hagyaték bejegyzései

Négy hónapnyi várakozás és egy teljes hét rosszul alvás után végre túl vagyok ezen is. Elegem is van a témából. Belefáradtam a variálásba, az ügyintézésbe, az izgulásba és magába a tárgyalásba is.

Mint írtam, egy hete már nemigen tudtam nyugodtan aludni, pedig igazán rám fért volna, kedden reggel pedig még annyira sem, nem is volt probléma azzal, hogy időben felkeljek. 9:00-ra kellett a helyszínre érni, az Árpád Fejedelem útjára, és mivel tökéletesen számítottam ki a menetidőt, nem is késtem, és felesleges téblábolással sem kellett hajtanom a perceket. Úgyis már egy órája a torkomban dobogott a szívem, kár lett volna tovább tépázni az idegeimet. A magát élettársnak nevező mammer éppen akkor cammogott arra a másik irányból, úgyhogy bevártam, és együtt mentünk fel a közjegyző irodájába, ahol a másik két beidézett tanú már várt ránk. Visszafojtott hangerővel beszélgetve töltöttük ki azt a hátra levő pár percet, közben pedig vártuk az állam képviselőjét, aki végül el sem jött. Szép, mondhatom. Már fél órája ment a tanúk meghallgatása, amikor odatelefonált, hogy ő beteg, és halasszuk már el a tárgyalást, de a közjegyző kiosztotta, hogy majd kap egy másolatot a jegyzőkönyvről, amit véleményezhet, egyébként meg kuss.

Először mindannyiunknak be kellett menni a szobába, kipipálni, hogy megjelentünk, aztán mindenkit kiküldtek, és csak én maradhattam benn. Néhány rutin kérdést tett fel nekem a nő, aztán beidézte az első tanút, a meghalt nagybácsim felső szomszédját. Kikérdezte, hogy honnan ismerte, mikor hangzott el a szóbeli végrendelet, ki volt még ott, mivel töltötte a napjait, meg sok mást, aztán kiküldte azzal, hogy küldje be a következő tanút. Így ment mind a háromnál, én meg azt hittem, majd megőrülök ott másfél órán keresztül.

Baromi megalázónak éreztem, ahogy végig kellett hallgatnom mindenki vallomását, közben pedig a szívverésem fel-le ugrált, a szám pedig teljesen kiszáradt. Mintha felettem mondtak volna ítéletet valami bűncselekménnyel összefüggésben. Senkire rá sem néztem, és rezzenéstelen arccal hallgattam minden szavukat, még a legnagyobb hülyeségeket is ("Én ugyanazt tudom elmondani, amit az előttem szóló"— holott azt nem is hallhatta), nehogy felmerüljön az összebeszélés egyébként teljesen alaptalan gyanúja. Maximum magamban bólogattam, amikor a tanúk egymástól függetlenül előadott elbeszélései összecsengtek, hiszen ez csak a valósághűséget erősítette. Az utolsó tanú vallomásának végére egészen megnyugodtam, és biztos voltam benne, hogy itt már tényleg semmi probléma nem lehet. Ahhoz képest, hogy először el sem akartam kezdeni ezt az egész öröklési dolgot, egészen gördülékenyen ment a dolog.

A gépíró közben mindent legépelt, és amikor készen lett, mindhárom tanúval aláíratták a vallomásaikat, majd útjukra engedték őket. Ezután a közjegyző bejelentette hogy most fel fogja olvasni nekem a Ptk. vonatkozó cikkelyeit, majd ezt meg is tette. Kb. ilyesmi volt: a szóbeli végrendelet az az aktus, amit az örökhagyó súlyos veszélyeztetettség alatt, írásképtelenül, legalább két tanú jelenlétében tesz, blablabla...és ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy az ügy lezárva, az állam örököl mindent. Jogalkalmazó ember vagyok magam is, ráadásul a szöveg teljesen közérthetően lett megfogalmazva, de ha magamtól nem fogtam volna fel rögtön, a közjegyző a következő pillanatban a saját szavaival is elmondta ugyanezt. Ez nem szóbeli végrendelet, írásba kellett volna foglalni, amíg lehetett. A szíve szakad meg, de ezt az állam nem fogja elfogadni, perelni sem érdemes. Ha a halálos ágyán, magatehetetlenül, írásképtelenül mondta volna, vagy egy mentőben, a kórház felé száguldva, de nem... Nyilvánvaló, a törvényszöveg számomra is egyértelmű.

Szerencse, hogy egy pillanatig sem éltem bele magam ebbe az örökségbe, és ezt ti is igazolhatjátok. Minden alkalommal odabiggyesztettem a lakáskérdéshez, hogy "ha én öröklöm" vagy ha mégsem tettem oda, az csak azért volt, hogy ne legyen szóismétlés. Belül is így gondoltam. Akármennyire is mondták, hogy ó, ez egy rutin ügy, mi is így örököltünk, és hasonlók, mindvégig ott volt bennem a kétely, ami nem engedte, hogy elragadtassam magam. Persze elgondoltam, hogy mi lenne, ha, de kizárólag gyakorlati szinten (lomtalanítás, festés, a bérbeadással kapcsolatos gondok, stb.), belül azonban addig nem kötött volna meg a gondolat, amíg tényleg a kezemben nincs a kulcs. Nem estem nagyon pofára, sőt, lelkileg szinte egyáltalán nem. Legalább vége a témának.

Éppen reggel mondtam Andreasnak, hogy mindenben meg kell látni a jót, és ezt ezek után is vallom. Végül is így nem nekem kellett fizetnem a közjegyzői díjat, visszakapom a temetési költségeket, és ha minden igaz, az ingóságokat is elvihetem majd, amint jogerőre emelkedett a határozat, és felnyitják a lakást. Tán még meg is köszönik, amiért nem nekik kell ezzel vesződniük. Amikor eszembe jut az eset, egy dolog bosszant fel csak nagyon: micsoda egy ótvar dolog, hogy három tanú egybehangzóan igazolja, hogy igenis nekem szánták azt a lakást, már 15 éve, és ilyen formai okokra hivatkozva kapja meg mégis az állam? Majdnem 11 millió forintról van szó, amiért állambácsi lófaszt sem csinált. Semmit. És ha ott éltem volna, és most nem volna hova mennem, csak mert nincsen egy szaros papír? Ilyenkor csak összeszorított foggal tudom azt sziszegni, hogy a törvény szent, és szinte minden körülmények között be kell tartani.

Az ügy 95%-ban lezárva, mert nem fogok perelni, még ha egy ügyvéd barátom — értetlenkedve — azt is mondja, hogy meg kéne próbálni. Nem vágyom a máséra, elég nekem az, ami a saját érdemeim alapján illet meg. Így legalább a család előtt sem kell mentegetőznöm, amiért a sors úgy alakította, hogy az én ölembe pottyant egy ingatlan, és nem az övékébe.

Este a ki nem fizetett közjegyzői díjamból meg is leptem magam egy új alsógatyával (ha már fétis...), aztán hulla fáradtan megnéztem egy órányi Fábry-show jelenet-gyűjteményt. Minden megy tovább a régiben.