gyomor bejegyzései

... és valószínűleg gyomorfekéllyel visznek be valahova (elhunyni). A szombati esküvőn (beszámoló később) alig-alig ittam, másnap délutánra mégis megfájdult a gyomrom (vagy valami más odabent). Látványos fetrengésem, vonaglásom, magzati pózaim, párnára fekvéseim és nyögéseim megelégelése után Roland belém erőltetett egy fájdalomcsillapítót, ami estére meg is tette a hatását, és elmulasztotta a fájdalmat. Tartottam azonban attól, hogy ez csak a szer hatása, és a fájdalmat kiváltó ok ettől nem fog megszűnni, ergo a fájás vissza fog térni.

 

Na, reggelig nem is volt semmi baj, igaz azóta sem, viszont érzem, hogy nincs odabent minden rendben. Azt a nyomó, szúró érzést hol erősebben, hol alig-alig, de érzem, és ez most már kezd nyugtalanítani. Most vagy az volt a baj, hogy éhgyomorra ittam tömény szeszeket, vagy a tartós idegeskedés tette már meg a hatását. Ha előbbiről van szó, akkor max máig fájhat a hasam, ha utóbbiról, akkor viszont jobb lesz felkészülni a kórházlátogatásra, mivel az elkövetkezendő időben semmi okom nem lesz megnyugodni.

A múltkor említett 11 cégből még 8 hátra van (+ a váratlan mérlegek), ráadásul Hajnalka reggel felbaszta az agyamat. Öt perccel megérkezésem után hipp-hopp összevesztünk, mert idegbeteg volt, én meg nyilván a gyomrom (és a hétfő reggel) miatt voltam ingerültebb a szokásosnál, de miután továbbra is mindenkivel és mindenért hisztériázott, már ott tartottam, hogy nemcsak, hogy a maunika sauból idézek, miszerint "De felpofozom, a kurva anyját!", de meg is teszem azt. A nap hátralévő részében nem is szóltam hozzá egy szót sem, de ő sem hozzám. A ballib-nyalonc Juventus Rádió szól idebent, ami most már kimondottan idegesített. Minden nap ugyanazok a számok, köztük számtalan olyan ami önmagában és egyszer is idegesítő, nemhogy minden nap és a többivel együtt. Különben is, ki az a Gáspár Laci, meg Caramel? 15 szarból a legkevésbé szar? A Cserhátinak meg inkább a régi számait adnák, az újabbak helyett, mert vénségére már csak háhá-zni tudott, de rendesen kitartani egy hangot már nem. Na, nem is folytatom, lehet, hogy így is sikerült vérig sértenem egy pár olvasómat.

A lényeg, hogy eleve ideges voltam, senkivel sem akartam kommunikálni, és nem kívántam a moslék rádiót sem hallgatni, ezért elővettem az évek óta nem használt walkmanomat. Na igen, a gépem a beszarása óta nem érzékeli a hangkártyát (vagy egyéb baja van), ezért nem tudok rajta semmit sem hallgatni. Youtube huss, EchoTV, HírTV, Lánchíd Rádió exitus. Viszont mielőtt ez a lehetőség a legutóbbi gépcsere során megteremtődött volna, kezdetben kisrádióztam, aztán walkmant hallgattam, majd jött a discman. Először tehát egy valag kazettát hordtam be, majd két toronnyi CD-t. Utóbbiakat a mostani költözés előtt hazavittem, hiszen már jó ideje nem hallgattam őket, de a kazetták maradtak, mert azok olyan szépen elvoltak az egyik fiókomban. És milyen jól jöttek most! Hogy Hajnalkát megkíméljem a felpofozástól (magamat meg a további idegeskedéstől), inkább bedugtam a fülem, és lenyomtam a Play feliratú gombot. Egy évek óta ott rohadó Sting nóta indult el, nekem pedig nyomban fülig ért a szám. Milyen jó kis szám ez! Meg a többi is az albumon. Aztán amikor végighallgattam a kazit, jöhettek a KFT albumai. Az összes megvan, és sajnos a nagyja csak kazettán (CD-n mindössze 3), de ez most egyáltalán nem jelentett hátrányt. Hiába, hajdan nagy KFT-rajongó voltam, de hát egy könyvelő esetében ez az igazán stílusos (nem is beszélve arról, hogy a monogramom a számviteli törvény rövidítésével egyezik). Most pedig hideg borzongással nyugtázom, ha egy-egy elfelejtett régi kedvencem csendül fel. Nem is tudtam, hogy ilyen sok van...

Persze azért néhány dalocska meghallgatása nem ment meg az előttem álló feladatoktól, pusztán csak a gyomorfekély tényleges kialakulását hátráltatja. Márpedig feladat van bőven, és mivel a könyvvizsgáló tutira újracsináltatja majd az összes már elkészített mérleget, nem győzöm szajkózni egyre aktuálisabbá váló jelmondatomat: "Ennek sosem lesz vége!"

Munka közben azon elmélkedtem, hogy vajon hogyan nézhet ki a gyomrom és a bélrendszerem mostanában. Antibiotikumot kell szednem, az pedig köztudomásúlag pusztítja a barátságos bélbaktériumokat is.

Tehát ha én is baktérium lennék, és mondjuk egy valaki által korábban lehányt kilincsről egy mosatlan kézen utazva bekerülnék egy tüszős mandulagyulladás miatt antibiotikumos kezelésen átesett ember gyomrába, akkor mit látnék e rokonlátogatás során? Vajon gyanút fognék-e már a mandula közelében, miután megpillantottam a saját maguk által okozott gennykupacokba belefulladt kórokozó rokonokat, vagy amikor a nyelőcsövön lefelé liftezve sehol nem látnám a szomszédokat, kollégákat, ellenségeket? És leérkezve lehet, hogy olyan lenne, mint amikor a Kaptár végén a Milla Jovovich felébred a kórházban és sehol nem talál semmi élőt? Lelki szemeimmel szinte látom, ahogy a szolgálati helyemre érkezve holdbéli táj fogad. Mint Orwell 1984-ében, minden szürke, romos és lerobbant. Lactobacillus acidophilus tetemek hevernek szanaszét, némelyik még halkan hörög, meg-megrándul, segítségért rimánkodik, a sok candida albicans meg csak azt várja, hogy a lactobacillusok körül kifolyt enzimkupacok elpárologjanak, hogy aztán nyugodtan nekiláthassanak szaporodni. Némelyik türelmetlen példány már az előjátékhoz is hozzákezdett. A tetemhalmok között egy-egy lefejezett mikrokokkusz, sérült védőburkú helicobacter piroli, kifolyt belű klosztridium és szarszagú kólibaktérium teteme hever, de értük nem kár, mivel máskor éppen tőlük kell rettegni. Most jól megkapták a kis g*cik — gondolhatnám baktériumként, de tévednék, mert azok néhány szövetnyivel odébb továbbra is vidáman ficánkolnak. Vajon teljes-e a pusztulás vagy maradtak túlélők, akik menekülttáborokba tömörülve tengetik életüket amerikai kollégáik, a lactobacillus sanfranciscensisek segítségére utalva? 

De vajon mi történik akkor, amikor megérkezik az erősítés, mert az illető megiszik 5 ml színtelen, szagtalan, enyhén opaleszkáló szuszpenziót, ami 2 milliárd többszörösen antibiotikum-rezisztens bacillus clausii spórát tartalmaz? Amikor leérkeznek a bélbe, akkor búskormoran lapátot és talicskát fognak, hogy eltakarítsák a romokat, vagy mintha csak egy vidámparkba érkeznének, kacagva, sikongatva vetik magukat a környezetre, olyanokat kiabálva, hogy "Stipistop, ez a bélbolyh az enyém"? Esetleg az asszonyok egymás mitokondriumait cibálják és durva endoplazmatikus retikulumaikat pörgetve csépelik egymás fejét, mert valamelyikük előbb látta meg azt a sötét sarkot vagy azt a gyomorsavtól ázott, pepszinben tocsogó cérnametélt-kupacot?

Akárhogy is van, nem lehet egy könnyű világ.