idő bejegyzései

Most jött el először az a pillanat az életemben, amikor magam előtt is beismerem, hogy képtelen vagyok teljesíteni mindazt a vállalást, amit összehalmoztam. Egyszerűen nem megy. Most nincs meg bennem az az optimizmus, ami mindig jellemezni szokott, avagy a racionalitás, a józan mérlegelés felülírta ezt az oktalanul pozitív hozzáállást. Nem tudom, melyik, de egy biztos, nyirbálnom kell. Ennek tükrében:

— a következő egy hónapban hanyagolnom kell az edzéseket. A múlt vasárnapi hányás óta egyrészt lenulláztam a hétvégi 'pihenést', másrészt fogytam 3 kilót, így a fizikai megterhelés még jobban kifárasztana, mint máskor, ráadásul amíg elmegyek a terembe, és onnan hazamegyek, értékes órák vesznek el. Közben persze olvashatnék némi szakirodalmat, de addigra már annyira fáradt vagyok, hogy úgyis csak nézném a betűket.

— a has-zsír csökkentő diétázást szintén el kell felejtenem, mert egy csomó időbe telik az esti főzőcskézés, és a megfelelő alapanyagok felkutatása. Úgyis annyit dolgozom, és annyit idegeskedem, hogy nem félek a hízástól.

— az otthon könyvelt cégeket ugyebár szintén leépítettem. Valahogy éreztem, hogy azok könyvelése végképp nem fog beleférni az időmbe, szóval valahol már eddig is sejtettem, milyen állapotok fognak uralkodni az év első felében. Ezzel sajnos a pluszpénzem is megszűnik, de annyi baj legyen, legalább így a továbbiakban is nő a magánéletre fordítható idő mennyisége. A 2009. évi teendőket tegnap befejeztem, most a könyvelési anyagok visszahordogatása következik, ami meg marad, azt megcsinálom bent a munkahelyemen.

— mivel a benti teendők mennyisége egyre csak nő, a blogolvasást is csökkentem. Ez már most is látszik a széthagyott kommentek mennyiségének csökkenésében. Elnézést érte. Olvasok én, de nincs időm mindenhova megjegyzéseket fűzni.

— a blogírás persze szintén redukálódik, de csak átmenetileg. Ritkább bejegyzések, rövidebb tartalommal. Jól látható, hogy mostanában is csak a picsogás megy, mivel az nem igényel túl bonyolult eszmefuttatást, de ha ennek az időszaknak vége, jön majd vélemény is bőven.

— csökken az alvás mennyisége is, ami persze minden más rovására megy. Ez nem elhatározás, de láthatóan így alakul, vagy azért, mert a kötelességek között kevés idő marad pihenni, vagy mert NEM TUDOK ALUDNI. Bár ma is erős tettvággyal ébredtem, délelőtt 10 órára a könnyfolyós fáradtság állapota uralkodott el rajtam. Remélem, előbb végzek a fontos dolgaimmal, minthogy megrokkanna az egészségem.

— az elvállalt játéktervezést szintén hanyagolni kell, de úgy, hogy ügyesen lavírozzak a 'minél több időm maradjon másra' és az 'elvárásoknak minél jobban megfelelni' szempontok között. Talán nem okozok csalódást a megbízóknak.

UPDATE: jellemző, hogy szétszórtságom okán a felét kihagyom. Szóval:

— a szórakozás egyelőre a múlté. Mozi, DVD, tavaszi séták, játék, ilyesmi csak fiziológiás szinten. Ha buliba/társaságba hívnak, megyek (bár a múltkori, 2 órás monológom után, ki tudja, hív-e még valaki...), mert annyi azért kell.

— anyámék sem igen látnak mostanság, maximum talán egy fél napra. Ilyen majdnem 20 éve nem volt. Március 27-ig minden szombaton suliba kell mennem, szóval egyébként is nehézkes a dolog. Majd valahogy szabival összekombinálva, hogy ne érje szó a ház elejét.

— az ügyvezetői teendőket igyekszem valahogy bezsúfolni, hiszen a máris léket kapott hajónkon be kell foltozni a repedéseket. Azt hiszem, minden nap elkülönítek a munkaidőmből egy fél órát, mert gazda nélkül bármilyen vállalkozás tönkre megy. Ez a szerep ebben a hónapban volt megnyirbálva, alapos okkal. Most azért egy kicsit visszaveszem magamra.

Végül a nyirbálásnak ez a bejegyzés is áldozatul esett, mivel eredetileg azt is leírtam volna, hogy aztán majd mi mindennel szeretném bepótolni a most kieső életet. Majd egy következő bejegyzésben sort kerítek erre is.

Annak ellenére, hogy a hétvégémet megnyújtottam plusz egy nappal, és hétfőre szabadnapot vettem ki, ismét nyomasztó súllyal nehezednek rám a terhek, ami miatt ismét kezdem magam elveszve is érezni. Még az elején tartok, és még mosolyogva veszem az egészet, de a szemem körül már vastagodnak a táskák. 

Eszembe jutott viszont, hogy az egész élet — legalábbis az enyém mostani szakasza — olyan mint egy menedzser-játék. Ilyenekből van egy rahedli, és egy darabig élvezni is szoktam őket. Sim City, Sims, a különféle Tycoon-ok (Railroad-, Theme Park-, stb.), vagy amit mostanában nyüstölök, a Ceasar IV, csak általában az a bajom velük, hogy mivel nincsen végük, nincs egy cél, amit el lehetne érni bennük, kifullad a lelkesedésem, és sokáig feléjük sem nézek. Az életemben ehhez képest éppen azt szeretem, hogy (egyelőre) nincsen vége, de a többi szinte azonos, például az is, hogy sosem klappolhat minden. Én nem vagyok nagy igényű a boldogság tekintetében, de tényleg csak nagyon rövid időre vagyok képes azt érezni, hogy most minden oké, és jó élni.

Ha az életem egy ilyen menedzser-játéknak tekintem, három erőforrást különíthetek el benne, az időt, a pénzt és az energiát. Ezek egymáshoz képest úgy viselkednek, mint a klasszikus közgazdaságtan bűvös háromszöge, aminek a három csúcsa az inflációt, a munkanélküliséget és a GDP-t jelentik, ideális állapotban egyenlő oldalú lenne, ez azonban mégsem teljesülhet soha, mert ha valamelyik terület javul, a másik kettő romlik. Az általam elgondolt élet-háromszög is ilyen. 

Van egy csomó dolgom, amire rendelkezésre áll valamennyi idő, és valamennyi energia (tettre készség), ezen kívül pedig van egy csomó kiadásom, amikre viszont nem elég a pénzem. Hiába van a dolgaim elvégzésére időm, ha közben kifáradok, és nem tudom magam rávenni, hogy elvégezzem a maradékot, és hiába volna kedvem és energiám hozzájuk, ha viszont nincs időm. Ha több pénzt akarok, hogy a kötelező költéseimből többet tudjak mielőbb teljesíteni, és emiatt többet dolgozom, akkor viszont az időm és az energiám csökken, ezzel vonva el minden mástól ezeket az erőforrásokat. Az benne a játék, hogy a szűkös erőforrásokat optimálisan kell felhasználni, és ha ehhez hozzávesszük, hogy még élni is kéne, akkor beszélhetünk igazi menedzseri feladatról. Menedzselni kell az életemet. Besorolni a kiadásokat, törleszteni a teendőkkel kapcsolatos elmaradásokat, de úgy, hogy minél több férjen bele. Nem tudom, mennyire vagyok zagyva, de éppen nagyon fáradtnak érzem magam, és nehezemre esik kifejezni a gondolataimat. Inkább átmegyek konkrétba:

A következő teendőim vannak: a munkahelyemen negyedéves zárás, bérszámfejtés, plusz az extrák. Otthon a szokásos takarítás, életvitelszerűen ismétlődő feladatok (pl. vásárlás, edzés), otthoni munkák (3x, +2x, +1x negyedéves könyvelés egyéni vállalkozóknak), blogolás, és most lecsaptam egy adódó lehetőségre, ami otthoni teendőt jelentene, ráadásul végre olyan dolgot, amit nagyon szeretnék csinálni (majd később visszatérek erre). A következő kiadásaim vannak: fogorvosi pénzek, szemüveg és kapcsolódó dolgok, vízóra csere, tandíj fele, negyedéves EVA fizetési kötelezettség, életvitelszerű kiadások, plusz év végéig még egyebek. Ezeket kell úgy összekombinálni, hogy valamit mindig sikerüljön közülük törleszteni. 

A rendelkezésre álló időt kétfelé tudom bontani, otthoni és munkahelyi időre. A blogolást és pár extra dolgot (amit gép előtt kell csinálni) sokszor el tudom intézni a munkahelyemen, ez viszont most ki van lőve, hiszen odabent ebben a hónapban egyébként is temérdek a teendő, és egyre több. Egyre több, mert például (most is) blogírással pocsékolom az időt, a tennivalók meg halmozódnak, torlódnak, és egyre több, mert a cég tragikus állapota miatt újabb és újabb munkákat vállalunk, ergo nekem is egyre több a könyvelendő ügyfelem. Odabent szintén menedzselni kell a feladatokat, hogy azért mindig minden készen legyen, de mégse váljék túlságosan monotonná, és mindig érezzem, hogy haladtam valamivel, mert különben kétszer annyira fárasztónak érzem a bentlétet, és akkor az ajtón kilépve is csak csökkent erőforrásokkal tudom a napomat folytatni. Otthon — ha a fiziológiás szükségletek kielégítését levonom — esténként kb. két órám van szellemi és fizikai tevékenységet folytatni, amibe a párommal és a macskámmal való foglalkozás, főzés, takarítás, iskolai feladatok és minden egyéb beletartozik. Nem csoda, ha nemcsak, hogy az extrákkal nem haladok, de még az alapvető tennivalók is egyre halmozódnak.

Most pedig itt van egy lehetőség, hogy játéktervező legyek, másodállásban, otthon. Egy hamarosan induló internetes fantasy játékhoz kell kalandokat tervezni, tesztelni és a játékba betenni. Pályázni kell a feladatra, a pályázatban pedig 3 mintakalandon kívül (amikkel bizonyíthatom az ötletességem és a feladatértésem) reklámoznom is kellene magam. Bizonygatni, hogy a ki tudja, hány jelentkező közül én vagyok a legalkalmasabb erre a posztra. Szeretném ezt a feladatot, hiszen végre kereshetnék is egy olyan dologgal, ami a hobbim, és amit szeretek csinálni. 15 éves álmom válna valóra, ha végre ennek a már sokat segített csapatnak lehetnék a külsős tagja, ÉS ezrek szórakozhatnának egy olyan játékkal, aminek én vagyok az egyik főmuftija. Valahol a blog is ilyen, de azért mégis más. Ez nem koncepciózus, és egészen más lelki igényemet elégíti ki. Csak attól félek, hogy minden más feladatom ellátása közben annyira elfáradok, hogy a prezentációm vagy nem készül el időben vagy gyengére sikeredik, és emiatt bukok egy ilyen lehetőséget. Ezért írok most blogot, a munkaidőm rovására, hogy otthon majd csak azzal a másikkal törődhessek.

A pénz? Azt meg hagyjuk. Több lenne, mint máskor, de nem kapom meg, sőt, már előre közölték, hogy "nem tudom, hogy fizetjük ki". Így aztán igazi menedzsernek kell lenni ahhoz, hogy minden stimmeljen, és zökkenőmentesen megoldódjon. Csak ne hagyjam el magam.

Ezt a bejegyzést pedig legszívesebben kitörölném, és újra megírnám úgy, ahogy eredetileg szerettem volna, de ilyen kevés idő mellett ez luxus lenne, tehát így marad. Cserébe gondoljátok tovább magatoktól a bűvös háromszög idő-pénz-energia összefüggéseit.

...az órám, amit karácsonyra kaptam anyáméktól. Vagy tavaly vagy előtte — már nem emlékszem —, de ha tavaly, az gáz, mert a gyári elemek azért tovább szoktak tartani, mint néhány hónap. Rutin esemény, nem is okoz nagy tragédiát, és anyagilag sem megterhelő az elemcsere, de ilyenkor döbbenek csak rá, mennyire rabja vagyok az időnek.

Ahányszor csak rápillantok a bal karomra (ami pedig igen gyakori), 9:45-öt látok, és csak egy mikroszekundummal később ocsúdok, hogy "Ja, persze...megállt". Most már ott tartok, hogy szitkozódom is miatta, mert tényleg baromi idegesítő egy nap vagy százszor pofára esni. Hihetetlen, hogy az órára pillantás olyan szinten beépült a tudatomba, hogy már fel sem tűnik, csak amikor valamilyen anomália keletkezik.

Ránézek hajnalban, amikor még olyan szinten kómás vagyok, hogy a videó kijelzőjéig úgysem látnék el, majd visszaalszom. Ránézek ébresztés előtt 5 perccel, és megállapítom, hogy 5 perc múlva ébreszteni fog a telefonom, aztán ránézek ébresztés után 30 perccel, és megállapítom, hogy elaludtam. Ez rendszeres. Aztán készülődés közben szinte 3 percenként rápillantok, nem mintha különösebben idegesíteném magam amiatt, hogy a munkahelyre 40-50 perccel később érek be, minden áldott nap. Ránézek a metróba érve, a metróról leszállva, a Thököly úthoz érve az 1-es villamoson, majd miután leszálltam a 7-esről. Munka közben számtalanszor megnézem, mennyi az idő, majd munka után, kondiba menet (esetleg hazafelé) megint valahányszor. Ha a késős párom késik, akkor ismét 2-3 percenként tekintem meg, hogy kiszámoljam, mekkora büntetés jár ezért, este pedig még sokszor, bár ilyenkor már a videó órája van a pillantásaim kereszttüzében.

Az idő rabja vagyok, hiszen a sok dolgomat mind össze kell szervezni, mindenhova időben kell érni, és mostanában a teendőimet is úgy alakítom, hogy tudatosan szánok X percet erre, aztán X percet arra. Igazából viszont ez inkább pótcselekvés nálam. Ha éppen nem az idő hajt, akkor a ráérő másodperceimben nézek az órára, és sokszor — vélhetőleg — fel sem fogom, amit láttam, mert csak 2 pillanat múlva ocsúdok, hogy "De hülye vagyok, hát az előbb már néztem". 

Úgyhogy most el vagyok veszve egy kicsit, amíg nem találok egy órást, ahol két pillanat alatt visszatéríthetek mindent a régi kerékvágásba. Addig viszont olyan, mintha zokniban fürödnék vagy mintha kovászos uborkával enném a lekváros kenyeret, szóval nem elviselhetetlen, de azért elég szar. És akkor csak reménykedhetek, hogy valóban az elem merült le benne, és nem az a pár csepp eső végzett vele, ami tegnap reggel, munkába menet ért.

...a forgalom a Hungária körút és Thököly út sarkán, mert sárgán villogtak a jelzőlámpák. Ez ma reggel történt, és csak akkor vettem észre, amikor már neheztelni kezdtem a villamosra, hogy olyan sokáig áll egy helyben. A buszok, villamosok és kamionok jól lezárták az utakat minden irányban, de igazából nem ők voltak a hibásak, hanem a személyautók. Mindenki araszolgatott, helyezkedni próbált, dudált és szentségelt, és még az sem volt előbbre való, hogy a tömegközlekedési járműveket előre engedjék. 4-5 perc alatt azért sikerült beérni a megállóba, és mire felszálltam egy arra járó, kósza hetesre, már meg is javították a lámpákat, mehetett minden a régi kerékvágásba. Az egészben az az érdekes, hogy amíg pár perccel korábban tökéletes káosz uralkodott a kereszteződésben, addig pár perccel később minden úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna, és ez elgondolkodtatott a kommentekben nemrég felhozott törvény-kérdésben.

Semmi sem bizonyítja jobban, mekkora szükségünk van törvényekre, szabályokra és egyszerű igazodási pontokra is, mint ez az eset. Szabályozás nélkül káosz (és csak kis híja volt, hogy nem történt koccanás, ami után aztán meghalt volna a fél város), szabályozással többé-kevésbé rend. Ha pedig a törvénytisztelet is nagyobb volna, még a jelzőlámpa meghibásodása esetén sem állna elő ekkora zavar, hiszen akkor kisebb valószínűséggel jutna eszébe valakinek, hogy most aztán mehet nyugodtan, majd a többiek alkalmazkodnak hozzá. Persze, mert NEKI sürgős dolga van, következéskép NEKI több joga van áthaladni azon a kereszteződésen, mint mondjuk a buszon ülő több tucat embernek. Az ilyet mindig csak elkezdeni kell...én viszont most nem kezdem el a téma boncolgatását, mert akkor végtelen lesz ez a bejegyzés.

...bennem az ütő, amikor ébredés után pár perccel arra ocsúdtam, hogy a macska fél testtel az ablakon kívül van, és a külső párkányon ácsorog. Vagyis annak a szúnyoghálónak a túloldalán dzsalt, ami este még többé-kevésbé alkalmas volt a macska visszatartására, reggelre viszont elvesztette ebbéli funkcióját. Na vajon kinek a szorgos munkája tette ezt lehetővé egyetlen éjszaka alatt? Szóval az ágyból kipattanva, torkomban dobogó szívvel nyaláboltam fel a pusztító ördögöt, és ébrenlétem első perceit a szúnyogháló foltozgatásával töltöttem. Csak amíg nem lesz némi időm, hogy ablakmosással egybekötve cseréljem ki az egészet egy új és szebb darabra, ami remélhetőleg majd stabilabban ellenáll a fehér-cirmos katasztrófának (nem is említettem, hogy két napja leverte a szekrény tetejéről az egyik kristályváza örökség-izémet, ami egyrészt eltört, másrészt a lábamon landolt, nem kis fájdalmat okozva ezzel. Pörög az a kárszámláló...).

...a munka, amíg ezt a bejegyzést írtam. De most folytatom.

Tegnap óta egy kicsit megint elmerültem a gondok tengerében, és ez nincs jó hatással a lelkivilágomra (mondjuk az ellenkezője elég meglepő is volna).

Májusban ugyebár a munka meg a beadandók miatt voltam kikészülve, júniusban pedig a vizsgák miatt aggodalmaskodtam. Ehhez jött még két hétig a vendégseregem, ami ugyan jó volt, de ez alatt az idő alatt néhány órácskánál többet nem voltam egyedül, hogy rendezhessem egy kicsit a gondolataimat. Mivel Rolandomnak is besűrűsödött az élete, mindketten idegesek voltunk, állandóan összekaptunk, és bevallom őszintén, kapcsolatunk kezdete óta nem voltam olyan közel a szakításhoz, mint akkor. Azóta eltelt újabb két hét, és közben én is felszabadultabbnak éreztem magam. Végre azt olvashatok, amit csak akarok, otthon akár pucéran is szaladgálhatok (de nem teszem), sőt, még játszhatok is a gépemen, vagy DVD-zhetek, ha ahhoz van kedvem. Ez nem jelenti azt, hogy a problémák mennyisége egy cseppet is csökkent volna, pusztán azt, hogy én nem foglalkoztam velük.

Ezért aztán nem is helyénvaló az az állítás, hogy "elmerültem a gondok tengerében", mivel valójában folyamatosan el vagyok merülve benne, csak néha veszek egy nagy levegőt, így nem zavar, hogy a víz alatt vagyok. Vagy használhatnám az árvíz és az árterületre épített ház metaforáját is: időnként elönti a folyó, de miután visszahúzódik, hiába sikerül a romokat és a szennyet eltakarítani, sosem tudhatod, mikor jön megint.

Most végül is csak annyi történt, hogy a gondok besűrűsödése egy időre fellebbentette az elmémről a felhőtlenség fátylát, így számot tudok vetni az életem jelen szakaszával. Ez a szakasz már hónapok óta tart, és két fő jellemzője van: semmire sincs időm és állandó pénztelenségben szenvedek. Egy héten gyakorlatilag egyetlen olyan szabad estém van, amivel kezdeni is lehet valamit, de olyankor örömittasan kiáltok fel, hogy "Végre van időm mosni!". A virágaim elszáradtak, a szobámat lepi a por, az ásványvizes flakonokat nem győzöm lehordani a szelektívbe, a vasalatlan ruhák állandó díszítőelemei a szekrényemnek, és bárhova nézek, csak azt látom, hogy "ezt is le kéne mosni". Amíg a tanulással voltam elfoglalva, nem volt időm az otthoni könyvelésre sem, ezért az most szakadt a nyakamba, de este mire hazaérek, és a muszáj-dolgokat elintézem, már semmi energiám nem marad egyébre.

Csak elsuhan az életem, miközben a hétvégéim is kötelező programokkal telnek meg. Hol suliba megyek, hol nagybevásárlásra, hol meg takarítok, de mire kettőt pislogok, máris azt veszem észre, hogy anyáméknál majd' két hónapja nem jártam, apámék fél éve nem láttak, és a nagybácsimnál is tök régen voltam. Az Indiana Jones 4. részét a premier környékén szerettem volna megnézni, de azóta sem láttam, és lassan a műsorról is leveszik. Ha szombat esténként elmegyek valahova, akkor is csak az jár az eszemben, hogy a másnapi alvás miatt mi mindent nem tudok majd megcsinálni. És csak telik az idő, telik...most voltam málnaszüreten. Mintha csak tegnap lett volna. Erre már megint csütörtök van. És mit tudok felmutatni az eltelt napokban? Semmit. Csak léteztem, de nem tettem semmit.

A pénz a másik dolog. Gyakorlatilag közel egy éve állandóan azzal hitegetem magam, hogy a következő hónaptól már valami kis egyenleg is marad a bankszámlámon, de be kell látnom, hogy ez azóta sincs így. Most például megint csak 2000 Ft van rajta, miközben 14-éig 101,234 Ft-ot kell kifizetnem csak adóra, tartozom a barátomnak 10000-rel (amikor kértem, per pillanat nem volt nálam elég), elmaradt egyhavi közös költség, és az összes többi rezsi miatt is fel kellene töltenem a másik számlámat. Szóval teljesen le vagyok égve. Annyi pénzem van, amennyit a zsebemben hordok, és ez is csak két magán ügyfelem könyvelési díja miatt van. Ebből kellene élnem, macskaalmot vennem, macskakaját vennem, és félretennem a jövő heti balatoni nyaralásra is. Talán nem kellett volna egy halom pénzt elbaszni a poraimra? Így van. Nem kéne dőzsizni, amikor jobban állok? Abszolúte igaz. Tudom, milyen vagyok. Tudok félretenni, de egyszerűen nem vagyok hajlandó bizonyos dolgokat megvonni magamtól (könyvek, filmek, szórakozás, stb.). Akkor mi a picsának éljek? Nem elég, hogy nem jut semmi időm élni, még a fizetésemre is üljek rá, és rágjam a szart? Lófaszt!

Egyébként meg ostorozhatom magam, mert az anyagi gondjaimról valójában nem kizárólag én tehetek. Lehet, hogy elég volna csak egy hónapig kevesebbet költeni, hogy képződjön egy kis tartalék, és csak utána élni az életet — hiszen mínuszba sosem megyek (mindig csak a 0-t közelítem, de kölcsönkérnem nem kell (az a tizes tényleg csak a váratlanul felmerült költségekre kellett ott és akkor)), — de egy csöppet az is bezavar, hogy nem kapom meg rendesen a fizetésemet. Másrészt pedig amikor megpróbálok utána gondolni, hogy hova lett a havi pénzem, mindig kiderül, hogy 'luxus' dolgokra alig 8-10%-a ment el, és az összes többi kiadásom mind jogos volt (kivéve június, a poraim miatt). Most ugye volt két esküvő, a húgom ballagása, Rolcsiék költözése (ez is egy 10-es volt nekem), és négy utam Miskolcra (összesen 24000 Ft), hogy csak a jelentősebbeket említsem.

De visszatérve a fizetésemre, a főnök legalább 400e forinttal tartozik nekem, amihez hozzájön az ehavi aktuális fizum is, tehát több, mint fél millió forintom lóg a levegőben. Persze nem volna szabad a pénzköltéskor arra hivatkoznom, hogy úgyis mindjárt megkapom ezt a pluszgázsit, mert mint a mellékelt ábra is mutatja, már így is egy hónap a késés, és egyelőre semmi jele annak, hogy a közeli jövőben akár csak egy fillért is látnék az egészből. Sőt, megtudtam, hogy az általa már februárban beszedett, majd elkülönített bankszámlára befizetett pénzeket idő közben elbaszta, holott az — ha úgy vesszük — nem is volt az övé, pontosabban csak az egésznek a 80%-ával rendelkezhetett volna. Szép, mi? Szóval most megint az egyre rosszabb anyagi helyzetben levő ügyfeleink havi könyvelési díjaira és fizetési hajlandóságára kell hagyatkoznunk.

És mit hoz a jövő? A hétvégén anyámékhoz megyek, majd vasárnap úgy szállok le a buszról, hogy már pattanok is át a barátom kocsijába, akivel meg sem állunk a Balatonig. Mondhatni, hogy mi a fene bajom van, amikor pihenni megyek? Hogy mi? Egyrészt úgy kell elmennem, hogy nem tudom, mikor látok a fizetésemből bármennyit is, és úgy nem olyan szórakoztató a dolog. Ha állandóan a bankszámlámat kell lesni, közben meg a forintokkal sakkozni (ez a strandbelépő, ez a reggeli, ez meg a fagylalt (csak a példa kedvéért, mert nekem az most tilos)), akkor ez minden lesz, csak nem pihenés. Másrészt ezt az egy hetet a leghülyébb időszakra sikerült a barátomnak betervezni. Pont negyedéves időszakban, és amikor az ügyfelek még épp nem hozzák az anyagaikat, de mire hazajövünk a Balcsiról, már késő lenne azokat megcsinálni. Reménykedtem, hogy talán holnapig minden itt lesz, ami kell, de már most látszik, hogy ez teljesen esélytelen. Pedig a barátom is könyvelő, így pontosan tudja, mi a helyzet, csakhogy őt is külső tényezők kényszerítették. Ez azt jelenti, hogy szerdán haza kel jönnöm, hogy a következő két napon befejezzem a határidős dolgaimat (amikhez az anyagot vélhetőleg addig meghozzák), majd szombaton mehetek vissza 2 napra. Azt is főleg azért, mert az ominózus barátomnak akkor lesz a születésnapja. Persze arra is vennem kéne valamit, ha már itt tartunk.

Kétségtelen, hogy mindig minden időben kész van, és mindig minden ki van fizetve, de ez elég sok idegfeszültséggel jár. Mindent az utolsó pillanatra hagyok, vagy az utolsó pillanatra KELL hagynom a külső tényezők miatt, és ez folyamatosan aggaszt. Mire meg készen vagyok valamivel, jön is a következő, hogy egy közhellyel éljek: "Mindig van valami..."

Szóval a kis ártéri házikóm most eléggé el van öntve. A csillárba kapaszkodom, de már így is nyakig ér a víz, és ha le is vonul az ár, mindig megint kimos egy kicsit az alapokból. Már csak az a kérdés, mikor dől össze.

Az általam rendszeresen olvasott blogok legtöbbje már foglalkozott az idei melegfelvonulás kérdésével, kevésbé pro- mint inkább kontra. Szívem szerint én kihagytam volna a téma taglalását, de a Bible-n olvasott bejegyzés elindította a gondolataimat, amik ezennel blogbejegyzésbe formálódnak. A cím elég nyilvánvalóan sugallja a véleményemet, de ennél azért összetettebbnek látom a képet. Viszont ne szaladjunk ennyire előre!

Felmerülhet a kérdés, van-e egyáltalán jogom a kérdésben véleményt nyilvánítani. Természetesen mindenkinek van joga, de nem mindenki feltétlenül kompetens benne. Én is elmondhatnám a véleményemet a relativitás-elméletről, csak éppen fogalmam sem volna, miről beszélek. Mivel LMBT-fesztiválról van szó — és bár nem vagyok sem L, sem M, sem T, viszont B annál inkább (anál inkább) — úgy érzem, érintettségem okán megalapozottan szólhatok hozzá. Pláne, hogy elvileg a szervezők mindent értem tesznek, és nem ellenem.

Én viszont köszönöm szépen, nem kérnék belőle. Csak az a baj, hogy nem én döntöm el, mi történjen, és mi nem. Mert lehet, hogy a világ ellenségesen viselkedik a melegekkel szemben, gúnyolódnak, kiközösítenek, diszkriminálnak és gyakran még tettlegességre is vetemednek, lehet, hogy emiatt a melegek egy része bezárkózik, hazudozik, színészkedik, pszichológiai problémákkal küzd, de egy ilyen felvonulás ezen mit sem változtat, sőt.

Mindenki tudja, a történelem során hogyan álltak hozzá a homoszexualitáshoz, de azt is észre kell venni, hogy a soha vissza nem térő ókori állapotok után a sötét középkor kegyetlen 'elutasítása' is a múlté már. Kezd felnőni a világ, és bármennyire is el vagyunk maradva a nyugati hozzáállástól, szépen apránként felzárkózunk hozzá. A tévében aki nem buzi, az kurva (vagy mindkettő), és a celebekről sorra derül ki másságuk. Az emberek pedig egyre jobban elfogadják ezt. Talán mosolyognak rajtuk, talán összesúgnak még a hátuk mögött, de már sokkal kevesebb az olyan alak, aki fröcsögve gyűlölködik miattuk. Van még belőlük bőven, és lesz is mindig, amíg világ a világ. Ha valaki azt gondolja, hogy egyszer majd mindenki jópofát fog vágni a melegekhez, az kicsit a szektások gondolkodásmódjához közelít. De már sokkal jobb a melegek helyzete, mint 10 évvel ezelőtt (és vélhetőleg sokkal rosszabb, mint amilyen 10 év múlva lesz). Egy homoszexuális fiatalembernek már nem csak más melegek a barátai, mert egyre több hetero barátra tehet szert, olyanokra, akik nem foglalkoznak a nemi életével, maximum kíváncsiságból kérdezősködnek, és talán még büszkélkednek is azzal, hogy nekik meleg barátjuk van. Az idősebbeknek nyilván nem ilyen könnyű a helyzetük, de a fiatalok nyíltsága az idősebb generációk makacs elutasítását is kikezdi (hiába no, anno nem volt téma az ilyesmi, viszont erősebb volt az egyház hatása). Amíg régebben mindenki csak egyetlen kis világító pont volt a többségi társadalom sötét tömegében, addig mára a sötét tömeg java része kiszürkült, és kis pontok világító foltocskákká nőttek benne. A szürke tömegben persze maradtak még sötét foltocskák is (nem is kevés), így a szituáció lassan a szokásos törzsi háborúkhoz fog hasonlítani. Bal-jobb, konzervatív-liberális, Újpest-Ferencváros, néger-fehér, buzigyűlölő-buzigyűlölőgyűlölő, stb. Ilyen szembenállás mindig volt, és amíg két ember él a Földön, mindig lesz is.

Szóval ahogy telik az idő, szépen lassan olvad a jég. Az emberek apránként rájönnek, hogy a ruhaboltban a buzi eladó sokkal jobban ért a munkájához, mint más, és a buzi fodrászhoz is szívesebben járnak majd, mert 'az aztán már csak tudja, milyen frizura áll jól'. Satöbbi. Ez a folyamat szinte magától működik (persze vannak kiváltó okai), siettetni pedig nem lehet, mert hiába javul a helyzet, minél jobban erőltetünk valamit, annál hevesebb lesz az ellenreakció. Ezért is nem értem, miért csodálkoznak némelyek a melegfelvonulás tojásdobálós, éjszakai megverős részén. És miért csodálkoznak rajta maguk a szervezők? Nem vették még észre, hogy minél provokatívabbak, annál nagyobb a botrány? Ha szépen mindenki maradna a seggén, és hasonló alkalmakkor pusztán filmvetítések, beszélgetések zajlanának, zárt helyen, kisebb publicitással, vagy a tévében társadalmi célú hirdetések mennének (mondjuk híres történelmi személyiségek, művészek melegségének ismertetésével) a rózsaszín Biblia, az apácának öltözés, meg a gyerekekkel való reklámozás helyett, talán az ellenszél is kisebb lenne.

MINDENKI tudja, hogy létezik homoszexualitás és MINDENKI tudja, hogy léteznek homoszexuálisok. Erre kell felhívni a figyelmet a kamionok tetején történő erotikus vonaglással? Nem! El akarjuk érni, hogy házasodhassunk, örökbe fogadhassunk, nem? És akkor ezen kérés megalapozottságára így célszerű bizonyítékot szolgáltatni? Nem, de javaslom, hogy valaki az idén műbrokikból összedrótozott keresztet szopogasson apácának öltözve, egy másikat meg a lába között himbáljon, és akkor tutira közelebb visz ehhez a célhoz. Vagy csak a buli a lényeg? Bulizni hétfőtől vasárnapig lehet menni egy csomó helyre, nem is csak csupa buzi közé (és a hetero helyeken is szól zene), tehát emiatt sem kell ekkora felhajtás. Akkor meg minek a felvonulás? Főleg úgy, hogy nyilvánvalóan kárt okoznak vele.

Én nem tudom, a Szivárvány Misszió Egyesület milyen érdemi munkát végez a melegeknek — szerintem — kifejezetten ártó éves megmozdulás szervezésén túl, de ha mást nem, akkor ezt meg hagyja abba, mert sem azoknak nem tesz jót vele, akiket megdobálnak, sem azoknak, akiket megvernek, sem azoknak, akik szeretnének végre hivatalosan is egybekelni a párjukkal (ennek megalapozottságát most nem firtatom), sem azoknak, akik örökbe szeretnének fogadni egy gyereket. Emellett elősegítik a sztereotípiák tovább élését, felerősítését, rossz képet festenek rólunk (még ha néha nem is kell festeni, elég fényképezni), és lerombolják a normális életvitelt folytató melegek eddig elért eredményeinek egy részét is. Miért kell ezt csinálni egy olyan szervezetnek, ami céljai alapján éppen az ellenkező hatásokat szeretné elérni? Kikből áll ez a szervezet? Nincs közöttük pszichológus, szociológus, marketinges vagy bárki, aki előre meg tudná mondani, hogy amit tesznek, az kontraproduktív (ehhez egy józanul gondolkodó ember is elég volna). Kiket szolgálnak ezek? Mert a melegeket nem, az biztos.

A politikát annál inkább. A rendezvény várhatóan botrányos körülményei megint nagyon jól fognak jönni az 1-2%-on vergődő SZDSZ-nek, aki majd megint elküldi a megnyitóra valamelyik tagját, így próbálva némi plusz szavazatra szert tenni, a kormánynak, aminek per pillanat elemi érdeke, hogy mindenről beszéljenek az emberek, csak az ország állapotáról ne, a kormányfőnek, akinek szintén érdeke, hogy ne az ő ügyeiről (vagy most éppen a fiáéról) beszéljenek, az állandó fasisztázóknak, akik most megint bizonyítva láthatják, hogy az éppen a hozzájuk hasonlóak miatt létrejövő szélsőjobb már megint mit művel, meg az egyházelleneseknek, akik majd egy újabbat rúghatnak a vélhetőleg elítélően nyilatkozó papi méltóságokba, meg a KDNP-be. Ne legyenek illúzióink, a világon minden a szexről, a pénzről és a politikáról szól. Ez is. Majd figyeljétek csak meg a felvonulás 'utórengéseit'.

Ha valaki igazán jót akar tenni a melegeknek, akkor felvilágosító kampányt folytat, mentálhigiénés problémákat kezel, pszichológiai problémákat kezel, közösségi intézményeket hoz létre, a témába vágó könyveket fordít és ad ki, és megpróbálja megérteni a másként gondolkodók érveit, hogy kezelni tudja azokat. Mert mi, akik életmódunk, szexuális orientációnk miatt különcnek számítunk, elvárjuk, hogy efölött mindenki hunyjon szemet, és úgy kezeljen minket, mint bárki mást. Közben pedig a máshogy gondolkodókat mindennek elhordjuk, lehülyézzük, címkézzük. Olyanoktól várjuk el, hogy megértsenek minket, akiket nekünk eszünk ágában sincs megérteni (tisztelet a kivételnek). Nem kell elfogadni az érveiket, de meg kellene érteni, miért gondolkodnak úgy, ahogy, mert annak is van oka. Ha egy megvert, megalázott, éheztetett idegen kutyához kiabálva, csapkodva közelítesz, először hátrálni kezd, majd megtámad, és megharap. De ha nyugodt hangon, lassan lépkedve mész oda hozzá, és az orra elé tartod a kezed, még meg is nyalogatja azt. Valahol az emberek is ilyenek. Ezt kellene inkább az önjelölt jótevőknek erőltetni, nem a provokálást.

Tudom, tudom, 'ezekkel nem lehet értelmesen beszélni' — ez a legfőbb érv. Egy: ezt általában olyanok szokták mondani, akik magukat kurva okosnak hiszik, de aztán a kamionon vonaglanak (meg akik úgy gondolják, hogy mindenki hülye, mindenki lop, mindenki gazember, de ők majd most jól megmondják a tutit). Kettő: de lehet! Mindenkivel lehet, csak meg kell találni a hangot. Ezt 29 évnyi (sikeres) konformizmusom, és az állandó vitatkozásból eredő tapasztalat mondatja velem. Három: előbb talán meg kellene próbálni, és csak utána lemondóan legyinteni.

E temérdek zagyvaság és összefüggéstelen érvelés után már csak egy dolog van hátra: azt kérem mindenkitől, hogy akármilyen célból is vesz részt a felvonuláson, vagy az azt követő rendezvényeken, bulikon, ne provokáljon és nagyon vigyázzon magára. Kár lenne értünk. És üzenem nekik, hogy: