költözés bejegyzései

Történt pár dolog a héten. Pár olyan dolog, ami az eddig függőben levő ügyeimet — ha csak egy kicsit is — továbblendítette.

Kedden például megjött a közjegyzőtől a hagyatékátadó végzés, amit már jó ideje vártam. A nagybácsim ugye január elején halt meg, a hagyatéki tárgyalás május elején volt, azóta pedig semmi nem történt az ügyben. Na jó, annyi volt, hogy egyszer odatelefonáltam, hogy jogerős-e már a dolog. Akkor elhajtottak, hogy nem, még nem az, de felírják a nevem, és ha majd az lesz, nekem is küldenek értesítést (holott nem kellene). Ez volt vagy két hónapja, de levél sehol. Gondoltam, még megvárom az augusztus végét, mert biztos ítélkezési szünet van náluk is, aztán pedig újra telefonálok, hátha mégsem írtak fel semmit, az ügy meg megy tovább a maga medrében, nélkülem. Erre szerencsére nem volt szükség.

Kedd este találtam meg a postaládámban az értesítőt, és szerda reggelig izgulhattam, hogy mi lehet benne. Mivel a fecnin az szerepelt, hogy "HÁV+Díj", még egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy esetleg mégis én örököltem, merthogy miféle díjat kell nekem a közjegyző felé kifizetni, ha nem én vagyok az örökös? Azért tudatosan nem éltem bele magam a dologba, és milyen jól tettem! Másnap reggel ugyanis kiderült, hogy ez egy szimpla hagyatékátadó végzés, amiben leírják, hogy a magyar állam örökölt, és elfogadja a hitelezői igényem a temetési költségekkel kapcsolatban. Azért örökölt ő, mert a szóbeli végrendeletet nem fogadta el. Nem lepődtem meg, elvégre eddig is ez volt az állapot. Még aznap felhívtam a Magyar Államkincstárt, hogy van-e értelme máris elmenni hozzájuk, vagy várjak még az ügyintézéssel 8 vagy 15 napot. Az ügyintéző nagyon kedves volt, és felvilágosított, hogy ehhez nekik semmi közük, merthogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. az illetékes az ügyben, és valóban, a levélben is az szerepelt. Ismét égtem egyet, és megköszöntem a segítségét (az első égés az volt, amikor a levélen mindent megtaláltam, csak azt nem, hogy ki örökölt. Aztán rájöttem, hogy meg kellene fordítani az első oldalt, merthogy azon volt a hiányolt rész...).

Csütörtök reggel felkerekedtem, hogy elmenjek a Pozsonyi utca 56-ba, ahol az MNV Zrt. főhadiszállása van. Ez szerepelt a levélben is. A neten megnéztem, hogy hol található, és azt találtam, hogy a Nyugati és a Lehel tér között, a Nyugatihoz közelebb. Mondom, azért inkább a Lehelig metrózom, elvégre minek menjek el a Szent István körútig, ha aztán visszafelé kell gyalogolnom? A Lehel térnél tehát besétáltam a Csanády utcán, el a Pannónia utcáig, azon befordultam, és elsétáltam a Balzac utcáig, ahonnan ki a Duna-partig, a Pozsonyi utcába. Akkor eszméltem, hogy az már a 20-onixes számozás, és éppen arra növekszik, amerről jöttem. Ok, égés három. Gyalogoltam vagy fél kilométert visszafelé, aztán megláttam a nemzetiszín zászlókat. Odamegyek a bejárathoz, az meg mindenféle szakszervezetekkel volt kitáblázva. Éppen amikor ráraboltam a kilincsre, észrevettem egy papírt az ajtón: "Az MNV Zrt. bejárata a Duna felőli oldalon található". Megkerültem hát az épületet, majd bementem.

Odabent szinte senki nem volt, szóval egyáltalán nem éreztem magam egy hivatalban. A recepcióssal beszélgető biztonsági őrt megkérdeztem, merre van az ügyfélszolgálat, mire elmondta, hogy a bejárat másik oldalán az első ajtó mögött. Odamegyek, és azt találom, hogy egy 3x4 méteres lukban egy szem öreglány ücsörög. Ez volt az ügyfélszolgálat. Előadtam a bajom, mire felvilágosított, hogy a területi igazgatóságra kellett volna mennem, ami a Szekszárdi utca 19-25-ben van. Menjek el az Árpád-hídig, ott szálljak fel a 120-asra, és pár megálló alatt ott is vagyok. Egyébként nagyon kedves és készséges volt. Kisétáltam, aztán elindultam egyenesen a metró felé, és lőn, éppen a Lehel térnél lyukadtam ki. Magyarul, ha odafelé nem balra indulok el, és gyalogolok 1 km-t, hanem jobbra, akkor 50 méter lett volna a táv...Égés +1.

Úgy döntöttem, nem teszek aznap még egy utat, hanem inkább ma megyek, otthonról úgyis közelebb van a Szekszárdi utca. Mivel ez a hely kb. a pusztában van, elég nehezen találtam meg, és ez is inkább egy autószerelő műhely udvarához hasonlít, mintsem egy ügyfélszolgálathoz. A portás alig akart beengedni, és amikor bejutottam, akkor is a rossz irodába vezényelt, de az ottaniak már jó helyre irányítottak. A részletek helyett a lényeget írom: várhatok még a pénzemre, ki tudja meddig, és az ingóságok közül sem tudom, mikor hozhatom el a személyes holmikat. Mindezt azért, mert ők még nem kaptak jogerős végzést, de ha megkapják, még akkor is meg kell várni, amíg az állam tulajdonába kerül az ingatlan. Vértezzem fel magam türelemmel, mert olyan ügyük is van, ami már 3 éve húzódik. A bankszámlaszámomat azért leadtam, és az elérhetőségeimet is, hátha tényleg felhívnak a lakás felnyitásának időpontjával kapcsolatban. Erről ennyit.

Pedig jól jött volna a pénz, hiszen az új gépre kiadott közel 100 ezer teljesen leszívta a tartalékaimat, pontosabban a sulira és az októberi adóra szánt 'nem nyúlunk hozzá, de ha kell valamire, akkor ott van' pénzösszeget. A temetési pénz ugye tolódik, a volt főnökömmel szembeni tartozásra pedig úgy tűnik keresztet vethetek, nekem viszont még 340 ezret elő kellene teremtenem novemberig. Imádom ezt az állapotot... Részben ezért, részben más okokból kifolyólag tegnap postára adtam az aktuális félév passziválására vonatkozó kérelmemet. Mert nem tudok kifizetni 116 ezret. Mert nem lesz időm szakdolgozat írására sem. Ez van, el kell ismernem, hogy nem fog menni, hiszen rengeteg sok egyéb ügyet kell még az ősszel letudnom. Marad a tavasz, vagy ki tudja...

Aztán a húgom kérdésében is többet tudok: jövő hét végén költözik hozzám. Reméltem, hogy anyám meggondolja magát, és figyelembe veszi egy korábbi beszélgetés közben elejtett ellenérveimet, de ez most nem jött be. Kérdeztem, hogy mégis, meddig lesz ez az állapot, mire azt felelte, hogy amíg én valamire hivatkozva azt nem mondom, hogy most már ne. Mondjuk — neadjisten — megnősülök. Hát persze, megnősülök. Az életem ezzel akkor is újabb stádiumba lép, ha elmarad az előbújás (bár nem hiszem, hogy megúszom), de ezt már ragoztam eleget.

Szóval mindenben egy kicsit előrébb járok, de még mindig messze a céltól. Várunk tovább, aztán meglátjuk, mi lesz.

(Ja, és a várt üzlet esetében is rákérdeztem, hogy mi van. Azt válaszolták, hogy még nem döntöttek, de majd jelentkeznek, merthogy most fennforgás van náluk, és lehet, hogy tolódik a dolog. Ebben az esetben a biztos rossz azért rosszabb válasz lett volna, így viszont még mindig reménykedhetünk, hogy egy csapásra kikerülünk a szarból.)

Már legalább másfél hónap eltelt azóta, hogy a cégünk új helyre költözött. Akkor azt hittem, majd napi szinten írom meg a fejleményeket (mivel természetesen egy ilyet nem lehet egy nap alatt lezavarni), de ehelyett az eredetileg minimum három részesre tervezett beszámoló kettőre redukálódott, és abból is csak az elsőt írtam meg. Most ennyi idő távlatából próbálok meg visszaemlékezni, de akkor már hozzátoldom a sztorihoz az azóta történt eseményeket is. Érdemes elolvasni hozzá az első részt is, az úgysem volt olyan hosszú.

Áthurcolkodtunk tehát. A központi irodahelyiség padlóján hegyekben álltak az összezsinegelt dossziéhalmok, a falaknál egymásra tornyozva a bútordarabok (szó szerint), minden egyéb holmi nejlonokban és kartondobozokban pihent. Ezeket kellett kirámolni. A lényeges dolgokat polcrendszer híján esélyünk sem volt helyre tenni, a konyhai eszközök pedig nem rám tartoztak. Először tehát azt kellett eldönteni, ki hol fog ülni (ezt már előttünk eldöntötték), ki milyen irányba fordulva szeretne ülni, hova akarja tenni a gépét, és hol lesz az asztala az adott helyiségen belül. Miután ezek megvoltak, nekiláttam összeszedni az asztalokat, a hozzájuk tartozó asztallapokat, aztán megkerestem a gépeket, és elkezdtem őket összeállítani. A többiek addig törölgettek, porolgattak. Az összes fellelhető kábelt és hosszabbítót két dobozba pakoltuk bele, ezekből kellett most kihalásznom a megfelelő típusú és hosszúságú darabokat, de néhány óra alatt készen is lettem.

Miután a polcok még mindig sehol sem voltak, elkezdtem a magam kis kuckóját berendezni. Egy olyan részleget kaptam, ami egy kisszobának megfelelő helyiség egyik végében található. Az ablakkal szemben ülök, előttem Hajnalka asztala (meg ő maga), jobbra egy kétszárnyú ajtó helye, mögöttem pedig egy szimpla ajtónyílás, ajtó nélkül. Amikor ezt megláttam, feltettem magamban az irredenta hangvételű kérdést, hogy "maradhat ez így?", majd rögtön meg is válaszoltam, hogy "Nem! Nem! Soha!". Nyomban intézkedni is kezdtem. Mivel az erőző irodánk némileg nagyobb alapterületű volt, az áthozott holmi viszont semmivel sem csökkent, voltak olyan bútorok, amiknek eredetileg nem jutott volna hely. Ezek közül összeszedtem 3 egyforma méretű polcos szekrényt, amiket az ajtónyílás elé halmoztam, így egy pofás kis polcrendszert kaptam, és ha valaki a folyosón elmegy mögöttem, nem látja tőle, hogy mi van a monitoromon. Mint már említettem, álló bránerű bácsikat nem nézegetek idebent, de sosem lehet tudni, egy-egy gyanútlanul megnyitott blogban mi ugrik az ember arca elé. Akkor aztán lehetne magyarázkodni. Ezután még visszapakoltam az asztalomba, aztán vége is lett a napnak. A főnököm közben meggyőzte a férjét, hogy az mégiscsak a kezébe vehetne egy fúrót, és elkezdhetné a polcokat felpakolgatni, mert különben botrány lesz, így a nap végére bizonyos falakra már el lehetett kezdeni pakolni. Nálam még nem.

Másnapra azért én is sorra kerültem, így nekiláthattam a jó kis szekrényembe, meg a frissen felfurkált polcokra felrakosgatni a cégeim anyagait. Kezdett végre elviselhetővé válni az iroda. Mivel a polcrendszerek tartósínjeinek egy részét elpakolták szem elől, a maradékból kiindulva saccoltuk meg, hova mennyi kerülhet, hogy mindenkinek jusson belőlük. Ezért aztán ennek a napnak a végére több pakolási felületet már nem kaptam, de ez nem is volt baj, mert amit helyre tudtam rakni, azt oda is tettem, a többi meg ráért hétfőn is. Közben ugyanis jött a hétvége, amikor is a többiek bejöttek dolgozni, én meg egyetemre mentem, vagy valami más halaszthatatlan dolgom akadt. Utóbb megtudtam, hogy én jártam a legjobban, mert a vezető könyvelő falából az egész polcrendszer kiszakadt, és bedőlt a szoba közepére az összes holmival együtt. Sej, de jó lehetett! Kár, hogy a vénasszony nem járt éppen arra...

Na, hétfőn ezért biztonsági okokból az összes már felfúrt és megrakott polcot le kellett szedni, és még egy ponton odafogatni őket, ergo az eddigi munkánk kárba veszett. Azért valahogy ezen is túl lettünk, ahogy az azóta felmerült többi szarságon is. Kezdetben nem volt ugyebár mindenkinek internet-hozzáférése, hanem csak hol ennek, hol annak. Aztán jó darabig nem találtunk semmit, minden szart állandóan keresni kellett. Nem működtek rendesen a telefonok sem, mert egyszerre csörgött mind, és átkapcsoláskor sem sikerült a megfelelő célszemély asztalán megszólalniuk. Az örökölt konyhaszekrény fiókja pedig hol akadt, hol leszakadt, hol kicsúszott a sínből. 

Igazából még máig sincs minden a helyén, mivel a szekrényeim mögötti ajtónyílást még mindig nem tömtük be az oda illő ajtóval, így az ügyfelek a farostlemezt láthatják, ha mondjuk a toalettre mennek. Ez engem egy cseppet sem zavar, de a főnök férjét nagyon. Az ál-arisztokratikus kivagyiság már egy kicsit az agyára ment.

Erről jut eszembe: kitalálta, hogy mivel az irodában nincs kizárólag tárgyalásra alkalmas helyiség (mert mindegyikben dolgozik valaki), a konyhát kellene kinevezni tárgyalónak. De hát ugyebár milyen dolog az, hogy az ügyfelekkel a konyhában tárgyalsz, ezért oldjuk meg, hogy ne nézzen úgy ki a konyha, mint egy konyha. Ergo mindig minden konyhaságra utaló eszközt rakjunk el szem elől. Citromfacsarót, poharakat, evőeszközöket, mindent. Ahhoz képest, hogy eredetileg a főnök-férj itt csak egy vendég, és — állítása szerint — neki elég az irodában egy sarok is, az összes többi alkalmazott az ő hülyeségei miatt szív. Marha jó például úgy mosogatni, hogy minden villával külön le kell hajolni a mosogató alatti szekrénybe rejtett csepegtetőhöz. Még ilyen hülyeséget... 

(De nem baj, mert amikor nincs itt, akkor cincogunk, és direkt szanaszét hagyunk mindent.) 

...hogy kénytelen voltam itthon rágyújtani, méghozzá a Roland előtt, és kis híja volt annak, hogy nem törtem ki sírógörcsben. Mostanában egyszerűen minden összejön, és minden bizonytalan. Az egyik oldalról ott a kényszer, a másik oldalon viszont mindig gátol valami. Ezt huzamosabb ideig nem bírom elviselni — ahogy szerintem sokan mások sem.

A munkahelyemen ugye a költözés zajlott, miközben rengeteg dolgom volna odabent. Még ma is hegyekben álltak a papírok a legkülönfélébb helyeken, és csoda, hogy az egész hurcolkodást folyamatosan szabotáló főnök-férj végre hajlandó volt néhány polcot felfúrni, hogy csökkenteni lehessen a kuplerájt. Ezt majd részletesebben megírom.

Kedden APEH-ellenőrzésre megyek, ami eleve folyamatosan frusztrál. Ráadásul a két ellenőrizendő év anyaga közül az egyiket sem én, sem az ügyfelem nem találtunk. Ez eléggé betette nálam a kaput, hiszen garantált a büntetés. Feltúrtam az egész lakást, pedig más dolgom is lett volna. Bőven... Szerencsére ma hívott az ügyfél, hogy megtalálta, így mára legalább emiatt megnyugodhattam.

Kedden találkoztam egy csajjal, akinek az SZJA-bevallását kellene elkészítenem, a férjéével együtt. Erre olyan papírokat adott, amiket finoman szólva is rakás szarnak lehet nevezni, mivel a férj a két munkahelyén felváltva dolgozott, de év végén olyan papírt kapott, amiből nem lehet megállapítani, hol mennyit keresett. Emiatt kettő helyett három alkalommal kell vele találkoznom, és ez jelentősen lecsökkenti az elkérhető munkadíj értékét. Elbaszott idő csak az egész, és abból pont nem rendelkezem túl sokkal.

Hamarosan kezdődik a vizsgaidőszak, ami önmagában is nyugtalanító, de úgy, hogy az elvileg kereskedelmi forgalomban is kapható könyvek közül egyet sem sikerül sehol sem beszereznem, kimondottan ideges vagyok. Ráadásul semmi energiám tanulni, dekoncentrált vagyok, és még a házidolgozatok egyikét sem csináltam meg.

Vagy időm nincs, vagy ha volna, állva elalszom, annyira fáradt vagyok. Ez a három napos költözés még a maradék energiámat is leszívta.

Holnap pótoltuk volna be a múltkor az eső miatt elmaradt túrát, azonban a Roland úgy vállalta magára a szervezést, hogy közben az egészet elszabotálta, ami miatt csúnyán össze is vesztünk. Ilyen nyomás alatt ez az egy nap rengeteget regenerálhatott volna az idegeimen, de még ez sem jöhet össze simán. Sőt, sehogy sem.

Nyilvánvaló, hogy a sors most addig üti a vasat, amíg meleg, és valószínűleg a csilláron himbálózva szeretne viszontlátni, mivel tegnap óta — de főleg ma — a monitorom is szarakodik. Szétesik a kép, majd ki is kapcsol a lelkem. Pont most kell ez nekem, amikor nagyon szükségem volna rá, főleg a házidogák miatt. Per pillanat pedig nincs pénzem sem megjavíttatni, sem újat venni.

Most is kifolyik a szemem, de ezt a bejegyzést mindenképpen meg akartam írni, hogy ne maradjatok nélkülem olyan sokáig (nem mintha olyan sokan olvasnának), ráadásul tegnap este óta a torkom is kapar.

Nem tudom, mi lesz így velem.

A cégünk a napokban a jelenlegi irodából egy másikba költözik, természetesen az alkalmazottak közreműködésével. Így aztán tegnap egész végig pakolni kellett.

A dossziékat négyesével összezsinórozni, az irattartó papucsokat egymásba fordítani, majd szintén összezsinórozni, az asztalokat kirámolni, az ajtajaikat leragasztani, a számítógépeket szétszedni, meg amit még el lehet képzelni. Klasszikus könyvelőirodai munka nemigen folyt, maximum délelőtt a Hajnalka részéről és részemről, mert igyekeztünk minél több cuccot helyre tenni, mielőtt nekiállunk a pakolásnak. A többiek addig körülöttünk pusztítottak, és közben minket sürgettek, csak azt nem tudom, miért. Ha délután 3-ra szedtünk volna össze/szét mindent, akkor sem lettünk volna semmivel beljebb, mint ha este 8-ra, mivel a hivatásos költöztetők úgyis csak ma jönnek. Mondjuk Hajnalka részéről némi jellemgyengeség is bejátszott, mivel ő szereti az olyan megoldásokat, hogy "Csinálom a munkámat, addig ti nyugodtan csináljátok azt, amit nekem is illene veletek együtt, és amikor én kész vagyok a sajátommal, meglepődve veszem észre, hogy ti is készen vagytok a közössel". És akkor nem megy tönkre a zsinegeléstől a kis kacsója, mint ahogy mindenki másé szét lett dörzsölve. Nekem mondjuk lehetett volna annyi eszem, hogy már délelőtt felveszem az éppen nálam lévő gyúrós kesztyűmet, hogy minél kevesebb sérülést szenvedjek el, de ennyi eszem sajnos nem volt.

Ma jön a második felvonás, az áthurcolkodás. Elvileg egy teherautóval egy fordulóval meg lesz az egész, az izgalmasabb rész az új irodában lesz. Mint anno megírtam, a könyvelt anyagok és a cégek egyéb papírjai a falon levő polcrendszeren kaptak helyet. Ezek a polcok egy sínrendszeren nyugszanak, ami tiplikkel van a falba fogatva. Az új helyen azonban betonból vannak a falak, és még ki sincsenek fúrva. Ergo nem tudjuk majd hova pakolni a temérdek dossziét. Addig az mind útban lesz, tehát semmi mást sem nagyon tudunk majd helyre tenni, tehát dolgozni sem tudunk. Pedig lenne mit csinálni, nem is kevés. Erre a főnök férje csak úgy foghegyről megjegyezte, hogy polcokra egy ideig ne is számítsunk. Hát ez hülye. Az újabb jellemgyengeség. Embert nem akar a fúráshoz megfizetni, mert nem telik rá (holnap veszik át az új autójukat), betonfúrásra alkalmas gép sincs, de kölcsönözhetne egyet, és megcsinálhatná maga. De nem csinálja, mert 'Ez nem az én vállalkozásom' — mondja. Hanem a feleségéé, tegyük hozzá. Gondolom akkor sem az ő vállalkozása, amikor a kávét issza, amikor a titkárnőt kéri meg a borítékjai megcímzésére, amikor felveteti velünk a telefonjait, és sorolhatnám. A feleségét meg picsán kéne rúgni, ő ugyanis pontosan tudja, hogy a polcok nélkül milyen őrültekháza lesz itt egy hónapig. És éppen abban a hónapban, ami minden évben hatványozottan munkásabb, mint a többi.

Szép kis kilátások így a vizsgák előtt. Mellesleg annyira fáradt vagyok mostanában, hogy állandóan csak halogatom a házidogák elkészítését, amik közül az egyiket éppen máig kellene postára adni, mert ha nem, három interjú helyett hatot kell csinálnom. Mivel még a kérdések sincsenek meg, valószínűleg hat interjú lesz belőle...