ivás bejegyzései

... ugyan még nincs, de ha huzamosabb ideig úgy folytatnám, ahogy múlt hét pénteken elkezdtem, akkor minden bizonnyal szereznék egyet.

Pénteken munka után ugyanis céges buliba mentünk, a — már nem — főnököm, a könyvvizsgáló, a vezető könyvelő és én. Ugyan az egész cég hivatalos volt a nagy zabálásra, a többiek különféle hivatkozásokkal visszamondták, maradtunk tehát négyen. A Mexikói útnál levő Trófea étteremben voltunk, amiben az a jó, hogy egy fix összeg lefizetése után korlátlanul lehet fogyasztani az önkiszolgáló módon összeszedett ételekből, és 'ingyen' van a sör, bor, pezsgő, kávé, valamint az üdítők. Jó kis hely. Ha nem enni mennék, akkor is érdekes volna számomra ott ücsörögni, mivel számtalan látványos példát találni az emberi kicsinyességre. Szerencsére — előzetes várakozásaim ellenére — fejesek ezúttal nem voltak, és még az alkalmazotti gárdával sem kellett vegyülnünk. Beültünk egy kis boxba, csatlakozott hozzánk a nagyfőnök meg a jobbkeze, aztán elemésztgettünk ott egy másfél órácskát. Ittam egy pohár pezsgőt, meg egy másik pohár bort, de ez még csak a felvezetés volt.

Utána ugyanis rohantam a blogtalálkozóra, ahol már egy kicsit jobban elengedtem magam. Szinte pontosan a meghirdetett időpontban érkeztem meg, és szerencsére ezúttal nem kellett egyedül ücsörögnöm, a szervezőket és a többieket várva. Ott volt már Cube és Captain, Cube párja (?), Matin és Ricsi is (bocs, ha valakit kihagytam). Ledobtam az öltönyt, és mire kikértem magamnak az első Becherovkámat, már jöttek is a többiek, Lost és Földije, Pape, Tigri és Andreas, Pablo, SPF, Assam és sokan mások. Szokás szerint kicsit döcögve indult a beszélgetés, de aztán egészen belelendültünk. Számításaim szerint legalább 7 felest ittam meg közben, de távozásunkkor csak ötöt kellett kifizetnem. Lehet, hogy tényleg csak öt volt? Elbúcsúztunk a rajtunk kívül utolsóként távozó Assamtól, aztán hazabuszoztunk a dermesztő hidegben. Megúsztam másnaposság nélkül.

Szombaton este egy házibuliba voltunk hivatalosak, ahol a tévéből ismerős Beugró című műsor utánzása volt a fő program. Míg összejött a tíz feletti létszám, muszáj voltam alapozni kicsit, hogy ne égjek be a marhulás közben, szóval: bólé + pálinka + Jagermeister, és máris nem számított semmi. A 10 jelenet közül egyszer bankrablót kellett alakítanom, akire közben ráhajtott a (meleg) biztonsági őr, és akinek egy transzvesztita pénztárostól kellett elhappolni a kassza tartalmát, máskor meg egy castingon megjelent travit kellett eljátszanom, akinek miközben a buzibár tulajdonosát kellett meggyőzze kvalitásairól, a konkurens travival is meg kellett küzdenie a szerepért. Külön csavar, hogy első alkalommal csak egyszavas mondatokat mondhattam, másodszorra meg az előre megírt idióta mondatokat kellett beillesztenem a szerepbe. Egy harmadik játékban egy AIDS-teszten megjelent megszeppent buzitól kellett (volna) nővérként vért vennem, folyamatosan változó stílusban (kurvás, együttérző, stb.), persze úgy, hogy közben a másik szereplőnek is váltogatnia kellett a stílusokat. Rég röhögtem annyit, mint ezen az estén, és mivel kevés volt a játék, a végén még egy rögtönzött Mónika Showt is csaptunk, ahol én voltam Maunika. Közben persze erőteljesen becsíptem, de legalább volt, ami hazáig melegen tartott.

Vasárnap kómáztam/tunk, meg eleve délben keltem. A napi program az lett volna, hogy a mai munkahelyi karácsonyozáshoz valami olcsó bóvlit vegyek, és mivel már vagy két hete mondogatom, hogy ki kéne menni a Vörösmarty térre, most láttam elérkezettnek erre az időt. Jó későn értünk ki, ráadásul egész nap nem ettünk szinte semmit, szóval 10 percen belül úgy átfagytam, hogy néhány kézzel készített szappan megvásárlása után már iszkoltam is vissza a metróba, a Ricsi meg utánam. Füstölgött egy kicsit, amiért ennyit készültünk, utaztunk, aztán már vissza is mentünk a lakásba, de megértem. Forralt borral ugyan késleltethettem volna a dolgot, de két nap vedelés után nem akartam megint inni.

Ma úgyis kellett megint, mivel eljött az utolsó munkanap, meg a karácsonyi beszélgetés. A főnököm sütött-főzött, tortát rendelt, mindenki más meg behordta a csetreszeit, ajándék gyanánt. Kisorsoltuk szépen a sok vacakot (ahogy szoktuk), aztán nekiláttunk enni-inni. Megint négy felest erőszakoltak belém (most erőszakolni kellett), de közben kaptam egy mécsestartót töltettel, némi bonbont meg egy könyvet a főnököm jókívánságaival kipingálva. A következő munkanapon már nem lesz főnök, csak üzlettárs. Az utolsó problémás alkalmazott (aki jelenleg gyerekkel van otthon) bejelentette, hogy néha még benéz, de már nemigen jön felénk, és másik munkát is talált magának, szóval ez is spontán megoldódott. A főnök férje sok sikert kívánt nekünk, aztán szépen elszállingóztunk haza.

Hát, nem unatkoztam, de inni most egy darabig nem kéne.

Ez a sztori (avagy eseménysor) már vagy két hete történt, azóta szeretném leírni. Közvetlenül utána energiám nem volt, aztán meg jöttek más bejegyzések vagy egyszerűen csak az 'ihlet' hiányzott. De most nem ússzátok meg.

Szóval két hete szerdán, a munkaidőm vége előtt csörgött a telefonom. Ismeretlen szám. Felveszem, a vonal végén megint a vérellátó szolgálattól jelentkezett egy nő. Megkért, hogy másnap menjek vért adni, mivel valakinek kellett a levem, egyébként meg már eltelt 56 nap az előző véradás óta. Nem azt mondta, hogy ha ráérek, menjek a napokban vért adni, hanem másnap. Éppen ráértem, szóval igent mondtam.

Csütörtökön egy munkahelyi névnapozás volt kilátásban, de rögtön dupla. Az egyik ünnepelt hozta a kaját, a másik az italt/innivalót. Egész nap nem ettem, mert reggel nem volt időm vásárolni, az ebéd meg az esemény miatt maradt el. Avokádó krém, kifliszeletek, cukros sütemények meg ráksaláta (pfúj!) volt terítéken, szóval nem mondhatni, hogy bezabáltam, így egyetlen koktéltól is becsíptem egy kicsit. Még egy kis Trois Tours a végére, és mire felálltam a helyemről, éreztem, hogy zúg a fejem. pedig direkt odafigyeltem, hogy jóval kevesebbet igyak annál, mint ami akár egy kicsit is megárthat. Elszámítottam magam.

A buszon még be is aludtam egy 5 percre, de azért időben és viszonylag józanul megérkeztem aZ Országos Vérellátó Központ épületébe. Igyekeztem úgy tenni, mint aki egy cseppet sem ivott, mert ugyan tudtam, hogy az alkohol nem zárja ki a véradást, de égni azért nem akartam. Befaltam a noname Balaton szeletet, ittam egy halom ásványvizet, közben pedig kitöltöttem a szokásos papírt, gondosan ügyelve arra, hogy ezúttal ne válaszoljak 'rutinosan' nemet az "egészségesnek érzi-e magát?" kérdésre. A doktornéni megszúrt, és megmérte a vérnyomásom is, ami ezúttal 140 volt. Sosem volt még ennyi, mindig 120 és 130 között mozgott. Nyilván a pia, de ezt nem kötöttem az eredmény láttán a szívemet is meghallgató néni orrára. 

Utána mehettem a csorgatóba, utolsó előttiként. Míg legutóbb három véna közül is választhattam — a magasabb vérnyomás ellenére — most egyet sem lehetett látni. Váltogattuk a karjaimat, míg végül nagy nehezen sikerült viszonylag jó helyen megszúrni. Viszonylag, mert még most is maradt egy kis lilultság, pedig már majdnem két hét eltelt azóta. Vagy 10 perc alatt le is jött a vérem, aztán 'elégedetten' távoztam. 

Hazafelé valami váratlan jókedv szállt meg. Az üres szakaszokon dúdoltam vagy még énekeltem is, közben pedig verset fabrikáltam a nap eseményeiről. Azt gondoltam, hogy majd úgy írom meg a bejegyzést az egészről. Variáltam a mondatokat, méricskéltem a szótagszámot, rímeket gyártottam, és közben jókat röhögtem magamban, ha valami mókás sült ki belőle. A címét is kitaláltam: VÉRS. Sok nem maradt meg belőle, csak néhány foszlány. Így kezdődött volna:

A héten csörgettek, hogy vért venni hívnának,

Hogy éltető nedvemből négy decit szívnának...

Valahol lett volna benne egy ilyen:

...De azt rutinosan letagadta, hogy buzi a beste,

Mert így véradásra nem felelt volna meg a teste...

A vége pedig ilyesmi lett volna:

...Hazaértem tehát egészségben, épen,

A Hírtv-n a véradó a Híradó ment éppen.

Út közben azonban történt valami, aminek következtében minden kedvem elszállt. Nem konkrét esemény volt, csak úgy egyik pillanatról a másikra váltpztam meg. Sosem éreztem még ilyet. Mire hazaértem nemhogy élni nem volt kedvem, de még meghalni sem. Totális enerváltság, vagy inkább üresség. Még csak azt sem éreztem, hogy értelmetlen a világ, mert nem éreztem SEMMIT. Csak levetkőztem, ledobtam magam az ágyra, és üres fejjel bámultam a tévét. Aztán kicsivel később elmentem fürödni, de a kádban is csak áztam, és a Rolanddal is csak rutinból váltottam pár szót, minden érzelem nélkül. Tényleg nagyon szokatlan volt az érzés, mert a 29 évem alatt volt ugyan jó pár fajta lelkiállapotom, de ha öngyilkos akartam is lenni, legalább dühöt, elkeseredettséget vagy fájdalmat éreztem, nem pedig semmit. Ijesztőnek találtam ezt az állapotot, ami azt hiszem, nem meglepő. Egy kicsi még másnapra is maradt belőle, de aztán estére elmúlt.  

Mi a franc volt ez? Talán biológiai okai lehettek? Sokszor adtam már vért, de maximum rosszul lettem, a lelkemet nem tépték ki a testemből. Talán túl kevés volt a két véradás között az 56 nap (+1-2 hét)? Nem volt idő a véremnek minőségileg teljesen feltöltődni, és esetleg valamilyen hormon szintje (mondjuk endorfin vagy hasonló) a kritikus érték alá zuhant? Nem tudom, de legközelebb megkérdezni meg égő volna. Ekkora blődséget...

Furcsa.

Tegnap végre letudtam a január hónap utolsó két, nyűgös és 'nem akarom' tevékenységét, két születésnap megünneplését, így végre visszanyerhettem valamennyit a szabadságomból. Most előre láthatólag egy kicsit nyugodtabb lesz a helyzet, legalább is a hónap végéig.

Az első születésnapot Csepelen ünnepeltük, ahol összejött szépen az apai családom megmaradt része. Apámék természetesen nem voltak ott, mert ők az ilyenre sosem jönnek el, pedig igazából sosem vesztek össze senkivel. Ők ilyenek. Mindenki más hiánytalanul megjelent, így 13-an voltunk. A vendéglátók nagyanyám húgának (az ünnepeltnek) a lánya és annak élettársa voltak, így sem a hely, sem az 'ellátmány' nem volt szűkös. Hát igen, nem élnek éppen rosszul. Csepelen, a Duna mellett van egy kis házuk, padlófűtéssel, úszómedencével, takaros kerttel, kandallós nappalival, szóval tiszta putri. Az anyuka szintén könyvelő, az élettársa pedig Magyarország egyik ismert bicikligyártó cégének fejese (talán még mindig az igazgatója), így van mit a tejbe aprítani. Persze nem irigykedem, mert a családból legalább ők igazán jó élnek. Mióta a dédmamám, majd annak középső lánya is meghalt, ők vállalták magukra, hogy egy évben egy-két alkalommal összeterelik a famíliát.

Az ünnepelt a nagymama, azaz nagyanyám maradék lánytestvére volt, ő mostanában töltötte be a 75. évét. Világi életet élt mindig is, többször házasodott, és van 3 gyereke is, akik közül kettő szinte sosincs ott sehol. Most sem voltak. Pedig úgy tűnik, már nem sok alkalmuk lesz találkozni az anyjukkal, hiszen az most is a halálos kór újabb tünetével a torkában, rekedten, bár szellemileg teljesen frissen vett részt az ünneplésen. Félő, hogy így együtt legközelebb már csak a temetésén leszünk. 

Ott volt az unokája is, az én másod unokatestvérem, meg annak felesége, akiknek tavaly volt az esküvője, amiről szintén írtam. Uncsitesóm egy baromi jóképű, hibátlan, markáns arcú, 26 éves srác, aki kreol bőre miatt szinte indiános hatású fizimiskával rendelkezik. Fiatal kora ellenére súlyos cukorbeteg, ráadásul nemrég savtúltengéssel került kórházba, ezért hajdan görög szobrokéhoz hasonló arányosan izmos teste mostanra meggyengült kissé. Nagyon sajnálom őt és persze csinos feleségét is.

Nagyanyám egyetlen fiú (fél)testvére sincs túl jó bőrben. Még csak 64 éves, de amióta ismerem őt, súlyos mozgásszervi problémákkal küszködik. Alig bír járni, az ujjai is nehezen mozognak, a bőr lóg rajta, és csak reszketeg hangon tud beszélni. A piát nagyon szereti, és minden ilyen alkalomkor le is részegedik a sör-konyak kombók miatt, ami nála azt eredményezi, hogy kiabálva kezd beszélni, és állandóan a felesége kárára ereszt meg vaskos megjegyzéseket. Vigyázni kell vele, nehogy szóba kerüljön a politika, mert ilyenkor jön az agresszív Orbán-cigányozás, bár kíváncsi vagyok, hogy az utóbbi évek 'eredményei' és az őt igencsak érintő vizitdíj bevezetése után is tartja-e a nézeteit. Egy korábbi alkalommal ebből komoly veszekedés is lett közte és a nagybácsim között, ami miatt évekig nem beszéltek egymással. Mára ezen túltették magukat, és tegnap például órákat diskuráltak kettesben, a legnagyobb békességben. A kor és a bajok úgy tűnik, feledtetik velük a kicsinyes és általuk megváltoztathatatlan egyéb körülmények jelentőségét. Ott volt még a kárára elkövetett poénokat közömbösen tűrő felség is (akinek szintén mostanában volt a születésnapja), meg a fiúk, egy hajdan vízilabdás, mára elterebélyesedett 'srác', annak még terebélyesebb, jó kedélyű felesége, meg a kislányuk. Végül pedig ott volt még az általam nagybácsinak emlegetett fogadott nagyapám, az ünnepelt egy barátnője meg én.

Általában nagyon fázom ezektől az összejövetelektől, mert közöttük sem tudok feloldódni. Mintha idegenek között lennék. Nincs mondandóm, igazából pedig nem nagyon érdekel, mi van velük, ezért erre vonatkozó kérdéseket sem tudok őszintén feltenni. Itt nincs összefüggő téma, amihez hozzá tudnék szólni, csak panaszkodás, az elhunytakra való emlékezés meg udvariaskodás minden szinten. Az nem kétséges, hogy vendéglátóink aztán tudnak enni, de a többieket sem kell félteni ilyen téren (jó magyar szokás szerint), ezért aztán volt mit enni bőven. Sajtos masnik, pogácsák, fasírtgolyócskák, sült kacsacomb, húsleves, rántott hús, sült krumpli, rizibizi, háromféle majonézes saláta, savanyúságok, egy kétszintes torta (meg még egy szimpla a barátnőtől), eper, áfonya, és a felsorolásból tutira kihagytam még legalább ugyanennyi féle táplálékot. Inni is volt cefet mennyiségben: sörök, borok, ágyas pálinkák (gyári és saját), whiskey, meg ki tudja még, mi minden. Bár engem is próbáltak itatni, tisztességesen ellenálltam, hiszen nekem este még jelenésem volt egy másik helyen is, így nem üthettem ki magam (és persze szilveszter után nem is akartam volna). 

A nagybácsimmal karöltve érkeztünk, valamivel 11 óra előtt, és csak 6 után távoztunk. Az ünnepeltnek és a másik közeli születésnaposnak adtunk 10-10 ezer forintot (ami jelen anyagi helyzetemben külön jó volt), univerzális ajándék gyanánt. A beszélgetésbe néha bekapcsolódtam, néha direkt engem kérdezgettek, hogy hogy bírom egyedül, mikor nősülök már, van-e barátnőm, mi van az iskolában, szóval a szokásos kérdések. Mivel a család úgy tudja, hogy már nem dohányzom, nem is gyújtottam rá, viszont nagyon hiányzott volna egy jó cigi. Szerintem ez is hozzájárult a feloldódni-képtelen lelkiállapotomhoz, az ünnepelt meg is kérdezte, hogy "979-ke, miért vagy olyan passzív?". Majdnem rávágtam, hogy "pont hogy aktív vagyok", és amikor egy pillanat múlva kapcsoltam, jót röhögtem magamban ezen, de kifelé csak egy sejtelmes mosolyt eresztettem meg. 

Szóval valamikor 6 körül sikerült végre elszabadulni, 20 perc búcsúzkodás, sakkozás az autókkal, hogy mindenki ki tudjon állni, aztán unokatestvérem kivitt minket a HÉV-hez, ahonnan kb. fél 8-ra értem haza. Sok időm nem volt tespedni, mert este az egyik hetero barátom 25. születésnapját voltam hivatalos megünnepelni, a szokott helyen, a szokott módon. Baromi sok kedvem volt ehhez. Inkább csak beültem volna egy kádnyi jó forró vízbe, olvasgattam volna a 2,5 év után visszakapott H.P.Lovecraft összes műveiből a kedvenc horror novelláimat, aztán aludtam volna egy kiadósat.

Ehelyett felkerekdtem, vettem egy üveg piát ajándék gyanánt (mást szerettem volna, de nem volt rá időm), aztán elmetróztam a tett színhelyére. Itt a szokásos beszélgetős, filozofálgatós összejövetel volt. Jókat dumáltam, felfüstöltem az összes ruhadarabom meg a hajam, ittam egy-két felest (a pénztárcámat és a józanságomat erősen szem előtt tartva), majd éjfél után szín józanon hazajöttem.

Most már minden időm az enyém (erős túlzással).

A hétvégi mátrai 'kirándulás' után elmondhatom, hogy túl vagyok 2008. vélhetőleg utolsó, néhány óránál hosszabb időtartamú jólérzési-lehetőségi alkalmán, amivel nem az a fő probléma, hogy az idén már nem lesz több hasonló, hanem az, hogy ez is szarul sikeredett. És akkor most, hogy egyetlen mondatban elintéztem a bevezetést és a befejezést is, röviden¹ kitölteném a tárgyalásra szánt helyet. Tehát:

Annak ellenére, hogy tavasszal még itt nyávogtam meg fogadkoztam, hogy én majd idén mennyit fogok a természetben mászkálni, még ennek a hétvégének az ötlete sem az enyém volt. A volt kolléganőm, jelenleg legjobb barátom — a továbbiakban: T. — vetette fel az ötletet, amit egy telefonbeszélgetésünk alkalmával úgy tálalt, mintha azt a jelenlegi kolléganőmmel — továbbiakban (is) I. — már megbeszélte volna. Amikor teljesen gyanútlanul felhívtam, és rákérdezett, hogy mit szólok az ötlethez, nyomban a nyakamba is szakadt a feladat, hogy elintézzem a szállást, merthogy nekem van meg annak a bizonyos vendégháznak a száma. Mivel I. férje miatt a december eleve szóba sem jöhetett, a lányok úgy gondolták, november 29-én mennénk, de aztán jöttem én, és közöltem, hogy az nekem végbél végképp nem megfelelő, ezért az időpontot áttettük 14-ére.

Igazából semmi kedvem nem volt az egészhez, mert már az elején tudtam, hogy ez messze nem túra lesz, hanem T. és I. gyermekeinek folyamatos rendszabályozása, valamint 72 órás küzdelem T.-vel a rend és a szokások betartása érdekében, ugyanis ő mindig mindenhol olyat akar, amit nem illik vagy nem szokás. Például: egy szálláson fél 11-kor megkéri a tulajt, hogy nem volna-e probléma, ha nem 10-ig hagynánk el a szobákat, vagy előre lebeszéli, hogy másnap ne 9-ig kelljen már reggelizés céljából letalálni az étkezdébe, hanem ráérjen csak 11-kor. Nekem az ilyesmi egyáltalán nem stílusom, sőt, állandóan égek, ha éppen a közelemben megy az alkudozás, ha pedig engem bízna meg hasonlóval, jellemzően egy határozott 'nem!' a válaszom. Ezen felül a Gus blogjának 2. születsénapja alkalmából rendezett blogtalira sem tudtam volna elmenni, és az egyik haverom születésnapja okán tervezett atom lerészegedésből is kimaradtam volna...ha végül nem alakul úgy, hogy még ezt a második időpontot is arrébb tesszük egy héttel, múlt hétvégére. Bár a tulajt ekkor már másodszor hívtam, és egy már lefoglalt szállás visszamondását általában semmivel sem tartom kevésbé égőnek, mint a fentieket, ezúttal mégis örömmel égettem magam, hiszen felszabadult az a hétvégém, amin egy csomó kötelező jellegű és egy szívesen-programot letudhattam². Na, de ezt már mind elmeséltem.

Péntekre tehát lemondtam az edzést, és munkaidő után — munka helyett — inkább rohantam haza, hogy összepakoljak. Sok cucc csak azért kellett, mert különféle hőmérsékletekre kellett készülnöm (utcai-, erdei-, Szálasi szállási), egyébként pikk-pakk összehajigáltam mindent. Ha valamelyik buzi/bumbi/meleg³ most azzal jön nekem, hogy szégyelljem magam, amiért nem készültem egy gardróbnyi pulóverrel a helyi őzeknek, menten főbelövöm magam (a prágai út beszámolója kapcsán legalábbis valaki mintha pedzegette volna a témát). Ráadásul semmit sem hagytam itthon, kivéve persze a mobilom töltőjét, ami csak azért számít itthon hagyásnak, mert nem vittem magammal, és nem azért mert előre láthatólag szükség lett volna rá (holott de). Tehát miután hazaloholtam , majd pillanatok alatt összeszedtem a dolgaimat, legalább egy órát ültem a laksában arra várva, hogy a többiek szóljanak, hogy elindultak. A Pólus Center melletti TESCO parkolójába beszéltük meg a találkozót, ahova nyomban el is indultam, amint sikerült végre nekik is beszállni az autóba, Zuglóban. Ők (T.+I.+ két kiskorú gyermek) cca. 5 perccel korábban értek oda, mint én, ezért 2 perc várakozás után T. felhívott, hogy hol vagyok már, és hogy tutira nem akkor indultam, amikor hívott. Ez egy kicsit felbosszantott, mivel nem én tehettem arról, hogy én dugóba kerültem, ők meg nem, ráadásul miután egy órát ücsörögtem otthon rájuk várva, ez a kijelentés kimondottan igazságtalanul hangzott. Persze azért örök harag nem lett belőle, csak vettem egy mély levegőt.

A dugót valószínűleg én idéztem elő, mivel az autóba bepattanva, majd az M3-asra felhajtva ugyanúgy lépésben lehetett csak haladni, de néhány kilométer után szerencsére rendeződött az áldatlan állapot, így viszonylag hamar Gyöngyösre értünk. Bár az indulásunk színhelye is egy TESCO parkolója volt, nekünk a hétvégére való bevásárlás céljára a gyöngyösi TESCO kellett, mert arra számítottunk, hogy itt kisebb lesz a péntek esti embertömeg, mint ott, és lőn! Vettünk egy halom piát, rágcsálni valót, édességet, mindenféle züllésre való dolgot, és még normális kaját is tankoltunk, hogy így olcsóbban ússzuk meg a tervezett kirándulást, mintha minden alkalommal étteremben/büfében étkeznénk. Az autóba visszapattanva (a temérdek szatyrot szintén beleszuszakolva) nekivágtunk a Mátra derekának, és fél óra múlva olyan ködbe futottunk bele, hogy már a szemközti sávot sem lehetett látni tőle. Persze ezek kanyargós hegyi utak voltak, egyik oldalon sziklafallal, a másikon szakadékkal. Rajtam kívül mindenki az ülésbe kapaszkodott, és rettegett a várható meghalástól, én meg folyamatosan csak nyugtattam őket. A kisebbik gyerek kedvéért jeleztem, hogy a ködben vélhetőleg zombik kószálnak, mert az úgy szokás, és különben is, a John Carpenter filmjében is ilyesmi történik, a nagyobbik kölökkel pedig közöltem, hogy MOST léptünk át egy másik dimenzióba, ahol ki tudja, mi vár ránk. Egy ideig tiltakoztak, de aztán egyre hangosabban követelték, hogy forduljunk vissza, hogy hajtsunk lassabban, és hasonlók. Miközben én marha jól szórakoztam, a szüleik gyilkos pillantásokat lövelltek felém, de ők is kaptak rágódni valót, mert elkezdtem ecsetelni, milyen lenne most egy szakadékba zuhanni vagy egy szembe jövő busszal ütközni. Na, miután a köd megszűnt, egy rövid, nyugalmas és tiszta útszakasz következett, majd elkezdett szakadni a hó. Pontosabban a hó akkor már nyilván esett, mi meg belerohantunk, de ez a lényegen nem változtat: a látási viszonyok ismét jelentősen romlottak. Ennek ellenére — egy kis túlmenéstől eltekintve — sikeresen megérkeztünk Galyatetőre, és leparkoltunk 'Leisztinger Tamás, MSZP-közeli nagyvállalkozó' szállodája elé.

Én ugyan már legalább ötször jártam odafent, legalább kétszer ültem be a leendő szállásunk éttermi részébe, és egyszer a panzióban is tartózkodtam, mégsem emlékeztem az egészből semmire. Fogalmam sem volt, hova kell menni, mármint a kiírást láttam, de az első emlékek csak akkor kezdtek derengeni, amikor már feltárult előttünk a bejárati ajtó.  

Szerencsénkre egész hétvégén senki más nem jelentkezett be, azért a közös helyiség (avagy társalgó+konyha) csak a miénk volt, tévéstől fotelestől, asztalostól, edényestől. Ha a nézőpontot felcserélem, akkor viszont annak szerencse, aki nem jött, a beköltözésünk utáni első perctől kezdve ugyanis a két gyerek SPM fokozatra⁴ kapcsolt, és vasárnap délig folyamatosan őrjöngött. Dübögve rohangálás, ágyról padlóra ugrálás, játékautók rendszeres fotel-hátnak csapása, műanyag koronggal való kézilabdázás, hógolyók behordása és folytatólagos szót nem fogadás. Innetől kezdve ment a rendszabályozás, a fenyegetés, az ígérgetés, főleg a kisebbik irányába. I. ilyen szempontból biztosan nem jó anya. Egy kívülálló szemével olyan, mintha állandóan a fia felett zsarnokoskodna, és tényleg percenként parancsolgat neki, de a gyerek meg kifigyelte, hogy milyen módszerekkel lehet meglágyítani az anyja szívét, és ezekkel nem is rest élni. Ha például valamit neki nem szabad, akkor jön a "de én csak...", aztán ismét a "de én csak", aztán a "légyszi anya" közben pedig az arc- és hajsimogatás, orra és arcra puszik tömkelege, de ezt aztán a végtelenségig. Én pedig közben egyre ingerültebben figyelem a jelenetet — mert ugye közben kommunikálni sem lehet — és percekkel később legszívesebben már az anyja helyett ordítanék fel, hogy "Értsd már meg, hogy NEM, baszd meg!". Sőt, halkan jegyzem meg, hogy ha a sajátom volna az a kölök, egy-két, alkalmas időpontban elhelyezett pofonnal is hozzájárulnék a helyes irányba történő fejlődéséhez, főleg, amikor egy késre szúrt almadarabot a PB-gázzal üzemelő konvektor őrlángján sütöget, majd meg is eszik.

Ezt az állapotot csak nagy mennyiségű alkohol kíséretében lehetett elviselni, azonban nem pusztán ez volt az iszogatásunk oka. Egyszerűen eldöntöttük, hogy ha már így kiszabadultunk, leisszuk magunkat...és nekünk még ez sem sikerült. Én például hiába ittam meg egy fél üveg Fütyülős meggypálinkát, ez meg sem kottyant. Még csak be sem csíptem tőle, bár az kétségtelen, hogy közben irdatlan mennyiségű rágcsát legeltem föl. Közben beszélgettünk, rikikiztünk, aztán elmentünk aludni. A két szobát úgy osztottuk el, hogy az egyikben aludt I. meg a két gyerek, a másikban pedig T. és én. Előbbiben alig volt fűtés (mint utóbb kiderült), nálunk viszont olyan hőséget gyártott egy elektromos radiátor, hogy éjjel kitakarózva aludtam, hajnalban pedig ki kellett nyitni az ablakot is.

Másnapra egy enyhe gyalogtúrát terveztünk. Enyhét, mert bár én készültem is (vastag zokni, túrabakancs, sapka, kesztyű), a többieknek nem volt felszerelése, ráadásul T. 90 kiló felett van, ezért aztán nem virgonckodhatott az éjjel szépen behavazott hegyvidéken. Majdnem dél volt, mire összeszedtük magunkat, és útnak indultunk. Mátraszentimre irányába fejlődtünk fel, ami onnan 4,2 km-re volt, de ezt a szinte kizárólag lefelé tartó utat így is majdnem 3 óra alatt tettük meg. A gyerekek minden pocsolya jegénél megálltak némi tördelés, rálépés és beleszakadás céljából, néha pedig a növényzetet csépelték. Egyikük a kesztyűjét is elhagyta, így vissza kellett vele mennem néhány száz métert, de mivel az elvesztett ruhadarab eleve keki színű volt, vajmi kevés esélyünk lehetett a fellelésére. Mátraszentimrére érve, fájós lábbal, szanaössze fagyva (-6 fok volt) kerestünk egy vendéglátóipari egységet, ahol felmelegíthettük magunkat. Véletlenül éppen azt a pöttöm cukrászdát találtuk meg, amit néhány évvel korábban is, majd egy fél óra leforgása alatt leraboltuk az árukészletét. Kivéve persze a Mátrai tántorgó nevezetű helyi specialitást, amiből — okulva a korábbi alkalom negatív tapasztalatából — ezúttal csak egyet toltam be. Így is fejbe vert, de hát ez a nevéből is adódik. Szerencsénkre I. aznap dolgozó férje éppen ekkor telefonált, hogy odaért Galyatetőre, és egy negyed órán belül már nálunk is termett, így kocsival mehettünk vissza, és nem kellett bevállalni a fele úton előre láthatólag bekövetkező megfagyást.

Az este folyamán lementünk vacsorázni, és meglepődtünk azon, hogy félpanzió címén milyen olcsón milyen sokat kaptunk. Én becsápoltam mindent (ráadásul még finom is volt), és miután megállapítottuk, hogy úgy is ráérünk, már odalent elkezdtünk iszogatni. A gyerekek meg közben a kandalló tüzét bámulták, így volt egy kis békességünk. A szállásra történő felsétálás után volt némi hangulati mélypont, mivel I. férje előző nap a szabadságon felbuzdulva bulizni ment, hozzánk pedig kiszívott nyakkal érkezett. Ez a felesége részéről érthető rosszallást váltott ki (sebaj, már úgyis vagy 10 nővel csalta meg az elmúlt években). Miután a vihar elült, ismét kártyázni kezdtünk, a gyerekek meg zajongani. Közben tovább vedeltünk, és rágcsáltunk, én pedig a maradék wasabi-tormás mogyoró elfogyasztása után jelentős mértékű hiányt észleltem az utolsó előtti orvoslátogatásom alkalmával betömött fogamban. Letört belőle egy nagy darab, amit én észrevétlenül lenyeltem. Ilyet sem csináltam még. A szállás a kajával együtt sem volt drága (11 vendégéjszaka, 3 fő vacsorája és reggelije összesen csak kereken 30000), de ha az újabb  fogkezelés árát is hozzáadom, számomra már nem olyan ideális a kép. Főleg, hogy vélhetőleg gyökérkezelés és korona lesz a vége, mivel ezen fogam negyede tövig letört.Ezt az éjszakát már rafinált fűtéssel vészeltük át, ráadásul ezúttal a gyerekek is ki voltak ütve, szóval nem kellett a visongásra ébrednem.

Vasárnap reggel elköltöttük a félpanziós, ismét bőségesnek nevezhető reggelit, összepakoltuk a holminkat, meg a pénteken vásárolt élelmiszer (és italmiszar) harmadát, majd elindultunk Egerszalókra, fürdőzni egyet. A verőfényes napsütésben értünk oda, de már elég későn ahhoz, hogy ne érje meg 3 óránál tovább ott maradnunk. Ez nem is volt célom, mivel szerettem volna mielőbb hazaérni a cicámhoz meg a páromhoz. Azegerszalóki termálfürdőről annyit, hogy az általam eddig látogatottak közül ez viszi a prímet. A belépő ugyan borsos (2400 Ft), de a belső terei, a levegő hőmérséklete és a medencéi mennyisége és hőfoka is megfelelő. Pedig én kritikus vagyok. Valamivel 5 előtt indultunk haza, és mivel már két autónk is volt, nem kellett T-vel beugranom az anyját meglátogatni, így 7-re már itthon is voltam.

Hát így esett.

1: hát persze...

2: saját szó, ezúttal a blogtalálkozóra alkalmazva

3: kívánt rész aláhúzandó

4: a Knight Rider nyomán 

Egy kissé álmos vagyok mostanság (úgy egy hete), ezért nincs is sok energiám bejegyzéseket fabrikálni, pedig lenne miről, és egyébként a lelkesedésem sem csökken. Most is igazán csak azért fogtam neki, mert az mégsem járja, hogy ennyi napot kihagyjak, és magára hagyjam a blogtali után fellelkesült olvasóimat. Pedig cefetül álmos vagyok, olyannyira, hogy például a munkához semmi indíttatásom nincs, ami nem volna meglepő (kinek van?), ha nem jönne rám néha (mint például tegnap), hogy "de bemennék most egy kicsit könyvelni". Néha megzizzenek.

Az álmosságom fő oka, hogy keveset alszom. Meglepő összefüggés... Azért alszom keveset, mert akármilyen álmos is vagyok, estére felélénkülök, vagy az egész napos teaviritykölés vagy az esetleges testépítő szalonnázás után. Amikor elmegyek fürödni, ott helyben el akarok aludni, bár ez valószínűleg a mostani kádas olvasmányaim (adózással kapcsolatos folyóiratok) és a fürdőszobában uralkodó fényviszonyok együttes hatása, főleg ha még a ruhaszárítóról a nyakamba lógó ágyneműk is leárnyékolják a 60 Wattos, búra alól erőlködő izzó fényét. Ez az álmosság azonban elmúlik, mihelyst kikászálódtam a vízből, és eltökéltem, hogy hamarost aludni fogok. Ilyenkor még beülök a gép elé, megnézek ezt-azt, és máris azon kapom magam, hogy negyed 12, én pedig még mindig kukorékolok. Reggel aztán rögtön agyvérzéssel ébredek, amint meghallom Desiré ébresztő célzatú nyihogását, mert ilyenkor általában volna még időm aludni, csak már nem tudok, mert a macskám nem hagy. Péntekig ez a mindennapos 'némileg kevesebb mint nyolc óra pihenés' és ezen jelenség mellékhatása annyira felhalmozódik, hogy amikor kikelek az ágyból, szinte az ájulás kerülget. Ilyenkor jobb, ha menekül, ki merre lát. Múlt hét pénteken például egész nap konkrétan úgy éreztem magam, mint aki másnapos, holott előző este csak egy pohár bort ittam. Talán nem kellett volna este 9-kor meginnom egy kávét is (mivel egyébként sosem kávézom), és akkor nem szenvedtem volna annyira egész nap. Így dolgozni önmagában is kimerítő, az esti edzéstől pedig konkrétan féltem. Baj nem volt, de legalább egy kicsit felélénkültem (még ha annyira nem is tudtam, mint amennyire reméltem), merthogy este nekem még buliznom kellett menni.

És akkor most értünk el a címhez... (a munkaidő vége előtt tutira nem érek a végére, szóval befejezetlenül itt hagyom, aztán majd később folytatom).

Erre a hétvégére egy volt és egy jelenlegi kolléganőmmel azt terveztük, hogy felmegyünk Galyatetőre és ott is alszunk. Pontosabban ők kitalálták, és amikor az egyiküket (a voltot) gyanútlanul felhívtam, rögtön az én nyakamba szakadt a megszervezés terhe. Igazából már előre sajnáltam, hogy ki kell miatta hagynom a blogtalálkozót, meg az utána megrendezendő születésnapi bulit, ráadásul a péntekre előjegyzett Alterego-látogatással is problémák lettek volna. Miután a szállásadót felébresztettem a hívásommal, majd össze-vissza variáltam a paramétereinkkel — kivételesen szerencsére — segget csináltam a számból is, amikor újra felhívtam, hogy nem megyünk (nem miattam), de megnyugtattam, hogy a következő hétvégén rögtön két éjszakára is, így nem kellett lelki fájdalmat éreznie a veszteség miatt. Felszabadult tehát a hétvégém, rögtön mehettem bulizni ide is, oda is. A beadandó-dömping és a vizsgaidőszak kezdete előtt legalább utoljára elengedhettem magam.

Péntek este tehát Alterego. Munka után edzés, utána hazamenés, utána elvileg-átmenés a Rolandékhoz alapozás céljából, utána rikoltozva elmetrózás a tett színhelyére. Na, ez utóbbi kettőt inkább kihagytam, mert egyrészt mire én haza érek, átöltözök és Újpestről elverekszem magam az Örsön túlra, addigra indulhatunk is vissza (tehát feleslegesen utazgatok), másrészt ezúttal nem volt kedvem elviselni a többiek leendő botrányos viselkedését, harmadrészt a macsek így is szinte egész éjjel egyedül volt, és nem akartam szegényt olyan sokáig magára hagyni (egész nap után egész éjjelre is), negyedrészt pedig abban bíztam, hogy lophatok egy órányi alvásidőt.

Alvás nem volt, eszembe jutott viszont, hogy anyámat fel kell hívnom, mert aznap volt az 50. születésnapja. Ezt meg is tettem, és ő megint úgy beszélt velem, mintha egy idegen hívta volna. Amilyen közvetlen személyesen, olyan távolságtartó telefonon, és ilyenkor mindig zavarban vagyok. Hiába, nem szoktuk meg az egymással való telefonos kommunikációt, mivel egy évben jó, ha kétszer beszélünk így. De nem is ez volt a lényeg hanem, hogy kérdezte, mi van a sulival, én pedig miután elmeséltem neki, megemlítettem, hogy a viszontagságok ellenére felmerült bennem a gondolat, hogy ha végeztem, talán elmegyek a Corvinusra is, közgazdasági irányba. Erre azt mondta, hogy egyrészt minek, másrészt inkább a családalapítással kellene foglalkoznom, max. majd gyerek mellett tanulok még tovább. Ez egy teljesen hétköznapi szövegösszefüggés, nekem mégis rosszul esett, és olyan lelkifulladás tört rám, ami még órákkal később is befolyásolta a hangulatomat. Szarszemétnek éreztem magam, amiért hazugságban tartom az egész családomat, és amiért nem is látom esélyét annak, hogy egyszer eléjük álljak, és elmondjam nekik, hogy buzi vagyok. Főleg mert igazából nem is vagyok az, tehát a gyermekkészítésnek és a hagyományos értelemben vett boldog családi életnek elvileg nincsenek számomra akadályai.

Részben már egyébként is — vélelmezetten — szarszemét voltam, mivel nem voltam hajlandó a város másik felébe áttömegközlekedni és együtt duhajkodni az Alteregoba készülő baráti körömmel. Inkább elfoglaltam magam a lelkiismeretem pátyolgatásával, politikai műsorok hallgatásával és különösebb szellemi erőfeszítés nélkül is szórakoztató számítógépes játékokkal, pl. ezzel. Na, este 11 után útnak indultam, szervezetemben egy-két otthon, egymagamban, spórolási célzattal elfogyasztott felessel. Egészen addig arra vártam, hogy a Rolandék jelezzék, ők mikor indulnak, hogy kb. egyszerre érjünk oda, és egyikünknek se kelljen a másik nélkül a buzibárban lézengenie. Ő persze társasággal ment, de nekem szar lett volna egyedül a hirtelen elém toppanó, csábosan és meredten a szemembe néző alakok között, akik csak arra várnak, hogy megdöngethessenek (avagy vica versa). Állítólag engem sokan megbámulnak, de miután én foglalt vagyok, általában mindenki más látja, mennyire néz valaki, csak én nem. Na jó, hát persze volt olyan, hogy miközben egymást ölelve a műsort néztük, odalépett hozzám valaki, és megkérdezte tőlem, hogy gyakran járok-e oda, mintha nem éppen egy másik fiút karoltam volna át hátulról. És akkor nem ez volt a legdurvább próbálkozás.

Az este legérdekesebb momentumának ígérkezett, hogy egy hetero srác is volt velünk, aki még sosem volt ilyen helyen, ráadásul két héttel korábban még egyetlen meleget sem ismert. Aztán összejött az egyik lány barátunkkal, aki egy fedél alatt lakik a párommal meg egy másik meleggel, és állítása szerint pozitívan csalódott, mert a melegek milyen jó fejek, meg satöbbi. Most pedig jött az együtt bulizás, ami abból állt, hogy a többség a picsáját rázta a zenére, mi ketten pedig megpróbáltunk kommunikálni valahogy, magyarul jól rám sózták a 'kakukktojást'. Igaz, nem vagyok az a táncolós típus, de azért nem is a hangorkánban szeretek beszélgetni (ordítgatni), hanem könnyed háttérzene mellett, ráadásul kicsit gondban voltam a témaválasztást illetően is. Mindegy, meghívott egy piára, én visszahívtam, a párom is leguríttatott velem két Becherovkát, de mivel erőteljesen koncentráltam, hogy ne rúgjak be, ezért bajom sem esett. A társaság java már olyan éjjel egykor lelépett, de szerencsére mi sem maradtunk sokáig. Ha nem iszom eleget, hogy táncra is kapható legyek, akkor nemigen van ott mit csinálnom, elvégre nem vagyok egyedülálló, ezért aztán hamar elálmosodom, főleg egy ilyen hét után. Bár a Rolandom nem nézett ki olyan szépen, mint én, hazafelé semmi baj nem volt vele, maximum az, hogy mindent 4x-5x mondott el, mindig egy kicsit variálva a(z általában egy mondatos) sztorin.

4-re értünk haza, de én már 10-kor fent voltam. Hiába a fáradtság, nem tudtam aludni, sőt, még a tenni vágyás is buzgott bennem. Mivel azonban az irdatlan fejfájással küszködő páromat nem akartam felébreszteni, maradt a csendben végezhető teendők elvégzése, persze azok is csak csínján, mivel hiába buzog bennem a tettvágy, ha a fáradtság meg az ellenkező irányba hat. Magyarul percenként tört rám a lelkesedés és két percenként a kedvtelenség. Így telt el az egész nap. Egy kicsit aludtam is, de olyan du. 4 órakor mindenképpen készülni akartam, mert egyrészt az esti partyra venni akartam az ünnepeltnek ezt-azt, másrészt Gus-t is meg akartam lepni valamivel (amit nem mondok el, mi lett volna, mert talán még sor kerül a pótlására).

ITT JÖN AZ ÉRDEKES-IZGALMAS LÉNYEG:

Valamivel 6 után értem a Tandemba, ahol — nagy meglepetésemre — alig páran ücsörögtek a bloggerek közül. Ricsi, Spring, Gus és Zslatko régi ismerős volt számomra, de Confessorral korábban még nem találkoztam, és eleinte szinte egyáltalán nem is kommunikáltunk. Sőt, annak ellenére, hogy ő biztosan bemutatkozott, nem értettem, mit mondott, ezért csak akkor tudtam meg, ki is valójában, amikor az újabb bloggerek érkeztekor valaki hangosan mutatta be őket egymásnak. Érdekes, hogy ilyenkor egy csapásra milyen kis megszeppent szerencsétlenke leszek... A beszélgetés ekkor még egy kissé mintha erőltetett lett volna, (de hát ezt már megszoktuk), ezért azon gondolkodtam, hogy belecsapjak-e az általam érdekesnek ítélt (de vélelmezhetően senkit nem érdeklő) sztorijaimba, avagy várjak még velük. Vártam, és inkább legurítottam egy vodkát, majd kisvártatva még egyet. Közben befutott Magnifique (akire én nagyon kíváncsi voltam), és máris oldottabb lett a hangulat, főleg, miután újabb bloggerek is betoppantak. Megjött Zoli, Gaybearsék, Kaptárlakó, páran a lányok közül és egy fiú-lány pár is, akik állítólag 'csak' lelkes olvasók, de ezt nekem a többiek mondták, tehát végül is a mai napig nem tudom, kik voltak. Bocsi. A beszélgetéssel máris nem volt probléma, kis csoportokra tagolódtunk, és úgy traccsoltunk. Én Ricsinek, Springnek és Zolinak jutottam, szóval ha valaki negatív irányú változást észlel a lelki- és/vagy szellemi állapotukban, akkor engem kell szidni. Szegény Springet például megint 'kiborítottam' valami — szóban taglalt — gusztustalansággal, ami lassan rendszeressé válik. Nagyon jól éreztem magam, mivel egyrészt sokkal szívesebben töltöm az időmet egy asztal körül beszélgetve, iszogatva, mint egy zajos diszkóban, másrészt sokkal szívesebben vagyok olyanok között, akik előtt önmagam lehetek, és akikkel a puszta létünk miatt is közösek a témáink (magyarul szintén melegek), tehát egy ilyen blogtalálkozó a legtutibb időtöltés a számomra. Eleinte még rendszeresen figyelmeztettem magam gondolatban, hogy nekem bizony jelenésem van a szülinapi rendezvényen (ahol a hetero barátaim vélhetőleg ronggyá itták magukat, majd összehányták Budapest aszfaltrétegeinek nagy hányadát), de egy pont után eldöntöttem, hogy mivel ott egyébként is csak megleptésként toppantam volna be, az eredeti tervhez tartva magamat csak hétfőn pótlom a köszöntést, és inkább maradok. Ilyen társaságban?

Gusék közben eltávoztak, Magnifique is eltűnt (annyira beszélgettem, hogy észre sem vettem), majd Springnek és Zolinak is mennie kellett, és a többiek is szép lassan elszivárogtak. Végül csak Ricsi, Confessor, egy a pincében éppen akkor megrendezett Sajnos Batár koncertet végigtomboló(?) lány (akinek nem emlékszem a nevére, bocsi2) és én maradtunk, de a lelkesedésünk cseppet sem csökkent. Az élet nagy kérdéseit és Ricsi szerelmi életét ha nem is alaposan, de sokáig tartóan kitárgyaltuk, meg mondtunk mindenféle bölcseket. Tök jó volt. Annyira beszéltünk, hogy közben a záróra is utolért minket, szóval be kellett fejeznünk. Ahhoz képest, hogy volt egy időszak, amikor nagyon elálmosodtam a vodkák és a visszanyelt gyomorsav ízű (állítólag meggy-)pálinka után, mostanra teljesen felébredtem. Elvileg még hátra volt az éjszakai buszozás, hiszen minden kp-mat elköltöttem a délután megvásárolt ajándékra, az este elfogyasztott italokra meg dohányárura, de Confessor nagyon gálánsan felajánlotta, hogy az általa rendelendő taxival engem is hazavitet, és az sem jelentett számára problémát, hogy kb. 70 Ft készpénzem maradt (jövök neki eggyel).

A vasárnapot ugyanúgy végigkómáztam, mint a szombatot, de ezúttal a tenni akarás is elmaradt. Alig aludtam valamennyit, és ezen a délután egy órás hunyás sem segített sokat. Takarítottam kicsit, majd DVD-ztünk a párommal.

Na, a születésnapozás hétfőre maradt, mivel az ünnepeltnek ténylegesen ekkor volt az évfordulója. Edzés után iszkoltam a Tandem melletti utcába, oda voltam ugyanis hivatalos, egy olcsó kocsmába. A barátaim (vagy ma már csak inkább a haverjaim) meglepetten fogadtak, aztán ment némi traccsolás, míg végül 2 óra múlva távoztam is. Mentem is meg nem is, ittam is, meg nem is, szóval még csak kapatos sem voltam. Majdnem 11 óra volt, mire hazaértem, ezért is nem fejeztem be tegnap ezt a beszámolót (pedig szerettem volna). Hétfő este történt még egy érdekes dolog, de ezt most nem mesélem el, mert már így is iszonyú hosszú lett.

Visszatérek még rá.

Ha valamilyen okból kifolyólag társas alkoholfogyasztásra adom a fejem, vagy töményeket iszom, vagy bort, vagy az utóbbi időben koktélokat (ami gyakorlatilag persze töménynek minősül). Sört sosem iszom, mert utálom (pontosabban életem során 3-4 alkalommal előfordult, hogy ittam, de akkor már mindegy volt). Nem azért, mert az olyan heteros dolog, hiszen nekem azzal semmi bajom, hanem mert szar és kész. Persze sokan mondták már nekem, hogy "én sem szerettem, de egyszer nyáron...a nagy melegben...hideg sör...és olyan jól esett". Kipróbáltam, és nekem nem esett jól.

A bor...az már egészen más tészta. A jó borok mindig lázba hoznak. Persze kakukktojás a dolog, mivel egy bolti bor sosem lehet olyan jó, mint egy igazi, pincészetből vásárolt. Na jó, Ha nagy nevű borász készítette bort vesz az ember, abban kisebb eséllyel lehet csalódni, de nyilván ott is nagy a különbség a tömeges fogyasztásra palackozott és a hordóbol frissen kiengedett nedűk között. A különféle talponállókban mért szörnyűségekről ne beszéljünk, ahogy a műanyag flakonban árultakra sem érdemes a szót pocsékolni. Egyszer voltam egy borkóstolón, ahol határon inneni és határon túli borokon kívül igazi ritkaságokat is megkóstoltunk. Persze nem köpdöstük ki őket, ezért még egy vacsoraszünet beiktatása ellenére is seggrészeg lettem a végére, de legalább jó volt utána táncházazni. Ezen a kóstolón hangzott el, hogy a bolti borok jó fokmérője az áruk. Ha 500 Ft felettieket veszünk, az már túl van egy alsó határon, tehát kisebb eséllyel csalódunk, de mivel ez az elhangzás 6 éve volt, én mára 800-1000 Ft-ra infláltam ezt a minimális értéket. Szóval ha bort veszek, sosem megyek ez alá, de ha valamilyen különleges alkalomra készülök (például egy romantikus vacsorára a párommal), igyekszem még jobban belőni a minőség/ár arányt. Ilyenkor kerülnek elő Takler, Bock, Gere, Polgár vagy Szeremley borai (Tiffánt még sosem tudtam megfizetni). Igazából persze nem értek a borokhoz. Nem tudom, milyennek kell lenniük, és bevallom, ez inkább sznobizmus a részemről, mintsem hozzáértés. Ez van. De az biztos, hogy ilyen esetekben sokkal szívesebben eszem (egyébként nem szeretek enni), és sokkal ízletesebbnek érzem a falatokat is. Ha másért nem, legalább ezért megéri egy palack jó bort elfogyasztani.

De nem erről akartam írni, szóval lépjünk tovább. A borok helyett manapság inkább a tömény szeszeket iszom, ha iszom. Azok közül is csak a minőség jöhet szóba, tehát ilyen Péterpál, meg Fregatt (vodka ízű szeszesital) nem gurulhat le a torkomon. Jagermeister, Unicum, Hubertus, rum, Becherovka az jöhet, de a tequilát, a konyakot vagy whiskey-t sosem szerettem, ahogy az ánizsos cuccokat sem. De aminek a legnehezebben tudok ellenállni, az a jó házi pálinka (vagy a gyáriak közül a Rézangyal márkanevűek).

Jó pálinkát sajnos nehéz találni. Eleve illegális a főzése (a legtöbb esetben), és egy kicsit tartok is az ilyen 'szerzett' szeszektől, mert nincs kedvem sem megvakulni, sem metil-alkohol mérgezéstől kimúlni. De ha megbízható(nak tartott) helyről páleszhez jutok, ahhoz úgy viszonyulok, mint a jó borokhoz. Amikor túráztunk, és magánszállásnál kaptunk szobát, nem fordult elő, hogy a házigazda ne invtált volna meg bennünket egy-egy felesre. Ezek között akadtak jobbak és borzalmasak is. A baráti köröm nagypapái is gyakran küldtek igazi jó háziszeszeket, de eddigi életem legfinomabb pálinkáját a balatonlellei hétvégémen ittam.

Az úgy volt, hogy egy pénteki napon leutaztam, de már előre megbeszéltük, hogy este átmegyünk Siófokra, ahol egy társasági, jólérzéssel egybekötött duhajkodást terveztünk. Az engem vendégül látó barátom már előre megrendelt egy nagy adag (2 liter) különösen igényes pálinkát, aminek egy részét terveztük aznap este elfogyasztani. Siófokon ezen barátom egy haverja kalauzolt el minket egy szórakozóhelyre, itt vettük át a piát, de előtte még egy órát eliszogattunk a helyszínen is. Egy fantasztikusan jól berendezett, igényes western-kocsmáról van szó, ami kivételesen nem a partnál van, hanem attól jóval távolabb. Kóstolót is kaptunk, méghozzá mind a nyolcan, és miután ezt legurítottuk, már biztosak voltunk benne, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Ha jól emlékszem, mézes törkölypálinkát fogyasztottunk, amit úgy készítettek el, hogy a fele 50 %-os alkoholtartalmú pálinka volt, a fele pedig méz. Olyan volt, mint az üdítő, és ez nem vicc! Egyáltalán nem karcolt, viszont itatta magát, ezért mind a két litert megittuk néhány óra alatt. Szépen is néztünk ki a végére, bár én legendásan jól bírom az alkoholt, ezért inkább én segítettem elesett társaimon, és nem engem kellett istápolni. Szépen rendben haza is értünk Lellére.

Reggel, amikor felébredtem, úgy éreztem, hogy semmi bajom, csak éppen vécéznem kellett, meg innom egy korty vizet. Kimentem hát, és akkor láttam, hogy három új vendég is érkezett. Csak úgy foghegyről köszöntem nekik, mert nem akartam másnapos, büdös lehelettel bemutatkozni, gondoltam, a majd újra felébredek, és rendbe teszem magam, akkor jöhet az ismerkedés. Néhány óra múlva ismét felébredtem, majd fogmosás és öltözés után a közelükbe férkőztem, majd naivan megkérdeztem, találkoztunk-e már (én úgy értettem, hogy életünk során). Mondták, hogy persze, reggel. Mondom jó, de az csak olyan biccentés volt, nem igazi bemutatkozás — és kezet nyújtottam, majd mondtam a nevem. Döbbent arckifejezések és harsány röhögés volt a válasz.

Reggel ugyanis mindezt egyszer már eljátszottuk, de én nem emlékeztem rá. Pontosabban mindenre emlékeztem (hiszen semmi bajom sem volt), csak éppen konkrétan tudtam, hogy NEM mutatkoztam be. Közben meg de.

Azt hiszem, tényleg nagyon jó volt az a pálinka...

Azt hiszem, még nem volt nálam olyan, hogy két bejegyzés között annyi idő telt volna el, mint most. Ennek az esetnek is csak az az oka, hogy vasárnap ugyebár korántól későig nem voltam gép előtt, tegnap meg olyan fáradt voltam, hogy ébren maradni is csak komoly erőfeszítések árán tudtam, nemhogy még blogírásra szántam volna magam. Na, de ma itt vagyok.

Vasárnap tehát szavazatszámláló bizottsági tag voltam, ami egyebek mellett azzal is járt, hogy rendkívül korán kellett kelnem. 4:40-re állítottam be a telefonom ébresztőjét, a párttársaim azonban ezzel nem elégedtek meg, és már 4:30-kor rám telefonáltak ébresztési és ellenőrzési céllal. Utóbbi annyit jelentett, hogy megkérdezték, minden oké-e, továbbra is tudok-e menni. Igyekeztem mielőbb észhez térni, és összekapni magam, bár innentől kezdve már akarni kellett volna, hogy elkéssek, tekintve, hogy egy 2 percre levő általános iskolában volt a szavazóköröm.

5:15 körül elbúcsúztam a páromtól — aki nem sokkal aludhatott többet, mint én, mivel ő meg vidékre utazott, — aztán 5:20 körül meg is érkeztem a szolgálati helyemre.

Néhány percen belül mindenki megjött, én pedig örültem, mert szinte az egész csapat a múltkori tagokból állt, és az egyetlen változás is számomra kedvezően hatott. A legutóbbi helyhatósági választás során ugyanis az MSZP-s delegált egy rendkívül idegesítő vénasszony volt (állítólag már sokadszorra), aki fújtatva evett, rendkívül fontosnak érezte magát, mindenkivel kötekedett, a szavazatok összeszámolásakor pedig minden második pillanatban sikkantott egyet, hogy "Jaj, még egy a Gergely doktornak!". Na, a nyanya helyett most egy 21 éves srácot küldtek, akivel végig jól eldumáltunk, röhögcséltünk is sokat, és egyáltalán semmi gond nem volt vele. Szegény mondjuk a kb. 15 centis haját zselézve hordta, amitől úgy nézett ki, mint egy hangyász sül, és olyan öltönyt vett föl, aminek az ujja is, meg a nadrágszára is rövid volt egy picit, de legalább igyekezett az alkalomnak megfelelően öltözni.

Sokaknak valószínűleg elképzelése sincs arról, mennyire unalmas a szavazatszámláló bizottság tagjának lenni. A szavazókör nyitása előtt még van némi izgalom, mert ilyenkor kell előkészíteni mindent; a helyiséget dekorálgatni, a tollakat lopás ellen rögzíteni, az urnákat összeállítani, a szavazólapok első adagját átszámolni (megvan-e mind), stb. Aztán az első szavazó érkezése is 'izgalmakat' jelent, egyrészt mert akkor még egy-egy szavazó érkezése érdekes, másrészt mert ilyenkor ugyebár még speciális módon történik a szavazás (ellenőrző címke urnába dobása, urnák lezárása, stb.).

Na, de aztán megindulnak a népek. Idősek, fiatalok, babakocsival, kisgyerekkel, kerekes székkel, mankóval, nagypapával, szemüveggel, szemüveg nélkül, szellemi képesség nélkül. Tényleg, némelyik szavazópolgár olyan szinten hülye, hogy azon csak ámuldozni lehet (pedig én már edzett vagyok).

Az egyik egy darabig nézegette a szavazólapokat, aztán megkérdezte: "Most melyik az Orbán és melyik a Gyurcsány?". Egy másik nekiállt hőbörögni, hogy minek ez az egész, meg mi fog hétfőtől változni, mire kénytelenek voltunk megkérni, hogy odakint folytassa a témát. Némelyeknek gondot okozott a kérdés jelentésének megfejtése, ugyanis belezavarodtak a tagadószó látványába. 'Akarja-e(...), hogy ne legyen (...)?', ez olyan kurva bonyolult? Van, akinek igen. És akkor azokat már nem is említem, akik meglepődtek, hogy igazolni is kéne magukat, vagy akik szavazólap nélkül indultak el a fülke irányába, mert ilyenből egy rakattal volt.

Az emberek zömében úgy érkeztek, mintha az ajtó előtt egy-egy villamos vagy busz állt volna meg, fürtökben. Tehát vagy sorba kellett állniuk (nem mindig ment ez sem) vagy senki sem volt. Reggel felé inkább az idősek jöttek, ebédidő után senki, délután pedig a fiatalabbak. Amikor éppen üres volt a helyiség, akkor sztorizgattunk, vagy evéssel, ivással, kávézással próbáltuk meg lefoglalni magunkat (több-kevesebb sikerrel). Az ellátmány fejenként egy Balaton szeletből, két szendvicsből és két almából állt, valamint kaptunk egy halom apró pogácsát, inni pedig tonikot, kólát, kétféle ásványvizet, meg egy doboz rostos gyümölcslevet. Ez elég is volt bőven, főleg úgy, hogy ebéd is járt (hideg rántott hús, hideg sült csirkecomb, hideg főtt krumpli, hideg rizs, hideg csalamádé, meg egy olyan isler, ami légkalapácsként hatott a fogazatomra).  

Két említésre méltó szituáció volt még. Az egyik, amikor belibbent az ajtón a volt barátnőm. Hmm, hát igen, el is felejtettem, hogy ő pont oda tartozik. Egy kicsit megroggyanttak a térdeim, részben a hirtelen előtoluló emlékek, részben a látványa, részben a váratlan szituáció miatt, és erőltetett vigyorral az arcomon, a bélyegzőt markolva csak annyit tudtam hebegni, hogy "Nekem jutott a legIQsabb feladat..." (miközben egyébként nem is én bélyegeztem). Ő is csak annyit mondott, hogy számított rám, de — bár én szerettem volna — nem tudtunk többet beszélni, mert nem hagyhattam el a helyiséget, hogy határozatképes maradjon a bizottság (ketten éppen ebédelni voltak). Kicsit felzaklatott az eset, és mire éppen túltettem volna magamat rajta, megjelent az apja is, így kezdhettem elölről...

A másik érdekesség az volt, amikor egy 34-35 éves pali libbent be az ajtón, hangosan és szabatosan köszöntött mindenkit, majd odaszökellt az asztalunkhoz. Miután megkapta a szavazólapokat és a fülke magányában sikerült neki az X-eket is kitenni, rákérdezett, hogy "Boríték nincs?". Mondtuk, hogy de, persze, csak ne nyalja re. Erre ő: "Nem veszek ám akármit a számba", aztán eltartott kisujjal kiszökellt az ajtón. Fél órán keresztül ezen röhögtem.

A zárás felé közeledve egyre lassabban telt az idő, mi pedig egyre gyakrabban hívtuk fel egymás figyelmét, mennyi van még addig. Azért egyszer ez is bekövetkezett. Akkor aztán újult erővel estünk neki a feladatoknak, amiket ezúttal is elsőként sikerült befejezni (a többi szavazókörhöz képest). 432x3 szavazólapot kellett szortírozni, ellenőrizni, megszámolni (kétszer), valamint minden szirszart aláírni, lebélyegezni, majd a jegyzőkönyveket lemásolni két példányban, hogy a delegált tagok leadhassák azokat a pártjaiknál.

Miután készen lettünk, elköszöntünk egymástól, és mindenki ment a dolgára. Én is útnak indultam a Fidesz irodája felé, ahol már jó sokan összegyűltek, mire én odaértem. Szerettem volna mielőbb hazamenni, de egy-két pohár bor, némi pezsgő, majd egy kis — semmiből előkerült — pálinka után már semmi nem volt olyan sürgős.

Meg is jártam, mert miután erősen becsípett állapotban hazatántorogtam, a reggeli kelés leírhatatlanul borzalmas volt, ahogy az egész délelőttöm is. Akkorákat ásítottam, hogy majd beharaptam az asztalomat, az esti edzésem pedig baromi szarul sikeredett. De legalább a fejem nem fájdult meg.

Minek iszik, aki nem bírja?

Szombaton megint születésnappal egybekötött névnap ünneplésére voltam hivatalos a hetero baráti köröm egy részének társaságában. Szokásos 'banda', szokásos hely (szokásos végeredmény...de ne szaladjunk előre).

Miután egész nap döglöttem, majd megküzdöttem a vihar rám eső részével (és a kis híján rám eső virágaimmal), összekészültem, aztán útnak indultam. Rolcsikám szintén bulizni ment, ő viszont a legjobb barátnőjével, és egy nem annyira hetero helyre. Megint elsőként érkeztem (10 perc késéssel), de mire kikértem magamnak egy alkoholmentes koktélt, a többiek már nyitották is az ajtót, és alig pislogtam kettőt, az asztal körül már egyetlen üres hely nem maradt. Hamarosan az asztalon sem, mivel a kettőt fizet, hármat kap koktélakció keretében irdatlan mennyiségben sorakoztak előttünk a durva és kevésbé durva színes-szagos italok. Ezt általában úgy szoktuk csinálni, hogy összeállunk hárman, kikérünk két ilyen akciós triót, így mindhármunknak 2-2 pohárral jut, ami már mennyiség, de még nem túl ártalmas. Most viszont az egyik egy napja nem aludt, a másik a héten már 3x lealjasult, és a szeszre gondolni sem tudott, a harmadiknak pénze nem volt, így hát magamra maradtam, kénytelen voltam egyedül legyűrni a három zombit. Ez sikerült is, de mivel ők is tudták, hogy két sajtburger után semmi esélyük sincs ellenem, segítségül hívtak egy feles szilvapálinkát, meg egy feles Jagermeistert, akikkel együtt már majdnem térdre kényszerítettek. (Az ellentmondást feloldandó árulom el, hogy a sok-sok koktélt a kevésbé ismert illetők rendelték maguknak.)

Közben előkerültek a filmes témák, a régi C-64-es játékokon való nosztalgiázás, egy kis történelem, a Dragonlance-sorozat tartalmának kitárgyalása, és még a statisztikáról is esett némi szó. Legalábbis a köreimben. Amikor éreztem, hogy az irdatlan füsttől alig kapok levegőt, a látásom kissé leredukálódott az elfogyasztott szesztől, ráadásul elálmosodtam, akkor elnézést kértem mindenkitől, és elindultam hazafelé. Persze csak hivatalosan, mert valójában Rolandom tartózkodási helye volt az úticélom. Felhívtam, hogy hol tartózkodik, és hogy az hol van. Mondta, hogy Alterego (asszem hosszú ó-val írják, de nekem így jobban fekszik) meg, hogy itt meg itt. 'Ó, dejszen az pár sarokra van innen' — kiáltottam fel magamban, és már nyomultam is. Út közben azért megfordult a fejemben, hogy talán inkább haza kellene mennem, mert a friss levegő hiába szellőztette ki a fejem, azért mégiscsak be voltam rúgva.

Alteregohoz érve a párom már a bejáratnál várt. Belépőjegyre kifizettem 1500 Ft-ot, ruhatárra további 200-at, és még nem csináltam semmit (a ruhatárost mellesleg ismertem valahonnan). A lépcsőn lesétálva (?) azonban mindenért kárpótolt a látvány. Szerintem ilyen lehet a buzi-mennyország. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy itt korábban még nem jártam, és a meleg szórakozóhelyekről a képet az Alibi, a Capella és a volt Angyal alapján alakítottam ki magamban. Persze azoknak is meg vannak az  előnyeik, de ennyire igényes helyet én kicsiny hazánkban még nem láttam. Nemcsak a berendezést és az alkalmazottak megjelenését értem itt, hanem (és főleg) a szórakozni vágyókat. Csupa jó képű, jó alakú, jól öltözött, fiatal srác. Szinte egytől-egyig 8-10 pontosak. Ilyen nincs, és mégis van! Az este folyamán nem jöttek nekem minduntalan az agresszív leszbik (mert alig voltak), és nem kellett elviselnem az általam ocsmánynak tartott travik látványát sem (mert alig voltak). Persze nekem van párom, de attól még nem vakultam meg, és az esztétikai kielégülés vágya sem csökkent, szóval ezerrel bámultam...

...volna, ha láttam volna valamit. Tekintve, hogy eleve egy kisebb italmérés teljes árukészletét hordtam magamban, amire érkezésem után kénytelen voltam még rálocsolni némi energiaitalos pezsgőt, meg valami vodkás-pezsgős löttyöt (mert az ismerőseim a kezembe nyomták és rám parancsoltak, hogy igyak belőle). Így aztán a látással igencsak meggyűlt a bajom, később a mozgással is (persze nem tróger szinten), végül az ébren maradás is nehezemre esett. Eleget ittam ahhoz, hogy kivegyem a részem a táncnak nevezett rángatózásból, de a véralkohol-szintem növekedésével fordított arányban változott az erre való hajlandóságom (és képességem is), míg végül csak ácsorogni mertem, mert ha leültem volna, tutira elalszom (az meg milyen csöves már). Amíg a falat támasztottam, megpillantottam a televíziós szerepléseim során megismert szerkesztőt (akiről tudtam, hogy meleg, mert egyszer már az Alibiben is láttam), meg egy másik műsor vezetőjét, akin viszont meglepődtem. Szerintem ők is rajtam... Végül a táncoló tömegben a páromat kerestem (akit ilyenkor felhúznak (naa! nem úgy), és hajnalig ropja), mire egy fehér felsős fiatalember jobbról becserkészve engem, nekem szegezte a kérdést: "Nincs kedved táncolni?". Na, erre Rolcsikámnak sem kellett több, átdúlta magát a táncoló tömegen, és 2 másodperc alatt ott termett mellettem. Látványosan lesmárolt, és gyilkos tekintettel vonta kérdőre a semmiből előkerült lovagomat, majd miután az megalázva ismételte meg, amit az imént mondott, gyorsan megkapta, hogy ezzel a kérdéssel másfél évet késett.

Fogalmam sincs, ki volt az illető, mivel már nem láttam, ráadásul ezek az események nekem már túl gyorsan történtek. Ha itt állna előttem a pali, simán elmennék mellette, mert a fehér felsőjén kívül semmit nem fogott fel az agyam belőle. Na, de ekkor a pánikba esett párom arra hivatkozva, hogy nagyon rosszul nézek ki, gyorsan a ruhatár felé tessékelt, és útnak indított hazafelé (ő még maradt a többiekkel). Gyorsan levágta, hogy a szerelme itt komoly veszélynek van kitéve, és rögtön akcióba lendült az eltávolításom érdekében. Hehe.

Szerencsémre a 950-es éppen akkor gördült be a megállóba, amikor odaértem, hamar haza is vitt. Otthon lehajigáltam magamról mindent, aztán bedőltem az ágyba.

Tegnap meg böjtöltem. Ittam az előző éjjel levét: 6-os erősségű másnaposság, bujkáló fejfájással, étvágytalansággal, fényérzékenységgel. Azért egészen jól átvészeltem, de igazából egész nap nem csináltam semmit. Roli főzött nekünk, de azt is csak háromszorra bírtam megenni, ahhoz pedig semmi kedvem nem volt, hogy az ilyenkor romba döntött konyhát rekonstruáljam utána.

Ez mára maradt, mert olyan zsúfolt hetem lesz, hogy ha ma meg nem csinálom, akkor nem tudom, mikor.

Adós vagyok még a szombati buli beszámolójával, de mivel nem ígértem, inkább csak magamnak tartozom vele. Eltökéltem, hogy megírom, ami már meg is történt volna, ha közben nem betegszem megint le, de ami késik, nem múlik:

Miután szombat délelőtt megírtam a Wikonak szánt hosszú 'kommentet', nekiláttam takarítani. Ez a buli jó ürügy volt arra, hogy egy kicsit alaposabban kiganézzam a lakás eddig elhanyagolt pontjait is, elvégre nem fogadhattam úgy vendégeket, hogy kivetni valót találhassanak szerény kis hajlékomban. Ennyi idő alatt persze nem tudtam a lakást újjá építeni, de azért saját megelégedésemre is sikerült a legkényesebb pontokat tisztába tenni. Munka végeztével a párom is megérkezett, aki nyomban nekilátott a vendégváró falatkák és némi franciasaláta elkészítésének, a kajával tehát nem volt gondom.

Mikor mindketten elkészültünk a magunk dolgával, elszaladtunk fürdeni, de szerencsére ő már azelőtt végzett, hogy az első ismerős megnyomta volna a kaputelefonon a csengőt. Én még a kádban ültem, amikor az illető feljött, ezért be kellett kérnem a viselni kívánt ruhadarabok lényeget leginkább takaró részét, a többit meg félmeztelen rohangálás közepette aggattam magamra. Meg is kaptam, milyen jól nézek ki (nem is). Alig fejeztem be a borotválkozást, és máris jöttek a többiek, kisebb turnusokban. Este 8-ra már teljes volt a létszám, voltunk vagy 12-en (abból úgy 10 buzi). Nekiláttunk pálinkázni, konyakozni, vodkázni, meg elfogyasztani, amit csak bekészítettünk a bulira, majd este 11 körül nekivágtunk az éjszakának. A metrón már igen emelkedett hangulatban voltunk, de szolid duhajkodásunk szemmel láthatóan nem sok utastársat zavart, mivel a szerelvény csupa diszkóba induló fiatallal volt tele. Két kiscsaj mondjuk beszorult közénk, és néhány meggondolatlan mozdulatra kissé szerencsétlenül kezdték találgatni egymás közt, hogy akkor mi most vajon a barikád melyik oldalán harcolunk (pedig 3 lány is volt köztünk). Mi ezt meghallottuk, aztán felvilágosítottuk őket. Szerintem még csak a tévében láttak ennyi meleget egy rakáson.

A Capellában a hosszú ruhatári sorállás után felderítettük a helyet (én még sosem voltam), rendeltünk magunknak inni, aztán nekiláttunk táncikálni, beszélgetni, egyszer kiszaladtam cigiért egy közeli éjjel-nappaliba, aztán megint beálltam rángani. Az Alibit már jól ismerem, de oda most közkívánatra nem akartunk menni. A Capella szerintem elég lepusztult, kevesebben is vannak (bár ez nem feltétlenül baj), viszont sokkal jobb a zene. Mármint számomra. Nem véletlen, hogy az Antitáncista klub elnökeként nemigen szoktam a seggem az asztal mellől elemelni, de amikor meghallok egy régi Madonna vagy ABBA számot, én sem bírok magammal, és rögvest rohanok nyomulni. A társaság java része egyébként elég sok kívánnivalót hagyott maga után (mindössze két-három srác ütötte meg nálam a 7-es szintet), viszont nem volt annyi tank módjára közlekedő leszbi. Meglepetésemre összeakadtam egy régi ismerőssel, akire a Rolcsi olyannyira féltékeny volt mindig is. Ezúttal megnyugodhatott, mivel a srác most hölgy volt, ezzel nullázva le magát a szememben (annak viszont egész jó, leszámítva, hogy a kis tűsarkú cipellő miatt a 2 méteres magasságot közelítette). A fent felsorolt hátrányok ellenére könnyen lehet, hogy máskor is itt fogunk kikötni, pedig még a drágasága is ellene szól. Talán a legfőbb érv mellette, hogy nagyon jól éreztük itt magukat.

Szinte be sem rúgtam, pedig ittam rendesen — gondoltam én, — utóbb viszont kiderült, hogy azért egy rövid filmszakadásom tutira volt, mivel olyan információkat hallottam vissza, amikre nem emlékeztem (mindössze néhány beszédtéma, de azok lényegesek voltak).  Hajnalban elindultunk haza, ki erre, ki arra, hozzám viszont két vendégünk (barátunk) is hivatalos volt még, mivel ők vidékre nemigen tudtak volna ilyenkor hazamenni. A metróban volt még némi intermezzo, de ezeket most nem mesélem el.

Másnap pillanatok alatt összekaptuk a lakást, aztán pihengettünk, kávézgattunk, rántottázgattunk, megnéztünk egy filmet, végül elengedtük a barátainkat, de előtte még letárgyaltunk egy tavaszi gyalogtúrát, amit máris nagyon várok.

Egyszóval jó kis murit csaptunk.

A tegnapi este folyamán ismét egy hetero barátom születésnapját ünnepeltük. Ezúttal azonban nem ittam sokat, így az éjszakai járatról is időben leszálltam, és vélhetőleg másnapos sem leszek, miután felkeltem (max. 1-es szintű).

Igaz, az indulás semmi jóval nem kecsegtetett, mivel aktívan kivettem a részem egy 2-őt fizet 3-at kap koktélakcióból. Talán az mentett meg, hogy az 1 literes korsóban kihozott dupla zombi koktél (amiből legalább 4 dl alkohol) egy kissé ijesztően hatott a maga gigászi rózsaszínségével (és nem kis súlyával), talán a múltkori kis híján tragikusan végződött (kis túlzással) eseménysor réme tartott vissza a lerészegedéstől, esetleg a felelősségtudat, hogy nekem még vizsgáim vannak, amikre holnap tanulnom kell, ahhoz pedig időben, és másnaposság-mentesen kell felkelnem. Ez utóbbi mondjuk nem annyira valószínű, mivel egy kissé ki vagyok már fulladva a vizsgaidőszak végére, és a tököm tele van a tanulással. Ennek egyszerű az oka: anno a dékán közölte, hogy célszerű a vizsgaidőszak kezdetét és a vizsgaidőszakra való felkészülés kezdetét egymástól némileg elcsúsztatva betáblázni (utóbbi javára), ami bennem olyan mély nyomot hagyott, hogy azóta mindig jó két hónappal korábban nekiállok a szakirodalom/tankönyvek olvasgatásának. Ez viszont ezt az "elegem van az egészből" állapotot eredményezi.

De vissza a születésnapra. A szokott helyen jött össze a szokott társaság, az egymást szegről-végről ismerő kb. 30 fő (fiúk, lányok, plusz az utánfutók), de nem volt semmi extra. Iszogatás, néhány emberkének lerészegedés, külön társaságokban vízipipázás, pókerezés, kis csoportokban beszélgetés. Szerencsémre ezúttal értelmes emberekkel keveredtem egy asztalhoz, így — hosszú idő óta — végre igazán jót társalogtam kezdetben politikáról, később a párkapcsolatokról (úgy általában), a szexről, majd partneremre találtam Max Weber megértő szociológiájának valamint objektivitás tanulmányának megvitatásához is. Ez utóbbi volt a legjobb, mivel itt már konkrét dolgokról mehetett a vita, ráadásul ritka, hogy huszonévesek között akad valaki, aki hozzá tud ilyen dolgokhoz szólni ( persze azért a többi téma is jó volt). A politikával viszont az a baj, hogy én ott mindig többet tudok a többieknél, így inkább csak amolyan hírszolgáltató szerepem van, az pedig nem olyan élvezetes (kivéve, ha összekerülök a tulajjal, aki szintén mindig mindenről hallott, ezért vele órákig tudunk polemizálni).

Szóval szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi.

Mivel mindkét jóbarátom születésnapjára elmentem, és mindkettőnek ugyanazt vettem, semmi alapja a sértődésnek, letudtam a kötelességem. (Mondjuk vicces volt, hogy azon másik ember, aki vette a fáradságot, és gondolt az ünnepeltnek való ajándék beszerzésére, ugyanazt vette neki, amit az tőlem már évekkel ezelőtt megkapott, de végül is viccesre vettük a figurát (Dolák-Saly Róbert Madártető című könyvéről van szó)).

Most pedig irány az ágy, hogy kissé pihentessem a cigarettafüsttől szétmart, véreressé vált szemeimet.