halott bejegyzései

Éppen egy hete történt — ezért most már igen aktuális, hogy megírjam, — hogy...

...a Ricsivel az ágyban hevertünk, és néztük a TV-t. A Fekete Vipera ment éppen a Comedy Centralon, jó kedvünk volt tehát. Különösen szeretem ezt a sorozatot, mert imádom azt a tömény iróniát, cinizmust és szarkazmust, ami lényegében az egész tartalmát áthatja. Aki ismer, talán megérti, miért. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom, ami elég szokatlan ebben az időpontban, én sem tudtam hirtelen két-három hívónál többre gondolni. Amikor felnyitottam a készülék fedőlapját, láttam, hogy ott egy '+' jel virított, mivel a nagybácsim hívott. Azért '+', mert a felesége az én szóhasználatomban csak 'Kereszt' volt, mindenki keresztanyja. Nekem szinte az igazi.

Vannak azok a telefonhívások, amiknek már a csörgéséből tudni lehet, hogy baj van. Ebben a pillanatban én is biztos voltam benne, hogy ha felveszem, nem fogok örülni annak, amit majd hallok. Férfi hang helyett női szólt bele, és ez önmagában igazolta a félelmeimet: meghalt a nagybácsim, a fogadott nagyapám. A barátnője és annak a barátnéja voltak nála, a mentőket már kihívták, egy óra múlva érkeznek a halottkémek is, és menjek gyorsan. Amíg összekészültem, megborotválkoztam, összedobáltam pár dolgot, az járt a fejemben, hogy "megmondtam előre". Meg is írtam. Ezért búcsúztam el tőle úgy, hogy adja meg a számomat az ismerőseinek, ezért voltam benne biztos, hogy akkor láttam utoljára élve. Persze az ember a nyilvánvaló ellenére is mindig reménykedik, és csak legyint: "Ugyan már! Örökké fog élni." Ő is azt hitte. Amikor a lakás kérdése szóba került, felháborodottan kérdezte, költői kérdésnek szánva, hogy "Miért, mennyi időm van még? 5 évem?". Nem volt annyi, még öt hét se jutott.

Út közben, ahogy Óbuda felé közeledtem, egyre azt variáltam magamban, mi fog vajon fogadni. Mikor halhatott meg, és mennyi ideje feküdhet holtan? Vagy a konyhában ül a székén, hátravetett fejjel? Büdös van a lakásban, rosszul leszek a látványtól? Szinte blaszfémnek ható kérdések ezek, de én még sosem láttam halottat. Élőhalottat már kétszer is — köztük a Keresztet is — de valódi halottat még sosem. Féltem tőle. Legalább kérdeztem volna meg a telefonban a részleteket, de van egy olyan tulajdonságom, hogy amikor ilyen nagy horderejű dolgok történnek, akkor teljesen elveszek. Fel sem fogom a történéseket, és csak gépiesen cselekszem, sokszor éppen hülyeségeket csinálva. Hogy ez rossz vagy jó, azt mindenki döntse el maga, én inkább hasznosnak találom. Valahol végig észnél vagyok, és csak akkor fogom fel a dolgokat — azok minden káros következményével együtt — amikor már nem kell helytállnom. Most például a mobilomat hagytam otthon a nagy kapkodásban, így én sem tudtam a Ricsit értesíteni a fejleményekről, és a barátnők sem tudtak rákérdezni, hol járok. Szerencsére nem is akartak, de ezt — miközben éppen emiatt rohantam — akkor még nem tudhattam.

Amikor megérkeztem, megnyugodhattam, mert nem kellett halottat látnom. A nagybácsim az ágyában feküdt, egy pléddel letakarva. Orvos már látta, de a halottkémek még nem érkeztek meg. A két barátnő — az egyikük erőszeretettel nevezi magát élettársnak — persze rögtön nekem estek, és nekiláttak taglalni a dolgokat. Megtudtam, hogy előző nap a nagybácsim egész végig hányt, és semmi nem maradt meg benne. A végén már bélsár jött a száján...micsoda szörnyű vég.

Még elbúcsúzhatok tőle — mondták, de én ezt inkább mellőztem. Azt szerettem volna, ha az a termetes, nagy pocakú, mély hangú, kecskeszakállas öregúr marad meg az emlékeimben, aki az utóbbi 20 évben volt nekem. Az a mindig poénkodós, de mérgesen mégis rettenetes mennydörgéssel dorgáló nagybácsi, aki nagyapám helyett nagyapám volt. Ennek a képnek pedig már a legutolsó találkozásunk emléke sem tett jót. Talán majd elhalványul az emlék arról a  besárgultas-lefogyottas emberről, aki mögött már ott posztolt a Kaszás, tenyerén a homokórával...és akkor megint a pocakos öregúr lesz nekem.

Aztán a vénasszony (az idősebbik barátnő) rögtön rátért arra, hogy ők majd tanúsítják, hogy a lakást nekem akarta. Igen, igen, majd aláírnak egy papírt, kár lenne, ha elveszne a lakás, persze tudja, hogy ilyenkor ez nem illendő téma, de ne hagyjam veszni a dolgokat. Csak bólogattam — főleg annak, hogy nem illendő téma, — és rá hagytam. Valóban nekem akarta, de nem írtunk papírt. Hiszen annyi ideje volt még...5 év? Különben is, még le sem vettem a kabátomat, még szinte ki sem hűlt a nagyapám teste, és máris megy az osztozkodás? Undormány.

Vártuk a halottkémeket. Elvileg este hétkor volt váltásuk, valamivel ez után kellett jönniük. Közben újra és újra meghallgattam, hogyan halt meg, és hogy aláírnak majd egy papírt nekem. Kidobáltunk pár üres flakont, összeszedték a kacsát, hánytálat, ilyesmit (nagyon rendesek voltak, hogy utolsó óráiban ellátták), én meg nemigen tudtam mit kezdeni magammal, csak tébláboltam. Az agyam a leendő teendőimen járt. Meg kell találni pár fontos papírt — gondoltam magamban, — de ennek nem sok esélyét láttam. A lakás úgy nézett ki, mint amiben bomba robbant. Egy mindig is ráérős öregúr lakta, aki 8 éve élt egyedül. Mindent csak lerakott valahova, hiszen bármikor kellhet, de aztán jött érte a halál, és minden ott is maradt, ahol éppen volt. Papírok nagy kupacokban, tartós élelmiszer, ruhák, csavarhúzók, kacatok, műszaki cikkek, por és kosz. Aki megörökli, örököl vele egy igazán nagy nagytakarítást, több köbméter szemetet, és félmilliónyi felújítási költséget. Amíg túrtam, a nagyapám ott feküdt az ágyon, hanyatt, lábai kilógtak a takaró alól, én pedig szinte felé sem mertem fordulni. Egyszerre kísértett nagyanyám, a Kereszt és annak most meghalt férje, akik mind választási évben hagytak itt. 2002-2006-2010. Talán még a Halál is ott kószál — jutott eszembe, — és hiába próbáltam elhessegetni magamtól ezt a gondolatot...

Kicsit ugyan el tudtam menekülni az osztozkodó öregasszony elől, de hiába katattam a ganédombban, tényleg nem találtam meg, amit kerestem...aztán csengettek.

folytatása következik

***

Itt most kicsit abbahagyom, mivel a sztori nagyon hosszú, és nekem nagyon kevés időm van. Közben a párom otthon ki-tudja-mekkora lázzal fekszik, én pedig a vasárnap este ellenére is a munkahelyemen vagyok, hogy szembeszálljak a lehetetlennel. Az élők igényelnek most törődést tőlem, de majd a holtakra is visszatérek.

Kicsit gondban vagyok a Confessortól és Springtől is megkapott feladat teljesítésével, mert a stílusomból kifolyólag kevés olyan dolog jut eszembe, amiről még nem írtam a blogban. Rossz szokásom, hogy még a legelvetemültebb témával kapcsolatban is képes vagyok a mondandómba személyes élményt szőni, ami élőszóban lehet csak igazán idegesítő (huzamosabb idő után). Azért persze megpróbálom a lehetetlent, de még így is előfordulhat, hogy ebbe a 7 dologba olyan is belekerül, amiről már volt szó.

1. Betegesen félek attól, hogy megpillantok egy halottat annak nem természetes közegében. Természetes közegnek mondjuk az aszfalt számít egy csúnyán összetört orrú autó előtt — ez rendben van. De minden egyéb hely és szituáció a meghibbanást kockáztatja nálam. Ezt úgy kell érteni, hogy ha mondjuk az orrom előtt lőnének le valakit, akkor azt elviselném, de ha a lövés után fél órával bukkannék rá a holttestre, akkor már könnyen lehet, hogy egy elmegyógyintézetben kötnék ki. Ez a félelmem olyan erős, hogy túra közben, ha dögszagot érzek, inkább hunyott szemmel botladozom a dzsindzsában, amíg el nem ül a szag, mintsem meglássak egy 40 darabos feleséget vagy egy hókon nyomott anyóst. Ehhez képest az otthoni filmkészletem 95%-a horror, de hát nyilván így kompenzálok. Az éjjeliőr a hullaházban című film nem véletlenül gyakorolt rám komoly hatást (főleg az eredeti, dán verzió).

2. Ha nem szilárd talaj van a lábam alatt, nem érzem magam biztonságban. Repülőn, léghajón és egyéb légi járművön még nem tartózkodtam, de gyanítom, hogy legalább annyira reszketnék, mint a hajókon, csónakokban vagy leginkább a kompokon, amik különösen közel vannak a vízhez. Ez talán azért van, mert nem (nagyon) tudok úszni, szóval hajóra ne szervezzetek blogtalit.

3. Tériszonyom viszont egyáltalán nincs, pontosabban csak egyszer éreztem. Ez a parajdi sóbánya összetákolt faalkotmányán ért utol, 40 méteres sötét (azaz feneketlen) mélység felett. Addig csak álmaimból tudtam, milyen érzés ez, mivel álmaimban viszont borzalmas tériszonyom szokott lenni (még egy felüljárón is hason kúszva megyek át). Simán kiülök a rothadt kilátók szélére, vagy akár egy hegyoldal kiálló sziklájára is félelem nélkül kimászok. Klausztrofóbiám viszont (vélhetőleg) van, bár csak amolyan light verzióban. Ha beszorulok egy liftbe, leszarom, de ha valahol nem tudnék felegyenesedni, vagy leszorítanának, akkor őrjöngő düh törne rám.

4. Amikor katona voltam, az előttem már számtalan ember által viselt bakancsoktól gombás és baktériumos fertőzést is kaptam. Ezt egy ideig észre sem vettem, de az állandóan 100% nejlonból készült zoknik viselése olyan szintre tenyésztette ki a lábamon a flórát és faunát, hogy a szag szinte elviselhetetlenné vált. Komolyan, már én nem bírtam, hiába vezetett az első utam mindig a mosdóba, egy kiadós lábmosásra. Sőt, ezt még fokozni is lehet, mivel a mosás után is szagnyomot hagytam a szőnyegen — szóval tarthatatlan állapotok uralkodtak. Egyszer aztán megelégeltem ezt, elmentem a bőr- és nemibeteg gondozóba, majd a kapott kenőcsökkel és porokkal szépen kiirtottam a kis genyókat. Azóta csakis 100% pamut zoknit hordok, és akár enni is lehet a lábamról (ha esetleg valakinek ilyesmire támadna gusztusa, de a gombát már hoznia kell magával). Azért egy túrabakancsban végiggyalogolt nap után egyszer-egyszer még sikerül maradandót alkotni.

5. Amikor még egészen kicsi voltam, csak egy bizonyos barna macival tudtam elaludni. A szüleim három műszakban dolgoztak, ezért éjjelre gyakran magamra hagytak. Apám korábban ment a melóba, ezért anyám fektetett le aludni. Lefektetett, lekapcsolta a villanyt, bezárta az ajtót, és amikor az ablak előtt haladt el, én rendszeresen utána kiabáltam, hogy a macimat elfelejtette odaadni. Ekkor visszajött, odaadta a macit, majd ismét elindult. Ez mindennapos procedúra volt nálunk, bár nem állítanám, hogy szándékosan. A maci veszte végül a kutyám lett. A macit megsirattam, majd amikor a válás után anyu elvitte magukhoz a kutyát, azt is. Anyámat nem sirattam meg, ami azóta is rossz érzéssel tölt el, amikor eszembe jut.

6. Szintén egészen kis koromban, amikor a szüleim a kisállat kereskedésünket építették, sokszor nem tudtam magammal mit kezdeni. Volt, hogy otthon hagytak játszani, én pedig ilyenkor kisebb-nagyobb károkat okoztam. A legdurvább az volt, amikor megállapítottam, hogy a hörcsögünknek túl hosszúak a körmei, és egy olló segítségével terveztem változtatni a dolgon. Egy hatalmas olló egy 5 éves gyerek kezében mindenre képes, csak precíz munkára nem, ergo a szerencsétlen pára körmeivel együtt a lábait is levágtam. A körmök után a szőre következett, mivel azt is tarthatatlanul hosszúnak tartottam, úgyhogy szegényke élete következő szakaszát hatalmas bőrfelületek hinyával volt kénytelen leélni. De túlélte a beavatkozást, és csak évek múlva távozott az Örök Búzamezőkre. Inkább nem képzelem el, miként nézhettem ki a szoba közepén állva, kezemben egy vértől iszamós, visító kis állatkával. Nem vagyok túl büszke erre a tettemre...

7. ...ahogy arra sem, hogy valamivel nagyobb koromban bizony sokszor loptam boltokból. Ez olyan 10-12 éves korom környékén lehetett. Zsebpénzem nem volt, viszont bizonyos könyvekre nagyon vágytam, ezért a helyi Skála Áruház földszintjén levő könyvesboltból szereztem meg őket — ingyen. Akár fél órát is nézelődtem, az alkalmas pillanatra és a kellő mennyiségű elszántságra várva, majd ha elfordult a boltos, már iszkoltam is a kiszemelt könyvvel. Később papír-írószer boltból is 'vásárolgattam' matricákat, kisebb vackokat, de nem ám piti szinten, hanem kötegszámra. Sosem kaptak el, végül mégis elegem lett az adrenalinból, és soha többet meg sem fordult a fejemben hasonló. 

Hú, nem is volt ez olyan nehéz, sőt, még több is lett volna a tarsolyomban. Akkor most — ahogy illik — továbbpasszolnám a lasztit mondjuk Csibesz-Saintnek, aki régi, lelkes olvasóm (és ego-blogot ír), valamint Mexx Fly-nak, aki még viszonylag új a blogközösségünkben. Olvassátok őket is!