gondok bejegyzései

Tegnap óta egy kicsit megint elmerültem a gondok tengerében, és ez nincs jó hatással a lelkivilágomra (mondjuk az ellenkezője elég meglepő is volna).

Májusban ugyebár a munka meg a beadandók miatt voltam kikészülve, júniusban pedig a vizsgák miatt aggodalmaskodtam. Ehhez jött még két hétig a vendégseregem, ami ugyan jó volt, de ez alatt az idő alatt néhány órácskánál többet nem voltam egyedül, hogy rendezhessem egy kicsit a gondolataimat. Mivel Rolandomnak is besűrűsödött az élete, mindketten idegesek voltunk, állandóan összekaptunk, és bevallom őszintén, kapcsolatunk kezdete óta nem voltam olyan közel a szakításhoz, mint akkor. Azóta eltelt újabb két hét, és közben én is felszabadultabbnak éreztem magam. Végre azt olvashatok, amit csak akarok, otthon akár pucéran is szaladgálhatok (de nem teszem), sőt, még játszhatok is a gépemen, vagy DVD-zhetek, ha ahhoz van kedvem. Ez nem jelenti azt, hogy a problémák mennyisége egy cseppet is csökkent volna, pusztán azt, hogy én nem foglalkoztam velük.

Ezért aztán nem is helyénvaló az az állítás, hogy "elmerültem a gondok tengerében", mivel valójában folyamatosan el vagyok merülve benne, csak néha veszek egy nagy levegőt, így nem zavar, hogy a víz alatt vagyok. Vagy használhatnám az árvíz és az árterületre épített ház metaforáját is: időnként elönti a folyó, de miután visszahúzódik, hiába sikerül a romokat és a szennyet eltakarítani, sosem tudhatod, mikor jön megint.

Most végül is csak annyi történt, hogy a gondok besűrűsödése egy időre fellebbentette az elmémről a felhőtlenség fátylát, így számot tudok vetni az életem jelen szakaszával. Ez a szakasz már hónapok óta tart, és két fő jellemzője van: semmire sincs időm és állandó pénztelenségben szenvedek. Egy héten gyakorlatilag egyetlen olyan szabad estém van, amivel kezdeni is lehet valamit, de olyankor örömittasan kiáltok fel, hogy "Végre van időm mosni!". A virágaim elszáradtak, a szobámat lepi a por, az ásványvizes flakonokat nem győzöm lehordani a szelektívbe, a vasalatlan ruhák állandó díszítőelemei a szekrényemnek, és bárhova nézek, csak azt látom, hogy "ezt is le kéne mosni". Amíg a tanulással voltam elfoglalva, nem volt időm az otthoni könyvelésre sem, ezért az most szakadt a nyakamba, de este mire hazaérek, és a muszáj-dolgokat elintézem, már semmi energiám nem marad egyébre.

Csak elsuhan az életem, miközben a hétvégéim is kötelező programokkal telnek meg. Hol suliba megyek, hol nagybevásárlásra, hol meg takarítok, de mire kettőt pislogok, máris azt veszem észre, hogy anyáméknál majd' két hónapja nem jártam, apámék fél éve nem láttak, és a nagybácsimnál is tök régen voltam. Az Indiana Jones 4. részét a premier környékén szerettem volna megnézni, de azóta sem láttam, és lassan a műsorról is leveszik. Ha szombat esténként elmegyek valahova, akkor is csak az jár az eszemben, hogy a másnapi alvás miatt mi mindent nem tudok majd megcsinálni. És csak telik az idő, telik...most voltam málnaszüreten. Mintha csak tegnap lett volna. Erre már megint csütörtök van. És mit tudok felmutatni az eltelt napokban? Semmit. Csak léteztem, de nem tettem semmit.

A pénz a másik dolog. Gyakorlatilag közel egy éve állandóan azzal hitegetem magam, hogy a következő hónaptól már valami kis egyenleg is marad a bankszámlámon, de be kell látnom, hogy ez azóta sincs így. Most például megint csak 2000 Ft van rajta, miközben 14-éig 101,234 Ft-ot kell kifizetnem csak adóra, tartozom a barátomnak 10000-rel (amikor kértem, per pillanat nem volt nálam elég), elmaradt egyhavi közös költség, és az összes többi rezsi miatt is fel kellene töltenem a másik számlámat. Szóval teljesen le vagyok égve. Annyi pénzem van, amennyit a zsebemben hordok, és ez is csak két magán ügyfelem könyvelési díja miatt van. Ebből kellene élnem, macskaalmot vennem, macskakaját vennem, és félretennem a jövő heti balatoni nyaralásra is. Talán nem kellett volna egy halom pénzt elbaszni a poraimra? Így van. Nem kéne dőzsizni, amikor jobban állok? Abszolúte igaz. Tudom, milyen vagyok. Tudok félretenni, de egyszerűen nem vagyok hajlandó bizonyos dolgokat megvonni magamtól (könyvek, filmek, szórakozás, stb.). Akkor mi a picsának éljek? Nem elég, hogy nem jut semmi időm élni, még a fizetésemre is üljek rá, és rágjam a szart? Lófaszt!

Egyébként meg ostorozhatom magam, mert az anyagi gondjaimról valójában nem kizárólag én tehetek. Lehet, hogy elég volna csak egy hónapig kevesebbet költeni, hogy képződjön egy kis tartalék, és csak utána élni az életet — hiszen mínuszba sosem megyek (mindig csak a 0-t közelítem, de kölcsönkérnem nem kell (az a tizes tényleg csak a váratlanul felmerült költségekre kellett ott és akkor)), — de egy csöppet az is bezavar, hogy nem kapom meg rendesen a fizetésemet. Másrészt pedig amikor megpróbálok utána gondolni, hogy hova lett a havi pénzem, mindig kiderül, hogy 'luxus' dolgokra alig 8-10%-a ment el, és az összes többi kiadásom mind jogos volt (kivéve június, a poraim miatt). Most ugye volt két esküvő, a húgom ballagása, Rolcsiék költözése (ez is egy 10-es volt nekem), és négy utam Miskolcra (összesen 24000 Ft), hogy csak a jelentősebbeket említsem.

De visszatérve a fizetésemre, a főnök legalább 400e forinttal tartozik nekem, amihez hozzájön az ehavi aktuális fizum is, tehát több, mint fél millió forintom lóg a levegőben. Persze nem volna szabad a pénzköltéskor arra hivatkoznom, hogy úgyis mindjárt megkapom ezt a pluszgázsit, mert mint a mellékelt ábra is mutatja, már így is egy hónap a késés, és egyelőre semmi jele annak, hogy a közeli jövőben akár csak egy fillért is látnék az egészből. Sőt, megtudtam, hogy az általa már februárban beszedett, majd elkülönített bankszámlára befizetett pénzeket idő közben elbaszta, holott az — ha úgy vesszük — nem is volt az övé, pontosabban csak az egésznek a 80%-ával rendelkezhetett volna. Szép, mi? Szóval most megint az egyre rosszabb anyagi helyzetben levő ügyfeleink havi könyvelési díjaira és fizetési hajlandóságára kell hagyatkoznunk.

És mit hoz a jövő? A hétvégén anyámékhoz megyek, majd vasárnap úgy szállok le a buszról, hogy már pattanok is át a barátom kocsijába, akivel meg sem állunk a Balatonig. Mondhatni, hogy mi a fene bajom van, amikor pihenni megyek? Hogy mi? Egyrészt úgy kell elmennem, hogy nem tudom, mikor látok a fizetésemből bármennyit is, és úgy nem olyan szórakoztató a dolog. Ha állandóan a bankszámlámat kell lesni, közben meg a forintokkal sakkozni (ez a strandbelépő, ez a reggeli, ez meg a fagylalt (csak a példa kedvéért, mert nekem az most tilos)), akkor ez minden lesz, csak nem pihenés. Másrészt ezt az egy hetet a leghülyébb időszakra sikerült a barátomnak betervezni. Pont negyedéves időszakban, és amikor az ügyfelek még épp nem hozzák az anyagaikat, de mire hazajövünk a Balcsiról, már késő lenne azokat megcsinálni. Reménykedtem, hogy talán holnapig minden itt lesz, ami kell, de már most látszik, hogy ez teljesen esélytelen. Pedig a barátom is könyvelő, így pontosan tudja, mi a helyzet, csakhogy őt is külső tényezők kényszerítették. Ez azt jelenti, hogy szerdán haza kel jönnöm, hogy a következő két napon befejezzem a határidős dolgaimat (amikhez az anyagot vélhetőleg addig meghozzák), majd szombaton mehetek vissza 2 napra. Azt is főleg azért, mert az ominózus barátomnak akkor lesz a születésnapja. Persze arra is vennem kéne valamit, ha már itt tartunk.

Kétségtelen, hogy mindig minden időben kész van, és mindig minden ki van fizetve, de ez elég sok idegfeszültséggel jár. Mindent az utolsó pillanatra hagyok, vagy az utolsó pillanatra KELL hagynom a külső tényezők miatt, és ez folyamatosan aggaszt. Mire meg készen vagyok valamivel, jön is a következő, hogy egy közhellyel éljek: "Mindig van valami..."

Szóval a kis ártéri házikóm most eléggé el van öntve. A csillárba kapaszkodom, de már így is nyakig ér a víz, és ha le is vonul az ár, mindig megint kimos egy kicsit az alapokból. Már csak az a kérdés, mikor dől össze.

Amikor az ember életében éppen nincsen semmi nagy probléma, akkor úgy alakítja a dolgait, hogy mégis legyen, mert

1. csinál magának (avagy tervez, elhatároz, megfogad)

2. a következő legnagyobb problémát tekinti a fő gondnak.

Nálam mindkét verzió áll, mert ugyebár jogsit akarok, meg személygépjárművet, meg konyhafelújítást, meg csinos képeket a szobába, meg kádlefestést, meg nagymama ruháinak elpaterolását, meg...meg...meg...nem sorolom, de mivel most a múltkor már ecsetelt gondok elmúltak, találok magamnak mást, amin idegesíthetem magam.

Példának okádék, a munkahelyi dolgokon. Hiába, hogy egy hét után végre úgy alakult, hogy együtt lehettünk a párommal (még ha beteg is picit, de legalább okkal szolgáltathatja ki magát), hiába kért az ügyvéd csak 25e pénzt a 80e helyett (mellesleg ismét letegeződtünk, hiszen anno I. esküvőjén mi már egyszer megittuk a pertut), akkor sem lehet könnyű az élet, mert itt van az a rakás fos, amit 2008. évi adóváltozásoknak neveznek.

Február eleje van, tehát most kell a januári bérszámfejtésekkel törődni. Új bérdossziékat kell csinálni, nyilatkoztatni kell az alkalmazottakat, hogy kérik-e az adójóváírást, meg hasonlók, azonban itt a bibi. Mi van az adójóváírással? Nem akarlak benneteket ilyen száraz dolgokkal untatni, de komolyan mondom, ma egész délelőtt a fél iroda próbálta meg értelmezni a jogszabályt, vagy éppen az interneten megoldást találni a felmerült kérdésekre. Ez egyszerűen nevetséges! Mit csinálnak a kezdő könyvelők vagy a laikusok, ha egy régóta működő könyvelőiroda tapasztalt alkalmazottainak is külön grémiumot kell felállítani egy ilyen aprócska (de mégis komoly pénzeket jelentő) dolog eldöntéséhez? A különféle hivatalos és félhivatalos internetes oldalakon, szakmai fórumokon is össze-vissza beszélnek. Valaki könnyedén rávágja a feltett kérdésre, hogy így meg úgy kell csinálni, holott az biztos, hogy január 14-től már nem úgy kell csinálni. Eddig mi is eljutottunk, de hogy akkor miként, az már nem tiszta. Már 6-a van, és még egyetlen bérszámfejtéssel sem vagyok készen egy ilyen faszság miatt (persze az ügyfelek sem nagyon tüsténkednek a mindenféle nyilatkozásokkal). Feszültség indul. És akkor hol van még a fordított adózás miatti káosz, meg az új számlatömbök figyelése (ezt is csak azért találták ki, hogy a haverkáknak nemrég szaré-hugyé elpasszolt nyomdák kaszálhassanak egy jót)? Plusz a permanens idegesítő tényező: Hajnalka.

Az egyetemi tárgyfelvétel lesz mindennek a tetőzése. Fel kéne venni értelmiségképző, meg kitekintő tárgyakat is a szakunkhoz tartozókon felül, mert különben nem lesz meg a kellő kredit az 5. év végére. De miket lehet? Miből lesz meghirdetve egyáltalán előadás? Miért mondták, hogy csak akkor tudjuk a tárgyainkat felvenni, ha a társadalomelmélet szigorlatot már bejelöltük, amikor ez nincs is így? És ha felvettünk ilyen izébigyókat, mikor lesz belőlük előadás? Hogy ülök be, ha hétköznap lesz? Hogy ülök be, ha szombaton lesz, de a rendes előadással egy időben? Bár ez utóbbi kettő részletkérdés. Mikor kapok minderre választ?

Túl szép lenne, ha legalább egy kicsit létezhetnék nyugalomban, gondok nélkül.

Ma lent voltam az egyetemen, és ott olyat csináltam, amit eddig még sosem: csont nélkül megbuktam. Igazából én is még mindig teljesen értetlenül állok a dolog előtt, és ha lenne olyan olvasóm, aki régebb óta ismer, valószínűleg hozzám hasonlóan el lenne képedve, de ahogy telik az idő, kénytelen vagyok tudomásul venni a dolgot, ahogy azt is, hogy ezzel megtört egy két és fél éves 'sikersorozat'.

Nem foghatom a bukást a betegségemre, mert a tankönyvet egyszer már jóval az ünnepek előtt végigolvastam és felfogtam, a második nekifutást pedig az utóbbi két hétben ejtettem meg (tegnapi befejezéssel). Végig abban a hitben voltam, hogy mindent tudok, és ez a vizsga előtti beszélgetésekből is kiderült. Ilyenkor a csoporttársaim gyakran fordulnak hozzám a kérdéseikkel, mert bár rendszerint azt gondolom, hogy én semmit nem tudok, ők ezt általában éppen fordítva látják. Most is ment a tananyag gyors végigbeszélése, és én minden kérdéshez könnyedén hozzászóltam, viszont közben megtudtam, hogy létezik egy tételsor, amit eddig nem láttam. Ez kétségtelenül az én hibám, de hasonló még sosem okozott ilyen fennakadást. Eddig azt a kérdést ismételgettem magamban, hogy 'mi a nyavalyát fog a tanár kérdezni?', hiszen a könyve bár érthető, témáit tekintve gyakran csapongó és elaprózott, ezért nincs olyan kérdés, amire több percnyi egybefüggő monológgal lehetne megadni a választ. Most megtudtam, hogy vannak kérdések, amikre a válasz a könyvben valóban csak egy-egy bekezdésnyi szöveg. A 11 vizsgatétel közül az egyik ráadásul egy tanulmányra vonatkozik, ezzel is csak most találkoztam először.

Ez persze mind nem lett volna probléma, hiszen amikor végigfutottam a kérdéseken, a zöme rögtön nevetségesnek tűnt (amire meg is adtam a bizonyítékot, amikor végigbeszéltük őket), de azt a kettőt, ami ismeretlen volt számomra az agyam valahogy átugrotta.

Amikor bementem szóbelizni, és kihúztam a két tételt, elsőre nem is fogtam fel, hogy nekem itt végem. Természetesen pont AZ a két tétel volt. Letettem a cuccom, elővettem a tollam, elvettem egy papírt, és amikor nekiláttam volna vázlatot írni, hiába próbáltam gondolkodni, egyszerűen fél-fél mondatnál több nem jutott eszembe. Ilyenkor mindig baromira zavar a koncentrálásban, hogy 1 méterre tőlem valaki fennhangon beszél, de ez sajnos ezúttal semmit nem rontott a helyzeten. A csoporttársaimnak jeleztem, hogy annyi, amire hitetlenkedve gúvasztották a szemüket, de én hajthatatlan voltam. Éreztem a véget.

Eleinte azon gondolkodtam, hogy miként kéne kihúznom a tanárból egy-egy induló mondatot, ami után már tutira eszembe jutna a többi, de belenyugodtam a gondolatba, hogy legalább egy percnyi egybefüggő szöveg nélkül csak az égés mértékét fokoznám ezzel. Márpedig ez az egy percnyi szöveg erősen hibádzott (fél mondat? piha!). Ekkor már tudtam, hogy a még nagyobb szégyenhez képest csak egy dolgot tehetek: úgy ahogy van, visszaadom a két tételt, és szépen kisétálok. Így tettem.

Marha vicces közben, hogy az előttem vizsgázó csoporttársam még a vizsga előtt panaszkodott, hogy neki a 'Jellemezzen egy szubkultúrát' potyatétel egyáltalán nem potya, mert ő erre nem tud semmit. Erre részletekbe menően ecseteltem neki az EMO-sokat, majd a 'magyarkodókat', így nagyon könnyű dolga volt, amikor ezt a tételt húzta, és a tekintetével végig engem nézve mondta vissza az egészet — ezúttal a tanárnak. Négyest kapott. 

Tehát most itt állok, jóval túl a vizsgaidőszak felén, és nekem még csak a gyakjegyeim vannak meg. A múltkori zh. eredményem oly sok tanulás után is csak az aláíráshoz volt elég, ahhoz nem, hogy megússzam azt a szemét szóbelit (és az sem vigasztal, hogy én abban a 20%-ban voltam, akinek egyáltalán sikerült), most meg az első komoly vizsgán ilyen szégyenben maradok. Újabb tanulást ugyan nem igényel az ismétlő vizsga, de így jövő hét szombatra 3 vizsgára kell bejelentkeznem, ami idegileg mindenképpen megterhelő lesz.

Az idegeim már így is kivannak. Részben a vizsgaidőszak hatására, részben a várható munka miatt, részben a pénzügyi helyzetem okán, és a betegségem elhúzódása is most már komolyan kikészít. Tegnap este a sírás kerülgetett a tehetetlenség miatt, és csak Rolcsim érkezése mentett meg e rendkívül férfiatlan megnyilvánulástól, ma viszont nagyon kevés kellett ahhoz, hogy a MÁV várótermében így törjön ki belőlem a feszültség. Én általában optimista vagyok, de néha felszaporodik bennem a keserűség, amitől kiborulok. Ha ez megtörtént, és/vagy alszom rá egyet, másnap már semmi bajom, sőt, hülyébb vagyok, mint valaha. Most azonban már napok óta érzem ezt az elkeseredettséget, tegnap este pedig össze is jött a kiboruláshoz elég mennyiség, reggelre azonban nem múlt el, ahogy a vonaton alvás után sem. Ez pedig tudom, mit jelent: súlyos depresszió előtt állok.

Máris előkerültek a hangulatomnak ilyenkor megfelelő számok, mint pl. a következő is:

A hasonló zenék hallgatása már a második fázis. Mondanom sem kell, hogy mennyire nem javítják a kedélyállapotomat, de ilyenkor semmilyen más zenét nem hallgatok szívesen. A gondolataim ilyenkor imamalomként sorolják a gondjaimat, és semmi más nem érdekel. Antiszociális leszek, ami elég feltűnő ahhoz, hogy a környezetem megjegyzéseket tegyen, ami miatt viszont kiosztom őket, súlyos csapásokat mérve ezzel az emberi kapcsolataimra is. Ha jobban belegondolok, ez tegnap már meg is történt, amikor az egyik kolléganőmmel szépen összevesztünk (erre az utóbbi közel 7 évben nem volt példa). Harmadik fázis.

Remélem, tovább nem jutok, bár vannak még fázisok.

"Végtelen erő szorít, sejtem a sorsomat:

Az elmúláshoz elég egy mozdulat."