gagyi bejegyzései

Nem tudom, ki hogy van vele, de én rendszeresen szoktam rejtvényt fejteni. Na persze nem otthon, mert olyankor inkább a gép vagy a DVD előtt ülök, hanem utazás közben, amikor éppen nincsen kedvem az aktuális könyvemet olvasni, esetleg olyan helyre megyek, ahova nem viszek magammal semmit. Egy 4-be hajtott rejtvényújság meg egy toll ilyenkor simán elfér a kabátzsebben, ezért hosszabb úton sem kell a mobiltelefonom nyomkodásával múlatnom az időt.

Nehéz azonban olyan rejtvényt találni, ami még kihívást jelent nekem, most meg aztán végképp. Ez most arcozásnak tűnhet, ezért visszaugrok az időben egy kicsit — úgy 22 évet, — hogy megokoljam az iménti kijelentésemet.

Már egészen kis koromban tele voltam alkotó energiákkal, hímeztem, füzetekbe rajzolgattam magamnak játékokat, kirakóztam vagy éppen társasjátékot szerkesztettem kartonpapírból és színes vacakokból. Ezek között volt néhány igen hosszadalmas procedúra is (mindig a bonyolult, változatos dolgokat szerettem...), amikhez nem mindig volt kedvem. Ezért — játékok híján — szükség volt egyéb elfoglaltságra is az esti órákra, és mivel már elég korán ismertem a betűket, kb. 7 éves koromban igen jól olvastam és számoltam. 

Ekkor még létezett a Kisdobos újság, amiben mindig volt egy kimondottan gyerekeknek való skandináv típusú rejtvény is. Azt hiszem, ez volt az első, amit megfejtettem, az utolsó, amit egy pályázatra beküldtem, és a legutolsó, amivel nyertem is valamit. De miután — teljesen váratlanul — megkaptam az 1986-os Kisdobos zsebnaptárat, Vágó István A fele sem igaz II. című könyvét meg egy gratulációt tartalmazó gépelt papírcsíkot, a sikerélménytől fűtve azonnal végigtúrtam a lakást minden fellelhető rejtvény után. Hozzá tartozik a sztorihoz, hogy miután az első rejtvényemet úgy 60 %-ban kitöltöttem, anyám unalmában és a távollétemben kipótolta a maradékot, amit meglátva keserves sírásra fakadtam, mert azt én akartam volna megcsinálni. Szegények voltunk, ezért nem engedhettük meg magunknak, hogy nyomban elrohanjunk az újságoshoz, és vegyünk néhány rejtvénylapot, de édesanyám a keserűségemet látván lecsippentett a kosztpénzből, és engesztelésül meglepett egy Plusz egy vicc stílusú újsággal. Akkor még maximum az lehetett a nekem megfelelő szint. (A Kisdobos rejtvényével megesett szabotázsakciót radírral semlegesítettük, és máris megvolt az önálló befejezés öröme...).

Aki nem ismeri a rejtvénytípusokat, annak mondom, hogy a Plusz egy vicc tényleg nagyon egyszerű. Van egy fekete kockákkal teli négyzetrács, benne egy szó gyárilag beírva, mellette meg egy halom szó, a hosszúságuk mentén csoportosítva. A feladat nagyon egyszerű: írd be a szavakat a hálózatba, azt' kész. Ha valakit rejtvényfejtésre akarnék tanítani, nála is ezzel kezdeném, mivel ez igen könnyű típus. Nem megerőltető, viszont gyors sikerélmény, csak sajnos előbb-utóbb tovább kell lépni, mivel a könnyűsége miatt egy idő után már csak időpazarlás az egész, de nem kihívás.

Én is továbbléptem, jöhettek az egy-szám-egy-betű rejtvények. Ezek szintén elég könnyűek, bár itt már jóval nagyobb adag logikára és szókincsre van szükség a sikerhez. Szerencsére a lakásban nagy mennyiségben megtalálható (kapott) IPM magazinokban zömében ilyen rejtvények voltak, na meg sok skandi, ami a következő szintet jelentette számomra. 8-10 évesen az is sikernek számított, ha ezekbe akár egy szót is be tudtam írni, nem véletlenül emlékszem vissza rájuk úgy, mintha valami extrém nehezek lettek volna. Pedig nem voltak azok, csak én voltam még kis pöcsös. Mivel a szüleim elég hamar megunták a kérdezgetést, gyorsan magamra maradtam, ezért aztán sokszor órákig görnyedtem a négyzetek fölött, találgatva, mi is kellene egyik vagy másik sorba.

De hogy ne húzzam a végtelenségig...azóta eltelt 20-22 év, és én töretlenül fejtem a rejtvényeket. A skandináv rejtvények után jöttek a hagyományosak (ahol fekete kockák vannak, és oldalt kell megnézni a számozott meghatározásokat), az egyszerű variációk, aztán egy szép napon belecsaptam az Olasz Módra típusba is, mivel a többit kezdtem megunni. Ez a típus olyan, hogy csak egy nagy üres hálózat van, a meghatározásokat pedig soronként/oszloponként közlik. Nem tudod, melyik hány betű, hol kezdődik és hol ér véget, mert nincsenek kockák sem, ezeket is neked kell beírni. Ez már egy elég komoly szint, mivel nagyon sok ember el sem jut idáig. Viszont tök jó dolog begyűjteni az elismerő pillantásokat. Főleg, amikor a bulitól részegen hazatántorgó emberek között fejtem a rejtvényt, hajnali 3-kor, az éjszakai buszon. Ilyenkor elég furcsán néznek rám.

Volt még sok verzió, az Olasz Módra különféle variációi (keretjáték, amikor némelyik szó kilóg a hálózatból, a Hidalja át!, amikor középen nem szaggatott vonal van, hanem egy folyó-szerű sáv, a megkeverve, amikor totál össze van ömlesztve az összes meghatározás), a Rejtvénysziget (ahol még azt sem tudni, a hálózat igazi keretei hogy néznek ki), vagy a különféle logikai rejtvények (grafilogika, sudoku, stb.), amik mind-mind túl nehezek ahhoz, hogy az összes prímkó női lapba vagy tévéújságba ilyeneket tegyenek. Sajnos a szürke tömegnek való megfelelés kényszere elég sok mindennek lerontja a színvonalát, akár ha a történelmet nézzük is (lásd például a kommunista vérengzéseket, amikor a műveletlen tömegek kifosztották, legyilkolták az akkori (szellemi) elit tagjait). A mennyiség a minőség fölé keveredik. 

Eddig viszont akadt olyan magazin, ami kimondottan az igényes, nehéz rejtvényekre vágyóknak készült. Ilyen a Logika, a Kemény Dió vagy az Olasz Módra. Mivel egy-egy hasonló rejtvény megfejtése nem 5 perc, és mivel inkább olvasni szoktam, rejtvényezni csak leginkább két könyv között, ezért ritkán fordul elő, hogy újságot veszek, hiszen sokáig kitartanak. Így fordulhatott elő, hogy hosszú hónapok után újra vettem egy Olasz Módra című lapot. És itt jön a lényeg, amiért ez az egész bejegyzés született.

Ugyanis ez az újság olyan szinten pocsék lett, hogy arra alig találok szavakat. Régen nem ilyen volt. A papírja alig különb a klozetpapírnál, de ez még belefér. Tele van helyesírási hibákkal, felrúgja az ilyen típusú rejtvények konvencióit, ráadásul könnyű. Nagyon könnyű. Csupa igekötős, ragozott szavakkal van teli, amiket simán megfejtesz. Egyszerűen nem kihívás. Az egyik legnehezebb rejtvénytípus, a Rejtvénysziget is baromi egyszerű benne, mert előre tudni, hol kezdődik az ábra, így viszont éppen a lényeget lúgozták ki belőle. Szégyen. 

Bajban van manapság az ember, ha igényességre vágyik. A szürke és a gagyi mindent elborít, még az ilyen komoly területet is. Kíváncsi vagyok, mikor találják ki a 4x4-es sakkot a hülyék kedvéért, elvégre nekik is kell egy kis sikerélmény. Aztán ha a közös témára terelődik a szó, még azt is tisztázni kell, hogy ő vajon a gagyi rejtvények mestere, vagy a rejtvényeké.

Kicsiny hazánkban sajnos sok dolog még a rendszerváltás után 20 évvel is úgy működik, mintha ez az ominózus aktus sosem történt volna meg. A politikát most hagyjuk, maradjunk csak a pénzköltésre alkalmas tényezőknél, mint amilyen az ipar, a mezőgazdaság vagy a szolgáltatási szektor. Minden nap szembesülhetünk azzal, miként próbálnak meg eladni nekünk dioxinos, melaminos, aflatoxinos, romlott, néha már rothadó ételeket, mérgező festékkel bevont gyerekjátékot, balesetveszélyes elektromos készülékeket, de nem csak a kézzel fogható termékek terén fordulnak elő visszásságok. Sokszor túlszámláznak a vendéglátóipari egységekben, ottfelejtenek minket külföldön, vagy éppen elfelejtik, hogy mi vagyunk a vevők, és ők azért vannak, hogy kiszolgáljanak bennünket. Tehetik, mert az élelmiszerbiztonsági, fogyasztóvédelmi szervek nem (sem) működnek megfelelően, a legtöbb magyar ember pedig egyáltalán nem viselkedik tudatos fogyasztóként. Nyilván ennek számos oka van (köztük az egyre nagyobb nyomor), de akik még megválaszthatjuk, mit eszünk, mit veszünk, próbáljunk meg a magunk és a mások kárából tanulni, és figyelmeztessük a környezetünkben élőket is, hátha ezzel is elérünk valamilyen pozitív változást. Most — a múltkori bejegyzésemhez hasonlóan — ismét lándzsát török egy jelenség felett, ez a jelenség azonban ezúttal nem egy termék, hanem egy vegyesbolt.

A Róna utcai 7-es megállóval szemben található CBA-üzlet, vagy inkább CBA-lyuk lesz terítéken, ami egy sarki szolárium és egy helyesírási hibákkal teletűzdelt reklámokkal (pl. dohányárú) borított trafik között található. Egyáltalán nem nevezhető nagy üzletnek, mivel néhány vidéki garázsbolt is nagyobb nála, de hát ennyi még mindig jobb, mint a semmi. Nyilván nincs is szükség nagy árukészletre, mivel a környék lakóépületeinek száma eleve nem túl sok vásárlót feltételez, ráadásul 100 m-en belül legalább 3 másik vegyesbolt is van. Ennek megfelelően nemcsak kicsi az árukészlete, de mérhetetlenül gagyi is. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a TESCO-ban csak az a kék-fehér 'gazdaságos' verzió lenne mindenből. Tudom, a sok nyugdíjas és kispénzű ember úgysem tudná megfizetni a drága, minőségi termékeket, és mivel a bolt területe ilyen kicsi, azok csak az olcsó gagyik elől foglalnák a helyet. 

Ezen eddig még gyakran túl is tettem magam, maximum megelégedtem a helyettesítő termékekkel, azt' jól van. Több más dolog is zavar azonban:

- a boltba lépve időutazásnak lehetünk tanúi, hiszen az enteriőr az 1960-as éveket idézi, kb. azóta is lehet ott. Kopott padló, elnyűtt farostlemezekből összetákolt szekrények, Dexion-Salgó állványzat, megsárgult falak és koszosság-hatás; ez kíséri utunkat a zsúfolt sorok között.

- az üzlet előtt gyakran ácsorog egy hajléktalan 'bácsi', néha pedig bent is. Beszélget, poénkodik, bűzölög és ki tudja, mi mindent fogdos össze, amiket aztán mások is összefogdosnak, majd ezek a mások az egész izét ráhordják azokra a termékekre, amiket én később megveszek. Talán nem így történik, de nekem mégis minden alkalommal ez jut az eszembe. Például amikor a hajnali zsömlének a délutánra már beszakadt tetejére pillantok, rögtön az jut eszembe, hogy vajon nem éppen az ő, vagy valamelyik hasonló sorsú társának ujjai nyomán keletkezett-e ott az az üreg. Ha én odafigyelek a higiéniára és a saját egészségi állapotomra, elvárom, hogy ahol a pénzemet hagyom, ott is figyeljenek rá. 

- a felvágottas pult amellett, hogy szintén elég szűkös készlettel rendelkezik (volt, hogy reggel 8:30 körül az utolsó 5 szelet sonkát vittem el), elég borzasztóan is néz ki. Teljesen nyilvánvaló, hogy az előző nap(ok)ról megmaradt karikákat passzolják el, ami nyilván más üzletekben is így van, de azokban mintha ügyelnének a látszatra, és nem ásítoznának a pultjaikban pöndörödött-barnult felvágottszeletek. Itt ez nem így van.

- az alkalmazottakkal sem igen vagyok megelégedve. Mindenki csinál mindent (bár mintha egy öreglány volna a boltvezető), ezért nem tudom azt mondani, hogy ez vagy az milyen szemét. Mindenesetre van egy cigányos kinézetű nő, aki a múltkor egy darab hús lemérése után a mérlegen megjelenő összeg helyett egy jóval nagyobbat írt a ceruzájával a termék csomagolására, rögtön a kedvencem is lett. Egy másik csaj is dolgozik ott, akit eddig még szinte csak rámolni láttam, meg egy fiatalabb legény, aki viszont nyugdíjas-poénokkal szórakoztatja a betérő vásárlókat. Tisztára mint a férfi ápolók a magatehetetlen betegekkel. El tudjátok képzelni. Egy méretes kopasz srác is dolgozik ott, de azzal semmi bajom sincs, ellenben a nyugger-szerű — általában — pénztáros nővel. Ez egy kis gané, aki elfelejti, hogy ő van a vásárlókért és nem fordítva. A ritkás forgalmú bolt kasszájában ülve gyakran olvas gagyilapokat, amiket hangos sóhajtozások közepette tesz le, ha valaki elé áll. Ez nálam még csak a "primitív vén kurva" jelzőt eredményezi, azonban a múltkor elkezdett velem pampogni, amiért du. 1 órakor ötezressel mertem kifizetni 95 Ft-ot. Mindig figyelek, hogy a boltosoknak miattam ne fogyjon ki az aprójuk, sokszor már előre ki is készítem a fémpénzeket, de ebben az esetben csak a pénztárnál vettem észre, hogy vagy 75 Ft van nálam vagy 5000. Ezt be is jelentettem (igaz, a gépbe való beütés után), mire a VK. rámförmedt, hogy ne is adjam oda, mire én viszont felháborodottan kérdeztem vissza, hogy "talán vásároljak még valamit"? Egyébként akartam még venni egy doboz cigit is, de ez az intermezzo teljesen kizökkentett. Végül a 'kedves' pénztáros 'kisasszony' nagy kegyesen visszaadott, de közben megjegyzéseket mormogott az orra alatt arra vonatkozóan, hogy máskor is milyen kis összegekben szoktam náluk vásárolni. És akkor még egy pillanattal előtte én kértem elnézést, amiért így alakult a pénztárcám tartalma.

Na ekkor döntöttem el, hogy ebbe a trágyadombba többet be nem teszem a lábam. Ha még csak egyszer fordult volna elő ilyen visszásság, talán, de miután a kasszás eset egy kolléganőmmel ugyanígy megesett, és miután — minimum — egyszer már átbasztak, végleg betelt a pohár. Tudom, hogy ezzel nemigen fogom meghatni őket, tudom, hogy csak magamnak csinálok ezzel plusz utat a következő boltig, és azt is tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de legalább a közérzetem jobb lesz, amiért nem csinálok magamból újra meg újra lábtörlőt, és amiért nemcsak pampogok a tudatos vásárlói magatartásról, hanem be is tartom azt.

Vagy talán kötelező a romos, koszos, drága és udvariatlan kiszolgálású helyen vásárolni? Ugye, hogy nem. Ti se tegyétek, főleg itt ne.