jóság bejegyzései

Mielőtt legutóbb nekiláttam a blogolásnak, fél napig ismételgettem magamban, mi mindenről akarok írni, de már akkor biztos voltam benne, hogy pár dolog kimarad majd a végén. Nem szándékosan, hanem mert az agyam messze nem káptalan, leírni meg nem akartam magamnak. És így is lett: 4-5 hozzáfűzemény és téma tényleg lemaradt, de már most sem tudom, hogy akkor most 4 vagy 5, mert azóta meg hiába ismételgetem azokat, megint bizonytalan vagyok, pontosan mik is akartak lenni. Mindegy, most pótolok, amit még pótolni lehet, meg hozzáteszek pár azóta történt 'érdekességet'.

Elfelejtettem például megemlíteni, hogy amikor a legújabb ügyfelünk már másodszor járt nálunk, töredelmesen megvallotta, hogy korábban több irodában is volt, de a velem való találkozás egyből meggyőzte, hogy nálunk kell kikötnie. Hájjal kenegette a májam (vagy hazudik), és képzeletben húztam is egy újabb strigulát az 'igen, minden ügyféllel nekem kell tárgyalni, mert az jövedelmező' rubrikába. Van már ott egy pár vonás, és bár szerénytelenségnek hathat, de ha bebizonyosodik, hogy van az embernek pár erénye is a sok rossz tulajdonság mellett, akkor azért azokat ismerjük el, és tudatosítsuk magunkban.

Ide tartozik, hogy tegnap hívott egy manus az irodában, és engem keresett. Bemutatkozott, de a neve nem mondott semmit, ezért hozzátette, hogy ő annak a vidéki könyvelőirodának a vezetője, amelyiktől tavasszal ő, meg két kolléganője eljött hozzánk, hogy segítsek nekik a könyvelőprogram egyes funkcióinak használatában. Így már leesett. Tényleg voltak, és nem is örültem a kérésüknek (kissé szokatlannak tartottam), de ennek ellenére is segítettem nekik, felebaráti szeretetből. A végén megkérdezték, hogy mivel tartoznak, én pedig minden erősködésük ellenére is visszautasítottam bárminemű ellentételezést, és hozzátettem, hogy mivel ők vidékiek, úgysem jelentenek nekünk konkurenciát. Na most a pasi újra keresett, és megkérdezte, hogy egy fél óra múlva lenne-e rá pár percem. Képzeletben húztam a szám egy kicsit, de mondtam, hogy hát jöjjön. Kisvártatva újra csörgött a telefon, és kérte, hogy menjek le az iroda elé, én meg már végképp nem tudtam elképzelni, mi a nyavalyát akarhat. Lementem, és hát ott állt az autója nyitott csomagtartója mellett, kezében egy rekesz, öklömnyi, hibátlan és érett barackkal. Nekünk hozta, hálából. Hebegtem valamit, hogy de hát egyáltalán nem vártam el cserébe semmit, ő meg csak mosolygott. Kipakoltuk a csajokkal (volt vagy 15 kiló), visszavittem neki a rekeszt, és minden jót kívánva elköszöntünk egymástól. Az emberi jóságba és a karmába vetett hitem újra kapott egy jókora pozitív löketet.

Aztán azt is mesélni akartam még, hogy anyám mellett a nagyobbik húgom is megjelölt Facebookon, mindkettő lelkesen be is állította a családi kapcsolatokat (én meg elfogadtam). Anyu már küldött két 'gyári' felkérést, hogy csatlakozzak a Facebookhoz, de mindkettő felett diszkréten elsiklottam, most viszont, hogy megjelölt, már nem lapíthattam tovább. A húgom eddig is fenn volt, de én okkal nem jelöltem meg őt, ő meg eddig valamiért nem tartotta fontosnak, hogy nyilvánosan is a bátyjaként tüntethessen fel. A szabadságom ismét súlyos csorbát szenvedett, és ez akkor is így lenne, ha nem lennék buzi. Jó, letiltottam előlük minden olyan releváns infót, amit csak lehetett, de mindent nem tudtam, mert vagy nem lehet, vagy nem találtam meg, hol lehet. Most elég feszült vagyok emiatt, de mit tehettem volna? Szorul a hurok, és hamarosan minden szándékom ellenére egy nagyon kellemetlen szituáció kellhet majd átélnem. Párszor már elgondoltam, miként állok majd elé(jük), és esek ezen túl önként, de aztán mindig olyan megnyilatkozásokat tesznek, ami alapján úgy érzem, akkor és ott, a lehető legnagyobb hiba lenne valóban előbújni. Nem tudom, anyám ennyire naiv, hogy nem szedi össze az információkat, és nem áll neki össze a kép az apró mozaikokból (ennyire bízik bennem/ennyire hisz nekem), vagy nagyon is jól tudja, mi a helyzet, de nem mer szembesíteni vele, nehogy elveszítsen. Nagyon, pontosabban NAGYON remélem, hogy az utóbbi. Félek, mert nem akarom végleg és ténylegesen elveszíteni az utolsó családtagjaimat, akik még jelentenek nekem valamit. Nem tudom, hogy élném meg.

De evezzünk vissza vidámabb vizekre, és pótoljuk be a mulasztást, miszerint legutóbb az ING képviselőivel való dupla találkozásról elfelejtettem említést tenni. Gyanús, hogy ez a mondat kissé értelmetlen volt, de annyi baj legyen. Szóval a UPC-Budapest Bank után a Telenor-ING páros is megtalált. Ezt talán már említettem valahol, de azt még nem, hogy találkoztam is velük. Két órányi ingyen telefonbeszélgetésért, és egy 30 napig ingyenes mobilnetért cserébe áldoztam 2x50 percet az életemből. Hát persze kikérdeztek mindenről, hogy majd ajánlhassanak nekem a céljaimhoz megfelelő megtakarítási formákat (miért hívják ezeket termékeknek, amikor semmi kézzelfogható nincs bennük?), meg hogy ők a legjobbak blabla. Azt hiszem, ugyanolyan gondban lehettek velem, mint a Jehova tanúi lenni szoktak, amikor nekem látnak, majd kisvártatva ők köszönik meg a beszélgetést, és önként távoznak. Nem vagyok hülye, és pontosan tudom, mit (nem) akarok, és azt is, ők mit akarnak tőlem. Amikor elmondtam, milyen anyagi helyzetben vagyok, milyen anyagi helyzetben van a cégem, mitől függ, hogy ez változzon, és majd akkor talán lesznek távlati céljaim is, még erősködtek, hogy "de lakás? nyugdíj?" stb.), hiszen nekik pont az a legjobb, ha ott helyben kitaláltatnak nekem valami anyagi célt, és rögtön rá is vesznek, hogy az addig vezető utat velük köveztessem ki. Nem merülök el a részletekben, csak annyit tennék hozzá, hogy néhányszor meglepődtek a nyílt és határozott válaszaimon, azon, ahogy finoman szembesítettem velük, hogy tökéletesen tudom, melyik mondatot miért ott és úgy helyezték el, ahol és ahogy, így a második találkozó már csak tiszteletkör volt nekik. Előírás, nem úszhatták meg, de szerződésmintákat se hoztak magukkal, csak némi táblázatos blablát, hogy legyen mivel kitölteni az 50 percet. Hogy ne érezzék magukat olyan szarul még hozzátettem, hogy jövőre, ha meg tudom bontani a "se hitel, se befektetés" állapotot, és a befektetés javára tudom billenteni a mérleg nyelvét, akkor őket fogom keresni.

Említettem az előbb a Budapest Bankot, aki a UPC-n keresztül hitelkártyát akart nekem juttatni. A múlt idő annyiban helyes, hogy amikor ma ismét felhívott egy ügyintézőjük, és közölte, hogy kéne még nekik az APEH-tól egy kereseti kimutatás, akkor a magam módján elküldtem a kurva anyjába. A magam stílusa azt jelenti, hogy semmi obszcenitás vagy verbális agresszió, csak éppen elmeséltem neki, hogy vagy 1,5 hónapja aláírtam a szerződést, ami után ugyebár 5 munkanap a kártya postázása. Ehelyett két héttel később rám telefonáltak, hogy kéne még nekik a lakcímkártyám mindkét oldala lefaxolva, majd miután elküldtem, de túl sötétnek ítélték, ugyanazt kérték e-mailben, szkennelve. Azt is elküldtem nyomban, de újabb két hét után még mindig sehol a kártya. Jött egy újabb hívás, hogy ezúttal a személyi igazolványom érvényességi idejét igazoló lapot küldjem el nekik, amit ismét megtettem, és csak nehezen álltam meg, hogy ne tegyem hozzá: már hetek óta meg kellett volna kapnom a kártyát. Erre ma még volt pofájuk újra hívni, hogy az APEH-tól (az APEH-tól bazdmeg!) kérjek nekik kereseti kimutatást. A jó ebben, hogy mivel vállalkozó vagyok, eleve nem az kellene, ami gondolom, újabb két hét múlva derülne csak ki számukra, de sebaj. Szóval miután ezt pár mondatocskában vázoltam, megköszöntem a lehetőséget, és közöltem, hogy akkor én inkább nem kérném a kártyát, mert erre nekem nincs időm. Az ügyintéző elszontyolodott hangon szabadkozott, én pedig megvigasztaltam, hogy tudom, hogy ő csak egy telefonos ügyintéző, nem rá haragszom. Azt mondta, továbbítja a kollégáinak, majd elköszöntünk egymástól. Ha ezek után valami kötbért akarnak a nyakamba akasztani, akkor nagy balhét csinálok (bár ez valószínűtlen, mert a kártya aktiválásának mellőzésével eleve nem köttetik meg a biznisz (állítólag)), ezt most leszögezem.

Szóval az egyik menekülési utam kilőve — bár azt hiszem, ez még nem egy lejátszott meccs, — marad a magánnyugdíj-visszatérítés, ami persze még mindig sehol. Tegnap ELMŰ-csekk volt a postaládámban, ma meg IKEA-katalógus, amikkel nem sokra megyek...

Hm-hm, valami(ke)t akartam még, de már nem tudom, mit. Megmondtam előre...

Akkor talán még annyit, hogy a mai napi lelkiállapotomat tökéletesen leírja ez és ez a dalszerzemény, és ez mindent el is mond. Utóbbit különösen ajánlom Defallának (a folytatásával együtt), meg mindkettőt azoknak, akik szeretnek mélyebbre ásni az általuk olvasott bloggerek lelkébe. A kedvenc rendezőm már megvan (Chris Nolan), és mostanra, azt hiszem a kedvenc zeneszerzőm is: Hans Zimmer. Milyen jó, hogy ennyit dolgoznak együtt!

Most pedig jöjjön a mára rendelt dinnyeszelet, ha már a temérdek baracktól nem sikerült még befosnom.