gondolatok bejegyzései

...legalább is aki a szájára veszi e két téma valamelyikét, az minden bizonnyal úgy gondolja, hogy tudja is, miről beszél.

Én viszont nem gondolom úgy, hogy a politizáló emberek rendelkeznek is azzal a tudással, ami alapján meg mernek nyilatkozni, és az utóbbi hetek politikai témájú blogbejegyzéseit, azok hozzászólásait, a Facebookos megnyilvánulásokat, az msn-beszélgetéseket vagy a netes napilapok megtárgyalható bejegyzéseit olvasva csak az eddiginél is jobban erősödtem meg ebbéli hitemben. Tisztelet persze azon keveseknek, akiket az utamba sodort a sors, és akikkel azért lehet nagyon jól politizálni, mert egyenlő felek, mert rendelkeznek azzal a minimummal, ami feljogosítja őket arra, hogy ilyetén témájú kijelentéseket tegyenek.

Mielőtt valaki máris felhúzott szemöldökkel vetné bele magát a további tartalomba, itt hívnám fel a figyelmet, hogy az alábbiak nem konkrét személyekről szólnak, és ha bárki mégis magára ismerne, az nem a személye elleni támadás, hanem maximum önnön önismeretének diadala. Jelen bejegyzés pusztán az utóbbi hetek felfokozott politikai aktivitásának tapasztalatairól szól, legyen szó blogról, fórumról vagy személyes találkozásról. Ezt csak azért írom le, mert a választások körüli időszak felfokozott érzelmi állapotában bárki magára vehet valamit, ami nem neki szól, és nem is sértő szándékkal lett megfogalmazva.

És akkor rögtön az elején válaszolnám meg azt a jogos kérdést, hogy vajon én honnan veszem magamnak a bátorságot, hogy politikához értő személyként tüntetve fel magamat, leszóljam a többséget. A közel 500 bejegyzésem között akadt már olyan, amiben ezt részletesebben kifejtettem, de a téma ezúttal is megköveteli, hogy egy pár szóban összefoglaljam. Szóval kb. 15 éve foglalkoztat a politika, kb. 13 éve aktívan foglalkozom is vele, ami azt jelenti, hogy naponta órákat töltök a nyomon követésével, ide értve nemcsak a napi híreket, de a háttérműsorok hallgatását vagy az aktuálpolitikai (esetleg történelmi) témájú könyvek olvasását is. 1997. óta minden választáson és szavazáson részt vettem, immár 5. alkalommal szavazatszámlálóként is. 6 éve vagyok tagja egy pártnak, megtapasztaltam az aktivista lét minden dimenzióját (olyanokat is, amiket sokan elképzelni sem tudnak), és egy kicsit a hatalom szele is megcsapott. Az egyetemi létemet eredetileg politológus hallgatóként képzeltem el, de aztán inkább a szociológiára mentem, ami nem sokkal van odébb. Politikai szociológia, tömeglélektan, közgazdaságtan, demográfia, közigazgatás és még számtalan más tudomány mélyítette hivatalosan is a tudásomat (benne van az indexemben) a legkülönfélébb neveken. Lehet, hogy egyesek számára mindez kevés, vagy csak vagizásnak tűnik (akinek igen...na arról szól például ez a bejegyzés), de én nem annak szántam, pusztán azért írtam le, hogy alátámasszam, én miért gondolom magamról, hogy megfelelek a politikai vitapartnerség minimális követelményeinek. Na, de ki az, aki viszont — legalább is szerintem — nem?

— akinek semmilyen értékrendje nincsen. Aki csak úgy van a világban vagy letagadja az általa elfogadhatónak tartott paradigmákat vagy ideológiai paneleket, az bármilyen politikai vitában hamar elveszti a fogódzóit. Egyszerűen bárhol is kezdje az ember a vitát, óhatatlan, hogy rövid időn belül az elmélyül, a mélyben pedig vagy erős gyökereknek kell lennie, vagy nincs ott semmi. Mindegy, hogy valaki konzervatív, liberális, szocialista, kommunista, fasiszta, anarchista vagy nihilista, esetleg bármi más, hiszen a vitapartneri minőségét ez nem befolyásolja, az viszont igen, ha a világot mindig a pillanatnyi hangulatának szűrőjén keresztül nézi.

— nem vitapartner az, aki érzelmi alapon politizál. Nem az a baj, ha valaki elfogult, hiszen az az értékrendjéből egyenesen következik, és nem is az, ha hülye, hanem az, ha az érvekre érzelmekkel válaszol. Az Orbán-fan öreglányok, Gyurcsány hasonlóan elvakult hívei, a Kunczéra a kellemesnek vált hangja miatt szavazók, a saját pártjuk kritikája miatt megsértődők nagyon hamar eljutnak arra a pontra, ahol anyázásba kezdenek, és ahonnan már nemigen van visszaút. Néha én is nehezen fogom vissza magam, hogy ne kezdjem el címkézni a másikat, de ezt akkor sem azért teszem, mert a másik mondjuk szocialista, hanem azért, mert hülye. A hülyeséget képtelen vagyok nem szóvá tenni (és ebből nem következik egyenesen, hogy amit szóvá teszek, az hülyeség).

— aki nem rendelkezik olyan alapvető politikai műveltséggel, mint például a fenti ideológiák felszínes ismerete, a demokrácia működésének ismerete, a közigazgatás működése, a politikai alrendszerben működő mechanizmusok ismerete, a pártok frontembereinek és azok pozícióinak ismerete, és hasonlók. Nyilván ezt nem politológusi szinten kell ismerni, hiszen arra ki lenne képes? Néha még én is zavarban vagyok, hogy akkor most mennyi is a parlamenti képviselők száma, de nyilván ez a zavar csak átmeneti. Aki viszont azt gondolja, hogy a demokrácia kábé azt jelenti, hogy "azt csinálok, amit akarok", az hülye, és nem vitapartner. Aki azt hiszi, hogy az utóbbi 8 évben Orbán Viktor volt hatalmon és az Őszödi Beszédet is ő mondta, az hülye, nem vitapartner. Aki azt gondolja, hogy egy országban a hatalommal nem rendelkező ellenzék tehet a fennálló állapotokról, az szintén hülye. Aki szinonímaként vagy következetesen rosszul használja a fasiszta, náci, soviniszta, hungarista, irredenta, stb. szavakat, az megint csak hülye. Ilyesmire gondolok ebben a pontban.

— aki nem képes folyamatában látni a dolgokat. A kedvenc példám erre az, amikor valaki belelapoz egy könyvbe, elolvas belőle egyetlen oldalt, majd ez alapján nyomban véleményt alkot az egészről. Mi alapján? Ha nem tudja az előzményt, azt sem érti, most mi történik és miért, és a mostani történéseknek mi lehet a következménye. Ez a politikához hozzászólók köreiben sajnos igen elterjedt jelenség, és engem nem kevésbé zavar, mint a fentiek. Attól, hogy az illető előző nap megnézte az esti híradót, meg elolvasott 2 közéleti írást, még nagyon messze van attól, hogy megszólalhasson. Ehhez bizony vagy tanulni kell vagy olvasni vagy tapasztalni, de inkább mindhárom együtt.

— szorosan az előzőhöz kapcsolódik az a fajta, aki nem látja az ok-okozati összefüggéseket (sem). Akinek nincs elegendő közéleti ismerete, annak megszólalásaiból gyakran az tűnik ki, mintha minden vagy ad hoc vagy ab ovo alapon történne. Pedig minél visszább megyünk az időben, a jelenre vonatkozóan annál több meghatározó okot fedezhetünk fel. A politika nem tegnap kezdődött Magyarországon sem, és nem random módon történnek benne a dolgok.

— aki nem képes a dolgok, az arányok összemérésére. Az ilyen embert jól jellemzi az "ezek mind egyformák" kijelentés, és ennek társai. Aki nem látja a fokozatokat és/vagy nem érzékeli a pólusokat a jó-rossz, helyes-helytelen, etikus-etikátlan, legitim-illegitim (stb.) viszonylatokban, az mit akar? Nem az a baj, ha ő helyesnek ítél valamit, amit én helytelennek (hiszen ez az értékrendekből is következhet), hanem az, ha nem érzékeli, hogy két adott dolog között létezik különbség. Jó példa erre egy volt kollégám, aki egyszer kijelentette, hogy Medgyessy Péter és Pokorni Zoltán egyformán bűnös besúgóság tekintetében. (Aki ezt most érti, az igen jó eséllyel megállja a helyét egy politikai vitában, de aki nem, az se keseredjen el, ez már jóval túl van az alapvető közéleti műveltség határán.)

— aki eleve torz szemüvegen keresztül látja a világot. Ez bizony, kedves meleg honfitársaim, leginkább rátok vonatkozik, mivel meglátásom szerint igen sokan vagytok, akik valamiféle homocentrikus világképpel élitek az életeteket. Pedig tudomásul kell venni, hogy a világ nem csak faszból és melegjogokból áll, a pártok pedig nem aszerint politizálnak, hogy azzal éppen mennyit ártanak vagy használnak a melegeknek. Az ilyen hozzáállás mindenhez egy nagyon torz látásmód, amin túl kellene lépni. Több melegblogger blogja például másról sem szól csak erről. Félreértés ne essék, az ilyen is kell, és én nagyon szívesen olvasom őket, mert valahol éppen azt pótolják, ami nálam kimarad. De azért ha az ember a bejegyzés végén lenyomja az entert, az élet többi területén ember és ne csak buzi legyen. Ez ráadásul nagyban hasonlatos a szélsőjobboldali emberek összeesküvések mentén gondolkodó részéhez, akik mindent a New York - Tel-Aviv tengely és a 'zsidóbérencség' viszonylatában értelmeznek.

Lehetne még sorolni, de felesleges, aki akarja, az ennyiből is megérti, mi a bánatom az esetek többségében. Mindez persze nem jelenti azt, hogy akinél a fenti pontok egyikét-másikát tapasztalom, azzal ne állnék le politikáról beszélgetni, vagy minden tekintetben hülyének tekinteném, csak éppen fennáll az esély, hogy előbb-utóbb rádöbbenek az egész beszélgetés értelmetlenségére vagy elvesztem a türelmem, és akkor csúnyán tudok visszaszólni. Van, akit nem is érdekel a politika, és ezzel sincs semmi probléma, de akit ez nem érdekel, az következésképp tájékozatlan, továbbá nem ért hozzá, így nagy horderejű kijelentéseket sem kellene tennie. Véleménye lehet, csak az észt ne ossza. Másrészt az sem baj, ha valaki fiatal, és még tapasztalatlan, hiszen senki sem születik tudással és tapasztalattal, de jó, ha az illető fenntartásokkal kezeli saját kijelentéseit is, és örökké ébren tartja magában a kételyt. Kamaszkoromban én is azt hittem, hogy majd jól megmondom a tutit, de az azóta eltelt 15 év alatt szép apránként rájöttem, hogy nem úgy vagy nem egészen úgy vannak azok a dolgok. A heteros traccsestjeimen gyakran találkozom ilyen magabiztos kis okostojásokkal, de ha az illető hajlandó belátni, hogy butaságot mond, akkor nincs akkora baj. Akkor van, amikor csak mondja...mondja...

...mint én most. Na jó, mielőtt befejezném, még annyit leszögezek, hogy a focihoz nem értek. Ezt bátran vállalom. Ahogy ezt a bejegyzést, bár tartok tőle, hogy egyes mondataim miatt mégis lesz, aki megsértődik.

Kedves Wiko!

Benned a blogtalálkozón és előtte egy szimpatikus fiatalembert ismertem meg, akinek szívesen és rendszeresen olvasom a blogját, és örülök, hogy te is olvasod az enyémet. Nem véletlen, hogy msn-re is fölvettelek, ahol már eddig is több órányit kommunikáltunk. Utolsó msn-beszélgetésünkön azonban nem véletlenül léptem ki szó nélkül, most pedig határozottan úgy érzem, hogy kezdesz túl messzire menni. Hiába mondtam, hogy sem msn-en, sem egyéb módon nincs értelme írásban megvitatni olyan összetett jelenségeket, mint a politika, a társadalom egésze, a média objektivitása vagy mondjuk az egészségügyi reform, te mindenáron erőltetted a dolgot, én pedig belementem. Belementem a félmondatos, néhány szavas kommunikációba, ami csak arra volt jó, hogy olyan tulajdonságaidat is megismerjem, amiket korábban nem volt módom. Akkor elmondanám először, miként vélekedem én úgy általában bizonyos dolgokról...

...például a politikáról magáról. Úgy gondolom, a politika nagyon fontos dolog. Tudom, hogy a szűkös erőforrások elosztásának körülményeit határozza meg, de ennél én többnek érzem. A politika határozza meg az életünket magát, a lehetőségeinket, behatárolja a sorsunkat, és nem vonhatjuk ki magunkat a hatásai alól. Persze megtehetjük, hogy nem veszünk róla tudomást, hogy szellemi remeteként vagy antiszociálisan éljük az életünket, de hacsak nem vonulunk el a civilizációtól távol, amint kilépünk az utcára, máris szembesülünk vele. Tapasztalataim szerint mindazok, akik azt hangoztatják, hogy a politika értelmetlen, hogy csak a baj van vele, hogy a politikusok mind csak egymás haját tépik, közben meg herdálják a pénzünket, hogy a politika 'úri huncutság', amivel tisztességes ember nem foglalkozik, valójában csak a tájékozatlanságukat igyekeznek leplezni, vagy éppenséggel nem merik vállalni az értékrendjüket. A politikának több szintje van. A világpolitikát csak azok az országok, népek tudják befolyásolni, amelyeknek komoly népessége, gazdasága, erőforrásai, katonai ereje van. Ezzel nem is igen szoktam foglalkozni. Érdekelni persze érdekel, véleményem is van róla, de nem ásom bele magam túl mélyen. A magyarországi nagypolitika sokkal jobban érdekel, és állíthatom, hogy elég mélyen és alaposan ismerem. Átlagemberként ezen sem tudunk sokat változtatni, hiszen ehhez már életvitelszerű közreműködés kell, amit sokan nem tekintenek számukra elfogadható foglalatosságnak. Erről majd később. A helyi politika az egyik legfontosabb dolog, és ezt már befolyásolni is lehet alkalmunk. Az a minimum, hogy tisztában legyünk a közvetlen lakókörnyezetünk dolgaival, ismerjük a helyi rendeleteket, adókat, és a saját érdekünk, hogy tudjuk, van-e iskola, tömegközlekedési lehetőség, orvosi ellátás, játszótér, stb. és ezek hogyan működnek. Ha pedig nem úgy működnek, ahogy mi szeretnénk, akkor meg kell változtatni vagy valamelyik helyi erő (párt, civil szervezet, intézmény) tagjaként, vagy egy választáson szavazati joggal rendelkező állampolgárként. De ne álljunk meg itt, hiszen egy lakóközösség tagjaként is a politika hatása alatt állunk. Én egy társasházban lakom, amelynek a lakói kiteszik egy kisebb falu lakosságát. Mélyen elítélem azokat, akik eddig még egyetlen lakógyűlésen sem voltak, de a liftben mégis állandóan méltatlankodnak, akik elnézik, hogy a ház körül vagy a lépcsőházban áll a szemét, ha a lépcsőfordulóba odaszarik a hajléktalan (vagy valamelyik lakó kutyája), és semmit nem tesznek ellene. Az ilyen emberekre a 'proli' jelzőt szoktam használni (talán megalapozatlan és sértő módon), és úgy tekintek rájuk, mint az indiaiak az érinthetetlenekre, a pancsamákra: nem veszek róluk tudomást, számomra nem léteznek.

A politikát tehát nagyon fontos dolognak tartom, és mint ilyennel, a blogomban is foglalkozom, még ha igyekszem is minimálisra csökkenteni a mennyiségét. Ha nem tenném, ellene mennék a fent leírtaknak. Mondhatnám, hogy ha nem tetszik, nem kell olvasni, de ha ilyen pökhendi módon tennék, akkor nem egy átlagos, meleg fiatalember lennék, hanem kormányszóvívő. Éppen ellenkezőleg: tessék csak olvasni, és tessék véleményezni, vitatkozzunk! Én szeretek vitatkozni (nem veszekedni), és szoktam is. Élvezem a politikai, filozófiai, társadalomtudományi vitákat, és aki rendszeresen olvassa a blogomat, az értesülhetett erről már több alkalommal is. Azonban az utóbbi évek tapasztalatai alapján rájöttem, hogy nem kell mindig mindenkivel leállni, mert sajnos sokan nem alkalmasak a vitára, ilyenkor folyamodok olyan megoldásokhoz, mint például az msn-ablak sarkában levő piros X-re való kattintás. Miért?

- Tíz éve érettségiztem, és már a középiskolában is foglalkoztam a politikával és a közélettel, ami azt jelenti, hogy legalább 12 éve érdekel a téma. Nem véletlen, hogy az egyetem szociológiai tanszékén kötöttem ki (habár politológiára akartam először jelentkezni, de végül is ebből a szempontból az majdnem ugyanaz). Ez azt jelenti, hogy 12 éve változó intenzitással, de mindig figyelemmel követtem az ország (és a világ) történéseit. Ebből legalább 6-8 éve napi 1-2 órát nézek/hallgatok híreket, politikai, gazdasági háttérbeszélgetéseket, naponta követek figyelemmel (már csak internetes) napilapokat és (papír alapú) hetilapokat. Párttag is vagyok, így tökéletesen tisztában vagyok egy helyi politikai szervezet működésével, kis híja volt, hogy magam is képviselőjelöltté nem váltam. Hogy nem lettem az, az csak a politika kényszerpályáinak és egyéb negatív velejáróinak közvetlen megtapasztalását jelentette, de ez is csak a tudásomat gyarapította, nem volt tehát haszontalan. Rendszeresen járok politikai gyűlésekre, nagygyűlésekre, részt vettem a szervezésükben is, 30 fős kampánycsapatot is irányítottam operatív szinten, házaltam, újságot hordtam ki, plakátoltam, standoltam, tehát a 'talpas' melókkal is tisztában vagyok, és megszámlálhatatlan személyközi kontaktusban vettem részt. Több országgyűlési képviselőt is ismerek személyesen, a fiatalabbakkal tegezőben is vagyok, némelyikkel buliztam is már együtt, és van egy fényképem, amin a pártelnökkel egy társaságban szerepelek (szűk körben). Mindezt csak azért írtam le, hogy ne tűnjön beképzeltségnek, ha azt állítom, szinte minden szintjén és elég alaposan tisztában vagyok a politikával. Mindezek tükrében ugye megérted, ha egy kicsit felhúzom magam, amikor valaki, aki vélhetőleg messze nincs ennyi tapasztalat és tudás birtokában jön, és lehülyéz engem. Az ilyen emberekkel megmaradok a hétköznapi beszédtémáknál, hiszen úgyis csak felhúznám magam, amikor hülyeségekkel reagálnak az állításaimra, nem arról beszélnek, amiről én, aztán elkezdenek érzelmeket belevinni a témába, majd megállapítják, hogy én mennyire nem értek ehhez (meg semmihez). Okos enged, szamár szenved — mondja a közmondás, amit én sokáig egy faszságnak tartottam, de a közelmúltban megtapasztaltam a benne rejlő bölcsességet, hiszen én is bölcsebbé váltam.

- Fiatalabb koromban, (20 éves koromhoz közelítve, majd a 20-as éveim elején) még én is hasonlóan gondolkodtam, mint sok mostani fiatal. Azt hittem, hogy csak az lehet az igaz, amit én mondok, hogy birtokában vagyok a Bölcsek Kövének. Ezért senkit sem lehet hibáztatni, hiszen mind ilyenek voltunk (vagyunk). Van, aki a szüleivel folytatott veszekedéskor érzi úgy, hogy az ősei a hülyék, és nem képesek megérteni az ő érveit, van, aki a kevésbé hétköznapi vitákban nem érti, hogy a másik hogy nem képes felfogni, amit mond. Ez egy nagyon komoly korlát, amit csak a felnőtté válás során vagyunk képesek átlépni. Ki-ki mikor, valaki meg sosem. Kisebb koromban volt olyan, hogy amikor elkéstem otthonról, út közben kitaláltam egy jó sztorit, amitől majd megértik, miért nem voltam képes betartani a kiszabott időt. Amikor pedig otthon előadtam a kamu történetet, én voltam a legjobban meglepődve (és felháborodva), ha a szüleim valamelyike egy jókora pofonnal nyugtázta a hallottakat. Csak évtizedek távlatából voltam képes megérteni, hogy a fantasztikusan jól kitalált, hitelesen előadott sztori miért nem vált be. Ehhez az kellett, hogy felnőjek. A fiatalság persze nagyon hasznos tulajdonság. Ilyenkor az ember úgy érzi, megválthatja a világot, lobog benne a tenni akarás tüze, nem ismer határokat, kompromisszumokat és hihetetlenül erős igazságérzete van. Szó sincs róla, hogy én ne tekinteném magam fiatalnak. Mi az hogy! Nagyon is! Most fiatalabb vagyok, mint valaha. De azért az évek már nyomot hagytak a testemen és a lelkemen is. Még ég bennem a tenni vágyás tüze (ha már a lángolása alább is hagyott), az igazságérzetem erősebb mint valaha, de már ismerem a korlátokat, köztük a sajátomat és a környezetieket is, és képes vagyok a kompromisszumokra és a belátásra. Innen azonban már nincs visszaút. Már nem olyan tiszták és egyszerűek a célok, a fogalmak, már nem tudok olyan elfogultan védeni (vagy támadni) valamit (ezt nyilván cáfolnád), mert részben az eddigi tapasztalataim, részben a szociológiai tanulmányaim során megtanultam magam beleképzelni a másik helyzetébe, vagy legalábbis megpróbálni megérteni az ő okait, érveit. Ez messze nem jelenti azt, hogy bárkivel bármiben egyetértek vagy, hogy mindenkinek elnézem a helytelenkedéseit, esetleg, hogy azt gondoljam magamról, én objektív vagyok, a vitapartnereim ennek következtében viszont állandóan azt gondolják, hogy ellenük érvelek. Itt most sok gondolati elemet hintettem el, amiket még szeretnék kifejteni.

- Például az értékmentesség kérdését. Politikai síkon nincs elkötelezetlen ember. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az vagy hazudik vagy tudatlan. Mindkettőre ismerek példákat. Olyan nincs, hogy egy ember értékmentesen élje az életét, mert akkor már vagy állatról, vagy gépről van szó. Az értékek mindig valamilyen magasabb rendű dolgot jelentenek, amik közvetlenül vagy közvetve határozzák meg a cselekedeteinket. Én nagyon határozott értékek mentén élem az életem, és a politikai gondolkodásomat is ezek határozzák meg. Talán a bölcsességem és a korom még engedi, hogy idealista lehessek, és hogy megengedhessem magamnak az ideáltipikus gondolkodást. A tegnapi kommentjeiddel kapcsolatban említhetném a sajtó alapvető feladatának kérdését. Tudom, hogy a médiumok nem objektívek, akár a hírek tálalását, akár a hírek válogatását nézzük, de én úgy gondolom, hogy a sajtó feladata az, hogy az államhatalommal szemben megvédje az állam alattvalóit. A hatalom nem válogat az eszközökben, az állampolgároknak pedig nincsenek erőforrásaik a felettük uralkodó rend közvetlen megváltoztatásához, a sajtó viszont információt szolgáltathat a közvetett változtatáshoz. Ezt írtam le tegnap is. Lehet, hogy rosszul gondolom, de hiszem, hogy így kell lennie, és ez alapján ítélem meg minden orgánum tevékenységét. Egy hétköznapi cikket ezen elv mentén kritizálok vagy fogadok el. Erre te túrtál valamit az interneten, ami szerinted nem ezt jelenti (holott ha megpróbálod a szavaknak a jelentését is megfejteni, valójában ugyanarról a mögöttes értelemről van szó). Erre én kereshetnék, idézhetnék, bemásolhatnék 10 másik szöveget, akár a legnagyobb gondolkodóktól, ami engem igazol, mire te jöhetnél 100 másikkal, ami meg a te elképzelésedhez lenne közelebb. Lenne ennek értelme? Főleg úgy, hogy (szokásod szerint) egy sokbekezdéses bejegyzésemből kiragadtál egy fél mondatot, néhány szót, és abba kötöttél bele, miközben nem derült fény arra, hogy vajon mit gondolsz a szöveg tartalmáról magáról. De vissza az értékekhez. Mindenki értékek mentén éli tehát az életét. Valakiben ezek kognitíven kikristályosodtak, valakiben megmerevedtek, valakiben kavarognak és örökké változnak ('alkalom szüli a tolvajt', ugyebár). Akiben megmerevedtek, azzal nem lehet vitatkozni, mert az kábé olyan volna, mintha egy ateista győzködne egy vallásost, hogy nincs isten, miközben fogalma sincs, mi az, hogy 'hinni'. Aki minden rosszat a zsidókra (jobb oldalra, bal oldalra, stb.) ken, és ebbéli álláspontjában hajthatatlan, aki nem veszi észre, hogy az ufókról, szellemekről alkotott képe minden valós alapot nélkülöz, azzal nincs miről beszélni. Ez mentálhigiéniás probléma. Akiben még nem tisztultak le a saját értékei, azzal sincs mit kezdeni, mert ha ma ezért vitatkozik velem, holnap az ellenkezője miatt tenné (ha közben az én álláspontom is megváltozott volna). De akiben már kikristályosodtak az értékek, még azzal is lehetnek nézeteltérések. Viszont már van miről beszélni! Aki valóban liberális gondolkodású, nehezen fogadja el a túlzott szabályozásban, a mindent meghatározni kívánó rendben, a csoport érdekeit az egyéné elé helyező világban hívő ember gondolatait, a konzervatív pedig éppen fordítva, az egyén túlzott szabadságát hirdető, mindent az önszabályozásra bízó, esetleg szociáldarwinista ideológiával nem tud azonosulni. 'Megértelek, de nem értek veled egyet.' Én konzervatívan gondolkodom, a csoportot többre tartom az egyénnél, és nem gondolom, hogy egy irodában ki lehet találni, hogyan működne majd valami jól, azt pedig végképp elutasítom, hogy az ilyen irodában kitalált elméleteket erőszakkal, rombolással kényszerítsék rá a világra. Ezen kívül a véleményem szigorúan igazodik a helyes-helytelen és az igaz-hamis dichotómiákhoz. Én úgy gondolom, hogy bizonyos dolgok helyesek, ezekre kell törekedni, mégpedig megalkuvást nem tűrően, míg az igazság (amiből csak egy van) mindenek felett áll. Aki nyilvánvalóan hazudik, az leírta magát nálam, aki lop, az is. Sorolhatnám. Van egy harmadik sík is, a minőségi-gagyi, de ez most nem tartozik ide. Tehát MINDEN politikai témáról ezek mentén alakítom ki a véleményemet.

- Ennyi persze nem volna elég, hiszen nem lehet egy hírt, egy eseményt pusztán az értékek mentén szemlélni. Semmi sem áll önmagában, mindent okokra vezethetünk vissza, az okok ismeretéhez viszont tudás kell és tapasztalat. Nem tudok huzamosabb ideig olyanokkal vitatkozni, akik úgy tekintik a politikát vagy a történelmet, mintha egy rúd szalámi közepéből kivágott egyetlen szeletből akarnának következtetni a rúd hosszára, vagy úgy is mondhatnám, hogy mintha egy könyv közepéből elolvasott egyetlen lapból alkotnának véleményt az egész könyvről. Sokat olvastam a történelemről, tudom, mi minden történt a rendszerváltás előtt, alatt és óta, tudom, ki kicsoda a politikában és a környékén, ki mit hangoztatott korábban, honnan jött. Ha mindehhez hozzáveszem az értékeket is, akkor azok mentén ki tudom alakítani nemcsak egy-egy eseménnyel kapcsolatos véleményemet, hanem a folyamatokról, korszakokról, életutakról is megalapozott véleményt tudok alkotni. Ezeket lehet vitatni, de csak hasonló tudás birtokában.

- Végezetül (mert már így is hihetetlen hosszú lett) nem látom értelmét a vitának (sem politikáról, sem másról) olyannal, aki érzelmekkel jön érvek helyett, vagy idegbeteg lesz, és istenfaszázni kezd, ha nem értenek vele egyet, aki úgymond hozott anyagból dolgozik, és néhány gondolatom után beskatulyáz (sokszor alaptalanul, hiszen nem is ismer), majd maga mondja meg, hogy én mit gondolok, aki a hasonlatban nem a hasonlatot látja, hanem egy újabb kikezdhető mondatot, aki nem képes az egyenlő mércével való mérésre, a nagyságrendbeli eltérések felismerésére, aki olyan dolgokat ad a számba, amiket valójában sosem mondtam, aki úgy kritizálja a gondolataimat vagy a véleményemet, hogy azokat saját bevallása szerint sem olvasta végig vagy aki nem tudja kiválogatni a lényegeset a lényegtelenből.

Kedves Wiko, tehát a hosszú lére eresztett kommentemből kiolvashatod, miért nem szeretnék belemenni bizonyos dolgok írásbeli megvitatásába. Nem állítom sehol, hogy a fenti számtalan kifogásnak te mind megfelelsz, de biztos vagyok benne, hogy figyelmesen elolvasva azokat, megtalálod, melyik vonatkozik rád, és melyiket írtam csak úgy általában. Remélem, nincs harag, hiszen törekedtem, hogy semmilyen körülmények között ne írjak olyat, ami sértő lehet rád nézve, bár tartok tőle, hogy ennek ellenére megorrolsz rám mindezekért. Ennek ellenére, örülnék, ha továbbra is nyomon követnéd átlagos kis életem eseményeit, véleményeznéd írásaimat, maximum ha olyat írsz, aminél érvénybe lépnek a fenti korlátok, nem válaszolok majd rájuk, és továbbra is nagyon szívesen beszélgetnék veled számtalan dologról, bár tudom, hogy erre a közeli jövőben nem lesz alkalmunk, hiszen külföldre utazol.

A többiektől szintén elnézést kell kérnem, amiért ilyen hosszan feltartottam őket, de ezek most így kijöttek belőlem. Persze mindegyik bekezdésről oldalakon keresztül tudnék írni, sokkal érthetőbben, több hasonlattal, példákkal, kevésbé csapongóan, de ez egyrészt valószínűleg senkit nem érdekelne, másrészt most hajt az idő, mert este buli lesz nálam, és takarítanom kell.