hangulat bejegyzései

Azt hiszem, rám is hatással van az a valami, ami szemmel láthatólag több más bloggert is elkapott: nyűgösség, ingerültség, álomkór, enerváltság és az én esetemben még egy kis megfázás is. Mintha mindenki direkt meg AKARNA sértődni. Mondjuk én ezt már megszoktam, mert kedvenc szerelmem pont ilyen, ezért igyekszem elkerülni a vele való msn-ezést. Olyankor tuti 5 perc alatt összekapunk valamin (főleg a félreértett mondatokon). Alig tudok aludni, és ha sikerül, akkor is állatságokat álmodok, amik még az ébredésem utáni órákat is elcseszik (most éjjel pl. coming out-oltam apáméknak (avagy inkább lebuktam); nem volt jó álom).

A csütörtöki gólyabál jó volt, onnan éjjel háromra értünk haza. Rolcsi dolgozni ment, én meg némi ébrenlét után visszaaludtam. Itt követhettem el a hibát, ugyanis azóta úgy érzem magam, mint akit teljesen leszívtak (le is, de most nem úgy, hanem energiaügyileg). Ha én nem éjszaka alszom, annak mindig csúnya vége lesz, ilyenkor ugyanis úgy ébredek föl, mint akit összevertek, és akkor nagyon csúnyán nézek, meg kötözködök, és kiállhatatlan vagyok. Pénteken aztán alig bírtam elaludni a nappali alvás miatt, így szombaton hajnalban megint csak halálomon voltam, és a vonaton sem tudtam összeszedni magam. Szombat este volt egy kis nyűglődési szünet (akkor írtam az előző bejegyzést), majd vasárnap megint 2 részletben aludtam (újabb hiba). Tegnap ráadásul egész nap kapart a torkom, ezzel is tetőzve szenvedéseimet, mára meg még be is taknyosodtam.

Hihetetlen egyébként, mennyire jót tesz az ember (meg az én) közérzetére a kondizás. Pl. pénteken a f*szom (Yshouldnak: faszom) tele volt úgy általában mindennel, de annyi pia előző esti legurítása után ezen nem is lepődök meg. Erőteljesen elgondolkodtam azon, lemenjek-e egyáltalán gyúrni, aztán nagy nehezen rávettem magam, és lőn: visszatért az életkedvem, a hangulatom (és az izomlázam is)! Most szívesen beraknék magamról egy ilyen volt-ilyen lett képpárt, de mivel ilyenem nincs, maximum elhiszitek, amit az imént írtam. Tegnap betegen vánszorogtam le a terembe (szintén hosszas önmeggyőzés eredményeképp), és hasonló volt a hatás, most azonban csak egy óráig tartott, este ugyanúgy össze voltam szakadva.

Ma már talán jobban leszek, ami abból is látszik, hogy már volt kedvem egy postot megírni (vagy csak dolgozni még annyira sem volt...).  

Vasárnap délután még az enyhe másnaposságom ellenére is jó hangulatom volt. Hogy is lehetett volna más, amikor ilyen dicsérő sorokat olvas az ember (vagy én) magáról? Ivászattal egybekötött éjszakázás után szinte mindig enervált, semmihezsincskedvem-hangulatba kerülök, ez azonban most áttolódott hétfőre. Így tegnap egész végig baromira szenvedtem a munkahelyemen, mégsem tudtam volna semmi olyat említeni, amit szívesebben csináltam volna, mint a munkámat. Enerváltságomat mindössze a tegnapi post megírása szakította meg kissé, és végül csak a kondizás változtatta vissza életigenlő pozícióba.

Hazafelé a metrón pont abba a kocsiba szálltam, amelyikben Rolcsi is utazott, így együtt mentünk haza. Mivel egész hétvégén nem volt alkalmunk találkozni, volt is mit mesélni egymásnak. Ő elmondta szépen, mi volt itt, meg ott, meg a buliban, stb. Én is szívesen belekezdtem volna, de rögtön közbevágott, hogy "Szavadat ne felejtsd, de ezt gyorsan el kell mondanom, különben elfelejtem.", és elmondta, én pedig (hiába kérte) mégis elfelejtettem a saját mondandómat. Ilyen persze mindig előfordul, nincs ebben semmi. Azért este elújságoltam, milyen sikert arattam a blogtalálkozón, de nem várt hatást váltottam ki belőle. Amikor megtudta, hogy melegek is voltak ott, rögtön féltékenységi indíttatású negatív megjegyzésáradat tört elő belőle, ez pedig egy pillanat alatt ellenkező irányba terelte a kedvemet. Három órányi blogtalis jelenlétem alatt kétheti pozitív emberi élményt szereztem, plusz a vágyat, hogy ezekkel az emberekkel minél több időt töltsek együtt. Erre jön a saját párom, és ismeretlenül is élből leszólja a társaságot en bloc. 

És ekkor elkezdtem nagyon elgondolkodni: miért vagyunk mi együtt? Állítólag én érzéketlen (érzelemmentes) és idegbeteg vagyok, ami lehet, hogy igaz is. Ő viszont egyáltalán nem kíváncsi rám: soha egyetlen novellámat nem olvasta el (vagy max. egyet, de azt sem értékelte), nem érdekelték egy percig sem a hobbijaim, nem érdekli a múltam, a gyerekkorom, a munkanapjaim, az érzéseim, amiket az egyetemen tanulok, semmi. Ha mégis nekilátok valamit elmesélni (mert el akarom mesélni), akkor legenyhébb verzióban is csak látszik rajta, hogy nem érdekli, durvább verzióban rám szól, hogy "Jól van, ezt már egyszer mondtad!", és részéről le is van zárva a téma, vagy még rosszabb esetben megkapom, hogy ne erről beszéljek már. Következésképp teljesen hétköznapi témák maradnak, csupa olyanok, amikről bárkivel beszélgethetnék.

És ha a párom nem büszke a sikereimre, a gondolataimra, RÁM, hanem csak az érzéseimre (és tegnap este kiderült, hogy azok közül is csak a számára pozitívokra), akkor kicsoda lenne? Az anyám, akit havonta egyszer látok? Az apám, akit fél évente? A barátaim, akik nem tudják, hogy fiúval járok? Kicsoda?

Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon, volt is rá időm, mivel nemigen aludtam az éjjel. Folyamatosan rágódtam, állandóan felébredtem, a plafont bámultam, és a többi. Reggel Rolandnak előbb kellett elindulnia, de egy pár szót még beszéltünk, azt is elmondtam, miért nem aludtam. Nem reagált semmit, de egy óra múlva jött egy sms, hogy ha már nem szeretem, akkor hagyjam el, mert neki az én boldogságom a fontos. Erre válaszoltam, majd jött egy újabb, most pedig nyugvóponton vagyunk.

Nem veszekedtünk, de nem is beszéltük meg a dolgainkat. Nyitott a kérdés, és csak azt tudjuk, hogy kapcsolatunk tetőpontján valószínűleg már túljutottunk.

Szeretem őt, de ha ez így folyik tovább, nem tudom meddig leszek képes lemondani önmagamról pusztán a kapcsolat megmentése érdekében.

Most pedig egy újabb szám a nagy kedvenctől, ami most jót tesz a lelkemnek: