gyerekkor bejegyzései

...számomra a Húsvét, amin ugyan mostanra jócskán túl vagyunk, de azért az idei felvonás kapcsán érzett dolgok még nem halványultak el annyira, hogy ne írhatnám meg őket autentikusan. Merthogy nem szeretem a Húsvétot, ami már legalább egy évtizede így van.

Amíg kicsi voltam, amellett, hogy móka volt a locsolkodás, néha még pénzt is láttam, ami jócskán megdobta a nem létező zsebpénzem. Akkoriban még arra is képes voltam, hogy az ismerős vagy osztálytárs kislányokon túl mindenféle vadidegen néniket is megöntözzek a csokoládétartalék vagy pár fillér (jobb esetben forint) reményében, de ebből aztán kinőttem. Kezdtem szemérmes és önérzetes lenni, és rájöttem, hogy ugyanazt csinálom, mint azok a bajuszos, kalapos, zöld zakós és lila nadrágos, foghíjas bácsik, akik szintén a lakótelepet járták, csak ők nem annyira csokoládé, mint inkább felesek reményében (a pénz azért közös nevező lehetett). Amikor a hormonbajszom elkezdett serkenni, már erőszak kellett volna ahhoz, hogy bárki idegent meglocsoljak. Egyrészt a korosztályomban eddigre nem volt elég aranyos kisfiúnak lenni, de valahogy kinézni is kellett volna, az meg az én ruházatommal nem annyira ment, ezért inkább bebújtam a szobámba, és úgy vészeltem át az ünnepet, mintsem kitegyem a lábam az utcára. Plusz a szüleim is elváltak, majd újraházasodtak, így hirtelen nagyon naggyá vált a rokonság. Mindjárt négy nagymama (két igazi, két kvázi-), addig sosem látott fél-unokatestvérek és fél-nagynénik, rohangálás mindegyikhez, a káromra elkövetett vaskos poénok a tinédzser- és kamaszkor derekán/hajnalán, kötelező versmondás, 'elég! elég!' kiáltozás, amikor még le sem vettem a kupakot a kölniről, meg a többi velejáró. A férfiak jól berúgtak, a többi srácok idióták voltak, a rokonság tagjai néha összezörrentek, mire hót kínos lett az egész összejövetel...na, ekkor kezdtem rohadtul megutálni az egészet.

A kötelező dolgokat egyébként is gyűlölöm, mármint azokat a kötelező dolgokat, amiknek semmilyen racionális alapja nincsen. A törvények nem tartoznak ide, mert azok nagyon is kellenek, nem úgy, mint az illendő részvétnyilvánítás, a fél éves, jól látható gyászidőszak, a karácsonyi 'szeressünk mindenkit', a bejgli+hal+töltött káposzta...vagy éppen a családi jópofizás Húsvétkor. Nem véletlen, hogy miközben az utóbbi 20 évben minden karácsonyt anyáméknál töltöttem, addig Húsvétot egyet sem. Anyu meg a két lánytestvérem még hagyján, mert ők szenvedő alanyként szintén utálják ezt az ünnepet, de a falusi szomszédság és legfőképpen a nagymama+nagypapa páros...na azoktól már sikítva menekülök, mert maradiak, bigott vallásosak, tolakodóak és a legkevésbé sem szórakoztató a társaságuk, főleg a nagypapáé, aki irgalmatlanul csámcsog (azt nem lehet elmondani, mennyire), öblöget az üdítőkkel, és csettegve ízlelget mindent, ami a szájába kerül. Ettől én egyszer harakirit követek el, az tuti.

Szóval a Húsvét+család kombó nálam tabu, tavaly azonban úgy alakult a helyzet, hogy a szokásos látogatásom anyáméknál éppen erre a hétvégére esett. Kerültem én a szitut, de akkor már elég régen nem láttak, és a következő hétvégék is foglaltak voltak, így muszáj voltam bevállalni ezt a 'kockázatot'. Nem is volt gond, anyám ezen felbuzdulva viszont idén már nem azt kérdezte, hogy megyek-e, hanem, hogy melyik busszal, nem lehetett tehát mit tenni. Kikötöttem persze, hogy a nagyszülőkhöz nem vagyok hajlandó átmenni, és őket sem fogom meglocsolni, ő pedig biztosított róla, hogy utóbbira nincs is szükség, mert szintén utálja, előbbiről pedig gondoskodott, mert már letárgyalta, hogy majd csak délután mennek át, amikor én már nem leszek náluk.

Az első tortúra ilyenkor mindig a leutazás kérdése. Mivel távolsági buszból az ünnepre való tekintettel sem indítanak egy darabbal se többet (sőt, még kevesebb is jár, pont az ünnepre való tekintettel), azon a kevésen esély sincs leülni, ergo végig kell állni az egész utat. Egy átlagos hétvégén van, aki hazamegy a családjához, van, aki nem, de ilyenkor szinte mindenki hazamegy, csak az a kérdés, melyik napon. A Népligetnél ráadásul nem állnak az emberek olyan szép, egyenes sorban, mint mondjuk az Árpád hídnál levő pályaudvaron, hanem olyan a dinamikájuk, mint a granulátumnak egy tölcsérben: feltorlódnak a busz ajtajánál, és minden irányból tülekednek egymás elé, hogy mielőbb feljussanak, mert állva utazni ugye egyik sem akar.

Ezt most sikerült túlélnem, de anyámékhoz megérkezve jött a második megrázkódtatás: a húga — akivel 15 év után, a nagyanyám temetésekor vették fel újra a kapcsolatot — délutánra jelentette be magát, gyerekestül, férjestül. Elvileg csak másnap jöttek volna, de volt egy kis csere köztük és a nagybátyámék között, így anyuék vasárnapra jutottak. Ebben főleg az volt a gáz (a család-negligálás szándékának sikertelenségén túl), hogy amikor a temetésen találkoztam velük, a Vacsoracsata aktuális fordulója miatt ugye faképnél hagytam őket, és nem mentem velük torozni, és jó esélyem volt arra, hogy ezt a lépést megúszom, merthogy — a tendenciákból kiindulva — úgyis csak újabb 15 év múlva láttam volna őket megint. Erre tessék... Mivel előző nap iszogattam is, meg későn is feküdtem le, baromi álmos voltam, ezért kénytelen voltam ledőlni egy kicsit, és mire felébredtem (miközben úgy éreztem, hogy végig fenn vagyok), már meg is érkeztek. Nem volt időm aggodalmaskodni, idegesíteni magam a kellemetlenségek miatt, mert így önkéntelenül is fejest ugrottam a mély vízbe. Azt tudni kell rólam, hogy előzetesen nagyon tartok minden hasonló helyzettől, de ha már bekövetkezett, pillanatok alatt idomulok hozzá, ergo végül most is kimondottan jól éreztem magam a társaságukban, minden rossz tulajdonságuk ellenére. A nagynéném elég butuska, ráadásul ő is ilyen candidiesises-örökké élős hibbant lett (mint mostanában oly sokan), aki csak desztillált vizet iszik és gazakat eszik, a férje egy román jómunkásember, aki 25 év után is töri a magyart (viszont baromi jámbor és jólelkű), az unokatestvérem meg egy agyongyúrt suttyó, aki cigány gazemberekkel haverkodik, színesfémezik, és már a negyedik szakmunkásképzőt járja, mert másik háromból is eltanácsolták. Hiába, az ember nem válogathatja meg a családját. Én próbálkozom vele, de a mellékelt ábra szerint nem mindig sikerül...

Na, miután elmentek, és lefeküdtünk aludni, már csak a hétfőt kellett valahogy túlélni. A papa, aki a telek másik végén lakik, általában reggel 9-kor toppan be anyámat meg a 'kislányokat' (21 és 18) meglocsolni, így az volt a terv, hogy míg anyám állja a sarat, én 'még alszik' indokkal megúszom az egészet, ők meg majd délután átmennek hozzájuk, az eredeti elképzelés szerint. A papa viszont nem jött a szokott időben, ezért anyám feltámasztotta a férjét (avagy felkeltette, ha úgy jobb), és átszalajtotta a nagyszülőkhöz, a 'bajt' megelőzendő. Ő át is ment, a család meg közben apránként felébredt, felöltözött, nekilátott reggelizni, élni a pihenőnapi életet. Kisvártatva anyu férje vissza is jött, csakhogy jött vele a papa is, nekem meg még annyi időm sem volt, hogy egy valamire való "baaaaszd meeeg..." arcot vegyek fel, máris mosolyogni kellett, és nagyon örülni a találkozásnak. Azért egy két másodperces, döbbent és egyben sajnálkozó grimaszt még tudtam vágni anyu felé, de a következő pillanatban ő már állhatta is a hagyományos dezodor általi megspriccelődést, és nyomhatta a kötelező heherészést, így többre nem futotta tőlem. Aztán a húgaim váltak áldozatokká, és majdnem én is, merthogy ezt az előre tudott és kiszámítható poént természetesen nem lehetett kihagyni... A papa már arra sem veszi a fáradságot, hogy a köszönés és a 'mi van a lányokkal?' kérdés között egy kis szünetet hagyjon, ezért most egész egyszerűen úgy üdvözölt, hogy "Szervusz 979-ke, mi van a lányokkal, mikor nősülsz?". Pff... Szerencsére anyám férje gyorsan elnyalábolta őt, és az ebédlőbe rángatta némi pálinkázásra, így minden továbbit megúsztam.

A nap hátralevő részében újabb atrocitások már nem értek, leszámítva a szokás szerint késő és tömött buszt, de ez már a legkevesebb. Karácsonykor nem is jött busz, szóval negyed óra késés igazán nem nagy dolog.

Szóval utálom, utálom, utálom, és most tényleg, hogy jövőre akkor megint lesz ilyen?

...és egy csomó olyan dolgot találtam, amiről eszembe jutott ez-az. Éppen tegnap kérdezte tőlem Tamás, hogy akadnak-e még a lakásban olyan helyek, amiket nagyanyám halála óta nem túrtam/szelektáltam végig, én pedig simán rá is vágtam volna, hogy nincsenek, ha nem éppen pár órával korábban dagonyáztam volna a kincseim között. Más kérdés, hogy ezek eddig is a saját dolgaim voltak, csak éppen hónapok óta nem nyitottam rájuk. Most viszont egy régi könyvet vagy füzetet kerestem, mivel az éppen aktuális nagy tervhez szükség volt rá. Erről majd akkor, ha tényleg belevágok.

Találtam például egy halom régi, középiskolás matekfüzetet. Szinte minden más tantárgyhoz tartozó anyagot kihajítottam már, de ezeket megtartottam, mivel úgy éreztem, hogy szükség lesz rájuk, ha majd felvételizek valahova. A felvételi megvolt, sőt, lényegében ki is jártam egy egyetemet, szóval semmi nem indokolta, hogy több száz spirálfüzet-oldalnyi X-et és Y-t őrizgessek. Ma reggelig a szekrényemen halmozódtak, azóta pedig a konténerben várják a szemétszállítókat. A matekkal egyébként sosem voltak különösebb nehézségeim, bár a geometriánál kicsit mindig jobban megizzadtam, mint a többi tananyagnál. Szép is lett volna, ha nem megy, mert hát az egyetem, a vállalkozás-gazdaságtan, a pénzügy, a számvitel és más tárgyak elvégzése nemigen ment volna különben. Szerencsére elég jó tanárunk volt, aki bőven ellátott minket házi feladattal, azt számon is kérte rajtunk, erőltette a tempót, rendet tartott órán, és nem tudás esetén szórta a karókat. Akkor nem annyira szerettük (bár második év végén (amikor nem ő tanított minket) mégis visszaköveteltük), csak érettségi után jöttünk rá, mennyire jó volt ez a szigor. A rossz nyelvek szerint alkoholista volt, és valljuk be, előfordult, hogy szünet végén nem nagyon talált bele a kulcslyukba, de egyébként sosem lehetett látni vagy érezni rajta az ittasságot.

Találtam két, a gerincemről készült röntgenfelvételt is. Ezeket akkor csináltattam, amikor hivatásos katonának jelentkeztem. Felvételiztem a ZMNE-re, de már az orvosi alkalmasságin kibuktam, éppen a gerincem miatt. Nem kétséges, hogy ha ezen átmegyek, akkor a fizikai alkalmassági lett volna a vesztem, de ez már mindegy is. Sorkatonának jó voltam, hivatásosnak nem...teszem hozzá: szerencsére. Egészen máshogy alakult volna az életem, és valószínűleg a legkevésbé sem tudhatnék magam mögött annyi sikert, mint eddig. Bementem, megvizsgáltak, és azt találták, hogy a gerincemben túl sok a görbület, mellesleg pedig meszesedik. Elmentem tehát a reumatológiára, ahonnan elküldtek röntgenre, majd az eredményeket látva gyógytornára és gyógymasszázsra. Ezeket teljesítettem, majd szartam az egészre. Bajom sincs, a tartásom meg úgysem lesz már olyan, amilyennek lennie kellene, így az egész hacacáréra csak ez a két felvétel emlékeztet.

Találtam aztán néhány angol nyelvű szerepjáték-kiegészítőt. Talán régebben említettem már, hogy kamaszként nagy RPG-fan voltam, és talán arra is utaltam, hogy minden bizonnyal ez (és a segítségével szerzett barátok garmadája) mentett meg az öngyilkosságtól. Amikor a gyerekkorod egy nagy romhalmaz, amikor az otthonodban egy gyűlölt családtag vagy, akinek még a köszönést is megtiltja egy idegen, akinek nagyobb hatalma és több joga van mindenhez, mint neked, aki oda születtél...nos, akkor szükség van valamire, legalább valami apróságra, ami örömöt okozhat az életben. Nekem ezen örömök egyike a szerepjátékozás volt (ugyebár ez nem színművészkedés, hanem egyfajta társasjáték). Évekig voltam mesélő, és jó sok alkotó energiámat lekötötte ez az időszak, amikor meg szerettem volna valami kis alkotói szünetet, akkor vettem magamnak gyárilag készített kiegészítő(ke)t. Mivel abban az időben normális magyar RPG nem létezett (ez még a MAGUS előtt volt), csakis angol nyelvű jöhetett szóba, amit meg nem teljesen értettem. Az annyi-amennyi nyelvtudásom jelentős részét is innen szereztem, leszámítva persze a nyelvtant, mert azért az a suliból ragadt rám. Ennek is volt haszna (leszámítva, hogy még mindig élek). Kicsit belelapoztam egyik-másik ilyen könyvbe, és jót mosolyogtam, amikor megláttam, ahogy a kis ceruzás fordításaim ott figyeltek az akkoriban még ismeretlennek számító szavak fölött.

Találtam még egy üveg 2 decis, Royal márkájú vodka szeszesitalt. Neki neve is van, II. Lajos. Amikor a legjobb barátommal az országot jártuk túrázás címén, egy alkalommal vettünk egy ilyet, hogy majd az út végén megisszuk, amolyan jutalom gyanánt. Majd ezzel ünnepeljük, hogy elértük a kitűzött célt. Jó pár kilométert utazott a táskámban, amikor is a szarvaskői vasútállomáson kialakított turistaszálláson kómázva egyedül elfogyasztottam (merthogy a társam fizikailag eléggé kész volt az egy hetes gyaloglás végén). Na, ez nem az az üveg, hanem annak az utódja, ugyanis kitaláltuk, hogy ezentúl mindig lesz nálunk egy pont ugyanilyen, amit sorszámozni fogunk. Ha már Royal, akkor nevezzük el királyokról, és hogy ne zavarodjunk bele, válasszunk olyat, amiből jó sok volt. Így esett a választás a Lajosra. De szép is volt.

És hogy az összes használati útmutatót, mobiltelefon-porhüvelyt és egyéb kacatokat ne soroljam fel, már csak egyre térek ki, az első munkahelyemen készített "műalkotásaimra". Az akkori főnököm nagyon le volt maradva a technikával, ezért mindent papíron kellett csinálni. Egy idő után azonban érezte, hogy ez nem fog sok jóra vezetni, mellesleg látta bennem a potenciált a számítástechnikai megoldások bevezetésére, szóval beszereztünk egy könyvelőprogramot. Azt gyorsan kitanultam, aztán azon toltam, amit csak lehetett, aminek következtében természetesen az addig tollal körmölt munka már a hónap felénél kész volt. Ezt bevallani nyilván nem akartam, ezért elfoglaltam magam, ahogy tudtam, például a Paintbrush-sal rajzolgattam (net akkor még nem volt). Ha valamiről úgy gondoltam, hogy egészen jól sikerült, akkor ki is nyomtattam, ezek akadtak most a kezembe. Ha lesz időm beszkennelni vagy lefotózni őket, akkor csinálok a blogon egy tárlatot belőlük. Mondjuk ne számítsatok nagy dolgokra...

Szóval ilyesmiket tárolgatok még mindig, és a fent felsoroltak (és fel nem soroltak) nagyja most is megúszta a kidobást. Más részük viszont nem, szóval az emelet terhelése ismét csökkent vagy 10 kilóval.

Közkívánatra a ballaszt-bejegyzés újabb epizódja következik. A végén még tényleg sorozat lesz belőle, mármint hosszú sorozat, mivel már most is az, csak még nem olyan hosszú. Érted...De előtte még néhány szóban megemlékeznék a hétről, hiszen egy csomó izgalmas dolog történt. Na jó, valójában csak kettő.

Az egyik az, hogy a múlt heti picsogás után teleszívtam a tüdőmet, és nekiláttam felszámolni az elmaradásaimat, amíg a lendület tartott. Felhívtam például az ELMŰ-t, hogy mé' követelnek rajtam egy 3 évvel ezelőtti tartozást, ami ráadásul nem is tartozás. Mondta a diszpécser, hogy faxoljam le a csekket a felszólításra biggyesztve, aztán megnézik. Pipa..mint én két nap múlva, amikor jött egy felszólítás, hogy most már aztán fizessek, mert kikapcsolják az áramot. A levél persze korábbra volt keltezve, de azért nem bosszantó? Másrészt meg felhívtam a vízórásokat is, akik tegnap meg is csinálták a cserét, de valami olyan zajjal és pusztítás-hanggal, hogy azt hittem, több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak. Ezzel még van egy feladatom: kitölteni egy nyomtatványt, kitöltetni a közösképviselővel is, aztán postára adni.

A másik izgalmasság meg az, hogy amikor így — a lendület erejéig — elintézek bizonyos dolgokat, akkor az Univerzum kényes egyensúlya miatt a másik oldalon egy csomó bosszantó dolog történik. Például a vízórások tevékenysége, vagy az internetem szarakodása. Egyik napról a másikra olyan lassú lett a Firefox, hogy néhány órányi használat után a fejemet fogtam. Mondom, ez tarthatatlan, ezért letöltöttem az Internet Explorer 8-at (elvégre régebben is IE-t használtam), de azzal is egy csomó gond akadt. A Facebookon azt javasolták, hogy inkább a Google Chrome-ot használjam, úgyhogy végül ráálltam. Ez tényleg tök gyors, de nem tökéletes, ráadásul a gép kikapcsolása után újra kell telepíteni, mert nem indul el magától. Remélem ezt is abbahagyja.

Na, de jöjjenek inkább gyerekkorom jellemző klipjei, most ráadásul tematikusan.

Az elsőt a sorozat első részében már emlegettem, csak akkor nem akartam annyi videót összehalmozni. De ami késik nem múlik, és most mindenki láthatja, mi az, amit gyerek fejjel még lerajzolni is megpróbáltam. Igen, annyira tetszett.

A második videó szintén megihletett, és nyilván fontos szerepet játszott abban, hogy 20 évvel később beleszerelmesedtem Peter Gabriel zenéjébe. Igaz, a Sledgehammer még a korai korszakának termése, hiszen azóta megjárta Afrikát, a Béke Embere lett (ha minden igaz), és a későbbi dalai már inkább a világzene kategóriájába tartoznak. Ez a videó nem mellesleg az MTV minden idők legjobb animált klipje 'kitüntetést' is elnyerte. (Nekem a bontott csirkék tánca a kedvencem...)

A harmadik dal még mindig a '80-as évek termése, bár annak már a végén járunk. Az együttes másik remek száma a Shout volt, de azt most kihagyom, a klipje megvalósítása egyébként sem illik bele ebbe a vonulatba — ha esetleg valakinek feltűnt, hogy az eddigi dalok mindegyikének kissé elborult és egyben korához képest szokatlan a megvalósítása. Külön vicces, hogy az együttes egyik tagja éppen úgy mozog gitározás közben mint Robert Palmer híres egyforma női.

Végül egy negyedik dalt is berakok, mert azt nem lehet kihagyni. Kicsit ugyan későbbi, azaz már a '90-es években készült, de extrém beteg, ijesztő és nyomasztó.

Megígértem, teljesítem, bár azt visszavonom, hogy "ilyen gyorsan teljesüljön minden kívánságotok", mert ha ilyen gyorsan teljesülne, hát...csúnyán nézne ki a világ. Engedtessék még meg nekem egy ilyen potya bejegyzés, mivel az elmúlt két hét, és főleg a tegnapi nap nagyon kimerített, gyakorlatilag alig látok ki a fejemből. Ma nem is csináltam szinte semmi értelmes munkát, csak ide-oda tettem pár dolgot, meg csinosítgattam az enteriőrt. Viszont elkezdtem újra a blogokat olvasni, és igyekszem apránként visszatérni a blogéletbe.

Na, de a mai téma még néhány kedvenc dal a '80-as évekből, amikor ugye gyermek voltam, és fogékony az ilyesmire. A választék igazán számos, de most sem szeretnék ide linkelni 60 klipet, és ismételni sem szeretnék (pedig a múltkori előadóktól lenne még bőven), szóval gondban vagyok. Talán majd sorozatot is csinálok ebből (havonta egy), de nem ígérek semmit. Inkább jöjjön az első nagy kedvenc:

Ez a klip valószínűleg anno azért fogott meg, mert egy amolyan Mad Max-es, beteg cyberpunk-feelinget sugároz, és engem már régen foglalkoztat minden sci-fi és fantasy dolog (bár inkább az utóbbi). Ricsi anno mesélte, hogy ez eredetileg valami film lett volna, csak aztán befuccsolt a projekt, de ezt ő tudná pontosabban elmondani. Majd ha akarja, kommentben kifejti. Ettől függetlenül ezek a nyávogós férfihangok valahogy bejönnek, a Duran Duran énekese pedig ilyenben nem szenved hiányt... Meg aztán némi férfitest is szerepet kap a klipben, és szerintem az énekes is elég helyesnek (volt) mondható...25 évvel ezelőtt.

Ha már nyávogás, a második video az A-Ha egy lassú száma legyen:

Ez olyan bánatos, a sarokban pokrócba burkolózva teát kortyolgatós dal, amit nem sokkal az érfelvágás előtt inkább ne hallgasson senki. Vannak benne az árnyak alapján helyesnek sejthető zenekari tagok (nem azok, vagyis az énekes az lenne, csak ne nyissa ki a száját), és sok-sok vonós, amivel engem rendszerint le lehet venni a lábamról. Ez esetben legalábbis sikerült. Eredetileg persze a Take on me-t raktam volna be, de az annyira agyonnyomatott, hogy már mindenkinek a könyökén jön ki (viszont korához képest bravúros klipje van).

Végül egy komolyabb együttes az előzőeknél nem kevésbé komoly száma következik, Pink Floyd: Learning to fly.

Hogy ez miért tetszett anno, azt nem tudom, egyszerűen nagyon bejött. Amikor a tévében éppen elkezdődött a klip, mindig abbahagytam, amit éppen csináltam, és csak a képernyőre koncentráltam. Talán az ugrándozó madárijesztő, talán a kaszálást a búzamező kellős közepén kezdő, indián vonásokkal megáldott fiatal srác miatt, talán a repülés ábrázolása miatt, de tetszett nagyon. És a mai napig is szívesen hallgatom, igaz, a koncertverzió szerintem jobb, főleg a dobolósos eleje.

És akkor mára ennyit a zenéről, holnaptól már rendesebb témák jönnek.

Megannyi túlóra után, de a hétvégi családi születésnapozás, társasjátékozás, takarítás, vendégvárás és pünkösdi munka előtt szenteljünk egy rövid bejegyzést a zenének. Csak hogy legyen bejegyzés, ne maradjunk 979-telenül.

Amikor még egy helyes kis srác voltam (hol van az már...), hétfőnként nem volt adás a magyar tévékben. A lakótelep tízemeleteseinek lakói azonban összedobtak egy parabola-antennára, amit felnyomattak az egyik épület tetejére, a jelet meg háromfelé osztották, és máris kinyílt a világra a nem támogatott, de már nem is tiltott módon felszerelt ablakunk. Azt hiszem, ebben az időszakban tanultam a legtöbbet idegen nyelvül, mivel a rajzfilmeket németül néztem, a zenei adókat meg angolul. Ilyen zenei adó volt például a kábé ekkoriban indult Music Television, meg az akkor még klipeket nyomató Super Channel (ami manapság NBC néven fut, és a hírek jönnek belőle). Ültem a nagyszobában, rakosgattam a 100x is kirakott Európa térképe nevű puzzle-met vagy társasjátékot szerkesztettem magamnak kartonból (lévén egy Gazdálkodj okosan!-t leszámítva nemigen volt gyári társasom), és hallgattam a zenéket. Amiket abban az időben megkedveltem, megszerettem, azokat a mai napig szívesen hallgatom, igazából megunni sem tudom őket, de valahol ez mindenkivel így van. Nagyanyám halálig a lánykorában keletkezett dalokért rajongott, azokért, amikre még lány korában táncolt a hajdani udvarlóival, és az újdonságok iránt csak kevésbé maradt nyitott.

Jöjjön most három olyan dal, amit szerintem mindenki ismer, viszont mai napig nagyon tutik (szerintem), és tetszetős klipjük is van. Nem véletlen, hogy ezt a hármat választottam, de mindjárt elmondom, melyiket miért.

Az Eurythmics mindig is nagy kedvencem volt, és nem csak ez a szám. Igazából vagy két tucat dalukat imádom, kivéve talán a Sweet Dreams-t, mert azt unalomig játszották már a rádiók. Amikor kicsi voltam, nekem nagyon bejött ez a kicsit szürreális, középkori feeling, tapadtam a képernyőre, akárcsak Peter Gabriel Sledgehammer-énél vagy Michael Jackson Leave me alone-jánál. Utóbbit még lerajzolni is megpróbáltam, már amennyire egy videoklipet le lehet rajzolni... Mellesleg Annie Lennoxról sokáig az járta, hogy leszbikus, hiszen a rendkívül rövid haj és a férfi ruhákban való fellépés a védjegye volt, ebből pedig más nem is következhet. A hangja számomra gyönyörű, bár lehet, hogy nem is ezért szeret(t)em, hanem mert már akkor is bennem bujkált valahol a meleg kisördög, és emiatt tudatalatti vonzást éreztem a cross-dressing iránt. Gyorsan leszögezném, hogy egyébként eszem ágában sincs női ruhát magamra venni, kivéve, ha poénról van szó. Ez inkább taszít, mint vonz.

A következő darabunk konkrétan buzizene. Nem azért, mert Jimmy Sommerville úgy nyávog, mintha a pöcsén tipornának, hanem mert ő maga is az, a dalszöveg is erre utal, és a klipben is van erre utalás. Vajon ki találja meg a klipben azt a jelenetet, amikor az uszodában a vízből kimászó fiatalembert főhősünk jó alaposan megstíröli? Pedig Isten bizony 8-10 évesen még eszem ágában sem volt emiatt szeretni egy dalt, de hát valahogy ez is nagyon bejövős volt. Kimondottan ajánlom azoknak, akik már nagyon vágynak a hatalmas, izgalmas, forgalmas és buzikkal teli fővárosba.

A harmadik pedig egy igazi őskedvenc, egy igazi melegdal (bár annak csak hosszított változatát találtam meg beilleszthetőként). Először is a Pet Shop Boys tagjairól jól tudjuk, hogy a fiúkat szeretik, másrészt aki már járt meleg szórakozóhelyen, annak nyilvánvaló, hogy a "Domino Dancing" mennyire az ilyen helyek velejárója. Erről külön tanulmányt lehetne írni, belefoglalva azt is, hogy nem különben a hetero-helyeké, de előbbiekre mégis egy kicsit talán jobban jellemző. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek a mondatnak van így értelme, de most így marad. És van egy harmadik ok is, mégpedig az, hogy a klipben szereplő két srác baromi helyes, és nagyon jó alakjuk is van, ami óhatatlanul vonzza az ember szemét, nem beszélve arról, hogy a végén — lányok ide vagy oda — azért csak egymással birkóznak a tenger habjai közt... Hogy a zene önmagában is megtetszett volna anno, vagy tényleg bujkált már bennem a meleg én, azt nem tudhatom...

...de azt feltétlenül, hogy több klipet nem citálok ide, mert nem akarok visszaélni senki türelmével.

Beszélgetünk benn a kolléganőkkel. Most éppen a nyári szünet és a gyerekelhelyezés gondja volt a téma. A legjobb barátom két napig egyedül hagyja a 12 éves kölykét, mire I. hozzáteszi, hogy ő az övét nem meri. Igaz, az még csak 8 éves.

Mondom, én 6 éves koromtól kezdve egyedül voltam otthon, és kisebb csínyeket, ügyetlenkedéseket leszámítva nem volt velem gond. Egyszer például kakaót akartam magamnak csinálni, de a tejet ott felejtettem a tűzön, és az egész leégett, de úgy, hogy még a lábast is ki kellett dobni. Máskor meg a mesenyomda tintáját löktem fel, és onnantól kezdve egy csúnya folt éktelenkedett a padlószőnyegünkön. Ilyesmiket leszámítva viszont tényleg nem volt velem gond. Jön a következő téma, hogy ugyanaz a nyolc éves gyerek a minap 'elfelejtette' visszaadni a tanárnéni által visszaküldött 400 Ft-nyi ebédpénz túlfizetést, de persze kiderült a dolog. Hozzáteszi a kolléganő-anyuka, hogy a gyerek az apjával együtt gyűjt neki valami meglepetésre, hiszen hamarosan családi alkalom lesz esedékes.

Erről eszembe jutott egy eset, még úgy 13 éves koromból, amikor a mostohaanyám az öcsémet a szobában etette, apám és én meg a konyhában vacsoráztunk. Nőnap vagy mifene volt esedékes, ezért odasúgtam apámnak, hogy vennék virágot, ha adna rá pénzt. Zsebpénzem sosem volt igazán, egyedül tehát nem tudtam volna megfinanszírozni a dolgot, igaz, az a nő igazán meg sem érdemelte. Apám halkan — hogy meglepetés legyen a dolog — válaszolta, hogy rendben, és levette a polcról mostohaanyám pénztárcáját, egy ezres átadása céljából.

Ekkor azonban megcsörrentek a fémpénzek, amit mostohaanyám is meghallott. Kirobogott a konyhába, kikapta apám kezéből a pénztárcát, és miközben azt rikácsolta, hogy mi a háta mögött boltolunk és összejátszunk, kiszórta az összes pénzt az asztalra. "Nesze, itt van mind, elbaszhatod, amire akarod!" károgta mint egy fúria, mire apám a fejét csóválva mentegetőzött, hogy de mi csak nőnapra (vagy mire) akartunk neki meglepetést szerezni. "Nem kell!" — sipította — "A szeplős majom fiadtól nekem nem kell semmi!", ezzel visszarohant a szobába.

Az utolsó falat még ott volt a számban, a gombóc meg már a torkomban, szóval nem nagyon tudtam lenyelni. Számomra itt a vacsora véget ért. Kikotortam a szemetesbe a maradékot, és amíg elmosogattam magam után (próbáltam volna meg csak ott hagyni), a könnyeimmel küszködtem. A szobámba érve azonban kicsordultak, és nagyon sokáig sírtam.

Még most is meglepődtem azon, hogy 16 év után is ennyire keserű érzéssel tölt el ez az emlék. Egy ilyen megalázó szituáció vélhetőleg halálomig nyomot hagy bennem.

...elvégre alig múltam 30 éves, de azért elég régen születtem ahhoz, hogy napjaink szórakoztatóelektronikai és egyéb technikai vívmányaira úgy csodálkozzak rá, mint valami nyugdíjas.

Mert ugye amikor én kicsi voltam, akkor még a szalagos magnó meg a bakelit lemez volt az elterjedt, és mindenki által elérhető csúcstechnika. Emlékszem, a nagybátyámnak volt ilyen magnója (például), és kis kartontokocskákban tárolta a szalagokat. Amikor meghallgatott valami korabeli, divatos számot (ABBA, Goombay Dance Band, stb.), akkor utána mindig vissza kellett csévélni a szalagot, azaz áttekerni egy üres tárcsára. Így minden szalag egyik műanyag vacakról a másikra vándorolt, azaz nem volt nekik saját lakhelyük, hanem nomád életet éltek. A bakelites megoldás meg ugye még ennél is trébb volt, hiszen a lemezjátszó tűje eltörhetett, bepiszkolódott, és a lemezekre nem lehetett rögzíteni, szóval megvetted, azt az volt rajta, amit a gyárban ráraktak.

Ja, és persze hozzátenném, hogy a fekete-fehér tévén még a Szandokánt néztük meg az Onedin családot, leszámítva persze a hétfői napokat, amikor egyáltalán nem volt adás. Ilyenkor baromira untam magam, apám viszont annál lelkesebb volt, mert a kis rádiósmagnón ilyenkor rögzítette kazettára az esti kívánságműsor számait, amiket aztán egy másik magnó segítségével tematikusan összemásolt, végül a kész kazettákat újságokból kivágott fotókkal és szövegekkel varázsolta kvázi-gyárivá.

Amikor '86-ban megvettük az első videomagnónkat, a hétfő esték unalma is elszállt, hiszen az egymás közt cserélgetett, kölcsönadott filmekkel dobhattuk fel azokat. Olyan, hogy szinkron, az nem létezett. Narrátoros filmek voltak, amikben egy-egy férfihang mondta fel minden szereplő szövegét (miközben az eredeti hangot is hallani lehetett), és sokszor bizony behallatszódott az utcán elszáguldó mentőautó szirénája vagy a házikedvenc nyávogása is. Az általunk birtokolt Nagy zűr Kis Kínában ehhez képest már csúcsminőségű volt, hiszen azon 4 (azaz négy) narrátor-hang is volt, két férfi és két nő, akik 'szinkronizálás' közben jobban röhögtek a film poénjain, mint a néző. Jaj, de jók is voltak azok a régi horrorok, a McGyver és Knight Rider epizódok, meg az illegális Rambo-kópiák, és a magnó által előszeretettel begyűrt, véletlenül megtalált pornófilmek, főleg, hogy ezeket már színes tévén nézhettük.

A tehetősebb családoknak már volt videojátékuk is, ami a lehető leggagyibb őse volt a mai játékoknak: két pálcika meg egy kocka, azt' teniszezzé. De nekünk az varázslatos volt, órákat tudtunk eltölteni a képernyő előtt. Jött aztán a Commodore +4 meg a +16, amin már saját programot is írhattunk, meg kazettáról is tölthettünk beléjük ilyen gagyiságokat, aztán amikor bejött a Commodore 64, már igazi játékokkal is szórakozhattunk. Mindezt persze szintén kazettáról, fejkoszosodással, sercegő-cserregő hanggal, és szentségeléssel, ha a szalag nyúltsága vagy sérülése miatt a fél órás töltés után nem indult a game. Amikor a lemezes adathordozók megjelentek, akkor már ez a probléma sem létezett. Nekem csak akkor volt C 64-em, amikor a 'gazdag' gyerekek már Amigával, sőt 286-os PC-kel szórakoztak, és a C 64-es játékokhoz képest csúcs grafikájú játékokkal játszottak, cserébe volt viszont egy Enterprise 128 gépem, cserélhetetlenül beépített joystick-kel, ami annak rendje és módja szerint a lehető leghamarabb tönkre is ment. A ZX Spectrum testvérgépéhez méltóan ezen is sokkal szebb volt minden, viszont alig-alig lehetett hozzá játékot szerezni.

Ebben az időben határoztam el, hogy én bizony programozó leszek, és a saját gépemen — megfelelő szakkönyvek megvásárlása után — hozzá is láttam az első programok megírásához. Egy kis szépséghibája volt a dolognak, hogy ha a kész (vagy félkész) művet hibás kazettára vagy nem megfelelő fej-állással mentettem le, akkor a több órás munka a gép kikapcsolásakor azonnal az enyészeté is lett, ami hát — valljuk be — nem kicsit vethette vissza az ember lelkesedését. Engem annyira nem vágott földhöz a dolog, hiszen mindezek ellenére számítástechnikai iskolába jelentkeztem.

Állítom, az osztály egyetlen olyan tanulója voltam, akinek egyetlen percig sem volt közben otthoni PC-je, sőt, még a számítástechnika érettségit is úgy tettem le, hogy pusztán füzetből és jegyzetekből készültem, gyakorolni pedig semmi lehetőségem nem volt. A suliban viszont volt egy csomó 386-os gép, ami már akkor is elavuló félben volt, reggel és órák után benn maradhattam játszani, és az akkor megtanult (de addigra szintén elavult) programozási nyelven még egy igazán összetett kalandjáték megírásába is belefogtam. Sajnos azonban nem mentettem le a több napos munkát, és mire ezt megtehettem volna, addigra az érettségi okán minden gépről letöröltek minden felesleges dolgot, köztük az én nagy művemet is. Azóta bele sem fogtam hasonló projektbe...

Ezekben az években találkoztam az Internettel is, és bevallom, erre már rácsodálkoztam. Az első találkozásokkor még azt sem tudtam, mit kell csinálni, és teljesen elveszettnek éreztem magam a monitor előtt, de aztán apránként kitapasztalgattam az alap dolgokat (még most sem vagyok sokkal beljebb). Ha most visszanéznénk egy hajdani oldalt, röhögőgörcsöt kapnánk. Csak szöveg, max. egy-két kép, semmi egyéb. Mellesleg a hajdani Windows-verziók kezelésekor hasonló elveszettséget éreztem, hiszen a DOS-parancsokat már elég jól megtanultam (tanulmányaim miatt is), de ez teljesen új volt nekem. De belejöttem ebbe is.

Miközben az első munkahelyemen még DOS-os gépen dolgoztam, aztán a másodikon is, otthonra csak 2001-ben vettem egy gépet, ami 35000 Ft volt, a sárgulós műanyagú monitorral és minden egyébbel együtt. Végre lett egy saját gépem, és elkezdhettem a saját káromon megtanulni a szoftver és hardver hibák kezelését meg a telepítősdit. Bár megtanultam a gépek működését és sok egyéb hasznos dolgot, ez a tudás ekkor már semmit nem ért, ergo az elveszettség érzése csak egyre jobban erősödött bennem. Kb. fél évvel később vettem egy belső modemet, így netem is lett, már amennyire az 56 kbit/sec letöltési sebességet netnek lehet nevezni. Ezzel percekbe tellett, mire a gép megjelenített egy szimpla oldalt, és fél órákat kellett várni egy-egy 6 másodperces melegpornó jelenet letöltésére. Életemben nem tartott olyan sokáig egy faszverés, mint abban az időben...

Aztán a fizetésem már megengedte, hogy egy komolyabb gépet vegyek magamnak (ezt használom máig is), és a világ egyre jobban kinyílt számomra. Win 98 helyett XP, a szöszösszeszedős egér helyett optikai (na itt már erősen elvesztettem a technika fonalát), sík képernyős monitor (nagy, lóbaszó, akkor még 105000 Ft-ért), DVD író és hangfal a PC-speaker csipogása helyett. Utóbbit két órán keresztül próbáltam megszólaltatni, és amikor már a sírás kerülgetett a sikertelenség miatt, rájöttem, hogy az a plusz zsinór azért van, mert azt kell bedugni a konnektorba — csak, hogy jelezzem a hozzáértésem szintjét. A CD ekkor már megszokott dolog volt, így a DVD-k világa nem okozott olyan sokkot számomra. Megtanultam lejátszani és másolni őket, és az otthoni videó is átment digitális órába, amikor az egyik születésnapomra a barátaim összedobtak nekem egy rendes DVD-lejátszót.

Aztán a betárcsázós netet leváltottam széles sávúra, ami az emberiségnek kis lépés volt, de nekem hatalmas ugrás, és a hajdani 6 mp-es pornók helyett ma már néhány óra alatt letölthetek egy két órás filmet (ami persze mindig akkor készül el, amikor a Ricsi a gép előtt ül, hogy aztán megjegyzéseket tehessen rám). Blog, hírportál, netes tévézés/rádiózás, online közvélemény-kutatás, tökéletesen élethű grafikájú játékok, stb.

Hol van már az első mikrohullámű sütő-használat élménye, a tekergetős, fekete-fehér fényképezőgépekkel való szerencsétlenkedés, filmkifogyás, szalagbegyűrés, miegyéb? Ma már mp3 lejátszó van, mindent kezelő távirányító, digitális képkeret, mobiltelefon, plazmatévé, Blue-ray, Wikipedia, Google, Facebook az évkönyv meg a telefonszámos notesz helyett, notebook és laptop meg 3D-s IMAX-mozi. Ha valaki 25 évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 30 évesen majd úgy nézem Orbán Viktor évértékelő beszédét a helyszíntől kilométerekre levő irodámban dolgozva, hogy közben a világ különböző pontjain élő emberekkel együtt véleményezem és értékelem az éppen akkor elhangzott mondatokat, valamint folyamatosan követem a társaság véleményének összesített statisztikáit, akkor kiröhögöm az illetőt, és elküldöm, hogy ne csak sci-fit olvasson, hanem tudományos magazinokat is.

Pedig még csak 30 éves vagyok. Mennyi rácsodálkozni való lesz még az én életemben, hajjaj...