gasztronómia bejegyzései

1. Az utóbbi 3 hétben annyit dolgoztam, mint szerintem még soha, de legalábbis annál régebben, amennyire vissza tudok emlékezni. Heti 50 óra körül toltam a szekeret, és ez a szellemi és idegi állapotomon meg is látszik. Itt az ideje pihenni egy kicsit.

2. Ezt el is kezdtem, mivel ma 14:30-kor úgy felálltam a helyemről és hazajöttem, hogy csak na. Ilyen is jó régen volt.

3. Szerdán lement a BA7 kezelésének újabb fordulója. Dokibácsi már kicsit fáradt és nyűgös lehetett, mert az érzéstelenítés előtt nem gondoskodott (másik) érzéstelenítésről, de felnőtt férfi vagyok, kibírtam egy (helyett két) apró tűszúrást. Volt megint fúrás, az inlay üregének kialakítása címén, aztán az alsó és felső fogsoromról lenyomatot vett, hogy jövő héten beragaszthassa a pótlást. Király lesz!

4. Egy kis adalék az ország (egyesek szerint a miniszterelnök) ekézésével kapcsolatban. Mit is tudnak rólunk azok, akik súlyos állításaikkal feketítenek bennünket a világ különböző országaiban? Kormányelleneseknek, és értékrend nélküli minden-elleneseknek nem ajánlott!

5. A köztársasági elnök úrnak eközben le kellene mondania. Megengedő módon még mindig megadom a lehetőséget a minden kétséget kizáró bizonyításnak, erre viszont kevés esélyt látok. Bárki másról lenne szó, nem lennék olyan szigorú (hiszen jó pár hasonló ügyet találnánk), de az ország első emberéről van szó, és ő nem engedhet meg magának ilyen botrányt. Viszont a lemondással várjon 2-3 hónapot, mert az ország renoméjának ez most nem tenne túl jót (többet ártana mint máskor), akkor majd jöhetnek a családi okok...

6. Ugyanakkor ha én lennék az NBH, a HVG újságíróitól megkérdezném, hogy vajon milyen okok vezettek ahhoz, hogy ezt az ügyet most érezték szükségesnek a nyilvánosság elé tárni, amikor így is nyakig vagyunk a szarban? Nem ért volna rá 2 hónapot? Semmi probléma vele, sőt, helyeselhető is, főleg, hogy egy magát gazdasági lapnak tartó újság kollégái töltötték vele az idejüket, de hát az időzítéssel kapcsolatban vannak fenntartásaim. Mellesleg gratulálok nekik, mert sokat tanultak a magyar jobboldal újságíróitól. Ez oknyomozás a javából! (És most ismét parazsat gyűjtöttem a fejemre).

7. A sütőben éppen az egyszerű és gyors kedvenc sül. Tepsibe minimális olaj (kenésnek) + krumpli + fűszerkeverék + lila hagyma + fűszeres sertéskaraj + feta + paradicsom, ezek szeletelve egymásra rétegezve, egy kis tejföllel kevert reszelt sajttal megborítva. Ízorgia.

8. A (rettegő) hajléktalanok a Róna utcai szelektív hulladék szigetnél újabb eljárást fejlesztettek ki az alumínium dobozok megszerzésére. Eddig felborították a tárolókat és az aljukon keresztül szedték ki a pénzzé tehető dolgokat, az FKF viszont körbekerítette azokat egy vas korláttal, hogy csak az emelőeszközzel lehessen kiemelni őket. De sebaj, elég egy hosszú rúd, amivel az alumíniumost kicsit meg lehet dönteni, egy adag karton, amire az esőben is rá lehet térdelni, és egy bot, amivel a résen ki lehet piszkálni a dobozokat. A híres magyar lelemény...

9. Az utóbbi hetek fáradalmai mellett nem nagyon volt időm vasalni, így most a vasalandós fotel támlájának tetejéig áll a póló-ing halom. Mivel ez nem mehet így tovább, a hétvége fő programja lesz a kupac eltüntetése, a 2 hete a szobában álló vasalódeszka elpakolásával együtt.

10. Holnap ugyan egyéb programom van, de erősen gondolkodom rajta, hogy kiszaladok a Kossuth térre, hogy egy mécsest én is elhelyezzek majd a többi között. Aztán megyek is tovább. De lehet, hogy nem fog beleférni.

Na, tegnap máris bekövetkezett, hogy a fáradtságtól nem tudtam írni, bármennyire is szerettem volna, és bármennyire is szerettem volna tartani a napi egy bejegyzés ütemet. Gyorsan ment...

A fáradtság oka pedig főleg az volt, hogy még kevesebbet aludtam, mint a héten bármikor (és az sem volt sok), utána meg továbbképzésre mentem. Utálom, mert egy egész nap kiesik a munkából, végül pedig borzalmasan leszív agyilag, így semmire nem marad energiám. Ez egy ötalkalmas előadássorozat, és felváltva járunk rá a társammal, mert okosodni, vagy legalább szinten tartani a tudásunkat mindenképpen elengedhetetlen. Nagyon hasznos dolgok hangzanak el, és nagyon jó az előadó (csak a hangja borzalmas), ráadásul az ára is megfelelő, ezért sosem hagyjuk ki. Idén ez volt az első ilyen előadás, az SZJA témakörében: 5 órányi jövedelemadó(-változás), és további 2,5 óra egyéb téma (kérdések alapján), mindössze egyetlen ebédszünettel, szóval mondanom sem kell, mennyire izgalmas...majdnem elaludtam egy párszor.

Minden viszontagság ellenére azért szeretem ezeket a továbbképzéseket, mert ilyenkor mindig megállapítom, hogy van jövőm a szakmában. Az átlagéletkor ugyanis minimum 40, de az is lehet, hogy 45, ergo évről-évre kihullik a konkurencia jó pár tagja, persze nem (feltétlenül) elhalálozás, hanem inkább nyugdíjazás okán. A mostani fiatalokról meg elég rossz véleménnyel vagyok, és bizony nem feltételezem, hogy sokan tudnák közülük megállni a helyüket egy olyan szakmában, ahol folyamatosan tanulni kell, és ahol az elvégzett munkáért ezen a szinten kell felelősséget vállalni, szóval szerintem egyik irányból sem kell féltenem a céget. Nem akarom persze felmagasztalni a kollégákat, mivel — legnagyobb döbbenetemre — itt is akadt viselkedni képtelen egyed, egyértelműen mind az én közelemben. Az egyik rágógumit fújkál felnőtt fejjel, a másik 20 percig zörget egy extra-zörgős szatyrot, mert a szendvicsét keresi benne, a harmadik meg végigpofázza az előadást, és ha megkéred, hogy hagyja abba, fel van háborodva, és pofákat vág. A vége felé emiatt már eléggé baszott az ideg, és csak az derített fel, amikor a hazafelé szállingózó varjak elhaladtak mellettem. Volt olyan, hogy egyszerre 3-4 kolléga indult el, és ezek egymás mögött vonagolva (koruk és egészségi állapotuk okán) úgy néztek ki, mint a vándorló pingvinek. Gonosz vagyok, ehe-ehe.

Én fél ötkor szabadultam, de mielőtt elindultam volna haza (a Lurdy-házból) még beszaladtam az Alexandra könyvesboltba, ahol vettem 4 könyvet. Kettő a kedvelt fantasy-sorozatomból van (egy trilógia második és harmadik része), kettő pedig ilyen kis tematikus szakácskönyv, szép, színes képekkel, kemény borítóval és jó sok recepttel. Az egyik a burgonyaételekről szól (abba még nem néztem bele, de biztosan jó), a másikban meg vagy száz partiétel található. Kurva jó kis falatkák, szendvicsecskék, sütemény-gombócocskák, csupa olyan kaja, amit egy falással el lehet tüntetni, más kérdés, hogy az elkészítésükhöz jellemzően olyan dolgok kellenek, amik egy átlag magyar háztartásban nem találhatók meg. De tutira kipróbálok majd párat közülük, és amelyik jól sikerül, abból vinni fogok majd a társas összejövetelekre is, persze csak a nem-nyilvános helyeken megrendezettekre. Hülyén nézne ki, ha beállítanék a Café&-be vagy az Alterba egy tálcányi húsgolyóval. Karácsonyra a vezető könyvelőnk könyvutalványt kapott a cégtől, ehhez adtak 4 db 500 Ft-os kupont, amiket csak ebben a hónapban lehet levásárolni, csak könyvekre, és könyvenként csak egyet. Mivel a két kis szakácskönyv darabja 1000 Ft, a másik kettőt meg egyébként is megvettem volna magamnak, direkt úgy kombináltam össze őket, hogy a szakácskönyvek végül ingyen jussanak a birtokomba. Ügyes vagyok?

Otthon még mosni is akartam, de elháríthatatlan külső okok miatt erre záros határidőn belül nem került sor, később meg már túl fáradt voltam, hogy nekilássak, így végül nem csináltam semmi mást sem. Csak vacsora meg fürdés, aztán alvás (11-kor).

Ma meg olyan álmosan keltem, hogy igazából azóta sem ébredtem fel rendesen. De nemcsak én, a kollégák is panaszkodtak, hogy mennyire nyomottak és álmosak. Meg is állapodtunk benne, hogy az időjárás tréfálhat meg bennünket, merthogy az mostanában nem igazán normális. Ment a munka és még pár blogbejegyzést is elolvastam (de tényleg csak párat), és úgy terveztem 7-ig bennmaradok. Most 18:05 van, de már látom, hogy ezen bejegyzés megírása után mégis indulok inkább haza, pedig még mindig sehol sem tartok.

A cég anyagi helyzete egyébként máris sokkal stabilabb, mint az utóbbi két évben, ami még ezen az álmatag állapotomon is átragyogja a fényét. Minden alkalmazottunk máris megkapta minden pénzét, megvan a keret a havi adók jelentős részére és az egyéb havi kiadásaink egy részét is kifizettük már (aminek a hó elején van a fizetési határideje). Nem akarom elkiabálni, de ha ez így menne egész évben, nagyon felszabadult lehetnék.

Már én is meg a társam is ki tudtunk venni egy, a tavalyiakhoz képest jelentős összeget (ami nem sok, de azokhoz képest...), amiből elkezdhetjük tömködni a magánéleti lyukakat. Én például máris felhívtam a fogorvost, hogy időpontot kérjek tőle a leggyalázatosabb állapotú fogam helyzetének javítására, azaz legalább egy lyuk betömésére. Ha nem inlay kell bele, hanem csak tömés, akkor még egy másikat is beiktatok ebben a hónapban. Szerdán megyek hozzá...

...most meg haza, mert vár a szennyes.

Kombináljuk össze a játék tartalmú bejegyzéseket a legutóbbi, gasztronómiai témájú bejegyzéssel, hogy legyen valami áthidaló téma, amíg kiheverem a szar emberek okozta lelki felzaklatódást (munka...), és kaparok magamnak egy kis időt a hétvégi programomról való beszámoló elkészítéséhez.

Tehát: vajon mi lehet ez a termék, de mivel azt könnyű kitalálni, mik lehetnek az alkotórészei valójában?

Készült: ivóvíz, sertésmáj 20%, gyártási szalonna, búzaliszt, sertésbőr, szójaliszt, szeparált sertéshúspép, szeparált baromfihúspép, nitrites pácsó keverék, (szigorúan csé-vel), fűszerkeverék őrölt mustármaggal

Mi az, ami ezekből készül, és az ember fiának meg kell ennie?

Rövid gasztronómiai kiruccanás következik, ilyen is ritkán van nálam... De most van.

A minap a konditeremben izzadozva (a párommal, de külön-külön) valahogy szóba került a darás tészta és, hogy ki mivel szokta enni...

Nem tudom, tudjuk-e, mi az. Elmondom. A darás tészta a konyhaművészet igen magas fokú művelésének segítségével előállítható ételkülönlegesség, melynek összetevői: tészta és búzadara. Ez mind. A magamfajta grízes tésztának szokta nevezni, de ezek szerint máshol másnak hívják. Sebaj, a lapcsánkának — emlékezetem szerint — 61 magyar neve van, aztán az sem sokkal bonyolultabb étel. A Ricsitől azt is megtudtam, hogy kis korában nem tudta jól kimondani, hogy darás, ezért darázstésztának mondta, és komolyan azt is gondolta, hogy köze van ezekhez a rovarokhoz, én meg ezen — valljuk be őszintén — nem is csodálkozom. (Vagy rosszul emlékszem, és ki tudta mondani, DE azt hitte, köze van a darazsakhoz...részletkérdés). Külön jó, hogy a Ricsimnek annyira mély hangja van, hogy néha még most is zsézik, egyszerűen mert önkéntelenül is bezöngésít a hangszála.

A lényeg az egészből, hogy a párom állítása szerint azt lekvárral és/vagy porcukorral kell enni, szerintem meg ezekkel is lehet meg salátával is. Amikor ezt közöltem, azt hitte, hülyéskedek, mert hogy lehetne má' salátával enni a grízes tésztát? Pedig lehet, nekem mindkét családomban előfordult ez a szokás. Rendes fejes saláta, ecetes-cukros lében, ahogy az szokás, a tésztán viszont nincs se lekvár, se cukor. Ez olyan elborult?

És akkor most gyors közvélemény-kutatás (erre ment ki az egész bejegyzés): ki mivel szokta enni a darázstésztát? Tessék 'szavazni'!

(Na jó, megelégeltem, hogy ez a beágyazható szavazatszámláló cucc 5 képernyőnyi üres csíkkal együtt kerül a bejegyzésbe, és nem tudom megváltoztatni, úgyhogy marad a kézi kommentelés, bocsi).

Aztán majd megírom azt is, hogy mi volt a nyaralás alatt...

Alant látható egy könnyű, nyár eleji vacsora, amit hamarosan elfogyasztok.

- mézdinnye darabok

- banánkarikák

- kedvenc koktélom, a Blue hawaiian: Blue Curacao + fehér rum + kókuszlikőr + ananászlé (aminek olyan szép, egészséges színe van)

- és wasabi tormás mogyoró, ami ugyan baromira nem passzol a többihez, viszont szeretem - és ami anno egy fél fogamat törte szét, de az már a múlté (a fogam még nem)

A fürdősó, a masszázsolaj és a síkosító lemaradt a képről, de az különben sem képezi a vacsorám részét.

 

Hát persze már most be vagyok havazva — hiszen egy ideje másról sem szól a blogom, — de a tegnapi hóesés nyomán elgondolkodtam, mi lenne, ha tényleg teljesen összeomlana a közúti közlekedés, és se dolgozni, se boltba nem lehetne menni. Boltba mondjuk azért nem, mert a meglévő árukészletet kifosztanák (úgy értem, megvennék) a népek, újat meg nem kapnának, mert a fuvarozók sem tudnának eljutni hozzájuk. Ez egy kicsit olyan, mint a szörnyen elhanyagolt Apokalipszis Után blogom, amiben valahol szintén ez a helyzet.

Merthogy Újpesten ám megint esik a hó, holott tegnap is kaptunk belőle bőven. Nem is emlékszem, mikor volt itt utoljára ilyen helyzet. A parkolóban az autók körbebarikádozva (hóval), és ahova — a kivételesen rendes — lapátolók a kupacokat hányták, ott aztán vagy 40 centi is megvan a halom magassága. Erre jön még a mai adag, holott a legtöbb helyen egyáltalán nincs is eltakarítva. Ez kellett volna karácsonykor, hogy sikongathasson a sok romantikus picsa meg, hogy lehessen énekelni a betiltott klasszikust, hogyaszondja "Fehér karácsony, fehér karácsony, mocskos, szemét *i*á*o*at nagyon utálom!" (a kicsillagozott rész természetesen a diákokat/piláfokat/virgácsokat, stb. szavakat jelöli). És ezzel nemcsak a dalszerzők vannak így, mint az tegnap is kiderült.

Na de tényleg. Ha ilyen apokaliptikus helyzet alakulna ki, mit kezdenék vajon magammal? Ez persze elég naiv kérdés, hiszen eleve sok dolgom van, aminek egy részét itthon is el tudnám végezni. Amíg van net, addig eleve semmi probléma. Lehet például interjúztatni (amit majd minnyá tolok is), lehet híreket olvasgatni, blogolni, blogokat olvasni, játékot tervezni, szakdolgozatot/házidolgozatot kreálni, bevallásokat csinálni meg minden egyéb finomságot. Ha már nincs net, akkor sincs semmi probléma, hiszen ha a kirakózást megunnám (mondjuk 1-2 óra görnyedés után úgyis készen vagyok vele), akkor is minimum 300 könyv vesz körbe, szóval nem unatkoznék. Ha már áram sincs, akkor ezek csak nappal játszanak, sötétedés után viszont elővehetném a jó kis elemlámpámat, meg van itthon egy csomó mécses és gyertya (nem csak a romantikus közös fürdésekhez), szóval egy darabig tutira megoldanám a helyzetet. Ja, és takarítani is lehet, például port törölni, szőnyeget kefélni, stb. Ez a része megoldva.

De vajon mit ennék? Hajlamos vagyok azt hangoztatni, hogy nincs itthon soha semmi, de jobban belegondolva ez nem igaz, pusztán arról van szó, hogy ezek az alapanyagok elkészítés után válnának ehetővé, egymagukban nem nevezhetők élelmiszernek. Most perpillanat a következők vannak itthon:

- negyed kiló zsírszegény túró, a diétázás okán

- majdnem egy teljes csomag (talán fél kiló) csalamádé

- 6 tojás (a diétázás okán)

- kicsit kevesebb mint egy kiló Winny hamburgerhús, amit ha megsütök olyan fokhagymás zsírszag lepi el a lakást, hogy még a falakba is beissza magát. Jó, más hamburgerhúst nem kapni a környéken...

- fél kiló csirkemell, egészen máig, mert ma kisütöm

- két halkonzerv, amik önmagukban is ehetők, de kenyér nélkül kiiszom utánuk a Dunát (vagy vízszolgáltatás hiányában felnyalok egy köbméter nem-sárga havat)

- 9 májkonzerv, mert gyakori táplálékunk a melegszendvics, és én azt abból csinálom

- kb. ugyanannyi sűrített paradicsom konzerv, ami csak úgy van, de mondjuk rittyenthetnék belőle paradicsomlevest, hiszen tészta is van hozzá

- egy kukorica és egy zöldborsó konzerv, amiket Ricsi hozott, hogy megegyük, mielőtt lejár nála a szavatosságuk

- fél kiló cukor, plusz ami a tartóban van

- vagy két kiló liszt, több csomagban, és talán nem (annyira) zsizsikesen

- egy komplett csomag spagetti, és több kis csomag egyéb tészta, ami utóbbiak még nagyanyám szerzeményei, ergo minimum 4 évesek, ergo nem blogolni kéne róluk, hanem kidobni őket

- van még kiönteni való mák, búzadara, fél liter étolaj (egy fél dunsztosnyi fáradt olaj is) meg egy fél üveg oliva olaj

- só, citromlé, 30 féle fűszer, egyéb ehetetlen marhaságok

- egy ananász, egy banán, 4 szem narancs

- 4 csomag Győri Édes, egy csomag virsli (4 db), egy Rama kocka, egy csomag mirelit zöldborsó

- kb. 60 deka rizs meg két csomag barna rizs (az a gyors fajta, a diéta okán), minimum egy kiló krumpli meg ugyanennyi lila hagyma

- anyukám-féle lekvárok, amik lassan fogynak, mert nem vagyok édesszájú (vagy 6 üveggel)

- egy csomag sós mogyoró, kukoricapehely (egyre antikabb), fél csomag perecke (ami még Ricsi legutóbbi bulijáról maradt vissza, szóval inkább kidobni kéne)

- másfél doboz cigi, kb. 3 liter tömény szesz és likőr, két üveg bor

- a Desimnek meg vagy 8 füzér cicakolbászka, egy Whiskas-konzerv, két megkezdett doboz jutalomfalat, kb. 30 deka Royal Canin szárazeledel meg vagy 60 deka Whiskas szárazeledel

Éheznék-e vajon? Nem. Éheznék-e vajon, ha gáz sem lenne. Két nap után tuti. Kíváncsi lennék egyébként, Ti mit tudnátok kihozni ezekből az alapanyagokból. Valaki esetleg megosztja velem?

Ja, és még annyit, hogy a kép a lakásom ablakából készült, azt bizonyítandó, hogy a természet még az ótvar lakótelepen is tud szépet alkotni (bár tegnap szebb lett volna, mert azóta összejárkálták).

A különféle testi szükségletek kielégítése örömet okoz, még ha azok többsége nem is akkorát, mint az orgazmus. Ha éhesek vagyunk, baromi jó enni, szomjasan sokszor azt mondjuk, hogy "képes lennék még a Dunát is kiinni", és milyen jól esik, ha ezt néhány deci erejéig meg is próbáljuk. Nem csoda hát, ha ezeket az örömforrásokat sokan kombinálni próbálják. Most nem a pisi- és/vagy kakiszexre gondolok (bár némelyeknek az is ide tartozik), de az evést és a szexet egyáltalán nem aberrált dolog összevonni valamilyen szinten. 

Már az ókori rómaiakról is lejegyezték, hogy a hatalmas orgiáikon a szőlőzgetés és a borozás mellett jól megfértek más gyönyörök is, igaz, ennek (is) szépen véget vetett a kereszténység terjedése, mivel annak tanai a földi élvezetek megtagadását hirdették. Hogy a későbbi korokban mennyire fért meg egymás mellett a szex és a kukoricakása, azt nem tudom, de hogy napjainkban semmi nem tiltja a kettőt együtt, az biztos. Közismert kép, amikor meztelen nők testéről esznek a menők, én pedig már vagy 20 évvel ezelőtt láttam olyan hetero pornófilmet, amiben az asztal körül falatozó (bajszos, szőrös, göndör hajú) fiatalokat egy pucér néni kényeztette szájon által, egy fél szinttel lejjebb (az asztal alatt). Mi ebben a rossz (hacsak nem az, hogy a körömpörkölt — vagy mi — szaftja a szőke hajába ragadt)? 

Hogyan lehet, hogyan érdemes, hogyan célszerű az ételt-italt bevinni a hálószobába? Mikre figyeljünk és milyen lehetőségeink vannak? Ezekre a kérdésekre keresi a választ ez a bejegyzés, amit egyben ötletbörzének is szánok.

Nagyon fontos először is a helyszín. Nyilván a McDonald's-ban nem áll neki az ember sültkrumplikat dugdosni a partnere valagába, ahogy egy előkelő étteremben sem célszerű a citromos mártást lenyalogatni a másik mellbimbójáról, de említhetném a különféle arab, török vagy perzsa éttermeket, ahol viszont eleve nem célszerű homoerotikus tevékenységet folytatni, mert esetleg le találunk fejeződni. Marad a négy fal közti intim nokedliben dagonyázás. Otthon viszont nyilván igyekszünk vigyázni az enteriőrre, ezért ha ilyesfajta huncutkodásba kezdünk, célszerű előtte biztonsági óvintézkedéseket tenni. Hogy a különféle szószok és szaftok ne kenjék össze az ágyneműt, szőnyeget, bútorokat, takarjuk le a helyszínt valamilyen koszolható anyaggal. Ez lehet egy pótlepedő, festők által használatos takarófólia, vékony pénztárcájúaknak szétszaggatott reklámszatyrok garmadája vagy — stílusosan — piros kockás abrosz, tulipán mintával szegélyezve. Figyeljünk oda arra, hogy a takarásra használt anyag ne legyen értékesebb, mint a védeni kívánt felület, kár lenne ugyanis azért az eredeti perzsaszőnyegért vagy az ükmamától örökölt kéziszőttesért. Könnyen áthidalható a probléma, ha eleve a fürdőszobában, esetleg a kádban locsoljuk kedvesünk testére a direkt erre a célra készített lebbencslevest, bár vitathatatlan, hogy kellemetlenséget okozhat, egy hátunkba nyomódó zuhanyrózsa, esetleg ha utóbb értékes perceket kell tölteni azzal, hogy megtaláljuk valakiben a hentergés közepette nyomtalanul eltűnt káddugót. A takarófóliára visszatérve: ha ezt használjuk, már előre gondolhatunk a maradékok hasznosítására, hiszen a nejlont könnyedén összehajthatjuk, és kis árkot képezve önthetjük belőle a szánkba a fel nem használt főzelék- és/vagy levesfolyamokat. Kár lenne azokért a finom falatokért. (Előtte azért gondosan pöcköljük ki belőle a sokak számára nem kívánatos ejakulátum-csimbókokat.)

A ruházat nem kevésbé védendő, ha az értékes vagy pótolhatatlan. Oké, hogy anyu úgyis Persillel mos, na de az a pörköltszaftot mégsem biztos, hogy kiveszi a drága pólónkból. Ezért aztán vagy eleve meztelenül lássunk neki a szodómiának vagy használjunk szexi (már akinek) latex cuccokat, mivel azokat könnyű tisztítani. Ezzel ugyan van annyi kis probléma, hogy ha a hagymás rostélyos leve beszorul a bőr és a feszes anyag közé, az egyeseket irritálhat, ezért vagy pótoljuk a latexet szexi, Tesco-s szatyorból varrt öltözettel, vagy mégis inkább maradjunk a meztelenségnél. 

A teljesen spontán egymásba gabalyodásnál maximum akkor kerülhet sor gasztronómiai élvezetek kombinálására, ha a frissen elfogyasztott vacsora edényzetébe beleküzdjük magunkat, hiszen megszakadna a gyönyörök hajszolása, ha egy hirtelen ötlettől vezérelve kiszaladnák a konyhába egy vekni kenyérért vagy egy oldal szalonnáért. Ezért ilyen esetben célszerű már előre odakészíteni a felhasználni kívánt étel- és italféleségeket, hogy ne okozzunk törést az együttlétben. Vigyázzunk a veszélyes eszközökre, hiszen baromi kellemetlen lehet, ha véletlenül belefekszünk egy késbe, húsollóba, dugóhúzóba vagy konzervnyitóba. Viszont külön virtuális élvezetet okozhat számunkra egy ízlésesen összeállított gyümölcstál vagy egy petrezselyemmel díszített fatányéros.

Bár a testszőrzet ízlés kérdése, nem árt, ha ilyenkor egy kicsit kevesebb van rajtunk belőle, hiszen az együttlét után kellemetlen eltávolítani a sűrű mellkasszőrzetbe nyomódott bolognait vagy a fanszőrzet közé vegyült borsófőzeléket. Másrészt már szex közben is megszakadhat a koncentrációnk, ha kedvesünk testének rágott étellel való végignyalását állandóan meg kell szakítanunk azon profán okból, hogy egy marék hónaljszőrt válogassunk ki a fogaink közül.

Még egy fontos dolog: ha a fajtalankodás közepette a különféle testnyílásokat is szeretnénk alkalmazni, célszerű azokat a lehető legtisztább állapotba hozni (egyébként is), hiszen — hacsak nem vagyunk a kakiszex hívei, — nyilván nem szeretnénk a műpéniszként felhasználandó vaníliás piskótarudat csokis verzióban viszontlátni. 

Milyen ételeket érdemes használni? Nos, mindenki tudja, mennyi szexológus ajánlja a hagyományos pároknak a pezsgőt, hiszen ha azt a férfi a szájába veszi, és úgy ingerli kedvese csiklóját, extra gyönyöröket okozhat annak. Ez nyilván nálunk is működik orális szex közben. Ha nincs otthon pezsgő, jó lesz bármilyen szénsavas üdítő (Coca-Cola, Lift, Trombi Dumbi), szörpike szódával vagy ásványvíz is (utóbbiból persze csakis a bubis). Az alkohol jobb, mert az a fejünkbe szállva még fűtheti is a vágyunkat. 

Ha már pezsgő, eszünkbe juthat az eper, amit a magukat arisztokratának képzelő suttyó sznobok együtt fogyasztanak, annak ellenére, hogy a kettő együtt geci szar nem is mindenkinek ízlik. Az eper szexi dolog, lehet például a két végéről kezdve enni, hogy a végén a partnerünk szájához érve csókban forrjunk össze vele. Ki lehet enni aztán a másik köldökéből is, amit sajnos nem mindenki szeret. Ugyanerre a célra megteszi a szőlő vagy a ribizli is, bár miközben előbbi fürtről való fogyasztása egyfajta perverz érzést is garantálhat, utóbbit nem árt előtte gondosan lecsipegetni a szárról, mert amúgy nem jó. Kis probléma lehet az ilyesmivel, hogy a szemek szétgurulnak, aztán meg csak akkor vesszük észre, hova lettek, amikor gyanútlanul beléjük fekszünk.

Az eperről rögtön asszociálhatunk a tejszínhabra, ami valóban izgató felhasználási lehetőségekkel bír. Lehet nyomni például a legintimebb testtájékokra, majd lenyalogatni azokról. Mmmmm... Ötletesebbek egyéb helyekre is pakolhatják ezen tej-masszát, például megtehetik azt, hogy belenyomják a partnerük szájába, majd vákuumos hatással kiszívják annak orrán keresztül (minden egyébbel együtt). Fülbe is lapátolható, csak aztán az otológián győzzük megmagyarázni a szakorvosnak, mit keres fél deci tejszínhab a hallójáratainkban. Javaslat: "elestem a szülinapi tortával a kezemben", "politikus vagyok, és arcon dobtak". Tejszínhabból van a szifonos meg a nyomós. Az előbbi tartósabb habot készít, de kell hozzá patron, utóbbi viszont instant, csak hamar összeesik, úgyhogy sietni kell a felhörpölésével.

Ott van aztán a csokoládé, ami közismerten szexi dolog. Használjuk nyugodtan, korlátlanul. Laár András Csoki-nász az avaron című versétől ihletetten megtehetjük, hogy egy (vagy több) tábla csokoládét a partner testére helyezünk, majd ráfeküdve addig csókolózunk, amíg az édesipar ezen gyönyörűsége el nem olvad közöttünk. Akkor aztán mehet a menet! Csak arra figyeljünk, hogy 1. az anális interakciók esetén elaltathatja az éberségünket, és esetleg olyan dolog juthat a szánkba álcázottan, amit egyébként nem szerettünk volna, 2. az egész mogyorós, mogyoródarabos (stb.) cuccok a felolvadás után karcolhatnak, külsérelmi nyomokat okozhatnak, a robbanós cukros megoldással kapcsolatban viszont lásd a pezsgős bekezdést.

 

A tésztafélék használata esetén leginkább a hosszú, egyenes típusokat javaslom, mert azokkal lehet igazán incselkedni. Biztosan jó a lebbencs is, meg a kagylócska, de például a spagetti vagy a makaróni az, amivel ügyes kis köröket lehet kígyózni a másik hasán, figyelve ahogy az apró mákszemek rákenődnek annak szexi bőrére. Ugyanezek a típusok alkalmasak a Suzy és Tekergőben látható 'két végén szívjuk a tésztát' metódusokhoz is (a csapkodó szaft ellen javasolt pepita kockás keretű védőszemüveg!).

 

A szaftok, folyadékok alkalmasak arra, hogy azokkal feltöltsünk mindenféle mélyedéseket, például a köldök környékét. Használjunk nyugodtan olvadt fagylaltot, csokoládét, pudingot, tejet, süteménykrémet, esetleg szűrt zöldborsó levest. Kellő védelem híján azonban ezek fokozott veszélyt jelentenek a bútorzatra, ezt végig tartsuk szem előtt.

Hideg-meleg. Ki ne próbálta volna már milyen az, amikor egy darab jégkockát csiszatol párja erotikától felhevült testén, és közben azt figyeli, ahogy az olvadék-patakok szétfolynak annak tájékain? Vagy amikor egy másik jégkockával (az előző elolvadt), illeti sikongató párja hímtagját, majd a libabőrös testrészt forró ajkai közé szorítva okoz annak földöntúli boldogságot? Jégkrémevéstől lehűlt nyelvünkkel hasonló örömökben részesíthetjük a másikat, csak éppen vica-versa. Jó dolog a hideg-meleg huncutkodás, de azért itt is érdemes észnél lenni, hiszen azt sem kívánhatjuk, hogy egy pár perces aktus kedvéért felfázzunk vagy veseelégtelenséget kapjunk, és azt sem, hogy a baleseti sebészeten kössünk ki, a sütőből frissen kikapott hurka miatt. 

Nos, a lehetőségek tárháza végtelen, és még arra is lehetőségünk van, hogy az ételekkel segédeszközöket helyettesítsünk. Egy kis fantáziával a hűtő vagy a spájz elé állva számtalan trükkös megoldást alkalmazhatunk az egyébként a szexshopokban is csak feszengve-égve vásárolható alkalmatosságok kiváltására. Csak néhány példa:

— ajzószernek közismerten alkalmas a zeller, és ha nem akarunk nagyon direktek lenni, kifejezhetjük partnerünk iránti vágyunkat egy marék dughagyma meglengetésével.

— ha elfogyott a gumióvszer, használjunk helyette káposztalevelet vagy hurkabőrt, bár kétségtelen, hogy ezek alkalmazása némi óvatosságot igényel, mert könnyen átszakadnak. Ha minden kötél szakad, az óvatosan lefejtett hagymaburok is beválhat.

— síkosítónak, masszázsolajnak ott az étolaj, a margarin vagy a disznózsír (körömpörkölt szaftja, stb.). Rafináltabbak megtehetik, hogy a közeli piacon vásárolt tehéntejet beöntésként alkalmazva vajat köpülnek a párjuk segítségével.

— a műpéniszt számtalan eszközzel válthatjuk ki. A klasszikus répa-banán-uborka triumvirátus hatalmát a különféle kolbászok és szalámik segítségével dönthetjük meg, utóbbiak használatához ráadásul még síkosító sem kell, hiszen a 36,5 fokos test hatására kioldódó narancssárga zsírlé kiváltja azt. A cserkészkolbász és a virsli az ujjazást váltja ki, a többi pedig a különféle igényeknek megfelelő méretben kapható: a kolbász a szűkre szabottaknak, a fasza szafaládé vagy a téliszalámi pedig a használtabbaknak. Akinek még a legvastagabb szalámi sem elég, az se essen kétségbe, ha van a spájzban az a nem-kerek fajta sütőtök.

— a gésagolyók kínos vásárlását is megúszhatjuk egy kis kézügyességgel, ha egy tű és némi cérna segítségével összefűzünk egy pár közel azonos méretű retket vagy apró hagymát.

— végül — de nem utolsó sorban — a sütőipari termékek között az aktívabbak is találhatnak maguknak tömni valót. Ott van például a nyers tészta, croissant, egy vekni kenyér, vagy ahogy I. Edward angol király mondhatta volna, "akinek nincs kenyere, vegyen kalácsot". Az Amerikai pite című film megtekintése szintén megihlethet bennünket, ha a saját kútfő kevésnek bizonyul.

Nos, rövid kis ötlet-orgiánk végére értünk, nem is maradt más hátra, minthogy elsüssük az ősi bölcsességet: "A férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út".

Jó étvágyat!

Van bennem egyfajta magabiztosság, amit alapvetően oktalannak, esetenként pimasznak lehetne nevezni (utóbbira van is valami héber szó, talán chutzpah). "Nem írom fel, mert úgyis megjegyzem", "jó lesz az úgy", "mi abban a nehéz?"— és hasonlók. Mindennek csak úgy durr bele, 'hamm cipó, megeszlek' módon esek neki, aztán utólag mindig kiderül, hogy "elfelejtettem, fel kellett volna írni" és, hogy abban az a nehéz, hogy érteni kéne hozzá.

Így vagyok a főzéssel is. Amikor a nagymamám meghalt, kénytelen voltam magam ellátni a háziasszonyi feladatokat is, és magam megtapasztalni, hogy az nem is olyan nagy ördöngösség. Könnyű főzni, csak jót főzni nehéz, nekem pedig ezzel utóbbival vannak bajaim. Nem azért, mert reménytelen eset vagyok, hanem mert ennek is úgy esek neki, ahogy minden másnak. Nincs türelmem a méricskéléshez, vagy utána járni, mekkora hőfokon kell egy-egy fázist kivitelezni, és úgy en bloc nem ismerem az arányokat. Ezért aztán a rántott hús száraz lesz (vagy sületlen), a tepsis dolgok alja odaég, a rizs íztelen (de pergős!), a ragufélék szaftja túl sok és túl híg, nem sorolom. Minden ehető, de semmi sem az igazi. Két dolgot nem próbáltam soha: a levest és a süteményt. Előbbit eleve nem is szeretem, utóbbit pedig továbbra is valamilyen speciális szakértelmet igénylő dolognak tartottam, amihez én aztán végképp nem.

Ezek után valóban pimasz magabiztosságnak nevezhető az ötlet és az elszánás, hogy márpedig én piskótát fogok készíteni. Persze, egyből a legnehezebbet, de hát ha a Földön százmilliók képesek rá, akkor pont ÉN ne lennék? Piha! A terv az volt, hogy a születésnapi zsúrom alkalmából készítenék egy 'adagot', ami ha sikerül, feletetem a vendégekkel, ha nem, mi esszük meg a Ricsivel. 

Első körben tehát megkérdeztem az egészen eddig a hétig nálunk dolgozó kolléganőt, hogy ugye tényleg úgy kell piskótát sütni, ahogy a szakácskönyvem írja, azaz 6 tojás, 12 deka cukor, 12 deka liszt. Ezt eleve hülyeségnek tartottam, mert mi az, hogy valaminek az egyharmada cukor, és mégsem törökméznek vagy nyalókának hívják, de aztán megnyugtatott, hogy jó az, ami oda van írva, csak hozzátette, hogy 'evőkanál' mércét is használhatok. Ez máris több volt, mint ami a szakácskönyvemből kiderült, úgyhogy ilyen pluszinformációk birtokában tényleg semmi nem tarthatott vissza. Bevásároltam, a Ricsit megbíztam a majdani piskóta majdani tetejét díszítő majdani puding elkészítésével, én pedig áthelyeztem a székhelyemet a konyhába. 

Hat tojás fehérjéből nagyon kemény habot készítünk. Hát ez könnyű! Éppen 6 tojás volt a hűtőben (véletlenül...), igaz kicsit régiek, de talán még éppen nem romlottak. Ha mégis, majd közben kiderül, aztán majd kitalálok valamit. Elővettem a nagyanyámtól örökölt, és még sosem használt kézimixert, és miután rettenetes szerencsétlenkedések közepette szétválasztottam a tojás sárgáját a fehérjétől, nekiláttam a felverésének. Vertem már életemben eleget, de tojást még sosem, ideje volt hát kipróbálni ezt is, nosza, meg is nyomtam a mixer tetején azt nagy gombot, és...azonmód belelőttem a két keverőfejet a cuccba. Miután visszaállítottam az eredeti állapotot, megkerestem a mixer oldalán azt a tekerős bizbaszt, aminek hatására beindult a habosodás. Az egyes fokozatról kisvártatva a kettesre hajtottam, majd unott fejjel (de belül azért még lelkesen)  folytattam mindezt, és 10 perc után már azt is észrevettem, hogy a gépen még két fokozat van, amik használatát eddig — számomra érthetetlen módon — hanyagoltam. 2 perc múlva máris olyan kemény lett a hab, hogy ütni lehetett volna vele, igaz ezt csak később vettem észre, amikor ismét az edényhez nyúltam. Addig fogalmam sem volt, mi az a "nagyon kemény" hab.

A habhoz óvatosan hozzákeverjük a félretett sárgáját, majd a cukrot és a lisztet is. Az 'óvatos' definíciója szintén kimaradt a leírásból, márpedig tutira fontos lett volna. A leírás szerint tettem hát, és baromi óvatosan terveztem hozzáadni először egy tojássárgáját, majd a többit, de már az első is cementzsákként zuhant bele az óvni kívánt habba. Mindegy — kiáltottam fel — a végén úgyis összekeveredik az egész — szóval az összes összetevőt kvázi-finomkodva elegyítettem el a habbal, ami a végére persze egyáltalán nem hasonlított az eredeti állapotra, és legfőképp nem habra. Kevertem, kevertem, aztán ismét a szakácskönyvbe pillantottam. Mi következik?

A kész tésztát kivajazott, belisztezett tepsibe öntjük... Hm, na igen, a vaj. Hát azt nem vettem, mert hát ki a fenének jut eszébe ilyesmi, amikor eleve megutáltam minden hasonló terméket, sütni meg sosem szoktam? Én ugyan le nem megyek még egyszer, jó lesz ide az étolaj is —döntöttem, és úgy is tettem. Étolajjal finoman meglötyköltem a kiszemelt tepsit, szétfolyattam benne, majd szórtam rá egy kis lisztet. Hát, elég undorító lett, azt meg kell hagyni. Beleöntöttem a cuccot (ami a széleken feltűrte az olajat...), majd beraktam a sütőbe, amit aztán begyújtottam. 

Eddig a lehetséges 30 hibalehetőségből 29-et teljesítettem, így egész hátralevő életemben sakkozhatok, hogy valójában mi (minden) miatt sikerülnek a piskótáim úgy, ahogy. Ennyi legyintés után a sütési idő már vajmi kevéssé érdekelt, szóval amikor szagot fogtam, kivettem a tepsit a sütőből, és a hideg kőre pakoltam. Mint anya az újszülött gyermekét, úgy hajoltam a kész termék fölé, és már elsőre megállapítottam, hogy az bizony nemhogy egy millimétert nem emelkedett, de — ha lehet ilyet mondani — még össze is ment. Cserébe viszont kicsit megégett a széle meg az alja, összefoglalva tehát egy mindössze ujjnyi vastag, feketés szart sikerült összehoznom. Habos szerkezetről szó sem lehetett, viszont ízre nem volt rossz, jött is a mentő ötlet, hogy akkor majd a puding alá behajigálunk kis darabokat, és akkor majd úgy jó lesz. Persze az esti bulin való szervírozás ötlete már rég a múlté volt ekkor. 1:0 a piskóta javára.

Mivel egy halom zsizsikedésre esélyes lisztem van itthon, és hát a kudarcot is fel kell valahogy dolgoznom, ma került sor a második menetre, ami úgy kezdődött, hogy már a tojás szétválasztását is elcsesztem. Kiböktem a sárgáját, amiből egy-két öles adag nyomban beletoccsant a lábasba, és — ismerve a tojás dinamikáját, — sem evőkanállal, sem kiskanállal nem tudtam maradéktalanul kihorgászni onnan. Jó az úgy — nyugtáztam az esetet, és máris a következő fázishoz kezdtem. Habverés, kapásból a max. fokozaton, azonban túl rövid ideig, amit már csak a sárgája belekeverésekor vettem észre. Mentve a menthetőt, a további hozzávalók belekeverésekor azért igyekeztem a fel nem vert fehérjét is alaposan beledolgozni a masszába. Na, és mi nem volt itthon? Vaj! Na nem vaj baj, a múltkor sem volt érdekes, és azóta úgyis megtudtam, hogy a hiba az előmelegítetlen sütő használatában volt. Kevertem hát tovább, és a masszát végül ugyanolyan, étolajos tepsibe nyomtam bele. A sütőt ezúttal előmelegítettem, és úgy tettem bele a tésztát. 10 perc maxon, aztán 5 perc takarékon, közben pedig az ajtót nem nyitogatni, máris kész a fincsi piskóta...

...ami ezúttal nemcsak oldalt és alul, de egy részen felül is megégett. Gratula! Viszont — legnagyobb örömömre — ezúttal domborzat keletkezett a tetejére: egy nagyobb hegyvonulat nyugaton, majd mire bementem a szobába és vissza, egy kisebb dombocska keleten is. Félsiker. Megfőztem a pudingot (fogok itt mindenféle speciális masszákat elegyíteni...), és amikor középen elfeleztem a tésztát, meglepő látvány tárult a szemem elé. Oldalt látható is. Há' kérem, miféle szerkezet ez? Mint egy ementáli. Vannak ugyan bubik benne, meg fel is emelkedett, de olyan, mintha az egyszerűség kedvéért valaki nem elegyítette volna el az apró buborékokat a tésztával, hanem csak úgy tessék-lássék szétválogatta volna. Persze még mindig jobb így, mint legutóbb, amikor a bubik a légtérben kötöttek ki, a tészta meg teljesen összezuhant...

A széleket elfogyasztva (mit nekem a sok karcinogén?) megállapítottam, hogy ízre most sem rosszabb, mint az első alkalommal, szóval csak ráborítottam (meg bele) a pudingot, és a végén még kókuszreszeléket is szórtam rá. Majd csak elfogy.

A végeredményről inkább nem készítettem fotót, a kijelzőn így is ott a szégyenteljes 2:0.

 

Mivel hétfő óta csak minimális szénhidrátot veszek magamhoz, és mivel nemrég úgyis a KFT-vel foglalkoztam, álljon itt egy, a jelen helyzetemre vonatkozóan nagyon találó számuk szövege:

KFT:Az édes élet véget ér

Messze szálltak a vattacukrok és a színes bonbonok

Valaki mérgezett minyont rágcsál, és csúnyán fintorog

A mézes kosár elzárva áll

 

Egy almapudingra őrjöngve támad rá az éhes csőcselék

A tévébemondó a Közös Tortáról mond egy szép mesét

Egy jó nagy pohár szalicil körbejár

 

Az édes élet véget ér

Fújdogál egy savanyú szél

A Cukros bácsi mélyen a szemünkbe néz

Az édes élet elmúlt rég

Keserű kenyeret dagaszt a pék

A Cukrász mosolyán kizöldült a penész

 

Negró cukorra vadászgatnak az utcákon az emberek

A terhes anyákat felszólítják, hogy gesztenyepürét szüljenek

Mogyorós csókra vár minden csöpp kis száj

 

Az édes élet véget ér

Fújdogál egy savanyú szél

A Cukros bácsi mélyen a szemünkbe néz

Az édes élet elmúlt rég

Keserű kenyeret dagaszt a pék

A Cukrász mosolyán kizöldült a penész

Igen, kicsit így érzem magam. És akkor mi lenne, ha tényleg tutifixen tartanék be valamilyen szigorú étrendet? A teámból elhagytam a cukrot (pfuj), barna kenyeret eszem fehér helyett (pfuj), semmilyen tésztát, péksüteményt, ropit, csokit nem eszem ötödik napja. Elvileg a gyümölcsöt is hanyagolnom kellene, mivel abban is van cukor, de erre egyszerűen nem vagyok hajlandó. A gyümölcs a mindenem, ha attól is el kellene tiltani magam, akkor inkább ne legyen lapos a hasam (vagy tartson tovább a diétás időszak). A banánt el tudom felejteni, de hogy a nyáron ne legeljem végig a gyümölcskosarat, ne csorogjon a mellkasomon a dinnyelé, ne szoruljanak be a fogam közé a barackcafrangok, azt teljesen elképzelhetetlennek tartom.

Nem eszem zsírosat, olajosat, margarint, vajat, oké. Nem eszem tésztát meg süteményt, oké. Csak grillezett/párolt mellehúsát rágcsálok, ez is oké. Zöldséget legelek, mint egy kecske, de még ez is elmegy. De a gyümölcsöt nem adom. Nem én.

Ráadásul még nem is tartom a diétámat olyan tökéletesen, mivel az első napokban — a hétvégi bevásárlás elmaradása miatt — nem álltak rendelkezésemre a megfelelő élelmiszerek, tegnap estére viszont vészesen lecsökkent a vércukorszintem, és emiatt kénytelen voltam beharapni anyám diós-csokis kosarából 3 db-ot vacsora gyanánt. Még jó, hogy nem lehet vámpírrá válni, mert egyébként azok valami hasonló éhséget éreznének, mint én tegnap. Nagyon szar, amikor HIHETETLENÜL éhesnek érzed magad, de hiába gondolsz jó zsíros cupákokra, húsokkal, zöldekkel megrakott tányérokra, mert ezek gondolata maximum a gyomrodat kavarja fel. Bezzeg egy sütemény, egy szelet pizza vagy egy jó mákos guba gondolata máris megindítja a nyálelválasztást. Innen is látszik, milyen csodálatos az emberi agy (+test): egy-egy tápanyag hiányát ilyen gondolati eszközök útján jelzi számunkra. Hasonló eset persze várható volt, de reménykedtem benne, hogy addig nem fordul elő, míg megfelelő táplálékkiegészítővel nem pótolom a kieső tápanyagokat, akkor meg ugyebár már indokolatlan volna hasonló rosszullét.

Az eddig eltelt öt nap mindenesetre arra jó volt, hogy megbékéljek a megváltozott napi rutinnal, hozzászokjak a főzéshez, alaposabban megnézzem, mit eszem, és rájöjjek, hogy a diabetológusoknak és dietetikusoknak igenis, hogy megalapozott a léte. Mától pedig megjönnek a fehérje-, vitamin-, energizáló és szénhidrátkészítményeim (mondtam, hogy bekomolyítok...), szóval mostantól még azok mennyiségét is folyamatosan szem előtt kell tartanom (a megfelelő időpontokon túl).

De nem baj. Tervezés és számítás! Ilyen még úgysem volt az életemben.

Az emberi leleményesség határtalan, ezt mindnyájan tudjuk. Ha valamilyen eddig nem tapasztalt akadályba ütközünk, vagy ha úgy érezzük, hiányzik az életünkből valami olyan dolog, ami megkönnyítené azt, igyekszünk a problémát valamilyen újdonsággal áthidalni. Többek között ez a tulajdonságunk különböztet meg bennünket az állatoktól. Az emberiségen belül ráadásul mi ahhoz a néphez tartozunk, ami már eddig is számtalanszor bizonyította, milyen szellemi képességekkel rendelkezik, és olyan alapvető vagy speciális találmányokat adott az emberiségnek, mint pl. a gyufa, a golyóstoll, a dinamó, a telefonközpont, a C-vitamin, a hologram, a helikopter, az inzulintapasz, a számítógép működési elve vagy a repülőgépes tűzoltás (és sorolhatnám naphosszat). Mivel magam is e nép tagja vagyok, talán genetikailag kódolódott belém a problémamegoldás/hiánypótlás igénye, de álszerénység  lenne a részemről, ha azt állítanám, hogy a találmányaim kigondolásakor kizárólag az altruizmus vezérelt, és nem a meggazdagodás vágya. Holott néha utóbbi motiváció is szerepet játszott. Lássuk akkor, miket adtam volna már eddig is a világnak, ha szerencsésebb csillagzat alatt születek, és sikerül őket szabadalmaztatni. Hangsúlyoznám, hogy az alábbi dolgok tesztelésre, kivitelezésre még nem kerültek, itt pusztán működési elvekről van szó.

Nagy ötlet lett volna a részemről egy magyaros gyorsétterem-lánc megvalósítása, de sajnos néhány étel kifundálásánál tovább a tőkehiány miatt nem juthattam. Pedig biztosan nagy kereslet lenne a pacalburgerre, a zsírlevesre vagy a szalonnás piskótára, de a lecsós ízű Orbitot vagy a fokhagymás Tic-tacot is biztosan sokan vásárolnák. Olyannyira elkeseredtem a pénzhiány miatti tehetetlenségtől, hogy a gasztronómia háza táján már csak két leleményes dologra futotta a kedvemből.

Az egyik ezek közül a kifordított zsömle, ami könnyedén hidalja át azt a problémát, hogy szendvicskészítéskor csak egy felszín áll rendelkezésünkre. Hiszen ha bevágunk egy zsömlét, annak csak a közepét lehet megvajazni, és csak ugyanide férnek be a felvágottak, zöldségféleségek és ketchup/mustár/stb. pöttyök is. A találmányom lényege, hogy bevágás után a hagyományos zsömlét egyszerűen kifordítjuk, így annak közepe alulra és felülre kerül, miközben mégis marad egy közepe (bár az eredetitől eltérő állagú), következésképp három (3!) kenőfelületet kapunk. Így akár azt is megtehetjük, hogy felül vajjal kenjük meg, és gépsonkával díszítjük, alul kőrözöttel és szalámival borítjuk, középre pedig kis retekkarikákat tömködünk, de a variációk száma a végtelenhez közelít. Mivel ez a találmányom a gyakorlati megvalósításig is eljutott, a tesztelésre is sor került. Ez felhívta a figyelmem néhány hiányosságra, mint például a szállítás körülményességére (már körvonalazódik bennem az ételtaszító alufólia, valamint a műanyag papírszalvéta gondolata, amikre majd nem ragad rá/ragad bele az étel), valamint higiéniai szempontokra, miszerint a kifordított zsömle készítése és fogyasztása közben az ember keze csupa trutyi lesz. Amíg a végső megoldásra rá nem jövök, áthidalásként gondoltam ki a másik gasztronómiai újításomat, a kétszer kifordított zsömlét. Itt a higiénia és a szállítás oltárán fel kellett áldozni egy kenőfelületet, de még így is a hagyományos zsömle dupláját kapjuk némi energiabefektetéssel. Előállítása nagyon egyszerű: egy hagyományos zsömlét a fent vázolt módon kifordított zsömlévé alakítunk, ízlés szerint megkenjük, megpakoljuk (ügyelve arra, hogy a középső kenőfelületet kihagyjuk), majd még egyszer kifordítjuk. Ezzel azt érjük el, hogy a két kenőfelület és annak tartalma egymással szembe kerül, így nem kenődik, nem ragad, szalvétával, alufóliával könnyedén szállítható. Voilá! Minimum egy Nobel-díjat érte!

Na, de félre a tréfát, hiszen valóban komoly ötleteim is vannak. Az egyik ilyen a férfiak számára készült arcszőrtelenítő krém. Amint ezzel valaki (engem vélhetőleg megelőzve) a piacra lép, garantáltan meggazdagodik belőle. Mehet a kukába a borotva, a borotvahab, after- és before shave, meg a többi vacak, hiszen az ember ezután reggel csak bekeni a pofáját, leül a klotyóra, és míg a dolgát végzi, a krém is ugyanezt teszi az arcán. Meggyőződésem, hogy eredményes kutatások folytak ezen a téren, csak éppen a borotválkozási eszközöket gyártó cégeknek nem érdeke a hasonló termékek megjelenése, ezért mindent elkövetnek ennek megakadályozása érdekében. Magam is csak azért nem jöttem még ki vele, mert tartok a borotvamaffiától. 

A másik nagy ötlet, amivel hajdan multimilliomos szándékoztam lenni a tamagocsis mobiltelefon. Nem is értem egyébként, hogy a mobilgyártó cégek miért nem ütötték le ezt a magas labdát. A sok tirpák úgyis állandóan azt a szart nyomogatja (ahelyett, hogy olvasna, rejtvényt fejtene vagy valami), így legalább volna valami csekély értelme e tevékenységüknek, ami ráadásul a felelősségvállalás, a törődés magját plántálná minden felhasználóba. Élelmesebb cégek a kis tamamobil lelki szükségletei közé felvehetnék a telefonálás, az SMS-küldés vagy a csengőhang letöltésének kielégíthetetlen vágyát is, ezzel sarkallva a kis seggagyúakat a magasabb mobilszámla elérésére. Még élelmesebb cégek összepasszinthatnák a virtuális háziállat létét a telefon működőképességével: ha nem gondoskodunk megfelelően zsebkedvencünkről, és az megdöglik, a telefont is kidobhatjuk. Garantált bevételi forrás! Ez még abból a szempontból is hasznos lenne, hogy bizonyos embereknek nem kellene annyi szellemi energiát megmozgatniuk, hogy megmagyarázzák, miért kell már megint új mobiltelefont venniük (ugye, Rolcsikám?). A találmánnyal egy probléma van, a kutyának sem kell már. A tamagocsik már a múlt ködébe vesznek, a temetőiket benőtte a gaz, senki sem emlékszik rájuk, tehát igényük sincs hasonlóra. Ezt sajnos lekéstem.

De sebaj, mert aktuális találmányommal még gazdag lehetek. Ez az UV-érzékeny testfestés. Arról van szó, hogy arcra, felkarra, dekoltázsra (vagy akárhova) lehetne bármilyen rajzolatot készíteni olyan festékkel, ami csak UV-fényben látható. Ilyet használnak a szórakozóhelyek bejáratánál is, tehát hozzáférhető és vélhetőleg bőrbarát is. Halál komoly, ha lenne tetoválószalonnás ismerősöm (vagy én értenék ehhez), tutira megvalósítanám. Összeszedném néhány barátomat, beöltöznénk dizsiruciba, nyomatnánk magunkra mindenféle ábrázolmányokat, aztán lemennénk a legtirpákabb tirpákok gyülekezőhelyeire, a sok tucatember meg sorra azt kérdezné, hol csináltattunk ilyen fasza dolgot. Így is állandóan ezekkel a világítós lófaszokkal hadonásznak, szóval igazi főnyeremény lenne ez a testfestéses cucc. A konzervatívabb szülőknek nemigen lehetne kifogásuk, hiszen semmi visszafordíthatatlant nem tenne magával a szívük csücske (nem is látnák), ráadásul hetente újat lehetne készíteni, így nem fordulhatna elő az illetővel, hogy ráun a testét díszítő ábrá(k)ra. Ha illetékes olvassa ezt, használja nyugodtan az ötletet, de biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb valaki más is magától felismeri az ebben rejlő lehetőségeket.

Amikor ezen a témakörön gondolkodtam, elejétől a végéig átrágtam a lehetőségeket, így született meg néhány hiánypótló találmány. Fent már ecseteltem a túlságosan konzervatív szülők problémáját, ők ugyanis nem szívesen látják gyermekükön az azokat elcsúfító lemoshatatlan (!) festékfoltokat, sőt, némelyik még határozottan meg is tiltja utódjának a tetováltatást. Erre már eddig is született néhány áthidaló megoldás, mint pl. az alsónadrág alatti — ezért csak illetékeseknek látható — bőrfelület, esetleg a fejbőr, a lapocka, a belső comb tetoválása. Én továbbmegyek: ha igazán láthatatlan tetkót akarunk, ott a béltetoválás (esetleg ezt továbbgondolva a gyomorpiercing). Garantáltan láthatatlan, az összetartozás és a testdíszítettség, a birtoklás érzése mégis a miénk lehet, mégsem kell majd 70 évesen szégyellnünk megereszkedett bőrünkön a ráncos nonfiguratív ábrákat, ráadásul igazi meglepetést okozhatunk majd velük a patológián (egyfajta utolsó tréfa gyanánt). Igaz, hátrányuk is van, amiért a strandon nem tárhatjuk őket ország-világ színe elé — ellentétben más, testet díszítő alkalmatossággal, amikben épp ez az érdekes. Cserébe vidám perceket szerezhetünk magunknak olyan gondolatokkal, hogy pl. miként csavarodik frissen szerzett gyomorkarikánk köré a húslevesből imént kievett, egyben lenyelt cérnametélt köteg, avagy hogy mennyire megörvendeztettük galandjainkat némi bélgraffitivel, hogy ne legyenek számukra annyira unalmasak a parazita-hétköznapok.