individualizmus bejegyzései

A tegnapi edzés elég kimerítő volt. Négy láberősítő gyakorlat jött egymás után, de mivel a kezdés a hőn imádott kitörés volt, és az is — a szokásos kettő helyett — háromszori nekifutással, a lábnyújtás, a -hajlítás és a vádli már igencsak megviselte a futóműveimet. Az estét némi vállerősítéssel tetéztük, aminek a végére már erősen kerülgetett a hányinger. A zuhanyzás ugyan felfrissített, mégis rendkívül kimerült voltam.

Ilyen fáradtan, vélhetőleg a Terminátorra hajazó arckifejezéssel ugrottam be a sarki Matchba vacsorát venni. A húspulthoz érve — ahol sajtot terveztem beszerezni — valahogy mégis mosoly szökkent az arcomra, és hangos "Csókolom!"-mal köszöntem az eladónőre. A tegezős kategórián kívül eső nőknek mindig így köszönök. Erre ő, miközben szemmel láthatólag maga sem volt feldobva, őszintén visszamosolygott, kiszolgált, majd a sajt átnyújtása után megkérdezte, hogy "Parancsol még valamit, kedves uram?", és amikor nemmel válaszoltam, még hozzátette, hogy "Jó étvágyat hozzá, viszontlátásra".

Mondanom sem kell, az edzés utáni fáradtság rögtön sokadlagossá vált számomra. Én 'kedves uram'? Ez nagyon jól esett. Micsoda visszacsatolás! Megérte a mosolyommal megtisztelni a nőt, na meg azzal, hogy bár ő csak egy 'belső' alkalmazott, egy pultos, mégis külön és hangosan köszöntem neki. Ez nyilván nem szokás.

Ez a szituáció elindította a gondolataimat. Itt van ez a pultos, aki nap közben baromi unalmas munkát végez, hülye embereket kell kiszolgálnia, és ételben tutymákol egész nap. Egy jó szóra vágyna, de rendszeresen vegzálják olyanok, akik úgy gondolják, hogy egy bolti alkalmazott azért van, hogy az ő seggüket nyaldossa. Mert ők a vevők, semmi másért. Erre este, zárás előtt, amikor már hullafáradt az egész napos munkától, a lábai fájnak az állandó ácsorgástól, a tenyere sajog a sajtokra nehezedéstől, jön egy fiatalember, aki nem a lábtörlőt látja benne, hanem az egyenrangú felet, akinek éppenséggel csak a munkája más. És ez fölvillanyozza, rögtön jó kedve lesz, és a komor arckifejezést az arcán mosoly váltja fel. És igen, szeretné viszonozni a kedvességet, mégpedig szintén kedvességgel és megkülönböztetett figyelemmel.

Hát nem jó dolog ez? A pozitív töltet nem pusztán örömöt okoz a vevőnél, hanem vissza is verődik az adóra, tehát megkétszereződik. Ha mindenki ilyen lenne (az adó és a vevő részéről is), az annyira megkönnyítené a mindennapjainkat, annyival szebbé tenné az életünket, hogy utólag el sem hinnénk, hogy lehet ezt máshogy is. Például ilyen szarul, ahogy most van. Igen így is lehet, de nem érdemes. Ha többen mosolyognának — őszintén, nem a gyorséttermes-IKEÁs műmosollyal — nyíltabbak, közvetlenebbek lehetnénk egymással, és innen már csak egy lépés a tevőleges segítőkészség is. Elvégre neki egy erőfeszítésbe nem kerülő, apró gesztussal is segítettem; segítettem elviselni a munkáját. Ő pedig nekem, elviselni a vásárlás — általam egyáltalán nem kedvelt — aktusát.

Persze nem élek álomvilágban. Tudom, hogy a mosoly országa nemigen fog mostanában eljönni. Miért is jönne, amikor mindenhol a kompetitív életmód célszerűségét sugalmazzák a komparatív helyett? Amikor megállíthatatlanul terjed a szegénység, a munkanélküliség és a pénz mindenek felett álló mítosza, amikor ember embernek farkasa, akkor hogyan várhatnánk el, hogy ne kizárólag a magunk érdekét nézzük? Amikor az individualizmus és utilitarizmus egymásnak adogatják a kilincset a lelkekben, akkor hogyan várhatnánk el bárkitől, hogy gáncsolás helyett segítsen? Hiszen az egyén a fő, az egyén a fontos, a közösség csak valami avítt, múlt századi dolog. Hogyan lehetne már jó neked, ha a másiknak is jó? Mesebeszéd! TE vagy a fontos, mással ne törődj. A pénz a lényeg, a karrier a lényeg! Add el a tested, add el a lelked! Ha a zsíros álláshoz le kell feküdnöd valakivel, hát csak nyugodtan, a másik úgyis ugyanazt teszi. Leépítés lesz a cégnél, vagy éppen valakit elő akarnak léptetni? Hát csak csússz, csak mássz, nyalj, hízelegj, intrikálj, feketíts és taposs. Ha te nem teszed, a másik úgyis ezt teszi veled. Mindenki megértené. Pénz kell? Az megszerezhető könnyen, csak egy kis áldozatot kell vállalni. Menj játszani a Leggyengébb láncszembe, és tűrd, hogy ország-világ előtt kigúnyolnak, leszólnak, megaláznak. Hiszen mindenki tudja, hogy ez csak játék. Autó, lakás? Jelentkezz valóságshowba, ott nyerhetsz! Add el a lelked! Böfögj, fingj, szeretkezz, maszturbálj a kamera előtt! Együttműködhetsz a többiekkel, de csak addig, amíg feltétlenül muszáj, aztán szúrd hátba, különben ő szavaz ki téged. Pont mint a miniszterelnök úr az előző miniszterelnök urat. Még több pénz kell? Nosza, irány az Igazság ára. Tárd ki féltett titkaidat, valld be apádnak, hogy anyádat jobban szereted, valld be a gyerekednek, hogy soha nem is akartad, csak úgy becsúszott, valld be, hogy egyszerre többen is megdugtak, valld be, hogy pénzért is keféltél már! Igen, te kis kurva — mert így hívnak mostantól az utcában — a sokmilliós nyeremény mindent megér, nem? Majd úgyis elfelejtik, neked pedig ott a pénz, amit csak el kell költened magadra. Megdolgoztál érte, gratulálunk.

Ehh, szar ez így, nem is folytatom. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a többség csak magára gondol. Erre nevelik. Ne segíts, mert azzal a vetélytársadnak segítesz. Még egy mosoly sem fér bele.

Tényleg nem fér bele?