gusztustalan bejegyzései

Már tegnap szerettem volna új bejegyzéssel megörvendeztetni a kedves olvasóközönségemet, de miután az esti edzés során új fajta módszert kellett követnem, otthon már csak azzal tudtam törődni, hogy az ágyamon fekve milyen pozícióban találjon majd a halál. Mivel azonban mégsem jött, nem halogathatom tovább a hétvégém érdekes és izgalmas mozzanatainak elmesélését (a munka rovására...).

Szombat reggel édesanyámékhoz indultam vidékre. Ez általában úgy szokott történni, hogy addig hokizok otthon az összepakolással, meg a gép előtt üléssel, hogy végül egészen a Népligetig azon izgulok, hogy le ne késsem a buszt. Ezúttal egy kicsit gördülékenyebben történtek a dolgok, így időben értem a pályaudvarra, cserébe viszont elfelejtetem kokárdát kitűzni, amiért azóta is szégyellem magam (magam előtt). Amikor odaértem, akkor döbbentem rá, hogy már itt is bevezették, hogy nem a buszon, hanem a pénztáraknál, előre kell megvenni a jegyet. Mivel azonban kétségek gyötörtek, mielőtt a pénztárakhoz rohantam volna (ezzel a busz lekésését kockáztatva), inkább elkezdtem az emberek kezében tartott dolgokat vizslatni. Némelyeknél pénz volt, és a sor is lassan haladt, ezért megnyugodtam, hogy a jegyelővétel csak opcionálisan választható lehetőség. Na, fel is jutottam a buszra, de olyan szerencsétlen voltam, hogy pont nekem jutott az első állóhely, azaz már minden ülőhelyet elfoglaltak, de akkor még senki sem állt. Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy azt a tolakodó kis kurvát mégsem kellett volna szó nélkül magam elé engedni...és hasonlók. A szerencsétlenségemet tetézte, hogy az utánam jövők között volt egy öregember, aki ugyan csak vagy néggyel később szállt föl, de mégis ragaszkodott a hátsó lépcsőn való utazáshoz, ezért átfurakodta magát a többieken, és mellém állt. Ez persze még nem lett volna baj, csakhogy szívta az orrát. Kellemesen alacsony vérnyomásom hirtelen megugrott vagy 50-nel, majd még 50-nel, amikor rájöttem, hogy az illető egész úton ezt fogja csinálni. Aki régóta és rendszeresen olvassa a blogomat, az tudja, hogy a fogszívás, orrszívás, csámcsogás és hasonló hangok eszeveszettül idegesítenek, hisztériás rohamot váltanak ki belőlem, és minden egyéb módon borítják el csillogó elmémet. Most is így történt, de első körben még csak rátenyereltem mp3-am hangerőszabályozójára. Aztán egy pillanatra felcsillant egy reménysugár, amikor az öreg előkapott egy rongyzsebkendőt, és kifújta az orrát. Örömöm azonban nem tarthatott sokáig, mivel az orrszívás gyakoriságán ez mit sem változtatott, hiszen nem azért szívta az orrát, mert az folyt, hanem mert öregember volt. Ez épp elég ok. És akkor még el sem indultunk!

Út közben igyekeztem a fülemben szóló zene hangerejét addig növelni, hogy még éppen ne süketüljek bele, de már ne halljam a kellemetlen hangokat, azonban ez a módszer sem vált be, mivel így Dave Gahan azt énekelte, hogy 'I'm taking a ride with my szorty friends', meg hogy, 'Oh, Lillian, look what szorty done', Freddie Mercury, hogy 'Just one szorty of love is better than a lifeszorty alone', Michael Stipe, hogy 'Everybody szorty', mire én Annie Lennoxszal együtt kérdeztem, hogy 'Why?', és a Queennel együtt nyilvánítottam ki, hogy 'I'm going slightly mad (szorty)'. A következő fázis a hátatfordítás volt, hogy még a szemem sarkából se lássam az öreget, mert így megszabadulhattam azoktól a hangoktól, amiket valójában nem is hallottam, csak az orr hirtelen megrándulását látva képzeltem a fülembe. Na ezzel valahogy sikerült 200 környékére csökkenteni a pulzusomat, így az út hátra lévő idejében még a könyvemre is tudtam koncentrálni.

Megérkezésem után kicsit meglepődtem, hogy anyám nyit ajtót, akinek egyébként dolgoznia kellett volna, aztán rájöttem, hogy március 15. miatt nincs a munkahelyén. Ez aznap már a második döbbenet volt, mert azon is meglepődtem, hogy a párom álmatag hangon, az ágyából hívott fel (holott egyébként neki is dolgoznia kellett volna). Anyáméknál egyébként sosem csinálok semmit, csak döglök, eszem, és a húgaimnak marhulok, pedig már messze nem csecsemők. Olyannyira nem, hogy a nagyobbiknak éppen egy nappal korábban volt a 17. születésnapja, amire megkapta tőlem a Harry Potter és az anál ereklyéi (vagy valami hasonló) című könyvet (én ennél komolyabb fantasyt szoktam olvasni).

Heverészésemet annyira szakítottam csak meg, amíg őrjöngtem egy cseppet anyámék vadonat új kutyusával, meg megtekintettem leendő macsekomat. A szomszédasszony hozta ki a kabátja alatt (pont úgy, mint amikor mi anno a honvédségnél a kenyereket vittük fel a kantinból a körletbe), aztán a tenyerén megmutatta a drótkerítésen keresztül. Tényleg cirmos, és tényleg fehér a háta meg a hasa egy része, viszont alig nagyobb egy dagadt egérnél, és még vak. A farka még csak pár centis, és úgy néz ki, mint egy agyonhasznált üvegmosó kefe vége, vagy mint egy agyontaposott fenyőtoboz. Akartam egy mobilos fényképet készíteni róla , de mire a megvalósításig jutottam volna, Desiré lehetetlenül vékony hangon annyit mondott, hogy 'Nyau!', amit úgy interpretáltunk, hogy 'Fázom!', úgyhogy a szomszédasszony egy szempillantás alatt vissza is rakta őt a kabátja alá.

Anyám egyébként már beszerezte a kellékeket, egy gyerekmedence nagyságú műanyag macskaágyat (amihez még — rendkívüli lelkesedéssel — készíteni fog egy párnát is), a szállítóboxot, amiben egy kisebb disznó is elférne, egy macska wc-t, ami nagyobb, mint az enyém, valamint egy etetőtálat, ami viszont rózsaszín (olyan Desirés) és kicsi. Hogy hova fogom mindezt tenni, még nem tudom, de majd megoldom. Mivel a nagykerben is kedvezmény volt, az egész mindössze 7500 Ft-omba került. Olcsó vétel.

Szerencsére az egyetemistákkal telezsúfolt buszon nem kellett ezekből egyet sem hazaráncigálnom, mert megállapodtunk, hogy amikor legközelebb megyek, a macsekkal együtt hazakocsikáztatnak, és akkor kényelmesen oldódik meg a helyzet (anyám majd tutira kapva-kap az alkalmon, hogy egy kisebb bolt készletének megfelelő mennyiségű befőttel és lekvárral halmozzon el). Ezzel csak annyi lesz a kellemetlenség, hogy előtte minden Rolandra utaló jelet el kell tüntetnem a lakásból, hogy ne kelljen magyarázkodnom, miért van elöl két papucs, két törölköző, négy fogkefe, valamint egy halom olyan ruha (főleg ing), amit még sosem láttak rajtam (és egy részükről tudják, hogy sosem venném föl). Ez persze nem olyan nagy kényelmetlenség, csak el ne felejtkezzek róla (nem fogok).