hajléktalan bejegyzései

1. Az utóbbi 3 hétben annyit dolgoztam, mint szerintem még soha, de legalábbis annál régebben, amennyire vissza tudok emlékezni. Heti 50 óra körül toltam a szekeret, és ez a szellemi és idegi állapotomon meg is látszik. Itt az ideje pihenni egy kicsit.

2. Ezt el is kezdtem, mivel ma 14:30-kor úgy felálltam a helyemről és hazajöttem, hogy csak na. Ilyen is jó régen volt.

3. Szerdán lement a BA7 kezelésének újabb fordulója. Dokibácsi már kicsit fáradt és nyűgös lehetett, mert az érzéstelenítés előtt nem gondoskodott (másik) érzéstelenítésről, de felnőtt férfi vagyok, kibírtam egy (helyett két) apró tűszúrást. Volt megint fúrás, az inlay üregének kialakítása címén, aztán az alsó és felső fogsoromról lenyomatot vett, hogy jövő héten beragaszthassa a pótlást. Király lesz!

4. Egy kis adalék az ország (egyesek szerint a miniszterelnök) ekézésével kapcsolatban. Mit is tudnak rólunk azok, akik súlyos állításaikkal feketítenek bennünket a világ különböző országaiban? Kormányelleneseknek, és értékrend nélküli minden-elleneseknek nem ajánlott!

5. A köztársasági elnök úrnak eközben le kellene mondania. Megengedő módon még mindig megadom a lehetőséget a minden kétséget kizáró bizonyításnak, erre viszont kevés esélyt látok. Bárki másról lenne szó, nem lennék olyan szigorú (hiszen jó pár hasonló ügyet találnánk), de az ország első emberéről van szó, és ő nem engedhet meg magának ilyen botrányt. Viszont a lemondással várjon 2-3 hónapot, mert az ország renoméjának ez most nem tenne túl jót (többet ártana mint máskor), akkor majd jöhetnek a családi okok...

6. Ugyanakkor ha én lennék az NBH, a HVG újságíróitól megkérdezném, hogy vajon milyen okok vezettek ahhoz, hogy ezt az ügyet most érezték szükségesnek a nyilvánosság elé tárni, amikor így is nyakig vagyunk a szarban? Nem ért volna rá 2 hónapot? Semmi probléma vele, sőt, helyeselhető is, főleg, hogy egy magát gazdasági lapnak tartó újság kollégái töltötték vele az idejüket, de hát az időzítéssel kapcsolatban vannak fenntartásaim. Mellesleg gratulálok nekik, mert sokat tanultak a magyar jobboldal újságíróitól. Ez oknyomozás a javából! (És most ismét parazsat gyűjtöttem a fejemre).

7. A sütőben éppen az egyszerű és gyors kedvenc sül. Tepsibe minimális olaj (kenésnek) + krumpli + fűszerkeverék + lila hagyma + fűszeres sertéskaraj + feta + paradicsom, ezek szeletelve egymásra rétegezve, egy kis tejföllel kevert reszelt sajttal megborítva. Ízorgia.

8. A (rettegő) hajléktalanok a Róna utcai szelektív hulladék szigetnél újabb eljárást fejlesztettek ki az alumínium dobozok megszerzésére. Eddig felborították a tárolókat és az aljukon keresztül szedték ki a pénzzé tehető dolgokat, az FKF viszont körbekerítette azokat egy vas korláttal, hogy csak az emelőeszközzel lehessen kiemelni őket. De sebaj, elég egy hosszú rúd, amivel az alumíniumost kicsit meg lehet dönteni, egy adag karton, amire az esőben is rá lehet térdelni, és egy bot, amivel a résen ki lehet piszkálni a dobozokat. A híres magyar lelemény...

9. Az utóbbi hetek fáradalmai mellett nem nagyon volt időm vasalni, így most a vasalandós fotel támlájának tetejéig áll a póló-ing halom. Mivel ez nem mehet így tovább, a hétvége fő programja lesz a kupac eltüntetése, a 2 hete a szobában álló vasalódeszka elpakolásával együtt.

10. Holnap ugyan egyéb programom van, de erősen gondolkodom rajta, hogy kiszaladok a Kossuth térre, hogy egy mécsest én is elhelyezzek majd a többi között. Aztán megyek is tovább. De lehet, hogy nem fog beleférni.

Péntek éjfélkor lezárult a személyi jövedelemadó bevallások határidőben történő benyújtásának lehetősége, és ezzel együtt az adó 1+1%-áról való rendelkezés lehetősége is. Aki eddig nem küldte be a bevallását, azt jobb esetben pótlásra szólítja fel az adóhivatal, rosszabb esetben kapásból mulasztási bírságot kap, az 1%-okról viszont már utólag sem lehet rendelkezni...

...szerencsére - teszem hozzá én szubjektíven, mivel ha van valami, amit a szakmámmal kapcsolatban utálok, akkor az ennek a felajánlásnak az intézménye. Az ügyfelek, azok alkalmazottai és az ebben az időszakban az utcáról betévedő egyének nagy többsége, azt sem tudja, miről van szó, vagy ha tudja, nem érdekli a dolog, ahogy egyébként engem sem. A kolléganőim viszont reszketnek, hogy ki és hova, és mondja meg, és írjon vissza, és hívjon fel, addig pedig nem lehet befejezni, kinyomtatni, elküldeni, úgy en bloc letudni egy bevallást. Azzal érvelnek, hogy "sok kicsi sokra megy" és, hogy "nehogy má' otthagyjuk a pénzt az államnál", miközben ezek a pici kis összegek a felajánlásunktól függetlenül az államot illetik, pusztán arról van szó, hogy mi mondhatjuk meg (bizonyos feltételek teljesülése esetén), hogy mire fordítsa. Én meg utálom, ha félkész kupacok állnak körülöttem, és utálom, hogy egy ilyen apróságok hátráltatnak a munkámban. Bosszankodom.

Másrészt az is bosszant, hogy ez egy újabb koldulás, amit nem tudok kivédeni, mert még a hálószobámba is betör, ha akarom, ha nem. Amikor elindulok dolgozni (vagy valahova), amíg a háztól a metróig elérek, a szembe jövők egy nem elhanyagolható része potenciálisan cigit lejmol. Van egy park az utca mellett, néha még onnan is utánam futnak az ottani padok mellett ücsörgő hajléktalanok. Az Újpest-Központban lézengők szintén betámadhatnak, az aluljáró lépcsőjét pettyező kéregetők pedig professzionális szintre gyakorolt esdeklő tekintettel néznek rám, hátha kapnak tőlem valamit. Teszik ezt gyerekkel, kutyával, hajlongva és minden egyéb módszerrel. Vannak ott utcazenészek is, azok is a pénzemre hajtanak, de azok legalább tesznek is valamit érte. A metrón néha szurtos kis purgyéval kéreget egy-egy anyuka, a gyorsétteremben vagy a vonaton pedig süketek szeretnének nekem plüssállatkákat vagy kulcstartót eladni. A Thököly-Hungária kereszteződésben újabb cigilejmolók támadása várható, a munkahelyemnél a buszról leszállva pedig a sarkon élő hajléktalan próbálkozik újra meg újra. De ha beértem dolgozni, akkor sem vagyok biztonságban. Telefonon napjában többször is megpróbálnak bennünket rávenni, hogy különféle alapítványoknak, különféle célokra pénzt adjunk céges szinten, vagy ha úgy nem, akkor magánszemélyként. Rohadt idegesítő. Hazafelé ugyanez a helyzet minden sarkon, minden aluljáróban, vagy bárhol, ahol 5 percre meg lehet állni. Tegyük fel, hogy beugrom a Ricsihez, és végigmegyek a Nyugati aluljárójában, plusz megteszek pár saroknyit a Nagykörúton. A hajléktalanok és piára gyűjtő punkok mellett (véletlenül mindig cigány) 'alapítványosok' nyomnak a kezembe képeslapot, amiért persze fizessek vagy adjam vissza. Kurvák (férfi és női) ajánlják fel testüket a pénzemért, vonatjegyre gyűjtők ugranak elém, és elkezdik szajkózni az "irataimat, pénzemet ellopták..." kezdetű mantrájukat, krisnások tukmálnak rám érthetetlen szövegű könyveket, vagy éppen a szcientológusok akarnak ingyenes stressz-tesztre berángatni a sátrukba. Utóbbiak a legrosszabbak, ők a lelkemet akarják.

Minderről nem az alapítványok tehetnek, de arról igen, hogyha mindezt 'túléltem', és végre hazaérek, a postaládámban egy kupac boríték vár, amelyben az adóm egy százalékért kuncsorognak, a tévében frappáns reklámok akarnak ugyanerre rávenni, az internetes oldalak szélén, sarkán és mindenhol pedig linkek, bannerek, reklámok villogtatják ugyanezt az üzenetet. Úton-útfélen kopasz gyerekek, csontsovány, kócos, tetves kutyák, bánatos tekintetű emberek versenyeznek egymással a pénzemért és az ingerküszöböm egyre magasabbra tornázásáért. Sikerült nekik: most már olyan magas az ingerküszöböm, hogy mindezt úgy nagyjából leszarom, a fülem süket, a szemem vak, és az sem nagyon izgat, hogy micsoda irdatlan pénzeket költenek el reklámra és az egymással való versengésre, éppen azért, hogy én újabb pénzeket juttassak nekik.

Ettől függetlenül tudom, hogy a magyar adórendszernek ez az intézménye hasznos, tényleg sok problémát lehet így megoldani, a pénzek úgy nagyjából jó helyen landolnak (más kérdés, hogy a reklámok és az esetleges gazemberkedés mennyit visz el belőle, de erre úgysincs hatásunk), és bízom benne, hogy egyre többen ajánlják fel, ami nekik semmibe sem kerül, DE kérem, ne ennyire erőszakosan! Az utcán közlekedő ember számára ez már mindennek a teteje, és ebből kifolyólag az erőszakos tukmálás kontraproduktív is lehet.

De most legalább megint van egy évnyi nyugalmunk...

Ismeri valaki a Keleti Pályaudvart? Persze, nyilván sokan, de annak kedvéért, aki nem, most elmesélem, milyen. A világra néző épületrész felújított, gyönyörű. Aki nem járt még belül, az azt gondolhatná, hogy a szobrokkal díszített évszázados bejárat mögött csempézett, kulturált várótermekben várakoznak a tíz percenként induló mágnesvasút szerelvényekre. Hát nem, de nem is ez a lényeg, mert ez csak a fecsegő felszín. A Keleti igazi arca a föld alatt van, a pénztáraknál.

Itt volt nekem is dolgom az este, mert holnap megint suli lesz, és előre meg kell venni az IC-jegyet. A munkahelyemtől a 67V busszal szoktam megközelíteni ezen "elit" környéket,  de a busz megállóit átpakolták a 62/69-es villamos megállóiba. Ezzel azt sikerült elérni, hogy megnőtt a menetideje, mivel a buszoknak állandóan ki kell várni, amíg a villamosokról leszállnak a népek. Így a kiíráshoz képest 7 perccel később jött az én járatom (ami eleve 20 percenként jár). Sebaj, apró bosszúság csak...

A Keleti aluljárója aztán az igazi! A húgypatakok a hozzátartozó szagokkal, az oszlásnak indult hajléktalanok tömegei, meg az ágyaik a különféle beugrókban, a nem létező alapítványoknak agresszíven gyűjtő cigányok mind szerethetővé teszik az egészet. Itt kell minden jegyet vásárló embernek alkalmanként 20 percet kibírnia, merthogy a pénztárak mindig úgy vannak nyitva, hogy ennyi időn alatt ne úszd meg az akciót. Közben a többség számlát kér, amit még mindig kézzel írnak meg a kisasszonyok. Istenem, erre nem is lehet mit mondani. Amikor meg új pénztárat nyitnak, akkor már olyan pozícióban vagy, hogy kár lenne felvenni a versenyt a számtalan emberkével, akik ilyenkor szélsebesen robognak oda, hogy ők lehessenek az elsők. Közben persze jobbról és balról is kitartóan támadnak a kéregetők és az alapítványosok. Sehol egy rendőr... Agyvérzés!

Egy pozitív élményem volt csak közben, de az sem feledtethette velem sokáig az éppen akkor átélt traumát. Mögöttem a sorban állt egy szép srác. Szőke, gondosan belőtt haj, makulátlan bőr, határozott arcél, és ránézésre meleg. Amikor a sor mellett mentem el, a tekintetem valamiért önkéntelenül is a szemébe fúródott, az övé pedig az enyémbe. Amíg elhaladtam mellette volt vagy 3-4 másodperc is, aztán valami forróság áradt szét a mellkasomban, amihez hasonlót én még nem éreztem. Tisztára, mint amikor az adrenalin kiürül a véredből, és ettől annyira elgyengülsz, hogy képes lennél összerogyni. Visszanézni már nem mertem. Tudom, ilyesmiben semmi extra nincs, de én még sosem szemeztem senkivel, és ez most nagyon új volt nekem. Nem is akartam volna tőle semmit, hiszen nekem van egy éppen ilyen jóképű párom, akit szeretek, és ő is nagyon szeret engem. Talán csak az újdonság varázsa miatt volt érdekes az egész szitu.

No, ilyen jó hangulatban indultam a 30-as busz végállomásához, merthogy innen nekem azzal célszerű hazaindulnom. A piros 20-as is jó lett volna, ha éppen nem várt volna egy küldemény a Postán, ráadásul még gyorsabb is, és bent is állt, míg a 30-as természetesen éppen akkor csukta be az ajtajait, amikor odaértem. Gratula, de sebaj, hiszen volt nálam egy könyv. Csakhogy ezúttal megint sikerült egy elég unalmas darabba belevágnom, ami nem kötötte le a figyelmemet, így az agyam nagyobbik része nyugodtan foglalkozhatott a környezetemmel, meg a dühöngéssel. A következő busznak a kiírás szerint 18:04-kor kellett volna indulnia, de ezt természetesen csak vagy 5 perccel később tette meg. DE AKKOR MINEK ÍRJÁK KI?

A buszon sikerült elkövetnem azt a hibát, hogy a 4-es ülések egyikére telepedtem le, így nemcsak mellettem, hanem velem szemben is ülhetnek, ami ezen a viszonylaton az én idegeimnek nem tesz jót. Fikázáshoz megnövesztett kisujjkörmű kínaiak, izzadtságszagú, festékes munkaruhájú trógerek, borostás alkoholgőzös lumpen alakok és hangoskodó cigányok a törzsutasok, meg néhány kulturált kinézetű szerencsétlen, ők a sorstársak. Természetesen sikerült kifognom egy cigány párocskát, akik a másik üléssorban, de mellettem nyalták-falták egymást, fittyet hányva a külvilágra. A srác az a magát négernek képzelő gettó-macsó baseball-sapkában, fejkendővel, a nyakában kilós láncon lógó strasszköves dollárjellel és atlétában, hadd lássa a nép, milyen izmos is ő. A párjával egymás szájában és fülében nyalakodtak, amikor meg nem, akkor egymást nyüstölték, bökdösték, szorongatták: játszottak. Hogy ne lássam őket még a szemem sarkából sem, próbáltam a rendkívül izgalmas könyvre koncentrálni, és még az mp3-at is hangosabbra vettem, hogy még a hangjukat se halljam. Ezzel persze csak azt értem el, hogy egy nagy lépést tettem a halláskárosodás felé, de a lényegen nem változtatott. Előttem meg egy másik párocska smárolt kitartóan, erotikusan, még taperolták is egymást, de ezek legalább viszonylag hamar leszálltak. Már annyira ideges voltam, hogy a sírás kerülgetett, a fejem meg olyan lehetett, mint a terminátornak egy rosszabb pillanatában (állítólag alapból ilyen, de ha ideges vagyok, akkor néz csak ki igazán durván). És mindezt azzal a tudattal kellett elviselnem, hogy vár még rám a Posta, ahol újabb sort kell majd végigállnom.

A sors kegyes volt, és mégsem kellett, de a csomagomat persze alig bírta a kisasszony megtalálni, ami normál körülmények között még vicces is lehetett volna, de akkori idegállapotomban korántsem volt az. Csak azt nem értettem, hogy ha Sz-szel kezdődik a nevem, akkor miért a "B" feliratú fakkban kezd el keresgélni, és végül miért ott találja meg a csomagomat, ahol egyszer már nézte.

Egyéb nem történt, de jobb is, mert az már az idegösszeomlást feszegette volna.

Konklúzió: utálom ezt a várost, ezt a bűzös trágyadombot, ezt az összegraffitizett ocsmány romhalmazt, és el akarok innen menni. A hosszú távú életcélom meg is van.