húg bejegyzései

... a házukban, így én is kénytelen voltam legutóbb egy fél szombatot és egy fél vasárnapot eltölteni ezen a hőmérsékleten. Zseniális volt. A húgaim kabátban tanultak és kabátban ebédeltek, anyám két mackót húzott magára, én pedig megállás nélkül ittam a teákat. Főz-melegít-főz-melegít, ez volt a fő vonulat.

Az egésznek az az oka, hogy anyám férje állandóan a családi csődtől retteg. Nem pusztán óvatosságról van szó, hanem egy lassan már pszichés zavarnak tűnő attitűdről,  amit valószínűleg az apjával egy fedél alatt felnőve szívott magába. Az az egész életét szarrágással élte le (és ezt rákényszerítette a feleségére és a gyerekeire is), igaz, állítólag a bőre alatt is pénz van. De mit ér a spórolás meg a pénz, ha egy egész élet telik el úgy, hogy közben mindent megvonunk magunktól, ráadásul minek spórolni, ha aztán egy-egy meggondolatlan lépéssel százezreket dobunk a kukába (mint ő)? Volt tehát honnan 'örökölni' ezt az életszemléletet, és mivel két gyerek taníttatásáról is gondoskodni kell, valahol még érthető is, na de 15 fok? Az már egészségi szempontból is káros lehet, és eleve beteges dolog. Egész évben a számlákat lesi, és ha valami egy kicsit nagyobb összegű, mint legutóbb, végletesen kezd el gondolkodni, és idegileg összeomlik. Ezért aztán állandóan kapcsolgatja a villanyokat, a bojlert csak késő délután kapcsolja be (minek menjen egész nap?), minden vásárolandó dologra rámondja, hogy "minek az?", a fűtést pedig apránként egyre lejjebb veszi. Két-három éve a fűtési szezonban még 20-21 fok volt a házban, aztán ez lecsökkent 18-19-re, most pedig még annál is alacsonyabb. Lassan már látszik a leheletünk, hacsak nem jön gyorsan a tavasz. Az egészben ráadásul az a legidegesítőbb, hogy ő tüntetőleg pólóban mászkál, és alkalmanként megkérdezi tőlünk, hogy nincs-e melegünk, mert róla "szakad a víz". Mit idegesítő? Úúúúú...pedig én jámbor ember vagyok.

Volt már egyébként szeméttel fűtés, kerti hulladék eltüzelése, használt bútorok aprítása, gáz+szén kombó, majd jött a lassú hőfok-lecsavargatás, miután a fő megélhetési forrás, a díszhaltenyésztés megszűnt. Kénytelenek voltak felszámolni, mivel a "nem lesz gázáremelés" kormánya egyre csak emelte gáz árát, eközben viszont a díszhalak felvásárlási ára egy fillérrel sem nőtt. A nagykeresek inkább hozatnak árut Kambodzsából meg Vietnámból, vállalva az elképesztően magas elhullási arányt is, minthogy a magyar tenyésztőknek egy forinttal is többet fizessenek. Aztán ez a kettős hatás azt eredményezte, hogy egy pont után jövedelmezőbb volt semmit sem csinálni, a felszabaduló munkaidőt pedig egyéb jövedelemtermelő erőfeszítésekre fordítani.

De vissza a 15 fokra, amit úgy sikerült elérni, hogy a húgom első féléves eredményeinek tükrében ismét rövidre lett fogva a póráz, és most otthonról jár egyetemre. Korán kelés, buszozás, aztán este vissza. Cserébe viszont a 20 éve lezárt emeleten elkezdték a külön szoba kialakítását, hogy az érettségi előtt álló kisebbik is nyugodtan tudjon tanulni, meg az egyetemista nagyobbik is. Merthogy mindkettő fennhangon mondja fel a tudnivalókat, és egyazon légtérben rendsuerint zavarják egymást. Az emeleti szobák kialakítása pedig pénznyelő, még akkor is, ha a húgom igencsak sokat finanszíroz a költségekből (szociális ösztöndíj rulez...), innen tehát a rettegés. Amikor szombaton betoppantam, csak a kisebbik testvérem volt otthon, mert a család többi tagja a Bauhausban volt vásárolni, őt meg ott hagyták hírmondónak. Mikor megjöttek, szinte őrjöngtek a haragtól. Anyám férje azon dühöngött, hogy mennyi pénzt 'elpocsékoltak', anyám azt szajkózta, hogy kétszer is elkövette a férjhez menés hibáját, a húgom meg bőgött, hogy még a saját pénzét sem költheti arra, amire akarja, és miért kell mindig mindenből a legolcsóbb szart megvenni? Nem is beszélve arról, hogy az apja látványosan szabotálta az egész vásárlási témát, ami miatt egy külön adagot bőgött szegény. Jó volt tehát a hangulat. Mindkettő kerülgette egymást, meg rajtam keresztül üzent a másiknak.

Én meg csak hallgattam, kortyolgattam a teámat az utcai hőmérsékletben, és azon gondolkodtam, mennyire nem aktuális már megint a pillanat egy coming outra.

...az, hogy mostanában ennyire leült a blogom, és ha már magyarázkodom, egy kis bepillantást is engedek a mindennapjaimba. Jó, ha mostanában egy héten két bejegyzés van, ami szerintem is kevés, de több egyszerűen nem fér bele. Vagy az energia, vagy az igény, esetleg az idő hiányzik, és mindnek megvan az oka.

Az idő két dologból ered.
Egyrészt amióta a húgom hozzám költözött, a párommal együtt töltött, együtt tölthető idő a töredékére zuhant. Macska, házimunka és otthoni munka mellett én nem engedhetem meg magamnak, hogy egy héten többször is házon kívül aludjak, ezért hetente csak egy éjszakát töltök nála, meg maximum egy estét, és ez a korábbi 'minden este' állapothoz képest jelentős visszaesés. Amikor viszont a Ricsinél vagyok, inkább beszélgetünk és együtt elvagyunk, minthogy nekilássak blogolni, és bár amikor együtt voltunk, korábban sem nagyon írtam bejegyzést, de legalább megcsináltam azokat a dolgokat, amik most a maradék időre tolódnak. Elvileg több időm lenne otthon blogot írni (mivel 7 estéből kb. 4-et egyedül töltök), mégis kevesebb van, mert az időt más veszi el.
A másik dolog, hogy a munkahelyemen valahogy nagyon felszaporodott a teendő. Én igazából nem is értem, hiszen az elment cégek után elvileg csökkennie kellett volna a munkának, ez valahogy mégsem történt meg. Vagy csak azt nem veszem észre, hogy bár a könyvelendő papírhalom valóban csökkent, az ügyvezetéssel kapcsolatos teendők  felszaporodtak, ezek azonban nem fogynak olyan látványosan, mint egy 10-15 centis iratkupac. Mivel az ügyfelek egyre nagyobb hányada keres direkt engem (és nem a társamat), több e-mailre kell válaszolnom, és több telefont kell nekem intéznem. Kifelé is több hívást kell indítanom, még úgy is, hogy a titkárnőnk nagyon agilis és szorgos, és több dolgot is le tudok neki passzolni. Ennek ellenére — a könyvelésen és a bevallás készítésen túl — ma is 5 e-mail és 3 kimenő telefon várt rám.

Bár egy külön bejegyzést is szentelni kéne neki, ide kívánkozik, hogy kezdek nagyon bepipulni az egész irodára. Mostanában itt senki nem dolgozik, csak én. Ez túlzás is és nagyképűnek is hangzik, de egyre-másra azon kapom őket, hogy amikor 9-re bejövök, még senki nem csinál semmit, a vezető könyvelő máskor a saját cégét könyveli a mi óradíjunkon itt ücsörögve, aztán 2 órára eltűnik 'ebédelni'. A könyvelő 40 perceket beszélget szintén a vezető könyvelővel, aztán 20 perceket tölt a vécén, miközben a társam 2 órát traccsol egy olyan ügyféllel, akitől fél éve nem láttunk egy fillért sem, és most is csak panaszkodni jött. Ha végül elment, jöhet a Skypeolás, a következő heti ebédek nézegetése és megrendelése, majd a korábbi hazamenés, mert aerobicra kell menni, és ha mégis csinál valamit, ahhoz mindig az én segítségem kell, mert önállóan képtelen bármire is. Nem szoktam számon tartani, ki mivel tölti az idejét, de most annyira sikerült túlzásokba esniük, hogy felfigyeltem a lógásokra, és elkezdtem finoman szóvá tenni őket. Ha észbe kapnak, oké, ha nem, akkor botrány lesz. Ja, és persze a saját portámon is lehet(ne) sepregetni, HA az utóbbi hetekben-hónapokban nem azzal töltöttem volna el a szabadidőm jelentős részét, hogy a honlapunkat fabrikáljam, tervezzek és kalkuláljak, stb. Azt hiszem, ez is az ügyvezetés része, és nincs már munkaidő meg szabadidő, de akkor ne csak nekem legyen így, hanem a társamnak is...aki viszont semmiben nem segít és még csak nem is támogat, cserébe viszont lekönyvel 8 céget egy hónapban (én 28-at könyvelek, jelenleg). Na, de most nem ez a téma.

Az energia kérdése ezek után azt hiszem, nem igényel bővebb kifejtést. De ha már...
Szóval a húgom az utóbbi 2,5 hónapban nemigen vette a fáradságot, hogy akár egy szem homokot is felszedjen maga után a padlóról, ezért az anyáméknál tett hétvégi látogatásom során 'viccesen' megemlítettem ezt, hátha változik a helyzet. Változott, de ideje is volt, mert kezdett rohadtul idegesíteni, hogy nem elég, hogy kettő után fizetek mindent, hallgatom a hülye metál zenéit, felébredek miatta, amikor még aludhatnék, nem tudok nyugodtan magamhoz nyúlni, ha rám törne a késztetés, és mellesleg lassan potenciálisan rámegy a párkapcsolatom meg az egész életem is, de még söpörjek, felmossak, törölgessek, mosogassak is utána. Lófaszt! Ha nem lennék olyan konfliktuskerülő, már rég kiosztottam volna, de a konfliktuskerülés és a megfelelő módszer együttese sikeresen kiváltotta ezt. Egy gond megoldva, kíváncsi vagyok, meddig...
Ha meg mégsem lenne éppen annyi dolgom (mindig van, de ha nincs, hát kitalálok), akkor egyszerűen túl fáradt vagyok a blogoláshoz. Bármely hét vége felé, esténként már csak annyit szeretnék, hogy beüljek a gép elé, és halomra lőjek egy halom szörcsögő zombit, feldaraboljak pár beteg kinézetű digitális szörnyet vagy éppen ókori várost menedzseljek, szóval szeretnék kicsit kikapcsolni. Nem azt a köbméter mosott pólót vasalni (mondjuk), amit ma kellene, és ami valószínűleg ennek ellenére is szombatra marad... Nem ragozom.

Végül az igény (mert mint említettem, egy csomó dolgom van, és azokkal is haladni kéne): hát igen, a honlap készítése nem pusztán abból áll(t), hogy kiválasszam a betűtípust meg a háttérszínt, hanem kontetot is kreálni kellett hozzá, jó sokat (és még így is milyen tar az egész...), az meg ugye olyan mint a blogolás, csak egy kicsit munkásabb. Így már ezzel kiblogolom magam, és az igazihoz kicsit kevesebb lendület marad. Most jut eszembe: nem írtam én a közelmúltban egy ugyanilyen bejegyzést, ugyanezekkel az érvekkel (nem olvasok vissza)? Vagy már teljesen meg vagyok hibbanva?

Na mindegy, a lényeg, hogy írok én, írok, szándék is van hozzá (egyébként), csak kicsit ritkábban, kevesebbet és unalmasabbat. Lesz ez másként is, nyugi.

Történt pár dolog a héten. Pár olyan dolog, ami az eddig függőben levő ügyeimet — ha csak egy kicsit is — továbblendítette.

Kedden például megjött a közjegyzőtől a hagyatékátadó végzés, amit már jó ideje vártam. A nagybácsim ugye január elején halt meg, a hagyatéki tárgyalás május elején volt, azóta pedig semmi nem történt az ügyben. Na jó, annyi volt, hogy egyszer odatelefonáltam, hogy jogerős-e már a dolog. Akkor elhajtottak, hogy nem, még nem az, de felírják a nevem, és ha majd az lesz, nekem is küldenek értesítést (holott nem kellene). Ez volt vagy két hónapja, de levél sehol. Gondoltam, még megvárom az augusztus végét, mert biztos ítélkezési szünet van náluk is, aztán pedig újra telefonálok, hátha mégsem írtak fel semmit, az ügy meg megy tovább a maga medrében, nélkülem. Erre szerencsére nem volt szükség.

Kedd este találtam meg a postaládámban az értesítőt, és szerda reggelig izgulhattam, hogy mi lehet benne. Mivel a fecnin az szerepelt, hogy "HÁV+Díj", még egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy esetleg mégis én örököltem, merthogy miféle díjat kell nekem a közjegyző felé kifizetni, ha nem én vagyok az örökös? Azért tudatosan nem éltem bele magam a dologba, és milyen jól tettem! Másnap reggel ugyanis kiderült, hogy ez egy szimpla hagyatékátadó végzés, amiben leírják, hogy a magyar állam örökölt, és elfogadja a hitelezői igényem a temetési költségekkel kapcsolatban. Azért örökölt ő, mert a szóbeli végrendeletet nem fogadta el. Nem lepődtem meg, elvégre eddig is ez volt az állapot. Még aznap felhívtam a Magyar Államkincstárt, hogy van-e értelme máris elmenni hozzájuk, vagy várjak még az ügyintézéssel 8 vagy 15 napot. Az ügyintéző nagyon kedves volt, és felvilágosított, hogy ehhez nekik semmi közük, merthogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. az illetékes az ügyben, és valóban, a levélben is az szerepelt. Ismét égtem egyet, és megköszöntem a segítségét (az első égés az volt, amikor a levélen mindent megtaláltam, csak azt nem, hogy ki örökölt. Aztán rájöttem, hogy meg kellene fordítani az első oldalt, merthogy azon volt a hiányolt rész...).

Csütörtök reggel felkerekedtem, hogy elmenjek a Pozsonyi utca 56-ba, ahol az MNV Zrt. főhadiszállása van. Ez szerepelt a levélben is. A neten megnéztem, hogy hol található, és azt találtam, hogy a Nyugati és a Lehel tér között, a Nyugatihoz közelebb. Mondom, azért inkább a Lehelig metrózom, elvégre minek menjek el a Szent István körútig, ha aztán visszafelé kell gyalogolnom? A Lehel térnél tehát besétáltam a Csanády utcán, el a Pannónia utcáig, azon befordultam, és elsétáltam a Balzac utcáig, ahonnan ki a Duna-partig, a Pozsonyi utcába. Akkor eszméltem, hogy az már a 20-onixes számozás, és éppen arra növekszik, amerről jöttem. Ok, égés három. Gyalogoltam vagy fél kilométert visszafelé, aztán megláttam a nemzetiszín zászlókat. Odamegyek a bejárathoz, az meg mindenféle szakszervezetekkel volt kitáblázva. Éppen amikor ráraboltam a kilincsre, észrevettem egy papírt az ajtón: "Az MNV Zrt. bejárata a Duna felőli oldalon található". Megkerültem hát az épületet, majd bementem.

Odabent szinte senki nem volt, szóval egyáltalán nem éreztem magam egy hivatalban. A recepcióssal beszélgető biztonsági őrt megkérdeztem, merre van az ügyfélszolgálat, mire elmondta, hogy a bejárat másik oldalán az első ajtó mögött. Odamegyek, és azt találom, hogy egy 3x4 méteres lukban egy szem öreglány ücsörög. Ez volt az ügyfélszolgálat. Előadtam a bajom, mire felvilágosított, hogy a területi igazgatóságra kellett volna mennem, ami a Szekszárdi utca 19-25-ben van. Menjek el az Árpád-hídig, ott szálljak fel a 120-asra, és pár megálló alatt ott is vagyok. Egyébként nagyon kedves és készséges volt. Kisétáltam, aztán elindultam egyenesen a metró felé, és lőn, éppen a Lehel térnél lyukadtam ki. Magyarul, ha odafelé nem balra indulok el, és gyalogolok 1 km-t, hanem jobbra, akkor 50 méter lett volna a táv...Égés +1.

Úgy döntöttem, nem teszek aznap még egy utat, hanem inkább ma megyek, otthonról úgyis közelebb van a Szekszárdi utca. Mivel ez a hely kb. a pusztában van, elég nehezen találtam meg, és ez is inkább egy autószerelő műhely udvarához hasonlít, mintsem egy ügyfélszolgálathoz. A portás alig akart beengedni, és amikor bejutottam, akkor is a rossz irodába vezényelt, de az ottaniak már jó helyre irányítottak. A részletek helyett a lényeget írom: várhatok még a pénzemre, ki tudja meddig, és az ingóságok közül sem tudom, mikor hozhatom el a személyes holmikat. Mindezt azért, mert ők még nem kaptak jogerős végzést, de ha megkapják, még akkor is meg kell várni, amíg az állam tulajdonába kerül az ingatlan. Vértezzem fel magam türelemmel, mert olyan ügyük is van, ami már 3 éve húzódik. A bankszámlaszámomat azért leadtam, és az elérhetőségeimet is, hátha tényleg felhívnak a lakás felnyitásának időpontjával kapcsolatban. Erről ennyit.

Pedig jól jött volna a pénz, hiszen az új gépre kiadott közel 100 ezer teljesen leszívta a tartalékaimat, pontosabban a sulira és az októberi adóra szánt 'nem nyúlunk hozzá, de ha kell valamire, akkor ott van' pénzösszeget. A temetési pénz ugye tolódik, a volt főnökömmel szembeni tartozásra pedig úgy tűnik keresztet vethetek, nekem viszont még 340 ezret elő kellene teremtenem novemberig. Imádom ezt az állapotot... Részben ezért, részben más okokból kifolyólag tegnap postára adtam az aktuális félév passziválására vonatkozó kérelmemet. Mert nem tudok kifizetni 116 ezret. Mert nem lesz időm szakdolgozat írására sem. Ez van, el kell ismernem, hogy nem fog menni, hiszen rengeteg sok egyéb ügyet kell még az ősszel letudnom. Marad a tavasz, vagy ki tudja...

Aztán a húgom kérdésében is többet tudok: jövő hét végén költözik hozzám. Reméltem, hogy anyám meggondolja magát, és figyelembe veszi egy korábbi beszélgetés közben elejtett ellenérveimet, de ez most nem jött be. Kérdeztem, hogy mégis, meddig lesz ez az állapot, mire azt felelte, hogy amíg én valamire hivatkozva azt nem mondom, hogy most már ne. Mondjuk — neadjisten — megnősülök. Hát persze, megnősülök. Az életem ezzel akkor is újabb stádiumba lép, ha elmarad az előbújás (bár nem hiszem, hogy megúszom), de ezt már ragoztam eleget.

Szóval mindenben egy kicsit előrébb járok, de még mindig messze a céltól. Várunk tovább, aztán meglátjuk, mi lesz.

(Ja, és a várt üzlet esetében is rákérdeztem, hogy mi van. Azt válaszolták, hogy még nem döntöttek, de majd jelentkeznek, merthogy most fennforgás van náluk, és lehet, hogy tolódik a dolog. Ebben az esetben a biztos rossz azért rosszabb válasz lett volna, így viszont még mindig reménykedhetünk, hogy egy csapásra kikerülünk a szarból.)

(Prológus: de rohadt kibaszottul idegesítő, hogy megírom a bejegyzés háromnegyedét, erre összeomlik a Chrome, és az egész elszáll a picsába. Felrobbanok, de tényleg.)

Nyilván mindenki kíváncsi, mi volt anyáméknál a hétvégén, ezért nem is akarom sokáig húzni az idegeket. Röviden: szerencsére szinte semmi. Függöny fel.

Péntek este-éjjel társaságban voltunk, és csak hajnali háromkor kerültünk ágyba, szóval a figyelemelterelést egész jól sikerült alkalmazni. 9-kor már kelni is kellett, hogy elérjem a 10:30-as buszt, így nem sokad tudtunk aludni. Magam is meglepődtem, hogy a várttal ellentétben mennyire nem izgultam az előttem álló dolgok miatt, de talán éppen azért nem, mert eléggé álmos voltam, és a fiziológiás szükségletek mindig megelőzik a pszichéseket. Persze egyáltalán nem hiányzott volna a gyomorideg. Kicsivel a busz indulása előtt érkeztem meg a pályaudvarra, és éppen csak annyi időm volt, hogy még elszívjak egy gyors cigit (amiről már rég le kellett volna szokni). Anyuék azt sem tudják, hogy dohányzom, és általában oda is figyelek arra, hogy ne derüljön ki (a nálam tipikus konfliktuskerülés esete...), de most ez sem érdekelt. Nem Tic-tacoztam, nem vettem inni sem. Ha a húgom jön, az lesz az első, hogy ezt megtudja. A buszon egy kicsit még tudtam aludni, persze csak azután, hogy leülhettem. Vannak ugyanis azok a faszkalapok, akik mindenáron az ismerősük közelében akarnak tartózkodni, jellemzően a busz kellős közepén. Némelyikük két méter magas, és elég kiterjedt, így az utánuk következő nem lát el mellettük, ergo ő is megáll, 4-5 ember feltorlódása után meg már esély sincs feltérképezni a busz végében uralkodó állapotokat. Ezúttal viszont annyian szálltak fel az első pár megállóban, hogy mindenképpen el kellett vergődni mellettük, és lám, mennyi üres hely akadt még! Szóval le tudtam ülni...de ez csak egy kis kitérő volt.

Mikor odaértem, anyu még dolgozott, és csak a két húgom, meg anyu férje volt otthon. Elkezdtük az ilyenkor szokásos beszélgetést, majd megjött anyu is, aki elkezdett főzni, aztán pedig a nagyobbik húgom pasija is befutott. Ebéd, pálinkázás, beszélgetés mindenféléről, kivéve az ominózus témát. Ricsi közben felhívott, hogy megérdeklődje, mi a helyzet, én meg tőle is megkérdeztem (saját magam után), hogy szerinte mi a helyes. Lapítsak még, és hagyjam elsikkadni a dolgot, vagy kezdeményezzek, hogy mielőbb tisztázhassuk, mit akarnak? Egyetértettünk, hogy nem kellene az utolsó pillanatra hagyni a témát, de ennek ellenére sem hozakodtam elő vele. Ne nekem legyen már kínos, ha ők akarnak tőlem valamit, meg aztán, ha anyám úgy látta jobbnak, hogy majd szűkebb körben csap bele a lecsóba, nem akartam mégis 5 szempár kereszttüzében beleszaladni egy esetleges pofonba. Este 10-kor aztán a húgom pasija távozott, a család meg sorban elment fürödni.

Amikor a kisebbik húgom, anyu és én ültünk csak a konyhában, elkezdtem érezni, hogy nő a feszültség. Mármint anyu egyre idegesebben kezdett viselkedni (én nem), és láttam rajta, hogy forgatja a fejében a szavakat. Végül csak kibökte a kérdést:

— Gondolkodtál azon, amit a telefonban kérdeztem?

— Gondolkodtam.

— És, mire jutottál?

És akkor mondtam, hogy persze, jöhet a húgom, de nem tudok szülőként viselkedni, és nem tudok felelősséget vállalni érte, meg apránként a többi dolgot is, hogy a kollégium jobb lenne ezért meg ezért, hogy mekkora áldozat ez tőlem, satöbbi. Ő bólogatott (láthatóan megkönnyebbülve), én pedig tartózkodtam minden olyan kijelentéstől, amire adódhatott volna egy kínos visszakérdezés. Ennyi. Szeptember 14-én kezdődik a suli, majd akkor költözik hozzám, hacsak addig nem történik valami. Nyilván most meg kell emésztenie az elhangzottakat, és még az is lehet, hogy alaposabban átérzik a helyzetet, és végül elállnak az egésztől...szóval várunk.

A lányok most elmentek arra a nemzeti rendezvényre, ahova csütörtökön én is követem őket (meg a legjobb barátomat és családját), és akkor kerítek alkalmat a nagyobbikkal való beszélgetésre. Akkor majd felvázolom neki, mire készülhet a mindennapokban, mik a szabályok, és megpróbálok egy kicsit máris közelebb kerülni hozzá. Egyben közlöm vele, hogy dohányzom, így azt is letesztelhetem, mennyi idő alatt 'köp be' anyuéknak, ami jó kiindulási pont lesz a továbbiakhoz. Ja, és persze néhány rébuszt majd elszórok, hogy ne érje felkészületlenül a vallomásom vagy az itt-ott talált, egyértelmű bizonyíték.

Teszem mindezt azért, mert a napokban megbizonyosodtam arról, hogy az előbújásnak nagyon is nincs itt az ideje. Ha korábban azt gondoltam, hogy anyám azért sejteget valamit, most megerősödhettem abbéli hitemben, hogy nem, még csak fel sem merült benne, hogy a fia buzi. Lehet, hogy estenként eszébe jutott (mint magyarázat a nőtlenségemre), de nyilvánvalóan elvetette. Most például minden családtagom részéről elhangzott egy-egy homofób megnyilvánulás valami egyéb témával kapcsolatban, én pedig nem hallgattam, nem helyeseltem, hanem kimondottan a melegek védelmére keltem. Meg is lepődtek kissé, de ez is a talaj puhításának részét képezte.

Szóval a vihar előtti csend állapotában vagyunk, és várjuk, hogy 1,5 hónap múlva hol folytatódik a történet. Ha folytatódik.

Függöny le, lehet menni a büfébe.

...volt az első gondolatom múlt hét pénteken, miután letettem a telefont. Azóta erőteljesen kétségbe vagyok esve, ami napról napra növekvő gyomoridegességgel társul. Azok a 'szerencsések', akik ott voltak a blogtalin (legalábbis némelyikük) nagy vonalakban már értesülhettek a dolgokról, de akik nem voltak ott, azok kedvéért elmesélem a szitut.

Anyu hívott pénteken (ami egyébként egy évben max. 2-3 alkalommal fordul elő, mert a kapcsolatunk nem túl szokványos), és kérdezte, hogy akkor megyek-e nyaralni, mert ugye odaígértem nekik a sátramat egy pár napra. Mondom, mégis megyek, de csak hétvégére, és mivel egy helyre megyünk, odaadom a sátrat (ahogy ígértem), aztán amíg ott vagyok, összehúzzuk magunkat egy kicsit. Jó, ez letárgyalva. Közben eszembe jutott, hogy megszülettek a ponthatárok, hát megkérdeztem, mi a helyzet odahaza.

A húgomat felvették az egyetemre, igaz, csak a harmadikként megjelölt helyre. Örülünk persze, de mégis bosszankodunk, hiszen 13 éve éltanuló, végig szín kitűnő volt a suliban, többször jutalmat is kapott, de azt az egy utolsó megpróbáltatást mégis elcseszte. Azaz egy ötös, emelt szintű biológia érettségit nem lehet elcseszésnek nevezni, csakhogy nem volt eléggé ötös ahhoz, hogy bekerüljön vele az orvosira. Szar ez így, de valahol hasznos is: jó lecke abban a tekintetben, hogy néha hiába igyekszel, a világ törvényeit mégsem nem tudod meghatni. Mondta anyu, hogy azért is kérdés, hogy mikor megyek, mert beszélni szeretne velem. Mi lenne, ha a húgom a suli alatt, hétfőtől péntekig ellakna nálam a kisszobában?

Uhh...

A konyhában voltam, amikor beszéltünk, és bántam, hogy anno kihordtam onnan minden ülőhelyet, mert most elkelt volna egy. Nekidőltem a konyhaszekrénynek, a hangom rögtön ércessé vált az idegességtől, és nyomban levert az izzadság. Máskor olyan meggyőződéssel ecsetelem a hallgatóságomnak, milyen szerencsétlen vagyok a tekintetben, hogy a nagy horderejű dolgokat csak lassan, és mindig utólag fogom fel. Ez most nem így volt. Mintha életem filmje pergett volna előttem cikázó képekben, úgy rohant az agyamon végig a helyzet összes problémája és lehetséges kimenetele. Nem is nagyon tudtam arra koncentrálni, amit anyám mondott közben ("szegény olyan kis szerencsétlen, ne legyen elveszve abban a nagy városban", "úgysem kapna kollégiumot, mert a Pest megyeiek nem kapnak", stb.). Hebegtem valami olyasmit, hogy majd megbeszéljük, aztán elköszöntem.

Kész, kikapcsolt az agyam. Mert mi is a helyzet?

Anyámék nem tudnak semmit a magánéletemről, és főleg arról nem, hogy buzi vagyok. Valószínűleg nem is sejtik, bár sokan azt mondják, hogy az anyák akkor is sejtik/tudják, ha ez nekünk nem tűnik fel. Az enyém esetében valószínűleg nem ez a helyzet, mivel az utóbbi 19 évben kéthavonta egy hétvégét töltöttem náluk, és kb. tízszer beszéltünk telefonon (az évi 2-3 csak az utóbbi időben van). Nem ismer, én sem őt, és egyáltalán nincs közöttünk igazi, őszinte anya-fiú kapcsolat. Soha nem is volt, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük egymást, hogy én ne szeretném őt vagy, hogy ne lenne ő az egyetlen családtag, aki igazán fontos számomra (a testvéreimmel együtt). Annyira azért mégis ismerem, hogy tudjam, a homoszexualitás számára valami visszataszító, undorító elhajlás, ami szégyent hoz az illető környezetére. Azt is tudom, hogy szerinte az egyik legborzalmasabb dolog egy anyának, ha kiderül a fiáról, hogy buzi, és azt is, hogy a telek végében lakó, bigott keresztény nagyszülőknek évekbe telt megfelelnie, szóval ad a véleményükre. Vagyis inkább tart tőlük. Mindezért tehát eddig nem bújtam elő, és ha ez a helyzet nem adódik, szükség sem lett volna rá.

De itt van ez a helyzet, és én nem tudom, mitévő legyek. A lakást — bár nagyanyámtól örököltem — anyámtól kaptam, ő pedig 10 évet adott az életéből, hogy a válás során ne én szívjak. Azt tehát nem mondhatom, hogy 'nem', legalábbis ilyen natúr módon egyszerűen nincs rá lelkierőm. Ezt nagyon aránytalannak érezném, és egyben egy rendkívül hálátlan magatartásnak is. Ha viszont a húgom odajön, az eddigi életemnek vége, és még csak azt sem tehetem meg, hogy az igazság terhét a titoktartási kötelezettséggel együtt aggassam rá. Meg aztán azt sem tudhatom, miként reagálna, és mennyi időn belül közölne mindet anyámmal. Még talán undorodna is tőlem (akit egyébként most nagyon tisztel, és példaképének tekint — komolyan). Ő is nagyon konzervatív, ahogy a családom azon fele úgy en bloc, így könnyen elképzelhető, hogy a reakciója ugyanaz lenne, mint anyámé, csak kicsiben. Mondanom sem kell, hogy miután Ricsi minden nap feljön, és ott alszik nálam, a kisszobában lakó húgom mellett ez kivitelezhetetlen lenne, még akkor is, ha beavatom, és jól reagál. Sőt, az ottléte alapjaiban rúgná föl az eddigi életem, és a nagyanyám halála óta ölembe pottyant szabadság egy csapásra a múlté lenne. Ha a melegségemből adódó problémákat nem tekintem, akkor száz meg száz apró kényelmetlenséget okozna. Például ha rágyújtok, majd bemegy hozzá a füst, és bántja a kis orrát, várni kell egymásra a fürdőszoba előtt, csukogatni kell az ajtókat, mindig úgy öltözni, hogy ne lásson meg pucéron, figyelni, mennyi fogkrém van, hadd ne soroljam. Mindezt persze még elviselném, HA egyedül élnék. Talán még azt is megoldanám, hogy eltüntetem szem elől az eredeti QAF évadokat, letörlöm a gépemről, a melegpornót, a kockás hasú emberkés háttérképemet valami virágos háttérre cserélem, és minden netezés után törlöm az előzményeket. Ez mondjuk már kicsit megerőltetőbb lenne. Na de miután párom van, mindez eltörpül a párkapcsolat rejtegetése mellett, amit mellesleg nem is lehetne kivitelezni. A húgom talán kissé elveszett, ami az élettapasztalat hiányából fakad, de semmiképpen nem hülye, pillanatok alatt rájönne, hogy ha egy héten háromszor nem alszom otthon, annak alapos oka van.

Szóval nem sok jó megoldás van. A titkomat szeretném megtartani, de ezt már azzal veszélybe sodrom, ha most szombaton (akkor utazom le hozzájuk) elkezdek szabadkozni, és presszionálni őket a kollégium irányába. Az a baj, hogy (még) nem tudom, mi az igazi ok. A pénz? 10-12 ezer forintot akár meg is finanszírozhatok, de persze úgysem gondolják ingyen azt az itt lakást. Ha viszont az a lényeg, hogy a húgom biztonságban érezze magát e gigászi világvárosban, hát azzal kapcsolatban nem sokat tehetek. Max. megígérem, hogy néhány napig fogom a kezét, elmegyek vele mindenhova, de már ez is magában foglalja a 'nem' választ, szóval ott vagyok, ahol a part szakad. Kézenfekvő lenne előbújni, de a fenti okok miatt ezt elképzelhetetlennek tartom.

Én alapvetően gyakorlati ember vagyok (és semmiképpen sem érzelmi), és minden érve a CO mellett szól, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam. Azt mondják, hogy legalább kiderül, hogy a családom azért szeret, mert a tagja vagyok, vagy más okért, ami többet ér, mint a tudat, hogy 979 a fiúkat szereti. Meg más bölcs dolgokat is hallottam már, és mind igaz is, csakhogy én a szituációtól félek, sőt, rettegek. Attól az aktustól, amikor mindez kiderül (mármint, hogy azért szeretnek-e), a sírástól, az arckifejezéstől, a szégyentől, az ordítástól, esetleg a kitagadástól. Ha már előállt a helyzet, alkalmazkodom hozzá, de amíg ezt átélem, nem biztos, hogy meg tudok állni előttük. Az előbújásnak persze sok módja lehet, de én azt hiszem, sem a telefon, sem a húgom általi lebukás (és árulkodás), sem egy szívhez szóló e-mail, sem a blogom linkjének elküldése nem fair. A CO önző dolog: most nekem rossz, de ha előbújok, vagy mindenkinek rossz lesz vagy csak nekik, ezt pedig nem intézhetem el félvállról, továbbra is rejtőzködve. Sőt, ronthat is a helyzeten az, hogy nem tudnák velem kibeszélni a dolgokat, hanem magukban variálnának mindent, és esetleg egészen más végeredményre jutnának, mint egy személyes beszélgetés során (amire ugye nem vagyok képes).

Márpedig bármit is teszek, azt még az összeköltözés előtt kell megtennem. Ha utólag derül ki a dolog, az megint csak ronthat a helyzeten, az meg ugye nem cél. Szóval gondban vagyok, nem tudom, mit tegyek. Eltervezhetek bármit, szívhez szóló monológot, zseniálisan felépített érvrendszert, hogy miért jobb mégis a kolesz, vagy bármit, az első mondatnál úgyis kártyavárként omlik össze minden, hiszen ez nem egy egyszereplős szituáció. Olyankor zsigerből kell helytállni, én pedig amilyen izgulós vagyok, úgyis elrontok mindent (eleve már az izgulás gyanút kelt, hiszen miért kell ehhez jéghideg kéz és reszkető hang?)

Ahogy közeledik a szombat, egyre nő a krumpli a gyomromban, egyre többet idegeskedem, egyre többet agyalok, és egyre jobban kétségbe esek. Mintha minden szigorlatot egy nap kellene letenni. Szörnyű a tudat, hogy most minden összeomolhat, hogy egy olyan útelágazódáshoz (nehéz szó...) érek, amiből 1000 másik út indul tovább, de mindegyik ködbe veszik, nem látom, hová vezethet. Szóval baj van, gyerekek. Ugye érthetően körülírtam, hogy miért?

Vannak emberek, akik a sorsukat nem ok-okozati összefüggések láncolataként fogják fel, hanem valami külső tényezőre vezetik vissza az őket ért szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelű történéseket. Talán a legelterjedtebb ezek közül a külső tényezők közül a vallás, de vádolni lehetne az UFO-kat, meg a csillagok állását is. A többség azért két lábbal áll a földön, de még közöttük is sok olyan van, aki bizonyos megmagyarázhatatlan(nak tűnő) okokat keres élete váratlan fordulatainak megmagyarázásához. Ők a babonásak. Mindannyian ismerjük az olyan babonakórságokat, mint amilyen például a négy levelű lóhere, a lópatkó, a fekete macska, a kéményseprő, a szilveszteri lencse, a szűz kéz vagy a kezdők szerencséje. Néhányan ennél is tovább mennek, és nem lépik át a gyereket (mert megáll a növésben), leülnek, ha valamit otthon felejtettek és vissza kellett érte menni, és nem ölik meg a pókot, mert az szerencsétlenséget jelent. Természetesen mindenki tudja (kivéve a betegesen babonás embereket), hogy ha találnak is valami összefüggést a történések és a babonás magyarázat között, az vagy csak erőltetett kapcsolat, vagy egy-egy baleset éppen azért fordul elő, mert azt a babonás illető rettegésében idézi elő magának. Olyan ez, mint a randi előtti pattanás: ez éppen azért nő az arcunkra, mert (pl) a leendő pattanásaink miatti idegeskedésünk következtében megnövekszik az izzadás és a faggyútermelés a testünkben, és máris kész a tünet, amitől rettegtünk. "Na tessék, előre tudtam!"

Nos, én nem vagyok különösebben babonás, főleg nem a kommersz típusokban, de abban biztos vagyok, hogy a sors szándékosan ellenemre tesz, és mindig úgy intézi, hogy ne legyen igazam. Ha megtippelek valami előre ki nem számolható eseményt, tuti az ellenkezője jön be, de következetesen! Mivel pedig egyébként nem vagyok babonás, a péntek 13-ával kapcsolatban sincsenek félelmeim. Se nem szerencsenapom, se nem az ellenkezője (tripla tagadás...), egyáltalán nem is foglalkozom vele. Így aztán nem is idézek elő magamnak baleseteket, de ha valami mégis történik, viccesen ráfogom, hogy az e neves nap miatt történt. DE akármennyire is a racionalitás talaján élem az életem, nem tudok attól eltekinteni, hogy a múlt pénteken gyanúsan sok balszerencsés történés ért.

Ez a nap volt ugyebár az, amikor egymás után kellett a munkahelyi évzáró ebédet túlélnem, majd időre lejutnom vidékre, a húgom ballagására. Viszonylag könnyed napnak ígérkezett, hiszen elvileg dolgoznom is kevesebbet kellett, ráadásul két zabálás is várt rám süteménnyel, pezsgővel, miegyébbel. Tiszta welness-kúra (még a diéta indulása előtt). Én meg még örültem is, hogy ha már illő volna öltönyben megjelenni, legalább egy napra esik a két alkalom, így egy csapásra megúszom mindkettőt. Ez persze nem tartott vissza attól, hogy az alkalmi cipő, és a múltkor vásárolt drága (?) ingem közé farmert vegyek föl, azt hangoztatva, hogy 'Nem én ballagok, bent meg örüljenek, hogy így kikenem magam nekik'. Ráadásul a zakótól teljes mértékben eltekintettem, de legalább sem túl- sem alulöltözött nem voltam.

Reggel egy kissé későn értem be, ezért volt pofám még a reggelivásárlással is az időt húzni, de mivel úgyis egy kiadós ebéd volt kilátásban, nem is bántam, hogy ez az étkezésem kimaradt. Ezúttal nem étterembe mentünk a kollégákkal, hanem maradtunk az irodában, ahova a főnökasszony az otthon készített finomságokkal érkezett. A sóherség csimborasszóját ezzel meg is másztuk, de ez nem is lett volna baj, ha mondjuk délben befutott volna a kajákokkal. De csak valamikor délután egykor érkezett meg (az uborkasaláta elhúzódott egy kicsit), amikor nekem már enyhén kopogtak a szemeim az éhségtől. Persze még teríteni is kellett, meg felhevíteni az út közben kihűlt rántott húsokat, szóval az első falat úgy 14:00-kor landolt a számban, közvetlenül egy feles vodka után. Utóbbi — ilyen körülmények között — kicsit meg is csapkodott, de igyekeztem kevésbé feltűnő maradni. Nehogy má' azt gondolják, hogy egy fél vodkától berúgok.

Sok időm nem is volt élvezni ezt a hihetetlen társaságot, mivel nekem 5-re Iszapszentgilisztáson kellett lennem, tehát legkésőbb 14:45-kor el kellett indulnom, hogy időben odaérjek a népligeti autóbusz állomásra. Ez a közel egy óra viszont elég volt ahhoz, hogy a ritkán feltűnő, volt kollégák rákérdezzenek, hogy "És kétlábú háziállatod mikor lesz már?" — gondolva itt egy barátnőre/feleségre. Nem akartam mondani, hogy "ha tudnák, hogy mekkora faszú barátnőm van már jó ideje...", ezért inkább csak a szokott módon hessegettem el a tréfálkozó kíváncsiskodást, és közben képzeletben ledaráltam őket egy tekerős húsdarálóval. Arra is elég volt ez a röpke idő, hogy egy hirtelen mozdulattal nekimenjek a fürdőszoba kilincsének, és ezzel kiszakítsam a mindössze másodszorra viselt drága (?) ingemet. Ha nem lett volna bennem eddigre még egy vodka, meg egy pohár bor (kettő), akkor nem is szakítom ki az ingem nagyon csúnyán káromkodtam volna, de így csak rezignáltan vettem tudomásul, hogy "nem is látszik (annyira)".

Na, elrohantam, felpattantam a megfelelő buszra, aztán az 1-es villamosra, és pillanatokon belül már a Népligetben is voltam, pontosan 2 perccel azután, hogy elment a nekem megfelelő járat. A következő 25 perc múlva indult, 15:45-kor, ez azonban olyan járat volt, ami elvileg bemegy minden útba eső zsákfaluba. Bíztam benne, hogy talán mégsem, hiszen akkor nem értem volna 5-re a húgom sulijához.

5 perccel indulás előtt fel is szálltam, majd mondtam, hogy hova és milyen jegyet kérek, mire a sofőr közölte, hogy ha nem tudnám, már egy éve elővételben kell megvenni a jegyet, mert ő különben sem adhat, szóval vagy automata vagy pénztár. Én még közöltem vele, hogy az utóbbi évben legalább tízszer utaztam ezen a vonalon, és még SOHA nem kellett előre megvennem a jegyet (annak ellenére, hogy számítottam hasonló esetekre). Mielőtt megtudhattam volna, hogy éppen ez a különbség a helyközi és a távolsági járatok között, elszaladtam a jegypénztárhoz, ahol szerencsére csak 3-an álltak előttem. Kb. 20 másodperccel a busz indulása előtt pattantam fel, és — hihetetlen módon — még ülőhely is jutott nekem.

Szépen zötykölődtünk az úticél felé. A budapesti forgalom nem volt erős, ezért a városból viszonylag gyorsan kijutottunk — ez volt ugyanis az egyik kockázati tényező. A másik a zsákfalvak kérdése, de itt már nem voltam olyan szerencsés, naná, hogy bement. Bement egyik Csicskalandba is (5 előtt 15 perccel), ahonnan 5 előtt 5 perccel jött vissza, majd a céltelepülésem határától 200 méterre ismét letért az útról, hogy a másik Csicskalandon lakó két emberke is le tudjon szállni. Nem írok ki szavazást arról, hogy vajon majd' felrobbantam-e emiatt, mert túl egyoldalú lenne az eredmény.

Negyed óra késéssel érkeztem a sulihoz, ahol a nyolcadikosok már javában vonatoztak a gaudeamus igiturra. Szerencsére nem maradtam le semmiről, vagy inkább sajnos, mivel a műsor minden eddigit alulmúlt, és már alig vártam, hogy vége legyen. Amikor már minden versük elfogyott, megvártuk a húgomat (aki mellesleg a suli büszkesége (volt)), majd hazakocsikáztunk anyámékhoz. Hamarosan megérkeztek a papáék is (anyu apósáék), és nekiláttunk a zabálásnak. Normál körülmények között nyilván élvezetes lett volna, de a kedves papa olyan ocsmányul undorítóan eszik, hogy rosszul vagyok még a gondolatától is. Az egy dolog, hogy 600 decibellel csámcsog, de az utolsó falat lenyelése után még 20 percig tisztogatja a nyelvével a protézisét, újabb 1000 decibeles, cuppogó hangok kíséretében. Nem akarok túlozni, mert az első 300 csettenést rezzenéstelen arccal tűrtem, de utána egyre gyengült a pszichikai védelmem. A következő 300 csettenésnél már egyre mélyültek a ráncok a szemem körül, a tekintetem egyre felhősebb lett, a mosoly pedig eltűnt a szám szegletéből. Újabb csettegések, újabb cuppanások, sörrel való öblögetések, és újabb elcsámcsogott sütemények elfogyasztása közben és után édesanyám egyre aggódó tekintettel leste az arckifejezésem, én pedig igyekeztem minél könyörgőbben visszanézni rá, hogy tegyen valamit. Persze tudtam, hogy ő sem tehet semmit, ezért a saját kezembe vettem a sorsomat: egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a buszmegállóba, hogy megnézzem, mikor lehet innen hazajutni (8 után már semmikor), majd 20 percre eltűntem a toalettre. Ebből 1 perc volt a pisilés, 19 perc a szarást mímelés, plusz a kézmosás. Amikor már éppen dühöngő őrültté változtam volna, a kedves mama felnyalábolta a kedves papát, és távozott vele. Ekkor produkáltam egy enyhe, fogadkozással egybekötött dühöngést ('soha többet', stb.), majd kivártam, amíg a család felkészül a hazafuvarozásomra.

Este 10-re értünk a Határ úthoz, ahonnan kicsit több, mint fél óra alatt értem haza. Itthon beájultam az ágyba, és csak némi pihegés után lettem csak újra kommunikációképes (közben persze összevesztünk a Rolanddal). 

Hosszú egy nap volt, és méltó a 13-ára eső péntekekhez. Nem szeretnék több ilyet. (A nagyobbik húgom 2 év múlva ballag a gimiből...).