internet bejegyzései

Ez a bejegyzés nem lesz túl izgalmas a többség számára — ha a hosszú kihagyásaim után jár még erre valaki egyáltalán, — de mivel a mostani időszakom egyik meghatározó momentumáról van szó, már csak a blogom napló jellegénél fogva is foglalkoznék vele.

Eltűnésem egyik oka az (bár a vitathatatlanul az egyik legjelentéktelenebb), hogy megtaláltam magamnak a legösszetettebb, legtöbb célt felvonultatni képes, leg-, leg- leg- internetes játékot, amiben sikerült elég alaposan elmerülnöm, az utóbbi hetekben ráadásul egy olyan esemény zajlott benne, ami még a szokásosnál is több figyelmet igényelt tőlem. Mint azt egy régebbi bejegyzésben (ez a hét dolog rólam izé) már írtam, ha bármilyen függésre is hajlamos vagyok, akkor az a játékfüggőség. Nem szerencse-, hanem a hétköznapi értelemben vett játék, de ez így is lehet —egyesek szerint — káros. Ezért is nem vetem bele magam bele például a World of Warcraftba vagy az ahhoz hasonló alkotásokba, mivel tökéletesen tisztában vagyok a függésre való hajlamommal, de az ilyeneknél kevésbé összetett, kevésbé összpontosított figyelmet igénylő játékokra mindig kapható vagyok. A netes játékok pedig ilyenek, pár kattintás egy felmosás meg egy mosogatás között, aztán mehet tovább az élet. De nem is önmagukban a játékokkal van a baj, hanem velem, mert nekem mindig legjobbnak, legnagyobbnak, legelsőnek kell lennem bennük (lévén ezek jellemzően kompetitív, közösségi cuccok), különben meg egy irodában dolgozom, ahol igazán nem zavar be a munkámba, ha néha benézek, hogy állnak a dolgok a virtuális térben. Kattintok párat, aztán dolgozom tovább. Ez elég jó alapot ad ahhoz, hogy az otthoni kattintgatásokkal együtt joggal pályázzak a legszebb/legnagyobb/legjobb, stb. címre, "csak még ezt", "csak még azt" , "csak még egy kicsit", és hopsz, már függő is vagyok. Viszont ha azt vesszük, hogy eddig mindig mindent meguntam, pont azért, mert gyorsabban jutottam a lehetőségek maximumáig, mint ahogy a fejlesztők újítottak, most pedig találtam egyet, ami mellett semmi más labdába sem rúghat, még nyertem is az ügyön, hiszen kordába tereltem a függőségemet. Egy-egy játék evolúciója nálam ugyanis a következő: felfedezés, izgalmakkal teli felderítés, totális elmerülés, kimaxolás, rutinból kattintgatás, unalommal teli ragaszkodó függés, törlés. Ha valamelyik érdekes, de túl egyszerű, akkor keresek egy másikat mellé, így előfordulhat, hogy egy időben 4-5 játékkal is foglalkozom, ami tényleg beteges szintet tud megütni, meg is kapom érte a magamét. Erre most jött egy, ami mellett zsupsz, mindent kiirtottam, és csak ő maradt egyedül.

(Hozzátenném egyébként, hogy a fentiekkel nem valami szánalmas, mentálhigiénés problémákkal küszködő egyén képét akarom magamról festeni, hiszen erről szó sincs.  Nekem ez a szórakozásom azokban a fél percekben vagy 5 percekben, ami két muszáj között adatik, vagy ezzel kötöm le a figyelmem, amikor háttértévézek, amikor valami pusztán felületes figyelmet igénylő dolgot csinálok. Még akkor is, ha esetenként akár fél órát is előtte ülök, egybefüggően.)

Ha valakinek mond valamit a Travian, akkor az tudja, miről beszélek, amikor azt mondom: na ez olyan, mint az, csak a köbön. Aki meg nem tudja, mi az, de érdekli az ilyesmi, annak elmesélem, hogy a Joyfort The Stratagems című játéka a II. Világháború alatt zajlik. Jelenleg 11 szerveren folyik a harc, amik a VH különböző időpontjairól és jelentős helyszíneiről kapták a nevüket (Sztálingrád, Dunkerque, stb.), de ennek nincs különösebb jelentősége, lévén minden szerver egyforma. A játékosok egy-egy parancsnokot jelképeznek, akik városokat foglalhatnak el, csapatokat építhetnek, támadásokat indíthatnak, tiszteket toborozhatnak és sok egyéb mást tehetnek egy 539x539 mezőből álló terepasztalon, jellemzően egymás ellen. A térkép úgy néz ki, hogy középen van egy nagy, egybefüggő tenger, körben pedig a kontinensek egyes szeletei helyezkednek el, messze nem a valóság alapján, (de ez nem is érdekes). Induláskor minden játékos választhat egy kontinenst, ahol kap egy várost, véletlenszerűen, innen indul. A városok két részből állnak: nyersanyag-termelő szektor és katonai szektor. Mindkettőben különböző épületeket lehet felhúzni, egyéni elosztás szerint. Ezek — ahogy minden más is a játékban — nyersanyagokba kerülnek, és egy bizonyos időbe telik az elkészültük. Mindegyiknek 10 (némelyeknek 12) szintje van, és minél nagyobb egy épület szintje, annál több dolgot tud, annál erősebben/gyorsabban tudja, de annál több nyersanyagba kerül felépíteni és az annál tovább is tart. A nyersanyag-termelő szektorban gyárakat és gabonamezőket lehet építeni, amelyek a nyersanyagokat termelik (ezek: kaja, olaj, acél és ritka fém), a katonai szektorban pedig mindenféle reptereket, tankgyártó üzemeket lehet felhúzni, valamint lakóházakat, ugyanis itt a lakosság is erőforrásnak számít. Azok adják az 5. nyersanyagot, a pénzt, de ők dolgoznak a gyárakban és a katonák is belőlük lesznek. Ez már továbblépés a Travianhoz képest, mert ott ilyen nem volt. A lakosság fontos tényező, és ügyesen kell balanszírozni az adókkal, ha egyensúlyt szeretnénk elérni. Túl sok minden múlik rajtuk.

A városok körül/között mindenféle vadon van, amelyek elfoglalása az adott város nyersanyag-termelésén dob egy kicsit (vagy sokat). Az erdő kaját ad, a mocsár olajat, a hegység acélt, van egy terep a ritka fémekre és léteznek még síkságok, amik semmit nem adnak, viszont azokon lehet csak újabb városokat alapítani. Léteznek még mélytengeri olajmezők és szigetek, amelyek a tengeri mezőkön vannak, és az elfoglalásuk nem könnyű, valamint gépi városok, amelyek igen komoly ellenfelek, és nem lehet őket elfoglalni (viszont mégis megéri megtámadni őket), valamint voltak speciális mezők, amiket egyelőre kiszedtek a játékból, mert senki nem volt elég erős ahhoz, hogy kezdhessen velük valamit. De majd visszakerülnek — állítólag. A vadonnak és egyéb mezőknek szintén van szintje, mint az épületeknek, ettől függ, mennyire magas bónuszt adnak és mennyi védőt kell legyőzni az elfoglalásukhoz. Minden városhoz annyi ilyen mezőt lehet csatolni, ahányas az adott város főépületének szintje, de bármikor el lehet dobni egy már elfoglalt mezőt, már csak azért is, mert a szintjük (és ezzel együtt az adott bónusz) 24 óránként csökken egy szinttel. Meg lehet őket rabolgatni is (amikor adnak valami egyszeri adagot az ott szerezhető anyagból), de ez nem éri meg, mert túl sok olajat kell felhasználni, annyit meg nem adnak cserébe. Ja, ha már itt tartunk a seregek mozgatása olajba kerül: minél messzebbre akarunk támadni/menni, annál többe, ráadásul egységenként eltérő a felhasználás, és minden egység csak valamennyi cuccot cipelhet magával, azaz egy bizonyos távolságon túl már teherautókat is kell a csapatokhoz csapni, hogy legyen, ami a szükséges olajat viszi. Az egységek 'tárolása' pedig természetesen kajába kerül, de ez kiváltja azt a buta dolgot, hogy egy városban csak X db egységed lehet. Nem, annyit tárolsz, amennyit csak akarsz, pontosabban amennyit etetni bírsz, ugyanis ha elfogy valahol a kaja, az egységek dezertálni kezdenek, a visszavásárlásuk pedig kurva sok pénzbe kerül (ezt sikerült megtapasztalnom a múlt hétvégén...).

Az épületekben 20-féle egységet gyárthatunk, 14 harcit, 4 védőt és 2 egyéb egységet. Ezeket a legkülönfélébb kombinációjú nyersanyagok segítségével, eltérő idő felhasználásával készíthetjük el, és a legtöbbjüknek előfeltétele is van (jellemzően valamilyen épület vagy már kifejlesztett technológia). Mindegyik rendelkezik 12 tulajdonsággal, úgymint: sebesség, életpont, támadás földi, légi, vízi járművek és erőd ellen, páncélzat, lőtávolság, teherbírás, népesség, étel fogyasztás és olaj fogyasztás. Az életpont és a támadások értelemszerűen a harci paraméterek, ahogy a páncélzat, a lőtávolság és félig-meddig a sebesség is, ez utóbbi ugyanis a térképen való közlekedés idejére is hatással van. Az étel fogyasztás azt mutatja meg, mennyi kaja kell egy darab fenntartásához, az olaj fogyasztás azt, hogy egy mező megtételéhez mennyi olajra van szükség, a népesség pedig, hogy egy darab legyártásához (a nyersanyagokon kívül) hány dologtalan emberkére van szükség. A harci paraméterek alapján az egységek kő-papír-olló módon hatékonyak vagy haszontalanok egymás ellen, de ezt a paraméterek alapján és tapasztalati úton is kiismerhetjük. Az egységek röviden:

Gyalogság: a leghaszontalanabb egység, amiből soha nem érdemes egyet sem gyártani. Bazi lassúak, és ezzel az egész sereget is lelassítják (az olajfogyasztást pedig az egekbe tolják), minden csatában utoljára kerülnek sorra, és semmit nem képesek kiirtani.

Motorizált gyalogság: bazi gyorsak és bazi gyengék. Taktikai okokból pár darabot érdemes használni néha.

Páncélozott jármű: a légierő ellen hatékonyak, de semmi másra nem jók. Az én első helyezésemhez sem kellett pár darabnál több belőlük.

Könnyű tank: elég gyors, de még mindig elég gyengécske. Feleslegesek.

Nehéz tank: na, ez már egy hasznos egység, mivel kurva magas a páncélja, ezért masszív seregek ellen is nyugodtan bevethető, az első vonalban. A védművek ráadásul mindig őt lövik, ezért jó golyófogók, amíg a rakéták lőtávolságba érnek.

Önjáró löveg: a második legmesszebbre lövő szárazföldi egység, ami különösen hatékony a légi egységek ellen. Ebből már érdemes gyártan, tízezrével.

Rakéta: a gyalogság után a leglassabb egység, viszont a legmesszebbre is lő, méghozzá jó nagyot. Baromi sérülékeny, ezért vigyázni kell rá a csatákban, ráadásul a légierő ellen szinte teljesen hatástalan.

Teherautó: nem harcolni van, hanem nyersanyagokat vagy pénzt kocsikáztatni. Ha rabolni megyünk, érdemes jó sokat vinni belőle, hogy zsíros legyen a zsákmány.

Kémrepülő: ezt sem harcolni találták ki (max. egy darabot, az ellenség feltartására), viszont segítségével megnézhetjük, mi vár ránk az egyes mezőkön. ha más játékost kémlelünk vele, akkor az erőviszonyoktól függően mindet lelövik, egyiket sem lövik le, vagy valamennyi elpusztul belőle, és valamennyi infot megtudunk (ami sok minden mástól is függ)

Vadászgép: baromi gyors, nagy mennyiségben pedig nem sok esélye van ellenük semminek sem. Mire megmozdulnak, végük van. A leghatékonyabbak más repülők ellen, a legvédtelenebbek a védművektől és a vízi egységektől.

Bombázó: kissé lassabb, mint a vadászgépek, kicsit védtelenebb is, de a szárazföldi egységek ellen sokkal brutálisabb.

Romboló: vízi egység, amit csak tengerparti városban lehet gyártani. Nemigen jó semmire.

Tengeralattjáró: gyors és a hajók ellen brutális (ha egyáltalán eljut a közelükbe, mielőtt azok szétlőnék).

Csatahajó: na, ez már masszív. Iszonyú vastag páncél, iszonyú sok életpont, brutális tűzerő és lőtávolság. Szárazföldön sajnos nem lehet vele támadni...

Repülőgép anyahajó: ha van a csatahajónál is erősebb egység, akkor ez az. Mindenben durvább, viszont a gyártási ideje valami siralmas, legalább egy óra (valódi óra)/darab. Csak összehasonlítás céljából: egy gyalogost kb. 30 másodperc legyártani.

Speciális egységek: ilyenem még nincs, és egy ideig nem is lesz (ergo senki másnak sem), de a leggyorsabb, legerősebb és legsebezhetőbb egységnek tűnik.

Van még négy védmű is, amik nem mozoghatnak a csatában, nem lehet velük támadni sem, csak a városokat védik. Ezek: bunker, aknavető, tankelhárító és légelhárító ágyú (vagy mi). Nem zabálnak, nem kell hozzájuk olaj sem (mivel nem mozgathatók), viszont az össz darabszámuk függ az adott város falának szintjétől. Rohadt sokáig tart őket legyártani, rohadt sokba kerülnek, és csak akkor vesznek részt a csatában, ha azt megpróbálják elfoglalni, rabláskor nem.

A csaták egy kicsinyített terepasztalon zajlanak, két dimenzióban. Minden egységről eldönthetjük (erre körönként 25 másodpercünk van), az adott körben mit csináljanak: nyomuljanak, álljanak egy helyben vagy hátráljanak, és melyik ellenséges egységet lőjék. A döntést típusonként hozhatjuk meg, mivel minden típus egy kupacban mozog a terepasztalon. Szar is lenne 80 ezer vadászgépnek egyenként parancsot adni... Az összecsapás mindig egy pontban (síkban történik), a két egymáshoz érő egységcsoport között. Amíg valamelyik el nem takarította a másikat az útból, egyetlen más egység sem közelítheti meg a hátrább levőket, ezért hasznosak nagy lőtávolságú egységek. Amíg középen megy a csetepaté, azok a háttérből szórják az égi áldást. A csatát irányítani természetesen csak akkor tudjuk, ha a harc pillanatában a gépnél ülünk. Ha máskor támadnak meg, akkor csak a támadó fél tud irányítani, a mi egységeink pedig önjáróak. cserébe viszont beállíthatjuk, hogy az egyes támadási formák esetén hogyan viselkedjenek. Nagy stratégiázási lehetőség így persze nincsen: mennek előre, mint a meszes, vagy maradnak egy helyben. De legalább van egy ilyen lehetőség.

Na, még pár apróság, aztán befejezem, mert lassan már szabálykönyv-szintű ez a bejegyzés, nekem meg nem az a célom, csak a kedvcsinálás.

A Traviant ismerők már így is jó pár különbséget felfedezhettek, de jöjjön a többi:

1. A kutatóközpont nevű épület segítségével huszonegyféle technológiát fejleszthetünk sok-sok pénz és idő segítségével, egyenként 10 szintre. Ezek mindegyike hatással van valamilyen játékbeli dologra, az építési időre, az egységek haladási sebességére, a kémkedéskor kapott információ részletességére, sok-sok harci tulajdonságra és egyebekre. Zömének előfeltétele is van: egy másik technológia valamilyen szinten és/vagy megfelelő szintű épületek.

2. A játékban mindenféle stratégia nevű dolgot szerezhetünk (vehetünk, találhatunk vagy kaphatunk csak úgy). Ezeket tetszés szerint felhasználhatjuk, és vagy egyszeri hatásuk van, vagy egy bizonyos ideig működnek. Vannak, amik a nyersanyag termelésünket dobják meg 25%-kal, egy vagy több napra, mások a harci paramétereken erősítenek ideig-óráig, tapasztalatot adnak a tisztjeinknek, rövidítik az építési, gyártási vagy kutatási időt, és sorolhatnám. Van vagy 60 különböző belőlük. Ez hihetetlen változatosságot és igazi stratégiai élményt nyújt.

3. Az eddig megismertek alapján kb. 200 küldetés is létezik, melyek teljesítésével egyrészt megtanuljuk a játékot, másrészt pici kis előnyre tehetünk szert másokkal szemben. Egy részük naponta teljesíthető, más részük csak egyszer, és a legtöbb csoportonként egymásra épül. A jutalom elég változatos: pénz, nyersanyag, stratégiák vagy egyebek, amire most nem térnék ki.

4. A csatába menő egységek élére egy tisztet kell állítani, anélkül nem is lehet velük támadni. Őket egy külön épületben lehet felbérelni, de el is foghatjuk más játékosokét vagy az elfoglalt mezőkről is hazaráncigálhatunk párat. Ők a harcokban tapasztalatot szereznek, ami ha elér egy szintet, a tiszt is szintet lép. Ekkor eloszthatunk egy pontot a három fő tulajdonság között, ami politika, harci ismeretek és tudás. Előbbi a polgármesterré kinevezett tiszteknek fontos (mert ilyet is lehet), utóbbi kettő főleg a harcolni küldötteknek. A tisztek tárgyakat is használhatnak (különféle katonai felszereléseket), amik ezekre a fő tulajdonságokra (valamint támadásra és védekezésre) adnak bónuszt, de van, ami mást is tud. A tisztek tulajdonságai befolyásolják a csata kimenetelét, hiszen például a harci tudás tulajdonság hozzáadódik az egységek támadásához, és sorolhatnám. De ha ez még nem lenne elég bonyolult, megtanulhatnak maximum 3 szakértelmet is (véletlenszerűen), ami igazán tápos állatokká varázsolhatja őket: például dupla sebzés minden 3. körben, gyorsabb légierő, +támadás a védműveknek, kevesebb olajfogyasztás és a többi. Ezen szakértelmek erőssége a tiszt minden 20. szintje után ugrik egyet (nem nő, ugrik)...szóval a kombinációs lehetőségek száma végtelen.

Meg a bejegyzésem hossza is, ha most nem fejezem be. A hozzám hasonló játékkedvelők talán ennyi alapján is megértik, miért szögez ez a játék a képernyő elé (és akkor még sok apróságot nem is említettem). Ha valaki más is kedvet kap hozzá, próbálja ki nyugodtan, nem fogja megbánni. Ha az első szerveren regisztráltok, akkor az vagyok én, aki a toplista első helyén tobzódik, utolérhetetlenül. [Sátáni kacaj]

Történt pár apróság a múlt héten, amit szeretnék megemlíteni.

Hétfőn tönkrement a modemem, így nem volt netem sem, bár hogy mi volt a tényleges ok, azt ekkor még nem tudtam. Jó is (volt) így szakdolgozni... A UPC javára írom, hogy amikor — a munkaszüneti nap és az esti óra — ellenére felhívtam őket, egy élő(!) diszpécser készségesen végigsorolta az összes olyan tanácsot, ami a nagyon hozzá nem értőkön segíteni szokott (áramtalanítsa, resetelje, stb.), és miután semmi nem jött be, ígért nekem egy szerelőt. Az már szerdára jött volna, de az az időintervallum pont nem lett volna jó, ezért inkább csütörtök estére kértem, és szabaddá tettem magam. A fél 5 és 8 között mondjuk nekem még mindig egy kissé tág intervallum, és várom már azt az időt, amikor nyugati szintű szolgáltatás keretében megkérdezik tőlem, hogy hány órára jöjjön a szerelő, és az akkor is jön, de a választási lehetőségnek már önmagában is örülök. A bácsi este fél 7 körül érkezett meg, majd egy fél óra alatt ki is cserélte a modememet. Nem az tartott ilyen sokáig, hanem a jelszavam kikutatása, mivel hogy amit 100 éve kaptam, az még a nagyanyám nevére szólt, és amikor a szolgáltatást átírattam a magam nevére, nem közölték, hogy úgy jelszót is kaptam. Mindegy, most már tudom. Az egészben az volt a vicces, hogy amikor a bácsi kipróbálta, hogy minden működik-e, legördítette a Firefox gyakran használt oldalainak listáját, majd találomra rábökött a megújult dizájnú Gayfitness blogra, ami szépen gyorsan be is töltődött neki, a "Mekkora a szomszéd fasza?" című bejegyzéssel a közepin. Pillanatra megállt az idő... majd választott egy másikat, az MNO.hu-t, felállt, elköszönt és távozott. Alig égtem...
Csak arra lennék még kíváncsi, hogyan egyeztette össze a meztelen felsőtestű fiúcskákat a tolltartónak használt fideszes bögrével az íróasztalomon?

A szerda azért nem volt jó modemezni, mert egy ügyvédnővel volt találkozóm. Találomra felhívott minket, és afelől érdeklődött, hogy köthetnénk-e valamiféle együttműködési megállapodást. Ő teljes körű szolgáltatást nyújtana az ügyfeleinek, de a könyvelőiroda, akivel eddig együtt dolgozott válogat az ügyfelek között (csak a nagyra buknak), és alkalmanként nem reagálnak a megkeresésére. Persze igent mondtam, hiszen nyitott kapukat döngetett. Elmentem az irodájába, majd egy órán át beszélgettünk. Azt mondta, egy csomó külföldi jár nála céget alapítani, és ezeknek olyan iroda kell, ami a külföldi tartózkodásuk idején is figyel a cégükre. Még korábban átküldtem neki egy ízelítőt, majd elvittem neki pár összekészített reklámszettet (segédletekkel megtűzdelve a frissen alapult vállalkozások számára), ami nagyon tetszett neki. Mint mondta, már azzal meggyőztük. Kérdeztem, hogy honnan talált ránk, mire mondta, hogy a postaládájába bedobott szórólapunkat tette el. Fenemód ráncoltam a szemöldökömet, mert nem emlékeztem, hogy a nagykörúti postaládákba szórólapokat dobáltunk volna (meg semmilyen postaládákba sem), erre elviharzott és visszatért az állítólagos reklámpapírral. Ekkor esett le, hogy a társam férje, pár számmal odébb dolgozik egy írószer boltban, mi meg még pár hónapja megkértük, hogy minden vásárló szatyrába dobjon be egy kártyanaptárt meg egy ilyen papírkát. Ezek szerint lelkesen dobálta is, mert az ügyvédnő is kapott egyet, amikor náluk vásárolt (rosszul emlékezett a postaládára). Micsoda véletlenek! Ha ennek az egésznek (ami mellesleg az ötlettől kezdve a megvalósításon át az én művem volt) volt bármi értelme, akkor talán ez annak nevezhető, feltéve, hogy végül tényleg kiköt nálunk legalább egy ügyfél. A nő elég lelkes volt, én meg aztán lettem lelkes, de a tegnapra mondott romániai ügyfélről eddig semmi hír...

Végül 31,5 évesen megtanultam nyakkendőt kötni. Eddig erre semmi szükségem nem volt, mivel mindig akadt valaki, aki a ritka alkalmak egyikén-másikán megkötötte nekem, aztán meg nem szedtem szét a csomókat, úgy tettem el őket a szekrénybe. Ez az állapot viszont mostanság már tarthatatlan, ezért egyszer a Ricsivel ketten nekifutottunk az okosodásnak, és egy Youtube-videó segítségével megpróbáltuk a lehetetlent...el is buktunk. Határozatlan időre jegeltem a kérdést, de most már tényleg kénytelen voltam kezembe venni a dolgokat. A kolléganőim segítséget ígértek nekem, és az ügyvédnőhöz indulásom előtti percekben együttes erővel sikerült is megkötni egyet. A netről néztem le a módszert, de most nem videót kerestem, hanem folyamatábrát. A második nekifutást már otthon nyomtam, és 4-5 perc alatt, emlékezetből is megkötöttem a csomót, azóta pedig úgy tolom, mintha századszorra csinálnám, sőt, mintha genetikailag kódolták volna belém ezt a tudást. Hozzá kell persze tennem, hogy ez egy viszonylag egyszerű csomó, de ha tovább akarok lépni, megvan az alap, amire építkezhetek.

Pár hónapja már ingben járok dolgozni, most jött a nyakkendő, még fél év, és a farmert is öltönynadrágra cserélem. Addig megtanulom őket hordani is.

Ez a bejegyzés már jó ideje talonban volt, de most megint aktuálisnak érzem, mivel a fenti honlap szerkesztői ismét átléptek egy határt, bár már eddig sem volt túl sok, amit még átléphettek volna...

Ha valaki nem tudná, a napiszar.com egy olyan honlap, ahol gusztustalanságokat, pornográf dolgokat, megbotránkoztató képeket mutogatnak, valamint gáz emberek IWIW-re és Facebook-ra feltöltött gáz képeit, jelmondatait. Pontosabban olyanokat, amiket a honlap szerkesztői annak minősítenek. Mivel a Napiszar blog-jelleggel üzemel, az egyes bejegyzések százszámra kapják a hozzászólásokat, amikből egy külön bejegyzést is írhatnék, de ez nem szerepel a terveim között. Maradjunk a szerkesztői oldalnál.

Egy dolog van a sok közül, amivel én is egyet tudok érteni, és valahol hasznosnak érzem: ha valaki nem tud helyesen írni, ha önmagát alázó képet tesz ki közösségi oldalakra, tehát vállalja önnön szánalmasságát és/vagy nincsenek gátlásai, erkölcsei, határai, az megérdemli, hogy szélesebb körben is ismertté váljon a saját maga által közszemlére tett fotója. Úgy kell neki, ha ilyen hülye. Valahol nem árt, ha érzi, hogy ami szerinte vicces, az mások számára inkább röhejes, égő, és egy ilyen esetet követően talán egy kicsit helyre kerülnek benne bizonyos dolgok. Persze van, aki megtalálja magát a Napiszaron, majd egy felháborodott hangvételű levelet küld a szerkesztőségnek, amiben követelőzik, fenyegetőzik, hogy azonnal vegyék le a fotóját, "mert különben...", de ezzel általában csak azt éri el, hogy miután a szerkesztőség változatlan formában közli a jellemzően gyatra helyesírású és stílustalan levelét, tovább süllyeszti saját magát a posványba. Ha hallgatott volna, másnap a kutya nem törődne vele (hiszen vannak újabb szánalmas alakok), de így... Ez eddig úgy-ahogy rendben van, legalábbis ha nem hozakodok elő mindenféle pszichés megfontolásokkal.

Az viszont már nem oké, amikor nem közösségi oldalakra, hanem mondjuk társkereső oldalakra kitett fotókat posztolnak. Olyat is, ami mondjuk egy meleg társkeresőre került fel, arccal, esetleg nemi szervvel. Kevés ennél mocskosabb dolgot tudok elképzelni, és nem csak azért, mert valahol akár én is érintett lehetnék. Amikor egy rövid ideig én is fent voltam a Gayromeon, tettem ki magamról fotót, igaz sosem a farkamról vagy a valagamról (el se tudnám képzelni), de mások máshogy próbálják megtalálni az általuk keresett személyeket. Nem tisztem, hogy eldöntsem, melyik helyes vagy helytelen metódus, de abban biztosan megegyezhetünk, hogy egy társkeresőn a fotó nélküli profil semmit nem ér. És aki felteszi, az (legalábbis egy ilyen  oldalon) bízik abban, hogy nem üti meg a bokáját, hiszen hétköznapi ember nem mászkál egy meleg oldalon, ha pedig egy ismerőse mégis megtalálja, akkor az azt jelenti, hogy maga is érintett a témában. Erre jön egy ilyen Napiszar, és esetenként még névvel is, ország-világ elé tárja, hogy ez meg ez "köcsög", röhögjetek. Minősíthetetlenül aljas és mellesleg kivédhetetlen.

Egy másik problémám az oldallal, hogy rasszista és homofób, továbbá gúnyolja a kövéreket, a csúnyákat, a beszédhibásokat, és bárkit, aki az ő (ismeretlen) értékrendjüknek nem felel meg. Imádnak cigányokról és melegekről vagy melegnek vélt emberekről fotókat közölni, utóbbiak esetében sokszor még csak nem is egyértelmű az illetők melegsége. Elég, ha divatosan öltöznek, sajátos hajviseletük van, esetleg vékonyak is és szoláriumozottak. Kevés kell nekik ahhoz, hogy valakit lebuzizzanak, ami ha igazuk van azért, ha nincs igazuk, akkor meg azért kellemetlen az aktuális célpont számára. Bár a vonatkozó törvények szövegét nem ismerem, gyanítom, hogy az ilyen jellegű tartalom úgy, ahogy van törvénytelen, nem is beszélve a személyiségi jogok vagy a jó hírnévhez való jog rendszeres megsértéséről. Ha pedig törvénytelen, simán be lehetne tiltani az egészet, amire szerintem már történhetett kísérlet, és a napiszar ezért nem .hu, hanem .com. Ezt a rasszista-homofób stb. mentalitást pedig az olvasóik között is terjesztik, növelik (ez a fajta gúnyolódás konkrétan a  rasszizmus egyik szintje), igaz, azoknak sem kell a szomszédba menni hasonlóért, elég csak beleolvasni a hozzászólásaikba. Van ott válogatott mocskolódás dögivel.

Harmadszor a szerkesztőség gátlások nélkül és szemmel láthatóan direkt törekszik arra, hogy emberek életét tönkretegye, ha azok életük egy korábbi szakaszában esetleg 'megbotlottak'. Tanárnők, akik pornográf képekkel regisztráltak társkeresőre, srácok, akik pornóztak korábban, vagy bármi más, a Napiszar szerkesztői névvel, képpel, videóval összeállított bejegyzésben igyekeznek megalázni őket. Az oldal népszerűségét tekintve nem kell sok, hogy az eset eljusson az illetékesekhez, és megtegyék azokat a lépéseket, amelyek az érintettek életét vakvágányra terelik. Oké, hogy pedofil tanár ne oktasson, vagy egy (meleg)pornós rendőr a 'lebukása' után ne legyen rendőr, és az is oké, hogy amikor azt tette, amit tett, vállalta a kockázatot, de mondjuk egy tanárnőnek nincs joga úgy párt/szexpartnert találni magának, ahogy másnak lehet? Egy fiatal srác, ha jó a teste, szép és nagy a szerszáma, és egy halom pénzt ajánlanak neki egy jelenetért, és ő ebbe belemegy, egész életében nem tehet mást, minthogy pornózik? Nem mehet el aztán mentősnek, neadjisten önkormányzati jegyzőnek? Meg aztán ha kiderül, viselje a következményeit, de szándékosan, előre megfontoltan egy ország nyilvánossága elé tárni valamit, ami egyébként csak szűk körben derülhetne ki, na az szerintem büntetőjogi kategória (vagy annak kellene lennie).

És hogy ne végtelenítsem ezt a témát sem, ami legutóbbi ottjárta(i)mkor felbaszott az az, hogy újabban rászoktak állatkínzós videók és képek közlésére. Egy alkalommal egy élő kismacska felgyújtását és elhamvadását nézhette végig, akinek volt hozzá gyomra (nekem nem, és utána két napig zaklatott az első 10 másodperc látványa is), azóta pedig egy olyan képet láttam, amin két cigánygyerek egy fejük mellé emelt,  dróttal felakasztott kiskutya társaságában pózolt. Az olvasók mentségére szóljon, hogy a videó esetében rettentő sokan felháborodtak, amiért a szerkesztők egyáltalán beraknak ilyet, a később közölt kép esetében pedig kimondottan kérték, hogy "ezt azért már ne".

Bár alkalmanként én is felnézek oda, és van, amin röhögök is (bár én például a Népszava Online látogatásával is tágítom a látókörömet...), egyáltalán nem hiányozna. Nyugodtan meg lehet szüntetni, be lehet tiltani, és ha a szerkesztők máshova költöztetik a honlapot, őket meg le lehet tartóztatni, elvégre ha egy viselet miatt megbüntetnek embereket, ezért aztán végképp meg lehetne büntetni őket. Kedves Szalai Annamária, itt a feladat, meg lehet mutatni, hogy ha a szándék megvan, ezt is, meg a Kuruc.infot is el lehet takarítani a picsába. Önöknek — az előző kormányokkal ellentétben — még csak szükségük sincs az utóbbi létezésére.

A bejegyzés illusztrációja pedig az, hogy nincs illusztrációja. Amióta ezt a témát ki akartam fejteni, azóta tároltam a gépemen két fotót, hogy majd megkérdezem a nagyérdeműt, vajon az azokon szereplő (farkát is látni engedő) két helyes és jó testű srác miért lett lebuzizva, de aztán rájöttem, hogy ha beraknám őket, akkor épp az ellen tennék, amiről az eddigiekben ugattam. Legyek attól különb, hogy bár megtehetném, én nem élek ilyen lehetőségekkel.

A 12 évvel ezelőtt kiadott érettségi bizonyítványomban az szerepel, hogy a végzettségem "számítástechnikai programozó és rendszertechnikus, valamint képesített könyvelő", és ez igaz is, a 12 évvel ezelőtti állapotokhoz viszonyítva. Magyarul most tudok annyit a számítógépekről, amennyi '98-ban egy programozóésrendszertechnikustól elvárható lett volna, miközben persze a könyvviteli tudásom megtöbbszöröződött. De most nem a könyvvitel a téma, hanem mondjuk az otthoni netemmel való bajlódás, amihez kevésnek látszik az érettségim. Mert ha már rinyablog, és ha már lassan csak az jár ide, aki le akarja magát húzni az állandó picsogásom és méltatlankodásom segítségével, akkor ne felejtsük el rögzíteni az online naplómba, miféle szerencsétlenkedés vette át a vízórás eseménysorozat helyét.

Történt ugyanis, hogy egy hete, pénteken a Firefox nevezetű böngészőprogramom egyik pillanatról a másikra rászokott arra, hogy minden egyes kattintás után 5-10 másodpercig lefagyjon, és csak utána folytassa a dolgát (közben a feladatkezelő szerint sem válaszol). Ez így leírva talán nem tűnik túl gáznak, de gondolj bele, milyen a Facebookon mászkálni úgy, hogy minden klikkelés után várni kell. Elképesztően idegesítő, és ez óráról órára fokozódik. Amíg volt türelmem, elviseltem, gondoltam, csak valami aktuális probléma, ami magától megoldódik egy idő után. Biztos valamelyik frissítés okozta, vagy csak melege van a processzornak, satöbbi. De nem oldódott meg, én pedig elvesztettem a türelmem. Fogtam magam, és jobb híján inkább az Explorert indítottam el, ami rögtön felhívta a figyelmem, hogy van újabb, verzió, a 8-as, amit letöltöttem, aztán azzal toltam tovább a böngészést. Csakhogy az Explorer egy csomó mindent nem tudott megnyitni, közte olyan oldalakat sem, amiket rendszeresen használok. Hol megnyitotta őket, hol meg nem, így a frissítgetést is hamar meguntam.

Kezdett bennem nagyon felmenni a pumpa, ezért beírtam a Facebookra, hogy mi van, mire páran azt tanácsolták, hogy töltsem le a Chrome-ot, én meg jobb híján azt is felraktam a gépre. Tényleg jó is, és gyors is, csakhogy a flash-es dolgokkal komoly problémája van, nem jeleníti meg vagy nem tölti be őket, attól függ, miről van éppen szó. Én például játszom a Treasure Isle és a Frontierville alkalmazásokkal is, amiket ha elindítok, egy kezdőképernyő jön be, közben pedig egy csík jelzi, hol tart a betöltés. A Chrome esetében az a csík jellemzően megáll valahol, és nem mozdul tovább. Ha frissítek, kezdi elölről, és ugyanaddig jut el, majd valahanyadik frissítésre tovább mozdul, és onnantól kezdve ott áll meg, majd ha kitartóan csinálom ezt, mindig egy kicsit tovább jut. Kb. 20 frissítés után végül csak eljut a végéig, és végre játszhatok, de ezt minden egyes alkalommal — valljuk be — elég frusztráló végigcsinálni. Ez volna azonban a legkevesebb, csakhogy a videókat egyáltalán nem játssza le, azaz felmegyek mondjuk a Youtube-ra, elindítok valamit, ami el is indul, viszont 2-8 másodperc múlva megáll, és nem megy tovább. Ha kicsit előrébb kattintok, megint megy, majd pár másodperc múlva megint megáll. És ami még ennél is tragikusabb, az általam (is) tervezendő internetes játék is flashes alapú, amihez szintén nem férek hozzá, bármit is csinálok, márpedig az most égetően fontos lenne.

Van tehát három böngészőm, ami közül egyik sem működik rendesen:

— Firefox, ami elviselhetetlenül lassú, viszont végszükség esetén, és sok türelem mellett csinálhatok vele bármit.

— Google Chrome, ami gyors, viszont bizonyos alkalmazások használatához kurva sok türelem kell, másokat viszont nem tudok vele használni

— és az Internet Explorer 8, ami minden lófaszra összeomlik, máskor be sem tölti az oldalakat (főleg amin flash objektum van), megint máskor meg úgy tölt be egyes oldalakat, hogy a képek vagy videók helyén üres négyzet és egy kis X van.

Itt persze nem adtam még fel. Kerestem például vírust a gépemen: futtattam Avira Antivirt, Tweaknow Regcleanert, meg egy harmadikat, aminek most nem jut eszembe a neve. Nem találtak semmit. Lefrissítettem minden lófaszt, de legfőképpen a Shockwave playert, ez sem segített. Nyomtam defragot, CCleanert, kitöröltem a böngészési előzményeket, sütiket, gyorsítótárat, semmi javulás. Elkezdtem utánakeresni, és bizonyos fórumokon azt írták, vírusos a gép. Jó, ugorjunk. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy a Flashplayer 10 bizonyos esetekben bugos, de töltsünk le egy korábbit, és akkor kiderül, mivel van a baj. Jó, felmentem az Adobe oldalára, és a listából kiválasztottam egy korábbi verziót, amit letöltöttem, majd — mivel zip állományként van fent — megpróbáltam kitömöríteni, csakhogy nem sikerült. A tömörítés majdnem a végéig eljut, majd kiírja, hogy nem sikerült, és annyi. Jó, (nem vagyok ideges...) letöltöttem egy még korábbit, de azzal is ugyanez volt a helyzet. Közben viszont észrevettem, hogy a Flasplayerek között vannak ún. debugger verziók is. Nagyszerű, töltsünk le olyat! Sikerült is, futtattam is őket, de látszólag semmi sem történt. Mellesleg tényleg nem történt semmi, mert ugyanott vagyok, ahol a part szakad, a Net felét nem tudom élvezni, és ha el akarom végezni az idő közben égetővé vált kalandtervezői vállalásomat, be kell mennem a munkahelyemre, hogy ott csináljam. Szóval szar.

Ami részben nyugtat, részben bosszant, az az, hogy a Ricsi is átszokott a Chrome-ra, és nála minden perfektül működik, tehát tutira nálam van valami bibi. De mi? Elfogytak az ötleteim, de bízom benne, hogy valaki még tud javasolni megoldásokat.

Tud?

UPDATE:

Nos, a vasárnapom ébren töltött fele azzal telt el, hogy ezt a problémát megoldjam, másnaposság ide vagy oda. A format c: természetesen szóba sem jöhetett. Annyi mindent kellene archiválni és annyi mindent nem kellene elveszteni, hogy ezt semmiképpen sem akartam meglépni. Inkább szenvednék még hónapokig a problémákkal, minthogy letöröljek mindent. Mikoyan és Redblek ötlete tehát kilőve. Timotheusrietbergen javaslatával kezdtem: Firefox csökkentett módban futtatása, ami sajnos nem vezetett eredményre, ugyanolyan befagyós maradt. Aztán Popov ötlete következett, a rendszer visszaállítás, ezt azonban nem tudtam 07.04-nél régebbre nyomatni, bár ez lehet, hogy az én bénázásom következménye. A probléma június végén keletkezett, rendszer-visszaállítási pontokat pedig nem szoktam létrehozni, a gép viszont nem ajánlott fel korábbit, én pedig hiába próbáltam lapozni.

Itt kicsit megszeppentem, ezért ismét a Google-hoz folyamodtam. Elkezdtem rákeresni a problémára, és sikerült kitúrnom még pár ötletet, amik rendre kudarcot vallottak. Megcsináltam például, hogy előkapartam a Chrome plugin-listáját, és sorra letiltogattam őket, de ez sem változtatott semmit (mindegy volt, hogy a Firefoxot javítom meg vagy a Chrome flash-problémáját), aztán valahol azt írták, másoljam be a Macromedia könyvtár két bizonyos file-ját a Chrome plugins könyvtárába. Ilyen könyvtár ugyan nincs, de fogtam magam, aztán létre hoztam (ez a különböző fórumok olvasói egy részének problémát jelentett...), és bemásoltam, amit kellett, aminek az eredménye annyi volt, mint halottnak a csók. Jó, akkor újra a Firefoxot vettem elő. Letöltöttem ismét a legújabb verziót, és telepítettem, de semmi változás. Ekkor jutott eszembe, hogy talán le kellene törölni úgy, ahogy van, és aztán újratelepíteni, ahogy azt Gejza is írta (kicsit ugyan későn). Láss csodát, minden a régi!

A Chrome ugyan még mindig nem az igazi, de az már nem is annyira érdekel, miután a Firefox ismét kifogástalanul működik. Így aztán nem lett szükség sem Assam gordiuszi csomós ötletére (nekem Linuxot ne is akarjatok tukmálni), sem Cube 'filléres' megoldására, bár Cube számára mentség, hogy a szerelem rózsaszín köde elvette az eszét, és mostanában még a mikrót is MAC-nek látja.

Még egyszer köszönöm mindenkinek a segítséget!

...elvégre alig múltam 30 éves, de azért elég régen születtem ahhoz, hogy napjaink szórakoztatóelektronikai és egyéb technikai vívmányaira úgy csodálkozzak rá, mint valami nyugdíjas.

Mert ugye amikor én kicsi voltam, akkor még a szalagos magnó meg a bakelit lemez volt az elterjedt, és mindenki által elérhető csúcstechnika. Emlékszem, a nagybátyámnak volt ilyen magnója (például), és kis kartontokocskákban tárolta a szalagokat. Amikor meghallgatott valami korabeli, divatos számot (ABBA, Goombay Dance Band, stb.), akkor utána mindig vissza kellett csévélni a szalagot, azaz áttekerni egy üres tárcsára. Így minden szalag egyik műanyag vacakról a másikra vándorolt, azaz nem volt nekik saját lakhelyük, hanem nomád életet éltek. A bakelites megoldás meg ugye még ennél is trébb volt, hiszen a lemezjátszó tűje eltörhetett, bepiszkolódott, és a lemezekre nem lehetett rögzíteni, szóval megvetted, azt az volt rajta, amit a gyárban ráraktak.

Ja, és persze hozzátenném, hogy a fekete-fehér tévén még a Szandokánt néztük meg az Onedin családot, leszámítva persze a hétfői napokat, amikor egyáltalán nem volt adás. Ilyenkor baromira untam magam, apám viszont annál lelkesebb volt, mert a kis rádiósmagnón ilyenkor rögzítette kazettára az esti kívánságműsor számait, amiket aztán egy másik magnó segítségével tematikusan összemásolt, végül a kész kazettákat újságokból kivágott fotókkal és szövegekkel varázsolta kvázi-gyárivá.

Amikor '86-ban megvettük az első videomagnónkat, a hétfő esték unalma is elszállt, hiszen az egymás közt cserélgetett, kölcsönadott filmekkel dobhattuk fel azokat. Olyan, hogy szinkron, az nem létezett. Narrátoros filmek voltak, amikben egy-egy férfihang mondta fel minden szereplő szövegét (miközben az eredeti hangot is hallani lehetett), és sokszor bizony behallatszódott az utcán elszáguldó mentőautó szirénája vagy a házikedvenc nyávogása is. Az általunk birtokolt Nagy zűr Kis Kínában ehhez képest már csúcsminőségű volt, hiszen azon 4 (azaz négy) narrátor-hang is volt, két férfi és két nő, akik 'szinkronizálás' közben jobban röhögtek a film poénjain, mint a néző. Jaj, de jók is voltak azok a régi horrorok, a McGyver és Knight Rider epizódok, meg az illegális Rambo-kópiák, és a magnó által előszeretettel begyűrt, véletlenül megtalált pornófilmek, főleg, hogy ezeket már színes tévén nézhettük.

A tehetősebb családoknak már volt videojátékuk is, ami a lehető leggagyibb őse volt a mai játékoknak: két pálcika meg egy kocka, azt' teniszezzé. De nekünk az varázslatos volt, órákat tudtunk eltölteni a képernyő előtt. Jött aztán a Commodore +4 meg a +16, amin már saját programot is írhattunk, meg kazettáról is tölthettünk beléjük ilyen gagyiságokat, aztán amikor bejött a Commodore 64, már igazi játékokkal is szórakozhattunk. Mindezt persze szintén kazettáról, fejkoszosodással, sercegő-cserregő hanggal, és szentségeléssel, ha a szalag nyúltsága vagy sérülése miatt a fél órás töltés után nem indult a game. Amikor a lemezes adathordozók megjelentek, akkor már ez a probléma sem létezett. Nekem csak akkor volt C 64-em, amikor a 'gazdag' gyerekek már Amigával, sőt 286-os PC-kel szórakoztak, és a C 64-es játékokhoz képest csúcs grafikájú játékokkal játszottak, cserébe volt viszont egy Enterprise 128 gépem, cserélhetetlenül beépített joystick-kel, ami annak rendje és módja szerint a lehető leghamarabb tönkre is ment. A ZX Spectrum testvérgépéhez méltóan ezen is sokkal szebb volt minden, viszont alig-alig lehetett hozzá játékot szerezni.

Ebben az időben határoztam el, hogy én bizony programozó leszek, és a saját gépemen — megfelelő szakkönyvek megvásárlása után — hozzá is láttam az első programok megírásához. Egy kis szépséghibája volt a dolognak, hogy ha a kész (vagy félkész) művet hibás kazettára vagy nem megfelelő fej-állással mentettem le, akkor a több órás munka a gép kikapcsolásakor azonnal az enyészeté is lett, ami hát — valljuk be — nem kicsit vethette vissza az ember lelkesedését. Engem annyira nem vágott földhöz a dolog, hiszen mindezek ellenére számítástechnikai iskolába jelentkeztem.

Állítom, az osztály egyetlen olyan tanulója voltam, akinek egyetlen percig sem volt közben otthoni PC-je, sőt, még a számítástechnika érettségit is úgy tettem le, hogy pusztán füzetből és jegyzetekből készültem, gyakorolni pedig semmi lehetőségem nem volt. A suliban viszont volt egy csomó 386-os gép, ami már akkor is elavuló félben volt, reggel és órák után benn maradhattam játszani, és az akkor megtanult (de addigra szintén elavult) programozási nyelven még egy igazán összetett kalandjáték megírásába is belefogtam. Sajnos azonban nem mentettem le a több napos munkát, és mire ezt megtehettem volna, addigra az érettségi okán minden gépről letöröltek minden felesleges dolgot, köztük az én nagy művemet is. Azóta bele sem fogtam hasonló projektbe...

Ezekben az években találkoztam az Internettel is, és bevallom, erre már rácsodálkoztam. Az első találkozásokkor még azt sem tudtam, mit kell csinálni, és teljesen elveszettnek éreztem magam a monitor előtt, de aztán apránként kitapasztalgattam az alap dolgokat (még most sem vagyok sokkal beljebb). Ha most visszanéznénk egy hajdani oldalt, röhögőgörcsöt kapnánk. Csak szöveg, max. egy-két kép, semmi egyéb. Mellesleg a hajdani Windows-verziók kezelésekor hasonló elveszettséget éreztem, hiszen a DOS-parancsokat már elég jól megtanultam (tanulmányaim miatt is), de ez teljesen új volt nekem. De belejöttem ebbe is.

Miközben az első munkahelyemen még DOS-os gépen dolgoztam, aztán a másodikon is, otthonra csak 2001-ben vettem egy gépet, ami 35000 Ft volt, a sárgulós műanyagú monitorral és minden egyébbel együtt. Végre lett egy saját gépem, és elkezdhettem a saját káromon megtanulni a szoftver és hardver hibák kezelését meg a telepítősdit. Bár megtanultam a gépek működését és sok egyéb hasznos dolgot, ez a tudás ekkor már semmit nem ért, ergo az elveszettség érzése csak egyre jobban erősödött bennem. Kb. fél évvel később vettem egy belső modemet, így netem is lett, már amennyire az 56 kbit/sec letöltési sebességet netnek lehet nevezni. Ezzel percekbe tellett, mire a gép megjelenített egy szimpla oldalt, és fél órákat kellett várni egy-egy 6 másodperces melegpornó jelenet letöltésére. Életemben nem tartott olyan sokáig egy faszverés, mint abban az időben...

Aztán a fizetésem már megengedte, hogy egy komolyabb gépet vegyek magamnak (ezt használom máig is), és a világ egyre jobban kinyílt számomra. Win 98 helyett XP, a szöszösszeszedős egér helyett optikai (na itt már erősen elvesztettem a technika fonalát), sík képernyős monitor (nagy, lóbaszó, akkor még 105000 Ft-ért), DVD író és hangfal a PC-speaker csipogása helyett. Utóbbit két órán keresztül próbáltam megszólaltatni, és amikor már a sírás kerülgetett a sikertelenség miatt, rájöttem, hogy az a plusz zsinór azért van, mert azt kell bedugni a konnektorba — csak, hogy jelezzem a hozzáértésem szintjét. A CD ekkor már megszokott dolog volt, így a DVD-k világa nem okozott olyan sokkot számomra. Megtanultam lejátszani és másolni őket, és az otthoni videó is átment digitális órába, amikor az egyik születésnapomra a barátaim összedobtak nekem egy rendes DVD-lejátszót.

Aztán a betárcsázós netet leváltottam széles sávúra, ami az emberiségnek kis lépés volt, de nekem hatalmas ugrás, és a hajdani 6 mp-es pornók helyett ma már néhány óra alatt letölthetek egy két órás filmet (ami persze mindig akkor készül el, amikor a Ricsi a gép előtt ül, hogy aztán megjegyzéseket tehessen rám). Blog, hírportál, netes tévézés/rádiózás, online közvélemény-kutatás, tökéletesen élethű grafikájú játékok, stb.

Hol van már az első mikrohullámű sütő-használat élménye, a tekergetős, fekete-fehér fényképezőgépekkel való szerencsétlenkedés, filmkifogyás, szalagbegyűrés, miegyéb? Ma már mp3 lejátszó van, mindent kezelő távirányító, digitális képkeret, mobiltelefon, plazmatévé, Blue-ray, Wikipedia, Google, Facebook az évkönyv meg a telefonszámos notesz helyett, notebook és laptop meg 3D-s IMAX-mozi. Ha valaki 25 évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 30 évesen majd úgy nézem Orbán Viktor évértékelő beszédét a helyszíntől kilométerekre levő irodámban dolgozva, hogy közben a világ különböző pontjain élő emberekkel együtt véleményezem és értékelem az éppen akkor elhangzott mondatokat, valamint folyamatosan követem a társaság véleményének összesített statisztikáit, akkor kiröhögöm az illetőt, és elküldöm, hogy ne csak sci-fit olvasson, hanem tudományos magazinokat is.

Pedig még csak 30 éves vagyok. Mennyi rácsodálkozni való lesz még az én életemben, hajjaj...