ideál bejegyzései

Hétfőn este a kocsmába betoppanva azzal fogadott a haveri köröm már ott tartózkodó egyik tagja (gyakorlatilag kézfogás közben), hogy én vagyok az ő példaképe. Meglepődni sem volt időm, mert közben üdvözölnöm kellett a többieket is, de a 'rajongóm' addig is hozzátette, hogy igazából nemcsak neki, hanem még egy másik ismerősének is. Mikor mindenkivel lepacsiztam, azért rákérdeztem, hogy ezt most pontosan hogyan érti, mire elmondta, hogy azt csodálja bennem, hogy én bármilyen témához képes vagyok hozzászólni, mert vagy otthon vagyok abban, vagy ha nem, akkor logikai alapon megközelítve véleményezem, és az a vélemény neki mindig elfogadhatónak tűnik. Ugyanez annak a bizonyos másik embernek is a véleménye, akiről ugyan először nem tudtam, hogy kicsoda, de aztán beszélgetőpartnerem emlékeztetett egy bizonyos vidéki srácra egy bizonyos házibuliból.

Ez egy teljesen szokványos buli volt, amin italozva, beszélgetve ütöttük agyon az időnket. Tehát abszolút az én terepem. Egész éjjel dumáltunk, és az illető még ott a helyszínen a tudtomra adta, mennyire csodál a tudásomért. Kicsit zavarban voltam (vagy inkább nagyon), mert ugye hogyan lehet egy ilyen kijelentést lereagálni, ha az ember szemébe mondják? Ráadásul a srác tetszett is, ami csak növelte a zavaromat, ezért csak valami "köszit" hebegtem. Utána még napokig ábrándoztam róla...de ez már egy másik történet. Most ugyanez volt a helyzet, de mivel elég sokan összegyűltünk a születésnapos tiszteletére, könnyedén el tudtam vegyülni a társaságban, és nem kellett a további áradozást hallgatnom. 

Régebben volt egy nagyon jó barátom. Igazából mióta megszakítottuk a kapcsolatot, már nem tudom, mi miatt neveztük egymást 'legjobb barátnak' 14 évig, de biztosan lehetett benne valami, ha ilyen sokáig kitartottam mellette. Ő egy szívbeteg, vékony, alacsony srác volt, aki sokáig nagyon hasonlított rám a gondolkodásmódját tekintve. A középiskola után én dolgozni mentem, aztán katona lettem, a nagyanyámhoz költöztem, akit elláttam, közben pedig beiratkoztam egy OKJ-s tanfolyamra. Ő jelentkezett ugyan egy főiskolára, amit el is kezdett, de közben buliból buliba járt, állandóan részeg volt és a drogra is rákapott, végül a sulit is abbahagyta. A szülei persze non-stop aggódtak miatta, mert hát nem egy élet és halál között lebegő embernek való életmódot követett, hanem egy önpusztítót. A kisgyerek korától tartó örökös aggódás, burokban nevelés a jellemén is mély nyomot hagyott, valószínűleg ez az önpusztítás is egyfajta proteszt viselkedés volt. "Majd én megmutatom, hogy nekem is mindent lehet, amit másnak!". Emellett viszont nemigen volt saját személyisége, mert annyira nagy fokú kisebbrendűségi komplexussal küzdött, hogy gyakorlatilag bárkit tudott csodálni bármiért, és az éppen aktuális idol legjellemzőbb tulajdonságát rendszerint nyomban át is vette. Sajnos a választás nem mindig volt szerencsés, mert hol egy lazán suttyó osztálytársunkat követte, hol egy 7/24 beszívott rasztát, hol a maffiózó unokatestvérét, hol meg arra döbbent rá, hogy a nagyapja cigány, ezért rögtön vett magának egy kalapot, és attól kezdve mindenhova abban járt. Később, A shogun többszöri elolvasása után japán írásjeleket tetováltatott a nyakára, selyemköntösben járt, a kutyáját pedig elnevezte Katanának. Ez utóbbi ugyan nem nevezhető rossz példa követésének, viszont kellőképpen nevetséges.

Ez a barátom folyton majmolt valakit, és kaméleonként cserélgette a jellemét, azonban mivel ez nem egyik-napról a másikra történt, nem mindenkinek volt feltűnő. Pedig a folyamat csak részben volt spontán, sokkal inkább volt nevezhető egy tudatos döntés következményének, hiszen ő csak az érvényesülés egy kézenfekvő módját próbálta kivitelezni: olyan emberekhez próbált hasonlítani, akiket a környezetük tisztelt vagy legalább is elfogadott mint hangadókat. A háttérben pedig végig ott volt önmaga, egy képlékeny lelki massza. Mint valami ősanyag, amit csak kevesek pillanthattak meg. Én ilyen voltam...de egy kissé elkalandoztam.

Talán már sejthető, hogy egy ideig én is a példaképei közé tartoztam, ezt ő maga vallotta be nekem. Bár ekkor már pesti voltam, még a beköltözés után is többször töltöttem náluk egy-egy hétvégét. A szülei a tágas baráti köréből engem kedveltek a legjobban, mert én voltam a legvisszafogottabb, legtörvénytisztelőbb, 'legnormálisabb' barátja, és úgy gondolták, ha én ott vagyok, az plusz egy védelmi szintet jelent a fiukra nézve. Ilyenkor ide-oda császkáltunk, buliztunk, szerepjátékoztunk, röhögcséltünk, majd a nap végét rendszerint egy hosszú beszélgetéssel zártuk. Ilyenkor tudott csak igazán megnyílni, ilyenkor volt a leginkább önmaga. És egy ilyen alkalommal történt az is, hogy a példaképének nevezett. Azt mondta, hogy amíg ő a középsuli utáni 1-2 évben rengeteget tett azért, hogy az egész életét tönkre tegye, addig én éppenhogy az ellenkező úton indultam el. Ő otthagyta a főiskolát, egy halom pénzt elvert, és nem volt rendes munkahelye, csak amolyan ideig-óráig melók, nekem viszont sikerült találnom egy olyan helyet, ahol elindulhattam a szakmában (ez nagy szó a könyvelés terén!), volt rendes fizetésem, és a legjobb úton haladtam ahhoz, hogy folyamatosan javítsak az egzisztenciámon. Bárcsak ő is ezt tette volna a lumpen életmód helyett — mondta akkor. Persze csak ezután jött a maffiózós, cigányos, japános időszaka, szóval nem tűnt túl meghatottnak a válaszomtól, meg aztán én sosem voltam abban a társaságban egy meghatározó személyiség, szóval nem lett volna jövedelmező a példámat követni.

Két dolgot tarthattok érdekesnek még a sztori kapcsán: 1.: mit válaszoltam neki? 2.: mi lett vele később?

Hogy mit válaszoltam neki? Mivel elég közel állt hozzám (lévén akkor a legjob barátom volt), nem voltam annyira zavarban, mint a bejegyzés elején említett esetekben, de mivel láttam rajta a kétségbeesést, próbáltam nyugtatni. Elmondtam neki, hogy én meg őt csodálom az életmódjáért, mert egyrészt fittyet hány a veszélyre (tekintve a betegségét), másrészt pont úgy él, ahogy azt az ő korában még megengedheti magának. Ezzel szemben én a kockázatok elkerülése érdekében visszafogottan viselkedtem, és így lemaradtam egy csomó jó dologról, közben pedig az életmódom egy 10-20 évvel idősebb emberének felelt meg. És ezeket komolyan is gondoltam. Másrészt megnyugtattam, hogy egyáltalán nem rontott el még semmit, csak éppen ha követni akarja a példámat, egy kicsit több erőfeszítésre lesz szüksége, elvégre a romokat is el kell takarítania, mielőtt el akar indulni az úton. De hát 'normális' életet élni nem egy nagy kunszt, milliók teszik ezt nap mint nap. Munkát találni nem olyan nehéz, és ha tisztességgel, becsületesen és megbízhatóan dolgozik, az elbocsátástól sem kell tartania, a keresetéből pedig saját egzisztenciát teremthet, és újra elkezdhet tanulni is. 

Nos, a két sztori közül az utóbbi esetében nem sok munkám volt abban, hogy példaképpé legyek. A barátom lényegében nem engem tisztelt, hanem a sors és az önnön gyengeségem által közösen kimunkált életvitelemet, amire nem sok hatással voltam, csak sodródtam. Elvileg nincs mire büszkének lennem, elvileg nincs okom elégedetten hátradőlni.

Az első (két) esetben azonban engedtessék meg nekem némi önelégültség, hiszen ott a saját érdemeimről volt szó. Vagy az is a sors munkája, hogy jól fog az agyam, hogy minden érdekel és, hogy mindenbe belugatok, még ha nem is értek hozzá? A sors és a véletlenek idézték nálam elő, hogy amilyen nehezen barátkoztam hajdan, olyan könnyen teszem ezt mostanában, hogy logikusan próbálok gondolkodni és érvelni, hogy mindent tudni akarok, hogy ragaszkodom a racionalitáshoz? Nehéz kérdések ezek, amik fejtegetése hosszú filozofáláshoz vezetne, de engedtessék meg a felvetés, hogy mindez nagy részben nekem köszönhető, nekem magamnak. Elvégre a szabadidőmben olvastam, tanultam, társaságba jártam, képeztem magam, míg mások nem ezt tették. Ezek a mások pedig — ha van bennük annyi belátás — most úgy érzik, hogy több vagyok náluk. 

Sokszor én is úgy érzem, de igyekszem visszafogni magam, és mindenkiben meglátni azt a tudást, amivel én nem bírok. Pár éve nyáron egy pár barátommal nyaraltam együtt Siófokon. Volt köztünk egy nagyon egyszerű, kőműves srác. Ha a duhajkodásról volt szó, vitte a prímet, de ha beszélgetésre került sor, semmihez nem tudott hozzászólni, ezért csak hallgatott. Az utolsó napon ő is csak dícsért, hogy én milyen művelt és milyen okos vagyok, ő meg milyen buta, amiért én tutira lenézem (de milyen rendes vagyok, hogy ezt nem mutatom). Igaza volt, mert tényleg ég és föld voltunk szellemileg, de nem akartam megbántani, meg hát megint csak mit lehet ilyenkor mondani? Megnyugtattam, hogy az én tudásom lehet, hogy nagy, de nem kevesebb, mint az övé, csak más. Másrészt pedig én egy halom haszontalan, elméleti dolgot tudok, miközben neki birtokában van egy ház felépítésének minden csínja-bínja. Melyik a hasznosabb? Ettől megnyugodott, én pedig egy kicsit lelkifurdalást éreztem, mert hát egyébként igazat adtam neki magamban. Nem hazudtam, de nem tudtam azonosulni a saját szavaimmal. Pedig a szakmája szerint többet tudott nálam, de hát szakmám nekem is volt, minden mást ezen felül tudtam akkor (és most is). Ha valami egyéb dologban mutatott volna fel komoly kompetenciát azt simán elismertem volna, és csodáltam volna is miatta.

Hiszen nekem is megvannak a példaképeim. Alapvetően (sajnos) szellemileg többnek tekintem magam az átlagnál, és ezt az utóbbi évek tapasztalata gyakran alá is támasztotta. Miért legyek kishitű magammal szemben? De amint kiderül a környezetemben valakiről, hogy egy témához jobban konyít, mint én, jobban rajzol, táncol, főz vagy énekel, műszaki tudása van vagy bármi más tudása, amivel én nem rendelkezem, rögvest magam elé helyezem őt. Pont úgy, ahogy magamat helyezem mások elé. Ilyenformán nekem is sok pédaképem van, kezdve némelyik egyetemi tanáromtól bizonyos bloggereken át bizonyos művészekig. De ilyen egy vadidegen is lehet. Ha pedig magam elé helyeztem az illetőt, onnantól kezdve még a saját tudásomat is megkérdőjelezem, és nyomban óvodás kölyökként kezdek viselkedni a jelenlétében. Vicces.

Ezt egy rövid bejegyzésnek szántam, de már megint litánia lett belőle. Szóval itt abba is hagyom, pedig tudnék még mit írni a témában. Háromszor ennyit is.... Már csak két dolog maradt.

Kíváncsi vagyok, kerültetek-e már hasonló szituációba, mint én, mármint neveztek-e már benneteket példaképnek, és kíváncsi vagyok, nektek vannak-e példaképeitek, valamint mi kell ahhoz, hogy valaki azzá váljon a szemetekben.

És hát — mi lett ezzel a hajdani legjobb baráttal? Miután végigjárta a maffiózós, japános jellemszakaszait, elhelyezkedett egy cégnél, ahol kíváló munkát végzett (pontosan és ha szükség volt rá, a szabadidejét is feláldozva), ezért felajánlottak neki egy jobb állást. Szegedre költözött, összejött egy lánnyal és vett magának egy lakást. Talán egyetemre is jár, sőt, talán a baba is úton van. Itt hagyott mindent és mindenkit, a hajdani barátait megtagadta, de talán ez kellett ahhoz, hogy ne nevessék ki, és végre tényleg követhesse az egyik hajdani példaképét. Vagy talán csak arról van szó, egy idő után mindenki beáll a sorba?