatni.Tanulságos.

Kis magyar abszurd megint, merthogy erről a témáról még mindig nem lehet normálisan beszélni, írni, nyilatkozni.

Abszurd, hogy a készítő, az MTVA sőt, az egész társadalom nyomban rasszista, fasiszta, kirekesztő és cigányellenes, de mint tudjuk, az SZDSZ nem szűnt meg, csak átalakult. A prominensek szétfröccsentek, de még mindig erősen kötődnek egymáshoz, és úgy mocskolnak határon belül és kívül mindent és mindenkit, aki nem velük fúj egy követ. Maximum ha visszanyal a fagyi, akkor Kanadáig menekülnek, szintén jó nagy (és hamis) botrányt kerekítve maguk köré.

Abszurd az is, hogy minden rasszistázó tudja, mi a helyzet az országban, mégsem mer legalább csendben maradni, muszáj Brüsszelig sikítani. Ez náluk kényszer, vagy egyfajta automatizmus, motoros funkció. Merthogy egyébként mindenki tudja, mi a nagy büdös helyzet, éppen ezért szoktam mondani, hogy kis hazánkban az emberek a cigányokkal szemben nem előítéletesek, hanem csak tapasztalataik vannak, és azokat fogalmazzák meg. Az előítélet az, amikor mások elmondása alapján, empirikus tapasztalás nélkül viseltetünk negatívan valakikkel szemben, azonban itt aki elmúlt mondjuk 6 éves, van saját tapasztalata, ami alapján ítéletet alkothat. És most sarkítottam.

Abszurd az is, hogy ha egy (vagy több) cigány olyat mond a többi cigányokról, ami ezen halmaz részhalmazának nem tetszik, akkor a halmaz részhalmaza kitagadja a róluk csúnyákat mondó(ka)t, mintha ez csak így menne.

Aztán abszurd, hogy az MTV leadja ezt a dokumentumfilmet, mert nem talál benne előzetesen semmi kivetnivalót, majd az ismétlést mégis letiltja, mert amikor kirobban a balhé, már mégis kifogásolhatónak ítéli a tartalmát. Avagy nem is akarta megismételni (mondják), ami viszont érdekes, hiszen a köztévé műsorának túlnyomó többsége ismétlés. Miért pont ez maradt volna ki?

Végül — de nem utolsó sorban — abszurd, hogy az Egymillióan a sajtószabadságért csoport üdvözli a meg nem ismétlést, majd amikor az üdvözlés és a csoport neve közötti paradoxonra felhívják a figyelmüket, arra hivatkoznak, hogy ez nem cenzúra, hanem a média önszabályozása, holott anno a médiatörvénnyel kapcsolatban az volt az egyik bajuk, hogy a retorzióktól való félelem miatt majd mindenki öncenzúráz (szabályozza magát), ami pedig a sajtószabadságot veszélyezteti. Ennyit róluk is...

Van itt aztán egy másik filmecske is, ami hasonló téma:

Erre mondhatnám, hogy no comment, mindenki értelmezze a látottakat maga, de azért egyetlen dolgot csak megkérdeznék, költőien: miért van az, hogy mindent az államnak kell megoldani? Miért az államnak kell ajtót szerezni, patkányt irtani, a szemetet elvinni, tüzelőt adni, házat építeni (majd odaadni)? Meg a többit. Miért nem lehet ezek egy részét a nagy munkanélküliség melletti szabadidőben elvégezni? Nincs ott pár deszka meg pár szög? Nem lehet a patkányokat módszeresen agyoncsapkodni vagy a szemetet eltüzelni, elvinni, hogy ne szaporodjanak oda? Sorolhatnám. És akkor a fent emlegetettek felháborodnak, hogy ha valaki azt meri nyilatkozni, hogy ha az érintettek nem segítenek magukon, az állam nem tehet semmit.

A filmeket a Mandiner blog nyomán citáltam ide.

Februárban és márciusban annyit ültem a moziban, hogy már kicsit be is sokalltam tőle (persze nem a sötét, hanem a viselkedni képtelen nézőtársak miatt), szóval bőven lenne mit megírni. Meg is fogadtam, hogy amikor nincs semmi említésre méltó írnivalóm, akkor nyomok egy-egy moziélményt, de még ezzel is le vagyok maradva.

Pedig A Vaslady-t szinte még a premier napján (ami nem most volt) láttam, hiszen ez még számomra is várós filmnek ígérkezett. Egyrészt Meryl Streep már olyan sok filmben bizonyított, hogy most sem kellett félnem a csalódástól, másrészt a téma miatt is kíváncsi voltam rá. Nem igénylem én már az állandó lövést, robbanást, az agyatlan, logikátlan baromságokat, sokkal jobban szeretem a filozofikus vagy történelmi témájú filmeket, és ez ugye az utóbbi kategóriába tartozik. Talán azért féltem egy kicsit mégis a csalódástól, mert a Ricsi (aki köztudottan elég alaposan tájékozott a filmek terén) olvasott pár külföldi kritikát, amiben ha nem is lehúzták a filmet, de legalábbis savanyúan nyilatkoztak róla (mert nő rendezte, mert állítólag túl sok benne a fikció, az aránytévesztés, stb.). Akkor még messze nem volt biztos az sem, hogy Oscar lesz a vége, de aztán mindenki nagy örömére mégis csak jó helyre került a legjobb női főszereplőnek járó díj.

Szóval beültünk, és nem kellett csalódni, kritikák ide vagy oda. A film végig érdekes marad, Meryl Streep iszonyú zseniálisan alakítja Margaret Thatchert, de olyannyira, hogy ha behunynám a szemem, nem tudnám eldönteni, melyik felvétel az igazi, és melyik hangzik el a filmben, a Thatcher öregkorára megváltozott világ és a régi idők közti kontraszt is tök jól van ábrázolva (és a hangsúlyok is jó helyre kerültek), és a visszaemlékezések nincsenek beleerőltetve a többi jelenet közé, mert a jelen szinte átúszik a múltba és fordítva. Egy bánatom volt, hogy nekem az egész túl rövid volt, emiatt a miniszterelnök asszony karrierjét csak hatalmas ugrásokkal követhettük végig, pedig én kíváncsi lettem volna a kezdeti sikerekre is. Még elnéztem volna legalább egy órácskát. E kis hiba ellenére is mindenkinek ajánlható film, én 9/10-re értékelem.

És még egy dolog, ami vitát fog generálni, érzem, de akkor is kikívánkozik. Azt nem értem ugyanis, hogy miként fér össze, hogy valaki megállás nélkül ellenzéki kormányellenes propagandát nyomat a Facebookon, közben meg a Vasladyért rajong, de úgy, hogy az nem csak a filmért való lelkesedést, hanem Thatcher pillanatnyi vagy tartós imádatát is sugallja egyben. Hogy fér ez a kettő össze, amikor az orbáni úthenger és a hajdani brit miniszterelnök asszony radikális lépései között nem nehéz (legalább ideológiai) párhuzamokat felfedezni? Amikor az íreket vagy a tüntetőket/sztrájkolókat veri szét a brit rendőrség az oké, menő, meg előre mutató tett, szükséges rossz, de a magyar lépések mind ördögtől valók? Bevallom, nem mélyültem el a thatcherizmusban, és a konkrét eseményekkel sem vagyok kellő alapossággal tisztában, mert csak annyit tudok, amennyi gyerekkoromból megmaradt  (mivel én a Thatcer-Reagan-Gorbacsov időben voltam kis szaros) és ami az idők során rám ragadt, de valamiért mégis párhuzamosságokat vélek felfedezni. Konzervatív, a hatalomkoncentráció híve, borzalmasan EU-ellenes, és nem riad vissza a határozott fellépéstől, hogy csak pár többé-kevésbé párhuzamos dolgot említsek, bár Orbán nem EU-ellenes, ugyanakkor Thatcher a privatizáció és a szabad piac mellett politizált, míg a jelenlegi miniszterelnökünk ennek éppen ellenkezőjét tűzte ki célul. Persze nem feleltethetők meg egymásnak, már csak azért sem, mert más korban, más földrajzi területen élnek, más a népek mentalitása is, és az öröklött problémák súlyossága/számossága sem azonos, de azért nehéz nem észre venni pár dolgot.

De visszatérve a filmre, ha megjelenik majd DVD-n, egy példányt biztosan megveszek belőle.

Tarthatatlan ez az állapot, amit itt a blogban művelek, se bejegyzés, se erekció reakció, se semmi. Nem fér bele az időmbe. De hogy ez legalább kicsit megtörjön, halmozás nélkül, külön-külön fogok írni a közelmúltbeli film- és egyéb élményeimről, kezdve a legrégebbivel, haladva a legfrissebb felé. Ez van...

Tehát Suszter, szabó, baka, kém, amit kb. három hete láttam valamelyik moziban. Ricsinek várós film volt, és a témája alapján én is kíváncsi voltam rá, de annyira nem jött be. Hidegháború, megfigyelés, ügynökösködés, konspiráció, politikai gyilkosságok, meg minden, ami ezzel jár. Ez eddig oké, mert az ilyet szeretem, de ennek a filmnek a története annyira szövevényes, hogy a magam részéről — bevallom — a végén már végképp nem tudtam, hogy ki kicsoda, és mi miért történik. Az a sok név, fedőnév, helyszín és esemény...már néhai nagyanyám jutott eszembe, aki hajlamos volt egy film második felénél megkérdezni a családtagoktól, hogy "ez ki?", mindezt a főszereplőre vonatkozóan. Röhögtek is rajta, at kérdezve, hogy "Te melyik filmet nézed?". A könyvváltozat biztosan érthetőbb, hiszen ott több a tér a történetvezetésre és a kifejtésre.

Kimondottan rossz persze így sem nem volt a film, mert például a helyszínek és a kosztümök tök jól idézték a korabeli, elnagyolt használati eszközöket, az éles szögekben végződő vagy éppen ebben az időszakban kerekedésnek induló karosszéria-vonalakat és a szürke-barna-fekete vonalon mozgó ruhákat, és a színészi játékkal sem volt gond. Sőt, sztárparádéról beszélhetünk, mi pedig még a magyar statiszták feltűnésének is örülhetünk. Mucsi Zoltánnak smink se kell a balkáni karakter megformálásához, elég egy rettenetes garbó, Kálloy Molnár Péter kellőképpen gusztustalan az izzadós pincér szerepében (szvsz utálom őt), és az éles szeműek még Csuja Imrét is felfedezhették a Párizsi udvarban játszódó jelenetben. A filmben egyébként meleg vonal is van, és nem is olyan hangsúlytalan.

Nem volt kidobott pénz, de a végén azért kissé zsongó fejjel jöttem ki a teremből.

(0:56-nál a Parlament, 1:30-nál Kálloy Molnár)

1. Végre kész az új fogam. Jobb, mint újkorában, ami azt jelenti, hogy ránézésre senki nem mondaná meg, hogy valaha is kezelték, még a tömés színe is stimmel, a maradék foganyaghoz és a szomszédos fogakhoz viszonyítva. Egy kicsit ugyan még magas, de azon lehet javítani, és végre úgy ehetek a bal oldalon, mint régen. Vigyáznom sem kell, mert az 55 ezer forintos kezelés után nem kell tartani töréstől vagy egyéb rongálódástól. Még jó...

2. Mostanában egyébként nemcsak nekem van problémám a fogakkal, hanem a titkárnőnknek is, ami egyrészt azt jelentette, hogy ma ugyanabban az időben, a város két különböző pontján tátottunk, másrészt meg azt, hogy az utolsó egy órában csak egyetlen kolléga tartotta a frontot az irodában (a társam egész napos továbbképzésen ült).

3. És még fog, akkor is, ha már unalmas. Jövő héten ugyanis újabb forduló, ezúttal magasabb sebességen: a JA6 és JA7 egyszerre lesz szétfurkálva. Egyikben töméscsere, a másik pedig a mostani sorsára jut majd. Remélhetőleg, mert a gyökérkezelés is képben van...

4. Ismét 300 Ft alatt van az euró. Egyrészt most nem hallom a károgókat (ilyenkor biztosan bosszúsan lapítanak), másrészt azon gondolkodtam, hogy ha lenne pár — mondjuk 6 — millió szabadon felhasználható pénzem, vennék belőle 10-20 ezer EUR-t, aztán kb. két hét múlva eladnám mindet az akkori árfolyamon, és ezzel keresnék is pár százezer forintot, munka nélkül. Így megy ez manapság a megfelelő körökben...

5. Viszont sajnos nemhogy pár millióm, de pár tízezrem sincs, mivel — valljuk be — ebben a hónapban túlköltekeztem. A januári fizetésem több volt ugyan, mint az utóbbi két évben bármelyik hónapban, de egyrészt kifizettem egy csomó rezsit, másrészt a fogam (már megint...) kezelésének költsége sem volt elhanyagolható. Plusz blogtali, mozizások, szállás-foglaló áprilisra, színházjegy februárra és márciusra...szóval elment. Most meg jöhet az egy hetes számolgatás, mint a — nem is olyan — régi szép időkben. Pedig úgy elszoknék már ettől...

6. De legalább a céges pénzügyek a legnagyobb rendben vannak, hiszen minden kifizetve, és még várunk pár tartozó ügyfelet. Ha ezek közül 2-3 még ebben a hónapban betoppan, a 2012-es kinnlevőségeink a nulla felé fognak konvergálni. A megelőző két évben felhalmozottak persze attól még ott vannak...

7. A kilátások sem rosszak, mivel az elmúlt 1 hónapban (úgy december közepétől) kb. 22-25 ügyfél jelentkezett könyvelésre vagy kért árajánlatot, és ezek egy töredéke — úgy néz ki — nálunk is köt majd ki. Sajnos csak töredéke, és ha kicsit tapasztaltabb lennék, vagy marketing irányba képezném magam, talán azt is meg tudnám mondani, a többi miért nem, vagy mi kellene ahhoz, hogy mégis de...

8. Ja, azt nem is említettem (ugrálok kicsit), hogy a hónap elejétől ismét számolom a kiadásaimat, kategóriákra bontva, mint tavalyelőtt. Kíváncsi vagyok, az idén mire megy el a pénzem...

9. Hétfőn megnéztük a Martha Marcy May Marlene című filmet, ami megint csak nem tetszett. Egy lányról szól, aki bekerül egy amolyan szekta-kommuna társaságba, majd két év múlva megszökik onnan. A kommunától pár órányira lakó nővérénél és annak férjénél köt ki, akik megpróbálnak valami kis életet verni belé, ez azonban kevésbé sikerül nekik. A lány nem tudja, mit akar, furcsán viselkedik, és folyamatosan retteg, hogy rátalálnak a volt társai. Kb. erről is szól az egész. Nekem megint kevés volt az info: miért kötött ki ott, miért jött el, hogyan éltek azok, hogyan él a testvére (a férjével), miért nem szedi össze magát a csaj? Azzal nincs bajom, ha egy történetből hiányoznak egyes infók, azzal viszont igen, ha szinte semmilyen infót nem kap a néző, hogy legalább valami minimális alapja legyen a látottak értelmezéséhez. Azért meg lehetett nézni...

10. Most meg Columbo megy az AXN Crime-on, ami az egyik kedvenc krimi-sorozatom, és már évek óta nem láttam egy részt sem belőle. Most (blogírás közben) pótolom.

Ígértem, hogy a múltkori mozifilmekkel kapcsolatban írok némi véleményt, úgyhogy következzen most ez.

Az élet fája (The Tree of Life)

A Ricsi már előzetesen felkészített rá, hogy ez kb. a Melankólia pepitában, de mivel annyira meg szerette volna nézni, annak ellenére mentem el vele, hogy magamtól sosem ültem volna be rá. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy milyen. Megnéztük, és még aznap megkérdezték páran, hogy milyen is volt, de sem a Ricsi, sem én nem tudtunk rá választ adni. Ha pontozni kellene egy 10-es skálán, fogalmam se lenne, hova soroljam,, hány pontot adjak rá . Rossznak semmiképpen sem mondható, hiszen rengeteg jó gondolat van benne, meg gyönyörű jelenet, jó színészi játék, elgondolkodtató momentum, de kijössz róla, és nem tudod, mit lehetne mindezzel kezdeni. Plusz rohadt hosszú, közben viszont nagyon kevés párbeszéd van benne. Mint a Honfoglalásban, aminek jellegzetes momentuma, hogy Franco Nero 5 percig bámul a világba. A nézés persze nem baj, én is megállapítottam már pár filmnél, hogy a leghatásosabb, legkurvakibaszottjóbb jeleneteket csak elrontotta volna a beszéd, de ami kevés, az kevés.

Egyébként megállapítottam közben, hogy ez egy KDNP-s oktatófilm is lehetne a családról, mivel egyes jelenetek közben még nekem is kedvem támadt egy-két gyereket gyártani, és apukának lenni, ebből a szempontból tehát mindenképpen hatásos volt. Ugyanakkor azt is megállapítottam, hogy a filmet újra meg kellene nézni, de ezúttal 3-5 perces blokkokra darabolva, és minden blokk után el kellene a látottakon elmélkedni, mert lenne min, és így annyira tömény sem lenne az egész. Születés, halál, Isten, teremtés, szeretet, család, felnövés, bűn. Aki fogékony a művészfilmekre, a szépségre, a mély gondolatokra, az arcokkal, gesztusokkal, látvánnyal kifejezett érzelmekre, annak mindenképpen ajánlom, de aki csak Brad Pitt miatt nézné meg, az nagy ívben kerülje, mert nagyon csalódni fog.

Barney és a nők (Barney's Version)

Ez a film viszont már eldönthetően nem jó. Alapvetően komédia, de annak nem annyira erős, a végé felé a drámába fordulás meg inkább csak hatásvadász, mintsem mély. A főszereplő életstílusa és megmozdulásai inkább taszítóak (sőt), amire még jól rá is játszanak a készítők, azaz még ki is hangsúlyozzák lépten-nyomon. A cél nyilván az, hogy magunk is egy kicsit megundorodjunk, mert aztán majd milyen jó lesz megélni a látottak miatti sajnálatot avagy szánalmat. A színészek egyébként jónak mondhatók, de se a sztori, se a beleszuszakolt minimális kis csavar nem javítja tovább az összképet.

Egyébként lehet, hogy ha a körülmények nem olyanok, amilyenek voltak, jobban élveztem volna. Történt ugyanis, hogy az előttünk levő sorban egy rakat vénember és vénasszony ült, akik legalább annyira nem tudtak viselkedni, mint amennyire a Westend mozijában az akciófilmekre beülő cigánygyerekek, és ez nemcsak megdöbbentett, de sokkal inkább zavart. Röfögtek, hangoskodtak, akkor nevettek, amikor nem is volt min, és folyamatosan kommentálták a jeleneteket. Marha idegesítő volt. Amikor aztán az egyik tatának megszólalt a mobiltelefonja (pedig külön elhangzott, hogy mindenki halkítsa le), és ő azt percekig kereste a kabátja zsebében, úgy éreztem magam, mint egy Monty Python szkeccs szereplője. Már csak röhögni tudtam és a fejemet fogni. Nem is értem, mi ez a sok nyugdíjas mostanában a mozikban. Az élet fája előtti filmről is tömegesen jöttek ki, azon is sokan ültek közülük, meg erre a filmre is egy csomóan ültek be (miközben az egész teremben egyébként alig egy maroknyian voltunk). Nem baj persze, csak feltűnt.

Összességében tehát nem volt valami felejthetetlen filmélmény. 4/10

...és már nem sikerült a minél gyakrabban (azaz max. 2-naponta) elkövetett blogírás tervét tartanom, két hét után máris 4 nap kimaradt. De van mentségem, mert annyi programom volt a hétvégén, hogy ki se láttam belőle. Pihenés persze semmi nem volt, alkoholfogyasztás viszont annál több, szóval máris nagyon várom a következő pénteket...

Az újabb heti hajtást (tudom, elcséplem ezt a szót, de használatkor még mindig szem előtt tartom az erejét) pénteken 4,5 óra túlórával koronáztam meg, majd ismét átlényegültem Lostékhoz, akik akkor az egyik utolsó estéjüket töltötték a munkahelyemtől két sarokra levő albérletükben, és ennek tiszteletére egy kis esti összejövetelt szerveztek. Mivel másnap a blogtali volt a program, nem is akartam (nagyon) alkoholt fogyasztani, hogy vasárnap még mindig legyen némi esélyem talpra állni, ezért csak egy üveg bort vettem, és azt vittem magammal. A terv nem jött be, mivel vendéglátóim is készültek, és a többi vendég sem jött üres kézzel. Ettől függetlenül többé-kevésbé sikerült mértéket tartanom, így csak egy kicsit becsíptem, és mire a taxival hazaértem, már ki is tisztult a fejem. Éjjel egy elmúlt, mire ágyba kerültem.

Szombaton kivakartam magam az ágyból, térültem-fordultam, és már indulnom is kellett a Puskin Moziba, ahol a Ricsivel — akinek péntek este külön programja volt — Az élet fáját néztük meg. A filmre most nem térek ki, mert majd egy külön bejegyzésben vesztegetek rá pár szót, elég legyen annyi, hogy a hossza miatt a végére igencsak éhesek lettünk. Beültünk az Astoriánál levő Burger Kingbe, és egy-egy menü mellett kényelmesen megtárgyaltuk a még friss filmélményt. Gondoltunk rá, hogy Tamást vagy SPF-et megkérdezzük, nem akarnak-e kicsit korábban a CD Fű-be érkezni, de aztán olyan jól eltraccsoltuk az időt, hogy csak kicsivel 7 előtt érkeztünk meg a helyszínre.

Mi voltunk az elsők, de hamarosan megérkezett Treen és IO is, majd némi beszélgetés-kezdeményt követően azt vettük észre, hogy egyre többen ülnek körülöttünk. Nem sorolok fel mindenkit, aki eljött, mert elég sokan voltunk, és végül tutira kifelejtenék valakit, de az biztos, hogy a melegbloggerek számának és aktivitásának ellenére is szép számban gyűltünk össze. Külön szerencse, hogy manapság a hírek gyorsan és akadálymentesen terjednek, így olyanok is feltűntek, akik már nem blogolnak, de akik ettől ugyanúgy a blogger-közösséghez tartoznak (legalábbis az én szememben). Nem tudtam mindenkivel beszélgetni, de a korábbi találkozók alkalmával már rájöttem, hogy nem is érdemes ezzel próbálkoznom, mert végül csak szétapróznám az estét, és egy következő alkalommal úgyis lehetőségem lesz törleszteni az elmaradásból. Furcsa volt, hogy az előző napi alkoholfogyasztás után most még többet ittam, de meg sem éreztem. 2x2 deci forralt bor és vagy 4 deci tömény elfogyasztása után is úgy éreztem magam, mint aki semmit nem ivott, de ez nem is baj, elvégre kinőttem már a középiskolás szintből, amikor még a berúgás maga volt az esti buli célja (mondjuk nekem már akkor sem). A lényeg, hogy a tiltás ellenére lehetett odalent (külön helyiségben) dohányozni, ami +1 pont, voltak jó beszélgetések, vicces momentumok, meg az üvegezés helyi verziója, a vasalózás. Szerencsére a javából kimaradtam, de a végén — újabb vegyülési kísérletem következményeként — még én is kaptam egy-két kényes kérdést, ezek őszinte megválaszolásához azonban már elegendő volt bennem az alkoholmennyiség. A hangulatot jól példázza, hogy a hely elvileg éjfélkor bezár, minket mégis úgy kellett kidobni, két órával később. Ennyi legyen is elég.

Miután mindenkitől elköszöntünk, hívtunk egy taxit, és hazajöttünk vele. Kivételesen egy női sofőrt kaptunk egy terepjáróval, ami külön-külön is ritkaság, nemhogy így együtt, ráadásul a nő nagyon beszédes, nagyon vagány és nagyon világi volt. Állítása szerint nyolc nyelven beszél...folytassam?

Fél 4-kor feküdtünk le aludni, és 10-kor már fent voltam, ami nem nagy kunszt, maximum, ha hozzá veszem a hét köznapi részét is. Ennek megfelelően a Redblekhez való átutazgatás, majd a Xanax következő műsoraihoz való szövegmondás alat végig tiszta kóma voltam. Alkalmanként majd' elaludtam, de azért hősiesen segítettem a skacoknak, és a jelenlétemmel igyekeztem emelni a délután fényét. Alkoholról már szó sem lehetett volna, de szerencsére nem is volt. Hazafelé aztán vásárlás, utána krumpli hámozás, és -sütés, vacsora, fürdés, filmezés, végül ájulás...és már itt is volt a hétfő.

Újra munka, újra fél 7-ig, aztán megint mozi (Barney és a nők), éjfél után lefekvés, korán kelés...

...és így tovább, szóval nem csoda, ha az utóbbi pár napban max. a kommentelésre volt némi energiám. Az aktuálisokra is csak holnap válaszolok majd, mert most teregetek, fürdök, rövid alvás, és már megint munka, megint fogorvos, megint...

Tegnap el is felejtettem megemlíteni, hogy munka után és vasalás előtt még itthon a céges honlapunkat is szerkesztgettem, de ezt csak azért közlöm, hogy sajnáltassam magam. Na jó nem, csak a teljesség kedvéért.

Vasalás közben viszont a Ricsivel megnéztünk egy közelmúltbeli művészfilmet, az Éhség (Hunger) címűt, ami 1981. Észak-Írországában játszódik, és lényegében Bobby Sands életének egy epizódjáról szól. A miniszterelnök Margaret Thatcher, az írek lázadnak és gyilkolgatnak, őket meg az angol rendőrség gyilkolgatja, de legalábbis szépen összeszedegeti őket. A börtönben aztán minden eszközzel megpróbálják őket megtörni , kevés sikerrel, sőt, az írek végül (kvázi) győzelmet is aratnak. Ehhez elsősorban Sands (és társai) önfeláldozó éhségsztrájkja kellett, ami — lévén még véletlenül és vitathatatlanul sem falatoztak közben sonkás szendvicset — többük halálához vezetett. A film sokszor nagyon lassú, máskor túlságosan is gyors, és a brutális és naturalisztikus jelenetek miatt gyengébb idegzetűeknek nem is ajánlott. Ami kimondottan megragadott benne, az egy 22 perces, vágatlan jelenet, merthogy az ilyeneket én mindig észreveszem és értékelem. Itt az előzetes:

A filmnézés miatt persze megint jóval éjfél után sikerült elaludnom, így még nehezebben keltem fel, mint tegnap. A hajtás sem volt kevesebb: reggel a másik cégnél dolgozás (érdekes, meg sem kaptam a várt lebaszást, pedig a cégvezető az a fajta, aki egy ilyen lehetőséget nem szokott kihagyni), kettőkor át hozzánk, aztán még számlázás, még e-mailek, még kétségbe esett problémamegoldás, vég nélkül. Este 7-ig dolgoztam, utána vásárlás (út közben adótörvények olvasása), vacsora fabrikálás, most meg blogolás. Ja, és átültettem a két virágom egyikét, amelyik már haldokolt, és a 6 leveléből 4 elszáradt. Már hetek óta halogatom (akkor még 3 élő levele volt), így már nem is nagyon reménykedem benne, hogy magához tér és végül életben marad.

Este meg jót mosolyogtam azon, ahogy szépszavú Szanyi Tibor kiosztja a HírTV riporterét, merthogy ők, ellentétben a többi adóval mindig mindenhol ott vannak, ahol a szélsőjobb feltűnik, ergo tutira összejátszanak egymással. Ebben a kijelentésben annyi szépség van, hogy csak na, de külön jó, hogy ezt az a Szanyi mondja, aki egymaga többet ül a HírTV stúdiójában, mint a párttársai együttvéve (beleértve az ex-párttársait is). Mellesleg ezúttal valahogy ő is éppen ott volt, ahogy a HírTV stábján kívül még sok másik is, leszámítva persze az MTV stábját...

Ha már éhség, csak 2-kor ettem ma először, mégpedig disznópörköltet rizzsel (és még pénzt is adtam érte — ez sem mindennapi nálam), este meg mandarint, narancsot és 'Tigris' kenyérből, konzerv sertésmájkrémből és trappista sajtból készült tutifinom melegszendvicset.

Holnap meg koránkeléssel egybekötött továbbképzés, 300 varjú között.

...és lehetőleg Angliába. Egyebet nem kívánok, maximum annyit, hogy rögtön olyan családba, ami inasokat és komornyikokat szolgáltat a patinás nemesi családok számára. A gondolat onnan jött, hogy azon a hétvégén, amikor anyámékhoz mentem (ezt a bejegyzést is azóta akarom megírni) két olyan filmet is láttam, ami a '30-as évek Angliájában játszódik. Az egyiket pénteken, a másikat vasárnap.

Az előbbi a mozikban éppen most menő A király beszéde, ami ugyan nem inasokról szól, de van benne nemesség, tekintély (és annak hiánya), viselkedni tudás, úriemberség, stb. stb. Tényleg jó film, és ha valaki csak azért nem szeret moziba járni, mert a viselkedésléptelen suttyó hordák mindig tönkreteszik a szórakozását, akkor ebben az esetben ettől nem kell félnie, nyugodtan beülhet a filmre. Egyébként otthon nézős film kategória. De nem is ezen van a hangsúly, hanem a másikon, a Napok romjain, amit első alkalommal egy szociológia előadáson kellett megnéznem a csoporttársaimmal egyetemben. Már akkor nagyon tetszett, és Ricsinek köszönhetően nemrég sikerült megszerezni is (gyakorlatilag azóta 'kerestem', hogy először láttam).

A Napok romjai szintén Angliában játszódik, szintén a II. Világháború előtt. A fő helyszín egy angol lord kastélya, ahol Európa legnagyobb hatalmú emberei (és/vagy azok küldöttei) találkoznak időről-időre, hogy megszabják, megbeszéljék a világ hogyan-továbbját. A főszereplő, az Anthony Hopkins által alakított főkomornyik, aki csak a munkájának él, és mellesleg képtelen az érzelmei kimutatására. Azon kívül, hogy az erre fogékony nézőknek rengeteg metaforikus jelenet, elgondolkodtató momentum, és érdekes összefüggés mutatja meg magát (ami miatt tényleg érdemes megnézni), bennem megint előhozta a bejegyzés címében megfogalmazott érzést.

Amennyire ismerem magam, nekem tényleg szolgálni kellene, méghozzá egy olyan korban, amikor még volt rend. A főkomornyik pozíciója pont megfelelő lenne, mivel a szolgálat mellett irányíthat is. A személyzet többi tagja számára egyrészt ő a követendő példa, másrészt ő adja az utasításokat is, amiket feltétel nélkül és megkérdőjelezhetetlenül végre kell hajtani. Ez menne nekem is, mert szeretek irányítani és a középpontban lenni. A kritizálásra hajlamos jellememhez szintén menne a maximális precizitás megkövetelése, a rend és az időpontok szigorú betartatása. Ezt természetesen első sorban saját magammal szemben kellene elvárnom, ami a jelenlegi énemnek tuti nem menne. Mostanság egyre inkább a "jó az úgy" hozzáállás hatalmasodik el rajtam, ez azonban a túl sok dolgot kell megcsinálnom túl kevés idő alatt állapot miatt van. Fiatalabb koromban nagyon is maximalista és precizitásra törekvő voltam, csak ez időközben lekopott rólam. Már nem bírtam. Azonban ha a megfelelő korban a megfelelő helyre születtem volna, egyrészt ebbe születek bele, másrészt ha a körülmények úgy kívánják, 'genetikailag' semmi akadálya nálam a katonás stílusnak.

Aztán a beosztottak feletti uralmon túl a szolgálat is menne, ha a szolgálandó érdemes lenne arra, hogy megkérdőjelezhetetlen tekintélyként nézzek fel rá. Például ha egy angol lord lenne, plusz annak családja, baráti köre, a vele egy rangban állók sokasága. Én nagyon szívesen élnék olyan közegben, ahol egyértelmű hierarchia van,  és mindenki tudja is a helyét, ahol mindennek megvan a maga rendje, ahol a becsületszó, az adott szó készpénznek vehető, ahol az értelmiség nem félművelt, trágár suttyókból és bolti tolvajokból áll, hanem valóban művelt, élő és holt nyelveket beszélő/tudó úriemberekből, ahol az elit valóban elit, ahol az illem és a diplomatikus hangnem az érzelmek felett áll, és sorolhatnám. Ábrándosan vonz egy olyan hely és idő, ahol és amikor már parlamentarizmus van, de még nincs tömegdemokrácia, és ez a kettősség egyfajta meritokratikus berendezkedést eredményez... de ez természetesen csak egy olyan ábránd marad, mint a kislányok álmodozása arról, hogy bárcsak egyszer királykisasszonyok lehetnének.

Tudom, hogy ez csak az idealizált felszín, és a mélyben, a színfalak mögött anno is súlyos problémák húzódtak. Az 'elit', a felső osztály tagjai sokszor barbár asszonyverők, alkoholisták vagy szerencsejáték-függők voltak, sok esetben az egész életük léhasággal telt el, kizsákmányolták a tömeget, és a proletárok zsírján híztak, számtalanszor vétettek Isten ellen, és úgy eleve ők sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. Ráadásul a gyarmatokon barbár módon bántak a leigázottakkal (bár talán még az angolok voltak a legtisztességesebbek), lepaktáltak a tömeggyilkos Sztálinnal vagy éppen feldaraboltattak egy országot, és azt szétosztották annak szomszédai között (többek között). Ezt mind tudom, de ha főkomornyik lennék, a tudásom eltörpülne a kiválasztottak tudásához képest, és az általam irányított kastély mindennapos dolgain túl ezzel a sok világi izével nem is kellene törődnöm. Az én életvilágom csak a falakig terjedne, és elégedett lennék ezzel is.

Aztán amikor az ilyen ábrándozások elmúlnak, akkor persze az is eszembe jut, hogy ez a kor visszavonhatatlanul elmúlt. Többé nem ismétlődhet meg, erényeit és hátrányait mindörökre felszámolta a felvilágosodás, a kommunisták, feministák, anarchisták, emberjogi aktivisták, humanisták, meg mindenisták, akik arra tették fel az életüket, hogy a tradíciókat és a rendet felszámolják.

Sikerült nekik, de azért én még igyekszem a maradékban turkálni.

Miután péntek délután-este szabályosan szédülgettem (és egyszer kis híján elájultam) a kimerültségtől, a keddi szabadsággal megtoldott hosszú hétvége során igyekeztem a lehető legtöbbet pihenni. Szombaton például konkrétan semmit nem csináltam, se takarítást, se munkát, de még csak ki sem tettem a lábam az ajtón. Ez nemcsak fizikailag, de lelkileg is sokat javított az állapotomon, ráadásul ismét megtapasztaltam, hogy kellő mennyiségű pihenés után igencsak rám jön a tettvágy. Sok esetben tehát tényleg a fáradtság szab gátat az egyről a kettőre lépésben.

Na, de akkor mit csináltam? — kérdezheti a kíváncsi blogolvasó. Hát aludtam például, egészen sokat, aztán végül is takarítottam (csak nem szombaton), mostam, vasaltam, ettem, vásároltam ÉS filmeket néztem. Ezekről szeretnék most pár szóban megemlékezni.

Láttam például az

Apró titkok (Little Children)

című filmet, ami számomra ismét élvezetet nyújtott, mert turkálhattam szociológiában, érzelmekben, kínos szituációkban, romantikus pillanatokban, szóval most egy jó filmről beszélek. Bár látszólag két emberről szól, számomra sokkal inkább tűnt úgy, mintha négy (avagy 2x2) szálat kellett volna kibogozni, értelmezni. Adott egy nő, Sarah, aki bár házas, egyedül neveli kislányát, mert férje egyrészt a munkába temetkezik, másrészt közben más, elérhetetlen nőkre, élményekre vágyik. A nemi életük halott. Aztán adott egy férfi, Brad, aki rendkívül vonzó, jóképű és jó alakú, fiatal, és aki a neje helyett van otthon a kisfiúkkal, miközben az dokumentumfilmeket forgat. Semmi ideje a sármos férjére, agya mindig csak a munkán, az éppen készülő filmeken forog, és miközben riportalanyai keserű sorsán morfondírozik, sokáig észre sem veszi a saját élete problémáit. A két házas de mégis magányos fiatal szülő aztán összetalálkozik a játszótéren, és innentől kezdve gyökeresen felfordul mindkettejük élete. Érdemes-e kilépni a rossz kapcsolatból egy jó reményében, el lehet-e dobni a kudarcba fulladt múltat az ismeretlen jövőre vágyva? Milyenek a titkos együttlétek, egymás óvatos kerülgetése, az újra (vagy talán először?) felfedezett szerelem? A rengeteg kedélyes, de mégis mély tartalmú jelenet mellett számos drámai pillanatot is láthatunk, aminek az alapja főleg a másik két főbb szereplő sorsa és konfliktusa. A kisvárosban ugyanis lakik egy pedofil ügyéért korábban börtönben ült férfi, akinek minden áldott nap viselnie kell tettei következményeit, hiába ülte már le a kirótt büntetését. Ebben jelentős szerepe van egy másik férfinek, akinek minden vágya, hogy újra rendőr lehessen, de egy régi malőrje miatt erre többé semmi esélye. Felesége elhagyta, barátai könnyen nélkülözik, ezért élete értelme kimerül abban, hogy a közösség önjelölt védelmezőjeként állandóan a pedofil férfit zaklatja. Bár az egész film a gyerekek körül forog, az utolsó 20 perc mutatja meg igazán, hogy addig valójában a szüleik viselkedtek gyerekként (hogy ellopjam Ricsi tökéletes meglátást, és azzal ékeskedjek).
Ez a must see kategória, mindenkinek ajánlom.

Karambol (Crash)

Na ez az a film, amit 100 emberből 98 nem képes megnézni, én pedig marha büszke vagyok rá, amiért a maradék kettőbe tartozom. Állítom, hogy fél évvel ezelőtt az első fél óra után kikapcsoltam volna, és soha többé felé sem néznék, de úgy tűnik, edződtem, értem már annyit, hogy egy ilyen alkotás kifejezetten taszító mivolta ellenére is képes legyek a képernyő előtt maradni, majd bármilyen értéket keresni és találni is benne. Filmélményt egyébként egyáltalán nem nyújt, művészetit viszont annál többet. Amikor a Ricsivel megtárgyaltuk a látottakat, úgy fogalmaztam meg, hogy ha a filmet is lehet egy művész kifejező eszközének tekinteni (márpedig persze, hogy lehet), akkor ez egy nettó művészeti alkotás. Kifejez sugall, érzetet kelt, ábrázol, kár, hogy aberrált emberek életének pillanatait, a szereplők számára ugyanis az nyújt szexuális élvezetet, amikor karambolok elszenvedőivé válnak. Az egész film tocsog a pornográfiától, mindenki mindenkivel és mindenhol, bőr, tetoválás, hegek, sebek, művégtagok, sötétség, és rendkívül kevés beszéd. 10-es skálán ezt sem tudom pontozni, mert nem is tudom filmként kezelni. Aki kíváncsi rá, nézze meg, de aki szórakozni akar, az nagy ívben kerülje el.

Halloween II

Ha már az ángliusoknál Halloween volt (nálunk ilyen ünnep NEM LÉTEZIK), horrort is néztem, és véletlenül pont a Rob Zombie rendezésében készült Halloween film második részét. Ezt csak utólag vettem észre, és jót is mosolyogtam rajta, pedig a szándéknak tényleg semmi köze nem volt az ünnephez, hiszen csak vasalni akartam és közben egy olyan filmet megnézni, ami a 'megnézendők' kupacban gubbasztott. Őszintén szólva rosszabbra számítottam, de ez a film jobb, mint a korabeli Halloween II (nem nehéz...), és még önmaga első részénél is jobbra sikeredett. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne az egész film logikátlan, és ne állna értelmetlen hentelésből és folyamatos sikoltozásból meg könyörgésből, de ebben a kategóriában láttam már rosszabbakat is. Összességében: 5/10.

Volt még persze pár reklámmal teleb*szott film a tévében, meg sok sorozat, rajzfilm és félig-meddig nézett alkotás, de azokra nem érdemes szót vesztegetni, ezt is csak azért toldom most ide, mert Mike Myers pofája kilóg az eredeti bejegyzésből, feltöltés után meg nem szeretem cseszegtetni, átméretezni a képeket...