halál bejegyzései

Hosszas halogatás után eljutottam végre oda, hogy nekifogjak egy alapítvány 2010. évi anyagának lekönyveléséhez.

Az alapítványt egy bizonyos szakmai tagjai alapították azért, hogy a bajba vagy szorult helyzetbe jutott társaikon segíteni tudjanak némi kis pénzzel. Rendes dolog tőlük, több ilyen kéne. A szociális segélynek számító támogatásokhoz kérvényt kell írni, amelyhez csatolni kell egy környezettanulmányt, és az indoklásban megfogalmazott kérést a megfelelő papírokkal kell alátámasztani. Ezt az egész kupacot elbírálja a szervezet vezetősége, és dönt a kifizetésről, valamint annak mértékéről. A megítélt segélyeket egyszerre utalják, de persze kérvényezőnként külön, így egy-egy utalási napon telefonkönyvnyi vastagságú melléklet halmozódik fel, ami mögött tragikus emberi sorsok tömegei bújnak meg. Egy kérvény, 5-20 oldalnyi betű, egy vagy több tönkre ment élet. Ez egy kupac, és ebből van előttem 6x10 centi. Körülbelül.

Az egyetemen nem véletlenül nem a szociális szakirányt választottam anno. Szenvedést és nyomort úton-útfélen látni, még a szemem is hiába hunynám be — indokoltam a döntésem akkor, — minek még ennek is szentelnem az életem? De úgy látszik, hiába döntöttem a területfejlesztés szakirány mellett, nem úszom meg, mert ha a szervezet könyvelését megfelelő módon akarom végezni, el kell olvasnom a kérvények mellékleteit is, legalább nagyjából.

Ennek a bejegyzésnek a gondolata abban a pillanatban fogalmazódott meg bennem, amikor megláttam az alapítvány január 26-i bankszámlakivonatát: 25 embernek összesen 685000 Ft kifizetés. Anonim módon hadd mazsolázzak a kérvényekből.

Környezettanulmány: "XYZ soproni (...) feleségével és egy kiskorú gyermekével él egy 42 m2-es lakásban Fertőszentmiklóson, amit hitelből vásároltak. Ennek a havi törlesztőrészlete 65000 Ft + a rezsi költség, ami még kb. 40000 Ft. Havonta a családi kasszába nettó 200000 Ft került, amíg a dolgozó el tudta látni a munkáját. A kiadásaik már így is meghaladták a bevételük 50%-át, a mi a rezsiköltségből és a lakástörlesztésből áll. (...) Sajnálatos módon a fent nevezett dolgozó egyre rosszabb állapotba került a gerincproblémái miatt, így a (...) munkáját és a másodállását sem tudja folytatni. Kórházi ápolásra szorult. Március óta betegállományba van és ez év decemberében újra műtéti beavatkozásra van szükség. Ebből kifolyólag súlyosan lecsökkent a Család jövedelme és így a kiadásaikat nagyon nehezen tudják kifizetni. Kérem a tisztelt kuratóriumot, hogy a fentieket figyelembe véve , a dolgozót, sziveskedjenek, nagyobb összegű segélybe részesíteni". A kihagyásokat leszámítva betűről betűre idéztem. Mellékelve orvosi papírok, ambuláns kezelőlapok, zárójelentések, gyógytornászi kezelőlap. Ezért 50000 járt.

Következő: "A segélyt kérő egyedüli kereső a családban. Rokkant édesanyját is ő tartja el. Egyébként is nehéz körülmények között élnek, és a temetés költségei nagyon megterhelték a családot anyagilag." Egy temetés Tuzséron 204640 Ft, plusz 50000 a koszorú. Ebből 15-öt állt az alapítvány.

Következő: indoklás: "tartósan betegállományban voltam", környezettanulmány: "Kétszobás családi házban élnek, feleségével, és két gyermekével. A felesége alacsony jövedelemmel rendelkezik, a házon jelzálog van (2000000 Ft)." Sportolás közben megsérült a bokája, és hetek óta nem tud dolgozni. 15000 Ft segíti ki a bajból. Kisegíti ennyi a bajból?

Következő: gyermek születése, legyen valami jó is. Elolvasva a környezettanulmányt azért nem olyan rózsás a helyzet. Kölcsön, miegyéb...30000 Ft.

A következő a szülei lakhatásának támogatásához és újszülött gyermeke neveléséhez kér egy kis segítséget. 30000 Ft.

Aztán haláleset a hosszú és költséges kezeltetés után. Egy temetés Szekszárdon 172965 Ft plusz egy kicsi. 15000 jár cserébe.

Nemrég vásárolt ház 5200000 Ft-os kárral. Mellette állapotfelmérés, szakértői vélemény, környezettanulmány. 100000 Ft-ot kapott.

"2009.12.29-én nyugdijbavonulok a hoszadalmas ügyintézés miatt K.G. Március Áprilisban várhatom az esö nyugdijamat feleségem kiss rokkant nyugdijas, megtakaritásom sajnos nincs. Idáig családos munkásszálláson laktúnk nyugdijbavonulással ez megszünik a költözésemet olcsobban sajáautovalés kölcson kért utánfutoval és legkvesebb két forduloval tudom meg oldani a családi lakásom pesthez 160 K.M.-re van. Ezek a problémák meg oldásához kérem a seditségüket." A helyesírást nem azért hagytam meg eredetiben, hogy szórakoztassak vele. Egy ilyen történet ezzel együtt kerek és sokatmondó. 15000 Ft.

Indoklás: "12.23-án hosszú, súlyos betegség után gyermekem elhunyt". Az anyakönyvi kivonat alapján született: 2003.09.04., meghalt: 2009.12.23. Temetési költségei összesen 179626 Ft-ot tettek ki, 75000 Ft segélyt kapott.

Folytassam? Csak röviden.

Következő: édesanyám halála.

Aztán: édesapám halála.

"2009.11.23-2009.12.09-ig kórházi kezelés alatt álltam, szív-koszorúér műtétet végeztek."

"2009.12.23-án édesanyám meghalt. Hosszasan ápoltuk, komoly kórházi és gyógyszer kiadással járt. Két kiskorú gyermeket nevelünk, a feleségem több éve munkanélküli". 20000 Ft.

"2009.09.11-én Kórházba kerültem, ekkor derült ki, hogy bal szememre 100%-os látásromlás állt be, zöldhályog miatt ami a jobbszememre is átterjedt (...)" 75000 Ft

További két kórházi kezelés és kilenc haláleset, mellékelve a szörnyű körülményekről készült tanulmányokat, és ez csak egy kifizetési napon. Februárban újabb kéttucatnyi határozat, 29 négyzetméterre szült második gyerek, kezesség bebukása, halálesetek és egyéb okok miatt. Ez így megy tovább vastag kupacokon keresztül, amiket még nem is olvastam el, és akkor hol van még az árvíz...?

Ez csak egy szakma képviselőiből tevődik össze, szakmából meg sok van. Mennyi gyötrelmes élet, mennyi nyomor és szenvedés... Ezért nem szeretem (bár sokszor én is ebbe a hibába esek), amikor valaki a fűtött irodában ülve, vagy a szülei által támogatva, érettségire kapott kocsiban furikázva ugatja le a szerencsétlenül járt embertársait, és papol a gyenge elhullásáról és az erősek életben maradásáról. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért a sors elém teszi ezt a viszonyítási alapot, hogy kicsit objektívebben kezelhessem eztán a saját problémáimat. Így egészen más fényben tűnik fel a "nincs pénzem ruhát venni" és hasonlók kérdésköre, igaz, egy hónap múlva nem biztos, hogy még mindig szem előtt tudom tartani mindezt. Elvégre mindenkinek a saját baja a legnagyobb.

Mielőtt nekilátnék a bejegyzés lényegi tartalmának megírásába, elöljáróban két dolgot leszögeznék:

1. Ez egy 'mozgó bejegyzés', azaz rendszeresen frissíteni fogom, és minden ilyen alkalommal aktualizálni fogom a dátumot is, így egyeseknek majd úgy tűnhet, mintha Déja vu érzésük lenne, holott nem lesz az nekik. Bővebben alább.

2. Másoknak viszont ízléstelennek tűnhetnek majd az itt leírtak, és ezt a képembe is lehet dörgölni, de igyekszem úgy fogalmazni, hogy mindenki megértse a motivációimat, és ne kelljen felesleges támadásokat elhárítanom.

Mert miről is van szó?

Január 10-én ugye meghalt a nagybácsim, amiről már így is jó pár bejegyzést írtam (és még lesz legalább egy, az ügyintézés kálváriáival kapcsolatban), és mint tudjuk, elvileg én fogom örökölni minden ingó és ingatlan vagyonát. Vagy nem. Ez majd a következő hónapokban fog eldőlni, nem is foglalkozom most a témával. A lakás lezárva, és a hagyatéki tárgyalásig ez az állapot nem is fog megváltozni, így csak annyit tudok, hogy az ajtón belül iszonyú szemét és kosz, valamint iszonyú mennyiségű felhalmozott érték található. Természetesen ide sorolom a 60 forintos könyveket, és a 10 forintos másolt hangkazettákat is, mert valahol azok is értékesek, ha máshogy nem is, eszmeileg mindenképpen. Van azonban egy pincerész is, ami nincs hatóságilag lezárva, és kulcsom is van hozzá. Hozzáférek mindenhez, ami ott található, márpedig nem kevés cucc található ott, ezt elhihetitek nekem.

Ez egy kész kincsesbánya. Tartós élelmiszer, alkohol, antik rádiók és alkatrészek, családi fotók, régi iratok és számtalan kacat van ott felhalmozva, de lépni is alig lehet tőlük, annyi van belőlük. Nem is tudom, mi minden. Függetlenül attól, hogy végül kié lesz a lakás, ez a kincshalom az enyém, dagonyázhatok benne kedvemre, és amit értékesnek találok, azt megtarthatom belőle. Még csak nem is tehetnek ellene, bár nem hinném, hogy bárkinek bármi kifogása lenne ezzel kapcsolatban. (Most jön az esetlegesen undorítónak található rész:) Csak a teljesség kedvéért írom le, hogy a temetés, a kórház és egyéb költségek eddig 172100 Ft-ra rúgtak, és ezt úgy kellett előteremtenem, hogy közben további 800000 Ft költség vár kiegyenlítésre, szóval baromi rosszul jött ez a kiadás. Amikor a helyszínelés előtt a szükséges papírokat kerestem, találtam némi készpénzt, amit magamhoz vettem, és ami persze a temetés árának töredékére sem elég, de azért leírom. Mivel tegnap megjött a számla is, megpróbálok az újpesti önkormányzattól temetési segélyt kérni (15-30 ezer forint), és mivel a nagybácsim tagja volt a szórakoztatóipari kamarának, tőlük is igényelhetek 50000 forintot (állítólag). Jogos lehet az elvárás, hogy — ha már úgy állom a szükséges kiadásokat, hogy nem tudom, viszontlátok-e az egészből egy fillért is — megpróbáljam valahol kompenzálni a dolgot, például a pincében található holmikkal. De nem erről van szó. Ezek a dolgok valóban jól jönnek, bár semmi szükségem rájuk, tökre meglennék nélkülük, és egyik sem létfontosságú. Ha viszont végül nem az enyém lesz a lakás (és tartalma), hanem az államé, akkor ez a sok holmi mind a kukában landol, értéktől, hasznosságtól függetlenül. A józan ész többszörösen is azt diktálja, hogy megmentsem, amit tudok, és amíg tudom, hiszen nekem egy vacak fekete-fehér fénykép is értéket jelenthet, míg másnak az csak egy vacak fekete-fehér fénykép. Másrészt az élelmiszerek romlandók, szóval ha ott hagynám őket, akkor azok így is, úgy is szemétté válnának. Szintén a józan ész diktál akkor is, ha mégis az enyém lesz a lakás, hiszen akkor mielőbb használható, lakható állapotba kell hozzam, hogy eladhassam vagy kiadhassam, és ez temérdek idő és pénz. Említettem már, hogy nekem ezekből van a legkevesebb?

Szóval most az a projekt, hogy alkalmanként ellátogatok oda, és ami a táskámba, meg a két kezembe elfér, azt elhozom onnan, avagy kidobom, attól függően, hogy jó valamire vagy sem. Sajnos tényleg rengeteg dolog van ott felhalmozva, amiket végignézni is nagyon sok idő, egyszerre kidobni meg külön pénzbe kerülne, mivel konténert kéne rendelni hozzá. Néhány apróság viszont mindig elfér a ház kukájában, így időt is spórolhatok az alkalmankénti látogatással (feltéve, hogy végül én rendelkezek a dolgok felett). A nagybácsim — a régi öregekhez méltón — atomtámadásra spájzolt. Nyilván ebben szerepet játszott egyrészt a háborús időszakok ínséges idejének emléke (többé nem akarok éhezni!), ami már nagyanyámnál is befigyelt, másrészt a korral járó korlátozottsághoz való idomulás, azaz ha valami okból kifolyólag nem tudna boltba menni, akkor azért legyen a háznál kaja. Harmadrészt ő az a tipikus, "jó lesz az még valamire" öregúr volt, így minden szart megőrzött, aminek bármi funkciója van vagy lehet.

Ebben a bejegyzésben időről időre regisztrálni fogom, hogy mit találtam, és azzal mi lett (rövid sztorikkal körítve). Most az első két sétám eredménye következik, a többit pedig majd update-enként toldozgatom hozzá. Ja, és ha valakinek kellene valami a ki nem dobott holmik közül (nyilván nem kaja...), jelezze nekem, aztán egy találkozás erejéig megőrzöm azt.

(Ha valaki ezek után azt állítja, hogy látványosan hatalmasodik el rajtam a nyilvántartásiózis nevű könyvelő-betegség, hajlok arra, hogy igazat adjak neki.)

Elolvasom »

Volt ez a januári haláleset, amiről már oly sokat írtam. Elintéztem minden vonatkozó intézni valót, kifizettem a költségeket, összebeszéltem a rokonsággal, jártam az önkormányzatnál, ezek után pedig hátradőlve várhattam volna a március 23-át, de ez nem ment olyan egyszerűen. Amíg valami nincs letudva, nem hagy nyugodni a dolog. Állandóan eszembe jut, frusztrál, stresszel, rágja a lelkemet, megmérgezi a mindennapjaimat, főleg, ha valami kellemetlen dologról van szó. Ez most is így volt.

Hiába temetkeztem bele a munkába (avagy az temetett maga alá), hiába sokkolt még ennél is jobban a tudat, hogy nem leszek kész határidőre a szakdolgozatommal, ez a temetés dolog is egyre nyugtalanított. Ahogy az időpont közeledett, a nyugtalanság annál jobban nőtt. Mert ugye ez sem volt olyan egyszerű, hiszen három családtagunkat is egyszerre terveztük elbúcsúztatni. Először is nagyanyám legfiatalabb húgát, aki még novemberben halt meg (a három nővér majdnem pontosan 4 évente hagyott itt bennünket). Olyankor ugye nincs temetés, ezért tették át tavaszra. Ezt a néni lánya intézte (aki apám unokatestvére), ami ugye nem meglepő. Aztán ott volt a középső nővér, aki elsőként ment el, és aki a most meghalt nagybácsim felesége volt. Őt eredetileg a nagybácsim családjának sírhelyébe temettek el, hogy aztán majd együtt legyen a férjével, a sírhely azonban lejárt, nekünk pedig nem volt pénzünk meghosszabbítani azt, meg értelme sem nagyon lett volna, hiszen úgysem nagyon megy ki a temetőbe hozzá senki. Az a döntés született, hogy exhumáltatjuk őt, és a novemberben elhunyt húgával együtt szóratjuk el őket ott, ahol az édesanyjukat, meg nagyanyámat, így egy helyen lelhettek végső nyugalomra. Mivel apám unokatestvére nem nyomorog, magára vállalta az exhumálás és a szórás költségeit, ezért hát ezzel sem volt gond. Erre jött a nagybácsim halála, és mivel a távol lakó (és messze nem gazdag) rokonok is el akartak jönni a temetésre, kézenfekvő volt, hogy akkor egyszerre tartsuk meg a három szórást. Az összehangolás körülményessége megérne egy külön bejegyzést, de ez már nem érdekes.

Szóval ahogy közeledett a temetés napja, egyre inkább feszültté váltam. Az egészet a hátam közepére kívántam, és ennek megfelelően nem is nagyon hívogattam végig a fél világot. A nagybácsim segítőkész szomszédasszonya tájékoztatta a házban lakókat, meg azt a vén kurvát, aki állítása szerint élettárs volt, az meg az összes zenészeket. A dologban volt még annyi csavar, hogy a szertartás összevontan zajlott, 12:15-től, a szóráskor (12:30-kor) viszont már nem volt külön procedúra, és tartottam tőle, hogy a nagyothalló és baromi értetlen VK mindenkinek a fél egyet mondta, aztán majd botrány lesz belőle. Arra azért nem vettem a fáradságot, hogy újra felhívjam, és a szájába rágjam a dolgot, mert egy dög vagyok. Tudom, csúnya dolog, de annyira utálom az ilyesmit, hogy inkább hagyom jogveszteni a dolgot, és csendben lapítok. Egyik szánalmas tulajdonságom a sok közül. Jött aztán a tor kérdése is, amit szintén a rokon szervezett le, ott, a közelükben, és kérdezte, hogy apámék jönnek-e. Felhívtam őket (akiknek már vagy 2 hónapja szólnom kellett volna, de ezt is csak akkor tettem meg...), de nem lepődtem meg a válaszon: oda nem jönnek. Ki gondolta volna? Na igen, ha a harmadik felesége és a két testvérem nem egy bizonyos kisebbség köreiből került volna ki, és ha ebből anno nem lettek volna családi konfliktusok és neheztelések, talán szívesebben találkozna évek óta nem látott családjával (az igazival). Múlt héten aztán megint beszéltünk, hogy sajna-sajna, pont akkor kell a húgomat kórházba vinni valami kivizsgálásra, és hát nem tudnak jönni még a temetésre sem, mentsem őket ki mindenki előtt, ja és mikor megyek már megcsinálni az adóbevallásukat. Persze, nem elég hogy a család majd a "mikor nősülsz már meg?" és a "mi van a lányokkal?" kérdéskört firtatja, ami a fő oka volt annak, hogy kurvára nem akartam ezt az egészet, de még hallgassam az apámékra tett megjegyzéseket is. Akkor még nem tudhattam, hogy egyikre sem fog sor kerülni...de ha így folytatom, sosem érek a végére.

Pedig még azt is el akarom mesélni, hogy előtte való szombat reggel (14 óra) arra ébredtem, hogy "Úristen! Én mindenkinek azt mondtam, hogy a Rákoskeresztúri Köztemetőben lesz a temetés, holott ezt én ugye honnan veszem?". Másnaposságtól  gyötört szívem verése azonmód felgyorsult, holott még azt sem nagyon fogtam fel, hogy hol és mikor van éppen, majd gyorsan elkezdtem túrni bármilyen papír után, amiről megtudom, hogy pontosan hol lesz a szertartás. Az egyik temetési számlán meg is találtam, hogy "Új Köztemető", amitől rögvest levert a víz, ezért a gép elé ugrottam, és kigugliztam, hogy az a Kozma utcában van, ami egyáltalán nem Rákoskeresztúr, hanem Kőbánya. Ajjaj...de aztán láttam ám, hogy ez mind ugyanaz, bármennyire is ellentmondásos a dolog, és szép apránként meg is nyugodtam. Jellemző ám rám az ilyesmi, azaz, hogy csak megyek előre, és amikor már majdnem a célnál kell lennem, akkor merül fel bennem a kérdés, hogy egyáltalán jó irányba indultam-e el. Mellesleg borzalmasan kezdem utálni, hogy ilyen mértékben hülyülök.

Na, de jöjjön a  március 23., kedd. Ricsi elment iskolába, én elvégeztem a reggeli rutinomat, aztán szépen apránként nekiláttam öltözni. Borotválkozni nem volt kedvem, de nem is volt vészes a pofám (mondom én, közben meg a család lehet, hogy megszólt miatta), úgyhogy egyből a szekrényre vethettem magam. Tudni kell (bár anno már írtam), hogy nemigen vagyok ellátva öltönyös-nyakkendős felszereléssel, ami van, az meg eléggé ergya. Utálom is az öltönyt, meg az összes eseményt is, amin hordani illik, szóval értelme sem lenne ellátni magam belőlük (azaz ügyvezetőként most már volna némi haszna, csak nincs miből). Ennek megfelelően kénytelen voltam ugyanazt az összeállítást magamra ölteni, amit máskor is szoktam, — közte azt a bordó/csíkos inget, amit az első felvételkor elszaggattam egy kilincsben, és aztán jó szarul varrtam meg (de nem látszik), — és a helyzeten az sem segített, hogy a két héttel korábbi, jelmezes házibulira való készüléskor felfedeztem, hogy valójában két szett nadrágom és mellényem van. Pont ekkor tettem fel magamnak azt a kérdést is, a 15 farmeromat felleltározva, hogy azok közül miért csak 3-at hordok, amikor "ez is meg ez is milyen jó"? De ne térjünk el...  Az inghez passzoló nyakkendőt viszont sehol sem találtam, a másik meg nagyon nem ment volna az inghez, szóval a borostásság mellé még nyakkendőt sem vettem fel. A zakó válla tiszta por volt, ráadásul ekkor fedeztem fel, hogy a macskám bizony kihúzgált belőle szálakat (ahogy egy méregdrága pólómon is felfedeztem két apró lyukacskát, aminek következtében a macsek élettere újabb fél négyzetméterrel lett megrövidítve), a nadrág éle nem túl egyenes, a behajtásánál meg szintén poros. Ezt ugyan megszüntettem, de nem csoda, hogy úgy éreztem magam, mint valami szegény családból származó általános iskolás az évzárón. Hát, ha valakiben felmerült volna a gondolat, hogy buzi vagyok, az valószínűleg korábban csak igénytelen buzit láthatott (vagy engem, más ruházatban). Ehhez még hozzácsaptam egy elnyűtt oldaltáskát, hogy a jó hosszúnak ígérkező utazásra bekészíthessek egy könyvet, mert ugye szakirodalom meg házidoga, és minden perc drága.

Megnéztem a leendő útvonalat, aztán elindultam. Metróval a Deákig, onnan a Blaháig, onnan meg 28-as villamossal a temetőig. Egy kicsit ideges voltam, amikor a metró vagy 6 percig nem jött (hétköznap!), és még jobban, amikor a villamosnak sem volt híre-hamva vagy 20 percig, holott 10 percenként kéne járnia. A dolog pikantériája, hogy a Népszínház utca és környéke Budapest egyik legbrutálisabb gettója (avagy településszociológiában jártas olvasóknak: slumja, mert a gettó ugyebár valójában nem azt jelenti, amire használjuk), amit elvileg tudtam is, hiszen a cégünknek anno itt volt a másik irodája. Hja kérem, nekünk hajdan még kettő is volt, most meg ez az egy is haldoklik. Ennek megfelelően egy fekete vonatot idéző sárga villamossal utaztam minimum 37 percet (amivel arra utalnék, hogy a kiíráshoz képest természetesen hosszabb volt a menetideje), és éppen délre érkeztem meg a temető főbejáratához. Gyorsan elszívtam egy cigit, de koszorú vásárlásával már nem volt időm foglalkozni, lévén nem tudtam, mennyit kell gyalogolnom a szóróparcellához, úgyhogy megint adtam az illemnek. Na mondom, nem elég a többi, még azért is megszólhatnak, hogy egy vacak virágot sem vagyok képes venni három ember temetésére.

Egyébként a parcella felé még jó irányban indultam el, de ha a másod-unokatestvérem nem vesz fel éppen az általam nem észlelt elágazásnál, akkor most valahol az Alföld környékén járnék, de legalábbis tutira lekéstem volna az általam (is) szervezett alkalomról. Lúzeeeeer! Na jó, így azért odaértünk, gyorsan lepacsiztam, lepuszizkodtam a rokonok egy részével (másik része gondolom ezért is bunkónak tart), majd beálltam a gyásznépbe.

Azt nem tudom, hogyan lehetséges, hogy minden egyes temetésen van valami, ami miatt legszívesebben fuldokolnék a röhögéstől, de az biztos, hogy mindig van ilyen. Vagy csak azért akarok annyira röhögni, mert nem szabad? Pedig ilyenkor a közvetlenül a haláleset után érzett gyász már általában a múlté, még ha a szertartás közben azért csak el is bőgi magát az ember (már aki), és talán nem merész feltételezés, hogy az elhunyt sem bánná, ha vidámság maradna utána. Amikor egy érdi barátom anyját temették (akiről kb. egy hónapja derült ki, hogy éppen nálunk dolgozott (még jóval előttem), aztán jól lelépett egy csomó ügyféllel), egy kopaszodó pasas aranyszőke parókáját tépte le a szélvihar, a hajdani legjobb barátom nővérének temetésén meg olyan hamisan jajgattak a siratóasszonyok, hogy azt is csak alig-alig bírtam ki röhögés nélkül. Most éppen a világi mondónő beszélt olyan hangsúllyal, mintha pszichésen sérült emberekhez próbálna nyugtatólag szólni, és minden tagmondat végét úgy elhúzta, ahogy a papok szokták prédikáció közben. Ez meglehetősen vicces volt. Az már nem annyira, hogy a 15 percnyi szépenszólás 12. percénél a nagybácsimról még egyetlen mondat sem hangzott el, a zenész ismerősök meg mind ott forgolódtak, hogy akkor most jó helyen járnak-e. Jó, ezt nem én tárgyaltam le, a szervező rokon meg nyilván a saját anyjáról tudott inkább részletekkel szolgálni, a nagybácsimra csak a demográfiai adatokból kreált mondatok maradtak. A forgolódás egyébként akkor sem maradt el, amikor a két urna tartalmát a földbe sikerült juttatni, mert mind azt kérdezte, mikor jön a nagybácsim. Azt nem tudhatták, hogy az első urnában egyszerre voltak a két nővér hamvai, és a másik urna éppen a nagybácsim földi maradványait tartalmazta, de amikor ezt közöltem velük, megnyugodtak.

Miközben ott álltunk a dermesztő hidegben, és a családtagok elkezdtek az autók felé orientálódni (torozásra való lelépés céljából), az általam nem ismert zenész kollégák mind elém járultak, hogy megosszák velem a nagybácsimmal kapcsolatos történeteiket, amik engem mind nem érdekeltek, és különben is, az egész család rám várt. Azért jó pofát vágtam a dologhoz, közben pedig óvatosan, apránként irányítottam a testem a kívánt irányba, majd hirtelen kimententettem magam, és gyorsan leléptem. Volt egyébként olyan is köztük, aki néhány szép szó után óvatosan rátért arra a problémájára, hogy ott van neki az a sok kazettája, magnót meg már nem kapni, és hát a nagybácsimnak annyi jó cucca volt, és nem lehetne-e, hogy... No comment...

Az autóban aztán 20 percen keresztül senki nem szólt a másikhoz, és még a tor helyszínén is csak a "szép időnk" van stílusú megszólalások domináltak, egészen a(z éhgyomorra megivott) második pálinkáig, amikor is hirtelen rájöttünk, hogy mi egymás baromi régen nem látott rokonai vagyunk. Ekkor megoldódott a nyelvünk, és majdhogynem ott folytattuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, de mire igazán belelendültünk volna, a vidékieknek már menni kellett, ami felrobbantotta az egész asztaltársaságot (vélhetőleg a következő temetésig). Jellemző, hogy ilyenkor egy csapásra a 979-ke szerepbe kerülök, amit igazából én húzok magamra, de most megerőszakoltam magam, és juszt is előttük gyújtottam rá. Csak 30 éves vagyok már, a fene egye meg! És láss csodát, mindenki úgy vette, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Az is.

Fizettünk, azaz én nem, mivel a rokon nem volt hajlandó tőlem elfogadni egy vasat se (pedig hát 16 személyre nem kevés a költség, meg ugye a mondónőt is ők fizették ki), aztán eldobtak Csepel központjába, ahonnan seperc alatt hazaértem. Otthon aztán letéptem magamról az utálatos göncöket, és egy nagy sóhajtással nyugtáztam, hogy "na, ez is letudva".

folytatás innen

Tudni kell a nagybácsim lakáscsengőjéről, hogy valami elképesztő hangja van. Ahogy megszólal, szinte infarktust kap az ember. Mondhatnám, hogy még a halottak is feltámadnak tőle, de sajnos a gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy ez nincs így. Ahogy a horrorfilmekben sejti az ember, hogy most mindjárt megijed, mert a vonósok is egyre hangosodnak, meg a jelenetből is következik, és hiába készül fel, mégis tényleg megijed, úgy voltam most én is. Cserébe viszont örültem, hogy végre történik valami, mert már kezdett nagyon idegesíteni a két barátnő.

Megjöttek a halottkémek, egy férfi meg egy nő. Nagyon kedvesek voltak, de mégsem éreztem rajtuk megjátszott együttérzést, hanem csak amolyan ragadós nyugalmat. Ilyen helyzetben még sosem voltam, és mivel nem tudtam, mi fog történni, ez némileg izgatottá tett. A nő — akin utólag vettem észre a kabát alatti orvosi köpenyt — bement a szobába, hogy megvizsgálja a nagybácsimat, a hapsi meg egyből elővett egy kupac papírt, és miután csináltam neki egy kis helyet a konyhaasztalon, nekilátott kitölteni azokat. A doktornő feltett pár kérdést az aznapi eseményekkel és az előzményekkel kapcsolatban, majd miután metakommunikatív pillantásokkal megbeszéltük, hogy a kapzsi öreglánytól semmi okosat nem fog megtudni, a továbbiakban inkább hozzám intézte a szavait és a kérdéseit. Mert az öreglány persze elkezdte a kályhától, de a feltett kérdésekre semmi esetre sem adott releváns válaszokat, szóval ott és akkor haszontalannak számított. Viszont amikor senki sem kérdezte, rögtön rázendített az "írunk papírt, és tanúsítjuk, és ennek a szegény gyereknek akarta a lakást" kezdetű monológra, én meg csak képzeletben az ég felé fordítottam a tekintetemet, hiszen mi a nyavalyának kell ezt a halottkémeknek tudniuk? Mi közük van hozzá? Mindenesetre közölték, hogy értesítették a halottszállítókat, és a rendőrséget, mivel az öregúr egyedül élt a lakásban, és azt le kell záratni a hagyatéki tárgyalásig. Hmm — mondom — szóval ha valaki kölcsönadott valami tárgyi dolgot, akkor az arra keresztet is vethet, hacsak az örökös nem értesíti majd utólag, és nem ad mindent vissza neki magától. Szép kis eljárás, miközben persze az is érthető, hogy a törvény védi a hagyatékot (az örökös leendő örökségét) a széthordástól.

Szóval ismét várakoznunk kellett, ezúttal a rendőrökre. Amíg ők útban voltak, spontán beszélgetés indult. Elmondták, mi lesz a teendőm ezután, mire figyeljek, hova menjek, aztán egy-két személyes dolog is elhangzott. Most nem arra gondolok, amikor az öregasszony elregélte, hogy ők kapcsolatban voltak, csak nem költöztek össze, nehogy elvesszenek az özvegységgel járó előnyök (ami így, ahogy van, nem igaz), hanem hogy van-e nekem hol lakni, mert úgy kellemetlen lenne, ha úszna az örökség, amiért nem készült végrendelet, és hasonlók. Hogy ne végtelenítsem a sztorit, átugrok arra, amikor megjöttek a rendőrök.

Két fiatal srác jött, akik szemmel láthatóan barátok is voltak. Egyikük csicska kis őrmester, másikuk törzsőrmester — már amennyire felismerem még a rendfokozatokat. Előbbi férfiként nem túl vonzó, ráadásul az a tipikus rendőr, akinek a beszédéből egyszerre érződik az egyszerűség, és a rendőri zsargonhoz való szigorú ragaszkodás (kb: 'na most itten felvesszük a jegyzőkönyvet a fennforgásról, aztán hatóságilagilag lepecsételjük a helyszín bejáratát'), miközben a másik egy baromi helyes srác volt. Ha nem lennék párkapcsolatban, és nem ott és nem akkor lettünk volna, hanem mondjuk az Alteregoban, simán bepróbálkozom nála. Tökéletes alak, gondosan belőtt haj, kis szőrpamacs az arca megfelelő szegletében, és egy ezüst gyűrű a mutatóujjon, ami hát legalábbis sejteni enged ezt-azt. Amikor megjöttek, leváltották a halottkémeket, és a magasabb rangú (az egyszerűbbik) újabb kérdésekkel bombázott bennünket. Ezek már sokkal inkább rendőri szempontokat követtek, azaz kábé azt, hogy nem öltük-e meg az elhunytat, tényleg magától halt-e meg. Aztán közölte, hogy le lesz pecsételve az ajtó, ami után senki nem léphet be a lakásba, amire az öreglány rögtön elkezdett sápítozni, hogy hát neki mennyi mindene van ott, és azokkal mi lesz. A rendőr erre engedélyt kért tőlem (azaz ő is rögtön levágta, hogy én vagyok ott a tárgyalópartner), hogy a nő összeszedheti-e a holmijait, mielőtt távozunk, és elviheti-e azokat. Mondom persze, amire az addig csak szóban undorító öreglány tettleg is undorítóvá vált.

Merthogy bottal-közlekedése ellenére is szélsebesen kezdett el rámolni, és halmozni, persze úgy, hogy lehetőleg minél jobban útban legyen. Az előszoba kellős közepén látott neki kupacokat alkotni a saját és a kiszemelt holmikból, hogy azt majd le kell hordani a kocsijába. Nemcsak az általa ismert helyen fellelhető dolgait szedte össze, hanem beletúrt mindenféle kupacokba, és ha valamit kiszemelt, rögtön rákérdezett, hogy azt megtarthatja-e emlékbe, és elmondta, hogy nekem az úgysem kell. Mondom, vigye, mit bánom én, nem is én rendelkezem felőle, hiszen vagy valaki más vagy az állam örököl, legyen azok baja az a pár fénykép meg CD lemez. Közben oda kellett adnom a kulcsokat, és mivel tudtam, hogy a felső szomszédnál is van egy párosítás, őt is felzargattam. Öreglányon és a kupacain át, majd vissza, de legalább volt mit csinálnom. A felső szomszéd egyben a közösképviselő is, ezért rögtön mondta, hogy a gázt el kellene zárni, és menjünk le a pincébe, hogy ezt megtehessük. Nem sikerült végül, mivel a kulccsal alig lehetett megmozdítani azt a kallantyút, ezért inkább a lakásban zárogattam el a csapokat, aztán nekiláttam a vízóra keresésének. Nem találtam meg, a víz tehát maradt. Úgysem használja senki.

Az öreglány ekkor valahol a hűtő kirámolásánál tartott, hiszen "úgyis csak megromlana", miután pedig mindenki elintézte a dolgát, összegyűltünk a konyhában, és várakozni kezdtünk. Ismét. Volt vagy 10:30, engem pedig újra idegesíteni kezdett a tudat, hogy nincs nálam a telefonom, és emiatt nem tudom felhívni a Ricsit. Gondoltam, felhívom magam vonalasról, hátha felveszi, de ezt aztán elvetettem. Majd hazaérek. A konyhában az öreglány először szövegelt, mint atom, megint elmondta, hogy hát nekem akarta a nagybácsim a lakást, de itt már jellem (vissza)fejlődésen esett keresztül, mert ezúttal már azt is hozzátette, hogy "meg neki". Ó, mondom, nofene, de gyorsan változik a világ! Egy órája még csak ott tartottunk, hogy a kottákat meg az egyéb zenei dolgokat adjam má' neki, ja és persze valamelyik festményt (mondjuk a pipacsosat) emlékbe, most meg mindjárt kiderül, hogy itt különben is minden az ő jogos jussa. Baromira nem érdekelt, de az undor azért kezdett elhatalmasodni rajtam. Aztán elkezdett az asztalon túrni, és fényképeket mutogatni a rendőröknek, majd főzött egy kávét a kis csinosnak, végül — hál' Istennek — elhallgatott. Hallgattuk a csöndben az órák ketyegését, mert a gyenge beszélgetési próbálkozásokkal ekkor már felhagytunk, én meg egyre fájlaltam a hátamat. Az idegességtől van — gondoltam, — de ekkor még nem tudtam, hogy majd másnap mozdulni is alig bírok a láztól. Külön öröm volt, amikor az egyszerűbbik rendőr megjegyezte, hogy ő már érzi a szagot, mert neki ahhoz van orra. Hej, de kedves!

Majdnem fél 12 volt, amikor újra csöngettek. Már éppen kezdett elképesztően elviselhetetlen lenni a várakozás és a tehetetlenség, de végre megjöttek a halottszállítók: két testes, középkorú pali, egy nagyon magas, 40-es, meg egy alig 20-22 éves kis srácocska. Ez utóbbin eléggé meglepődtem, mert hát mi visz ebben a korban valakit arra, hogy halottakat emelgessen? Nem kérdeztem meg tőle, inkább kiszaladtam az utcára, úgymond rágyújtani. Valójában persze elmenekültem, hogy ne lássam amint a takarót leveszik, és emelgetni kezdik a ki tudja, hogyan kinéző nagybácsimat. Ha már eddig megúsztam, most végképp nem akartam halottat látni. Kicsit nehézkesen ugyan, de végül bezsúfolták a testet a fémkoporsóba — ekkor már visszamentem, — majd a magas pasi részvétét nyilvánította, adott egy tájékoztatót a temetéssel kapcsolatos dolgokról, aztán pár aláírás után távoztak. A rendőrök kiterelték az öreglányt, engem meg végigszalajtottak a lakáson, hogy nézzem meg, minden ki van-e kapcsolva, le van-e zárva. Az ágyon, a lepedőn ázott szalvétamorzsalékok, némi kificcent fekáliamócsing és egy nagy, nedves folt volt. "Ez így marad?" — kérdezte tőlem a rendőr, én pedig nem voltam képes rávenni magam arra, hogy összenyaláboljam a cuccot, és kidobjam. Majd ha megöröklöm a lakást, kitisztíttatom az ágyat a megfelelő eszközzel, vagy megcsinálja az, akinek érdekében áll, addig így marad.

Az ajtón leragasztották a zárakat, majd a suttyóbbik rendőr felajánlotta, hogy elvisznek egy darabig, bár nem volna szabad. "Legalább ennyivel is beljebb vagy" — mondta, ezúttal a tegeződést választva, mivel egyébként hol magáztak, hol tegeztek. Nagyon rendes volt tőlük ez a felajánlás, én pedig éltem a lehetőséggel, és az a pár saroknyi kocsikázás is nagyon jól jött, mivel az éjszakában jeges szél tombolt, nekem pedig egyre jobban sajogtak az ízületeim. Míg a téren átvágtam az 1-es villamos megállója felé, reszkettem a hidegtől, és nem is tartott sokáig eldönteni, hogy nem fogok éjszakaizni. Fogtam inkább egy taxit, amivel éjfélre már otthon is voltam.

Még mindig csak egy kicsit fogtam fel a történéseket, de azt már éreztem, hogy szükségem van egy korty szíverősítőre, amiből aztán jó pár korty lett (másfél deci Becherovka). Egyszerűen kellett, és ha emiatt alkoholistának tartotok, igazatok van, de azt sem bánom. Mondanom sem kell, hogy pillanatok alatt berúgtam (pedig vacsoráztam is), így nem tűnt fel, hogy már ekkor meglódult a lázam. Ricsi vette csak észre, de ekkor még elhessegettem, hogy tutira csak idegi alapon van. Nem lett igazam.

És hogy mi minden folyománya lehet egy ilyen esetnek (kórház, temetkezés, rokonság, hivatalok, főorvosok, stb.) arról majd egy másik alkalommal értekezek.

Éppen egy hete történt — ezért most már igen aktuális, hogy megírjam, — hogy...

...a Ricsivel az ágyban hevertünk, és néztük a TV-t. A Fekete Vipera ment éppen a Comedy Centralon, jó kedvünk volt tehát. Különösen szeretem ezt a sorozatot, mert imádom azt a tömény iróniát, cinizmust és szarkazmust, ami lényegében az egész tartalmát áthatja. Aki ismer, talán megérti, miért. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom, ami elég szokatlan ebben az időpontban, én sem tudtam hirtelen két-három hívónál többre gondolni. Amikor felnyitottam a készülék fedőlapját, láttam, hogy ott egy '+' jel virított, mivel a nagybácsim hívott. Azért '+', mert a felesége az én szóhasználatomban csak 'Kereszt' volt, mindenki keresztanyja. Nekem szinte az igazi.

Vannak azok a telefonhívások, amiknek már a csörgéséből tudni lehet, hogy baj van. Ebben a pillanatban én is biztos voltam benne, hogy ha felveszem, nem fogok örülni annak, amit majd hallok. Férfi hang helyett női szólt bele, és ez önmagában igazolta a félelmeimet: meghalt a nagybácsim, a fogadott nagyapám. A barátnője és annak a barátnéja voltak nála, a mentőket már kihívták, egy óra múlva érkeznek a halottkémek is, és menjek gyorsan. Amíg összekészültem, megborotválkoztam, összedobáltam pár dolgot, az járt a fejemben, hogy "megmondtam előre". Meg is írtam. Ezért búcsúztam el tőle úgy, hogy adja meg a számomat az ismerőseinek, ezért voltam benne biztos, hogy akkor láttam utoljára élve. Persze az ember a nyilvánvaló ellenére is mindig reménykedik, és csak legyint: "Ugyan már! Örökké fog élni." Ő is azt hitte. Amikor a lakás kérdése szóba került, felháborodottan kérdezte, költői kérdésnek szánva, hogy "Miért, mennyi időm van még? 5 évem?". Nem volt annyi, még öt hét se jutott.

Út közben, ahogy Óbuda felé közeledtem, egyre azt variáltam magamban, mi fog vajon fogadni. Mikor halhatott meg, és mennyi ideje feküdhet holtan? Vagy a konyhában ül a székén, hátravetett fejjel? Büdös van a lakásban, rosszul leszek a látványtól? Szinte blaszfémnek ható kérdések ezek, de én még sosem láttam halottat. Élőhalottat már kétszer is — köztük a Keresztet is — de valódi halottat még sosem. Féltem tőle. Legalább kérdeztem volna meg a telefonban a részleteket, de van egy olyan tulajdonságom, hogy amikor ilyen nagy horderejű dolgok történnek, akkor teljesen elveszek. Fel sem fogom a történéseket, és csak gépiesen cselekszem, sokszor éppen hülyeségeket csinálva. Hogy ez rossz vagy jó, azt mindenki döntse el maga, én inkább hasznosnak találom. Valahol végig észnél vagyok, és csak akkor fogom fel a dolgokat — azok minden káros következményével együtt — amikor már nem kell helytállnom. Most például a mobilomat hagytam otthon a nagy kapkodásban, így én sem tudtam a Ricsit értesíteni a fejleményekről, és a barátnők sem tudtak rákérdezni, hol járok. Szerencsére nem is akartak, de ezt — miközben éppen emiatt rohantam — akkor még nem tudhattam.

Amikor megérkeztem, megnyugodhattam, mert nem kellett halottat látnom. A nagybácsim az ágyában feküdt, egy pléddel letakarva. Orvos már látta, de a halottkémek még nem érkeztek meg. A két barátnő — az egyikük erőszeretettel nevezi magát élettársnak — persze rögtön nekem estek, és nekiláttak taglalni a dolgokat. Megtudtam, hogy előző nap a nagybácsim egész végig hányt, és semmi nem maradt meg benne. A végén már bélsár jött a száján...micsoda szörnyű vég.

Még elbúcsúzhatok tőle — mondták, de én ezt inkább mellőztem. Azt szerettem volna, ha az a termetes, nagy pocakú, mély hangú, kecskeszakállas öregúr marad meg az emlékeimben, aki az utóbbi 20 évben volt nekem. Az a mindig poénkodós, de mérgesen mégis rettenetes mennydörgéssel dorgáló nagybácsi, aki nagyapám helyett nagyapám volt. Ennek a képnek pedig már a legutolsó találkozásunk emléke sem tett jót. Talán majd elhalványul az emlék arról a  besárgultas-lefogyottas emberről, aki mögött már ott posztolt a Kaszás, tenyerén a homokórával...és akkor megint a pocakos öregúr lesz nekem.

Aztán a vénasszony (az idősebbik barátnő) rögtön rátért arra, hogy ők majd tanúsítják, hogy a lakást nekem akarta. Igen, igen, majd aláírnak egy papírt, kár lenne, ha elveszne a lakás, persze tudja, hogy ilyenkor ez nem illendő téma, de ne hagyjam veszni a dolgokat. Csak bólogattam — főleg annak, hogy nem illendő téma, — és rá hagytam. Valóban nekem akarta, de nem írtunk papírt. Hiszen annyi ideje volt még...5 év? Különben is, még le sem vettem a kabátomat, még szinte ki sem hűlt a nagyapám teste, és máris megy az osztozkodás? Undormány.

Vártuk a halottkémeket. Elvileg este hétkor volt váltásuk, valamivel ez után kellett jönniük. Közben újra és újra meghallgattam, hogyan halt meg, és hogy aláírnak majd egy papírt nekem. Kidobáltunk pár üres flakont, összeszedték a kacsát, hánytálat, ilyesmit (nagyon rendesek voltak, hogy utolsó óráiban ellátták), én meg nemigen tudtam mit kezdeni magammal, csak tébláboltam. Az agyam a leendő teendőimen járt. Meg kell találni pár fontos papírt — gondoltam magamban, — de ennek nem sok esélyét láttam. A lakás úgy nézett ki, mint amiben bomba robbant. Egy mindig is ráérős öregúr lakta, aki 8 éve élt egyedül. Mindent csak lerakott valahova, hiszen bármikor kellhet, de aztán jött érte a halál, és minden ott is maradt, ahol éppen volt. Papírok nagy kupacokban, tartós élelmiszer, ruhák, csavarhúzók, kacatok, műszaki cikkek, por és kosz. Aki megörökli, örököl vele egy igazán nagy nagytakarítást, több köbméter szemetet, és félmilliónyi felújítási költséget. Amíg túrtam, a nagyapám ott feküdt az ágyon, hanyatt, lábai kilógtak a takaró alól, én pedig szinte felé sem mertem fordulni. Egyszerre kísértett nagyanyám, a Kereszt és annak most meghalt férje, akik mind választási évben hagytak itt. 2002-2006-2010. Talán még a Halál is ott kószál — jutott eszembe, — és hiába próbáltam elhessegetni magamtól ezt a gondolatot...

Kicsit ugyan el tudtam menekülni az osztozkodó öregasszony elől, de hiába katattam a ganédombban, tényleg nem találtam meg, amit kerestem...aztán csengettek.

folytatása következik

***

Itt most kicsit abbahagyom, mivel a sztori nagyon hosszú, és nekem nagyon kevés időm van. Közben a párom otthon ki-tudja-mekkora lázzal fekszik, én pedig a vasárnap este ellenére is a munkahelyemen vagyok, hogy szembeszálljak a lehetetlennel. Az élők igényelnek most törődést tőlem, de majd a holtakra is visszatérek.

Defalla nemrég kifogásolta, hogy hol marad már a 979-költészet újabb gyöngyszeme, úgyhogy most álljon itt az ő kedvéért egy mélyenszántó filozófiai mű, mely szinte letaglózó naturalizmussal fest nyomasztó képet a születésről és az elmúlásról, és nem utolsó sorban az élet tragikus rövidségéről.

A versben megjelenő rövid történet természetesen a képzelet szüleménye, sőt, bevallom, eddigi életem során én is inkább csak mástól hallottam hasonló esetről.

Tehát akkor:

Elolvasom »

Nos, tegnapelőtt szerencsére nem következett be az, amit jósoltam, mert felfértem a buszra, sőt, még le is tudtam ülni rajta, és olvastam. Időben odaértem, és míg anyám dolgozott az üzletben, diót daráltam a kalácshoz. Szépen megérkezett a család, főztünk, ettünk, ittunk, aztán az új ebédlőasztal mellett a karácsonyi terítékek fölött megajándékoztuk egymást. Eddig szép és jó.

Később aztán felhívott a Roland, és boldog karácsonyt kívánt, meg én is neki. Sírt, hallottam a hangján. Gyorsan le is tette, de már késő volt, mert ez megalapozta a további hangulatomat. A napokban beszéltünk, és keserűséggel mondta, hogy nincsen senkije, és már alig várja a januárt, hogy végre külföldre mehessen. A kettő persze kissé üti egymást, de hát a részletekbe nem mentünk bele. Kézenfekvő lenne minden hasonló hívása alkalmával a képébe vágni, hogy "ugye, mennyit vesztettél azzal a próbálkozással?", de nem vagyok szemét. A legkisebb örömet sem okozna ez a diadalmas beszólás. Az alatt a majdnem 2,5 év alatt, amíg együtt voltunk mindig azt mondogattam neki, hogy legyen különb, mint mások, az a minimum tehát, hogy jó példával járok elöl. (Ezt csak a hangulatom illusztrálása végett:)

Ezután viszont rögtön eszembe jutott a Ricsi, aki szintén otthon volt ekkor, már napok óta, betegen. A Ricsiről pedig eszembe jutott, hogy ott vagyok anyáméknál, a testvéreim körében, és mégis egyedül vagyok, mert nem tartozom közéjük. Nem a válás meg a havonkénti látogatás miatt, hanem mert nem én vagyok ott, hanem valaki, aki szerintük vagyok. Az azonban egy más ember, és ha túlzás is lenne azt mondani, hogy annak köze nincs hozzám, lényegében ez az igazság. Idegenek között éreztem magam. Egy buzi az ultrakonzervatív családjában, aki mosolyog, de a mosolya nem őszinte, aki segít az ünnepi vacsora elkészítésében, de csak annyira, amennyire másnak is segítene. Ez a mindent-borító mivolta miatt feloldhatatlan hazugság megmérgezi most már az édesanyám iránti érzéseimet is. Miközben szentestének a szeretetről és az örömről kellene szólnia, én fuldoklom köztük, és menekülni akarok. Lesem az órát, mikor lesz már alvásidő, reggel visszaalszom, amíg csak tudok, aztán kifogást keresek, miért megyek korábbi busszal, mint szoktam. Nem jó ez így. Apámékat egy évben kétszer látogatom meg, bár esetükben még mindig erős a hajdani megaláztatások okán érzett gyűlölet, és az egymás kölcsönös leszarása. Annak tehát van más oka is, változtatni sem kívánok. A színesen világító füzér fényében ott ülök lelkileg magányosan, és arra gondolok, hogy aki igazán kéne, az vagy 200 km-re van tőlem. Senki más nem is kéne...vagy csak részemről annyi, hogy végre borítsam a bilit, utánam a vízözön. Később azért beszélünk telefonon — én lopva, lehalkított hanggal, egy sötét és üres szobában, — boldog karácsonyt kívánunk egymásnak. Mindketten saját családi körünkben, ami esetemben olyan, amilyen.

Aztán felhívom a barátomat is. Éppen akkor akart ő is hívni. Hallom a hangjában, hogy fáradt, és hogy neki sincs jobb kedve, mint nekem, bár egészen más miatt. Nemrég halt meg az apja; ez még csak a második karácsony nélküle. Nem mondja ki, mert a maradék családja körében ül, és nem akarja elrontani a vélhetőleg épphogy összetákolt hangulatot, de én tudom, mert ismerem. Felszínes jókívánságok után hívom a következő számot.

A nagybácsim reszketeg hangon veszi föl. "Boldog karácsonyt kívánok" — mondom neki a szokásos zsiványos éllel, mire elmeséli, miért nem olyan boldog neki most ez a karácsony. Nemrég vásárlásból hazafelé tartva összecsuklott az utcán, és alig bírt hazakeveredni. Taxit kellett hívnia. De ez még hagyján, mert kedden, amikor egy barátnője becsöngetett, ajtót akart neki nyitni, de elesett a szőnyegben, és beverte a fejét a hűtőbe. Nem is bírt felállni onnan, bárhogy próbálkozott, és végül a mentők fektették be az ágyába. Azóta kerettel jár a lakásban is. Mindezt pedig azon a lefittyedt ajkas hangon mesélte el, amit már jól ismerek. Kétszer hallottam ilyet, egy-egy szerettemtől, és mindkettő után temetésre kellett mennem, amiből az egyiket ráadásul én 'szerveztem'. Ez lesz a következő szervezésem. Ma voltam nála — gyanítom, hogy utoljára,— és a látvány megdöbbentett. Egy nemrég még 136 kilós, majd' két méteres ember lefogyva, lógó bőrrel, remegő kezekkel, kócos hajjal, és amitől a jeges borzongás futott át a hátamon: besárgult bőrrel. Bár reszkető hangjával még a választási esélyeket latolgatta, még a lakása elidegenítését firtatta, nem hinném, hogy bármelyiket is megérné. Azért tudom olyan jól, ki mikor halt meg, mert eddig mindegyikük választási évben hagyott itt bennünket, engem.

Szóval jó kis körtelefon volt ez szenteste. A sírás kerülgetett, és amikor valami téma kapcsán, csak úgy mellesleg kifakadt belőlem, hogy "27 évemet úgy éltem le, hogy másoknak engedelmeskedtem", ebbe a mondatba olyan keserűség zsúfolódott bele, csak úgy spontán, hogy anyám egy kicsit meg is szeppent. Szólt ez annak a helyzetnek, hogy ott ülök, mint a hazugság manifesztációja, és annak, hogy úgy érzem, elvesztegettem életem legszebb éveit. A hajam megállíthatatlanul hullik, és ez mindig emlékeztet arra, hogy már betöltöttem a 3. X-et. Nem is tudok már magamra fiatalként gondolni. Az eszemmel persze tudom, hogy az vagyok, de nem érzem. Ez nagy teher a nap 24 órájában.

Ami pedig a hab a tortán, hogy amikor anyunál rákérdeztem, halaznak-e még, azt mondta, már egyáltalán nem. Annyira felment a gázár (trópusi halakról van szó), hogy olcsóbb volt beszüntetni az egészet. Hát a papagájokból meg lehet-e élni? Á, abból nem, az csak kiegészítő. Tengerimalac? Az is semmi. Nyulak? Majd húsvétkor. És akkor mi lesz jövőre?

Széttárt karok.

Szép az élet.

Volt egyszer egy piareklám, aminek az volt a szlogenje, hogy "Élj úgy, hogy ha leperegne előtted életed filmje, érdemes legyen végignézni". Könyvekben és filmekben is gyakran emlegetik, hogy halálunk előtt lepereg előttünk az egész életünk, amit — gondolom — csak akkor élvezünk igazán, ha végül mégsem halunk meg. Tudom, hogy ez nem kívánságműsor, de én emellett még arra is kíváncsi lennék, hányszor (és mikor) fordult elő olyan, hogy majdnem meghaltam. Az ilyen eseteket sokszor fel sem fogjuk, esetleg eszünkbe sem jut, milyen nagy kockázatot vállaltunk egy-egy merész húzásunkkal, de akad olyan is, amikor a maga komolyságában fogjuk fel, mennyire közel voltunk az elmúláshoz. És itt nem csak a halálközeli élményekre gondolok.

Például én is ugrottam el gyorsvonat elől, na persze nem annyira bravúrosan, mint a filmekben szokták, de ha nem vagyok elég gyors, néhány másodpercen belül tutira szétterült volna az arcom a mozdony ütközőjén. Kellett nekem egy be nem látható kanyarban átdzsalni a töltésen.

Volt aztán egy olyan igazi ereszd-el-a-hajamat tombolás is a budapesti éjszakában. Ki-ki berúgva, beszíva, 5-en egy autóban, a műjégpályán ralizva, forgalommal szemben száguldva, rikoltozva. El lehet képzelni. Ahogy Sándor György mondaná: "Valahol élveztem a helyzetet...ott nem". De attól függetlenül, hogy mennyire tetszett vagy nem tetszett, miközben egy piros lámpán száguldottunk át, egy taxis jobbról kis híján belénk vágódott. Pont én ültem ott. A sofőrök lélekjelenléte szerencsére megmentett minket a súlyos balesettől, de a mi vezetőnk nem mintha tanult volna az esetből, mert később sem lassított egy cseppet sem.

Mivel világ életemben óvatos voltam, mindig igyekeztem elkerülni a nyilvánvalóan balesetveszélyes helyzeteket, nem is esett túl sokszor bajom. Például amikor kis pöcsösként a játszótéren botoztunk, nekem mindig csak addig tartott a játék, amíg az aktuális ellenfelem az én botomat csépelte az övével (az ő botjával), és nem engem próbált megcsapkodni. Ennek ellenére néha rámtör valami vakmerő magabiztosság, ami utólag végiggondolva sokszor nagyon nagy hülyeségnek tűnik. Legtöbbször persze gyalogtúrák során teszek hasonlókat.

Ilyen eset volt, amikor egy novemberi estén felmentem a csóványosi kilátó jégpálya jellegű tetejére, és a 80-120 km/h-ás szélben próbáltam megtartani az egyensúlyomat a sötétben 1-2 fénykép erejéig. Hülyeség volt, belátom, simán leeshettem volna. Hasonlót tettem ugyanitt, csak nyáron, amikor a nem túl biztonságos korlát mellé lekucorodtam, és szépen kiültem a kilátó szélére, a lábamat lógázva a mélység felett. Ez nekem egyébként mániám, mert néha a hegyoldalak szakadékos peremén is késztetést érzek a kiálló sziklákra való kiülésre. Szerencsére nincs tériszonyom.

A kategória legvakmerőbb tette az volt, amikor 0 félsszel másztam fel a kékestetői lesiklópálya oldalában található, ráccsal lezárt, rothadó műugrósáncra. Nyilván nem analizáltam előtte a deszkák állapotát, de tekintve, hogy némelyik már hiányzott, vagy nyilvánvalóan szét volt rohadva, be kell látnom, itt is az életemmel játszottam. Még csak azt sem mondhatom, hogy szeretem az adrenalin áradását a testemben, mert nem. Egyszerűen ilyenkor csak nem foglalkozom a veszéllyel, sőt, nem is tartom veszélyesnek a dolgot.

A téli gyalogtúrák persze mindig rejtenek némi kockázatot magukban, hiszen egy rossz mozdulat, egy nagy esés a jégen, és máris kész a lábtörés vagy a bokarándulás, és máris megteremtődött a lehetőség a kihűlésre. Főleg, ha csak másodmagammal megyek, és a másiknak segítséget kellene hívnia egy térerőtlen környéken (ezekből jó sok van ám). El lehet mondani, hogy több esetben is csak a puszta szerencse mentett meg attól, hogy ott maradjak, mivel számtalan esetben semmiféle túléléshez szükséges holmit nem vittünk magunkkal. Úgy tettünk, mintha csak tavasszal vagy nyáron sétálnánk egyet az erdőben. Persze néhányan most a fejeteket csóválhatjátok, hogy (így utólag) túldramatizálom a helyzetet, mert hát itt nincsenek akkora távolságok, meg, hogy nem a Himalájában túráztam, de gondoljátok csak el, milyen lehet egy nyílt töréssel, másodmagaddal mondjuk 10-12 km-t megtenni a legközelebbi településig (éjjel, -8-10 fokban). Ilyesmi a helyszínen nem szokott eszembe jutni (előre meg főleg nem), pedig egy rossz lépésnek igazán nincs kis esélye. Egyszer annyira hülyék voltunk, hogy egy kétszemélyes éjszakai túrát szerveztünk magunknak a Börzsönybe. Napok óta esett a hó, és akkor már olyan 30 cm-es lehetett. Fogtuk magunkat, felültünk a szobi vonatra, majd onnan az utolsó busszal átbuszoztunk Nagybörzsönybe, ahonnan indulni terveztünk. Elvileg reggelre kellett volna Kismarosra érnünk. Mire leszálltunk a buszról, a hóesés ónos esőre váltott, és így mindjárt nem tűnt olyan jó bulinak az egész. Ott álltunk a szakadó esőben, 0 eséllyel arra, hogy hazaérjünk. Az utcákon egy lélek sem járt, mi pedig tanácstalanul toporogtunk a hidegben. Nagy nehezen aztán találtunk valakit, akitől megérdeklődtük, hogy hol találunk erre szállást, és szerencsére volt is ilyen lehetőség, ezért aztán mégsem kellett az erdőben megfagynunk.

De nemcsak télen sikerült az életünket veszélyeztetni, mivel nyáron meg a kiszáradást sikerült erősen megközelítenünk. A Cserhátban túráztunk, akkor még iránytű nélkül. Egészen addig úgy tájoltuk be magunkat, hogy "Előttünk van észak, hátunk mögött dél...", ezúttal azonban 12:30 körül értünk egy ötös elágazáshoz, majd a vélelmezett helyes utat kiválasztva egy újabbhoz. A kereszteződésben letettük a cuccot, és mindketten kiválasztottunk egy irányt, amin 100-150 métert gyalogoltunk, de egyikben sem találtunk turistajelzést. Mind az öt irányt kipróbáltuk, majd visszatértünk az előző ilyen brutális elágazáshoz, ahol szintén 'falakba ütköztünk'. Bár a térkép általában jelzi a különlegesen öreg vagy ritka fákat, ezzel sem lettünk beljebb, mert mindkét elágazásnál volt ilyen. Jobb híján kiválasztottuk a helyesnek vélelmezett irányt, és azon haladtunk tovább. Csak mentünk, mentünk, kanyarogtunk az erdőben, és fogalmunk sem volt, hol járunk. Mire fátlan környékre értünk, már elfogyott minden vizünk, és itt, a tűző napon csak súlyosbodott a helyzet. Bár a hegyről lejöttünk, fogalmunk sem volt, melyik oldalon, hiszen akármelyik irányban járhattunk, és a mondókás helymeghatározás sem vitt már közelebb bennünket, mert ahhoz tudni kellett volna, eddig hol voltunk. Cserepes szájjal és kaparó torokkal javasoltam, menjünk fel a következő hegyre, nézzünk onnan körül, és amerre háztetőket látunk, arra menjünk toronyiránt. Közben egy málnásban kötöttünk ki, amit ugyan már leszüreteltek, de itt-ott még találtunk a bokrokon néhány szemet. Ez ugyan mérsékelte a kínzó szomjúságot, de nem szüntette meg. Nagyon nem. Ezért én még beharaptam néhány éretlen szilvát az út menti fákról, de mivel a "kékszilva amikor piros, akkor még zöld", a nap hátralévő részében 500 méterenként fostam egyet. Kiszáradás ellen ez a legtutibb módszer, próbáljátok ki ti is. Azóta iránytű nélkül sehova.

Még egy érdekes esetet mesélnék el, aztán hagyom pihenni a szemeteket. Az előző eset után két nappal (ez egy egyhetes gyalogtúra volt), Hollókő közelébe értünk. A turistautakat vicces emberek találták ki, ezért úgy oldották meg, hogy viszonylag sík terepen az összes hegyre fel kelljen menni, majd persze mindegyikről le is. A következőre megint fel, és így tovább. A Hollókő melletti hegy tengerszinttől számított X. métere felett, elkezdtünk irdatlan méretű hangyabolyokra felfigyelni. Legalább egy méter átmérőjű tűlevélből, avarból, kéregrágcsálmányból összehordott dombocskák feküdtek a fák tövében, de 10 méterenként. Egy helyben állva is meg tudtunk számolni legalább 40-et, de ahogy haladtunk fel a hegyre, egyre újabb bolyokat láttunk. A jó félcentis hangyák meg 10 millió számra hemzsegtek. Hordták a cuccot a bolyba, felderítettek és a többi, ahogy ez hangyáéknál szokás. Ha egy pillanatra megálltunk, nyomban elkezdtek ránk is felmászni, és máris támadták a cipőfűzőnket, a zokninkat, amit értek. Mivel ekkor már ötödik napja gyalogoltunk, és csak a hivatalos útvonalból legalább 90 kilométert tettünk meg (+az eltévedések, amit nem tudok kiszámolni), jó lett volna megpihenni valahol egy kicsit., Erre viszont esélyünk sem volt a hangyarengetegben. Csak mentünk, mentünk, a bolyok pedig nem fogytak, ráadásul egyik nagyobb volt, mint a másik. Míg felértünk a hegytetőre, jól kifulladtunk, de pihenés nélkül kellett elindulni a másik oldalon lefelé, és arra sem volt más a helyzet. Végül persze levánszorogtunk a hegyről, és ahol már messze volt az utolsó boly is, leültünk legalább egy órára. Kifújtuk magunkat, ettünk, ittunk, cigiztünk, irodalomról beszélgettünk. Hogy ezután egy működő villanypásztorral lezárt, nyakig érő csalánnal szegélyezett szakaszon kellett átverekednünk magunkat, az már egy másik történet. A kockázatot itt is a bokaficam/lábtörés jelentette, mivel lelassulva esélyt adtunk volna a hangyáknak a sikeres csípésre. Néhány persze még nem jelentett volna gondot, de valahova leülve hamar összeszedtünk volna több százat is, az pedig már súlyos következményekkel járhatott volna.

Ezekről a helyzetekről tudom, hogy kockázatosak voltak, és az utolsót leszámítva mindet meg is lehetett volna úszni némi felelősségtudattal, előre gondolkodással. Sok másik helyzet azonban elkerülhetetlen. Egy épület homlokzatáról lezuhanó kődarab, egy rosszul sikerült esés, egy útpadkára felhajtó autó, egy semmiből előtűnő vonat mind egy pillanat alatt végezhet velünk, és nem tudhatjuk, ha néhány perccel előbb vagy később járunk azon a helyen, nem mi végezzük-e ott be az életünket a tényleges áldozatok helyett.

Akinek halálközeli élménye volt, gyakran második születésnapját ünnepli az eset évfordulóin. Nektek vajon hány születésnapotok lenne már egy évben? Nekem biztosan több, mint kettő.