horror bejegyzései

Miután péntek délután-este szabályosan szédülgettem (és egyszer kis híján elájultam) a kimerültségtől, a keddi szabadsággal megtoldott hosszú hétvége során igyekeztem a lehető legtöbbet pihenni. Szombaton például konkrétan semmit nem csináltam, se takarítást, se munkát, de még csak ki sem tettem a lábam az ajtón. Ez nemcsak fizikailag, de lelkileg is sokat javított az állapotomon, ráadásul ismét megtapasztaltam, hogy kellő mennyiségű pihenés után igencsak rám jön a tettvágy. Sok esetben tehát tényleg a fáradtság szab gátat az egyről a kettőre lépésben.

Na, de akkor mit csináltam? — kérdezheti a kíváncsi blogolvasó. Hát aludtam például, egészen sokat, aztán végül is takarítottam (csak nem szombaton), mostam, vasaltam, ettem, vásároltam ÉS filmeket néztem. Ezekről szeretnék most pár szóban megemlékezni.

Láttam például az

Apró titkok (Little Children)

című filmet, ami számomra ismét élvezetet nyújtott, mert turkálhattam szociológiában, érzelmekben, kínos szituációkban, romantikus pillanatokban, szóval most egy jó filmről beszélek. Bár látszólag két emberről szól, számomra sokkal inkább tűnt úgy, mintha négy (avagy 2x2) szálat kellett volna kibogozni, értelmezni. Adott egy nő, Sarah, aki bár házas, egyedül neveli kislányát, mert férje egyrészt a munkába temetkezik, másrészt közben más, elérhetetlen nőkre, élményekre vágyik. A nemi életük halott. Aztán adott egy férfi, Brad, aki rendkívül vonzó, jóképű és jó alakú, fiatal, és aki a neje helyett van otthon a kisfiúkkal, miközben az dokumentumfilmeket forgat. Semmi ideje a sármos férjére, agya mindig csak a munkán, az éppen készülő filmeken forog, és miközben riportalanyai keserű sorsán morfondírozik, sokáig észre sem veszi a saját élete problémáit. A két házas de mégis magányos fiatal szülő aztán összetalálkozik a játszótéren, és innentől kezdve gyökeresen felfordul mindkettejük élete. Érdemes-e kilépni a rossz kapcsolatból egy jó reményében, el lehet-e dobni a kudarcba fulladt múltat az ismeretlen jövőre vágyva? Milyenek a titkos együttlétek, egymás óvatos kerülgetése, az újra (vagy talán először?) felfedezett szerelem? A rengeteg kedélyes, de mégis mély tartalmú jelenet mellett számos drámai pillanatot is láthatunk, aminek az alapja főleg a másik két főbb szereplő sorsa és konfliktusa. A kisvárosban ugyanis lakik egy pedofil ügyéért korábban börtönben ült férfi, akinek minden áldott nap viselnie kell tettei következményeit, hiába ülte már le a kirótt büntetését. Ebben jelentős szerepe van egy másik férfinek, akinek minden vágya, hogy újra rendőr lehessen, de egy régi malőrje miatt erre többé semmi esélye. Felesége elhagyta, barátai könnyen nélkülözik, ezért élete értelme kimerül abban, hogy a közösség önjelölt védelmezőjeként állandóan a pedofil férfit zaklatja. Bár az egész film a gyerekek körül forog, az utolsó 20 perc mutatja meg igazán, hogy addig valójában a szüleik viselkedtek gyerekként (hogy ellopjam Ricsi tökéletes meglátást, és azzal ékeskedjek).
Ez a must see kategória, mindenkinek ajánlom.

Karambol (Crash)

Na ez az a film, amit 100 emberből 98 nem képes megnézni, én pedig marha büszke vagyok rá, amiért a maradék kettőbe tartozom. Állítom, hogy fél évvel ezelőtt az első fél óra után kikapcsoltam volna, és soha többé felé sem néznék, de úgy tűnik, edződtem, értem már annyit, hogy egy ilyen alkotás kifejezetten taszító mivolta ellenére is képes legyek a képernyő előtt maradni, majd bármilyen értéket keresni és találni is benne. Filmélményt egyébként egyáltalán nem nyújt, művészetit viszont annál többet. Amikor a Ricsivel megtárgyaltuk a látottakat, úgy fogalmaztam meg, hogy ha a filmet is lehet egy művész kifejező eszközének tekinteni (márpedig persze, hogy lehet), akkor ez egy nettó művészeti alkotás. Kifejez sugall, érzetet kelt, ábrázol, kár, hogy aberrált emberek életének pillanatait, a szereplők számára ugyanis az nyújt szexuális élvezetet, amikor karambolok elszenvedőivé válnak. Az egész film tocsog a pornográfiától, mindenki mindenkivel és mindenhol, bőr, tetoválás, hegek, sebek, művégtagok, sötétség, és rendkívül kevés beszéd. 10-es skálán ezt sem tudom pontozni, mert nem is tudom filmként kezelni. Aki kíváncsi rá, nézze meg, de aki szórakozni akar, az nagy ívben kerülje el.

Halloween II

Ha már az ángliusoknál Halloween volt (nálunk ilyen ünnep NEM LÉTEZIK), horrort is néztem, és véletlenül pont a Rob Zombie rendezésében készült Halloween film második részét. Ezt csak utólag vettem észre, és jót is mosolyogtam rajta, pedig a szándéknak tényleg semmi köze nem volt az ünnephez, hiszen csak vasalni akartam és közben egy olyan filmet megnézni, ami a 'megnézendők' kupacban gubbasztott. Őszintén szólva rosszabbra számítottam, de ez a film jobb, mint a korabeli Halloween II (nem nehéz...), és még önmaga első részénél is jobbra sikeredett. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne az egész film logikátlan, és ne állna értelmetlen hentelésből és folyamatos sikoltozásból meg könyörgésből, de ebben a kategóriában láttam már rosszabbakat is. Összességében: 5/10.

Volt még persze pár reklámmal teleb*szott film a tévében, meg sok sorozat, rajzfilm és félig-meddig nézett alkotás, de azokra nem érdemes szót vesztegetni, ezt is csak azért toldom most ide, mert Mike Myers pofája kilóg az eredeti bejegyzésből, feltöltés után meg nem szeretem cseszegtetni, átméretezni a képeket...

...már megint nagyon izgalmas élményekben volt részem, és akkor itt most nyomban ki is raknék egy virtuális 18-as karikát.

A volt barátaimmal ücsörögtem valahol, talán éppen a volt szobám padlóján, amikor egyikük undorodó arckifejezéssel rákérdezett, hogy "Milyen a lábad?" Odanéztem, és hát tényleg, a zokni felett olyan érszűkületes-vöröses-repedezett kinézetű volt, de a nadrágomat feljebb húzva sem szebb, csak más volt a látvány: véletlenszerű elrendeződésben sötét bíbor-fekete színárnyalatú, fehér közepű gumók éktelenkedtek a bőrömön, mint jó nagyra duzzadt pattanások vagy furunkulusok, méghozzá egészen a vállamig. Miközben a barátaim rögtön hozzátették, hogy el ne kezdjem ezeket ott nyomogatni nekik, az futott át az agyamon, hogy most rögtön orvoshoz kell mennem, akár allergiás reakcióról, akár csípésről, akár valami másról van szó.

El is indultam. Buszoztam, villamosoztam, aztán kikötöttem egy kórház udvarán, bár azt nem tudom, melyikben lehettem. Téglafalak, fehérre mázolt, 50 éves kinézetű ajtók — ha esetleg valaki ki szeretné találni, melyikben voltam. Bementem, és szörnyülködve láttam, hogy valami betegfelvételi pult előtt kanyargó sorokban ülnek-állnak az emberek, attól függően, hogy a sor adott részénél voltak-e ülőhelyek vagy sem. Egy pillanatra rám tört a pánik, hogy mire sorra kerülök, már visszafordíthatatlan elváltozásokat okoz nekem ez a valami, és miután a sor végénél leültem egy székre, meg is néztem, változott-e a közben helyzet. Lehúztam a zoknimat, és hát bizony a bal lábam állapota elég tragikus volt: a vörhenyes folt teljesen elborította az egész lábfejem, de ez mind semmi, ugyanis a bőr a bokacsontom alatt széles ívben szétnyílt, és alóla kifehérlett vagy valami nyálkás cucc, vagy a zsírszövet, vagy maga a csont. Lényegében az egész lábfejem csak úgy fityegett a lábszáram végén, és tudtam, hogy ha még egyszer ráállok, mielőtt ellátnának, egyszerűen le fog szakadni, mint túlfőtt leveshús a csontról. Nem is mertem felállni a székről, de még csak a bőrömhöz érni sem.

Közben azt vettem észre, hogy a régi hetero barátaim is ott vannak velem, de nem emlékszem már, hogy milyen témákkal ütöttük el a várakozás perceit. Arra viszont emlékszem, hogy percről percre egyre növekvő aggodalommal pillantgattam a lábfejem felé, és minden alkalommal egyre tragikusabb volt az állapota. Mostanra egy vöröses-feketésen csillogó masszává vált az egész, és egyáltalán nem tűnt emberi lábnak. Érdekes módon egyáltalán nem fájt, cserébe viszont teljesen érzéketlen volt. Amikor kicsit haladt a sor, én is egyre közelebb ültem (székről székre), és közben végig nagyon óvatosan mozogtam, kizárólag a másik lábamra nehezedve. Néha át kellett vetnem egyiket a másikon, vagy vissza, de a massza ennyitől is csak egyre rosszabb kinézetű lett. Egy alkalommal valami nővérke is oda tévedt, és amikor a társaimmal azt találgattuk, mi történhetett velem, ő ezt meghallotta, majd lazán kijelentette, hogy tudja, mi bajom van. Asarunak hívják a betegséget, parazita okozza, és meglepő, hogy nekem ilyenem van, mert ez egy afrikai kórokozó. Nyomban mindenféle House-epizódok jutottak eszembe, na meg az, hogy biztos az a múltkori antilophús okozhatta, amit ajándékba kaptam egy nyaralásról hazaérkezett ismerősömtől. Ezek szerint rosszul lett elkészítve...

A szívem most már a torkomban dobogott, és kezdett a sírás fojtogatni, főleg amikor egy leheletfinom mozdulatom hatására egy nagy gumó vált le a lábszáram végén zsezsgő fekete kocsonyából, és a továbbra is felismerhető körömből ítélve biztos voltam benne, hogy ez a nagy lábujjam lehetett valaha. Kétségbeesve kérdeztem a mindenkitől és a senkitől, hogy vissza lehet-e majd ezt csinálni, és ha nem, hol lehet elejét venni a dolognak. A bokámnál? Térdnél? Hogy fogok majd dolgozni menni fél lábbal? Vagy otthon dolgozok ezentúl? Mi lesz nagyanyámmal? Meddig esek ki a munkából? Elvégre bent tartanak a kórházban, mást nem is tehetnek...De a lábam állapotának romlása mellé a közérzetem is romlásnak indult: nehezen vettem levegőt, a szememből csorogni kezdett a könny, lázasnak éreztem magam és rázott a hideg.

Nem bírtam tovább türtőztetni magam, és a jó lábamat használva elugrándoztam a pult másik oldalához, ahova épp most érkezett egy orvos kinézetű, fehér köpenyes férfi, kezében egy fehér ládával. Lehuppant a bárszékre, én pedig mellé, egy másikra. Miközben a vizitre (vagy a sorban álló többi páciensnek) a ládából kivett gyógyszeres dobozokat szortírozta, őt is kérdésekkel faggattam. Eddigre már a látásom is homályosodni kezdett, és egyre biztosabb voltam benne, hogy késő minden, meg fogok halni. Az orvos megszánni látszott, és egy vizespohárból kivett egy lázmérőt, majd a számba dugta. Tartani is alig bírtam magam, és végigfutott rajtam egy csomó dolog, ami a halálommal lezáratlan marad. Gyászoltam a céget, amiért itt volt a lehetőség, erre én ilyen bután meghalok. Sajnáltam a többieket, akiknek hirtelen pótolniuk kell a munkaidőmet, sajnáltam nagyanyámat, aki maga is ápolásra szorult, és most ki tudja, mi lesz vele, és még jó pár dolgot. Felhívjam anyámékat, hogy jöjjenek be meglátogatni vagy se? Hát a Ricsit?

Miközben az orvos kivette a számból a lázmérőt, még a homályon keresztül is láttam, hogy az csak 18 fokot mutat, fél szemmel pedig észrevettem, hogy a másik lábam is éppen elkezdett elszíneződni. Most már tutira el fognak látni, hajtogattam nyöszörögve, és közben zsibbadó szájjal, lecsukódó szemhéjakkal kérdeztem az orvostól, hogy akkor behozassam-e a családommal a holmimat. Azt még hallottam, ahogy válaszul — a dobozok szortírozása közben csak úgy félvállról — annyit mondott, "arra már nem lesz szükség"...

...majd felébredtem. A macskám éppen ekkor kászálódott le a vádlimról, ahol addig aludt, így rögtön rájöttem, hogy ennek a brutális álomnak a kiváltó oka ő maga lehetett. Nem baj, mindig örülök neki, amikor ilyen közvetlen, még akkor is, ha csak sutyiban nyilvánítja ki a szeretetét, mert fényes nappal, amikor ébren vagyok esze ágában sincs a közelemben tartózkodni (nemhogy rajtam). Asaru nevű betegség pedig nem létezik, ha esetleg valaki után akart volna nézni, az ápolásra szoruló nagyanyám pedig 4,5 éve meghalt...

...izgalmas dolgok történtek velem. Normál körülmények között ilyenkor a telefonom ébresztőjére ébredek, majd miután azt lenyomom, nyomban vissza is alszom, ma azonban...

...valami szórakozóhelyre mentem, és talán a Ricsi is ott volt velem. Egy nagy tömegben nyomultunk egy sötét aluljáróban, ami már vagy maga a szórakozóhely volt, vagy csak egy kivilágítatlan metróállomás. Esetleg egy kivilágítatlan metróállomás, ami szórakozóhelynek volt kialakítva — nem tudom, — de az biztos, hogy tök sokan voltak, és ment a lökdösődés. Amikor valaki erőteljesen nekem jött, reflex-szerűen odakaptam az övtáskámhoz (ahol a pénztárcámat hordom), és nyomban láttam, hogy hiányzik belőle a buksza. Egy fiatal srác kezében volt, én pedig rögtön utána kaptam, és visszaszereztem azt, mielőtt még meglépett volna vele. Nem emlékszem, hogy konfliktus lett volna belőle, bár én nyilván nem örültem. Kicsivel később hasonló szituáció esett meg, és még az is lehet, hogy ugyanazzal a sráccal. A pénztárcám ismét megmaradt, de nekem valamiért menekülnöm kellett. A sötét épületből kiszaladtam a szabadba, ahol még nappal volt.

Hegyoldal, parkosított emelkedő, éppen zöldellni kezdő fák, a földből előbújó sziklák, én pedig megfelelő búvóhelyet kerestem magamnak, hogy az üldözőimet lerázhassam. Már nem emlékszem, hogy mi mögé bújtam, csak arra, hogy nagyon lassan futottam (valamiért nem bírtam gyorsabban), de aztán mégis megúsztam a verést vagy talán valami még rosszabbat. Nem PC, de nem hallgathatom el, hogy öt fiatal cigánygyerek volt a nyomomban. Miután a veszély elmúlt, azon kaptam magam, hogy közben beesteledett, én pedig ezúttal a Ricsi pénztárcáját kerestem az avarban.

A Ricsi már rég nem volt ott (talán eredetileg sem), de azt tudtam, hogy elvesztette a tárcáját, esetleg az övét is ellopták. Aggódtam, hogy szegénynek most minden iratát megint be kell szereznie, és dühös voltam azokra a ganékra, akik ebből élnek, és akik sokkal nagyobb kárt okoznak áldozataiknak, mint azt gondolnák. Valahol továbbra is a nyomomban voltak, de a részeg fiatalokkal teli park sötétje engem is elrejtett, nyugodtan keresgélhettem tehát. Hamarosan találtam is egy tárcát, ami a Ricsiére emlékeztetett, de nem volt benne semmi. Rögtön ezután találtam egy másikat, ami csupa aprópénzzel volt tele, de valami eszméletlen sokkal. Alig bírtam zsebembe tömni az érméket. Tovább keresgélve egy harmadik is a kezembe akadt, ebben viszont csak ezresek és régi, zöld 200-asok voltak, utána viszont találtam egy összegumizott pénzköteget is a száraz falevelek közé rejtve. Széttúrtam az avart, és egy csomó pénztárcát, és összegumizott pénzköteget vettem észre.

Áhá! Szóval ide hozzák a meglopott áldozatok holmiját, amíg a lebukás veszélye el nem múlik! Hogy fognak majd nézni, amikor a sok orzott vagyonnak a hűlt helyét találják csak.

Ezzel leléptem. Nem emlékszem már, milyen helyeken kavirnyáztam, és milyen járművekkel, de tudom, hogy nagy távolságot tettem meg. Talán a pia, talán valami drog hatása lehetett...arra viszont emlékszem, hogy a nagybácsim lakásában járok. Igazából nem az övé volt, de én mégis tudtam, hogy ez az övé. Még az sem tűnt fel, hogy kertes háza van, miközben társasházban kellene laknia, ahogy az sem, hogy éppen akkor halt meg, kicsivel az érkezésem előtt. Az ő természetes állapota az, hogy halott, ha mégis él, az csak valami furcsa kavar következménye lehet. A szállítók el is vitték a testét, nekem pedig valami papírt kellett szereznem a közeli hullaházból. Betettem a kaput (ami valamiért nagyon hasonlított annak a háznak a kapujához, ahol kb. 5 éves koromig éltem), majd elindultam az utcán a cél felé. Gondos épületek, rendes kertek előtt sétáltam végig, a járda melletti kis kertecskéjük is frissen volt felásva.

Hogy a halottasházba hogyan kerültem, nem tudom, de az biztos, hogy sikeresen odaértem. Amikor kinyitottam a megfelelő ajtót, egy fehér falú folyosóra jutottam. Kis helyiség volt, neonfénnyel megvilágítva, a túlsó végében egy újabb ajtóval. Már érezni kezdtem a formalin szagát, és a vérnyomásom is érezhetően megemelkedett, ahogy a következő ajtóhoz sétáltam. Azt kinyitva szerencsére csak egy, az előzőhöz hasonló helyiségbe jutottam, majd még egybe, és még egybe. Teljes dísztelenség, csak a fehér falak, a modern fémkilincsek és a tudat, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerülök valami igazán rémisztő dologhoz. Aztán egy olyan szobába jutottam, ahonnan balra is nyílt egy beugró (toalett), a szemközti ajtón pedig a "Kórbonctan" felirat díszelgett. Torkomban dobogó szívvel nyomtam le a kilincset, de még mindig semmi szörnyűség nem fogadott, csak az előzőekhez hasonló helyiségek, és lefelé vezető lépcsősorok. Az utolsó lépcső alján egy orvosi eszközökkel, krómozott csapokkal és az emberi testeket ábrázoló makettekkel teli szoba, és egy ajtó egy újabb felirattal: "Hullaház". Ennek is lenyomtam a kilincsét, és amikor kinyitottam az ajtót, a túloldalán valami szörnyű látvány fogadott: egy vörös fénnyel megvilágított helyiség, amiben egy véres masszává trancsírozott testet áll körül vagy egy tucatnyi fehér köpenyes, maszkos orvos, plexi szemüvegben, zöldes hajfogóval, és mintha mind egyszerre végezne rajta boncolást. Nem számítottam sokkal jobbra, de ez annak ellenére is szörnyű volt, hogy ezen a helyen ez a természetes: egy vezető orvos patológus-hallgatóknak tart gyakorlatot. Az éppen fennhangon beszélő nő felém fordult, és miközben biccentett, hogy rögtön jön, egy pillanatra sem vette ki a kezeit a néhai férfi fénylően lucskos mellkasából. Gyorsan becsuktam az ajtót, és fel-alá sétálgatva vártam, hogy kijöjjenek.

Lassan el is kezdtek szivárogni bentről a fiatalok. Vidáman beszélgettek, megtárgyalták a látottakat, közben pedig jóízűeket nevettek, és még az sem zavarta őket, hogy a ruhájukat vér borította. Aztán kijött az oktató nő is, aki egy nejlonba csomagolt papírt fogott a halottszutykos gumikesztyűs kezében; ezért jöttem. Nem tudom, mi volt az, csak arra emlékszem, hogy a nő felháborodottan mondta, hogy nem adhatja azt oda nekem, mert nem fertőtlenítettem a kezem, és különben is, hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy így bejövök ide. Rémülten tekintettem körbe, minden olyan ponton végigfuttatva a kezem, amit boncolás után fogdoshattak össze, és amit én most puszta kézzel fogtam meg, majd elindultam kezet mosni. Közben a nő kisétált, és csatlakozott a hallgatók csivitelő társaságához.

Míg magamra maradtam, nem bírtam megállni, hogy bemenjek a helyiségbe, ahonnan a hallgatók kijöttek. A filmekben is mindig mindenki ilyen kíváncsi... Odabent most senki nem volt, csak a vörös fény és a lepedőkkel letakart holttestek. Az asztalon, ahol a boncolást végezték még mindig ott feküdt az a valami, ami az alanyból maradt: égnek meredő, vérmocskos bordák és öles húscafatok. Ahogy oldalra tekintettem, észrevettem, hogy a lépcsőn, ahol én is állok egy újabb tetemdarab hever. Egy gerincoszlop néhány bordával, ami úgy nézett ki, mintha nemrég lefaragták volna róla az összes húst, és csak odavetették volna a lépcsőfokokra. Undorodva és kissé rémülten fordultam ki a szobából, és sietve elindultam kifelé az épületből is.

A makettekkel és eszközökkel teli helyiségből kilépve máris részese lehettem annak a beteg orgiának, aminek a hangjait már eddig is hallhattam. Abban még semmi különös nincs, hogy egyetemi hallgatók partizgatnak kicsit, sőt talán még abban sincs, hogy ezt az oktatásuk helyszínén, esetünkben egy hullaházban teszik. Az viszont már mondhatni szokatlan, hogy a boncolás után át sem öltöztek. A köpenyük csurom véres volt, és a műanyag poharaikat is trutymós, gumikesztyűs kézzel fogták meg és emelték a szájukhoz. Mintha mi sem volna természetesebb ennél, mintha mindig is ehhez szoktak volna. Némelyiküknek az arca is véres volt, ahogy véletlenül hozzáérhetett, de ez sem zavarta őt, és úgy tűnik, az is csak nekem okozott megrökönyödést, hogy a tanárnőjük fején egy frissen lecsupaszított emberi medencecsont ékeskedett, mint valami korona. Így bulizott együtt a hallgatóival, a vér pedig közben diszkréten csordogált végig az arcán. Nekem ez már sok volt.

Sietve elhagytam az épületet, kezemben a papírral, amiért jöttem, és arra indultam el, amerről jöttem. Séta közben beleolvasgattam a papírba, és ekkor vettem észre, hogy az nem is boncolási jegyzőkönyv, hanem egy hatósági engedély a közeli állattemetőként használt földek exhumálására, merthogy autópálya fog épülni a helyükön. Autópálya, itt? — kérdeztem magamban, és amikor körülnéztem, hogy hol lehet majd a nyomvonala, megakadt a szemem a takaros kis házak járda melletti, frissen felásott földhalmain. Rothadó kutyapofák és szőrös bordacsontok bújtak elő a földből amerre csak néztem...

... basszus, Ricsi, megint elaludtunk! Keljél fölfele légyszíves...

Bár a szabadidőmet első sorban hasznos tevékenység végzésére — vagy legalább pihenésre kéne — fordítanom, ezt nem igazán valósítom meg. Most például a hányinger kerülget a kimerültségtől (de ma este becsszó pihenni fogok). Cserébe viszont nem panaszkodhatom az utóbbi két hétben megtekintett filmek számára. Ha pedig már megtekintettem őket, álljon itt egy pár szóban, milyennek találtam egyiket-másikat.

Leo kéglije

SPF már írt erről a filmről, ezért nem akarom részletekbe menően taglalni, elég legyen annyi, hogy egy argentin fiatalemberről szól, aki ráébred önnön melegségére, majd szép apránként átküzdi magát az ezzel járó lelki problémákon, és megél pár igen béna szituációt. Egy meleg film, ami a sztorija alapján nem nyújtana semmi kiemelkedőt, de

1. annyira átéreztem a főszereplő vívódását, és annyira magamra ismertem a 'fejlődési' vonal tekintetében, hogy egyes jeleneteket alig bírtam nézni, másoknál meg a hideg borzongás öntött el, például az első melegcsóknál.

2. leomlott egy — engem minősítő — elképzelésem Argentínáról: nem ponchoban dzsalnak az őserdőben, és nem a cukornádat csépelik naphosszat a machetékkel, hanem tökre ugyanolyanok mint mi.

3. bár a film spanyol nyelvű, ez csak az első pár percben volt zavaró, aztán már fel sem tűnt.

Szerintem a meleg fiatalok és szüleik számára kötelezővé kellene tenni a megtekintését. Értékelés: 8/10

Titánok harca

Na, ezt gyorsan le lehet zavarni: szar, pedig én eleve elfogult vagyok a fantasy-témával kapcsolatban. Összességében meg lehet nézni, de a történet elnagyolt és összecsapott, a karaktereknek nincs egyénisége, a meglepetések és fordulatok előre kiszámíthatók, a trükkök meg nem olyan hűde kategóriásak, amit 2010-ben el lehetne várni egy filmtől. Lehet, hogy a tizenéves amerikai gyerekeknek megfelel (mármint az egész film, en bloc), de nekem ennél nagyobbak az igényeim. Mellesleg nem úgy volt, hogy Perszeusz Medusza szeme elé tartotta a tükrös pajzsát, amitől az kővé vált (saját pillantásától)? Mert itt nem így van, ahogy valószínűleg sok más mitológiai elem sem, amiket viszont nem (feltétlenül) vettem észre. Kár volt kiadni érte a pénzt. Értékelés: 3/10

REC2

Ezt most pénteken sikerült megtekinteni, szinte még premier filmként. Szintén spanyol nyelvű, de szintén csak egy ideig zavaró, hogy egy mukkot nem értek belőle. Sokkal zavaróbb az a magyarázat, amivel az első részből ismert eseménysorozat kiváltó okát adják be a nézőnek. Nem mondom meg, mi az, mert akkor senki nem nézi meg, de nekem speciel nagyon nem tetszett. Az első rész egyébként bejövős volt, mert jó kis atmoszférát teremtettek benne a készítők, ami biztosan most is sikerült nekik, csak nem nálam. Valahogy most nem éreztem magam egy sötét társasházban, zombiktól körülölelve, főleg a trailerben is látható, FPS-játékokra emlékeztető jelenet után.Ott volt aztán az utolsó 10 perc, ami elég nagy katyvasz lett. Ember legyen a talpán, aki kibogozza, hogy akkor most mijappicsa is történik. Viszont a ténylegesen két szálon futó eseménysor ábrázolása, majd a találkoztatásuk zseniális húzás volt, az bejött. Tessék megnézni, aztán nálam jobban félni alatta. Értékelés: 6/10

Rekviem egy álomért

Ezzel viszont — Ricsinek köszönhetően — egy igen masszív filmélmény ért. Ennél durvább nem-horror alkotást még nem láttam, legalábbis nem emlékszem hasonlóra. Két napig nemigen tudtam magamhoz térni utána. Már a film zenéje is érfelvágós egy mélypont környéki állapotban, de a tartalom meg végképp letaglózza a naiv nézőt, hát még engem, aki leendő szociológusként eleve sokkal érdeklődőbb vagyok a súlyos társadalmi problémákkal kapcsolatban, mint az átlag. Függőség, lecsúszás, nagy vágyak, beteljesületlen álmok, emberi közömbösség, a modern kor bajai, sok szimbólummal és művészi megoldással nyakon öntve, kevésbé szájbarágósan. Négy élet alig egy évnyi története olyan sokkoló befejezéssel, amire az ember sokáig emlékezni fog. Aki nem látta még, gondoljon bele, milyen lehet a végkifejlet, ha ez az aláfestő zene közben:

Többször nézős, az értékelés pedig 10/10. Tőlem ilyet nagyon kevés film kap.

Zsúfoltság után és zsúfoltság előtt vagyok, de azért talán nekem is jut majd egy kis pihenés az ünnepek alatt.

Ami eddig említésre méltó volt ebben a hónapban, az az, hogy túl vagyok első ügyvezetői telefonhívásomon és első ügyvezetői leendő-partneri megbeszélésemen is. Ha a bankszámla nyitást nem számolom. Ez a megbeszélés mondjuk kissé idegtépőre sikeredett, mivel I. nagyon bedobta magát. Elméletileg én beszéltem volna a cégalapításra készülő pasival és leendő társával (feleség?), de azért rákérdeztem I-nél, hogy jelen kíván-e lenni. Naná, hogy igen, ami nem is volt baj, hiszen azért a torkomban dobogott a szívem. Ugyanez viszont szerencsétlen húzásnak is tűnt egyben. A legnagyobb decemberi hajtás közepén megérkezett az illető, pontban 9 órakor. Készült, hozott magával kis kérdésgyűjteményt, a kérdéseit pedig sorra feltette. I. persze rögtön magához ragadta a szót, és mondta a magáét, persze a szokásos stílusban, fittyet hányva arra, hogy a tárgyalópartnere nem szakember, és nem sokat ért a szakmai szövegből. Amikor merev testtartásban mohón ühümmözött, akkor tudtam, hogy most kell közbelépnem, és gyorsan elmondtam ugyanazt emberi nyelven, de I. aztán újra folytatta a szakmai sztorizást, se vége, se hossza szóáradatát. Két óra múltán már egyre gyakrabban tekintgettem az órámra, hiszen nekem még rengeteg dolgom volt, és néha már tényleg belerúgtam volna az asztal alatt, hogy térjen már észhez, de nem vette észre magát. 11:45-kor aztán elnézést kértem, rábíztam őket I-re, és dolgozni mentem. Végre ehettem egy pár falatot reggeli gyanánt, és némi folyadékot is magamhoz vehettem. Fél kettőig ültek ott, amikor már az egész iroda felháborodott és éhezett, és kialakult az az egyöntetű vélemény, hogy nekem kell beszélni az ügyfelekkel, mert ez így nem jó. Összesen 8 munkaóránk ment rá egy olyan ügyfélre, aki még nem is létezik (könyvelési szempontból), és nem is biztos, hogy majd hozzánk jön könyveltetni, ha egyáltalán sor kerül a cégalapításra. Ez luxus.

Ugyanúgy tegnap az elvesztegetett órák miatt dolgoznom kellett, mint az őrült. Se blogírásra, de még olvasásra sem volt időm, és még így is maradt egy csomó dolog, amit el kell végeznem hétfőig. Akkor dolgozom ugyanis utoljára ebben az évben. De ne szaladjunk ennyire előre. Este kis kitérőt tettem a Keletihez, mivel meg kellett vennem mára a vonatjegyet. Bár erre előzetesen felkészültem, mégis sokkolóként hatott rám a vonatjegy kedvezmény nélküli ára, ugyanis ebben a félévben nem érvényesíttettem a diákomat. Ez volt a lustaság ára, na meg a visszaútról se feledkezzünk el. Ma megvolt a vizsga, így a szabadnapon túl közel 10000 Ft-omba került az az írásbeli, ami nem is biztos, hogy sikerült. Bár mindenről tudtam írni, a tanár nagyon 'oldal'-azott, nekem viszont elég aprók a betűim, így a sok is kevésnek tűnik leírva.

Volt még mostanában pár filmélményem, ezekről röviden. Megnéztem a Paranormal Activity-t, amiről Lost blogjában is olvashattok. Egy házibulin már láttam belőle részleteket, így tudtam, mire számíthatok és mire nem, de az biztos, hogy ezek nélkül a részletek nélkül befostam volna a moziban. A semmitől. Ha valaki kíváncsi rá, akkor feltétlenül moziban nézze meg, amíg teheti, mert otthon nézve ez a film egy nagy nulla. Kell a nagy vászon meg a közeg.

Láttam aztán a Zombieland-et, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, mivel egy sokkal viccesebb vígjátékra számítottam. Az előzetesében gyakorlatilag minden poént lelőttek, a cselekmény meg a semmiből indul, és ott is végzi. Mintha felütnénk egy regényt elolvasnánk a közepéből 10 oldalt, aztán becsuknánk. Persze azért nézhető.

Harmadszor is voltam moziban, ami egy hónapon belül szokatlan (és még negyedszer is megyek, az Avatarra), akkor a Törvénytisztelő polgárt lestem meg. Az előző kettővel ellentétben ebben egyetlen pillanat sem volt, amikor untam volna magam, sőt, a 2/3-ánál már előre 10/10-esnek állítottam be magamnak...aztán jött egy fordulat, ami szerintem az egész sztorit hazavágta. Kár érte.

A DVD élményeim ennél egy fokkal jobbak, és most nem A 13-as rendőrőrs ostromára célzok. Bár klasszikus, és bár az IMDB-n 7 fölötti értékelése van, ez a film egy rakás szar, Carpenter ide vagy oda. Nézhetetlen, hagyjuk is. Ricsi jóvoltából viszont láttam A gépész című filmet, ami baromi nyomasztó, viszont a lelkiismeret-furdalás általam eddig látott legzseniálisabb vásznon való megjelenítése. Ajánlom mindenkinek. Végül — hogy a filmes kitérőt lezárjam — újranéztem a Holtak hajnala remake-et, ami másodjára még jobb volt, mint elsőre. Ez egy nagyon jó zombis film, talán az egyik legjobb, ha a technikai megvalósítást is figyelembe vesszük. Kár, hogy Romero másik nagy klasszikusának újrája ennek a közelébe sem ér, és kár, hogy a mester még egy hatodikat is csinál, előre láthatóan még a Holtak naplójánál is gyengébbet. Pont.

Szóval elérkeztem egy nagy vízválasztóhoz a hónapban, a mai vizsgához. Jellemző rám, hogy csak mindig valamilyen jelentős eseményig látok előre, és csak ha azon túl vagyok, akkor nézek körül, hogyan is állok. Akkor most nézzünk körül.

Van még tehát két munkanapom, 6-8 napnyi munkával. Ezekből csak a legszükségesebbeket fogom megcsinálni, a többi januárra marad. Egyszerűen nincs mindre idő, de nem is baj. Holnap este ugyebár blogtali, előtte pedig kondi lett volna, de ma hívott a (még két napig) főnököm, hogy vacsorára hívtak bennünket. Voltunk már ilyenen, de ugyanez az ügyfél az utóbbi két évben 'lerendezett' bennünket néhány echte olasz ajándékkal, most viszont elpasszolja a céget, és előtte még rendez egy nagy búcsúzabálást az összes alkalmazottjával, a partner cégek képviselőivel (köztük velünk), és néhány igazi nagy fejessel. Bankárok, légitársaság-igazgatók, satöbbi. Szóval megint lehet öltönyözni (ma meg mosni, reggel vasalni).

Mivel kivételesen megkaptam a fizetésem, holnap még megszabadulok 100000 Ft-tól, hogy kifizessem az adómat (összesen ennél jóval többet), de szerencsére még karácsonyozásra is marad belőle, ahogy a tartozásból is, hiszen egy februári pénzemmel még mindig lógnak nekem. De én legalább tiszta lappal kezdem az újévet, és onnantól kezdve — ha minden jól megy — soha többé nem lesznek filléres gondjaim. Majd lesz helyettük más.

Szombaton este újabb buli. Ezúttal Beugró-jellegű, ahol a társasággal (köztük más bloggerekkel) alkalmunk lesz bebizonyítani, hogy az azonos című szórakoztató műsor szereplői egyáltalán nem színészóriások (hanem olyan ripacsok, amilyeneknek mindig is tartottam őket), vasárnap pedig szabadprogram. Mondjuk karácsonyi vásár a Vörösmarty téren, hogy a párommal is legyen még időnk romantikázni egy kicsit, és hogy a munkahelyi karácsonyozáshoz megvehessem a szokásos éves bóvlit, amit majd egy random kollégám kap meg (én meg az ő vacakját). Hétfőn utolsó munkanap, benti ünnepléssel, évbúcsúztatással, aztán este egy újabb összejövetel, ismét barátokkal, haverokkal. Kedden végre öröm és boldogság, virtuális szabadság...

...helyett például ajándékvásárlás, mivel még senkinek nem vettem meg semmit. Aztán könyvtárazni is kéne, mert a szakdolgozatomat nem odázhatom tovább. Erről jut eszembe, a napokban majd megírom, hogy mi módon kérném a segítségeteket e tudományos igényű munkámhoz, ahogy remélhetőleg sok más bejegyzést is publikálok majd. Visszatekintés 2009-re, kis közéleti vitaindítók, meg ami még belefér. 24-én és 25-én anyámékhoz megyek, aztán a következő két napban apámékhoz meg a nagybácsimhoz is ellátogatok. Ja, ma volt öcsém szalagavatója, amire apám 2 napja invitált meg, miután már vagy két hete bejelentkeztem a mai vizsgára. Kénytelen voltam lemondani, bár inkább ő mondogatta, hogy nem is baj, ha nem érek rá, mert különben is venni kéne nekem még egy jegyet. Ez annyira ő...

Na, a két ünnep között tehát blog, netes játék tervezés, könyvtár és szakdolgozat, Ricsi és Desiré nélkül (mivel utóbbit elvileg elviszi a Roland egy időre). Aztán Szilveszter, majd depresszió, de addig még jelentkezem.

Olyan szar, amikor van kedvem blogolni, és időm is lenne rá (fogjuk rá), de közbejön valami, ami szétszórja a koncentrációmat, és elszívja a blogírásra szánt időmet, így — ha mindenképpen írni akarok — kénytelen vagyok egy másik témát választani, mint amit eredetileg terveztem. Így aztán egy csomó téma sikkad el végleg, mivel elavul, mielőtt rávenném magam a megírásukra. A sors... 

Szóval most praktikus leszek, és az adóváltozásokkal kapcsolatos, okosítással egybekötött gondolataim helyett kvázi-fogyasztóvédelmi percek következnek. Nem azt akarom elmondani, hogy ne járjatok a házunk mögötti (valójában előtti, de mindenki fordítva nézi a lépcsőházat) CBA-ba, ahol szombaton leemeltem a polcról egy vajkrémet, aminek akkor már 8, azaz nyolc napja lejárt a szavatossága— de azért ne járjatok ide — hanem inkább csak attól kímélnélek meg benneteket, hogy esetleg 1-2 olyan filmet vásároljatok meg magatoknak, ami a rakás szar kategóriába tartozik, tehát csak pénzkiadás volna. 

Az egyik ilyen a Démonok II. (Demons II.), ami — meglepő módon — a Démonok című olasz horror folytatása. Hajdan azt is emlegettem a blogban (de most nem keresem meg, hogy hol), ráadásul ez nem is igazi folytatás, inkább csak egy másik bőr ugyanarról a rókáról. Sem a szereplőknek, sem a cselekménynek semmi köze az első részhez, a színvonal viszont közel azonos, azaz 0 alatti. A sztori szerint a démonok hajdan már uralták a Földet, csak valamiért eltakarodtak innen, viszont akármikor visszatérhetnek, és akkor csúnya világ lesz. A filmben egy emeletes házat láthatunk, meg annak a lakóit, akik élik szépen az életüket, kurválkodnak, gyereket várnak, játszanak, buliznak, stb., és egy tévéműsort néznek, ami egy, a démonok által korábban elpusztított településről szól. A műsorról ugyan nem derül ki, hogy az most film vagy dokumentumfilm, mindenesetre miután egy ismét életre kelt démon lehenteli benne a szereplőket, a ronda szörnyszülött — a tévéből kinézve — meglátja az őt bámuló egyik lakót. Igaz, hogy csak a házban többen nézik, és akkor az országos nézettségről nem is beszélek, ő mégis a 16 éves, éppen születésnapját ünneplő csajszit nézi ki magának, majd egy merész húzással ki is mászik a tévéből, hogy jól megkarmolássza a leányt. Kimászik kérem a beste.

A megkarmolászás azért nem jó, mert a karmolászott személy vagy meghal vagy nem, de mindenképpen zöldet fog váladékozni, csúnya fogai meg karmai nőnek, aztán ő maga is karmolászási vágyat érez, amit igyekszik is mielőbb kielégíteni. Következésképp a következő 1 óra arról szól, miként terjed el a sok csúnyaság az épületben, mások pedig miként próbálnak elbújni előlük vagy felvenni velük a harcot. Hogy ne áruljam el a végét (amikor is csak ketten menekülnek meg), inkább elmondom, mi a baj ezzel az egésszel (leszámítva, hogy akkora faszság, hogy azt már dildonak lehetne használni):

1. régi, ami nem is volna baj, csak éppen ez elavultan régi (nem úgy, mint mondjuk az Alien, ami a mai napig teljesen korrekt), és ami hajdan ijesztő volt, az mostanra nevetséges. 

2. a sztori egy komplett marhaság

3. színészi játék az nincs, de olyannyira nincs, hogy még a szöveg is szinkron. Olasz filmről beszélünk ugye, amit már a készítők is angolul beszélővé akartak tenni. Ez sem volna baj, ha a szinkronszínészek a tehetségnek legalább egy morzsájával rendelkeztek volna (ha már a szereplőknek ennyi sem jutott), és ha a szájmozgás meg a hang szinkronban lenne. De nincs.

4. tele van logikátlanságokkal. Például van egy edzőterem a pincében, ahol sok-sok kigyúrt állat gyúrja tovább püffedező testét, az edzőjük pedig egy néger  italo-amerikai, kopasz, bajszos pali (aki tökéletesen úgy néz ki, mint egy, az első részben szereplő pali, és a szerepe is majdnem ugyanaz), aki részben izmos, de inkább kevésbé izmos létére jól kioktatja a többi drabális állatot arról, miként kell helyesen végezni egy-egy gyakorlatot. Nyilván azok ilyen test mellett nem tudják ezt... Ez mű, szar, gagyi, ráadásul nem is ezt akartam itt leírni — és nem is az európai etnomazochizmus bimbódzásának jeleire akartam felhívni a figyelmet (azaz, hogy a sok buta, tehetetlen, esetlen fehér között a néger az okos, a bátor, a vezéregyéniség (akárcsak az első részben)) — hanem arra a jelenetre tértem volna ki, amikor a banda a garázsba menekülve az ott parkoló autókból tépkedi ki az üléseket, és abból rak önvédelmi tüzet. Amikor a démon-zombik megérkeznek, az okos néger arra buzdítja a buta nem-négereket, hogy rakjanak má' még a tűzre, amikor viszont a csúnyákok jól átugrálnak a mihasznának bizonyuló lángok felett (amiért külön Oscart osztanék), majd jól szét lesznek csapkodva/gázolva, ugyanez a néger leugatja a népeket, hogy oltsák má' el a tüzet, mert különben mindenki megfullad a füsttől. A két mondat között cca.50 másodperc telik el.   

5. a 16 éves lányt egy minimum 30 éves nő játssza

6. vannak olyan jelenetek, amiknek az ég világon semmi köze a sztorihoz. Van pölö néhány huligán, akik a lány születésnapjára tartanak, ugyanakkor ott vannak ugyanezen lány szülei, akik a party idejére elhagyják a lakást, és elmennek a városba (mellesleg az apuka maga a rendező). Aztán amikor ezek is meg azok is a helyszín felé tartanak, a huligánok miatt jól összekaramboloznak, elviszik őket a kábé 1 perc múlva kiérkező mentők, és többé nem is szerepelnek a filmben. What the fuck?

7. a sok idegesítő jelenet között van egy rendkívül idegesítő is, amikor egy megdémonosodott gyermek szétszakadása nyomán megszülető rémalak üldözi az egyik főszereplőt, és közben végig magas gyermek-fejhangon süvölt. A jelenet szar, a nő annyira béna, hogy legszívesebben felpofoztam volna, a visítás fülsértő, a figura meg annyira gagyi, hogy az külön fáj.

8. a nettó játékidőből vagy 5 perc azzal telik el, hogy megtekinthetjük, a csúnya démonok valamelyike miként hörög és ijeszteget éppen egy helyben állva. Ez így nem tűnik soknak, de valójában nagyon is az.

9. másik 5 perc pedig arról szól, hogy az éppen aktuálisan látott szereplők miként próbálnak hasztalanul átjutni valamilyen zárt ajtón (egyedül vagy tömegesen). Ilyen jelenetből is van vagy 5.

Nem ragozom tovább, ez a film 3/10-es minősítést kap nálam. Ebből 1-et azért, mert a 0/10 a Marabunta, a gyilkos hangyáknak van fenntartva, a másik kettőt pedig a maszkmesterek munkája, a tévéből kijövős jelenet korát jóval megelőző megvalósítása és a klasszikus mivolt miatt. Ha valaki igazán jót akar röhögni egy komolynak szánt filmen, ha valaki direkt imádja a trash kategóriát, ha valaki nem szeretne kihagyni egy ilyen klasszikust vagy ha valaki kíváncsi arra, milyen film számított a '80-as években nagyon durvának, az feltétlenül nézze meg, a többiek azonban meneküljenek tőle.

A trailer alapján komplett elképzelésünk lehet erről a borzalomról:

A másik nem javallott film az Éjféli etetés (Midnight Meat Train), ami szintén elég szar, de azért nem annyira, mint az előző. Csak röviden: van egy nagyon rondán néző bácsi, aki az utolsó metrókon szeret utazni, és közben lehentelni az NYKV (New York-i Közlekedési Vállalat) utasait. Mindig mindet, bár sok munkája nincs, mert ezeken a szerelvényeken rajta kívül mindig csak néhányan utaznak. Van aztán egy fotóművész fiatalember, aki erre rájön, és a rögeszméjévé válik a pali üldözése. Közben rájön egy összeesküvésre, maga is áldozattá válik, majd a végén egy csattanóba is keveredik. Összességében ez a film szar. Modern, véres, hangulatos, Clive Barker novellája ihlette, de túlságosan katyvasz, sok benne a logikátlanság és még kérdés is maradhat utána a nézőben. Kiábrándító. Mondjuk olyan 5/10.

Végül amit érdemes megnézni, az Anton Corbijn kiállítása a Művészetek Palotájában. Engem ugyan a fotókiállítások nem nagyon érintenek meg (a festmények egy kicsit talán jobban), de ezek a kedvelt előadóimról készült művészi fényképek mégis hatással voltak rám. Talán azért, mert tudtam, kit látok, és nem csak egy ismeretlen ember ismeretlen tájon készült portréját bámulhattam, másrészt pedig erősödött bennem az érzés, hogy ezek a sztárok is emberek. Nem is beszélve arról, hogy több kedvencemet is lekapta ez az Arató Kombájn, vagy ki.

Úgyhogy kikapcsolni a DVD-t, és potom pénzért kimozdulni a lakásból, művészetet bámulni!

Mostanában a boltok polcain megjelent néhány olcsó horror-DVD, amik közül egy párat már volt szerencsém megtekinteni. Kedvcsinálónak most jöjjön ezek szubjektív kritikája.

Gyerekjáték 2. (Child's play 2.)

1988-ban jelent meg ennek a filmnek az első része. A sztori szerint miután a körözött sorozatgyilkost, Charles Lee Rayt meglövi az őt üldöző rendőr, az egy játéküzletbe menekül be. Az Útszéli Fojtogató nem pusztán a hölgyek lehentelésére szakosodott, de a voodoo-hoz is konyít egy cseppet, legalábbis arra mindenképpen képes, hogy a lelkét egyik testből a másikba továbbítsa. Szerencsétlenségére közel s távol sehol egy élő ember (leszámítva a pisztollyal közelítő rendőrt), ezért végső elkeseredésében az üzletben kapható egyik játékbabába költözteti bele a lelkét. Ez a fajta baba éppen nagy sikernek örvend, mivel érzékeli, ha hozzászólnak, és még néhány egyszerű mondat közlésére is képes. Minden gyerek ilyet szeretne magának a születésnapjára, köztük a csonka családban, egy szem anyukával éldegélő Andy is. Sajnos a mamának nincs pénze ilyen drága ajándékra, ezért is jön számára isteni közbeavatkozásként, amikor egy, a szertartás következtében leégett boltból kimenekített darabra bukkan egy hajléktalannál. Pár dollárért meg is szerzi, hogy meglegyen a gyerek öröme. Chucky (így hívják a babát) eleinte jól viselkedik, de aztán csak nem bír fojtogató énjével, és miután egy-két emberkét meggyilkolgat, ráveszi a kisfiút, hogy az menjen el vele "valahova", azaz ahhoz a férfihoz, aki anno az ominózus szertartást megtanította neki. Az elmondja neki, hogy csak úgy szabadulhat ki a műanyag testből, ha abba költözteti át a lelkét, akinek először fölfedte a titkát...azaz a 6 éves kisfiúba. És ekkor kezdődik a hajsza. Egy jelenet:

A film sztorija — szerintem — elég eredeti, és a forgatás évéhez képest a megjelenítés sem rossz. Az autókon meg a ruhákon persze látszik, hogy '88-at írunk, de Chucky mozgása és megjelenése kifogástalan, még mai szemmel is. A gonosz kis vörös hajú baba ráadásul elég jó szinkront is kapott, bár az eredeti hang az igazi. "Szia, Andy! A nevem Chucky. Akarsz játszani?" 

Természetesen második rész is készült (sőt, igazából összesen 4 folytatás), ami nagyjából ott kezdődik, ahol az elsőnek vége lett. A megégett és szétlőtt babát a gyártó cég egyik alkalmazottja megszerzi, és restauráltatja. A cégnek nagyon rosszul jött a hírverés a gyilkos babáról, és kíváncsiak, mi történhetett. Chucky persze életre kel, és újra Andy üldözésébe kezd. Az anyuka közben pszichiátriai intézetbe került, a kisfiú pedig nevelőszülőkhöz, akik már egy nagyobb lányt is örökbe fogadtak. A gonosz baba persze kinyomozza leendő áldozata hollétét, és ismét megpróbálkozik a testcserével. Az idő pedig egyre sürgeti, hiszen ha nem siet, a műanyag testben fog ismét emberré válni...

Azt kell mondjam, már ezért a filmért is kár volt, nemhogy a többi részért. Igaz, én nagyon elfogultan tudom csak szemlélni, hiszen öcsém révén hajdan vagy százszor láttam az első három részt, szóval 101-szerre egy kicsit már unalmasnak találom. Bár a cselekmény kicsit gyengébb, mint az elsőben, azért még mindig elmegy, a megjelenítés viszont maradt a régi. Nézhető, ha nem is sokszor.

Jöhetnek a szellemek. 

Átok 2. (The grudge 2.) 

Az első rész megtekintése, majd a saját lakásomban történő két heti rettegés után azt mondtam, hogy ezt a filmet inkább kihagyom. Nemcsak moziban, de otthon is. Aztán mivel megláttam, hogy alig 600 Ft-ért vesztegetik, legyőztem a félelmem, és megvettem, rövid időn belül pedig meg is néztem. Bár az első jelenetek alatt még feltámadt bennem az előző részből ismert félsz, ezúttal ez hamar elmúlt. Sajnos túl hamar mutatták meg teljes valójában Kayako szellemét, így semmi szüksége nem volt az agyamnak a hiányzó — az eredetinél sokkal ijesztőbb részletek — legyártására. Ez a közöny aztán végig meg is maradt bennem, egyáltalán nem féltem. Összességében elmondható, hogy egyrészt az előző epizód félelmetességéből nem sok maradt, másrészt bizonyos jelenetek mintha egy az egyben visszaköszöntek volna, harmadrészt a történet továbbra is olyan, mint a "Boci-boci tarka". A cselekmény totális feldarabolása anno telitalálat volt, ezúttal inkább csak bosszantó, viszont legalább néhány momentummal beljebb vagyunk az egész történet alapját kiváltó eseménysorozattal kapcsolatban.

SL8N8

A nem amerikai gyártású filmeknek vannak bizonyos jellemző vonásai. 1. Kis költségvetésűek, 2. gyakran van bennük eredetiség, 3. a hollywoodi faszságokat általában nélkülözik. Persze nem mindig, de joggal reménykedhetünk. Ez a holland gyártmány viszont nem ilyen, mivel hűen követi az amerikai filmek trendjét. Hogy kis költségvetésű-e, az nem derült ki számomra, hiszen kosztüm és trükkjelenet is van benne szép számmal, viszont ellene szól, hogy kevés a szereplő, és lényegében egyetlen helyszínen játszódik. A történet szerint a XVII. századi Németalföldön (ha minden igaz) volt egy csúnya bácsi, aki voodoozni tanult (már megint...), a praktikákat pedig alkalmazta is bőszen. Szeretett volna végrehajtani egy szertartást, aminek következtében szabad ki-be járása lett volna a Pokolból/ba. Ehhez 8 embert kellett (volna) feláldoznia, de a befejezése előtt rajtaütöttek a csendőrök, és elfogták őt. A büntetése az volt, hogy a helyi bányában neki kellett berobbantania a metánt, így ha túléli, szabad lesz, ha nem, akkor meg szellem. Hát persze ezt így utólag nem közölték vele, de mégis így sikerült. Ez a prológus.

A főszereplő kiscsaj apukája a film elején elhuny, viszont a legújabb könyvének kéziratait valakinek el kell hoznia a mára már csak múzeumként üzemelő hajdani bánya egyik irodájából. Nosza, a kiscsaj összeszedi néhány idióta kortársát, és elkocsikáznak a helyszínre. Itt magához veszi apja hagyatékát, de mielőtt hollandosan távozna, a bánya igazgatója ráveszi őt és társait, hogy vegyenek részt az éppen induló tárlatvezetésen. Ekkor azonban galiba történik, mert 'véletlenül' elromlik a felszínre vezető lift, így az 5 hülyegyerek meg a hozzájuk csatlakozott másikak lent ragadnak a föld alatt. Közben, hogy ne unatkozzanak, a papa hagyatékának részét képező szellemidézős táblával játszogatnak, és a gonosz voodoos bácsi máris újra kezdheti a szertartás előkészületeit — ezúttal szellem formájában. 

A film sztorija gyatra, és a cselekmény is hagy némi kívánni valót maga után, de a megjelenítés nem rossz. A bevezetés kifejezetten véres (ami persze nem előny), és a szellem által megszállt csapattagok is ügyesen ki vannak sminkelve (mintha az Ördögűző vége felé járnánk). faszság sajnos akad bőven, hiszen valljuk be, ha valakinek egy baltát vágnak a kézfejébe, azt azért az ilyesmi később is zavarni szokta, na meg aztán Supermant leszámítva nem hiszem, hogy bárkinek sok esélye lenne elfutni egy sújtólég-robbanás elől. Azért egyszer meg lehet nézni.

Hírnök (The messengers)

Na ez rövid lesz. Van egy ház, ahol a hajdani lakók jól elhaláloznak valamitől. Aztán jönnek az új lakók, akik meg beköltöznek, és egyre-másra érdekes jelenségek tanúi lesznek. Leginkább a 3 éves csemete látja a jelenéseket, aki pedig leginkább elszenvedi őket, az a csöppség nővére, a család fekete bárányának számító csajszi, akinek persze senki nem hisz. Végül kiderül, hogy mitől voltak a micsodák, meg mik is voltak azok és mé'. Happy end (kivételesen). Annak ellenére nem rossz a film, hogy lényegében a Ragyogás, The Amityville horror, Darkness vonulatra lehet felfűzni, magyarul kicsit úgy éreztem magam, mintha ezt a filmet már vagy ötször láttam volna, és ezek a kimaradt jelenetek lennének. A látvány megfelel a XXI. század követelményeinek, és a szinkron is jó (ismert magyar színészekkel). Nyugodt szívvel ajánlható, még annak ellenére is, hogy számomra a legnagyobb meglepetést az X-Akták sorozat cigarettás emberét alakító színészének feltűnése okozta. (Ja, ha valaki esetleg megnézte, árulja már el nekem, mitől ez a címe, mert nekem nem sikerült rájönnöm.)

Kivételesen úgy tudok írni egy mozifilmről, hogy azt — talán — még nem látta rajtam kívül mindenki, ezért esetleg valami haszna is lesz a kritikának. Tegnap ugyanis a párommal a Duna Pláza mozijában megnéztük, ahol rajtunk kívül — premier film — ellenére alig-alig voltak páran. Világválság? Mindenki bulizni volt? Csalódtak az eddigi részekben? Nem tudom.

Azt viszont igen, hogy kevés film ér meg 4 folytatást, és a tapasztalatok szerint azok is minek. Valahogy a Fűrész 5. epizódjával is ez a helyzet. Horror-rajongó vagyok, a Fűrészt pedig kimondottan szeretem, ezért minden részt moziban is néztem meg, mondhatni mindegyik kötelező darab volt számomra. Általában nem is csalódtam, most viszont már némileg közömbösen álltam fel a székből, és egy kicsit zavartan is. Mi volt ez az egész?

Az első rész hihetetlenül ötletes volt, a végén a csattanó pedig hosszú órákra megváltoztatta a hangulatomat. "Azt a kurva!"— vagy valami hasonló hagyta el az ajkaimat, amikor láttam. Kis pénzből, kevés szereplővel nagyon nagyot szólt ez a film, nem volt tehát meglepő a folytatás...ami szintén jó volt, nekem legalábbis tetszett. Dupla helyszín, még több szereplő, és szintén meglepő befejezés. Amikor az ismert dallamok felcsendültek, az első rész hatására egy kisebb csattanótól is végigfutott volna a hátamon a borzongás, de ennél szerencsére többet kaptunk.

A harmadik rész már egy kissé kevésbé szólt nagyot. A népek persze tódultak a mozikba, ami valószínűleg továbbra is az alapfilm hatása lehetett. Ennek ellenére itt bizony már megjelentek a csalódott hangok, és nem ok nélkül. A korábbi két rész varázsa abban is állt, hogy viszonylag kevés volt bennük a logikai hiba, amit erről az epizódról már nem lehetett elmondani. Ha valakiben mégis kétségek merültek föl, azok most mind eloszolhattak,helyükre azonban újabbak jöttek. Mert amíg a gyilkos gépezetekről elmondható, hogy meglehetős pontossággal kiszámítható a működésük, addig az emberi testre ez már nem igaz. Például az a nő, aki egy hűtőkamrában várta a sorsát ki tudja, hány órája fagyoskodott a főszereplő megérkeztéig, és életben maradt. A főszereplő viszont néhány perc után majd megfagyott...és volt még pár ilyen. Ehhez a részhez a korábbiak ismerete is erősen ajánlott volt, míg aki az elsőt nem látta, a második résznél maximum kimaradt egy-két extra 'poénból', de attól még kerek volt számára a történet.

Aztán jött a 4. bőr, aminél már végképp nem lehetett tudni, mi ez az egész. Ha valaki még nem látta, a 3. rész megtekintése nélkül ne is álljon neki, mert a film élvezeti értéke maximum a fele lesz számára. Azzal együtt viszont egész jó kis 1,5 órát ülhet végig. Vér az persze van benne bőven, sőt, talán egy kissé sok is, és a készítők újabb összefüggéseket tárnak elénk az előzményekkel kapcsolatban, de itt már erősen fölmerül a kérdés: mi szükség volt erre? A magyarázatok ellenére a végén több lesz a kérdőjel, mint a válasz, így hát nem volt kétéges, hogy maradt még réteg azon a rókán. 

És akkor itt az utolsó előttinek szánt, 5. rész. A fonalat — kivételesen — ott vesszük fel, ahol legutóbb abbamaradt, de aki nem látta legalább a 2-3-4-et, az neki se kezdjen, mert a számtalan flasback ellenére semmit nem fog érteni belőle. Maximum a csapdákon borzonghat egy jót, bár azok ezúttal egy kissé szolídabbak, mint eddig. Ez egyáltalán nem baj, sőt, én még örültem is neki, hogy nem kellett minden áldozatnál visszanyelnem a kitörni készülő hányást (jó, azért a végén kirázott a hideg). Anélkül, hogy bármit is elárulnék, el kell mondanom, a 6. rész előtt ezt majd újra kell nézni, mivel annyira szövevényes, hogy nagyon nehéz felfogni, mit is láttunk, a folytatás pedig sokban fog összefüggeni ezzel. Ez már most is nyilvánvaló, mert voltak olyan momentumok a filmben, amikről az utolsó percben sem tudtuk meg, minek kellettek (a folytatáshoz...). 

Ha a csattanók mentén szeretném értékelni a sorozatot, akkor

Fűrész: Azt a kurva!

Fűrész II.: A mindenit!

Fűrész III.: Hm!

Fűrész IV.: Hm?

Fűrész V.: Hmh...

Amint írtam, a végén egyáltalán nem éreztem azt, hogy egy jó filmet láthattam. A csattanót közömbösen vettem tudomásul (hiába szólalt meg a hátborzongató zene), meg azt is, hogy jövő ilyenkor újra ott fogok ülni. Hiába, azért mégis csak az ötödik rész. Azért aki szereti a Fűrész című sorozatot, feltétlenül spendírozza meg a mozijegy árát, de azért ne üljön be nagy lelkesedéssel, mert csalódni fog.

Persze ez csak az én véleményem. 

Az utóbbi néhány napban egy kicsit elhanyagoltalak benneteket, de mentségemre szolgáljon, hogy a hétvégén nem is voltam netközelben, tegnap pedig nem jutottam a beszámoló végére (már megint olyan rövid...). Addig is, amíg elkészül, írnék néhány sort az egyik kedvenc sorozatomról, amit címszavakban már eddig is sokszor emlegettem, de sosem vettem a fáradságot, hogy kifejtsem, miről is beszélek. Tehát a Millennium.

Anno a TV3-on, majd a Viasat3-on nyomták az X-Akták előtt, én pedig mindkettőt lelkesen néztem, aztán amikor a Viasaton elölről kezdték az egészet — a folytatás helyett, — akkor megint. Ahhoz képest mostanában elég sok epizódnál jön rám az 'ezt már láttam' érzés, aztán meg mégsem emlékszem rájuk. Persze jobb is, így legalább ismét meg tudok lepődni. Az X-Akták azért is jó, hogy szóba került, mert a Millennium stábja is abból a gárdából került ki, gyakorlatilag zömében ugyanazok készítették. A producere ennek is Chris Carter, a zenét pedig szintén Mark Snow szerezte — hogy csak kettőt említsek. A Millennium azonban sokkal földhözragadtabb, nincs benne annyi elborultság, mint elődjében (gumiember és hasonlók), tulajdonképpen sok-sok Hetedik vagy A bárányok hallgatnak, csak éppen 43 percben.

A főszereplő, Frank Black egy volt FBI-os különleges ügynök, akinek van egy paranormális képessége, mégpedig, hogy képes a gyilkosok szemével látni. Ez nem szándékos, mert csak néha villan be neki egy-egy képkocka (mondjuk az áldozat rémült arca), de a sorozatgyilkosok lelkivilága terén szerzett tudásával együtt ez elég ahhoz, hogy elkapja az aktuális elkövetőt. Itt jellemzően ki is merül a sorozat paranormális vonulata, és inkább a valósághű történetek kerülnek terítékre. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy némelyik epizód sztorija megtörtént eseten alapul. Frank egy napon egy áldozatainak polaroid fotókat küldözgető sorozatgyilkos célkeresztjébe kerül, és amikor a postaládájában megtalálja a feleségéről és kislányáról készült képeket, otthagyja az FBI-t. Néhány évvel később azonban visszaköltözik Seattle-be, beáll a Millennium Csoport nevezetű, hozzá hasonló képességekkel rendelkező tagokból álló szervezetbe, aminek az a feladata, hogy a különféle esetekben kívülről segítse az FBI munkáját. Amikor valahol egy nem szokványos eset történik, a rendőrség vagy az FBI Franket hívja, hogy minél több 'extra' infot szerezzen a gyilkosról. Láthatunk itt papokat gyilkoló elkeseredett (volt) családapát, nyugdíjazott bírót, aki a későbbiekben is ítéleteket hoz — otthonról — majd azokat frissen szabadult gyilkosokkal hajtatja végre, bekattant robbantási specialistát, titkos orvosi kísérleteket folytató gyógyszergyári alkalmazottat vagy fiatalokból álló, drogos vallási szektát, hogy csak néhány epizódot említsek. A későbbi részekben pedig egyre inkább belelátunk, miről is szól valójában ez a Millennium Csoport, és kiderül, hogy akit korábban segítő, támogató barátnak hittünk, az igazából nem a jófejek kategóriájába tartozik. Itt már egy kis összeesküvés-elmélet is belekerül a sztoriba, de ettől csak még izgalmasabb lesz az egész.

A főszereplőt alakító Lance Henriksen szerintem telitalálat, hiszen egy ilyen komor hangulatú filmsorozathoz az ő feje negyon is passzol, és végre egy normális szerepet is kapott. Legalább is nekem ez a véleményem, hiszen az eddigi filmjei vagy B-kategóriásak voltak vagy csak mellékszerepet kapott bennük (kivéve persze az Alienst), pedig nekem ő egy nagyon szimpatikus színész (holott ronda, mint a bűn). Gyakran tűnik fel még Terry O'Quinn, akit a LOST rajongóinak nem kell bemutatni. Itt Frank Black főnökét játsza.

Sajnos a sorozatot a 3. évad után leállították, pedig akkor kezdett csak igazán beindulni. Hiába, a pénz mindenek felett... 68 epizódot ért meg, magyarul eddig az első 45 jelent meg, 2*6 DVD-n. Remélem a 3. is napvilágot lát, és ahogy az amerikai verzión, ezen is helyet kap majd az X-Akták azon epizódja, amiben a két sorozat találkozik (meglepő módon Millennium epizódcímmel). Anno egy kicsit leesett az állam, lévén mindkét sorozatot lelkesen néztem.

Mindenkinek ajánlom a Millenniumot, de főleg annak, aki szereti a borzongást, de zavarja a túl sok misztikus elem, vagy aki a horrorokat már nem bírja, de akinek a thrillerek még bejönnek.

(A Youtube-on fenn van két rész 12-12 szeletben. Ez az egyik eleje, ez pedig egy másik vége (érdemes megnézni)).

Most, hogy elfogytak otthon a nézhető DVD-filmek, elmentem a 'városba' vásárolgatni egy kicsit, és gyorsan feltöltöttem a horrorkészletemet. Mivel Millenniumot és Dr. House-t csak akkor nézek, ha a Roland is ott van nálam, a QaF-ból meg már csak egy rész van vissza mielőtt kifogyok az évadokból, ezért unalmas perceimben ilyenkor magamban horrorozgatok (közben meg vasalok, kirakózom vagy valami). Attól nem kell tartani, hogy így a párom kimarad valamiből, mivel ha egy filmet nagyon szarnak tartok, akkor vele már meg sem nézetem, ha viszont jónak találom, akkor nem probléma a dupla megtekintés sem. Ráadásul én eredeti nyelven szeretek filmet nézni, a párom viszont nem szereti a feliratot, így ha a kedvéért ráállok a szinkronra, én vesztek az élményből. Ha viszont megnézzük így is, úgy is, akkor ezzel sincs semmi probléma. Na. A lényeg, hogy most a közelmúltban látott egynéhány filmről írnék egy pár sort, ajánlási/nem ajánlási szándékkal.

Rögtön az elején felhívnám a figyelmet a bejegyzésem címében is szereplő Halloween éjszakája (Halloween's night) című 'remekműre', ami annyira rossz, hogy azt nehéz volna ragozni. Azért megpróbálom, és közben reménykedem, hogy ezzel sikerül az olvasóimat megkímélni közel 1000 Ft (később 250 Ft) teljesen feleslegesen történő kidobásától. Igazából én is mérlegeltem, ezt vegyem-e meg vagy egy másik filmet, de mivel ez teljesen ismeretlen volt számomra, úgy döntöttem, kár lenne megvárni amíg elfogy a polcokról, azt' lemaradok róla. Rossz döntés volt. Ez a film nagyon ratyi, és ami a legtragikusabb, hogy a készítői szemmel láthatóan nem komédiának szánták, hanem teljesen komolynak. Ennek ellenére nem sokat tettek, hogy komolyra is sikeredjen, ezért a nézőnek úgy tűnhet, mintha egy filmművészetis vizsgafilmet látna. Az egy dolog, hogy a sztori kísértetiesen emlékeztet egy bizonyos John Carpenter fimre (vajh melyikre...?), de még a zenéje is a nagy klasszikust idézi itt-ott. Az alkotók tehát nem nagyon erőltették meg magukat, ahol viszont némi eredetiséget lehetne felfedezni, ott csak nagy rakás szarkupacokat találni. Áhhh...fogom a fejem! Ebben a filmben akkora hibák vannak, mintha a Sötétség seregét (Army of darkness) néznénk, de arról legalább végig tudni lehetett, hogy nem komoly.

Rögtön a film elején láthatjuk, amint egy fiatal nőt megerőszakol majd megöl három fiatalember, és ezt az egészet az ágy alatt bújva nézi végig a hölgy valakije (nem derült ki, hogy az anyja, a testvére vagy a barátnője, legalábbis fél mondatnál több tuti nem szólt róla). Hogy a kis Christopher Vale (akinek legalább a neve nem hasonlít a Mike Myers-re) mikor bújt az ágy alá és mi célból, arra nem kapunk választ, ahogy arra sem, abból a szögből hogy a fenébe nem vették őt észre a gyilkosok. A kameraállás alapján olyan, mintha valaki az arcod előtt próbálna meg elbújni. A megerőszakolás meg minden, csak nem erőszak. A lányt az ágy szélére ültetik, egy pali eléáll, aztán 23 mp múlva egy mozdulat nélkül már készen is van, ezért csak a párbeszédekből derülhet ki, hogy itt bizony szexuális aktus történt. A másik két pasi egyikéről meg azt hittem, ő az apa, aztán meg kiderült, hogy szintén csúnya bácsi, aki nem tudom, a jelenet vége felé minek fűzi vissza az övét, amikor a lánynak még közelében sem volt. Mielőtt a hölgyet lelövik, a rejtekén reszkető fiúcska az ágy alól a fal irányába hátrál ki (???), ahol egy vastag fűtési csővel dekorált üreg várja. Az én ágyam mögött is van vagy két ilyen ficak... (nincs). Amikor a gyilkos fegyver eldördül, a golyó a csőbe (is) fúródik, és a gyermek arcát gőz illeti (de milyen szarul!). Ez volt az első jelenet...de nem mesélem el az egészet. 10 év múlva a gyerekként még csak némi bőrpirosodást okozó sérülést szenvedett fiatalember már úgy össze van égve, hogy még ajkai sincsenek, a haja meg elvékonyodott, szóval úgy néz ki, mint egy gézét vesztett múmia. Nyilván a gőz okozta seb a növekedéssel együtt terjedt szét a testén... Szóval így megégve egy elmegyógyintézetben tengődik szótlanul, retardáltként, az ápolók meg minden Halloweenkor élvezettel szórakoznak vele, mígnem egyszer csak a fiatalember be nem pöccen, és két mozdulattal le nem mészárolja mindkét zaklatóját. Az egyiknek leken egy egyszerű pofont, amitől annak a vére a falra spriccel (kapásból vagy fél liter), a másiknak meg úgy nyúl be a gigájánál, mintha csak egy rothadt paradicsomban tapicskolna, és nem éppen az emberi test egyik legellenállóbb szövetét szakítaná át puszta kézzel. Hogy az intézetnek volt-e több alkalmazottja, vagy az ÁNTSZ 2 főre is megadta nekik a működési engedélyt, hogy Christian miként jutott ki az épületből és, hogy miként kötött ki egy benzinkút vécéjében, az nem derül ki, és most nem is érdekes. Sokkal izgalmasabb az a kérdés, hogy a tökig összeégett arcú pszichopata szeme körül miért nincs égésnyom, amikor maszkot visel? Ekkora ordító hibát véteni, ráadásul következetesen... És akkor ez még csak a bevezetés volt, mert még eztán jön a bonyodalom, ami hihetetlenül nevetséges, ráadásul az emberben ismét csak az a benyomás támad, hogy ilyet mintha már látott volna valahol (kevésbé röhejes szinten). Jaaa, csak nem a Halloween: Feltámadás (Halloween: Resurrection) című n. folytatás sztorijában? Ha a bárgyú sztori nem csökkentené a mentális szintünket a kritikus határ alá, és a különféle vágószerszámoknak az áldozatokban való módszeres elhelyezgetése sem akasztana ki, a vállfával való szemkiszúrás fimben történő megjelenítése garantáltan ki fog ütni. Először nem is értettem, pontosan mi történik, ezért ennél a pontnál egy kicsit vissza kellett 'tekernem', és amikor újra megnéztem, majd leesett a tantusz, az agyam mondhatni bereccsent: a film hátra lévő kb.10 percét úgy néztem végig, hogy a szemeim kétfelé álltak, az állam leesett, számból pedig nyúlós nyálpatakok indultak a nyakam felé. És akkor a befejezés...na az Oscarért kiált...ana, ha véletlenül nem emlékeztetne a Halloween: 20 év múlva (Halloween: H20 (nem a víz vegyjele, hanem húsz)) befejezésére, de itt — a változatosság kedvéért — még ezt is elb*ták.

Ha valaki a fentiek alapján nemhogy elijedt volna, de még kedvet is kapott a megnézéséhez, annak nem kell aggódnia, van ott még bőven, ahonnan ez jött. A többiek meg kerüljék nagy ívben!Ha pontoznom kéne, csak azért nem adnék neki 10-es skálán 1 pontot, mert akkor hova sorolom a Marabuntát és a Dagont?

Bár az eddigiek simán kitesznek egy komplett bejegyzést, ha már 3 napja nem írtam, illendő tartalmassá tenni a jelen postot, szóval lépjünk egyet előre. Egyik kedvenc sorozatom eddigi utolsó epizódja következik, azaz a Hellraiser: Hellworld. Már többször is írtam a különböző epizódokról, azonban a 8. bőr csak mostanában került a DVD-lejátszómba. Clive Barker könyvét ugyan nem olvastam, de a megfilmesítés nagyon bejött. Az író által rendezett, több mint 20 éves film vizuális effektjei még mindig megérik a pénzüket, de a közvetlen folytatáson sajnos már látszik az avíttság. Ennek ellenére a történet és főleg Pinhead karaktere méltán trónol még mindig Freddy Krueger (Rémálom-sorozat), Jason Voorhoes (Péntek 13) Bőrpofa (A texasi láncfűrészes...) vagy Mike Myers (Halloween) alakja között. Bár a harmadik rész némileg még követte az első kettő történetét, az ötletességet már messze nem tudta tartani, így minden újabb folytatás csak egy-egy lenyúzott bőrrétegnek tekinthető. A 4. elég pocsékul is sikeredett, majd a sorszámozás is elmaradt, és az egymást követő részek már csak alcímet kaptak. Az utolsó két rész jogai érdekes módon román kézbe kerültek, a Hellraiser: Deader konkrétan Bukarestben is játszódik, egyetlen valamire való színész nélkül (de a sztori nem rossz). A Hellworldban ehhez képest főszerepet kapott Lance Henriksen, aki ugyan zömében B-kategórás filmekben tűnik fel, de azért akad egy-két komolyabb szerepe is (Menekülés Absolomból, Aliens-sorozat, Terminátor (na jó, itt csak pár mondata van). Ja, és persze a Millennium című sorozat főszereplője is volt. A képi megjelenítés 20. századi, a sztori viszont itt sem túl lebilincselő. Megint van pár csavar (holott eggyel is megelégednék), ami az utolsó 3-4 részben már szinte bevett szokássá vált. Egyszer meg lehet nézni (fanatikusoknak kötelező), ha értékelni kellene, 4 pontot adnék. Álljon itt egy korábbi rész egyik nekem nagyon tetsző jelenete (a többi elég ratyi volt...), és az angolul tudó, de nehezen értő olvasóim kedvvért Pinhead bonyolultabb mondatai írásban.

Thou shall not bow down before any graven image. / Burn? Oooh, such a limited imagination. / This is my body. This is my blood. Happy are they who come to my sabbat.

Végül jöjjön egy olyan horror, amivel kimondottan meg voltam elégedve, A barlang (The descent). Az utóbbi évek egyik minőségi terméséről van szó, ugyanis régen nem láthattunk ebben a kategóriában olyan filmet, aminek alkotói egyszerre voltak képesek atmoszférát teremteni, elfogadható látványt elénk tárni, gyakran ránk ijeszteni és az egész történetet rendesen felépíteni. Öt fiatal csaj indul útnak, hogy egyikük férjének halálát felejtendő, barlangásszanak egy kiadósat. A túra amilyen jól indul, olyan csúfos véget ér...de inkább nem árulok el részleteket. Az biztos, hogy az egyik jelenet közben még az ágyamon fekve is szinte rám tört a klausztrofóbia, ez pedig nagy érdem egy film részéről. Érdemes megnézni.