RSS
Történt pár dolog a héten. Pár olyan dolog, ami az eddig függőben levő ügyeimet — ha csak egy kicsit is — továbblendítette.
Kedden például megjött a közjegyzőtől a hagyatékátadó végzés, amit már jó ideje vártam. A nagybácsim ugye január elején halt meg, a hagyatéki tárgyalás május elején volt, azóta pedig semmi nem történt az ügyben. Na jó, annyi volt, hogy egyszer odatelefonáltam, hogy jogerős-e már a dolog. Akkor elhajtottak, hogy nem, még nem az, de felírják a nevem, és ha majd az lesz, nekem is küldenek értesítést (holott nem kellene). Ez volt vagy két hónapja, de levél sehol. Gondoltam, még megvárom az augusztus végét, mert biztos ítélkezési szünet van náluk is, aztán pedig újra telefonálok, hátha mégsem írtak fel semmit, az ügy meg megy tovább a maga medrében, nélkülem. Erre szerencsére nem volt szükség.
Kedd este találtam meg a postaládámban az értesítőt, és szerda reggelig izgulhattam, hogy mi lehet benne. Mivel a fecnin az szerepelt, hogy "HÁV+Díj", még egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy esetleg mégis én örököltem, merthogy miféle díjat kell nekem a közjegyző felé kifizetni, ha nem én vagyok az örökös? Azért tudatosan nem éltem bele magam a dologba, és milyen jól tettem! Másnap reggel ugyanis kiderült, hogy ez egy szimpla hagyatékátadó végzés, amiben leírják, hogy a magyar állam örökölt, és elfogadja a hitelezői igényem a temetési költségekkel kapcsolatban. Azért örökölt ő, mert a szóbeli végrendeletet nem fogadta el. Nem lepődtem meg, elvégre eddig is ez volt az állapot. Még aznap felhívtam a Magyar Államkincstárt, hogy van-e értelme máris elmenni hozzájuk, vagy várjak még az ügyintézéssel 8 vagy 15 napot. Az ügyintéző nagyon kedves volt, és felvilágosított, hogy ehhez nekik semmi közük, merthogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. az illetékes az ügyben, és valóban, a levélben is az szerepelt. Ismét égtem egyet, és megköszöntem a segítségét (az első égés az volt, amikor a levélen mindent megtaláltam, csak azt nem, hogy ki örökölt. Aztán rájöttem, hogy meg kellene fordítani az első oldalt, merthogy azon volt a hiányolt rész...).
Csütörtök reggel felkerekedtem, hogy elmenjek a Pozsonyi utca 56-ba, ahol az MNV Zrt. főhadiszállása van. Ez szerepelt a levélben is. A neten megnéztem, hogy hol található, és azt találtam, hogy a Nyugati és a Lehel tér között, a Nyugatihoz közelebb. Mondom, azért inkább a Lehelig metrózom, elvégre minek menjek el a Szent István körútig, ha aztán visszafelé kell gyalogolnom? A Lehel térnél tehát besétáltam a Csanády utcán, el a Pannónia utcáig, azon befordultam, és elsétáltam a Balzac utcáig, ahonnan ki a Duna-partig, a Pozsonyi utcába. Akkor eszméltem, hogy az már a 20-onixes számozás, és éppen arra növekszik, amerről jöttem. Ok, égés három. Gyalogoltam vagy fél kilométert visszafelé, aztán megláttam a nemzetiszín zászlókat. Odamegyek a bejárathoz, az meg mindenféle szakszervezetekkel volt kitáblázva. Éppen amikor ráraboltam a kilincsre, észrevettem egy papírt az ajtón: "Az MNV Zrt. bejárata a Duna felőli oldalon található". Megkerültem hát az épületet, majd bementem.
Odabent szinte senki nem volt, szóval egyáltalán nem éreztem magam egy hivatalban. A recepcióssal beszélgető biztonsági őrt megkérdeztem, merre van az ügyfélszolgálat, mire elmondta, hogy a bejárat másik oldalán az első ajtó mögött. Odamegyek, és azt találom, hogy egy 3x4 méteres lukban egy szem öreglány ücsörög. Ez volt az ügyfélszolgálat. Előadtam a bajom, mire felvilágosított, hogy a területi igazgatóságra kellett volna mennem, ami a Szekszárdi utca 19-25-ben van. Menjek el az Árpád-hídig, ott szálljak fel a 120-asra, és pár megálló alatt ott is vagyok. Egyébként nagyon kedves és készséges volt. Kisétáltam, aztán elindultam egyenesen a metró felé, és lőn, éppen a Lehel térnél lyukadtam ki. Magyarul, ha odafelé nem balra indulok el, és gyalogolok 1 km-t, hanem jobbra, akkor 50 méter lett volna a táv...Égés +1.
Úgy döntöttem, nem teszek aznap még egy utat, hanem inkább ma megyek, otthonról úgyis közelebb van a Szekszárdi utca. Mivel ez a hely kb. a pusztában van, elég nehezen találtam meg, és ez is inkább egy autószerelő műhely udvarához hasonlít, mintsem egy ügyfélszolgálathoz. A portás alig akart beengedni, és amikor bejutottam, akkor is a rossz irodába vezényelt, de az ottaniak már jó helyre irányítottak. A részletek helyett a lényeget írom: várhatok még a pénzemre, ki tudja meddig, és az ingóságok közül sem tudom, mikor hozhatom el a személyes holmikat. Mindezt azért, mert ők még nem kaptak jogerős végzést, de ha megkapják, még akkor is meg kell várni, amíg az állam tulajdonába kerül az ingatlan. Vértezzem fel magam türelemmel, mert olyan ügyük is van, ami már 3 éve húzódik. A bankszámlaszámomat azért leadtam, és az elérhetőségeimet is, hátha tényleg felhívnak a lakás felnyitásának időpontjával kapcsolatban. Erről ennyit.
Pedig jól jött volna a pénz, hiszen az új gépre kiadott közel 100 ezer teljesen leszívta a tartalékaimat, pontosabban a sulira és az októberi adóra szánt 'nem nyúlunk hozzá, de ha kell valamire, akkor ott van' pénzösszeget. A temetési pénz ugye tolódik, a volt főnökömmel szembeni tartozásra pedig úgy tűnik keresztet vethetek, nekem viszont még 340 ezret elő kellene teremtenem novemberig. Imádom ezt az állapotot... Részben ezért, részben más okokból kifolyólag tegnap postára adtam az aktuális félév passziválására vonatkozó kérelmemet. Mert nem tudok kifizetni 116 ezret. Mert nem lesz időm szakdolgozat írására sem. Ez van, el kell ismernem, hogy nem fog menni, hiszen rengeteg sok egyéb ügyet kell még az ősszel letudnom. Marad a tavasz, vagy ki tudja...
Aztán a húgom kérdésében is többet tudok: jövő hét végén költözik hozzám. Reméltem, hogy anyám meggondolja magát, és figyelembe veszi egy korábbi beszélgetés közben elejtett ellenérveimet, de ez most nem jött be. Kérdeztem, hogy mégis, meddig lesz ez az állapot, mire azt felelte, hogy amíg én valamire hivatkozva azt nem mondom, hogy most már ne. Mondjuk — neadjisten — megnősülök. Hát persze, megnősülök. Az életem ezzel akkor is újabb stádiumba lép, ha elmarad az előbújás (bár nem hiszem, hogy megúszom), de ezt már ragoztam eleget.
Szóval mindenben egy kicsit előrébb járok, de még mindig messze a céltól. Várunk tovább, aztán meglátjuk, mi lesz.
(Ja, és a várt üzlet esetében is rákérdeztem, hogy mi van. Azt válaszolták, hogy még nem döntöttek, de majd jelentkeznek, merthogy most fennforgás van náluk, és lehet, hogy tolódik a dolog. Ebben az esetben a biztos rossz azért rosszabb válasz lett volna, így viszont még mindig reménykedhetünk, hogy egy csapásra kikerülünk a szarból.)
Megy az ügyintézés ezerrel. Ismerjük a magyar bürokrácia útvesztőt (vagy ha nem, akkor szerencsénk van), az idő meg csak telik, és én nem szeretnék valami jogvesztő hatályt túllépni, szóval igyekszem mindent elintézni, amennyire a kicsiny kis időmből telik.
A mai program a temetési segély elintézése volt (többek között). A temetkezési vállalkozó mondta, hogy próbáljam meg az újpesti önkormányzatnál, mert 15-30 ezer forint között kaphatok, és kár lenne ott hagyni. Igaza van. Annyi adót fizetek be állandóan, és annyira kevéssé veszem igénybe az állami transzfereket, hogy nem érzem magam pofátlannak, amiért ilyen módon próbálok egy kicsit visszacsippenteni magamnak. Különben meg ez is adóra megy majd, feltéve, hogy egyáltalán látok belőle valamit.
Lemásoltam tehát a temetési számlákat, kértem idebent egy tavalyi kereseti kimutatást, aztán elslattyogtam az újpesti önkormányzat épületébe. Mivel fogalmam sem volt, pontosan hova kell fordulnom, a biztonsági őrtől kértem eligazítást, aki elmondta, hogy egy másik épületbe kell mennem, ott van a szociális osztály. Oké, elindultam arra, és némi szerencsétlenkedés után meg is találtam az objektumot. Már az is érdekes volt, hogy a főbejárat előtt olyan sokan álldogáltak, dohányozgattak, de amikor beléptem, akkor taglózott le igazán a látvány: egy nem túl nagy helyiségben csak úgy hömpölyögtek az emberek és az emberi roncsok. Belül rögtön egy segéderő fogadott, meg egy asztal, rajta temérdek nyomtatvánnyal. Rövid intermezzo után végre tőlem is megkérdezték, mit akarok, mire elmondtam. Kaptam egy nyomtatványt, töltsem ki, aztán jöjjek vissza. A papíron nem túl bonyolult kérdések fogadtak, amikre megválaszoltam, és mivel minden szükséges papír nálam volt, kértem egy sorszámot is. Volt persze egy kis probléma, mivel én tavalyi kereseti kimutatást kértem, nekik meg az idén januári nettó jövedelmem kellett, de egy röpke telefonhívás után ezt is letudtam.
A sorszámmal elvonultam a balfenékre, mivel a kijelzők alapján úgy gondoltam, ott kerül majd rám a sor. Itt is számtalan ember ücsörgött, öregek, vakok, hajléktalanok, cigányok, szemmel láthatóan szegény emberek, de volt vagy 30 belőlük. Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam köztük, merthogy ugye mit keresek én ott, de azért nem távoztam önként. Haladtak a számok, cserélődtek az emberek, aztán egy kis kavarodás után sorra kerültem én is. A pult mögötti néninél előadtam a gondom, átadtam neki a papírokat, ő elkérte a számlák másolatait, aztán az eredeti példányokat is. Írták a nyomtatványon, hogy mindenből eredeti kell, de a másolatot is elfogadják, ha bemutatom az eredetieket, ezért egy kicsit meglepődtem, amikor azt mondta, hogy akkor ezeket ő most elveszi. Mondom nekem azok még kellenek, mert a hagyatéki ügyintézés is folyamatban van. Két hét után küldik vissza, nekem az meg nem jó. Szóval ott hagytam csapot-papot azzal, hogy majd visszamegyek, ha kiderült, a hagyatékihoz az eredeti számlák kellenek vagy a másolatok. Valahogy éreztem, hogy nem fog elsőre sikerülni, elvégre az ilyen ügyeknél mi sikerül elsőre?
Azért amikor kijöttem, továbbra is rajtam maradt ez a furcsa érzés. Valahogy átragadt rám egy kicsi abból a nyomorból. Ecsetelhetném az egyes kérelmezőket, a kinézetüket, az elhangzottakat, leírhatnám a 15 évesnél nem idősebb, bávatag arcú, piercinges cigánylányt meg az anyját, akik ismételten valami kis gyereknevelési pluszért folyamodtak a hivatalhoz, vagy a krónikus gyereket nevelő anyukát, aki azt akarta kijárni, hogy egy segédeszközért ne 100, hanem csak 20 ezer forintot kelljen fizetnie, de nem akarok belemenni a témába. Nem véletlenül nem a szociális szakirányt választottam a suliban, és most is megerősödtem abbéli hitemben, hogy jól döntöttem. Én ezt nem bírnám, sem így, személytelenül, sem máshogy. íés ez a temérdek ember...hihetetlen. A kisasszonyok viszont egészen jól kezelték ezeket az embereket, még nekem is jutott mosoly és tisztességes hangnem. Le a kalappal előttük.
Szóval egyelőre árnyékra vetődtem, viszont ösztönözve éreztem magam, hogy akkor rögtön felhívjam a másik önkormányzat másik ügyintézőjét, akihez majd hétfőn megyek, reggel 8-ra. Sose lesz ennek vége...
Az alkotó nem pihen, miközben a gép forog tovább. Most jutott arra a pontra, hogy bankszámlát nyisson a vadonás új cégének — ha mondhatom így. Hadd ne kelljen mindig tulajdoni hányad arányában használnom az igeidőket meg a részeshatározókat, a — még egy hétig — főnök úgyis úgy viselkedik velem, mintha én lennék az új cég érdemi ügyvezetője. Ezt megbeszéltük.
Az ügyvédi dolgokon túl vagyunk, bejelentettük magunkat a különféle hivatalokhoz, most következne a bankszámla nyitás, meg a törzstőke befizetése (ami utóbbit ugye I. biztosítja, átmenetileg). Ezek persze mehettek volna párhuzamosan is, de amíg az ügyvéd bácsi át nem küldte nekünk a papírok eredeti példányait, úgysem léphettünk volna semerre. Közben azért nézegettünk a környéken fellelhető bankok árait, szolgáltatásait, hogy már csak fel kelljen kerekedni, azt' berobogni a fiókba a számlanyitás céljából, és a kis családom részire.
Na, I. és én ma elmentünk a sarki — Jamiroquai-os, denszelős — bankhoz. Hónunk alatt a cég összes papírjával indultunk neki, plusz igazolványokkal meg minden egyébbel, hogy majd a helyszínen nehogy pofára essünk. Készültünk. Belépünk a fiókba, kiválasztjuk a sorszámos gép menürendszeréből a szükséges pontot, majd a kitojt papírral leülünk a székekre. Rajtunk kívül jelen volt 1 fő ügyintéző kisasszony és egy fő biztonsági őr. Várunk. A kisasszony előtt senki nem áll, de szemmel láthatóan nagyon elfoglalt, ezért még nem kerülhettünk sorra. Kisvártatva megjelenik egy korombeli fiatalember, leül mellénk, majd két idősebb úr, akik szintén helyet foglalnak a 'váróteremben'. Pár pillanaton belül a fiatalembert telefonon keresi valaki, ő pedig leáll beszélgetni. Egyszer csak azon kapom magam, hogy az 1 fő biztonsági őr felpattan a helyéről, majd a telefonon beszélő fiatalemberre startol, és annak közelébe érve erélyesen rászól, hogy márpedig ott tilos telefonon beszélgetni.
Namármost álljunk meg itten egy percre végre valahára! Miért nem lehet egy bankfiókban mobiltelefonon beszélgetni? Elmesélem a vonal túlsó felén álló bankrabló kollégának, hogy hányan vannak bent, és az is mind most fizetett be ötszázezer forintot? Vagy elmondom, hogy merre vannak a kamerák meg a lábtörlő? De hát azt akkor is elmesélhetem, ha benézek az ablakon, vagy ha bemegyek, aztán kimegyek. Hülyeség. Vagy lefényképezem a biztonsági őr bajuszát, aztán otthon feltérképezem az alaprajzot, hogy jól berabolhassak a bankba? De hát azt meg emlékezetből is megcsinálhatom. Hülyeség.
Én ott a helyszínen arra tippeltem, hogy azért nem szabad mobilozni, mert megzavarja az érzékeny fedélzeti számítógépet, és esetleg lezuhanunk. Ezt fennhangon szóvá is tettem, kb. így: "Mé', lezuhanunk?". Aztán persze belenyugodtam a helyzetbe, főleg mivel én magam nem akartam mobilozni, az utánunk jövő fiatalember számát meg ki is sorsolták, úgyhogy mennie kellett a pulthoz vizsgázni. A "nem tetszik dolgok" rubrika eddigi rovása mellé egy újabbat húztam, amikor megpillantottam az 1 fő kisasszony arckifejezését, amint az ügyfélre pillantott. Csak úgy sütött róla az undorral és lenézéssel elegy világfájdalom, amit szemmel láthatóan az újabb ügyfél jelentette munka okozott neki. Ekkor már érett bennem, az "ide se jövök többet" érzés, és akkor még nem tudtam, hogy pedig de. Miközben ez a jelenet zajlott, megérkezett — valahonnan — egy másik ügyintéző kisasszony is, aki miközben átlibbent az ügyféltéren, meglepődve kérdezte a kollégájától, hogy "az előbb még senki sem volt". Látszott rajta, hogy a változás őt is mélyen felháborítja, így tűnt el a másik végen.
Pár perc múlva azonban megjelent a pult mögött, és kihúzta a mi szerencseszámunkat. Ahogy közelítettünk felé, az ő szemében is megcsillant az undor, és az a szörnyű tudat, hogy neki most itt tényleg számlát kell nyitnia. Ez tutira nagy nyűg lehet, már csak azért is, mert feltételezi, hogy ezek az új ügyfelek majd rendszeresen visszajárnak zaklatni őt, aki nyilván sokkal jobban érezné magát, ha egész nap csak beszélgetni kéne, aztán hó végén felvenni a fizetést, majd egy kecses mozdulattal átlibbenni a szemközti épületben üzemelő szoláriumba, és ott elkölteni. Mi meg megyünk, azt' a hülye dolgainkkal belezavarunk ebbe az idillbe.
Amint előadtuk a szándékunkat, rögtön megtudtuk, hogy "hát azt így nem lehet". Ezt persze olyan rekedtesen nyávogó, elnyújtott hangon, ami jellemzően csak a már évtizedek óta hivatalban dolgozó, nyugdíj előtt álló, hajhálós vén kurvák sajátja. Rákérdeztünk, hogy ugyan hogyan lehet egy bankban számlát nyitni, ha nem 'így', mire megtudtuk, hogy "hát az ügyvédenek át kell küldeni, hogy szólni kell az ügyvédnek, hogy küldje át azt a papírt, mert azt így nem lehet, hogy küldje át a zügyvéd, de ne word-ben, hogy küldje át, mert még ki kell csomagolni, de az ma már nem lesz meg, csak holnap, mer az ügyvéd küldje át, amióta elektronikus bejegyzés van". Mondtuk, hogy ott van minden eredetiben, de az nem volt neki jó, csak a "küldje át" verzió. De azért készséges volt, mert előre megérdeklődte, hogy majd ha a zügyvéd átküldte, akkor melyik csomagot szeretnénk, mer' akkor most ő lefénymásolja a dolgokat, és akkor majd holnap nem kell olyan sokat várni, és kinek a nevén lesz a kártya, de ezt is rekedtesen flegmán, hogy legszívesebben felképeltem volna.
Szóval megállapodtunk vele, hogy miután a zügyvéd nekünk már átküldte (és nem word-ben, mer' az nem jó), tovább küldjük neki, és holnap visszafáradnánk, mert most már úgysem lesz olyan hosszú, és kell a bank, mert ketyeg az óra, és közelg a határidő.
A — még egy hétig — főnököm azt mondta, miután előadtuk neki a sztorit, hogy ő megkérdezte volna, hogy "nem akarják, hogy itt nyissunk számlát?". Igaza van. Én csak annyit mondtam, hogy ezek után E-bank és bankjegyautomata. Nem akarok a fiókjukba menni.
A múlt héten a postaládámban kikötő irdatlan szemét között találtam egy ajánlott küldemény érkezéséről szóló értesítőt. A nagymamám nevére érkezett valami a kerületi önkormányzattól. A nagymamám 23 hónapja és 2 napja meghalt, ezt pedig az önkormányzat legalább annyira jól tudja, mint én, mivel náluk kellett felvenni a hagyatéki leltárt, és a közjegyzőt is ők rendelték ki a hagyatéki tárgyaláshoz.
Gondolom, hogy a levélben nem éppen arról akarták őt tájékoztatni , hogy a földhivatal nyomán végre sikerült átírniuk az ingatlan tulajdonjogát az én nevemre (tekintve, hogy ő elhunyt), hanem a kerületi építményadó kivetéséről szóló határozatot és a befizetéshez szükséges csekkeket küldték ki benne. Az építményadót persze eddig is én fizettem (mivel én vagyok a vállalkozó), de az ingatlan a nagymamám nevén volt, tehát az építményadó is az ő nevén futott. Rugalmas megoldás...
Felvérteztem hát magam mindenféle iratokkal, köztük a halotti anyakönyvi kivonattal, és lelkileg felkészültem arra a momentumra, amikor a postás kisasszony a kalitkában majd meghatalmazást kér tőlem, merthogy ő anélkül nem adhatja ki a küldeményt. Ez szerencsére elmaradt, ehelyett közölte, hogy a levelet visszaküldik a feladónak (ami kb. 30 méterre található a postahivataltól), én pedig fáradjak be az önkormányzathoz, és közöljem velük a változást. Hát persze, szarom az időt. Eleve nem volt célom, hogy az ominózus csekkekhez mindenáron hozzájussak, de azért szerényen megemlítettem, hogy én vagyok az örökös, meg, hogy nálam van a halotti anyakönyv is, de miután ez nem hatotta meg, inkább távoztam. Persze előre tudtam, hogy ez lesz. No problem.
Nem idegesítettem föl magam, csak szegény levelet sajnálom, amiért a sorsa minden másnál értelmetlenebb. Eleve miért kellett ajánlva feladni, amikor tavaly még simán postázták a hasonló küldeményeket? Miért a halott nagymamám nevére kellett küldeni, amikor eddig is én voltam az adót megfizető, ráadásul az önkormányzat legalább két kollégája már régen értesült a változásról? És ha már ajánlva küldték, mi értelme volt annak, hogy az utca túloldalán levő postahivatalba a budaörsi elosztón keresztül, oda-vissza megkocsikáztatva fuvarozták szegényt, pláne, hogy amikor rájönnek, hogy nem sikerült kézbesíteni, akkor ugyanezt az utat járatják majd vele végig, vissza az utca szemközti oldalára?
Hát kérem szépen, ez hülyeség...