filozófia bejegyzései

Defalla nemrég kifogásolta, hogy hol marad már a 979-költészet újabb gyöngyszeme, úgyhogy most álljon itt az ő kedvéért egy mélyenszántó filozófiai mű, mely szinte letaglózó naturalizmussal fest nyomasztó képet a születésről és az elmúlásról, és nem utolsó sorban az élet tragikus rövidségéről.

A versben megjelenő rövid történet természetesen a képzelet szüleménye, sőt, bevallom, eddigi életem során én is inkább csak mástól hallottam hasonló esetről.

Tehát akkor:

Elolvasom »

Lehet, hogy már így, az elején baromi beszűkült embernek fogok tűnni, mivel már megint a vizsgám miatt nyavalygok. Lehet, hogy Kyan egy kommentben megint kioszt, hogy már megint nem tanulok, na de

1. pihenni is kell

2. ilyenkor bármit, ismétlem: BÁRMIT szívesebben csinálok, mint amit kéne. Még takarítani is jobb, bár azt meg azért nem csinálom, mert ugyebár tanulni kell.

De hát miért is ne olyannal foglalkoznék újszülött blogomban, ami egyébként is foglalkoztat? Hiszen ez vagyok én, vagy mifene. Holnapután kispénteken majd végre felszabadulok minden tekintetben, és akkor már egyéb témáim is lesznek. Például szombaton jön haza a párom a ködös Albionból (de utálom, amikor ezt a hírekben így mondják...), ahol most munkaügyileg tartózkodik. Akkor majd írok arról. Meg a szombati szüretről, meg mindenféle anekdotákat, amik eszembe jutnak, és akkor majd marha vicces leszek.

De most: meg fogok bukni. A csoporttársaim persze erre rögtön mondanák, hogy ezt már hallották tőlem egy párszor, aztán mindig elég jól átmentem elsőre, de most becsszó. Most tényleg. Az előbb a fürdőkádban ülve tanultam (mindenhol olvasok, ahol 5 percnél tovább tartózkodom, beleértve a buszmegállókat, a piros lámpát és a tömegközlekedési járműveket is), ráadásul a tárgy 3., meg 4. féléves tételeit, és ki vagyok borulva. Én ettől megzakkanok ha még egyszer neki kell kezdenem! Adam Smith, Ferguson, Rousseau, Hobbes, Durkheim, Weber, Marx, Tönnies, Mill, Burke, Tocqueville, Sombart és Simmel oké, ebből ki is jön a tételsor fele. Ezeket kettesre el is mondom (asszem), nem mintha azzal megelégednék (de most megelégednék vele...). Na de Norbert Elias, Shütz, Mannheim, Merton, Parsons, Habermas, a Frankfurti Iskola, meg a Pozitivizmus-vita egyszerűen kiborít (Bourdieu az oké, az jó fej). Ez olyan értelmetlen állatság, és olyannyira távol áll az én kis racionális buksimtól, hogy alig bírom magamba tömködni. Márpedig ezekből lesz a féléves jegy, ami után jöhet csak a szigorlat.

Pedig olyan sokat készültem. Eredetileg már júniusban is mehettem volna, de akkor elcsesztem az időmet felesleges dolgokkal (minden félévben elcseszek egy csomó időt olyanok tanulásával, amikre végül nincs is szükség), és a többi tárgyra (családszociológia, humán erőforrások, stb.), így a szociológiatörténetet inkább áttettem mostanra. Elolvastam a Max Weber olvasókönyvet, Georg Simmel válogatott társadalomelméleti tanulmányait, Némedi Dénes Klasszikus szociológiájának vonatkozó részeit (2x pedig nem kevés), tanultam a netről, meg mindenféle kinyomtatott zanzákból, most meg ugyanezekből elég intenzíven. Erre hol tartok? Sehol. Pölö most is inkább a világnak nyavalygok, de már dekoncentrált lettem, és amíg ki nem alszom magam, az is maradok. Meg utána is, aztán estére elölről.

Nem is merem elkezdeni azt a játékot, hogy "Ha például az X. tételt húznám, akkor mivel kezdeném?", mert ezt filozófia vizsga előtt eljátszottam, aztán inkább be sem mentem vizsgázni. Amiből meg akkor nem is tanultam (véletlenül pont a szoctöri), arra beültem, aztán mégis meg lett. Mondjuk a filozófia egy kétkredites "ki nem szarja le?"- tantárgy volt mindössze 7 tétellel. Mivel a tanár monotonul elhadarta az egészet egy asztal körül pörögve, esélyünk sem volt jegyzetelni, aztán adott egy olvasmánylistát vagy 5000 oldalnyi szöveggel. A két kreditjéért! Így aztán a korábbi évfolyamok által összeszedett interneten és levlistáinkon keringő vacakokból tanultunk, amikből a 6-7. tételek totálisan használhatatlanok voltak. Maradt a valószínűségszámítás, azaz, hogy mekkora eséllyel fogjuk azt a bizonyos kettőt kihúzni (merthogy akkor ugyebár bukta van). Kilencen mentünk aznap vizsgázni (amikor azért mégis nekivágtam), és első körben öt emberkét hívott be a tanár. Ebből kettő azonmód ki is jött (ki találja ki, melyik tételeket húzták?), majd a következő kettőből egy ismét szinte el sem engedte a kilincset, már távozott is. A maradék egy emberke éppen valahol volt, hát muszáj volt nekem bemennem, pedig arra játszottam volna, hogy valaki addig majd jól lefelel, aztán a tétele visszakerül, én meg majd jól kihúzom, aztán örülök. A teremben az asztalon két papírfecni, semmi kétség, az egyiken egy hatos, a másikon egy hetes szám. Aki mer, az nyer - gondoltam - és választottam. Igazából nem remegtem, mert tudtam, hogy semmi esélyem, nem volt tehát a dolognak tétje, pusztán kíváncsi voltam, hogy Kant avagy Nietzsche (akinek 5 mássalhangzó van a nevében feltorlódva) lesz az, akiből megbukok. Nos, egyik se, mert az 5-ös tételt sikerült megragadnom.  Kantot ugyanis bevállalta az egyik csaj, aki vizsga előtt nálam is jobban meg akar mindig bukni, aztán szinte színötös. Túlzás lenne azt állítanom, hogy kifogástalan volt a tudásom, sőt, még azt a hibát is elkövettem, hogy olyan dolgokat is belekevertem a témába (csak, hogy legyen mit mondanom), amik nem oda tartoztak, aztán meg később, amikor a tanár visszatért rájuk, akkor kiderült, hogy olyan szinten azért azokkal sem vagyok tisztában. Másrészt meg rossz szokásom, hogy a tanultakat integrálom a saját elméleteimbe, és utána már nehéz kiválogatni, hogy mit mondott az illető, és mit tettem hozzá én a dologhoz, így a tanár is meg kellett, hogy jegyezze egy párszor: Ez jó, meg igaz is, de a mi filozófusunk nem ezt mondta.

Tessék: este tíz óra, és nekem ennyi eszem van: blogot írok tanulás helyett. Menthetetlenül hülye vagyok.

Na, inkább kínzom még magam egy kicsit.