gyerek bejegyzései

Beszélgetünk benn a kolléganőkkel. Most éppen a nyári szünet és a gyerekelhelyezés gondja volt a téma. A legjobb barátom két napig egyedül hagyja a 12 éves kölykét, mire I. hozzáteszi, hogy ő az övét nem meri. Igaz, az még csak 8 éves.

Mondom, én 6 éves koromtól kezdve egyedül voltam otthon, és kisebb csínyeket, ügyetlenkedéseket leszámítva nem volt velem gond. Egyszer például kakaót akartam magamnak csinálni, de a tejet ott felejtettem a tűzön, és az egész leégett, de úgy, hogy még a lábast is ki kellett dobni. Máskor meg a mesenyomda tintáját löktem fel, és onnantól kezdve egy csúnya folt éktelenkedett a padlószőnyegünkön. Ilyesmiket leszámítva viszont tényleg nem volt velem gond. Jön a következő téma, hogy ugyanaz a nyolc éves gyerek a minap 'elfelejtette' visszaadni a tanárnéni által visszaküldött 400 Ft-nyi ebédpénz túlfizetést, de persze kiderült a dolog. Hozzáteszi a kolléganő-anyuka, hogy a gyerek az apjával együtt gyűjt neki valami meglepetésre, hiszen hamarosan családi alkalom lesz esedékes.

Erről eszembe jutott egy eset, még úgy 13 éves koromból, amikor a mostohaanyám az öcsémet a szobában etette, apám és én meg a konyhában vacsoráztunk. Nőnap vagy mifene volt esedékes, ezért odasúgtam apámnak, hogy vennék virágot, ha adna rá pénzt. Zsebpénzem sosem volt igazán, egyedül tehát nem tudtam volna megfinanszírozni a dolgot, igaz, az a nő igazán meg sem érdemelte. Apám halkan — hogy meglepetés legyen a dolog — válaszolta, hogy rendben, és levette a polcról mostohaanyám pénztárcáját, egy ezres átadása céljából.

Ekkor azonban megcsörrentek a fémpénzek, amit mostohaanyám is meghallott. Kirobogott a konyhába, kikapta apám kezéből a pénztárcát, és miközben azt rikácsolta, hogy mi a háta mögött boltolunk és összejátszunk, kiszórta az összes pénzt az asztalra. "Nesze, itt van mind, elbaszhatod, amire akarod!" károgta mint egy fúria, mire apám a fejét csóválva mentegetőzött, hogy de mi csak nőnapra (vagy mire) akartunk neki meglepetést szerezni. "Nem kell!" — sipította — "A szeplős majom fiadtól nekem nem kell semmi!", ezzel visszarohant a szobába.

Az utolsó falat még ott volt a számban, a gombóc meg már a torkomban, szóval nem nagyon tudtam lenyelni. Számomra itt a vacsora véget ért. Kikotortam a szemetesbe a maradékot, és amíg elmosogattam magam után (próbáltam volna meg csak ott hagyni), a könnyeimmel küszködtem. A szobámba érve azonban kicsordultak, és nagyon sokáig sírtam.

Még most is meglepődtem azon, hogy 16 év után is ennyire keserű érzéssel tölt el ez az emlék. Egy ilyen megalázó szituáció vélhetőleg halálomig nyomot hagy bennem.