iskola bejegyzései

Már majdnem egy hét eltelt életem ezen jelentős eseménye óta, de én még mindig nem jutottam odáig, hogy beszámoljak róla. Azóta volt sok munka (utolsó pillanatban történő hajtás), meg otthonra, a két ünnep közére is sikerült magamnak nem kevés teendőt összehalmozni, amiket apránként igyekszem majd teljesíteni. Tudom, pihenni kellene, de a jól végzett munka öröme nálam nem kevésbé lebecsülendő (sőt), mint a pihenés címén történő semmittevés. Plusz még a komfortérzetem is nagyban javul, de ezekről majd máskor.

Szóval múlt hét csütörtökön minden idők legkomolyabb oktatási megmérettetésén estem túl, amivel végre lezárhattam a 6,5 évnyi egyetemi pályafutásomat. Végre szabad ember vagyok, csak még nem fogtam fel az új helyzetet, ezért fogalmam sincs, mennyiben lesz másabb érzés, mint eddig. Ismételgetem magamnak, hogy innentől kezdve a kérdőívek "legmagasabb befejezett iskolai végzettsége" rovatába a "főiskola/egyetem" való, és nem az érettségi, meg — a tanulmányaimhoz is kapcsolódva — azt is, hogy akkor én most megvalósítottam az intergenerációs mobilitást, azaz középiskolai végzettségű szülők gyermekeként egyetemi végzettséget szereztem. Számomra már csak plusz büszkeség, hogy munka mellett, teljesen önerőből, de hát mielőtt új célokat tűzünk ki magunk elé, nem árt az eddig megmászott csúcsokon élvezni a napsütést és beleordítani a szélbe, és csak aztán új magaslatok felé fordulni. Különben szart sem ér az egész.

Azt határozottan leszögezhetem, hogy az utolsó nap olyan volt, mint a megelőző 5 (6,5) év, ebből is látszik, hogy mennyire javíthatatlan vagyok. Meg így még romantikus is kicsit a dolog, mármint nem szerelmi értelemben, hanem klasszikusan véve, merthogy úgy végeztem, ahogy az egészet elkezdtem. Először is, a tanulás tekintetében ismét kifutottam az időből, és végül messze nem sikerült olyan alaposan felkészülnöm a vizsgára, mint ahogy szerettem volna. Majd holnap, majd holnap, messze van még a vizsga, stb. aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy "Úristen! Már csak másfél hét van!". Pánik indul, balfaszkodás szintén (mint ismeretes, először rossz tantárgyat kezdtem el tanulni...), a stressz pedig az egekben. Ez odáig vezetett, hogy végül a tanulás javát a vonatútra hagytam, ahol viszont szintén a szokásosat játszottam el: nem tudok tanulni, mert álmos vagyok, de nem tudok aludni, mert tanulni kéne. Ez odáig szokott fajulni (és most sem volt másként), hogy végül beleszarok az egészbe, és előveszem a 979-féle biliárdtaktika ("megy, ahova megy") az életre átírt verzióját, azaz kijelentem, hogy "lesz, ami lesz". Aztán a vizsgán sem hoztam semmi újat, ez viszont már a javamra írható: az első szóig torokban dobogó szív, majd hihetetlen magabiztosság, a tanárok gyenge pontjainak eltalálása, és hozott anyagból lenyűgözés (a felkészülés hiányosságait pótlandó), de ne rohanjunk ennyire előre.

Az államvizsga du. 1 órakor kezdődött, én kb. fél órával korábban érkeztem meg az egyetemre. Rögtön fölmentem a könyvtárba, ahol egy ott dolgozó csoporttársamnak visszaadtam egy könyvet, és összeverődtem két másikkal, akik szintén a nagy megmérettetésre készültek. Mivel elfelejtettem megnézni, hol lesz a vizsga (szintén tipikus: az első előadáskor pontosan ugyanezt csináltam), erre is rákérdeztem, és a vizsgával kapcsolatos pluszinformációkat is próbáltam szerezni. Szoktak-e buktatni, vagy ilyenkor már mindenkit átengednek? A szakdolgozat két jeles értékelése számít-e, vagy az csak úgy van? Mikor tudjuk meg az eredményeket? Itt kell-e maradni végig? Kb. ekkor indult be a gyomorideg is igazán. Egyébként a szokásos, vizsgák előtti stresszt leszámítva hihetetlenül nyugodt voltam, talán azért, mert idegileg már nem tudtam hova fokozni a féléves gyötrődést, és kicsit túlcsordultam...egészen eddig.

Aztán kicsivel 1 óra után mindnyájan bementünk a terembe, megkaptuk az eligazítást (ekkor tudtam meg, hogy az államvizsga 5 érdemjegyből áll), majd az első három személyt leszámítva ki is vonultunk. Azt már tudtam, hogy a nevem miatt utolsó előttiként kerül rám majd a sor, és mivel ilyenkor már nem tudok tanulni, azt is tudtam, hogy ez több órányi tömény, és egyre fokozódó idegességet fog jelenteni. Így is lett. Cappuccino+cigi, cappuccino+cigi, még cigi, kijövők faggatása, értelmetlen tételbámulás, idegnyugtató nosztalgiázás, még cigi...ezzel telt el három kínkeserves óra. Egyesek mosollyal az arcukon jöttek ki, mások sírás előtti állapotban, de mint azt az utánuk kijövőktől megtudtuk, nem a tanárokkal volt a baj, hanem ők nem tudtak szinte szart sem. Így eljönni egy államvizsgára... Mondjuk ennek valahol örültem (sajnálva persze a pórul jártakat), mivel szóbeli vizsgákon nem mellékes, az előtted vizsgázók milyen magasra teszik azt a bizonyos lécet. Ha mindenki tudatlan és felkészületlen, te egy középszintű tudással is könnyen jól szerepelsz, hiszen a tanárok is emberek, ők is (önkéntelenül is) viszonyítanak, de ennek persze az ellenkezője is ott van mint kockázati tényező. Eddig úgy tűnt, alacsonyan van az a léc.

Aztán végre rám is sor került. Bevonultam, illedelmesen köszöntem, és leültem az egyik erre a célra beforgatott padhoz. Ilyenkor már nincs tétel, nincs felkészülési idő, bármit kérdeznek, arra kapásból kell tudni a választ, elvégre innen vagy úgy állsz fel, mint szociológus, vagy úgy, hogy "legközelebb találkozunk". Még egy tollat sem vehetsz elő. A szakdolgozatot megvédeni meg nem lehet nagy kunszt, hiszen azt te magad írtad, ahhoz nem kell nagy felkészülés. Eddigre a kettővel előttem bevonult csajszi már bele is kezdett a mondandójába, a 4 tanár meg epekedve figyelte. Eredetileg 6-an voltak, de kettőjüknek (a csúszás miatt) idő közben el kellett mennie. Ott volt egy, aki nem tanított engem, most is csak írnok volt, ott volt az opponensem, akit ekkor láttam először, ott volt az intézményvezető (mint bizottsági elnök), végül minden idők legjobb fej és legnagyobb tudású tanára is, aki nekem a személyes kedvencem és a példaképem. Utóbbi az a fajta, aki rommá alázza a tudatlan hallgatókat, de ezt úgy teszi, hogy az áldozat fülég érő szájjal, röhögve jön ki a vizsgáról, a frissen szerzett karójával. Engem emiatt meg is nyugtatott a jelenléte, mivel sosem a bukástól féltem, hanem az égéstől, az ő személye viszont garancia volt arra, hogy utóbbitól a helyszínen nem, maximum csak utólag kell tartanom.

Szóval a csaj előadta szépen a szakdolgozatával kapcsolatos összefoglalót, válaszolt az azzal kapcsolatos egyik kérdésre, és az első vizsgatárgyi kérdésre is. A másodiknál azonban szabadkozni kezdett, hogy de neki az XY tanárnő azt mondta, hogy nem ebből kell tanulni, hanem egy másik tematika alapján, blabla, mire kapott egy másik kérdést, amire hibátlanul válaszolt. Magasra tette nekem a lécet, de aztán egy kicsit visszább vett belőle, szerencsére... Egyébként milyen már egy államvizsgán ilyen általános iskolás szarral jönni? A következő csaj szintén ezt hangoztatta (az ő szereplése egyébként sem volt olyan rózsás), amin már csak röhögni tudtam, de aztán jött a "most mutasd meg" része a dolognak.

Torkomban dobogó szívvel, kiszáradt szájjal, reszkető hanggal, rendkívül összeszedetlenül adtam elő a szakdolgozatomat pár mondatban, amit kivétel nélkül az idegességnek tudtam be. Aki ismer, tudja, hogy nekem nem probléma a beszéd, és bár ritkán előfordul, hogy egy tagmondat ragozásához nem passzol a következő tagmondat ragozása, azért ez nem szokott olyan gyakran megesni velem, mint akkor és ott. A szakdolgozattal kapcsolatban előzetesen 3 megválaszolandó kérdést kaptam, de a jelentős időbeli csúszás miatt várható volt, hogy ezek közül majd csak egyre kell ténylegesen válaszolni. Amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra is, gondolatban kiválasztottam egyet, amit a legvalószínűbbnek tartottam, és be is jött: "mivel magyarázza, hogy Magyarországon magasabb a homoszexuálisok elutasítottságának aránya, mint a cigányságé?". Válaszoltam, majd egy röpke beszélgetéssé fajult a kedvenc tanárom ellenkezése nyomán elindult vita, ami arra mindenképpen jó volt, hogy az idegességemet teljesen feloldotta.

Jött az első vizsgatárgy, a kisebbségszociológia. Az előttem (le)szerepelt lányok nyomán már előzetesen megkaptam a kérdést, hogy az a bizonyos tematika megvan-e nekem és abból tanultam-e. Hehe... Én erre magabiztosan és talán pökhendien is, azt válaszoltam, hogy nem foglalkoztam a tematikákkal, tegyen fel egy kérdést, és megpróbálok rá válaszolni. Gáz? Lehet, de megvolt az első nagyon jó pontom. "A kisebbségek helyzete diktatúrában és demokráciában", mire én: "Magyarországon vagy általában véve?". Erre a tanárok nevetve összenéztek, és azt mondták, "Jó kérdés! Legyen mondjuk a Kádár-rendszer Magyarországa". Második jó pont is megvolt, és a válasszal sem maradtam el. Mielőtt áteveztek volna a következő tárgyra, még gyorsan kiegészítettem a magyarországi helyzetet a korabeli romániaival, mire az opponensem megszólalt, hogy "igen, erről tudnék mesélni...". Bingó, harmadszor is. Ekkor már tudtam, hogy innentől kezdve bármit is mondok (vagy éppen nem mondok), legalább egy négyesem lesz.

Végül — nagy sietve — feltették a településszociológia kérdést is: "A chicagoi városszociológia kezdetei". Mondtam a magamét, de látszott rajtuk, hogy leginkább csak a kulcsszavak érdeklik őket (Chicagoi Iskola, Chicago, szegénység, bűnözés, Robert Ezra Park, Homer Hoyt, Edmund Burgess, koncentrikus körök elmélete, szektorelmélet, több városmag elmélete, stb.), és már meg is köszönték a szereplésem. Nem mehettem azonban ki, mert akkor nem maradt volna bent senki az utolsó vizsgázó tanújaként, aki egyébként minősíthetetlenül szar volt. A saját szakdolgozatát is hülyén adta elő, amire rákérdeztek, arra nem tudott válaszolni, és a vizsgatárgyakkal kapcsolatban sem tudott értelmeset mondani (vagy legalább valamit).

Utána még vagy 40 perc volt, mire megszületett az eredmény. Újra összetereltek minket, előre közölték, hogy mindenki átment (amit azért nem egészen értek...), majd egyenként felolvasták az eredményeket. Ezt az eljárást furcsállottam, mivel előzetesen mindig meg szokták kérdezni, hogy hozzájárulunk-e (a hülye emberi jogok...), de most ez elmaradt. Mindegy is, a lényeg, hogy a 11 államvizsgázó közül én voltam az egyetlen, akinek mind az öt jegye jeles lett. Amikor mindet elmondták, tíz szempár fordult felém irigyen és/vagy büszkén, én meg szerényen (és meglepetten) tűrtem a tekinteteket. Végül elbúcsúztunk egymástól, és szétszéledtünk.

A fagyoskodást a miskolci estében, az IC 50 perces késését és a hazautat már nem ecsetelem, elég legyen annyi, hogy a Védett férfiak utolsó 250 oldalát volt időm elolvasni közben...

A tananyag egy része könyv formájában ott hever a polcomon, más része vagy a szelektívben vagy az irodában végezte firkapapírként, így felszabadult egy fél szekrényem. Ideje lassan a jövőre, benne pedig a jogosítványra és a második nyelvvizsgára koncentrálni.

1. Kezdjük megint blogos témával, sőt rögtön kettővel is. Egyrészt régen volt olyan hét, hogy 3 bejegyzést is írtam, másrészt büszkén jelentem, hogy Captain tekintetében is bepótoltam a lemaradást. Olyan vagyok a blog terén, mint aki teljesen összeomlik, és csak hosszú idő alatt, lassú felépüléssel tudja rehabilitálni magát. De azért haladok.

2. A zöm már tudja, de azért itt is rögzítem, hogy a szakdolgozatomra a konzulens is és az opponens is jelest adott. A konzulensem szemmel láthatóan nem olvasta el a végső verziót, és csak emlékezetből dolgozva, pár (szinte olvashatatlan) szóval tudta le az értékelést, az opponensem viszont nyilvánvalóan elolvasta, mert a megfogalmazott kritika abszolút stimmel. Pontosan tudtam, főleg az időhiány miatt hol érheti majd vád a megfogalmazottakat, az opponens pedig meg is találta ezeket a pontokat. A megfogalmazása viszont kifejezetten kedves, amolyan nagypapás hangvételű, ami jó érzéssel ás bizakodással tölt el.

3. A csütörtöki államvizsgával kapcsolatban: beletörődtem, hogy rosszul emlékeztem a kifogásolt vizsgatárgyra, és inkább úgy döntöttem, hogy kész, passz, megtanulom a másik tárgyat. Fogok itt vitatkozni...

4. Tegnap 11 órát dolgoztam, amivel megdöntöttem a korábbi rekordjaimat is. A sztahanovizmusom oka főleg az volt, hogy az esti program fél 9-kor kezdődött, két saroknyira a munkahelyemtől, meg aztán amikor kiürül az iroda, mindig újult erővel vetem bele magam a munkába. Ilyenkor haladok a legjobban, a csendben és nyugalomban. Igaz, 6 után már nemigen láttam a monitort, csak a program ismerete, a rutin és a klaviatúra magabiztos használata vitt előre. Mondhatni vakon könyveltem.

5. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy fél órára azért kiszaladtam, mert idejét láttam már a fodrász meglátogatásának. A frizurám egyszerű, ezért gyorsan megvan, ráadásul most kimondottan jól is sikerült: fiatalos, mégsem extravagáns (az extravagancia és a pozícióm egymást egyre inkább kizárja), ráadásul a kopaszodásom is diszkréten leplezi.

6. Éjjel viszont baromi szarul aludtam. Későn feküdtünk le (hajnali 3 körül), én pedig valami miatt nagyon felületesen aludtam, és közben sokat és hosszan álmodtam. Nem csoda, hogy reggel úgy ébredtem, mint az ázott szar, és a várnyomásom is mintha magas lett volna.

7. Az izgatottságom oka valószínűleg nem az államvizsga (szerintem nincs okom azon izgulni, de csütörtökön biztosan a torkomban dobog majd a szívem), hanem az a 8-céges pali, aki árajánlatot kért. Ha minket választana, az nagyon nagyot dobna a cégen, mert sok gondot megoldana. Januárban felvehetnénk egy új, teljes munkaidős alkalmazottat, akire rápakolhatnánk ezeket a vállalkozásokat, plusz még vagy ugyanennyi vagy kicsit több másikat is, ami engem is, a társamat is jelentősen tehermentesítene, és végre lenne időm menedzserkedni. Továbbá elkezdhetnék végre főnökként viselkedni, átköltözhetnék egy külön szobába, ahol viszonylagos nyugalomban dolgozhatnék, és még a bevételből is maradna fejlesztésre, magáncélra. Mivel viszont ilyen sok múlik a dolgon, tutira nem fog bejönni, ez az életemben eddig mindig így volt.

8. A mai program (a délutáni alvásbepótláson túl) a településszociológia volt. Slum, szuburbia, gettó, alulintegrált zónák, szukcesszió, filtráció, szegregáció, invázió, urbanizáció, relatív dekoncentráció, humánökológia, szektorelmélet, koncentrikus körök elmélete, meg a többi. Ezek baromi szarul hangozhatnak így, de a településszociológia az egyik legkézzelfoghatóbb szakszociológia, szóval nem nehéz, és még érdekes is.

9. Valamiért egész nap fáztam a lakásban, pedig szerintem nincs (nem volt) hidegebb, mint az utóbbi napokban. A tippem az okokra, hogy kimerültem, és megint elhanyagoltam az evést, mint oly sokszor, mert amikor végre betápláltam az arcomba három szelet pizzát, mindjárt elkezdhettem kitakarózni. Ja, a tanulás okán ugye nem akartam nekilátni főzni.

10. Ha már pizza, a kedvencem a 4-sajtos, az is a Speedy-től (Netpincéren rendelve). Olcsó, nagy és baromi finom, bár tőlük még nem rendeltem szar pizzát. Ráadásul mindegyikhez választhatsz négyféle alapból, ami általában a sajtos szokott lenni, viszont ebben az esetben az egy kicsit hülyén venné ki magát, szóval a paradicsomos alapot választottam inkább. A kéksajtos részek a kedvenceim benne, mivel én a penészes sajtokat is szeretem. Nem volt ez mindig így, mivel a márványsajthoz (és társaihoz) bizony fel kell nőni, ez viszont egy pár éve már megtörtént nálam.

1. Régen nem volt, hogy két egymást követő napon bejegyzés lett volna, úgyhogy most megtöröm ezt a csúnya, spontán hagyományt. Vissza kéne rázódni a bloggerkedésbe, ne mindig csak a munka legyen.

2. Amióta bejött ez a téli, sötét időszak, képtelen vagyok reggelente felkelni. A telefonom minden reggel 7:05-kor megszólal, le is nyomom (és napról napra egyre kevésbé fogom ezt fel), majd visszaalszom, mintha semmi dolgom se lenne. Aztán felébredek vagy magamtól, vagy a macskám nyávogására. Ricsire ilyenkor nem számíthatok, mivel ő immúnis a telefonom ébresztőjére. Kelés után meg néha még rosszul is vagyok, annyira megvisel, hogy el kell hagynom az ágyamat. Bezzeg hétvégén...

3. Teljesen természetes, hogy amikor a legfontosabb teendőim lennének a 2. munkahelyemen, az ottani program éppen akkor omlik össze, és még természetesebb, hogy ráadásul abban a századmásodpercben, amikor ez a legnagyobb károkozással jár. Nem is tudtam ma befejezni a (fontos) teendőimet, mert még egy újraindítás sem segített (szokott pedig), az informatikus pedig csak holnap érkezik. Ha időmilliomos lennék, leszarnám, de manapság időnyomorult vagyok.

4. Tegnap még nem tudtam, hogy mit, mikor, mármint ami az államvizsgát érinti, ma viszont megnéztem, és összeomlottam. Egyrészt a vizsga 15-én lesz, du. 1 és 4 között, másrészt nem az a tárgy szerepel a vizsgatárgyaim között, ami eddig volt (és amiből készültem), hanem egy másik, amiből még anyagom sincs a készüléshez. Amint ezt megláttam, pillanatokon belül összeomlottam, elkezdett hevesen verni a szívem, és a koncentrációm, mint olyan megszűnt létezni. Hogy mi lesz ebből, nem tudom...

5. Persze azért gyorsan megeresztettem egy telefont, de azzal csak a kezdő lépésekhez kaptam segítséget, és csak még több kérdés merült fel bennem. Ez mind tovább mélyítette a pánikot, ügyintézni meg nem tudtam tovább, lévén az egyetemen du. 3-ig van csak erre lehetőség. Az egyik kérdés például, hogy ez a helyzet miként fordulhatott elő és miért éppen velem? A szakdolgozatom címe és témája nem változott, tehát akkor miért változott a vizsgatárgy pusztán attól, hogy nem az eredetileg tervezett időszakban államvizsgázom, hanem egy pár félévvel később? Azért igyekszem lenyugodni, égtem én már nagyobbakat annál, ami most rám vár.

6. Jelentkezett ma egy pali, aki 8 céget hozna hozzánk könyvelni, és árajánlatot kér. Küldött egy táblázatot is, amiben a cégek átlagos számlaforgalmát tüntette fel, viszont bérszámfejtésre és az éves árbevételre való hivatkozás egyiknél sem szerepel. Jó lenne megcsípni ő(ke)t, csak a visszakérdezést nehogy szerencsétlenkedésnek fogja fel... Ja, és egy 9., leendő cég leendő tulajdonosa is keresett ma, azt a munkát is jó lenne magunkénak tudni.

7. A sokcéges pasi egyébként ajánlás útján jutott hozzánk. Azt mondták neki, hogy megbízható iroda vagyunk, ami igaz is, lévén éppen most zárult le egy nagyon komoly (sajnos éppen megszűnt) vállalkozás teljes körű ellenőrzése, a kezdetekig visszamenőleg, és semmilyen hibát nem állapítottak meg. Pedig lett volna miben, hiszen a cégnek bazi vaskos anyaga volt. Hasznosak az ilyenek.

8. Azt mondják, reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj úgy, mint egy polgár és vacsorázz úgy, mint egy koldus. Hát én ennek éppen az ellenkezőjét művelem, ami nyilván nem egészséges. Mostanában reggelizni semmi időm, ebédre eszem egy fél adag valamit, a vacsorát viszont nem bírom abbahagyni: valami, aztán joghurt, aztán gyümölcs, aztán csoki, megint gyümölcs, és így tovább, amíg bírom. Ma például odáig fajultam, hogy negyed kettőkor ettem csak meg az első falatot.

9. Délután valami nagyon durva álmosság tört rám. Egy percenként ásítottam olyan hatalmasakat, hogy attól féltem, begörcsöl a nyelvem vagy az állkapcsom. Szerencsére megúsztam, de legalább megtapasztaltam, mi a következménye az álmosság+hajtás+idegesség+pánik kombónak.

10. Ma senki se fizetett, csak mi 'szórtuk' a pénzt. Ja...fizetésre, kajajegyre (szintén fizetés), meg bérleti díjra. Mégis elkiabáltam volna tegnap? Na jó, ne halmozzuk a pánikot! Bőven vannak potenciális tartalékaink, csak jó lenne, ha nem a szerencsén, hanem az elhatározáson múlna a felhasználásuk.

A cím persze már most sem aktuális, de megígértem, hogy folytatom... szóval most akkor folytatom.

Még munka: legutóbb még kihagytam, hogy egy lehetetlen végelszámolást is elvállaltunk. A lehetetlen azt jelenti, hogy ebben az esetben az adóhivatal úgy tudja, a cég már 2 éve nem létezik, a cégbíróság meg felszólítgatja, hogy azonnal pótolja az utóbbi két évi, beadni elmulasztott beszámolóját, ami egy rendkívül szokatlan és normál esetben elő sem fordulható helyzet (ilyen szó nincs, de most megalkottam). A lényeg, hogy a végelszámolást intéző ügyvéd hülye, az adóhivatal egyes ügyintézői szintén azok, nekünk meg a paradox helyzet, és a sok okostojás marhaságai ellenére kellene helyre tenni mindent, amivel nincs is semmi baj, mert szakmailag nagyon sokat fejlődhetünk általa, csak hát időigényes a dolog. Aztán van még egy új ügyfelünk, aki két vállalkozását is hozzánk hozta, viszont minden kell neki és minden rögtön. Naponta 3 levelet ír, amelyek megválaszolgatása szintén sokáig tart, ő meg nem jön rá, hogy éppen azzal veszi el a cégei könyvelésétől az időt, hogy a levelezésével és a sürgetésével folyamatosan feltart. Ja, és persze egy pár hónapja ugye hetente egy délelőttöt egy másik munkahelyen töltök, az is csak a céges dolgok intézésétől rabolja az időt. De a munkáról elég legyen ennyi, úgyis megkaptam, hogy unalmas lett miatta a blogom (de ez csak jó, mert legalább van visszajelzés, és van, ami ösztönözzön).

Suli: a két dolog összefügg, mert ugye ebben a félévben eltökéltem, hogy végezni fogok, ez viszont elég sok időt elvett például a munkától, mivel állandóan szabadságot kellett kivennem. Ide is elég sok idő tűnt el. Ha túl leszek végre az államvizsgán, remélhetőleg a régi mederbe folyik vissza minden, és akkor kevesebb nyomás is lesz rajtam, amit igazán üdvözölnék végre. A dolgozatom megírása egyébként elég sokat kivett belőlem. Még az utolsó (10.) félév végén terveztem a végzést, és neki is álltam a dogának, de aztán be kellett látnom, hogy ez nem fog menni, ráadásul egyéb tárgyakkal is el voltam maradva. Részben a saját hibámból, részben elháríthatatlan külső okok miatt, de a végeredmény az volt, hogy bár mennyiségre a 25%-ot is elértem, itt meg kellett állnom. Aztán volt egy félévem, amiben törlesztettem az elmaradásokból, majd kénytelen voltam passzivizálni egy másik félévet, és csak most szedtem össze magam hozzá újra. De mint akit nyúznak, úgy álltam hozzá az egészhez. Olyan vagyok, hogy hatalmas lelkesedéssel és tettvággyal fogok neki mindennek, de ha a lendület nem elég a befejezéshez is, az adott dolog jellemzően örökre elsikkad. Ha később a kezembe kerül valami hajdan félbehagyott dolog, akkor meg már nem tudom felvenni a fonalat, és ez volt most a dolgozatommal is. Csakhogy ez most nem kedvkérdés volt, hanem muszáj kategória, az meg külön frusztrál, mert nem, nem és nem akarom, utálom, hagyjanak békén! Csodával határos módon végül azért megerőltettem magam, és a határidő után néhány nappal leadtam mindent. Természetesen az utolsó pillanatban kellett lebetegednem is (van-e vajon összefüggés?), nehogy má' olyan gördülékenyen menjen minden.

Most még van egy hónapom az államvizsgára felkészülni (persze, 3 hét...), és előre imádkozom, hogy legalább egy kettessel sikerüljön elvégeznem. Akkor jövőre teljesen szabad lehetnék, leszámítva egy alapfokú nyelvvizsga megszerzésének gondjait, de az már csak az afterparty.

Pénz: "Ó, ne is mondd! Az a legkevesebb..." — humorizált vele anno Nagy Bandó, és ez elég gyakran eszembe jut manapság. Ahogy a dolgozatom miatt a programokról, filmnézésekről, rendes vacsorákról és szinte mindenről le kellett mondanom, úgy a megvásárolható dolgokról is le kell, de a pénz miatt. Pedig hány kedvező alkalom lenne jó kis holmikat venni, igaz, azokat is csak akkor engedném meg magamnak, ha minden egyéb kötelezettségemet teljesíteni tudnám. Viszont az egyik oldalon az ügyfeleink fizetési morálja miatt előállt helyzet nyom, a másikról meg a suli, ahonnan most a szokottnál is sokkal hamarabb reklamálták a féléves tandíjat, ami hatalmas krátert ütött a költségvetésemben. Persze már egész jól hozzászoktam ehhez az állandó beosztáshoz, lemondáshoz és aggodalmaskodáshoz, de mivel volt ez máshogy is, azért érzem a kontrasztot a 'hajdan' és a már huzamosabb ideje tartó 'most' között. Ez meg nem olyan jó. Néha pipa vagyok, és szitkozódom miatta, néha meg rezignáltan veszem tudomásul, hogy akkor ebben a hónapban sem tudom megcsináltatni a fogaimat. De még egyet se...

Barátok: mivel a legtöbb program jó előre meg van szervezve, a költségvonzattal járókkal tudok előre tervezni, így ezekkel nincs is nagy gond. Nem tudom már, mit meséltem az utóbbi időben, és mit nem (pedig külön bejegyzéseket is akartam írni a tartalmasabb eseményekről), de a vacsoracsata is jól sikerült, annak ellenére, hogy olyan másnaposan kellett a saját fordulómat teljesíteni, hogy egyes pillanatokban azt hittem, kénytelen vagyok feladni az egészet, másik öt ember szórakozását elrontva ezzel. Végül azért csak sikerült minden, és talán utolsó sem leszek (meg nem tudom, ki győzött). Nagyvisnyón is jártunk ismét, ami legalább olyan jó volt, mint a nyári alkalom. Felnőtt fejjel vaksötétben bújócskázni, órákon át karaokezni, rengeteget játszani és nevetni, közösen főzni...ez megfizethetetlen. Bárcsak több alkalom lenne rá. Az apróságokra nem is térek inkább ki, de szerencsére azok is akadnak.

Csütörtökön kivettem 30000 forintot a cégből (kis fizetésecske), majd megvettem belőle a bérletet, anyám születésnapjára egy kis apróságot, pénteken leutaztam Miskolcra, leadtam a dolgozatomat, hazajöttem, blogoltam, másnap leutaztam anyámékhoz, vasárnap hazajöttem tőlük, így el is ment az összes pénz meg az összes idő is, amiben pihenhettem volna. De legalább végigolvastam Zola Tisztes úriházát (amiről szeretnék is majd röviden írni)...ha más nem, ez is pihenésnek nevezhető. Pedig nem volt az. Tegnap Tamással vacsoráltunk egyet, későig (egy tök jót) beszélgetve, így nem csoda, hogy ha már most kifolyik a szemem a helyéről, pedig még csak kedd van. De fel a fejjel, már csak 3 nap ebből a hétből, és a hétvégén talán végre tényleg pihenhetek egy kicsit.

És akkor már csak egy hónap Újévig, ami minden tekintetben új perspektívákat nyit meg előttem, de addig még sok minden történhet, és sok mindenről szeretnék blogolni is. Remélem, lesz rá időm (és nemcsak az unalmas bejegyzésekre...).

Tegnap vagy ma volt 10 éve annak, hogy ugyanazon a munkahelyen dolgozom. Hogy melyik nap, azt nézőpont kérdése eldönteni, mert anno április elseje vasárnapra esett, így csak másodikán álltam ténylegesen munkába, most viszont a másodika esik hétvégére, na de végül is mindegy. Szerintem az én korosztályomban viszonylag ritka az ilyen 'hűség', hiszen sokan munkahelyről munkahelyre vándorolnak, mindig egy picivel jobb pozíciót és fizetést keresve, ahogy az is ritka lehet, hogy valaki 13 év alatt mindössze a második munkahelyén dolgozzon. Szerencse? Igénytelenség? Bátortalanság? Azt hiszem, egyik sem, de ha egy szóval kellene megfogalmazni az okot, bajban lennék. Talán nem is kell, ha visszatekintek egy kicsit erre a 10 évre.

Amikor középiskolás voltam, apám kerekperec kijelentette, hogy felsőoktatásról ne is álmodjak, mert azt a család nem fogja finanszírozni. Elmegyek szépen dolgozni, és a keresetemmel a családi kasszát fogom gazdagítani, de akkor a mértékről még nem volt szó. Apám valahol úgy gondolkodott, hogy a gyerek az egyfajta beruházás a jövőbe: felnőttkorig a szülő támogatja, hogy aztán megforduljon a tendencia, és ezáltal biztosítva legyenek az öregkori évek.

Érettségi után aztán két lehetőségem volt, elvileg: vagy a számítástechnikában próbálok elhelyezkedni, vagy a másik szakmámat hasznosítom, és valamiféle pénzügyi szakember leszek. Azt már akkor is tudtam, hogy a kettő együtt nem megy, mivel mindkét terület olyan sebességgel és alkalmanként olyan radikálisan változik/fejlődik, hogy bármelyiket választom, a másikat nem fogom tudni nyomon követni, és lemaradok. Végül az élet döntött helyettem: a tavaly meghalt nagybácsim felesége, aki addig anyám helyett anyám volt, megkérdezte a barátnője testvérét, hogy nem akadna-e számomra munka annak könyvelőirodájában. És akadt. Ezt talán lehet szerencsének nevezni, mert a könyvelői szakmában (is) ott a róka fogta csuka állapot: ahhoz, hogy elhelyezkedj, mérlegképes végzettség szükséges, de hogy azt megszerezhesd, több éves gyakorlat kell. Képesített könyvelő természetesen senkinek nem kell, csak mérlegképes, így nehéz a dolga annak, akinek nincs ismeretsége. Zárójelben jegyzem meg, hogy valahol örülök ennek a helyzetnek. Nem azért, mert féltem a helyemet a többi könyvelő-jelölttől, hanem mert egy időben fű-fa könyvelőnek állt, viszont a java része nem értett hozzá, és komoly károkat okozott a szakmának és az ügyfeleinek. Kellett ez a szabályozás, elvégre egy ügyvéd sem akaszthatja ki a tábláját a falra csak úgy, hogy ő akkor mostantól ügyvédkedne. Szóval lehet ezt szerencsének nevezni, de vegyük figyelembe, hogy ehhez én is kellettem. Mondhattam volna azt, hogy inkább magam keresnék állást, kevesellhettem volna a fizetést, akarhattam volna még pihenni pár hónapot az érettségi után, vagy mondhattam volna, hogy én mégis inkább a számítástechnika iránt érdeklődnék, de mégis igent mondtam. Így 1998. augusztusában, alig pár héttel az érettségi után elkezdtem dolgozni.

Hát az a munkahely nem volt egy leányálom. A Péterfy Kórház sarkán, egy belvárosi társasház földszintjén volt az iroda, egy temetkezési vállalkozó mellett. Az is megérne pár szót, de így is hosszú leszek, így arra inkább nem térek ki. Bár két lakás  összenyitása miatt az iroda egyszerre nézett az utcafrontra és a lépcsőházra, sosem volt rendes fény, sosem sütött be a nap. Viszont a falak salétromosak voltak, és állandóan hámlott a festék, a vakolat. Mindenem dohszagú lett. A kabátom, a ruháim, a hajam, mindenem. A főnök baromi fukar volt, állandóan levette a fűtést, örökké dolgoztatni akart, és sosem tett egyetlen pozitív gesztust sem a munkaerő megtartására vagy jutalmazására. Neki jó volt a magas szintű fluktuáció, mert mindig talált magának munkaerőt, aki olyan kevés pénzért is elment hozzá dolgozni. Ha nem így lett volna, én sem szerzem meg a mérlegképeshez a gyakorlatot. Abban az évben 19500 Ft volt a minimálbér, én pedig 20000 Ft-ot kerestem, aminek a felét hazaadtam. Máig nem tudom, hogyan voltam képes a maradékból megélni, miután dohányoztam, és bérletet is vettem. Cserébe viszont megtanultam a szakmát, méghozzá olyan szinten, ahogyan a velem egyidősek valószínűleg nem, a nálam fiatalabbaknak pedig soha nem is lesz esélyük. A főnök ugyanis nagyon nem értett a számítógépekhez, így könyvelőprogram is csak a kettős könyvviteles cégekre volt. Minden mást papíron kellett csinálni. Bérszámfejtés, pénztárkönyv, naplófőkönyv, lapozgatás, javítgatás, átvitel-áthozat, és akkor még a bevallásokat is papíron kellett beadni, és persze mindet két példányban kellett elkészíteni. Úristen, mennyit kellett írni... De az első munkanapomon többet tanultam, mint a suliban négy év alatt, aztán apránként egyre többet. Nem ÁFA-alany egyéni vállalkozó, aztán ÁFA-alany egyéni vállalkozó, majd nem ÁFÁ-s Bt., ÁFÁ-s Bt. és így tovább. Két év után sikeresen rávettem a főnököt, hogy vegyen egy olcsó egyszeres programot, és amikor ezt megtette, néhány nap alatt végeztem a havi munkával. Utána unatkoztam, és egyre jobban frusztrálni kezdett a tudat, hogy mennyire értelmetlen, nehézkes és körülményes ott minden, ráadásul esélyem sem volt arra, hogy valamivel többet keressek. Szerencsére jött a kötelező sorkatonai szolgálat, így volt egy kis pihenőidőm munkaügyileg.

Miután leszereltem, visszavártak a céghez, ami nem csoda, lévén a helyettesítőim felhalmozták a munkát és bénáztak. Akkor már eléggé foglalkoztatott a váltás gondolata, de amíg nem találtam jobbat (el sem kezdtem még keresni), ez is jobb volt a semminél. Kicsivel később azonban az akkori könyvelőtársam (aki most a tulajdonostársam az irodánkban) a váltás mellett döntött, és elkezdett keresgélni. Talált is egy irodát, ahova vezető könyvelőt kerestek, ő pedig bejelentette nálunk a felmondását. Ez azért is érdekes volt, mert őt még én tanítottam meg könyvelni, meg azért is, mert ő borzasztóan bátortalan ilyesmibe belevágni, de mégis elment. Viszont szólt, hogy ahova megy, ott kellene egy könyvelő is, én pedig elmentem egy interjúra, és felvettek. Szerencse? Egy kicsi biztosan van benne, de ha hozzáteszem, hogy az új főnök elméletileg elzárkózott attól, hogy férfi alkalmazottat vegyen föl (egy korábbi rossz tapasztalat miatt), a személyes beszélgetés után azonban mégis változtatott a nézőpontján, akkor egy kicsit csak van benne az én érdemeimből is.

2001. április -án tehát munkába álltam egy sokkal komolyabb irodában, az addigi fizetésem közel kétszereséért. A cégnek rögtön két telephelye is volt, és több mint 10 alkalmazottja, mindent gépesítettek, volt közösségi élet (névnapozások, karácsonyi buli, stb.), szóval sokkal jobb volt itt dolgozni. Az első héten ugyan kicsit meg voltam szeppenve, de nem nagyon foglalkozhattam a pszichémmel, mivel máris rám zúdult egy nagyon komoly feladat, átvenni az elődöm minden munkáját, mindössze 4 nap alatt. Az első napon ugyanis még egy szakmai kamara irdatlan anyagát kellett rögzíteni, és csak másnapra állt be a normál munkamenet. Négy napom volt megtanulni tizenakárhány cég dolgait és négy szoftver kezelését, majd alig pár héten belül jött az éves zárás próbatétele is, de jól vettem az akadályt. A fizetésem máris 25%-kal nőtt.

A következő években bebizonyítottam, hogy hűséges és megbízható alkalmazott vagyok. Az általam könyvelt cégek mennyisége a duplájára nőtt, mindig mindennel időben készen voltam, és bármilyen extra feladat adódott, mindig rám lehetett bízni. Számtalanszor kellett több évnyi anyagot visszamenőlegesen lekönyvelni, jó párszor pedig a szarból várat építeni, de megoldottam. Nem csoda, hogy amikor tanulmányi szerződés iránt érdeklődtem a főnökömtől, egyből rávágta, hogy finanszírozza a továbbképzésemet, és nem csoda, hogy bármikor alkalmazott elbocsájtására került sor (a már emlegetett hátrálás és leépülés miatt), az én nevem szóba sem került. Pedig az évek alatt a két irodából egy maradt, az alkalmazottak felének pedig mennie kellett, én viszont végig maradtam. Elvégeztem a mérlegképest, majd a tanulmányi szerződésben kikötött időt is letöltöttem, közben kétszer költöztünk (mindig Zuglóból Zuglóba), majd tavalyelőtt év végén eljött a pillanat, amikor ismét próbára került a talpraesettségem. Helytálltam akkor is és azóta is: az iroda elméletileg 24%-os gyakorlatilag 50%-os tulajdonosa vagyok, és már csak pár hónap, hogy ez ténylegesen is így legyen, és minden nehézség, kudarc és csalódás után is talpon van a cég, és most már valami nagyon nagy dolognak kell történnie, hogy tönkre menjünk.

Mindig is szerettem a munkámat (bár ennek szintje néha csökkent egy kicsit), de most, hogy magamnak kaparom a gesztenyét és nem másnak, még jobban szeretem. Sokszor panaszkodom, sokszor siránkozok, értetlenkedek vagy csalódok emberekben, sokszor lelkesedek és sokszor puffanok, de érzem, hogy amit teszek, magamért teszem. A magam alatt persze elég tág kört értek. Magamnak építek, menedzselek, tárgyalok, tervezek, és kurva jó. Könyvelni is jó, de egy cég vezetésével kombinálva minden nehézség ellenére is élvezetes. Ráadásul ezzel a töréssel (karrierbeli ugrással) megint egy csomó új, megtapasztalandó dolog vár(t) rám, amiktől előzetesen mindig egy kicsit félek, de aztán ha megléptem, mindig egy kicsit magabiztosabb leszek tőle. Most még csak egy nyakkendős könyvelő vagyok, de napról-napra tapasztalok, és nem kell sok idő, hogy egy öltönyös üzletember legyek.

Most pedig iszom egy pohár pezsgőt, ünneplés címén.

Történt pár dolog a héten. Pár olyan dolog, ami az eddig függőben levő ügyeimet — ha csak egy kicsit is — továbblendítette.

Kedden például megjött a közjegyzőtől a hagyatékátadó végzés, amit már jó ideje vártam. A nagybácsim ugye január elején halt meg, a hagyatéki tárgyalás május elején volt, azóta pedig semmi nem történt az ügyben. Na jó, annyi volt, hogy egyszer odatelefonáltam, hogy jogerős-e már a dolog. Akkor elhajtottak, hogy nem, még nem az, de felírják a nevem, és ha majd az lesz, nekem is küldenek értesítést (holott nem kellene). Ez volt vagy két hónapja, de levél sehol. Gondoltam, még megvárom az augusztus végét, mert biztos ítélkezési szünet van náluk is, aztán pedig újra telefonálok, hátha mégsem írtak fel semmit, az ügy meg megy tovább a maga medrében, nélkülem. Erre szerencsére nem volt szükség.

Kedd este találtam meg a postaládámban az értesítőt, és szerda reggelig izgulhattam, hogy mi lehet benne. Mivel a fecnin az szerepelt, hogy "HÁV+Díj", még egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy esetleg mégis én örököltem, merthogy miféle díjat kell nekem a közjegyző felé kifizetni, ha nem én vagyok az örökös? Azért tudatosan nem éltem bele magam a dologba, és milyen jól tettem! Másnap reggel ugyanis kiderült, hogy ez egy szimpla hagyatékátadó végzés, amiben leírják, hogy a magyar állam örökölt, és elfogadja a hitelezői igényem a temetési költségekkel kapcsolatban. Azért örökölt ő, mert a szóbeli végrendeletet nem fogadta el. Nem lepődtem meg, elvégre eddig is ez volt az állapot. Még aznap felhívtam a Magyar Államkincstárt, hogy van-e értelme máris elmenni hozzájuk, vagy várjak még az ügyintézéssel 8 vagy 15 napot. Az ügyintéző nagyon kedves volt, és felvilágosított, hogy ehhez nekik semmi közük, merthogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. az illetékes az ügyben, és valóban, a levélben is az szerepelt. Ismét égtem egyet, és megköszöntem a segítségét (az első égés az volt, amikor a levélen mindent megtaláltam, csak azt nem, hogy ki örökölt. Aztán rájöttem, hogy meg kellene fordítani az első oldalt, merthogy azon volt a hiányolt rész...).

Csütörtök reggel felkerekedtem, hogy elmenjek a Pozsonyi utca 56-ba, ahol az MNV Zrt. főhadiszállása van. Ez szerepelt a levélben is. A neten megnéztem, hogy hol található, és azt találtam, hogy a Nyugati és a Lehel tér között, a Nyugatihoz közelebb. Mondom, azért inkább a Lehelig metrózom, elvégre minek menjek el a Szent István körútig, ha aztán visszafelé kell gyalogolnom? A Lehel térnél tehát besétáltam a Csanády utcán, el a Pannónia utcáig, azon befordultam, és elsétáltam a Balzac utcáig, ahonnan ki a Duna-partig, a Pozsonyi utcába. Akkor eszméltem, hogy az már a 20-onixes számozás, és éppen arra növekszik, amerről jöttem. Ok, égés három. Gyalogoltam vagy fél kilométert visszafelé, aztán megláttam a nemzetiszín zászlókat. Odamegyek a bejárathoz, az meg mindenféle szakszervezetekkel volt kitáblázva. Éppen amikor ráraboltam a kilincsre, észrevettem egy papírt az ajtón: "Az MNV Zrt. bejárata a Duna felőli oldalon található". Megkerültem hát az épületet, majd bementem.

Odabent szinte senki nem volt, szóval egyáltalán nem éreztem magam egy hivatalban. A recepcióssal beszélgető biztonsági őrt megkérdeztem, merre van az ügyfélszolgálat, mire elmondta, hogy a bejárat másik oldalán az első ajtó mögött. Odamegyek, és azt találom, hogy egy 3x4 méteres lukban egy szem öreglány ücsörög. Ez volt az ügyfélszolgálat. Előadtam a bajom, mire felvilágosított, hogy a területi igazgatóságra kellett volna mennem, ami a Szekszárdi utca 19-25-ben van. Menjek el az Árpád-hídig, ott szálljak fel a 120-asra, és pár megálló alatt ott is vagyok. Egyébként nagyon kedves és készséges volt. Kisétáltam, aztán elindultam egyenesen a metró felé, és lőn, éppen a Lehel térnél lyukadtam ki. Magyarul, ha odafelé nem balra indulok el, és gyalogolok 1 km-t, hanem jobbra, akkor 50 méter lett volna a táv...Égés +1.

Úgy döntöttem, nem teszek aznap még egy utat, hanem inkább ma megyek, otthonról úgyis közelebb van a Szekszárdi utca. Mivel ez a hely kb. a pusztában van, elég nehezen találtam meg, és ez is inkább egy autószerelő műhely udvarához hasonlít, mintsem egy ügyfélszolgálathoz. A portás alig akart beengedni, és amikor bejutottam, akkor is a rossz irodába vezényelt, de az ottaniak már jó helyre irányítottak. A részletek helyett a lényeget írom: várhatok még a pénzemre, ki tudja meddig, és az ingóságok közül sem tudom, mikor hozhatom el a személyes holmikat. Mindezt azért, mert ők még nem kaptak jogerős végzést, de ha megkapják, még akkor is meg kell várni, amíg az állam tulajdonába kerül az ingatlan. Vértezzem fel magam türelemmel, mert olyan ügyük is van, ami már 3 éve húzódik. A bankszámlaszámomat azért leadtam, és az elérhetőségeimet is, hátha tényleg felhívnak a lakás felnyitásának időpontjával kapcsolatban. Erről ennyit.

Pedig jól jött volna a pénz, hiszen az új gépre kiadott közel 100 ezer teljesen leszívta a tartalékaimat, pontosabban a sulira és az októberi adóra szánt 'nem nyúlunk hozzá, de ha kell valamire, akkor ott van' pénzösszeget. A temetési pénz ugye tolódik, a volt főnökömmel szembeni tartozásra pedig úgy tűnik keresztet vethetek, nekem viszont még 340 ezret elő kellene teremtenem novemberig. Imádom ezt az állapotot... Részben ezért, részben más okokból kifolyólag tegnap postára adtam az aktuális félév passziválására vonatkozó kérelmemet. Mert nem tudok kifizetni 116 ezret. Mert nem lesz időm szakdolgozat írására sem. Ez van, el kell ismernem, hogy nem fog menni, hiszen rengeteg sok egyéb ügyet kell még az ősszel letudnom. Marad a tavasz, vagy ki tudja...

Aztán a húgom kérdésében is többet tudok: jövő hét végén költözik hozzám. Reméltem, hogy anyám meggondolja magát, és figyelembe veszi egy korábbi beszélgetés közben elejtett ellenérveimet, de ez most nem jött be. Kérdeztem, hogy mégis, meddig lesz ez az állapot, mire azt felelte, hogy amíg én valamire hivatkozva azt nem mondom, hogy most már ne. Mondjuk — neadjisten — megnősülök. Hát persze, megnősülök. Az életem ezzel akkor is újabb stádiumba lép, ha elmarad az előbújás (bár nem hiszem, hogy megúszom), de ezt már ragoztam eleget.

Szóval mindenben egy kicsit előrébb járok, de még mindig messze a céltól. Várunk tovább, aztán meglátjuk, mi lesz.

(Ja, és a várt üzlet esetében is rákérdeztem, hogy mi van. Azt válaszolták, hogy még nem döntöttek, de majd jelentkeznek, merthogy most fennforgás van náluk, és lehet, hogy tolódik a dolog. Ebben az esetben a biztos rossz azért rosszabb válasz lett volna, így viszont még mindig reménykedhetünk, hogy egy csapásra kikerülünk a szarból.)

Avagy: mire rossz az állandó "majd holnap"-ozás?

Félévenként visszatérő téma nálam, hogy kritikus állapotok keletkeznek az egyetemi félévem zárása kapcsán, és emiatt kapkodok, pánikolok. Most is. Többszörösen sikerült felhalmoznom a szart, és ez már lavina jellegű, hiszen az előző félév(ek)ről is sikerült egy pár dolgot áthurcolnom mostanra, ami az aktuálisakkal együtt kezd agyonnyomni. Megérdemlem. Vagy nem?

Kezdődik ugye ott, hogy holnapra meg kellene írnom a szakdolgozatom egy fejezetét, mert az egyik gyakjegyes tárgyam beadandója az. Gondolom, senki sem lepődik meg azon, hogy ebből egyetlen leütés sincs kész, és holnapra nem is lesz, de még jövő hét szombatra sem. Külön csavar, hogy a nagy eszemmel egészen tegnapig meg voltam arról győződve, hogy az utolsó előadási nap (és ezzel együtt ennek a beadandónak a határideje is) 18-a. Az egy cseppet sem zavart, hogy az péntekre esik, tehát nem is lehetne, de hát ilyen felkészült vagyok...Aztán amikor ezt megtudtam, meghökkentem, majd megvontam a vállam: kész lesz, amikor kész lesz. Ez viszont tegnap volt, és ha akkor laza is voltam, mára sokkal inkább frusztrál a tudat.

Folytatódik aztán ott, hogy egy másik tárgyból a szakdolgozatomban használt módszertant kellene feszegetnem, ami — meglepő módon — szintén nincsen kész. Hetek, sőt hónapok óta mondogatom magamnak, hogy össze kéne már írni azokat az interjúkérdéseket, de még mindig nem jutottam odáig. Pedig vagy 30 emberrel le is kellene kérdeznem őket, hogy legyen miből diplomamunkát írni, de még addig sem jutottam el, hogy nagyjából összeszedjem őket. Nem volna nagy feladat, csak neki kellene ülni, aztán a gyakjegy megszerzéséhez egy kicsit boncolgatni a hogyanokat meg a miérteket, de ez sem lesz a jövő hétre kész.

Merthogy tavaly nem vizsgáztam le egy harmadik tárgyból. Írásbelire készültem akkor (mert mindenkinek az volt), de az utolsó pillanatban a tanár kitalálta, hogy szóbeliztet, én pedig azt nem vállaltam be. Most a tárgyat áthurcibáltam a 9. félévre — pedig ha ez nem lenne, nem is volna vizsgám egy darab sem, — azt is jövő hét csütörtökön terveztem letenni. Aztán rájöttem, hogy ez mégsem jó ötlet, mert kevés az idő felkészülni (érted, fél év kevés volt...), de amikor át akartam tenni egy későbbi időpontra, kiguvadt szemmel vettem tudomásul, hogy minden más időpont betelt. Nincs tehát apelláta, csütörtökön irány a vágóhíd.

Mivel azonban ezt az okosságot kell tanulnom, nem tudom csinálni azt a két másikat, majd csak utána, de akkor azok már esetleg későn kerülnének sorra, és vihetem át őket az utolsó félévemre, ami azért annyira nem volna jó.

De ha ezt mindet le is tudnám időben, akkor még szólnom kell odabe', hogy 3, hajdan felvett, de nem teljesített gyakorlati jegyes tárgyamat hirdessék meg újra (hogy az uccsó félévben szívhassak velük), kellene írnom tizenöt oldalnyi beszámolót egy nem teljesített gyakorlatról, egy öt oldalasat egy teljesítettről, majd neki kellene állnom a szakdogának. Könyvtárazás, jegyzetelés, interjúzás önként jelentkező melegekkel, fogalmazás, stb.

Közben persze azt a bizonyos netes játékot is szerkesztgetnem kellene, a munkámat végezni, jelentkezőket felhívni, találkozókat megbeszélni velük, honlapot átszerkeszteni, stb. Azt sem tudom már, mi mindent kellene csinálni, de eddig nem éreztem azt, hogy sok lenne. Most viszont nagyon. Kezdődik az idegösszeomlás.

Tudom, én tehetek róla. "Majd holnap", "majd a hétvégén", "majd este", stb. Ebből ez következik. Igen, lusta vagyok, de hogyne lennék lusta, amikor állandóan fáradtnak érzem magam? Ha ezt a sok dolgot mind időben csinálnám, egyszerűen semmi másra nem maradna időm. Sem elmenni egy moziba, sem a Ricsire, sem a macskámra, semmire. Ha meg mégis volna egy kis időm haladni a dolgaimmal, akkor meg a fejem fáj, rosszul vagyok a fáradtságtól, főzni kell, vagy tudomisén. Hibás vagyok, de nem annyira,  — hacsak nem abban, hogy túl sokat vállaltam.

Most abban reménykedem, hogy az ünnepek alatt-között nagy mennyiséget tudok ezekből letörleszteni, aztán májustól meg totál felszabadulok, és sokkal több szabadidőm lesz. Csak jöjjön már az a május...

Unalmas a cím, — majdnem olyan, mint életem mostani időszaka, — de jobbat nem tudok. Azaz unalmas egyáltalán? Nem éppen csak azért kellett egy kis szünet, mert a sok izgalomtól besokalltam? Mindjárt kiderül.

November 27. Péntek

Reggel keltem, ahogy szoktam, — kicsivel Ricsi után, aki suliba indult — és bár tudtam, hogy este jelenésem lesz, nem éreztem úgy, hogy bármit is máshogy kellene csinálnom, mint egyébként. Elvégre a testvérem szalagavatója nem olyan nagy dolog... Bementem szépen dolgozni, közöltem, hogy csak du. 2-ig leszek, aztán nekiláttam a melónak. Éppen úgy, mint bármelyik napon. Ebédkor kérdezi a kolléganőm, csak úgy mellesleg, hogy "És akkor előtte hazamész?". Párbeszéd:

— Minek mennék haza?

— Így mész a szalagavatóra?

— Mé' nem az én szalagavatóm lesz, meg nem is akarok túlöltözött lenni.

A bogár azért a fülembe került, és pillanatokon belül már magam előtt is égni kezdtem. Hogy lehetek ennyire zakkant? A testvérem életének egyik legfontosabb pillanata következik, én meg beállítanék munkásruhában, micsoda egy tré dolog lett volna már... Még szerencse, hogy a kolléganő firtatgatott, mert így még volt időm hazaszaladni, hogy átöltözzek. Igaz, így egy órával korábban kellett felpattannom, mint azt eredetileg terveztem, de hát mit számit? Otthon felkaptam egy inget, zakót, meg egy alkalmi cipőt (farmer maradt), aztán igyekvés a buszhoz, mert lényegében az egész család rám várt.

Már előre rettegtem, hogy majd terülj-asztalkám fogad, körülötte pedig a nagypapa, aki majd jól szétcsámcsogja a légteret, amitől én meg hisztérikus rohamokban török ki, de ez szerencsére elmaradt. Se asztalkám, se papa, hanem rögtön rohanás a szomszéd városba, hogy helyünk is legyen, meg a húgom is odaérjen egy órával korábban. Egy órát ücsöröghettünk beszélgetve, meg az embereket figyelve, ami utóbbi rám igen káros hatással van. A nézőtér elejére sikerült befészkelnünk magunkat, de azért még előttünk is ültek páran, főleg fiatalok. Megfigyeltem egyrészt, milyen jóképű magyar srácok vannak manapság, másrészt elgondolkodtam, mennyire beszűkült lehet némelyik fiatal életvilága, ha minden arra járó lány rögtön úgy összehasonlítja és megtárgyalja egymás műkörmét, mint ahogy azt előttem tették az ottaniak. Nem tudtam nem eszembe idézni az Amerikai psycho ominózus, névjegykártyás jelenetét. A tinci-tánci lement, duplán is, az agyvizem felment, triplán in (a mögöttem rendetlenkedő kiscsávótól, amiből mindig kifogok legalább egyet), az egész nem volt több szolid 3,5 óránál. Nekik bezzeg multimédiás rendezvényük volt, nem úgy, mint anno nekünk, de hát aki még a XX. században érettségizett...

Fél 10-kor már igencsak sajgott a picsám a sok üléstől, a mehetnékem pedig a tetőfokára hágott. Másnap iskola! A húgomnak azonban még jelenése volt itt-ott, osztálykép, miegyéb, meg aztán még a pasijával is smárolkozni kellett (akivel mellesleg egy "Szia!" formájában megdupláztam az eddig lefolytatott társalgások időtartamát), de semmi esetre sem hagyhattuk ott, mivel az a környék nem biztonságos egy 18 éves, a puszta megjelenésével szíveket törő kis nőnek. Ááh, nem a kaszával átdöfködős, boltosokat megrugdalós, benzinkútról fizetés nélkül elhajtós, minden magyar nőt lekurvázós, stb. cigányok miatt, hogy is gondolhattok ilyet? Rasszisták!

Olyan 10 órakor azért sikerült mindnyájunknak bezsúfolódni a kocsiba, és este 11-kor már otthon is voltam. Fürdés, levelek elolvasása, kaja, némi autentikus párkapcsolati lét (beszélgetés), majd éjjel 1-kor alvás.

November 28. Szombat

Amikor a telefonom 5:40-kor ébreszteni kezdett, nem igazán fogtam fel, mi történik,  de annyit azért tudtam, hogy ha azt az ominózus gombot nyomom le, akkor menthetetlenül elalszom. Ilyenkor csak úgy beletenyerelek a gombokba, aztán 5 perc múlva megint, és csak újabb 5 perc után nyomom le az ébresztést végleg, amikor már tudom, hogy nem fogok elaludni. A reggeli procedúra után a felkelő nap már a Pólus mellett talált, ahova én éppen időben értem, nem úgy mint az, aki lekocsikázott engem és társaimat az egyetemre. Így aztán nyugodtan aludhattam volna még 20 percet, de sebaj — gondolatm akkor — majd a kocsiban...helyett lófasz, mert középre sikerült csak ülnöm, ott meg nem tudok aludni. Nincs minek nekitámasztani a fejem, mert mellettem ülnek, hátrafelé meg kitörne a gigám, ráadásul a tarajam is elromlódna.

Jegybeírás miatt semmiképpen nem úszhattam meg ezt a napot, másrészt pedig gyakjegyes előadás volt, én pedig igyekszem ezeket a helyszínen letudni, hogy ne kelljen beadandókat szerkesztenem. Délelőtt kicsit meglepődtem, amikor a jegybeírós tanárnő azért kérdezgetett párat élőben is (szakpolitikák kapcsolata a foglalkoztatáspolitikával, stb.), én pedig — mivel nem készültem fel ilyetén zaklatásra — megszeppenve válaszoltam helyeseket. Az aktuális előadás során megtudtam, hogy altruista-barátkozós szerető vagyok (a 6 típusból kettő kombinációja), meg még pár érdekes dolgot, ebédeltem, aztán a csoporttársak kb. felével átvonultunk egy helyi étterembe. A 9. félév vége felé közeledve már elég aktuális volt egy ilyen. Jól éreztem magam, még úgy is, hogy pont olyanok mellé kerültem, akik politikailag/világnézetileg nem éppen velem egy oldalon állnak. Egyikük ráadásul vélhetőleg magától is rájött, mi velem a helyzet, és rendszeresen kóstolgat, bár én ezt egyáltalán nem veszem fel, 4 feles pálinka elfogyasztása után meg különben is beleszartam (akkor). Visszafelé megint nem aludtam a kocsiban, hanem inkább ömlött belőlem a szó, de még este 9 után is pörögtem...aztán egyszerre csak rám tört a totál-kóma.

November 29. vasárnap

Már szombat estére is mozi volt betervezve, de abból semmi nem lett. Vasárnapra ez lett volna az egyetlen kötelező program, ehelyett ki sem mozdultunk a lakásból. Pontosabban én nem, mert Ricsi volt olyan jó, és leszaladt vásárolni, igaz, én meg egy csomót takarítottam. Az a röhej, hogy akármilyen álmos voltam előzőleg, reggel 9-kor akkor is fel kellett kelnem, mert nem bírtam tovább aludni. Pihent ettől nem lettem, ezért késő délután megint húnytam egyet, és még ez sem volt elég, így este olyan kómásan-ingerülten feküdtem le aludni, hogy meg is bántottam a páromat, aki még ennyi idő után sem szokta meg a kimerüléskori goromba stílusomat.

November 30. hétfő

Így aztán másnap reggel máris a "különben sem beszélek veled" szituációban találtam magam. Nem volt persze olyan szigorú a helyzet — mondom én. Ez a nap arról szólt, hogy nem szólt semmiről, például moziba sem mentünk (majd ma), nem is takarítottam, de még csak nem is főztem semmit. Viszont végre megnéztük újra a Gyűrűk ura II. részét, mert ennyi idő után már illett visszaadnom az eredeti tulajdonosának, közben pedig egy csomót haladtam a kirakómmal, ami vélhetőleg ennek ellenére sem fog elkészülni év végéig, pedig úgy szerettem volna. Ja, és még annyit csináltam, hogy kerestem egy buzis háttérképet az otthoni gépemre, ami tök sokáig tartott, mert nem találtam meg azt a tuti kis blogot, ami gyakorlatilag csakis ilyenekből áll(t). Amint ma hazaérek (úgy 11 óra felé...), be is rakom illusztrációnak. Mellesleg nem kerüli el a figyelmemet a tény, hogy ez megint egy újabb lépés a lebukás/kellemetlen szituációk felé. Gyengül az éberségem...

Na, mára ennyit.

A körülmények összejátszása miatt kénytelen vagyok a tábori beszámoló befejező része elé megint beszúrni valamit, méghozzá ezt a rövidke írást — jobb híján. Mivel kiesett egy hét a munkámból, a nemzeti ünnep meg a határidőt skalpolja meg kissé, nincs időm blogot írni a munkaidőben. Ha meg már hazamentem, az életemet kell élnem (sok teendővel). Hangsúlyozom, hogy nem az új blog indulása tehet a bejegyzések apránkénti ritkulásáról, mert az alig vesz el egy kis időt, egyszerűen csak így jön össze. Blogot sem olvastam péntek óta, pedig Iguazunál is van egy bejegyzés, amire még kimerítő választ szeretnék írni (a belepillantáskor elolvasott 2-3 mondat is litániákra ösztönöz), szóval a Két világ közt extra ott lesz olvasható — mivel éppen arról a rendezvényről írt, amiről én már 3 bejegyzést is szerkesztettem (csak hogy tiszta legyen mindenkinek). De no para, legkésőbb jövő hétre mindent bepótolok, írással, olvasással együtt. Addig viszont néhány rövid bekezdésben a jelenlegi életemről:

Munka: mint írtam, van. Nem sok, csak kevés rá az idő. A főnököm persze azt hangoztatja, hogy mi most le vagyunk terhelve, de ez csak azért van így, mert túl sok hajdan elmaradt dolgot kell mások után pótolnunk, túl sok visszamenőleges könyvelést kell elkészítenünk, túl sok szart kell javítanunk, és túl sok végelszámolást kell végigvinnünk (ez utóbbi a legszarabb és legtragikusabb). Külön öröm, hogy a jelenleg kisgyerekkel otthon levő ex-kolléganőnk (aki mellesleg a főnököm barátnéja, és ez itt a lényeg) vissza szeretne térni, ami alaposan felborítaná a jelenleg kialakult struktúrákat. Akár irodavezetőnek jönne vissza, akár könyvelőnek, akár titkárnőnek, valaki munkája mindenképpen feleslegessé válna (mivel ezek mindegyike el van éppen látva), és ebből az következik, hogya kirúgástól való félelem nyalássá/taposássá fog lényegülni. Ó, beh szép jövőnek nézünk elébe.

Iskola: talán meglepő, hogy már most ilyenről írok, hiszen még hol van a következő félév, de az előkészületek alatt máris szembesültem pár említésre méltó dologgal. Például azzal, hogy a tandíjat megdobták vagy 20%-kal (pedig elvileg nem is ÁFÁ-s), lehet kitermelni, fasza. Ezúttal azért igyekszem még időben eljuttatni az iskola számlájára, bár a többi várható kiadásommal együtt ez ismét bűvészkedést jelent majd. Nem érdekel, de akkor is veszek magamnak pár rongyot, mivel vétek lenne nem kihasználni a szezonvégi leértékeléseket és a csődök okozta végkiárusításokat (és ez most felnőtt emberhez nem feltétlenül méltó kijelentés volt a részemről).

A másik, hogy utánajárás nélkül is megoldódni látszik az elkummantott tárgyaim kérdése, azaz ha szólok, simán meghirdetik péládul azt a tárgyat, amiből végül nem volt lelkierőm dolgozatot készíteni. Csak éppen szólni kell, ami megint növeli a tennivalóim listáját, ahogy az is, hogy hamarosan konzulenst kell választani a szakdolgozatomhoz. A választható témák listája már fent van az intézményi honlapon (tanarankénti bontásban), csak éppen — nyilván — egyik sem fedi az általam elképzelteket. Bár például politikai szociológiából van egykét fasza, rendszerváltozással kapcsolatos téma (amikhez viszont tartalomelemzéseket kellene csinálnom, szóval a módszertani rész nagyon behatárolt lenne, és baromi munkás is), én azért maradnék a homoszexuálisok 'népvándorlását' taglaló diplomamunkánál. Egyelőre ennek sincs akadálya, mivel településszociológia tanárnőm is 'hirdetett' "a hallgatóval történő egyéni megbeszélés alapján" című szakdolgozati témát, és ez a témakör éppen hozzá tartozik. Sőt, még ő maga mondta, hogy a legszerencsésebb olyan feladatot vállalni, ami úgymond nem rutin, vagyis a bizottság talán érdekesnek is találja. Hát ez olyan lesz. Csak éppen ez a tanárnő volt, aki miatt fél évet csúszott két gyakorlatom (és így a többi 5 is), mert baszott reagálni egy megkeresésemre — közben pedig kicsúsztunk a határidőből, — így már előre tartok a kapcsolatfelvételtől. 

Macska: csak mellesleg említem meg, hogy letörte az egyik felső szemfogát. Majd' a fele hiányzik, és jó csorba lett. Hogy mikor csinálta, — egyáltalán hol csinálta? — azt nem tudom, de nem úgy néz ki, mint akit marhára meghatna a dolog. Tudja valaki esetleg, hogy visszanő-e? Jó, nem rágcsáló, de hátha...

Pénzügy: mint írtam vár rám egy nagyobb tétel, az esedékes tandíj kifizetése. Aztán októberben megint nagyobb összegű adót kell fizetnem, amire már most nem árt gondolni, év végén meg meg kéne bulizni, hogy előre kiállítsak egy nagyobb összegű számlát, ami után így csak 25% EVÁ-t fizetnék a soha nem látott mértékű adócsökkentés során 30%-ra emelt helyett. Így viszont nemigen lesz karácsonyozás...de ez még a jövő zenéje. Mivel a Vízművek azzal fenyegetőzik, hogy szerződést bont, ha nem cseréltetem le a vízóráimat hitelesekre, ezt is kénytelen leszek megfinanszírozni. Más kérdés, hogy a vízóra azért kell, hogy a szolgáltató megállapíthassa, mennyit kell az ügyfeleinek fizetni, de akkor azt miért az utóbbiaknak kell állandóan cserélgetni? Na és persze ott vannak a fogaim, és ha azt akarom, hogy ott is maradjanak, akkor azokra is egy csomó pénzt kell majd költenem. Meg aztán rágnék már a bal oldalon is, mielőtt még állkapocs-deformációt szerzek magamnak... Kezelés, röntgen, korona (korona?) meg ki tudja még, mi minden.

Jó, nem panaszkodomm mert úgy néz ki, ezekre még telleni fog, bár ha hozzáveszem, hogy a pénzügyminisztériumi regisztráció, majd a kötelező továbbképzés, aztán meg a német nyelvtanfolyam is egy halom extra kiadást fog jelenteni...

Meglássuk, mi lesz. Egyelőre nemzeti ünnep, négy napos hétvége, rendőrattak a Hősök terén, Madonna-koncert, plusz ami adódik, aztán majd visszatérünk ezekre.

... egy apró szegmensét, ami azért annyira nem örvendeztet meg, mint ahogy azt elsőre gondoltam volna.

Amikor ugyanis beiratkoztam az egyetemre, és először jártam Magyarország legnagyobb putrijában, volt egy pillanat, amikor megcsapott a tudat, hogy "Basszus, én egyetemista lettem!", de aztán rögtön jött a keserű érzés, hogy sosem lehetek olyan igazi egyetemista. Örültem persze, és izgatott is voltam meg büszke magamra, amiért 7 év után, a magam erejéből értem el, hogy a felsőoktatásban tanulhassak, de az a kis hiány azért ott volt.

Mert milyen is az az autentikus egyetemista lét? Nem tudom, hiszen addig is csak beszámolókból volt képem róla, de a mások által elmondottak sosem egyenértékűek az adott dolog személyes megélésével. A sorkatonai szolgálatról szóló sztorik is — amennyiben egyáltalán igazak — mindig csak valamilyen különleges esetet taglalnak, miközben két ilyen különleges eset között ott az a rengeteg teljesen kommersz módon eltöltött idő, amiről nem szól a fáma. Azt meg kell tapasztalni, hogy tudjuk, miről van szó. A beszámolók alapján azonban az egyetemistának levéshez nálam hozzá tartozna a nappalisság, a kollégistaság, a későn lefekvés, a bandázás, a közös zuhanyzó, a hangoskodó szomszédok, a későn ébredés (majd futás előadásra), a pizza meg a zsömle-felvágott, a piázások, a másnaposan vizsgázás, az elcseszett idő miatt tologatott vizsgaidőpont, a bukta miatt halasztott tárgyak. Valami ilyesmi. Ez az, amit én már nem élhetek meg, hiszen még ha volna is pénzem nappalisként létezni, öreg vagyok már a 19-20 éves társasághoz, szóval ez visszavonhatatlanul és megismételhetetlenül elúszott. 

Nekem a munka melletti munka mellett való tanulás maradt, a Miskolcra utazgatás drága pénzért és sokáig, a maradék szabadidőm tanulásra fordítása (helyetti aggódás, hogy tanulni kéne), a beadandók szintén szabadidőben való készítése, az utazás közbeni tankönyv olvasás, és más, csupa kellemetlen tényező. Kezdek is belefáradni, főleg, hogy mintha kezdene egy kicsit bezsúfolódni a baj. 

Pedig ha visszaemlékszem az általános iskolás időkre, egészen más volt a helyzet. Jó, tanulni sosem szerettem, de mivel alapvetően eleve túlképzetten kerültem iskolába, sokáig elvoltam a hozott tudásból, és nemigen kellett tanulnom. Később aztán meglódult volna lefelé az az eredmény, de apám "nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz, de azért most szobafogság" felfogása kilendített a gödörből. Így aztán egészen középiskola végéig 4.0 fölötti átlagot produkáltam, és ehhez elég volt az írásbeli házik elkészítésén felül napi 15-20 perc, meg néhány eltiltás, amikor mondjuk 3-asra sikeredett valamelyik dogám. Tanulmányi szempontból ez mindenképpen hasznos volt, viszont ha a stresszt nézzük, akkor semmiképpen sem. Ráért volna a non-stop idegeskedés, ha már dolgozni járok. Az érettségi volt az első olyan megmérettetés, amire nagyon sokat készültem. A beszámolók (és a tanarak hozzáállása alapján) valami nagyon nehéz és nagyon fontos fordulópontnak gondoltam. "Ha itt elbuksz (márpedig könnyű elbukni), az egész életednek lőttek". Valószínűleg ez így is van, ezért mindenki tanul rá, mint a güzü, utólag aztán éppen azért nyilatkozik róla úgy, mint valami marha könnyű dologról, mert alaposan felkészült rá, és így tényleg könnyű volt.

Nos, én is készültem rá. Sokat, például kidolgoztam a tételeket, ami azóta sem fordult velem elő. Hónapokkal korábban nekiláttam ennek, de még így is kevés volt az idő, talán azért, mert én mindig igyekszem élni is a kötelező feladatok mellett. Kicsit ebből, kicsit abból. Mi értelme van bármi előre mutató dolognak, ha közben feláldozom érte a jelent? Ennek ellenére nem sikerült rosszul az érettségi, elvégre csak a törim lett 3-as, vélhetőleg éppen azért, mert erre már nem jutott rendesen időm. 

Jött pár év kihagyás, hiszen például a szüleim már középiskolás koromban a tudomásomra hozták, hogy érettségi után már nem óhajtják fizetni a tanulmányaimat, sőt, igazából arra számítanak, hogy majd hozzájárulok a közös kasszához (amiből nekem szinte semmi nem jutott, de ez egy másik történet), de akkor ez nem is hiányzott. Várt a nagybetűs élet, én pedig mindent akartam, csak iskolába járni nem. Pár év munka, és a sorkatonai szolgálat után azonban jött az ihlet és a szelíd terelgetés, hogy elkéne végezni egy mérlegképes könyvelői tanfolyamot, hogy papírom is legyen a tudásomról. A főnököm tanulmányi szerződést ajánlott (ami büszkeséggel töltött el, hiszen ez az jelentette, hogy a munkám olyannyira megfelelő, hogy további 4 évet számít rá), a nagyanyám pedig kinézett nekem egy iskolát Újpesten.

Nehéz volt, méghozzá nem is kicsit. A legkönnyebb vizsgámra többet kellett készülni, mint az egyetem bármelyik vizsgájára, beleértve a szigorlatokat is, és így is előfordult, hogy valaminek kétszer kellett nekimennem, mert elsőre nem sikerült. A legnehezebb az volt, hogy külön kellett választanom a gyakorlati tudást az elméletitől, mivel a kettő nem egyezett. Nagyon nem. A végén pedig különösen megszenvedtem, mivel az utolsó vizsgáim csak kicsivel az első egyetemi vizsgaidőszak előttre estek, így párhuzamosan kellett tanulnom, és akkor még azt gondoltam, a felsőoktatásban igen komoly teljesítményt kell nyújtani. Ma már tudom, hogy nem (mondhatni lófaszt). 

Itt jöttem össze a hajdani barátnőmmel is, aki a suli vége előtt eltökélte, hogy tovább megy, és vett magának egy felsőoktatási felvételi tájékoztató könyvet, amibe egyszer én is belelapoztam. Eljátszottam a gondolattal, hogy én is tanulhatnék még, de eltökélt nem voltam. Azt nézegettem, ha mondjuk levelezőn végeznék politológiát, akkor mennyibe kerülne, mi kellene a felvételihez, és hova járhatnék helyileg. Miskolcon és Pécsett láttam ilyen szakokat, de töri érettségi kellett a pontokhoz, ami nekem nem sikerült jól, ráadásul a tantárgyak nevei baromi ijesztőnek tűntek. A gondolat azonban már ott fészkelt az agyamban, ezért amikor megláttam a szociológiát, már sejtettem, hogy beadom a szükséges papírokat. Csak ide és csak erre jelentkeztem, de az eredményeim alapján pedig akár kétszeresen is felvettek volna. Ad hoc módon döntöttem tehát, vagy mondhatnám, hogy ismét a 979 féle billiárd-taktikát alkalmaztam: megy, ahova megy. A továbbiak ugyanebben a szellemiségben folytak.

Sosem foglalkoztam azzal, mit kell csinálni. Amit mondtak, megcsináltam, amit meg kellett tanulni, megtanultam. Közben szépen lassan rájöttem, hogy a vizsgadrukk itt hülyeség, mivel semmi értelme, és míg korábban már hónapokkal a vizsgák előtt a tankönyveket olvasgattam, addig mára jó, ha egy-két nappal előtte állok csak neki az intenzívebb tanulásnak. Sőt, már akkor sem. Még egy dolog történt, mégpedig, hogy közben belefáradtam az egészbe. Már nem vagyok lelkes, és csak azt a pillanatot várom, amikor végre véget ér az egész. Az említett taktikának pedig meglett a kára is: nem férek bele majd az időbe. Hiányoznak gyakorlataim, azaz ha most ezt a kettőt letudom, még mindig 5 marad két félévre, és a második nyelvvizsgával sem tartok sehol. Az örökös halogatás következtében ez is elúszni látszik, ahogy az idén egy gyakorlati tárgy beadandóját sem csináltam meg. Nem volt hozzá lelkierőm. Mi lesz majd a diplomamunkával? Belegondolni sem merek.

És, hogy egyszer a bejegyzésnek is a végére érjek, elárulom, hogy a pénteki vizsgáim közül az első csak elégségesre sikeredett, ami botrány, mivel ilyen csak kétszer fordult eddig elő (azok is botrányosak), a másik vizsgára pedig be sem mentem. Igaz, hogy szóbeli volt meghirdetve, de eddig minden korábbi időpontban teszt volt, amire ugyan szintén nem tanultam eleget, de legalább az autóban (Miskolc felé) faszántosan felkészültünk az utastársaimmal. Még 5-ös is lehetett volna, ha végül nem lesz mégis szóbeli. 50 ember lett volna, így talán míg most is ott ülnék, méghozzá azzal a tudattal, hogy úgysem sikerül. Egy tesztre talán felkészültem, na de szóban összeszedni a témát, nevekkel, évszámokkal...erre esélyem sem lett volna. Így hát elblicceltem a dolgot, és hazajöttem, most pedig máris frusztrál a tudat, hogy félbehagyott, elvégzetlen feladat maradt mögöttem, ami a felhalmozódott szarral együtt igencsak frusztrálni fog a maga idejében. Ettől most nem tudok jóízűen még olvasni sem.

Szóval az autentikus egyetemista lét egyik szegmensét sikerült megtapasztalnom: halogatott, halmozódó tantárgyak és önfeddés. Tartok tőle, hogy erre még itt, a blogban is kénytelen leszek visszatérni.