hazugság bejegyzései

Nos, tegnapelőtt szerencsére nem következett be az, amit jósoltam, mert felfértem a buszra, sőt, még le is tudtam ülni rajta, és olvastam. Időben odaértem, és míg anyám dolgozott az üzletben, diót daráltam a kalácshoz. Szépen megérkezett a család, főztünk, ettünk, ittunk, aztán az új ebédlőasztal mellett a karácsonyi terítékek fölött megajándékoztuk egymást. Eddig szép és jó.

Később aztán felhívott a Roland, és boldog karácsonyt kívánt, meg én is neki. Sírt, hallottam a hangján. Gyorsan le is tette, de már késő volt, mert ez megalapozta a további hangulatomat. A napokban beszéltünk, és keserűséggel mondta, hogy nincsen senkije, és már alig várja a januárt, hogy végre külföldre mehessen. A kettő persze kissé üti egymást, de hát a részletekbe nem mentünk bele. Kézenfekvő lenne minden hasonló hívása alkalmával a képébe vágni, hogy "ugye, mennyit vesztettél azzal a próbálkozással?", de nem vagyok szemét. A legkisebb örömet sem okozna ez a diadalmas beszólás. Az alatt a majdnem 2,5 év alatt, amíg együtt voltunk mindig azt mondogattam neki, hogy legyen különb, mint mások, az a minimum tehát, hogy jó példával járok elöl. (Ezt csak a hangulatom illusztrálása végett:)

Ezután viszont rögtön eszembe jutott a Ricsi, aki szintén otthon volt ekkor, már napok óta, betegen. A Ricsiről pedig eszembe jutott, hogy ott vagyok anyáméknál, a testvéreim körében, és mégis egyedül vagyok, mert nem tartozom közéjük. Nem a válás meg a havonkénti látogatás miatt, hanem mert nem én vagyok ott, hanem valaki, aki szerintük vagyok. Az azonban egy más ember, és ha túlzás is lenne azt mondani, hogy annak köze nincs hozzám, lényegében ez az igazság. Idegenek között éreztem magam. Egy buzi az ultrakonzervatív családjában, aki mosolyog, de a mosolya nem őszinte, aki segít az ünnepi vacsora elkészítésében, de csak annyira, amennyire másnak is segítene. Ez a mindent-borító mivolta miatt feloldhatatlan hazugság megmérgezi most már az édesanyám iránti érzéseimet is. Miközben szentestének a szeretetről és az örömről kellene szólnia, én fuldoklom köztük, és menekülni akarok. Lesem az órát, mikor lesz már alvásidő, reggel visszaalszom, amíg csak tudok, aztán kifogást keresek, miért megyek korábbi busszal, mint szoktam. Nem jó ez így. Apámékat egy évben kétszer látogatom meg, bár esetükben még mindig erős a hajdani megaláztatások okán érzett gyűlölet, és az egymás kölcsönös leszarása. Annak tehát van más oka is, változtatni sem kívánok. A színesen világító füzér fényében ott ülök lelkileg magányosan, és arra gondolok, hogy aki igazán kéne, az vagy 200 km-re van tőlem. Senki más nem is kéne...vagy csak részemről annyi, hogy végre borítsam a bilit, utánam a vízözön. Később azért beszélünk telefonon — én lopva, lehalkított hanggal, egy sötét és üres szobában, — boldog karácsonyt kívánunk egymásnak. Mindketten saját családi körünkben, ami esetemben olyan, amilyen.

Aztán felhívom a barátomat is. Éppen akkor akart ő is hívni. Hallom a hangjában, hogy fáradt, és hogy neki sincs jobb kedve, mint nekem, bár egészen más miatt. Nemrég halt meg az apja; ez még csak a második karácsony nélküle. Nem mondja ki, mert a maradék családja körében ül, és nem akarja elrontani a vélhetőleg épphogy összetákolt hangulatot, de én tudom, mert ismerem. Felszínes jókívánságok után hívom a következő számot.

A nagybácsim reszketeg hangon veszi föl. "Boldog karácsonyt kívánok" — mondom neki a szokásos zsiványos éllel, mire elmeséli, miért nem olyan boldog neki most ez a karácsony. Nemrég vásárlásból hazafelé tartva összecsuklott az utcán, és alig bírt hazakeveredni. Taxit kellett hívnia. De ez még hagyján, mert kedden, amikor egy barátnője becsöngetett, ajtót akart neki nyitni, de elesett a szőnyegben, és beverte a fejét a hűtőbe. Nem is bírt felállni onnan, bárhogy próbálkozott, és végül a mentők fektették be az ágyába. Azóta kerettel jár a lakásban is. Mindezt pedig azon a lefittyedt ajkas hangon mesélte el, amit már jól ismerek. Kétszer hallottam ilyet, egy-egy szerettemtől, és mindkettő után temetésre kellett mennem, amiből az egyiket ráadásul én 'szerveztem'. Ez lesz a következő szervezésem. Ma voltam nála — gyanítom, hogy utoljára,— és a látvány megdöbbentett. Egy nemrég még 136 kilós, majd' két méteres ember lefogyva, lógó bőrrel, remegő kezekkel, kócos hajjal, és amitől a jeges borzongás futott át a hátamon: besárgult bőrrel. Bár reszkető hangjával még a választási esélyeket latolgatta, még a lakása elidegenítését firtatta, nem hinném, hogy bármelyiket is megérné. Azért tudom olyan jól, ki mikor halt meg, mert eddig mindegyikük választási évben hagyott itt bennünket, engem.

Szóval jó kis körtelefon volt ez szenteste. A sírás kerülgetett, és amikor valami téma kapcsán, csak úgy mellesleg kifakadt belőlem, hogy "27 évemet úgy éltem le, hogy másoknak engedelmeskedtem", ebbe a mondatba olyan keserűség zsúfolódott bele, csak úgy spontán, hogy anyám egy kicsit meg is szeppent. Szólt ez annak a helyzetnek, hogy ott ülök, mint a hazugság manifesztációja, és annak, hogy úgy érzem, elvesztegettem életem legszebb éveit. A hajam megállíthatatlanul hullik, és ez mindig emlékeztet arra, hogy már betöltöttem a 3. X-et. Nem is tudok már magamra fiatalként gondolni. Az eszemmel persze tudom, hogy az vagyok, de nem érzem. Ez nagy teher a nap 24 órájában.

Ami pedig a hab a tortán, hogy amikor anyunál rákérdeztem, halaznak-e még, azt mondta, már egyáltalán nem. Annyira felment a gázár (trópusi halakról van szó), hogy olcsóbb volt beszüntetni az egészet. Hát a papagájokból meg lehet-e élni? Á, abból nem, az csak kiegészítő. Tengerimalac? Az is semmi. Nyulak? Majd húsvétkor. És akkor mi lesz jövőre?

Széttárt karok.

Szép az élet.

A minap szakmai szempontoktól ihletetten mászkáltam fel-alá az interneten, amikor is egy nagyon hasznos kis oldalra bukkantam. Hogyaszondja: adókalkulátor a 2009-2010. évekre.

Tök jó dolog, és nyilván megbízható is, hiszen maga a Pénzügyminisztérium bocsátotta rendelkezésre, tehát felkészült és őszinte szakemberek alkották meg nekünk, mert azt szeretnék, ha okosodnánk és kalkulálni tudnánk a jövő évi fizetésünket. Hogy a PM csinálta, az abból is látszik, hogy az oldal címében és a 'program' nevében az "Adókalkulátor" felirat szerepel, az alsó és felső kicsinyített honlapcímben viszont a "Jövedelemkalkulátor" felirat. Ez olyan bájos kis PM-es dolog, avagy...bazmeg arra nem képesek, hogy legalább ez egységes legyen. Ez pont olyan, mint anno az ötéves adócsökkentési program, amit a választás előtt megszavaztak, aztán a választás után huss, már el is lett felejtve a dolog (megszavazták, hogy nem). Az is olyan kedves kis (szoci-)PM-es dolog volt. Na, de ne térjünk el a bemutatni kívánt programtól...

...ami arról szól, hogy fogjuk szépen a bruttó bérünket, aztán beírjuk abba a kis ficakba ottan, a gép meg kidobja, hogy mennyivel lesz több fizetésünk 2010-ben, ha egyébként ugyanannyi pénzt kapunk, mint 2009-ben. Tegyünk egy próbát. Tételezzük fel, hogy véletlenül pont 73500 Ft a fizetésünk, azaz a jövő évi minimálbérrel egyenlő. Beírom a rubrikába, és láss csodát, megtudom, hogy majd havi 1121 Ft-tal vihetek többet haza, sőt, az infodömping részét képezi a százalékos arány kiszámolása is, esetünkben 1,9%. Ez tetszik! Nézzünk még adatokat:

80000 Ft  +888 Ft/hó (1,4%)

90000 Ft  +529 Ft/hó (0,8%)

100000 Ft +170 Ft/hó (0,2%)

130000 Ft +1418 Ft/hó (1,5%)

150000 Ft +2500 Ft/hó (2,4%)

200000 Ft +12705 Ft/hó (10,1%)

300000 Ft +15990 Ft/hó (9,4%)

500000 Ft +10800 Ft/hó (4,1%)

1000000 Ft +2780 Ft/hó (0,5%)

Ennyi elég is lesz játszásnak, meg ahhoz, hogy leszűrjünk pár tanulságot. (Nem feltételezem, hogy rosszak a számok, ezért nem számoltam utánuk).

1. Mint látható, jövőre az ország lakosságának túlnyomó többsége alig pár forinttal fog többet hazavinni. Akik bruttó 100e Ft környékén keresnek, azok szívnak a legtöbbet, de ehhez képest a +- soktízezer sávban levők fizetésnövekedése sem éri el az éves inflációt sem. A 0,8% meg a 2,4% egyszerűen nevetséges, amikor minden úgy drágul, hogy nem igaz. Ez a 100e mintha vízválasztó lenne, mivel innen lódul meg a növekedés, ami egészen kb. 228 ezer forintig emelkedik, majd újra csökkenni kezd, 1434300 Ft-nál pedig átlendül a negatív tartományba is. Ezt valahol mondhatjuk igazságosnak is, hiszen aki eddig is éhbérért dolgozott, az ezután sem fog a burzsoázia fejére nőni a havi 1000 Ft plusszával, aki meg másfél milla felett keresett eddig, annak célszerű minimálbérre bejelentenie magát, hogy eztán se érezze a  veszteség érzését. Az állami szféra osztályvezetői, államtitkárai és a haverok meg egy kicsivel kevesebb hivatalos jövedelemhez jutnak, na bumm. Persze azért örülünk ám, főleg mivel a középosztály is megerősödhet kicsit.

2. Ezzel a lehetőséggel maga a kormány bizonyította be, hogy a "Másfél havi pénz marad a borítékban" kampányszlogen nettó hazugság. Na nem mintha eddig akárcsak egy kicsit is adtak volna arra, hogy ne bukjanak le seperc alatt, egy kis munkát azért mindig adtak az ellenzéknek. Most erre sincs szükség. Ahhoz ugyanis, hogy ez az állítás igaz legyen, léteznie kellene olyan összegnek, ahol a növekedés eléri a 12,5%-ot, ilyen azonban nincs. A legmagasabb, 12,1%-os arány a 228000-232000 Ft közötti sávban van, de ugye ez még mindig nem elég az állítás igazolásához, nem is beszélve arról, hogy akiknek ez a hülye duma szól (mert ők még képesek beszopni), az a legalacsonyabb jövedelmű réteg, akik viszont plusz egy heti fizetést sem kapnak. Kb. ugyanazok, akik az "elvette a Zorbán a nyugdíjamat" szövegre is vevők voltak. De ne legyünk ennyire szigorúak, és adjunk egy kis mozgásteret, hogy igaz lehessen a szlogen, elvégre a 18:00 és a 6 óra között is van egy kis különbség. Jó, és akkor most beljebb vagyunk? Ha van olyan n összegű bruttó fizetés, amire érvényes ez az állítás, akkor attól még nem hazugság a társadalom tagjainak 99%-ára nézve? Szerintem de.

3. A jelenlegi (és előző) kormány is hajlamos arra a nézőpontra, hogy ha 2%-kal csökkentik az adókat, és 5%-kal emelik a járulékokat, akkor azért mondhatják, hogy "soha nem látott adócsökkentést hajtottunk végre", hiszen szigorúan véve igaz. Eközben persze a nép ezt nem így látja, mivel a népnek mindegy, hogy minek nevezik a sarcot hivatalosan. Én is a nép egyszerű fia vagyok, ezért igyekszem összefüggéseiben szemlélni a dolgokat, így azt is látom, hogy — azon túl, hogy elsejétől olyan összegek is jövedelemnek fognak számítani, amiket sosem kapunk meg, — a nagy többség búcsút mondhat a béren kívüli juttatásoknak, azaz olyan pénzeknek, amikkel a munkáltatójuk a ki*szott magas adóterhek miatt szinten tartani igyekezett a fizetésüket. Például. Például a kajajegy ugrott, munkába járás térítése ugrott (a helyközi utazásé nem, mivel azt a Munka Törvénykönyve írja elő), üdülési csekk huss, nyugdíjkiegészítésnek, egészségpénztárnak annyi. Hadd ne soroljam. Egyedül az internet térítése marad, mert az nyilván jól jön a Kóka haverkáinak. Ezeket a juttatásokat eddig zömében éppen azok kapták, akik most elvileg tizenix ezerrel többet visznek majd haza (mert szakképzettséget nem igénylő munkákat ellátó, minimálbéres alkalmazottakat nem kell ösztönözni, van helyettük száz másik, a százezreket/milliókat keresőknek meg a VBK már felesleges), tehát a nagy eredmény el is szállt. Az ország gazdaságának szempontjából meg ugye tudjuk, hogy micsoda kegyelemdöfés lesz a cafeteria ilyen szintű megadóztatása, hiszen ezt egyszer már le is vezettem.

Csak egy egyszerű kritikának indult, azt' máris hova jutottam...már az MSZP szerinti második nagy eredményt nulláztam le. A magam számára mindenképp, de ti se dőljetek be nekik gondolkodás nélkül.

...anyáméktól. Mindig. Ha egy évben tizenkétszer látnak, akkor annyiszor, ha csak tízszer, akkor annyiszor. Sokáig nem tudtam, mi az oka, és nem is hittem, hogy egy bizonyos oka van, hiszen mindig valami más miatt éreztem ezt a lelki nyomást. 

Egy időben például azért, mert olyan sokáig nem mentem hozzájuk látogatóba. Most is csak augusztusban láttak legutóbb, de ez már megszokott. 30 éves vagyok, basszus, nem járhatok hetente a szüleimhez! Kinek van erre ideje? Volt olyan, hogy túl sokat ültem a számítógép előtt, vagy túl sokat játszottam a húgaimmal, ahelyett, hogy anyámmal beszélgettem volna, és ez biztosan fájt neki (főleg az előbbi). Egy darabig mindig ő finanszírozta az utazásaimat, amit gyerek fejjel szívesen vettem, aztán egyre terhesebb lett számomra, hiszen már jó ideje volt saját keresetem. Olyankor azért furdalt a lelkiismeret, mert megint elfogadtam azt az ezrest, és megint nem voltam képes azt mondani, hogy "többé ne!". Bár kínos és kellemetlen volt a szitu, amikor végre megtettem, végül nagy kő esett le a szívemről. Sebaj, jött az újabb ok, amiért én alig-alig vittem/viszek nekik valamit, ő meg mindig felpakol(t) gyümölccsel, kajával. Pedig nem kéne, mert már nem vagyok gyerek. Semmi nem indokolja, hogy a vasárnapi ebédet megdobja egy extra adaggal, amit aztán bedobozol nekem, hiszen — felnőttként — saját háztartást vezetek, ellátom magam. Amikor a férje egyszer — ebéd közben, a szokásos stílusát hozva — célozgatott erre, egy falat is alig ment le a torkomon, amit meg a robbanás elkerülése érdekében mégis elfogadtam és hazavittem, azt is legszívesebben kidobtam volna a kukába. De éppen ezért nem dobtam. Nyilván édesanyámnak rendszeresen kell ilyesmit hallgatnia, és ennek ellenére is adja, nem tehetem meg vele, hogy a 'küzdelme' eredményét csak úgy eldobom. Előfordul persze, hogy mire megenném azt a tepsinyi krémes sütit, megpenészedik, és ki kell dobnom. Ilyenkor valami fojtogató gombóc keletkezik a torkomban, olyan amilyet a macim kutyám általi elpusztításakor is éreztem. Majdnem olyan, mint a sírhatnék, de mégsem az, hanem inkább olyan, mint amit a tulajdonom, vagy valami szeretett dolog elvesztésekor érzek. Nevetséges! Mintha meg akarnám siratni a rántotthúst...

Szóval mindig ott az a furdalás, ha van oka, ha nincs, én pedig mindig értetlenül tárom szét a kezem. Miért? Miért érzem ezt az érzést ezzel az egy emberrel szemben, amikor a Föld többi embere kapcsán csak alig érzek hasonlót, azt is csak akkor, ha alapos oka van? 11 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, azóta csak átlag 1,5 havonta látom anyámékat. Nem nevelt serdülőként, kamaszként, nem alakulhatott ki rendes anya-fiú viszony köztünk, és ha egy kicsit komolyabb, személyesebb témákra evezünk, esetlen verbális botladozás lesz belőle, mindkettőnk részéről. Nem tudjuk kezelni azt a helyzetet, ami a többség számára rutin. Sosem tudtunk egymás irányába őszinte érzelmeket nyilvánítani sem, maximum lopva, véletlenül, szándékunk ellenére. Ezek a 'balesetek' persze sokat jelentenek, mindennél többet, holott nem is ismerjük egymást igazán.

És azt hiszem, valahol itt van a kutya elásva. Tudat alatt nyilván fontos számomra az anyám, és szeretném, ha szeretne, de tudom, hogy akit most szeret, az nem én vagyok. Az ő elképzelése szerint én egy munkától és sulitól túlterhelt, örökké loholó és mindig fáradt, számtalan csapást túlélt agglegény vagyok, akinek nincs ideje ismerkedni. Ezért csak arra vár, hogy elvégezzem az egyetemet (ami a családalapítás elméleti akadálya), hogy aztán becsajozzak, és unokákat csináljak neki. De ez nem én vagyok, azt hiszem, ezt ti is tökéletesen tudjátok. Egy párszor már összecsaptuk a témát, és az utolsó előtti alkalommal hangot is adtam annak a vágyamnak, hogy fejezzük be ezt az örök "mi van a lányokkal" párbeszédet. Nem tudom azt hazudni, hogy minden héten megb*szok egy vadidegen csajt, akit valami mulatóhelyen szedek össze, mert tudja, hogy nem vagyok olyan, holott megtehetném (mint ahogy megtehetném srácokkal is, ha 'olyan' lennék, és nem volna párom). Inkább hallgatunk.

Anyám nem hülye nő, sőt, nagyon is okos, de hisz nekem, én pedig hazudok. Hazudok, pedig ennél jobban kevés dologt gyűlölök a világon, és magammal szemben is csak annyi engedményt teszek, hogy ebben a bizonyos témában linkelhetek, hiszen az életem összeomlását nem kockáztathatom. De közeleg az idő, amikor kicsúszik a kezemből az irányítás, és kiderül a dolog. Talán még rosszabb lesz, mintha most mondanám el, magamtól. Anyám okos, talán sejt is dolgokat, de konzervatív, és előzetes puhatolózásom nyomán kiderítettem, hogy ha megtudná rólam az igazat, nagyon kiborulna. A további reakcióit azonban nem sejthetem. Persze most mindenki azt mondaná, hogy "ha igazán szeret, elfogadja" (és hasonló közhelyek), de nem várhatom el, hogy a saját életem könnyítése érdekében az anyám életét tegyem tönkre. Ő konzervatív, a férje ultrakonzervatív, annak szülei bigott keresztények, a húgaim pedig (saját jogon) radikális jobbos gondolkodásúak. Ha a család egy test, akkor anyám a feje. De hiába megértő a fej, ha a karok önkéntelenül ellöknek maguktól, ha a lábak undorodva rúgnak beléd. Ezért nem leszek képes — talán — soha eléjük állni, és elmondani, mi van. Nemcsak magamért, azért is, hogy anyámnak ne kelljen a férjétől és annak szüleitől a megalázó, undorkodó megjegyzéseket helyettem elviselnie.

Inkább hazudok, bujkálok és menekülök, aztán meg furdal a lelkiismeret. Most például azért nem voltam náluk olyan sokáig (augusztus óta), mert sok volt a munkám. Ha sokszor ismételgetem, talán magam is elhiszem, ráadásul igaz is. Belül azért tudom, hogy nagyon is örültem annak, hogy be kellett mennem dolgozni azon a szombaton, amikor eredetileg menni terveztem hozzájuk, nagyon is kapóra jött ez a szar kifogás. És most, hogy náluk voltam, alig vártam, hogy eljöhessek, hogy lefussam a kötelező köröket, aztán a veszélyes környékről visszamenekülhessek a saját kis buzi világomba, ahonnan már kiirtottam minden hetero dolgot, elfelejtkeztem a barátaimról, bezárkóztam a kollégáim előtt(és most talán a családi kapcsolatok végleges leépítése jön). Kimondottan szidtam a sorsot, amiért pont most kellett órát állítani, ráadásul pont a 'rossz' irányba. Alig vártam, hogy végre felállhassak, és hazahúzhassak, és amikor megnéztem a neten, nem változott-e a menetrend, egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, az egy órával korábbi busszal jövök haza. Láttam anyám arcán átsuhanni a keserűséget, halottam a hangjában az a lemondó megrendültséget, pedig csak egyetlen óráról volt szó, és az is csak most, kivételesen. Ezekről a rejtett, de nagyon fontos jelekről beszéltem egy kicsit feljebb. A húgomat szintén megbánthattam, hiszen épphogy csak bemutatkoztam a pasijának, és már indultam is, ráadásul nem igazán tudtam elfogadhatóan megindokolni, hogy miért. "Még főznöm kell", "aggódom a macskámért", "még sok dolgom van". Tökre úgy jött ki a dolog, minta menekülnék...

...és — valljuk be — menekültem is. Azt hiszem, ezúttal alapos okom van a lelkifurdalásra: szar alak vagyok. Gyáva féreg, aki a magabiztosságát rögtön levetkőzi, amint a veszélyes vizekre evez. Gyáva vagyok meglépni azt a lépést, ami után — lesz, ami lesz — őszintén élhetném az életem, és gyávaságomat azzal a szar szöveggel leplezem, hogy csak anyám lelkét óvom ezzel. Még én sem hiszem el, bár igaz. Nem akarok ártani, és gyávaságom következtében így is ártok, csak máshogy: a nagy keserűség elkerülése érdekében sok kis keserűséget okozok anyámnak, a testvéreimnek, és jellemtelen alakként mutatkozom be a család új tagjának is. Gratulálok, 979!

Persze tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbbet magamnak ártok ezzel, hiszen így tönkre teszem a mindennapjaimat, és elvágom magam a felhőtlen lét lehetőségétől. Mielőtt mennék, halogatom az utazást, és mindenféle kifogásokat találok, amikor eljövök, furdal a lelkiismeret, amikor ott vagyok, akkor meg hajtom az időt, és azért imádkozom, hogy ne most jöjjön át az anyós vagy valami ismerős/rokon, és ne kelljen pirulva-hebegve hazudoznom, hogy miért nem nősülök már meg, van-e már barátnőm.

Szar ez így, de nem tudok mit tenni.

A heti hajtás és a szombati kötelező házasságkötés-asszisztáció után (beszámoló erről is később) igazán megérdemeltem némi szórakozást. A Roland már a héten felvetette, hogy mi lenne, ha szombaton elmennénk valahova. Mondtam, hogy jó, de ugyanakkor azt is hozzátettem, hogy vasárnap egyrészt dolgoznom kell, másrészt a macskát ismétlőoltásra kell vinni, tehát ehhez képest vagyok hajlandó csak kimozdulni. Persze-persze.

Szombat felé közeledve máris módosult a program (amit ugyan nem beszéltünk meg, de az én fejemben előzetesen a buzibárban-levés gondolata körvonalazódott): menjünk le a többiekkel a Nádasba, Agárdra. Miután ismét elmondtam, hogy nekem vasárnap dolgoznom kell (+macska), ráálltam a dologra. Igaz, azt még nem tudtam, meddig tart majd a házasságkötés, és mikorra érek haza Százhalombattáról, de gondoltam, rugalmas lesz az időbeosztás, elvégre ha egy órával később megyünk le partyzni, akkor sem történik semmi.

Na, du. 4-re hazaértem, ledobtam magamról az előző este kimondottan esküvőn-levés céljából vásárolt (drága) ingemet — amiben kifejezetten vadító hatással voltam a páromra — aztán fürödtem egy gyorsat, hogy tisztán, csatakmentesen fogadhassuk a Roli egyik barátját/kolléganőjét, aki szintén velünk tartott az este folyamán. Buliruciba öltözés után igyekeztünk a székesfehérvári buszhoz, amit sikeresen el is értünk, majd egy óra múlva már a célállomáson voltunk. Itt két másik barátunk fogadott minket, aztán az alkoholbeszerzés leplezetlen szándékával nyomban el is mentünk a helyi TESCO-ba, majd a közeli bazilika melletti parkba, ahol megkezdtük a beszélgetéssel egybekötött fogyasztást. Többen is megjegyezték, hogy feltűnően jó kedvem van, és vigyorgok, mint a fakutya, ami nem minden esetben jellemző rám. Valóban jó kedvem volt, még annak ellenére is, hogy a Rolandra némileg haragudtam, amiért már megint össze-vissza kamuzott az estével kapcsolatban, úgy irányítva mindenkit, hogy végül csakis az ő elképzelése valósuljon meg.

Most például: amikor azt mondta, hogy Székesfehérváron találkozunk a többiekkel, és én erre megkérdeztem, hogy faszé' megyünk oda le, és miért nem találkozunk Agárdon, akkor egyrészt letorkolt, hogy mit akarok én este 11-ig csinálni a buli előtt (stb.), másrészt szabadkozott, hogy nem az ő ötlete volt. Erre amikor a többiekkel találkoztunk, és elmeséltem nekik, hogy "én ugyan kérdeztem, hogy miért nem ott találkozunk", akkor ők is azt mondták, hogy Agárdot javasolták, mert minek vonatozzunk annyit, meg hogy ott majd piázgathatunk a parton. A hazug embert ugyebár nem tart sokáig utolérni, én pedig még egy-két hasonló eset után asszem nem is akarom többé utolérni. Hadd menjen csak oda, ahol ezt tolerálják neki.

Na, de nem ez a téma, hanem a paréj. Szóval este 9 után kicsivel csatlakozott hozzánk még egy barátosné, aztán elindultunk a vasútállomás felé, hogy 10-kor már a vonaton lehessünk. A magam részéről nem ittam olyan nagyon sokat, szóval csak kissé spicces állapotban róttam Székesfehérvár utcáit, kezeimben egy-egy TESCO-s szatyorral, ajkaimon bárgyú mosollyal.

Ilyen jó hangulatban érkeztünk meg Agárdra, ahol annyi időnk sem volt, hogy egy pár percre leugorjunk a tópartra jóféle esti Velencei-tó illatot érezni, mert még az ingyenes időszakban kellett odaérni a szórakozóhely bejáratához. Hiába, a főiskolás lét... Amikor beértünk, gyorsan befoglaltunk egy szabadtéri asztalt, összekéregettünk hozzá annyi széket, hogy mindannyian le tudjunk ülni, aztán ki-ki ment a dolgára, vagy maradt a seggén ülve. Én zömében inkább az utóbbi kategóriába tartoztam, mivel a helyszín fedett részén olyan zene szólt, ami önmagában is idegesít, nemhogy még a reája vonagló ifjúságot is néznem kelljen. Néha persze kellett, mert mondjuk vécére mentem, esetleg valamelyik elkóborolt bárányka hollétét szerettem volna felderíteni. Ilyenkor volt egy kis rálátásom a szórakozó ifjúság díszpéldányaira. Na igen, részben ingyenes szórakozóhely (persze a menő csávók csakis a belépőjegyes időszak kezdete után érkeznek), viszonylag központi helyen, ergo nagy a csírák aránya. Most jut eszembe, hogy egy deka cigány sem volt. Ez nyilván a biztonsági őrök hatékonyságának (és némi törvényellenes, rasszista gyakorlatnak) volt köszönhető. Ha 5 percet kellett a táncparkett közelében tartózkodnom, és még a szemem is nyitva volt (hülyeség, hiszen miért ne lett volna nyitva?), akkor szabályos undor tört rám, és egyszerűen ki kellett mennem onnan a szabad levegőre. A primitívség egyszerűen kihoz a sodromból, bár azt eddig nem gondoltam, hogy a primitív(nek vélt) emberek kisugárzása is hasonló hatással van rám.

A kedvenceim ezek közül is a legcsírább csírák, mondjuk azok, akik tánc gyanánt derékszögbe merevített mutató- és hüvelykujjal hadonásznak a fülük mellett, vagy azok, akik a füstöt markolgatják, mintha láthatatlan gyümölcsöket szüretelnének, esetleg azok, akik a buszvezetést gyakorolják ökölbe szorított marokkal. Ott vannak aztán a (leendő) barátnőjüknek tánctudás hiányában, de mégis tánc formájában imponálni kívánó legények, akiken régen nagyon jól szórakoztam, ezúttal azonban felbosszantott a látványuk, nem is beszélve a félmeztelenül vonagló, allergia okozta daganatok látványát idéző izomzatukat mutogató hülye faszokról, amilyen én — remélem — sosem leszek, akármennyire is gyúródom ki X év múlva.

Szóval inkább odaki' ücsörögtem a jó nyári levegőn (basszus, még fel sem fogtam, hogy már nyár van...), és beszélgettem, iszogattam, kukoricát meg hot-dogot zabáltam éjjel 2-kor, és kifejtettem a véleményem az odabent érzékelhető ingerekkel kapcsolatban (zene, látvány, füst, házassági piac (esetünkben szexpartner-piac), stb.), majd pedig ujjal mutogatva választottam ki azokat, akik aznap vélhetőleg senkit nem nyársaltak a péniszükre. Nem részegség, hanem a viseletük és viselkedésük miatt. Írhatnám úgy is, hogy kiválogattam a lúzereket a tömegből.

A szegény olvasók most biztosan azt gondolják, hogy 'mekkora szar ez a 979! Hogy merészel ez bárkit is lelúzerezni?!', és valahol igazuk is van, de amióta van önkritikám (kb. születésem óta), mérhetetlen lenézéssel viseltetek azok iránt, akiknek viszont nincs. Pedig rólam is el lehet mondani, hogy még nem teljesen nőttem ki a hajdani lúzerségemet, mivel egyrészt nem sokkal az indulási idő előtt szúrtam ki, hogy van egy kisterem is, ahol hallgatható és táncolható zene szól (és ennek megfelelően kb. 5-en vannak), másrészt mert nemcsak magamat, de a Rolcsi szintén Budapestre tartó kolléganőjét is meggyőztem arról, hogy a budapesti vonatok nem azon a vágányon közlekednek, hanem a másikon. Ezt az álláspontomat egészen addig fenntartottam, míg el nem engedtem a 3:46-os és a 4:21-es vonatot is. Utóbbi elejére mellesleg ki volt írva nagy betűkkel, hogy "Déli pályaudvar" de ez engem egy cseppet sem ingatott meg azon hitemben, hogy az bizony Székesfehérvárra tart. Egészen addig, amíg el nem haladt előttünk, mert akkor azért már kezdtem gyanakodni. A hamarosan megérkező többiek meg is erősítették bennem a gyanút (miután levegőhöz jutottak a röhögéstől), de akkor már késő volt.

Így aztán az ilyenkor utálatos madárcsicsergésben, a kialvatlanságtól fázva, fényes nappal kellett fölszállnunk az 5:21-es vonatra, amivel csak negyed 8-ra értem haza, komolyan rontva ezzel az aznapi munka esélyeit. Nem is jöttem be...