gyarlóság bejegyzései

Szombaton történt, hogy kb. 5 és egynegyed év után ismét betettem a lábam az újpesti piacra...és tetszett.

Amíg nagyanyám élt és együtt laktunk, minden második szombaton ez volt a programom, a piacozás. Ő persze nem jött (azzal a tempóval jobb is), mert úgysem tudott volna cipekedni (meg mire felöltözik...), így az egész cécót nekem kellett intéznem. Mindegy, hogy előtte bulizni voltam vagy egyszerűen csak aludni szerettem volna a munka és az egyetem mellett, neeem, kelés, azt' irány a piac, mert később már csak a sok korán kelő vásárló után maradt másodrendű portékából lehetett volna válogatni, az meg már mégiscsak botrány!  A hétvégéimet is úgy kellett szervezni, hogy ha valamelyiken elutaztam valahova, akkor a másikon nem csinálhattam programot, mert piac + takarítás kombó várt rám, és ez bizony igen kellemetlen volt nekem a baráti körömben. Sokszor mindenféle semleges dologgal kellett megmagyaráznom, hogy miért nem érek rá egy-egy közös programra, és csak a legközelebbi barátaim tudták, mi a helyzet. Konformizmus + lelki torzulás egy erős jellem mellett = részben kimaradt fiatalkor. Az egésznek sok előnye volt — például, hogy egész jól megtanultam az ár/minőség összefüggést átlátni és eszerint döntést hozni vásárláskor — meg egy hátránya: nagyanyám halála óta egyszer sem tettem be a lábam a piacra. Eleinte amolyan gyűlölet indukálta dacból, később lustaságból nem mentem, az utóbbi hónapokban viszont egyre többször suhintott meg a gondolat, hogy csak hasznos volna feleleveníteni ezt a szokást, és az egyre erősödő szándék most szombaton végre cselekedetbe torkollt. Nem keltem korábban, mint máskor, de ezúttal kevesebb időt pöcsöltem a gép előtt, felöltöztem, felpakoltam magam szatyrokkal és kiléptem az ajtón.

Látszólag egyébként ez egyáltalán nem nagy dolog, hiszen mi a franc van egy bevásárlásban? Hát persze semmi, annak, aki nem az elpocsékoltság keserű mellékízével gondol vissza azokra az évekre, amelyeknek a legszebbeknek kellett volna lennie, és akinek nem 26 éves korában kellett kiüresedetten feltenni magának a kérdést, hogy ki a fene ő egyáltalán. Ilyen értelemben ez a tett számomra olyan volt, mint a felülemelkedés a múlt kudarcán, a megbékélés önmagammal, amiért anno nem voltam képes úgy alakítani az életem, hogy az nekem tetsző módon történjen, és a béke kedvéért a falig (vagy még azon túl is hátráltam), a saját káromra.

Pusztán kb. 5-6 sarokról van szó, szóval még csak nem is beszélhetünk nagy távolságról. Visszafele egy kicsit ugyan megerőltetőbb a séta (felpakolva), de még úgy is elviselhető, semmi nem indokolja tehát, hogy egy hónapban egyszer ki ne menjek. Merthogy a piacnak — a néhány hátrányán túl — számtalan előnye van.

- az árubőség például. Ha bemegyek a sarki Matchba (ami pont a legmegfelelőbb helyen van hazafelé), és zöldséget, gyümölcsöt vagy húst akarok venni, akkor abból kell gazdálkodni, ami van, és meg kell elégedni a minőséggel is, akármilyen is az. Márpedig sokszor előfordul, hogy fonnyatag uborkák, löttyeteg paradicsomok sorakoznak csak a rekeszekben, vagy éppen folyós eprek, és olyan eset is volt már, hogy a vacsorához vagy a hétvégi főtt kajához szükséges alapanyagok hiánya miatt módosítanom kellett a menüt. Ezzel szemben a piacon olyan elképesztő árubőség van, hogy csak győzzön az ember válogatni. Hegyekben állnak a zöldségek és gyümölcsök (déli- és nem déli), egymás mellet sorakoznak a hentesek (ahol szintén halomban áll a mindenféle testrész) és pékségből is van több. Az újpesti piacon például Lipóti is van, ahol a számos pékáru mellett akkora kenyereket is láttam, mint egy felnőtt férfi törzse karok nélkül. A minőség is eltérő, de éppen az a jó, hogy ehhez képest az árak is változóak, szóval könnyen megtalálni az elvárásokhoz passzoló ár-minőség arányú termékeket.
- ha már az árnál tartunk, szintén a piac javára írható, hogy bár az árak rendkívül változóak, bizton állítható, hogy még a legdrágább termék is olcsóbb, mint bármelyik üzletlánc kínálatában ugyanaz. Most például 120 forintért vettem egy rendkívül érett ananászt, ami akkora volt, mint Dr. Alban feje, de 299-ért vettem egy kiló érett nektarint és 179-ért újkrumplit (míg máshol a régi volt 240). A filézett csirkemell kilója meg 300 Ft-tal olcsóbb, mint a Matchban vagy máshol, ráadásul sokkal frissebb is, hiszen a piacon áruló hentesnek kevésbé kell tartania attól, hogy rajta marad az áru. A helyes módszer mindössze abból áll, hogy az első vásárlás előtt párszor körbe kell futkorászni, memorizálni, hol mi a legolcsóbb/legszebb, aztán módszeresen beszerezni a kiszemelt darabokat, és sorban állás közben lecsapni, a 'nem kell, de ilyen olcsón nehogy má' ne vegyem meg' termékeket.

Ez két pont ki is teszi a piac 'számos' előnyét (mert mindent visz), ugyanis a pár hátrány és kellemetlenség eltörpül mellettük.
- ilyen például, hogy rengetegen vannak. Elképesztő mennyiségű ember, akik egy része ugyan (a taták és nyanyák) a hét bármely napján piacozhatnának, de ők valamiért mégis a szombatot választják. Nyilván kifigyelték, hogy ilyenkor jön új áru, esetleg a Marika is ilyenkor jár, akivel hazafelé olyan jól meg lehet beszélni a világ nagy dolgait, vagy tudomisén. A sok emberből pedig sok bosszúság következik, mert  sok jó ember... ugyebár, de itt sok egymásra nem figyelő ember tolong és szitkozódik. Az itt gyakran feltűnő banyatankokkal szembeni egyéni ellenérzésemen túl zavaró, hogy egyesek erőszeretettel állnak meg gondolkodni vagy bámészkodni a szűk sorok között, és nem lehet tőlük elférni, miközben hátulról persze nyomnak. Aztán vannak, akik direkt úgy közlekednek, hogy ne lehessen mellettük elmenni, avagy felöklelnek, és utána még nekik áll feljebb.
- a nagy tömeg másik hátránya, hogy mindenhol irgalmatlan sorok vannak. Ha nem a megfelelő időben mész, vagy valamelyik kofánál valamiért nagyon érdemes vásárolni, akkor simán előfordul, hogy 20 embert kell végigvárnod, majd a másik és harmadik helyen megint ugyanennyit. Közben lehet stírölni a tömeget és gyűjteni az emberi gyarlósággal kapcsolatos tapasztalatokat.
- vannak például, akik nem akarják kivárni a sorukat annak ellenére, hogy az árusok bazi gyorsan dolgoznak. A több éves/évtizedes rutinjuknak köszönhetően szemre pont annyit pakolnak a nejlonba, amennyit kértél, kurva jól fejszámolnak, és pörgő ujjakkal kezelik a pénzt. Egyesek ennek ellenére nem bírnak a testükkel, és próbálkoznak. Csak most, amíg ott voltam volt egy öregasszony eggyel mögöttem, aki amikor ÉN sorra kerültem, már nyújtotta is az Ő nemtommilyét és kezdte, hogy "Jajh, hát nekem csak ez az egy...", majd amikor csúnyán néztem rá heherészésbe fullajtotta a mondókáját, egy másik meg képzeletben megtükrözte a sort, és neki pisilni kell menni felkiáltással bevágott az ellenkező irányból, amivel jól fel is baszta az árust.
- aztán vannak olyanok, akik a 96 Ft/kiló áron vesztegetett karfiolról ácsorgás közben letördelik a zöld részeket, hogy a végén csak 94-et kelljen fizetni, amiben szerintem nem a tényleges anyagi haszonszerzés a fő motiváció, hanem a svédasztalos proli-mentalitás (ti. mindenből és addig eszik, amíg már rosszul lesz, mer' kvázi-ingyen van). Rosszul vagyok ettől.

Lehetne még sorolni ezt a sok visszataszító és/vagy bosszantó apróságot, de ezeken könnyen felül lehet emelkedni, hiszen ott a haszon, hogy az ember olcsón vásárolt áruval felpakolva bandukolhat haza az utcán. Szerintem máskor is menni fogok, avagy innentől kezdve újra piacra járó ember leszek.

Éppen egy hete történt — ezért most már igen aktuális, hogy megírjam, — hogy...

...a Ricsivel az ágyban hevertünk, és néztük a TV-t. A Fekete Vipera ment éppen a Comedy Centralon, jó kedvünk volt tehát. Különösen szeretem ezt a sorozatot, mert imádom azt a tömény iróniát, cinizmust és szarkazmust, ami lényegében az egész tartalmát áthatja. Aki ismer, talán megérti, miért. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom, ami elég szokatlan ebben az időpontban, én sem tudtam hirtelen két-három hívónál többre gondolni. Amikor felnyitottam a készülék fedőlapját, láttam, hogy ott egy '+' jel virított, mivel a nagybácsim hívott. Azért '+', mert a felesége az én szóhasználatomban csak 'Kereszt' volt, mindenki keresztanyja. Nekem szinte az igazi.

Vannak azok a telefonhívások, amiknek már a csörgéséből tudni lehet, hogy baj van. Ebben a pillanatban én is biztos voltam benne, hogy ha felveszem, nem fogok örülni annak, amit majd hallok. Férfi hang helyett női szólt bele, és ez önmagában igazolta a félelmeimet: meghalt a nagybácsim, a fogadott nagyapám. A barátnője és annak a barátnéja voltak nála, a mentőket már kihívták, egy óra múlva érkeznek a halottkémek is, és menjek gyorsan. Amíg összekészültem, megborotválkoztam, összedobáltam pár dolgot, az járt a fejemben, hogy "megmondtam előre". Meg is írtam. Ezért búcsúztam el tőle úgy, hogy adja meg a számomat az ismerőseinek, ezért voltam benne biztos, hogy akkor láttam utoljára élve. Persze az ember a nyilvánvaló ellenére is mindig reménykedik, és csak legyint: "Ugyan már! Örökké fog élni." Ő is azt hitte. Amikor a lakás kérdése szóba került, felháborodottan kérdezte, költői kérdésnek szánva, hogy "Miért, mennyi időm van még? 5 évem?". Nem volt annyi, még öt hét se jutott.

Út közben, ahogy Óbuda felé közeledtem, egyre azt variáltam magamban, mi fog vajon fogadni. Mikor halhatott meg, és mennyi ideje feküdhet holtan? Vagy a konyhában ül a székén, hátravetett fejjel? Büdös van a lakásban, rosszul leszek a látványtól? Szinte blaszfémnek ható kérdések ezek, de én még sosem láttam halottat. Élőhalottat már kétszer is — köztük a Keresztet is — de valódi halottat még sosem. Féltem tőle. Legalább kérdeztem volna meg a telefonban a részleteket, de van egy olyan tulajdonságom, hogy amikor ilyen nagy horderejű dolgok történnek, akkor teljesen elveszek. Fel sem fogom a történéseket, és csak gépiesen cselekszem, sokszor éppen hülyeségeket csinálva. Hogy ez rossz vagy jó, azt mindenki döntse el maga, én inkább hasznosnak találom. Valahol végig észnél vagyok, és csak akkor fogom fel a dolgokat — azok minden káros következményével együtt — amikor már nem kell helytállnom. Most például a mobilomat hagytam otthon a nagy kapkodásban, így én sem tudtam a Ricsit értesíteni a fejleményekről, és a barátnők sem tudtak rákérdezni, hol járok. Szerencsére nem is akartak, de ezt — miközben éppen emiatt rohantam — akkor még nem tudhattam.

Amikor megérkeztem, megnyugodhattam, mert nem kellett halottat látnom. A nagybácsim az ágyában feküdt, egy pléddel letakarva. Orvos már látta, de a halottkémek még nem érkeztek meg. A két barátnő — az egyikük erőszeretettel nevezi magát élettársnak — persze rögtön nekem estek, és nekiláttak taglalni a dolgokat. Megtudtam, hogy előző nap a nagybácsim egész végig hányt, és semmi nem maradt meg benne. A végén már bélsár jött a száján...micsoda szörnyű vég.

Még elbúcsúzhatok tőle — mondták, de én ezt inkább mellőztem. Azt szerettem volna, ha az a termetes, nagy pocakú, mély hangú, kecskeszakállas öregúr marad meg az emlékeimben, aki az utóbbi 20 évben volt nekem. Az a mindig poénkodós, de mérgesen mégis rettenetes mennydörgéssel dorgáló nagybácsi, aki nagyapám helyett nagyapám volt. Ennek a képnek pedig már a legutolsó találkozásunk emléke sem tett jót. Talán majd elhalványul az emlék arról a  besárgultas-lefogyottas emberről, aki mögött már ott posztolt a Kaszás, tenyerén a homokórával...és akkor megint a pocakos öregúr lesz nekem.

Aztán a vénasszony (az idősebbik barátnő) rögtön rátért arra, hogy ők majd tanúsítják, hogy a lakást nekem akarta. Igen, igen, majd aláírnak egy papírt, kár lenne, ha elveszne a lakás, persze tudja, hogy ilyenkor ez nem illendő téma, de ne hagyjam veszni a dolgokat. Csak bólogattam — főleg annak, hogy nem illendő téma, — és rá hagytam. Valóban nekem akarta, de nem írtunk papírt. Hiszen annyi ideje volt még...5 év? Különben is, még le sem vettem a kabátomat, még szinte ki sem hűlt a nagyapám teste, és máris megy az osztozkodás? Undormány.

Vártuk a halottkémeket. Elvileg este hétkor volt váltásuk, valamivel ez után kellett jönniük. Közben újra és újra meghallgattam, hogyan halt meg, és hogy aláírnak majd egy papírt nekem. Kidobáltunk pár üres flakont, összeszedték a kacsát, hánytálat, ilyesmit (nagyon rendesek voltak, hogy utolsó óráiban ellátták), én meg nemigen tudtam mit kezdeni magammal, csak tébláboltam. Az agyam a leendő teendőimen járt. Meg kell találni pár fontos papírt — gondoltam magamban, — de ennek nem sok esélyét láttam. A lakás úgy nézett ki, mint amiben bomba robbant. Egy mindig is ráérős öregúr lakta, aki 8 éve élt egyedül. Mindent csak lerakott valahova, hiszen bármikor kellhet, de aztán jött érte a halál, és minden ott is maradt, ahol éppen volt. Papírok nagy kupacokban, tartós élelmiszer, ruhák, csavarhúzók, kacatok, műszaki cikkek, por és kosz. Aki megörökli, örököl vele egy igazán nagy nagytakarítást, több köbméter szemetet, és félmilliónyi felújítási költséget. Amíg túrtam, a nagyapám ott feküdt az ágyon, hanyatt, lábai kilógtak a takaró alól, én pedig szinte felé sem mertem fordulni. Egyszerre kísértett nagyanyám, a Kereszt és annak most meghalt férje, akik mind választási évben hagytak itt. 2002-2006-2010. Talán még a Halál is ott kószál — jutott eszembe, — és hiába próbáltam elhessegetni magamtól ezt a gondolatot...

Kicsit ugyan el tudtam menekülni az osztozkodó öregasszony elől, de hiába katattam a ganédombban, tényleg nem találtam meg, amit kerestem...aztán csengettek.

folytatása következik

***

Itt most kicsit abbahagyom, mivel a sztori nagyon hosszú, és nekem nagyon kevés időm van. Közben a párom otthon ki-tudja-mekkora lázzal fekszik, én pedig a vasárnap este ellenére is a munkahelyemen vagyok, hogy szembeszálljak a lehetetlennel. Az élők igényelnek most törődést tőlem, de majd a holtakra is visszatérek.