gyász bejegyzései

Örömteli, hogy tegnap volt Desiré első születésnapja. Bizony-bizony, elrepült az idő, én egy évvel öregebb lettem, a macsek meg egy éves. Ő nyilván nem tartja számon a korát, de azért én jegyzem. Ebből a jeles alkalomból kifolyólag pedig tegnaptól akkor is bejárhat a nagyszobába, ha én nem vagyok otthon.

Szombat este volt a főpróba, vasárnap egy kicsit rádobtunk, tegnap és ma pedig egész nap egyedül volt idebent. Azt kötöttem ki, hogy ha rombol vagy szennyez, akkor máris vége a mulatságnak, de ha szépen viselkedik, akkor mehet így a továbbiakban is. Igaz, a macskabútort is (elvileg) a születésnapjára kapta, de az már régen volt, ez meg nem kerül semmibe. Egyelőre. Mostanában úgyis mintha nyugodtabban viselkedne egy cseppet, leszámítva az ötperceit, amikor föl-alá nyargal, és fejmagasságig ugrik fel, leverve ezt-azt.

Gondoltam, a jeles alkalomból kifolyólag készítek róla egy pár képet, és berakom őket ide, de sajna elég fáradt vagyok, így ez most elmarad.

Szomorú, hogy ugyanerre a napra esik nagymamám húgának halála is. Ő azért érdekes, mert az egyetlen rokon volt az életemben, akit tiszta szívből szeretni tudtam. Mivel neki és a férjének nem volt gyereke, amint elérte, hogy kiragadjon az otthoni terrorból, úgy kezelt, mint tulajdon gyerekét. Egész nyarakat töltöttem náluk, aztán majdnem minden hétvégét és a szüneteket is. Mindent megkaptam tőle, de ami a legfontosabb, nem engedte, hogy elkallódjak, tisztességet nevelt belém, és embernek lenni tanított. Ez mindennél többet ér.

Sajnos azonban 10 évvel ezelőtt kiderült, hogy rákos, és akkor már késő volt. A 3 hét/3 hónap/3 év közül neki a 3 év jutott. Három év szenvedés és leépülés. Az orvosok majdnem idő előtt eltették láb alól, de hajavesztetten, foszló bőrrel, vérmérgezéssel és állandó hasmenéssel is kihúzta, és átmenetileg győzni tudott a betegség felett. Szinte teljesen felépült, de végül a második menetben alul maradt. Nem elemzem, hogy nézett ki, amikor utoljára láttam őt. Nem volt szép látvány.

És a semleges: tegnap volt 50 éves a Barbie-baba. Gratulálunk neki ehhez a szép korhoz! Még 40 év, és átveheti a kormánytól a szépkorúak jubileumi juttatását, 90000 forintot.

Tegnap este teljesen fel voltam élénkülve. Terveztem is, hogy az egyetemi levelező listánkon korábban elindult vitával kapcsolatban kifejtem a véleményem (az oktatás színvonala és leendő diplománk értéke), valamint, hogy nekivágok egy hosszabb értekezésnek a Magyarországon szerintem már kialakult anómiás állapotról (amit talán majd veletek is megosztok), de testileg fáradtnak éreztem magam, és már a fejem is megfájdult, így letettem ezekről. Pedig az ihlet meg lett volna. Ehelyett inkább elindítottam egy játékot a gépemen, és egy kicsit kikapcsoltam. Éjjel 1-kor feküdtem le, és 10-ig aludtam.

Amikor felkeltem, baromi nyomott voltam, de buzgott bennem a tettvágy. Azon kívül, hogy elterveztem a tanulást a holnapi vizsgára, eltökéltem egy felmosást a konyhában, némi ablakmosást, viráglocsolást, ágynemű cserét/mosást, és egy pár apróbb dolog elintézését, de ebből nem sok lett. Letörölgettem egy pár villanykapcsolót, ajtót, megejtettem a mosást is, de még a tanulásra is csak alig-alig szántam időt. Igaz, a holnapi vizsga elvileg bagatell lesz, szóval ha a vonaton, meg az írásbeli előtt elolvasom a jegyzeteimet, az elvileg elég lesz (plusz a korábbi életemből hozott tudás, ami szerencsére sokat szokott javítani az ilyen "hétköznapi" témákkal kapcsolatos vizsgáim eredményén).

Viszont amikor úgy dél körül felkerekedtem, hogy ebédbeszerző körútra induljak, félmeztelenül elhaladtam az előszoba tükre előtt, és meglepődtem a látványon. Hova lett a hasam java? Mármint a hasamon levő feleslegé? Ezen gondolkodtam, miközben feszengtem egy cseppet (de nem pózoltam), és arra a megállapításra jutottam, hogy valószínűleg mivel a múlt heti betegségem alatt szinte semmit nem ettem, és azóta is gyakran csak egy étkezésem van naponta, a testem az ott lerakódott tartalékok egy részét élte föl. Nyilván alig létező izomzatom is a kárát látta mindennek (amit a konditeremben is éreztem), de talán nem annyira, mint a zsírszövet. Ez pozitív.

2006. elején még 76 kiló voltam, bár akkor sem lehetett kövérnek nevezni. A derekamra/hasamra egy kicsit fölszedtem, az arcomon is látszott a jóltápláltság, nem is éreztem magam jól a bőrömben. Aztán tavasszal végleg szakított velem az akkori szerelmem, kicsivel rá elvesztettük a választást, majd 3 nap múlva meghalt a nagymamám, akivel együtt éltem már 5 éve. Az evést ekkor napokra zárójelbe tettem, és újra a cigarettához nyúltam. Volt olyan, hogy izzadva-reszketve vánszorogtam el a közeli gyorsétterembe, mert bár étvágyam nem volt, éreztem, hogy hamarosan csúnya világ lesz, ha nem tuszkolok le valamit a torkomon (és itt nem valamiféle deep-throat megoldásra kell gondolni). Mindennek következtében néhány hét alatt 10 kilót fogytam, de akkor sem állt meg a fogyás, amikor lelkileg már kissé rendbe jöttem. A cigarettát aztán újra letettem, és mivel már csak magamra kerestem, volt pénzem arra, hogy állandóan fogamra valót egyek (és ne azt, amit a mamám elém rak), igaz, az étkezéseim kissé rendszertelenek lettek, és többször el is maradtak. Ennek eredményeképp hónapokig 62-64 kg körül ingadoztam, míg tavaly szeptemberben újra el nem mentem kondizni. Az edző felfogadása, és az eddigi leghosszabb időtartamra szóló kitartásom meghozta az eredményét: szinte semmivel nem vagyok nagyobb darab, izmosnak pedig egyáltalán nem lehet nevezni, mégis megszűnt az egybekar-laposmellkas-rakétatest felállás, és jól láthatóan elkülönültek a testemen az izmok. Most már van bicepszem, tricepszem, mellizmom, nőtt/formálódott a hátam is, és ami a legfontosabb, hogy a hasam java elpárolgott. Férfiasnak nevezhető lett a testem, még ha továbbra is törékenységről árulkodik a látvány. A következő eltökélésem meg is született: amikor nem kell a terembe lemennem, itthon fogok felüléseket csinálni (a hasizom direkt fejlesztése ugyanis nem része az edzésemnek), így talán néhány hónap múlva életemben először megpillanthatom a mások testén mindig olyan áhítattal megcsodált bordák kezdeményeit.

Látszik, hogy a tegnapi sikerek mennyire átbillentettek a pozitív világlátás oldalára, még a szart is csodásnak találom. Na jó, az alakom nem szar, de a csodástól is messze van. Az egészben az a legjobb, hogy sosem voltam elégedett magammal (leszámítva bizonyos részeimet), de most abszolúte kellemes látványt tapasztaltam a tükrömben. Remélem, csak sokára térek vissza a megszokott kognitív kerékvágásba, a mindennel, de legfőképpen önmagammal való elégedetlenség állapotába, mert most jól érzem magam itt, az élet napos oldalán.

Mivel a napot előre láthatólag hamarosan viharfelhők takarják el, ha majd tényleg megint beborul, visszaolvasom ezt a bejegyzést, hátha e temérdek arcozás fénylő napsugara áttör a felhőkön, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen. De ez a jövő zenéje.