frizura bejegyzései

Az utóbbi napokban a hajam kérdése volt nálam terítéken, a jelenlegi frizurámat ugyanis már unom (azaz untam). Változtatni akartam, de ahhoz nem voltam elég bátor, hogy olyan hajat csináltassak magamnak, amit (talán) igazán szeretnék... ha tudnám, milyet szeretnék igazán, ugyanis csak azt látom, másnak mi áll jól, de hogy ugyanaz a frizura hogyan mutatna az én fejemen, azt nyilván nem tudhatom. A próbababákkal is rendszeresen így járok: szépen fel vannak öltöztetve, tök jól áll rajtuk a cucc, de amikor ezen felbuzdulva felpróbálok egy ugyanolyan pulóver vagy farmer példányt, csalódottan kell tudomásul vennem, hogy rajtam bizony nem mutat olyan jól az ominózus darab. Hiába, a próbababáknak van alakja, nekem meg nincs (azaz van, csak aránytalan), másoknak van haja, nekem meg egyre kevesebb. Éppen ezért is akartam változtatni, hogy ne úgy haljak meg, hogy sosem volt fiatalos kinézetem, mert kihullott a hajam, mire elszántam volna magam.

Amikor kölyök voltam — mondjuk általános iskolás — baromi igénytelen volt a fejem (is). Amilyen szép kissrácnak születtem, annyira elrontottam az összképet a szanaszét álló, fésületlen bozontommal, ami az arcomat keretezte. Ha néha a kezembe kerül egy-egy régi kép (ami maximum osztálykép lehet, mert családi fotó 10-19 éves korom között nem készült rólam (az öcsém második születésnapjáról videófelvétel készült, az én szalagavatómról egyetlen fénykép sem)), pironkodva húzom el a szám, hogy bizony ez is én voltam. A középiskolába kerülve megismerkedtem a fésüvel is, de frizuráról még ekkor sem beszélhettünk. Ez a teljesen egyszerű hajam volt: se nem hosszú, se nem rövid, ott van a fejemen, azt' kész. Ha akartam volna sem lehetett volna más, mert apám egyszerűen nem engedte. Egyszer megkíséreltem megnöveszteni — pontosabban nőtt az magától is, csak nem vágattam le — amikor a nyári szünet első napjától az utolsóig nem tartózkodtam otthon 5 percet sem (mindenkinek így volt a legjobb), de amikor hazamentem és apám meglátta a szemembe lógó ős-emos frizurát, rögtön borbélyért kiáltott, aki a mostohaanyám képében nyomban meg is szabadított a feleslegesnek titulált szőrmennyiségtől. Hülyegyerek-frizurának titulált minden, a hagyományostól eltérő hajviseletet. Mondjuk anyám szerint meg a hosszú haj férfiatlan, annak ellenére, hogy a rockzenéket kedveli, a rockzenészek meg ugyebár általában hosszú hajat viselnek. Szerinte az arcszőrzet meg igénytelen, és egy szakállas férfit megcsókolni, olyan lehet, mintha egy pinával csókolózna, de ez most nem tartozik ide. Egy másik nyáron rövidre vágattam a hajam, és bezseléztem. Hát, elég hülyén néztem ki, de éppen ebben az időben csináltattam meg a bérletemhez a fényképet, így abban a mai napig ez a széltől egy irányba fújt kazal pompázik. Persze nyár végén visszaálltam az addigi, konvencionális hajzatra.

Amikor végre leléptem otthonról, cseberből vederbe kerültem, ekkor ugyanis az ultrakonzervatív nagyanyámhoz költöztem, akinek szintén megvolt a véleménye az akkori fiatalokról. Ennél fogva huligán lettem volna, ha megpróbálok valahogy kinézni, és mivel én szeretem a békességet, nem is erőltettem a dolgot. Nagyanyámnak ilyen téren elég erős jelleme volt, de ha annyira nem is, ahhoz mindenképpen, hogy észre se vegyem, hiányzik valami. Képes volt úgy elnyomni a saját énemet, hogy csak a halála után jöttem rá, korábban mennyire nem önmagam voltam. Aztán meghalt és én néhány hét leforgása alatt kifordultam önmagamból. Elkezdtem márkás cuccokat hordani, felékszereztem magam (már csak egy gyűrű és egy karlánc maradt (ami utóbbit Desi megint elkavart valahova)) és a frizurámat hosszú évek után ismét zselézni kezdtem. Tetszett és én jól éreztem magam így.

Azóta viszont egy csomó idő eltelt (2,5 év), és mostanra ez a frizura már unalmassá vált. Közben az egyik kolléganőm egy napon megállapította, hogy kopaszodom, amit addig én észre sem vettem. Ez egy jelentős mérföldkő volt az életemben, innentől kezdve ugyanis minden hajvágás alatt és után keserűen állapítottam meg, hogy sajnos igaza volt. Mivel én minden nap látom magam, nem veszem olyan könnyen észre, ezért tűnik annyira tragikusnak a helyzet, amikor a fodrásznál hirtelen megrövidülök egy pár centivel. Volt aki azt mondta, hogy "ugyan már, mindig így néztél ki", de én meg tudom, hogy nem, ráadásul objektíven tekintve is nyilvánvalóan ritkább a hajam bizonyos pontokon, szóval ez nem vitatéma. Így a lelkembe markolt némi kétségbeesés, hogy megint visszafordíthatatlanul elmulasztok valamit, például, hogy normális fejem legyen.

Az elhatározás tehát kezdett megérlelődni bennem, csak azt nem tudtam eldönteni, milyen irányba változtassak. Milyen hajam legyen? A városban közlekedve egy csomó srácot látok baromi jó frizurákkal, de ők vajon honnan tudják, mi áll jó nekik? Merthogy tudják, ahhoz nem fér kétség. Én viszont lúzer vagyok, és nem tudom elképzelni magam más fejjel, mint az eddigi, és attól féltem, hogy marha hülyén fogok kinézni az elhatározás valóra váltása után. Ha valamit vásárolni szeretnék, gyakran nem kapom meg a keresett holmit, viszont szinte mindig látok valami olyat, ami éppen nem kell, de tetszik. Akkor aztán addig foglalkoztat a kérdés, mígnem visszamegyek, és megveszem, amennyiben még kapható (általában nem...). A hajammal is így voltam. Láttam itt-ott ezt a csak oldalt felnyírt viseletet, és elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy akár nekem is lehetne ilyen. Ez nem túl radikális, tehát a munkahelyemen sem érheti szó sem a főnököm, sem a milliomos-öltönyös ügyfelek részéről. Már csak az volt a kérdés, hogy V-alakban legyen felnyírva vagy csak oldalt, ezen viszont vagy két hétig rágódtam. Közben ha egy ilyen vieselet jött velem szembe az utcán, jól megbámultam, hogy lássam, az illetőnek hogyan van megcsinálva. Ezen idő alatt a páromat is halálra idegesítettem a keresztkérdéseimmel: milyen rövid legyen, milyen magasságig legyen felnyírva, zselézzem-e utána is, nem áll-e majd hülyén a magas homlokommal, és hasonlók, a fodrászhoz menés időpontját pedig egyre tologattam.

Kedden végül elszántam magam, és a fodrász kérdésére — torkomban dobogó szívvel — előadtam, mit szeretnék. Abban bíztam, hogy ez nem az első ilyen hajvágása lesz, szóval különösebb kérdezősködés nélkül is jobban vágja majd le, mint amilyet én szóban ecsetelni tudnék neki. Pár perc volt az egész, én pedig új emberként álltam fel a székből. Innentől már csak annyi bajom van, hogy nem látom magam oldalról/hátulről, szemből pedig tökre ugyanúgy nézek ki, mint eddig. A párom egyrészt örömét fejezte ki afelett, hogy "végre kezdek buzinak kinézni" (mintha az érdem volna), másrészt megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mert látszik a különbség, és jól nézek ki. Hát persze ha nem néztem volna ki eddig is jól, akkor nem járna velem (gondolom), szóval ez utóbbi nem olyan mérvadó. Még meg kell tanulnom a hajszárítót a zselével kombinálni, mivel egyébként a tüsizés lelapul a fejem búbján, aztán tökéletes lesz az összkép.

Az első, tétova lépést tehát megtettem, és nagyon úgy nézki, hogy ezt újabbak is fogják követni. Például nyírathatok csíkokat a halántékomra, lehet rövidebb a felnyírás, keskenyebb a V-alak, tarajosabb a maradék, és egyszer talán a hajfesték is előkerül. Lélekben ismét éveket fiatalodtam...