könyvelés bejegyzései

1. Sikerült ismét lebetegednem, rövid időn belül harmadszor. Igazából szeptemberben is, decemberben is és március elején is megfáztam, ami azt jelenti, hogy minden (naptári) évszak kezdetén sikerült kicsinálni magam. Semmi különös, csak egy kis torokfájás, orrfolyás, gyengeség és rossz közérzet, de jó lenne, ha ezeket is megúsznám. Mindezt annak ellenére, hogy naponta literszám iszom a citromos teát és esténként kilószám eszem a gyümölcsöt, de hát nyilván már öregszem.

2. Tegnapra a Ricsinek is elkezdett fájni a torka és folyni az orra, aminek — természetesen — csakis én lehetek az oka. Igaz, hogy egy hete egymáshoz sem értünk (szinte), de hát nem kúráltam magam, mindenkivel kezet fogok és nem szellőztetek, tehát máshonnan nem is kaphatta volna el.

3. A kis Desim ma 4 éves, amiről neki valószínűleg semmi fogalma nincsen, de azért majd kap valami ajándék finomságot, esetleg egy játéknak való lófasz-izét, ami úgyis csak pár óráig köti majd le, mert az igazán jó és érdekes játékok azok, amik emberi nézőpontból szemétnek minősülnek. De azért felköszöntöm.

4. Kb. egy héten belül tegnap harmadszor döglött le az 1-es villamos, ami ilyen mennyiségben kezd frusztráló lenni. Én nem vagyok híve az "ilyen szolgáltatásért még nekik kellene fizetni, hogy igénybe vegyem..." kezdetű demagóg dumáknak, de a tegnap a villamospótlót várva magam is valami hasonlón kezdtem el gondolkodni. Ráadásul 20 perc hidegben való ácsorgás után egyetlen villamospótló jött, az is teli volt, és mire a megállóban állók egy része feltömöckölte magát rá, addigra a villamosok is újra megindultak, tehát végül teljesen értelmetlenül szívott mindenki.

5. Visszaugorva a betegséges napokra, megjegyezném, hogy természetesen pihenésre, fekve gyógyulásra semmi lehetőségem nem volt, mert — mint az ismét kiderült — nekem egyszerűen nem lehet hiányozni a munkából. Néha kezd elegem lenni ebből a helyzetből, de reggelenként (miután nagy nehezen észhez tértem) azért még mindig lelkesen vágok bele a napi teendőkbe.

6. Kérdés: meg lehet valahol nézni, hogy melyik utcában mikor lesz lomtalanítás, vagy ilyen nincsen, nehogy csak a csótányoknak legyen programnaptár? Azért lenne jó tudni, mert ágyat kellene vennem, de azt csak akkor tudom meglépni, ha a mostani (szétbaszott) példányt eltüntetem a lakásból. Ám ha mostanában nem lesz lomtalanítás, akkor mégis inkább az adótartozásomat törleszteném, szóval minden összefügg mindennel, és nem tudok lépni, amíg ez az infó nincs a birtokomban.

7. Egy könyvelőirodákat tömörítő oldal most összeolvadt egy másik hasonlóval, és felvett minket is az aktív előfizetők listájára (3 hónapra). Ez egy hete történt, és azóta vagy 12 árajánlat kérést kaptunk, bár még egy sem végződött pozitív eredménnyel, igaz, a nagyja még határidőn belül (döntés előtt) van. Kíváncsi leszek, mennyi hasznunk származik végül ebből, de ha beválik, szívesen fizetek a tényleges tagságért is.

8. Egy ideje Joseph Heller Gold a mennybe megy című regényét olvasom, ami megint egy melléfogás volt. Egyszer már olvastam Hellert (Valami történt), de az is annyira kurva unalmas és terjedelmes volt, hogy végül nem tudtam a végére érni. Kevés ilyen könyv van, és most sem tervezem, hogy leteszem, mielőtt befejezném, de azt megállapítottam, hogy Hellerrel végleg szakítok.

9. Jól gondoltam a Grindr-rel kapcsolatban, hogy csak egy három napos csoda, mivel mostanra már kutyát sem érdeklek. Lényegében ugyanaz az X ember van fenn rajta, azok közül pedig már a nagyja meg akart dugni, és mivel mindig elutasító volt a válaszom, már egy sziát sem kapok. Jó, nem lepődtem meg.

10. Mostanában egyre többször jut eszembe a kínzó gondolat, hogy ezt a blogolás dolgot ideje lenne befejezni, mert időm sincs rá, a kényszer is csak frusztrál, és már csak csupa olyan olvas, aki akár személyesen, akár mindenféle kommunikációs módokon egyébként is meg tudná kérdezni tőlem, hogy mi van velem. Persze nyilván többen olvasnak, mint ahányan kommentelnek, de róluk nemigen tudok. Mindenesetre ha a jövőben egy bejegyzésemben megpillantjátok Wass Alberttől a Záróverset, akkor szövegkörnyezet nélkül is tudhatjátok, hogy ott a blog vége, merthogy az az egyik kedvenc versem, és szerintem — a blogom szellemisége okán — kimondottan ideális végszó lenne.

Na, tegnap máris bekövetkezett, hogy a fáradtságtól nem tudtam írni, bármennyire is szerettem volna, és bármennyire is szerettem volna tartani a napi egy bejegyzés ütemet. Gyorsan ment...

A fáradtság oka pedig főleg az volt, hogy még kevesebbet aludtam, mint a héten bármikor (és az sem volt sok), utána meg továbbképzésre mentem. Utálom, mert egy egész nap kiesik a munkából, végül pedig borzalmasan leszív agyilag, így semmire nem marad energiám. Ez egy ötalkalmas előadássorozat, és felváltva járunk rá a társammal, mert okosodni, vagy legalább szinten tartani a tudásunkat mindenképpen elengedhetetlen. Nagyon hasznos dolgok hangzanak el, és nagyon jó az előadó (csak a hangja borzalmas), ráadásul az ára is megfelelő, ezért sosem hagyjuk ki. Idén ez volt az első ilyen előadás, az SZJA témakörében: 5 órányi jövedelemadó(-változás), és további 2,5 óra egyéb téma (kérdések alapján), mindössze egyetlen ebédszünettel, szóval mondanom sem kell, mennyire izgalmas...majdnem elaludtam egy párszor.

Minden viszontagság ellenére azért szeretem ezeket a továbbképzéseket, mert ilyenkor mindig megállapítom, hogy van jövőm a szakmában. Az átlagéletkor ugyanis minimum 40, de az is lehet, hogy 45, ergo évről-évre kihullik a konkurencia jó pár tagja, persze nem (feltétlenül) elhalálozás, hanem inkább nyugdíjazás okán. A mostani fiatalokról meg elég rossz véleménnyel vagyok, és bizony nem feltételezem, hogy sokan tudnák közülük megállni a helyüket egy olyan szakmában, ahol folyamatosan tanulni kell, és ahol az elvégzett munkáért ezen a szinten kell felelősséget vállalni, szóval szerintem egyik irányból sem kell féltenem a céget. Nem akarom persze felmagasztalni a kollégákat, mivel — legnagyobb döbbenetemre — itt is akadt viselkedni képtelen egyed, egyértelműen mind az én közelemben. Az egyik rágógumit fújkál felnőtt fejjel, a másik 20 percig zörget egy extra-zörgős szatyrot, mert a szendvicsét keresi benne, a harmadik meg végigpofázza az előadást, és ha megkéred, hogy hagyja abba, fel van háborodva, és pofákat vág. A vége felé emiatt már eléggé baszott az ideg, és csak az derített fel, amikor a hazafelé szállingózó varjak elhaladtak mellettem. Volt olyan, hogy egyszerre 3-4 kolléga indult el, és ezek egymás mögött vonagolva (koruk és egészségi állapotuk okán) úgy néztek ki, mint a vándorló pingvinek. Gonosz vagyok, ehe-ehe.

Én fél ötkor szabadultam, de mielőtt elindultam volna haza (a Lurdy-házból) még beszaladtam az Alexandra könyvesboltba, ahol vettem 4 könyvet. Kettő a kedvelt fantasy-sorozatomból van (egy trilógia második és harmadik része), kettő pedig ilyen kis tematikus szakácskönyv, szép, színes képekkel, kemény borítóval és jó sok recepttel. Az egyik a burgonyaételekről szól (abba még nem néztem bele, de biztosan jó), a másikban meg vagy száz partiétel található. Kurva jó kis falatkák, szendvicsecskék, sütemény-gombócocskák, csupa olyan kaja, amit egy falással el lehet tüntetni, más kérdés, hogy az elkészítésükhöz jellemzően olyan dolgok kellenek, amik egy átlag magyar háztartásban nem találhatók meg. De tutira kipróbálok majd párat közülük, és amelyik jól sikerül, abból vinni fogok majd a társas összejövetelekre is, persze csak a nem-nyilvános helyeken megrendezettekre. Hülyén nézne ki, ha beállítanék a Café&-be vagy az Alterba egy tálcányi húsgolyóval. Karácsonyra a vezető könyvelőnk könyvutalványt kapott a cégtől, ehhez adtak 4 db 500 Ft-os kupont, amiket csak ebben a hónapban lehet levásárolni, csak könyvekre, és könyvenként csak egyet. Mivel a két kis szakácskönyv darabja 1000 Ft, a másik kettőt meg egyébként is megvettem volna magamnak, direkt úgy kombináltam össze őket, hogy a szakácskönyvek végül ingyen jussanak a birtokomba. Ügyes vagyok?

Otthon még mosni is akartam, de elháríthatatlan külső okok miatt erre záros határidőn belül nem került sor, később meg már túl fáradt voltam, hogy nekilássak, így végül nem csináltam semmi mást sem. Csak vacsora meg fürdés, aztán alvás (11-kor).

Ma meg olyan álmosan keltem, hogy igazából azóta sem ébredtem fel rendesen. De nemcsak én, a kollégák is panaszkodtak, hogy mennyire nyomottak és álmosak. Meg is állapodtunk benne, hogy az időjárás tréfálhat meg bennünket, merthogy az mostanában nem igazán normális. Ment a munka és még pár blogbejegyzést is elolvastam (de tényleg csak párat), és úgy terveztem 7-ig bennmaradok. Most 18:05 van, de már látom, hogy ezen bejegyzés megírása után mégis indulok inkább haza, pedig még mindig sehol sem tartok.

A cég anyagi helyzete egyébként máris sokkal stabilabb, mint az utóbbi két évben, ami még ezen az álmatag állapotomon is átragyogja a fényét. Minden alkalmazottunk máris megkapta minden pénzét, megvan a keret a havi adók jelentős részére és az egyéb havi kiadásaink egy részét is kifizettük már (aminek a hó elején van a fizetési határideje). Nem akarom elkiabálni, de ha ez így menne egész évben, nagyon felszabadult lehetnék.

Már én is meg a társam is ki tudtunk venni egy, a tavalyiakhoz képest jelentős összeget (ami nem sok, de azokhoz képest...), amiből elkezdhetjük tömködni a magánéleti lyukakat. Én például máris felhívtam a fogorvost, hogy időpontot kérjek tőle a leggyalázatosabb állapotú fogam helyzetének javítására, azaz legalább egy lyuk betömésére. Ha nem inlay kell bele, hanem csak tömés, akkor még egy másikat is beiktatok ebben a hónapban. Szerdán megyek hozzá...

...most meg haza, mert vár a szennyes.

A gazdasági világválság még most is tart, még ha nem is ezzel kelünk-fekszünk, mint 2008-ban. Görögország mindennapos téma, de a PIIGS-államok mindegyikén túl az USA gazdasága, a banki csődök, az árfolyamkilengések is rendszeresen szerepelnek az írott és elektronikus médiumokban. A magyar gazdaság természetesen nem lehet kivétel a hatások alól, hiszen a folyamatok úgy dobálják a pénzügyeinket, mint a feldühödött tenger a hajót, bár kétségtelen, hogy a magyar gazdaságról szóló hírfolyamot egyre gyakrabban színesíti egy-egy kimondottan kedvező hír vagy megállapítás. Én mindennap megnézem ezeket a híreket (a Hírstart.hu/gazdaság oldalon, ahol több tucat médium hírei sorakoznak), és egyre jobban örülök, amikor azt olvasom, hogy külföldön (főleg Londonban) egyre többen lelkendeznek és egyre többen dicsérnek minket. Más kérdés, hogy a sajtó feltétel nélkül kormányellenes része rendszeresen csak a "de', az 'azonban' és a 'bár' szavak után kezdődő részeket veszik észre, de hát úgy tűnik, ők javíthatatlanok.

A válság nálunk, a cégnél is érzékelteti a hatását, és ha nem is konkrétan a mi pénzügyeinkben (leszámítva, hogy a június az valami borzalmas volt), az ügyfeleink körében mindenképp. Az idén 6 vagy 7 vállalkozást vesztettünk, amiket ugyan kipótoltunk másikakkal, de a számukat így csak nem sikerül növelni. Az egyik egy főiskolai büfés volt, amivel a felújítás után nem szerződött újra az intézmény. Kiadta inkább a szolgáltatást a menzát is üzemeltető cégnek, az nagyobb, biztosabb, stb. A másik a Honvédelmi Minisztériumban dolgozik, de mellette vállalkozóként nyújtott szolgáltatásokat, ide-oda. Most kinevezték valami feladat vivőjének, ami nemcsak összeférhetetlen lenne a gazdasági tevékenységével, de ideje sem lenne mellette másra, így visszaadta a vállalkozói igazolványát. Egy harmadik nekivágott egy saját építőipari cég alapításának, de a remélt munkák csak nem érkeztek meg. Felhasználta a vállalkozóvá válási támogatás összegét, és miután az elfogyott, csak ült tétlenül, míg végül el nem adta az öccsének a céget. A negyedik rendszeres gyógykezelésre szorul (valami skizofrénia izé), így nem tudja tovább folytatni a nyelvoktatást, az ötödik biztosítózni kezdett, aminek természetesen mindig fuccs a vége, a hatodik meg egy hármas tulajdonlású vállalkozás, aminek összevesztek a tulajdonosai, ezért az egész cég működésképtelenné vált, és elveszítette a partnereit is. A válság azonban nem itt mutatkozik meg igazán (hiszen a fentiek egyike sem tudható be annak), hanem a még működő cégeknél, akik egyre nehezebb anyagi helyzetben vannak, egyre kevésbé tudnak elbírni a terhekkel és egyre kevésbé képesek bevételre szert tenni. Ennek a kettősségnek rendszerint csőd a vége és a rugalmatlanság, az ötlettelenség, a bátorság hiánya az oka. Sokan egyszerűen nem tudnak vállalkozni, nincs menedzser-szemléletük, nincsenek konkrét terveik, ötleteik, így ha a biztos melók csökkennek vagy megszűnnek, elkezdenek mindenfelé tartozni, majd végelszámolni. Ez nemcsak kicsiben megy, hanem nagyban is. A verseny hihetetlenül erős; mi például Budapesten (minimum) 504 másik könyvelőirodával osztozunk a piacon, és ha nem vagyunk elég ügyesek, némelyek ezek közül a fejünkre nőnek. Kik azért, mert olcsóbbak nálunk, kik azért, mert a könyvelésen felül mindenféle extra dolgokat végeznek el ingyen, kik meg más okok miatt.

Nemrég olvastam egy szakmai cikket, aminek a címe valami olyasmi volt, hogy "Miközben a válság továbbra is szedi áldozatait, egyesek rakétaként növekednek", aminek az az oka (mármint a növekedésnek), hogy a kieső versenytársak helyére egyesek ügyesen, ötletesen törnek be, megszerezve azok korábbi piaci részesedését. Bizony, hátradőlni és várni a sült galambot már nem lehet, tenni kell az életben maradásért. Ezt egyre többen ismerik fel, és próbálkoznak valamilyen irányba elmozdulni. Az iparban és mezőgazdaságban nincs olyan nagy mozgástér; olcsóbban, gyorsabban, többet, jobb minőségben kell termelni, és megszerezni a biztos piacokat. Nekik a szakképzett munkaerő, a technológiai fejlesztés és a társulás a megfelelő metódus (szerintem), amolyan TSZ-szerű együttműködés. Erre is vannak már példák. A szolgáltatóiparban, a vendéglátásban és az idegenforgalomban azonban sokkal több lehetőség van, hiszen (a fentieken túl) itt sokkal frappánsabb módokon lehet együttműködni. Két könyvelőiroda társulása nem annyira célravezető, ahogy két Balaton melletti szállodáé sem, de mondok a dologra példát.

A minap felhívott a UPC-től egy call centeres (szokásuk), és arra akart rávenni, hogy igényeljek Budapest Bank hitelkártyát, mert ha azzal fizetem a számlájukat, 6%, ha más rezsit, 2% kedvezményt kapok a végösszegből, költség egy évig nincs, utána is csak havi 250 Ft, ráadásul van mellette 250.000 Ft hitelkeret is. Belementem (csak, hogy békén hagyjanak), de nem tudom, hogy aktiválom-e majd. Aztán két nappal később a Telenor hívott, aki meg az ING-vel állt össze. Ők azt akarják tőlem, hogy vegyem át az ingyenes költségkalkulátort (vagy mi a pöcstöt), amivel kiszámolhatom, mennyibe kerül nekem az élet, hallgassam meg őket valami agitációval kapcsolatban, és kapok egy telenoros sim-kártyát, 120 perc ingyen beszélgetéssel. Azt sem kell bemutatni, miként állt össze a DJuice mindenféle üzletekkel, a Vodafone mozikkal, a nagy szórakoztatóelektronikai üzletek a mindenféle bankokkal, de például ha a sarki Matchban vásárolok, nemcsak olcsón vehetek hőálló edényeket (pontokért), de kapok egy kupont, amit ha aquaparkokban és egyéb helyeken átadok, a velem belépő személy jegye ingyen van, valamint egy másikat, amivel féláron köthetek utasbiztosítást. Aztán ott az E-on, ami a Volt Fesztivál esetében a mecenatúrán túlmutató tevékenységet folytat (bár nekik nem igazán van erre szükségük), és végül hadd említsem a Magyar Postát, ahol egy szimpla csekkfeladás közben a kisasszony megkérdezi, adhat-e 'Szerencsekket', kérek-e kaparós sorsjegyet, és akarok-e kedvezményes lakásbiztosítást kötni (akkor is, ha éppen annak a csekkjét adom fel...). Ez mind csak egy szerény része annak a sok összekapcsolódásnak, amivel nap mint nap találkozhatunk. Efelé tart a (magyar) gazdaság, és igazából kivetni való sincs benne. Egy kis odafigyeléssel és szervezéssel egy csomó pénzt takaríthatunk meg az amúgy is szükséges dolgokon.

Nálunk valami hasonló a helyzet, pontosabban még csak bimbódzanak az összekapcsolódásaink, mert eddig nem volt időm konkrétabb és nagyobb számú megállapodás megkötésére. Van két ügyvédi iroda, akik hozzánk irányítják a náluk alakult ügyfeleket (igaz, az egyik még csak maga is most indult), van egy bélyegző készítő és irodaszeres, akivel kölcsönösen hajtjuk egymásnak a megrendelőket, egy másik irodaszeres, aki minden vásárlónak ad egyet a hirdetésünkből, valamint van egy pályázatíró és egy környezetvédelmi termékdíj ügyintéző cég, akikkel hallgatólagos megállapodás van köztünk. Ez azonban mind picsafüst, mert bár felsorolni sok, a haszna még kevés. Májusban a zárások miatt kellett sokat dolgoznom, júniusban pedig azért, hogy minden lógó dolgot, a májusi hajtás miatt tolt könyvelendőt és elteendő iratot letudjak. A cél az volt, hogy a júliusi negyedévezés mellett is jusson végre időm a cégvezetésre, és ne csak a kulimunka legyen. Az üzleti terv készítését akkor folytatom (és remélhetőleg be is fejezem), ha ezt a bejegyzést megírtam, abban pedig pontokba szedve, határidőkkel társítva fogalmazom meg az akciótervet. Nyilván a részletekbe menő ismertetéstől megkíméllek benneteket, de egy pár dolgot azért felsorolok, csak mutiba.

- az ügyvédi irodákkal kölcsönössé tenném a megállapodást, azaz megtárgyalnám velük, hogy ha valaki cégalapítás előtt keres fel minket, akkor valamelyikükhöz irányítanám őket. Ennek főleg az lenne a haszna, hogy ezzel a hirdetéseinkbe belefogalmazhatnánk a cégalapítást is, mivel manapság ez komoly versenyelőnyt jelent.
- van még egy ügyvédi iroda, akinek már legalább 10 éve könyvelünk. A volt főnökünk elvileg már kötött vele megállapodást, de ennek eddig semmi hasznát nem látjuk, nyilván, mert nincs különösebben motiválva. Egy bevezetett könyvelési díj csökkentő intézkedésünkre azonban úgy lecsapott, hogy csak, szóval erre is biztosan kapni fog.
- a bélyegzős a volt főnök fia, aki a szórólapunk osztogatására rámondta, hogy 'persze', de valószínűleg a kukába hajította mindet, mert szintén nincs motiválva. Manapság az önzetlen segítség (de esetében még a kölcsönösség) sem elég erős hajtóerő, ezért vele is olyan megállapodást akarok kötni, ami számára anyagi haszonnal jár.
- aztán a könyvelőnk férje honlapkészítéssel is foglalkozik, szóval igazán nem lesz nehéz vele is összekapcsolódni, hátha valakinek erre lenne szüksége.
- van pár ügyfelünk, akivel linkcserét lehetne leboltolni, másoknak (kisebb-nagyobb) forgalmú üzlete van, akikkel meg a szórólapozásban lehetne megállapodni.

Ez — mint írtam — csak egy töredéke a rövid távú terveknek. Jövőre én már nem akarok beosztással élni, elegem van belőle. A jobb anyagi helyzethez pedig még több munkát kell elvégezni és még több ötletet kell kivitelezni, mert a jövő az egymással összekapcsolódott vállalkozóké. A többi (amilyenek a varjakkal teli könyvelőirodák is) elhullanak, nekünk pedig anyagilag és ismertség tekintetében is elég erősnek kell lennünk, hogy befoglalhassuk a helyüket.

Szóval blogolni ezután sem lesz sokkal több időm, mint az utóbbi időszakban, de azért a vékonykára fogyott olvasótáboromat ezután sem fogom magára hagyni.

SPF-nél a múltkor felmerült, hogy Thomas Mann valóban homoszexuális volt-e vagy mi. Akkor azt írtam (közelmúltbeli olvasmányélményeimet felidézve), hogy az egyik kisregény-gyűjteményének első két története alapján én az "igen"-re szavazok, mivel a Tonio Kröger elején egy kisfiúnak az átlagosnál jobban szimpatikus egy másik kisfiú, a Halál Velencében pedig konkrétan egy pedofil szerelemről szól. Első esetben még a saját szivárványszín szemüvegemre gyanakodtam, a második viszont már túlzottan nyilvánvaló volt ahhoz, hogy ne vegyem észre. Azóta olvastam még egy történetet, ami semleges, majd következett a Mario és a varázsló, amiből meg hadd idézzek egy rövidet:

"- Nos hát, kedves Mario - folytatta -, nagyon szép, hogy eljöttél ma este, és hozzá milyen csinos sált csavartál a nyakad köré, remekül áll az arcodhoz, és bizonnyal sikered lesz vele a lányoknál, a szép Torre di Venere-i lányoknál...
Az állóhelyről, arról a tájról, ahol Mario is állott, kacagás hallatszott - a harcias üstökű giovanotto volt, akiből a kacagás kitört, s aki vállra vetett kabátjában meglehetősen durván és gúnyosan hahotázott.
Marionak megrándult, úgy hiszem, a válla. Mindenesetre megrándult. Talán rándulása önkéntelen volt, s a vállmozdulattal csak utólagosan leplezte azt, egyben jelezve, hogy a sál, akárcsak a torrei gyengébb nem, közömbös előtte."

Nálam 3/1 az arány a melegség javára, de nemcsak ezért, hanem mert a későbbiekben a varázsló a hipnotikus képességével ráveszi szerencsétlen Mariot, hogy a (később nőként emlegetett) szerelmének lássa őt, és megcsókolja a publikum színe előtt, tehát homo-erotikus mozzanat is tetézi mindezt. A megalázás következménye mellesleg tragédia, de nem spoilerezünk...

***

Egy másik idézet, ezúttal a szerdai Metropolból:

" Meglepetés
Magyarország a felzárkózó piacok "meglepetéssztárja" az idén, olyan erősödések élvonalában halad a térség valuta-, részvény- és kötvénypiacain, amilyeneket kevés megfigyelő jósolt- áll a Financial Times elemzésében. Mindez a lap szerint nem jelenti azt, hogy Budapest már kint lenne a vízből"

Kis, apró hír, egy kis ficakban, de nekem már megint eszembe jut, hogy a szocialista kormányok idején valahogy következetesen az ellenkező irányban lepődtek meg, külföldön is, belföldön is. Náluk mindig a negatív irányba kellett módosítani az inflációs-, GDP- és egyéb rátákat, így felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ebben megint politikai alapon működnek a dolgok (a nemzetközi tőke nem szereti a nemzeti kormányokat, mert azok általában nem herdálják szét az országot), vagy egyszerűen csak alkalmatlanok a szakmájukra? A másik, hogy bár a hír abszolút pozitív, a végén - annak viszonylagos gazdasági jelentéktelensége ellenére is - ott a kötelező leszólás is, nehogy má' örülni lehessen bárminek.

***

Végül magánélet: a hét az év legdurvább hete, ha a szakmámról van szó. Ilyenkor van a zárás, annak is a legvége, és bár a cégek 90%-t elintéztük, a maradék tíz százalék csupa renitens, trehány vállalkozó, akinek csak azért nem tudjuk lezárni az évét, mert hiányzik valami (jellemzően az ő közreműködésük). Nem mi tehetünk tehát a késlekedésről, hanem ők, de mégis minket frusztrál az elintézetlenség. A legrenitensebb tartozó legnagyobb cége ráadásul könyvvizsgálatra kötelezett, viszont nemcsak minket, de a könyvvizsgálót sem fizette ki, és nemcsak az idénre, hanem még tavalyra sem. Az meg erre - érthető okokból - a kisujját sem mozdította egész évben. Az egyik engem hívott segítségül a tartozása behajtása érdekében, a másik meg szintén engem kért meg, hogy járjak ki egy kis haladékot még neki. Megtettem, amit tudtam (jó kisdobos könyvelő ott segít, ahol tud), de az álláspontok csak nem akartak közeledni, bár én megjósoltam, hogy az utolsó pillanatban úgyis megegyeznek, azaz a könyvvizsgáló a végén fog kekeckedni, turkálni és újracsináltatni mindazt, amivel már (jobb híján könyvvizsgálat nélkül) elkészültem. És lőn: tegnap megegyeztek, ma pedig jön a nő, miközben hétfőn itt a határidő. Lottózni azért még nem fogok, mert minden kurvakibaszott évben valami ilyesmi történik, és végül mindig az utolsó előtti pillanatban lesz kész minden, nekem pedig az idegsejtjeim éves pusztulásának 90%-a erre az egy-két napra esik, szóval nem volt olyan nehéz megjósolni. De azért jó lenne már egyszer, ha minden gördülékenyen menne, és nem mindig én állnék a szopólánc végén.

Tegnap vagy ma volt 10 éve annak, hogy ugyanazon a munkahelyen dolgozom. Hogy melyik nap, azt nézőpont kérdése eldönteni, mert anno április elseje vasárnapra esett, így csak másodikán álltam ténylegesen munkába, most viszont a másodika esik hétvégére, na de végül is mindegy. Szerintem az én korosztályomban viszonylag ritka az ilyen 'hűség', hiszen sokan munkahelyről munkahelyre vándorolnak, mindig egy picivel jobb pozíciót és fizetést keresve, ahogy az is ritka lehet, hogy valaki 13 év alatt mindössze a második munkahelyén dolgozzon. Szerencse? Igénytelenség? Bátortalanság? Azt hiszem, egyik sem, de ha egy szóval kellene megfogalmazni az okot, bajban lennék. Talán nem is kell, ha visszatekintek egy kicsit erre a 10 évre.

Amikor középiskolás voltam, apám kerekperec kijelentette, hogy felsőoktatásról ne is álmodjak, mert azt a család nem fogja finanszírozni. Elmegyek szépen dolgozni, és a keresetemmel a családi kasszát fogom gazdagítani, de akkor a mértékről még nem volt szó. Apám valahol úgy gondolkodott, hogy a gyerek az egyfajta beruházás a jövőbe: felnőttkorig a szülő támogatja, hogy aztán megforduljon a tendencia, és ezáltal biztosítva legyenek az öregkori évek.

Érettségi után aztán két lehetőségem volt, elvileg: vagy a számítástechnikában próbálok elhelyezkedni, vagy a másik szakmámat hasznosítom, és valamiféle pénzügyi szakember leszek. Azt már akkor is tudtam, hogy a kettő együtt nem megy, mivel mindkét terület olyan sebességgel és alkalmanként olyan radikálisan változik/fejlődik, hogy bármelyiket választom, a másikat nem fogom tudni nyomon követni, és lemaradok. Végül az élet döntött helyettem: a tavaly meghalt nagybácsim felesége, aki addig anyám helyett anyám volt, megkérdezte a barátnője testvérét, hogy nem akadna-e számomra munka annak könyvelőirodájában. És akadt. Ezt talán lehet szerencsének nevezni, mert a könyvelői szakmában (is) ott a róka fogta csuka állapot: ahhoz, hogy elhelyezkedj, mérlegképes végzettség szükséges, de hogy azt megszerezhesd, több éves gyakorlat kell. Képesített könyvelő természetesen senkinek nem kell, csak mérlegképes, így nehéz a dolga annak, akinek nincs ismeretsége. Zárójelben jegyzem meg, hogy valahol örülök ennek a helyzetnek. Nem azért, mert féltem a helyemet a többi könyvelő-jelölttől, hanem mert egy időben fű-fa könyvelőnek állt, viszont a java része nem értett hozzá, és komoly károkat okozott a szakmának és az ügyfeleinek. Kellett ez a szabályozás, elvégre egy ügyvéd sem akaszthatja ki a tábláját a falra csak úgy, hogy ő akkor mostantól ügyvédkedne. Szóval lehet ezt szerencsének nevezni, de vegyük figyelembe, hogy ehhez én is kellettem. Mondhattam volna azt, hogy inkább magam keresnék állást, kevesellhettem volna a fizetést, akarhattam volna még pihenni pár hónapot az érettségi után, vagy mondhattam volna, hogy én mégis inkább a számítástechnika iránt érdeklődnék, de mégis igent mondtam. Így 1998. augusztusában, alig pár héttel az érettségi után elkezdtem dolgozni.

Hát az a munkahely nem volt egy leányálom. A Péterfy Kórház sarkán, egy belvárosi társasház földszintjén volt az iroda, egy temetkezési vállalkozó mellett. Az is megérne pár szót, de így is hosszú leszek, így arra inkább nem térek ki. Bár két lakás  összenyitása miatt az iroda egyszerre nézett az utcafrontra és a lépcsőházra, sosem volt rendes fény, sosem sütött be a nap. Viszont a falak salétromosak voltak, és állandóan hámlott a festék, a vakolat. Mindenem dohszagú lett. A kabátom, a ruháim, a hajam, mindenem. A főnök baromi fukar volt, állandóan levette a fűtést, örökké dolgoztatni akart, és sosem tett egyetlen pozitív gesztust sem a munkaerő megtartására vagy jutalmazására. Neki jó volt a magas szintű fluktuáció, mert mindig talált magának munkaerőt, aki olyan kevés pénzért is elment hozzá dolgozni. Ha nem így lett volna, én sem szerzem meg a mérlegképeshez a gyakorlatot. Abban az évben 19500 Ft volt a minimálbér, én pedig 20000 Ft-ot kerestem, aminek a felét hazaadtam. Máig nem tudom, hogyan voltam képes a maradékból megélni, miután dohányoztam, és bérletet is vettem. Cserébe viszont megtanultam a szakmát, méghozzá olyan szinten, ahogyan a velem egyidősek valószínűleg nem, a nálam fiatalabbaknak pedig soha nem is lesz esélyük. A főnök ugyanis nagyon nem értett a számítógépekhez, így könyvelőprogram is csak a kettős könyvviteles cégekre volt. Minden mást papíron kellett csinálni. Bérszámfejtés, pénztárkönyv, naplófőkönyv, lapozgatás, javítgatás, átvitel-áthozat, és akkor még a bevallásokat is papíron kellett beadni, és persze mindet két példányban kellett elkészíteni. Úristen, mennyit kellett írni... De az első munkanapomon többet tanultam, mint a suliban négy év alatt, aztán apránként egyre többet. Nem ÁFA-alany egyéni vállalkozó, aztán ÁFA-alany egyéni vállalkozó, majd nem ÁFÁ-s Bt., ÁFÁ-s Bt. és így tovább. Két év után sikeresen rávettem a főnököt, hogy vegyen egy olcsó egyszeres programot, és amikor ezt megtette, néhány nap alatt végeztem a havi munkával. Utána unatkoztam, és egyre jobban frusztrálni kezdett a tudat, hogy mennyire értelmetlen, nehézkes és körülményes ott minden, ráadásul esélyem sem volt arra, hogy valamivel többet keressek. Szerencsére jött a kötelező sorkatonai szolgálat, így volt egy kis pihenőidőm munkaügyileg.

Miután leszereltem, visszavártak a céghez, ami nem csoda, lévén a helyettesítőim felhalmozták a munkát és bénáztak. Akkor már eléggé foglalkoztatott a váltás gondolata, de amíg nem találtam jobbat (el sem kezdtem még keresni), ez is jobb volt a semminél. Kicsivel később azonban az akkori könyvelőtársam (aki most a tulajdonostársam az irodánkban) a váltás mellett döntött, és elkezdett keresgélni. Talált is egy irodát, ahova vezető könyvelőt kerestek, ő pedig bejelentette nálunk a felmondását. Ez azért is érdekes volt, mert őt még én tanítottam meg könyvelni, meg azért is, mert ő borzasztóan bátortalan ilyesmibe belevágni, de mégis elment. Viszont szólt, hogy ahova megy, ott kellene egy könyvelő is, én pedig elmentem egy interjúra, és felvettek. Szerencse? Egy kicsi biztosan van benne, de ha hozzáteszem, hogy az új főnök elméletileg elzárkózott attól, hogy férfi alkalmazottat vegyen föl (egy korábbi rossz tapasztalat miatt), a személyes beszélgetés után azonban mégis változtatott a nézőpontján, akkor egy kicsit csak van benne az én érdemeimből is.

2001. április -án tehát munkába álltam egy sokkal komolyabb irodában, az addigi fizetésem közel kétszereséért. A cégnek rögtön két telephelye is volt, és több mint 10 alkalmazottja, mindent gépesítettek, volt közösségi élet (névnapozások, karácsonyi buli, stb.), szóval sokkal jobb volt itt dolgozni. Az első héten ugyan kicsit meg voltam szeppenve, de nem nagyon foglalkozhattam a pszichémmel, mivel máris rám zúdult egy nagyon komoly feladat, átvenni az elődöm minden munkáját, mindössze 4 nap alatt. Az első napon ugyanis még egy szakmai kamara irdatlan anyagát kellett rögzíteni, és csak másnapra állt be a normál munkamenet. Négy napom volt megtanulni tizenakárhány cég dolgait és négy szoftver kezelését, majd alig pár héten belül jött az éves zárás próbatétele is, de jól vettem az akadályt. A fizetésem máris 25%-kal nőtt.

A következő években bebizonyítottam, hogy hűséges és megbízható alkalmazott vagyok. Az általam könyvelt cégek mennyisége a duplájára nőtt, mindig mindennel időben készen voltam, és bármilyen extra feladat adódott, mindig rám lehetett bízni. Számtalanszor kellett több évnyi anyagot visszamenőlegesen lekönyvelni, jó párszor pedig a szarból várat építeni, de megoldottam. Nem csoda, hogy amikor tanulmányi szerződés iránt érdeklődtem a főnökömtől, egyből rávágta, hogy finanszírozza a továbbképzésemet, és nem csoda, hogy bármikor alkalmazott elbocsájtására került sor (a már emlegetett hátrálás és leépülés miatt), az én nevem szóba sem került. Pedig az évek alatt a két irodából egy maradt, az alkalmazottak felének pedig mennie kellett, én viszont végig maradtam. Elvégeztem a mérlegképest, majd a tanulmányi szerződésben kikötött időt is letöltöttem, közben kétszer költöztünk (mindig Zuglóból Zuglóba), majd tavalyelőtt év végén eljött a pillanat, amikor ismét próbára került a talpraesettségem. Helytálltam akkor is és azóta is: az iroda elméletileg 24%-os gyakorlatilag 50%-os tulajdonosa vagyok, és már csak pár hónap, hogy ez ténylegesen is így legyen, és minden nehézség, kudarc és csalódás után is talpon van a cég, és most már valami nagyon nagy dolognak kell történnie, hogy tönkre menjünk.

Mindig is szerettem a munkámat (bár ennek szintje néha csökkent egy kicsit), de most, hogy magamnak kaparom a gesztenyét és nem másnak, még jobban szeretem. Sokszor panaszkodom, sokszor siránkozok, értetlenkedek vagy csalódok emberekben, sokszor lelkesedek és sokszor puffanok, de érzem, hogy amit teszek, magamért teszem. A magam alatt persze elég tág kört értek. Magamnak építek, menedzselek, tárgyalok, tervezek, és kurva jó. Könyvelni is jó, de egy cég vezetésével kombinálva minden nehézség ellenére is élvezetes. Ráadásul ezzel a töréssel (karrierbeli ugrással) megint egy csomó új, megtapasztalandó dolog vár(t) rám, amiktől előzetesen mindig egy kicsit félek, de aztán ha megléptem, mindig egy kicsit magabiztosabb leszek tőle. Most még csak egy nyakkendős könyvelő vagyok, de napról-napra tapasztalok, és nem kell sok idő, hogy egy öltönyös üzletember legyek.

Most pedig iszom egy pohár pezsgőt, ünneplés címén.

Jaj, már megint eltelt egy hét, és még blogot írni sem volt időm. Olvasni is csak hétfőn meg ma, de nem baj, mert amíg nem pötyögtem, addig igazán hasznosan töltöttem el 7 napot. Megpróbálom most röviden összefoglalni.

Szombat:
Ricsivel végre volt egy kis időnk egymásra, igaz, nem az egész nap. Én nem tudtam olyan sokáig aludni, mint ő, mert a sok teendő kivetett az ágyból, de egy kis közös semmittevés is belefért, kajálással, filmezéssel. Ismét csinosítgattam a már a világhálón látható céges honlapot, aztán a párom hathatós közreműködésével Facebook aloldalt is csináltam magunknak. Azóta oda is bepakolgatok mindenféle híreket. Este aztán elmentünk vacsorázni, és megnéztük a Közösségi hálót, ami szerintem egy korrekt film. Igaz, nem moziban nézős, de kellőképpen leköti az ember figyelmét, lelkesítő hatású, és nem mondható rá, hogy elpocsékolna az ember idejéből 120 percet.

Vasárnap:
Mivel Ricsi szülei feljöttek Budapestre, ezen a napon nem tudtunk találkozni. Ez abból a szempontból nem volt baj, hogy egész nap volt időm magamra és a lakásra. Mostam, porszívóztam, felmostam, felsöpörtem, szőnyeget keféltem, rámoltam meg ami még belefért. Ha jól emlékszem, 20 teendőt írtam össze magamnak, amiből 14-et teljesítettem is. Estére hulla fáradtan dőltem az ágyba, viszont a komfortérzetem nagyban javult.

Hétfő:
A hétvégét ki sem pihenve vetettem bele magam a munkába. Mivel a bevallások már az előző héten elmentek, most volt idő rendezgetni a dolgokat, lefűzés, nem annyira fontos dolgok elintézése, ilyesmi. Este pedig azt folytattam, amit vasárnap nem sikerült elintézni.

Kedd:
Mivel szerdán egy barátommal adó-konferenciára voltunk hivatalosak, este nála aludtam, hogy másnap együtt mehessünk, kocsival. Elbeszélgettünk, boros kóláztunk,  így megint éjfél után kerültem ágyba. Aludni ráadásul nemigen tudtam, mert zavart a számára az alváshoz szükséges tévé, és valószínűleg a sok kóla is felvitte a vérnyomásomat. Mire igazán jól esett volna a pihenés, addigra kelni kellett, és indulni a Lurdy Házba.

Szerda:
Reggel 9 és du. 16 óra között konferencia. A fő téma a 2011. évi változások voltak, adónemenként. Jövedelemadó, ÁFA, járulékok, magánnyugdíjpénztár, számviteli törvény, adózás rendje, illeték, miegyéb. Meglepő módon végig éber voltam, és lekötött a téma, igaz, a seggem teljesen szétültem. Szinte már fájt. Egy csomó változás lesz, és ezek nagy része kimondottan korrekt. Bezárnak egy csomó kiskaput, szigorítják az ellenőrzést, egyszerűsítik bizonyos adózási eljárások menetét, és csökken egy valag adó. A cafeteria utáni terhek például 25%-ról kb. 20-ra, és kb. 98%-ról kb. 51%-ra csökkennek, nem is beszélve a nyereségadóról és osztalékadóról. Az idei évből kiindulva nekünk kb. 600-650 ezer forinttal kevesebb adót kell majd befizetnünk céges szinten, így lesz pénzünk néhány dolgot lecserélni, beszerezni. Alig várom már, hogy megcsinálhassam a jövő évi pénzügyi tervünket.
Este edzés, aztán irány haza. A Ricsivel összekaptunk, otthon eldurrant az asztali lámpámban az — utolsó — izzóm, vacsora közben pedig letört egy fogamból egy elég nagy darab. Az idegeim ekkorra eléggé tropára mentek.

Csütörtök:
Nem tudom, honnan, de rengeteg energia keletkezett bennem, így egész nap pörögtem. Délelőtt kis írásbeli segítséggel, de lényegében fejből visszamondtam az előző napi oktatás minden momentumát, és nagyon élveztem a többiek rajtam csüngő tekintetét és kérdéseit. Nem véletlenül szerettem volna tanár lenni... Aztán csupa olyan dolgot intéztem, amik kimondottan ügyvezetői feladatok. Utasításokat osztogattam, alám dolgozást kértem, de mind-mind az év végi és a jövő évi ügyfél-cserkészés érdekében tettem. Reklám, szórólap, céges naptár, körlevelek, stb. Hiányzott ugyan a kulimunka, de ezt is nagyon élveztem.Délután egy leendő ügyfél jött tárgyalni, és mivel eleve pörögtem, felszabadultan folytattam le az egészet. Munka után találka a Ricsivel, otthon pedig újabb fogalmazványok készítése.

Péntek:
A pörgés folytatódott, pedig már igen nehezen keltem ki az ágyamból. További utasítgatások és feladat-kiosztások segítségével előkészültem a jövő évi tervezet elkészítésére, majd a dolgaim végzése közben izgatottan vártam az előző napi ügyfél válaszára, ami ebéd után meg is érkezett. Nem idézem be (a Facebookon megtettem), de mintha hájjal kenegettek volna, és szerencsére minket is választottak. Lenyűgöztem őket a készségességemmel és a tudásommal. Azért is nem érintett meg Lakoszt kommentje (az előző bejegyzésemhez), mert a vadidegenekhez képest én tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem menedzselem rosszul ezt a céget. Ez pedig onnan látszik leginkább, hogy amikor átvettem(-tük), konkrétan csődben volt. Ehhez képest még mindig talpon van, az ügyfelek számát nemhogy megtartottuk, de 20%-kal emelni is tudtuk, más kérdés, hogy a bevétel kb. ugyanennyivel (vagy többel) esett vissza. Viszont egyik partner sem miattunk ment el, hanem mert konkrétan csődbe ment, vidékre költözött, nem tetszett neki, hogy a korábbi ingyenes könyvelést fizetőssé tettük volna, nem volt hajlandó fizetni, vagy eleve alkalmatlan volt egy vállalkozás vezetésére. Mindennek ellenére nincs sem adó-, sem bér-, sem egyéb tartozásunk, mindig mindent határidőben kifizettünk, és bár a karácsony szűkös lesz, megteremtettük az alapokat a jövő februári talpon maradáshoz, amikor is egy nagyobb adag bevételünk keletkezik, ami az év végi tulajdon-átrendezésig gondtalan hónapokat ígér. 2012-ben pedig elvileg hawaii, persze csak akkor, ha nem történik közben katasztrófa. Állítom, hogy a legmélyebb mélyponton túl vagyunk, és mivel a napokban az operatív teendők elvégzése után — avagy a háttérbe szorításukkal — konkrét lépéseket teszek az új partnerek toborzásához, talán vége a sodródásnak is. Nem várjuk, hogy maguktól keressenek, aztán vagy jöjjenek vagy nem, hanem mi keressük meg őket. Szerintem lesz még erről egy külön bejegyzés, de azért itt is leszögezném, hogy eddig is az volt a fő probléma, hogy az erőforrások mozdíthatatlanul szűkösek voltak, azaz tudtam én, mit kell csinálni, de bármerre indultam volna el, egy elháríthatatlan külső ok mindig korlátozott. Nem volt időm, új alkalmazotthoz nem volt pénz (hogy legyen időm), és ki kellett várnom, amíg a napi teendők mellett elkészülök azokkal az alapokkal, amire marketinget lehet építeni. Most sem rózsás a helyzet, de a szép új felépítmény első téglái már a helyükre kerültek, csak habarcs kell, és újabb sor építőkövek.

Most pedig haladunk tovább. Este társasági élet, hétvégén kis lassítással egybekötött tervezgetés és alkotás, aztán meglátjuk. Majd pihenek eleget a sírban.

Van ez a magánnyugdíjpénztári téma, ami már hetek óta borzolja a kedélyeket, és nem látszik nyugodni. Gumicsont, amin jó sokáig lehet rágódni. Rágódnak is, csak észre kellene már venni, hogy nem sok értelme van, mert úgy tűnik, a régi mechanizmusok már nem egészen úgy működnek, mint ahogy pár hónapja még működtek. A FIDESZ népszerűsége — bár egy rövid időre picit elindult lefelé — újra emelkedik, és például a 98%-os különadót is a nép 91%-a támogatja.

Egyébként is, manapság az a módi, hogy valakik bedobnak valami 'botrányos'-nak kikiáltott dolgot, valamit, amiből ki lehet hozni egy rövid felháborodási hullámot, aztán amint a fórumokon, hírportálokon és háttérbeszélgetéseken elkezdenek témázni rajta, mindjárt kiderül, hogy nagy kamu az egész. Itt van például ez a gyerektelenségi adó. Valaki bedobja, hogy nehogy má' legyen ilyen, amit a gréczizsiltok és drágabolgárurak rögtön úgy írnak meg, hogy "felháborító, hogy ebben a diktatúrában már megint mire készülnek", alakul gyorsan pár cinikus nevű Facebook-csoport, aztán azóta sincs gyerektelenségi adó, meg a jövő évi költségvetésben sincs, van viszont gyerekkedvezmény az új jövedelemadóban (tehát nem büntetés, hanem támogatás van). Bár nincs kizárva, hogy lesz ilyen, egyelőre nem látni, mikor (ha egyáltalán lesz). Muszáj mindig valamit kitalálni, különben még élhetnénk nyugodtan az életünket, a "Kósa-Szijjártó tandem bedöntötte a forintot" duma pedig már nem működik, lévén tegnap megint 200 Ft alatt volt a svájci frank, és 272-n az euro. Sajnos az, hogy valami unalmas, nem játszik szerepet, mert ha uszítani lehet vele, akár évekig is képesek emlegetni. (Mellesleg eddig is az volt a vesszőparipám, hogy az árfolyamokat szándékosan lendítették ki, egyfajta bosszú-nyomásgyakorlásként a banki különadó miatt).

Bár néha én is felhúzom a szemöldökömet, a károgásból alapvetően nem sok dolog tud meghatni, lévén nekem eddig csak hasznom származott a változásból, és a környezetemben sem találni olyat, akit bármi kér ért volna az eddig megszavazott törvények miatt. A magánnyugdíjpénztári  téma hasonló. Leszarom, hogy ki ül a pénzemen, mivel az "Orbán Viktor einstandolta a nyugdíjunkat" téma a fent emlegetett sorba beillő szar szöveg. Az a pénz eddig sem volt a miénk. Ugyanúgy 9,5% nyugdíjjárulékot vonnak most is, csak éppen nem a nyugdíjpénztárak fejeseinek milliós fizetéseire meg a szolgálati laptopokra basszák el, hanem az állam, másra, én pedig abból akkor is csak 30 év múlva látnék egy forintot is, ha az állam ezt most nem tartaná pár hónapig magánál. Járni akkor is jár, ha aztán majd az államtól kapom vissza, és nem egy 'maszek' cégtől. Még két dolog. Én Aegon-tag vagyok, és emlékszem (valahol meg is van a papír), amikor kiküldték, hogy hát igen válság van, és elveszett a pénzem egy része, de milyen jó, hogy náluk vagyok tag, mert így sokkal kevesebbet vesztettem, mintha másnál lettem volna. Ó, de kedves. És miért kötelező nekem mindenáron valamilyen (alacsony-közép-magas) kockázatú befektetést választanom, miért nem választhatom azt, hogy kössék le a befizetésemet egy banknál, aztán 40 évig hozzá se nyúljanak? Ja, hogy a végén akkor fel kéne tudni mutatni a pénzt, és nem lehetne azt mondani, hogy "sajnáljuk, de rosszul választott"? Másrészt ha olyan gazdaságtalan ez a magánnyugdíjpénztári dolog, akkor miért csinálják a bankok/biztosítók már 12 éve? (És itt jegyezném meg, hogy tévednek azok a megmondóemberek és népszerű bloggerek, akik a téma kapcsán Orbán Viktorra mutogatnak vissza, mivel az eredeti törvényt 1997.július 15-én fogadták el, akkor meg hol volt még az első Orbán-kormány...).

Na, szóval a lényeg, hogy LVSZ-kategória (azaz le van szarva kategória) LENNE a dolog, ha — hetero kifejezéssel élve — nem én lennék a fasz másik végén, mint könyvelő. Merthogy a legnagyobb nyugalommal végeztem én (és az egész szakma) a munkámat, hiszen a 14 hónap ugye idén november-december, meg a jövő év (és akkor majd csak december elejétől kell foglalkozni vele), amikor is arra ocsúdok, november 3-án, hogy az APEH közleménye szerint az októberi számfejtésre már alkalmazni kell az új törvényt. Mi a picsa? És olvasom, és újra elolvasom, és hát csak azt írja a beste, hogy október. Felháborodás, szentségelés, pluszmunka felmérése és felnagyítása gondolatban, hápogás és értetlenkedés. Először biztos voltam benne, hogy valami barom elírt a törvényben egy szót, és emiatt állt elő ez a helyzet (például novemberre vonatkozó helyett novemberben esedékes), de másnap a könyvvizsgálónk arra gyanakodott, hogy a költségvetés pénzforgalmi szemléletű mivolta miatt, direkt készült így a törvényszöveg. És igazat is adtam neki, mert valószínűleg így van. Szopinyali.

De akkor is, hogy lehet az, hogy az APEH november harmadikán, csak úgy mellesleg közli, hogy "háhá, mindenki rosszul tudja", és miközben arra kötelez, hogy helyesen alkalmazzam az új törvényt, nem teremti meg hozzá a feltételeket? Merthogy a nyomtatványkitöltő program megfelelő bevallásait nem frissítette, és azok még ekkor is a régi, időközben helytelenné vált adatokat fogadták el helyesnek. Mellesleg az adózóna.hu internetes szakmai portál már 2-án közölte a változást (amit mis is csak 3-án kutattunk fel), de az APEH-nak még egy napig ráért.Nem tudom, pontosan mikor fogadta el az Országgyűlés a törvényt, de a 45 nap így se, úgy se lett volna meg (ami ebben az esetben nem is érdekes, mivel ha a jogszabály személyi hatálya alá tartozó alanyokat nem érinti hátrányosan a változtatás, akkor visszamenőlegesen is meghozható), na de amikor megvolt a törvényszöveg, akkor nem lehetett volna előre szólni, hogy esetleg legyen idő felkészülni, és mondjuk kevesebb hibás adatszolgáltatás legyen?

Állítom, hogy kitört a pánikhangulat, hiszen valószínűleg az ország egyetlen bérszámfejtő programja sem működött jól, és a felháborodás is tutira futótűzként terjedt végig a szakmán. Én például azonnal hívtam a szintén könyvelő barátomat, és ő is megdöbbent. Csak egy példa: aki 2010. október hónapban hagyta ott a munkahelyét (vagy elküldték), és magánnyugdíjpénztár tag, annak mindnek rosszul készült el a bérszámfejtése, és a kilépéskor kapott papírok java is rossz. Ez nem feltételezés, ez tuti. Na most akkor ezt mind vissza kell szerezni, újat csinálni helyettük, a bérszámfejtést módosítani, stb. stb. Marha jó. Nálunk speciel az októberi rendes számfejtések is rosszak lettek, hiszen még a módosítás kihirdetése előtt csináltuk meg őket (én mondjuk csak egyet, mert mindig számítok hasonlókra), ezeket mind módosítani kell, azaz gyakorlatilag most kétszer dolgozunk.

Másnap reggelre frissült a nyomtatvány-kitöltő program (az APEH programozói sem aludhattak sokat...), de ráadásul olyan balfasz módon, hogy ihaj. Még akinek a bevallása eddig jó volt, most az is rossznak számít, mert a főlapra kikerült egy rubrika, hogy az adott emberke tag-e vagy sem. Könyörgöm, minek, amikor eddig is szerepelt a bevallásokban a magánnyugdíjpénztári tagság kódja? Állítom, hogy valami más törvény miatt van ez (mondjuk az adózás rendjéről szóló miatt), és ilyenkor mindig felerősödik bennem az érzet, hogy ezt az egészet le kéne söpörni a francba, és nulláról, normálisan újraírni mindent. Például az idei egészségügyi hozzájárulás változást a Bajnaiék a vagyonadóról szóló salátatörvénybe zsúfolták bele (tökre nem oda, ahova kellett volna), így ha az AB az egész vagyonadót alkotmányellenesnek nyilvánította volna (és nem csak az ingatlanokra vonatkozó részét), akkor az EHO mégis úgy működött volna, mint tavaly, és akkor nekünk is hónapokra visszamenőleg kellett volna visszacsinálni mindent. Na ezzel kéne már kezdeni valamit, hogy a jogszabályok erdejében ne tévedjen el előbb-utóbb mindenki, aki belép oda. Nonszensz...

Na, kiméltatlankodtam magam, jöhet a hétvége és a Lédig Gaga konzerv. Ráér a szopást a jövő héten folytatni.

A múlt hét úgy indult, hogy kedden már egy "Augusztus 13-a" című bejegyzéssel terveztem gyászolni az egész augusztust, aminek a péntek 13-ás hete rendkívül moslékul indult, és egy hangulati mélypontomban máris szétkentem ezt a szart az egész hónapra. Szerencsére szerdára már stabilizálódott a helyzet, és én is megnyugodtam, így a vélhetőleg rövid úton rendkívül obszcénná váló bejegyzés helyett csak most írok egy pár mondatot azokról a szar emberekről, akik miatt elment egy kissé az életkedvem.

Van ugyebár egy pár cégünk, akik nemigen fizetnek nekünk könyvelési díjat. Na nem azért, mert ingyen dolgozunk, hanem mert nem és kész. Halmozzák a tartozást, aztán igyekeznek meglépni, amikor az összeg elér egy kritikus mértéket. Az egyik renitenssel ugye megállapodtam barterben, egy másik apránként törlesztgeti a tartozását, egy harmadikkal viszont új fejlemények vannak.

Ez a nő nemhogy nekünk nem fizetett még semmit, de az előző cégnek is tartozik vagy fél évvel, beleértve az évzárási díjat is. Neki az a szokása, hogy hónapokig eltűnik, hívhatatlan, elérhetetlen, majd egyszer csak felbukkan, hozza a könyvelni valót, mindenfélét ígérget a fizetéssel kapcsolatban, és miután persze nem fizet, megint eltűnik. A volt cégünkkel ez még ment, mi viszont három hónapnál tovább nem engedtük halmozni a tartozást, és kellő mennyiségű figyelmeztetés után megtagadtuk a szolgáltatás folytatását. Ez egyébként a szerződésünkben is benne van (2 hónap türelmi idővel), amit persze nem írt még alá. Áprilisban felénk nézett, és szabadkozott, hogy meghalt a valakije, meg elhagyta a férje, és majd összeszedi magát, de ez már nem hatott meg bennünket. Hét havi tartozással már beleszarok magam is a magánéleti problémáiba, különben is, ismerjük már az ilyet. Közöltük vele, hogy ha nem fizeti ki az évzárási díjat, nem fogjuk elkészíteni a beszámolókat, azért pedig meg fogják büntetni. Sebaj — mondja ő — a büntetésre megvan a pénz. Mi a fasz? Akkor már nem egyszerűbb kifizetni a könyvelési díjat, és akkor büntetés sincs? Erre csak mosolygott (ergo kurvára nem volt meg a pénz), majd távozott.

A napokban ismét jelentkezett, hogy talált másik könyvelőt (valami ismerőse), és elvinné az anyagát. Persze becsszó fizetni fog (a legutóbbi ígéret óta 4 hónap telt el), de azért szedjünk már össze mindent, és adjuk vissza a papírjait. Mit lehet ilyenkor tenni? A bizonylatokat a tartozása kifizetésééig sem tarthatjuk vissza, az ugyanis törvénytelen, így csak tétlenül nézzük, hogyan sétál el a pénzünkkel. Kifizettük a számlák után az ÁFÁ-t, a könyvelőnek a munkadíjat, és a kapacitások kimerültsége okán másik, fizető céget sem vettünk fel helyette, ez is veszteség tehát (nemhogy nullszaldó). Hétfőn aztán feltűnt a nő meg a volt férje, és egy asztalhoz leülve elkezdték tételesen átnyálazni a papírokat, szálanként. Érted bazdmeg, beleszarik, hogy az APEH agyba-főbe bünteti, meg úgy alapjában véve is beleszarik a cégébe, de ilyenkor elkezd tételesen egyeztetgetni. Milyen kis tüchtig lett hirtelen... A szerződést továbbra sem volt hajlandó aláírni, de feltette a kérdést, hogy mi az, hogy kiszámláztuk az évzárási díjat, aztán meg nem csináltunk semmit, és most miattunk büntetik őt egyre-másra. Tájékoztattuk, hogy fordítva van a dolog, merthogy ő nem fizetett a szolgáltatásért, tehát nem is végeztük azt el, amit mellesleg előre közöltünk is vele. Különben is, az évzárás nem a mi reszortunk, beszéljen a volt főnökömmel, és rendezze le a dolgot vele. Le is fogja — mondja ő — majd az ügyvédjén keresztül.

Még jó, hogy a beszélgetés javát nem hallottam, mert éppen zenét hallgattam, lehet ugyanis, hogy nekimegyek annak a (két) szarládának, ha a saját fülemmel hallom ezt a megjegyzést. Nem fizet hónapokig, még nekünk kerül pénzbe, hogy dolgozhassunk neki, sőt, 3 hónapig még úgy is elvégeztünk neki mindent, hogy élő szerződésünk sem volt vele (rendességből), és nemhogy laposkúszásban húzná el a belét a picsába, hanem még perrel fenyegetőzik! Mennyire kell jellemtelen tróger ganénak lenni, hogy képes legyen valaki erre? Persze tettlegességig tutira nem fajult volna a dolog, de az ilyen szintű szemétség, amire nincs se mentség, se magyarázat, egyszerűen bebutítja az agyam. Ilyenkor egy kicsit mindig összedől bennem a világ, és nem akarom elhinni, hogy ilyen létezik, és velem történik, pláne, ha egy másik szarházi ezt tetézi is (ez utóbbiról most nem írok, mert kifutottam az időből).

A hülye pöcs egyébként perelhet, állok elébe, akár személyesen is (bár nem az én saram). Szerződése nincs velünk (nem írta alá), a szolgáltatásért meg egy fillért nem fizetett. Akkor meg mire akar perelni? Faszkalap...

Átléptünk a nyárba (Mi az hogy! Nagyon is!), de nekem még mindig elmaradásaim vannak (blogügyileg), például a tavasz utolsó napjával kapcsolatban. Persze mikor nincsenek nekem elmaradásaim...

Ez a nap nemcsak a tavasz utolsó napja volt, de az utolsó munkanapja is, nekem pedig az év legkiborítóbb, legfárasztóbb 24 órája. Az év vége ugyan még messze van, de bátran jelenthetem ezt már most ki.  Hogy miért? Mert mindig minden évben ez van. Május 31. az évzárási munkálatok határideje, azaz minden egyes cégnek el kell készíteni a társasági adó/különadó/elvárt adó bevallását, az iparűzési adó bevallást, a mérleget és az eredménykimutatást (plusz ezt+azt), mindezt persze a szokásos havi teendők mellett. Amennyire lehet, igyekszünk előre dolgozni, de idén ez nem ment olyan gördülékenyen, mivel

1. március 31-ig eleve neki sem állhatunk, mert addig még bármi történhet, ami az előző évet érinti, aztán meg maga a bevallási nyomtatvány is csak valamikor áprilisban jelenik meg, amit a szoftveresek még egy-két héttel később építenek csak be a segédprogramunkba. Április végéig tehát meg van kötve a kezünk, csak az utolsó héten kezdhetünk neki az érdemi munkának.

2. eddig az időszakig egyéb évzárási teendők is vannak, például az egyéni vállalkozók zárása, jövedelemadó bevallások, nyugdíjjal kapcsolatos adatszolgáltatás, szakképzési hozzájárulás számítgatások, stb., amik egy csomó 'felesleges' időnket emésztik fel

3. idén egy csomó extra nyűg jött be, értem ezalatt azt a négy végelszámolást, ami komplett heteket vett el a munkaidőből, meg persze az ügyvezetés átvétele sem ment egyik percről a másikra (és még mindig maradt tennivaló bőven).

Ilyen értelemben még előkészítő feladatokat sem tudtunk ellátni, azaz a kolléganőm még csak-csak, de én semmiképpen sem. Ebből egyenesen következik, hogy minden szar az évzárási határidő előtti 2 hétben jön elő, és ezek zöme főleg olyan, amihez az ügyfél közreműködése is szükségeltetik (aki persze nyomban fel is teszi — a valljuk be, jogos — kérdést, hogy miért most szólunk), az elkezdett munkát pedig addig félre kell tenni, amíg az adott dolog meg nem oldódik. Ennek ellenére az utolsó két napra már csak 5 zárásom maradt, azok is olyan fázisban, hogy már csak a nyomtatványokat kellett kitölteni, bár darabonként az is legalább egy-egy óra.

Kicsit csodaváró módon álltam hozzá a dologhoz, és igyekeztem nem idegeskedni, már csak azért sem, mert az 5-ből egyet még le is tudtam passzolni egy kollégának. A másik oldalon viszont ott volt, hogy amikor én valamivel elkészülök, utánam még két másik embernek is dolga van, és azt semmiképpen sem szerettem volna, ha ezeknek a kollégáknak miattam kellett volna éjszakázni. Szóval kapkodás, párhuzamosan több dolog végzése, a kapkodás miatt elcseszett dolgok javítása, állandó időnézés, ügyfélre várás, az elkészült dolgok pipálása, veszekedés/kaffogás egymással — ha röviden akarom összefoglalni a nap eseményeit. A csúcspont az volt, amikor a főnök férje valamiért hozzányúlt a páncélszekrényhez, és sikerült azt valahogy bezárnia, miközben senki nem tudta a kódot. Én ugyan nem folytam bele a témába, de hallottam a kollégák pánikolását, meg a saccolgatást, hogy akkor most mennyi pénzünk is ragadt az öt centi vastag acélfalakon belül. Végül azért sikerült kinyitni az ajtaját, most viszont bezárni nem lehet, úgyhogy a páncélszekrény funkciót semmiképpen sem tölti be.

A nap végén (úgy este 8-kor) azért sikerült mindent úgy-ahogy elintézni, igaz, az egyik faszkalap ügyfél (a székben elfolyós) felmondta velünk a szerződést, és elmegy, holott abszolút ő volt a hibás, amiért csak az utolsó pillanatban küldtük el a bevallásait, egy másik meg, aki még du. 4 után nyögte ki a leltárkészlete nagyságát, szintén elmegy, bár ő folyamatosan szabadkozik, hogy tényleg vele volt a hiba, és mi ne érezzük magunkat emiatt kellemetlenül. Nem vitatkoztunk vele. Mindkét (valójában négy) céget visszapótoltuk, ezért bevételkiesés nem keletkezett, csak hát az év végi 100-as terv így megint messzebbre került egy kicsit. Ja, és van egy harmadik balfasz is, aki a kérdéses időszakban külföldön tartózkodott (miközben tisztában volt a dolgával), mi meg úgy küldtük el a bevallását, ahogy tudtuk, most meg alig képes megérteni, hogy a legjobb megoldást választottuk, mivel nem akartunk sem neki, sem magunknak mulasztási bírságot. Remélhetőleg megérti.

No, szóval ez is lement, bár a munka mennyisége azóta sem lett kevesebb. A könnyebbség pusztán annyi, hogy ezek nem határidősek, ezért van némi szabadságom abban, hogy mikor mit csinálok meg.

Kicsit kimaradt mostanában a blogolás, mint azt észrevehettétek... (de ha nem vettétek észre, akkor az extra infok közt is felhívtam rá a figyelmet). Na igen, ez a hét, ez valami csúcs volt. Nem is emlékszem, mikor nyomott ennyire agyon a munka, és azt már most leszögezem, hogy nem akarok a jövőben hasonlót.

Május 31. az évzárással kapcsolatos bevallások beküldési határideje, azaz ilyenkorra kell a rendes, havi meló mellett egy plusz másfél havi munkamennyiséget is letudni. Próbáltunk ugyan mielőbb megcsinálni mindent, amit lehet, de nekem ez nem nagyon ment. Egy csomó extra kérés volt az idén az ügyfelek részéről, aztán elvitt egy rakás időt az átszerződgetés, napokba telt csak a 4 végelszámolásunk APEH-ellenőrzésének levezetése (az idén minden megszűnő céget 5 évre visszamenőleg megnéznek — ha esetleg valaki megszüntetné egy halódó cégét), a többi idő meg valahova elfolyt.

Így erre a hétre maradt vagy 14 cégem zárása, és mivel eddig sem nagyon tudtam rendezgetni őket, bizonyos hiányok most derültek ki, aztán jöhetett a kapkodás és főleg az idegeskedés. Munka 9-től 7-ig, meg szombaton is, itthonra meg csak a kóma maradt, és a kilátástalanság érzése. Az évzárás ugyan még nem ment le, de tegnapra sikerült minden olyat befejeznem, ami rajtam múlt, ma vehetek egy nagy levegőt, és elkezdhetek előre tekintgetni. A hétfő ugyan még kimerítő lesz, de aztán Hawaii. Lesz például egy nagy veszekedésünk egy ügyféllel, aki egy szarfaszú tróger, és aki már a társamat is kiborította párszor (sírásig). Alig van mit könyvelni neki, de azt is hiányosan hozza el, a hiánypótlási kérésünkre flegma választ ad (vagy semmilyent), és amikor mostanában megint szóltunk neki, hogy kéne ez-az, akkor jött a telefon, hogy miért most szólunk? Bazz, egy bizonyos bankszámlakivonat miatt már eddig is négyszer szóltunk! Különben is, hiába kérte, hogy vegyük előre a zárását, mert bele akar nyúlni a végébe (hogy kevesebb adót kelljen fizetnie), blablabla, és nem érti meg, hogy ha hiányoznak dolgok, nemhogy előre venni nem tudunk semmit, hanem elkészíteni sem. Róla már írtam párszor: lopva gazdagodott hajdani középvezető, vitorláshajóval, Audival, székben elfolyva, parancsolgatáshoz szokva, a cégével meg csak legalizálni szeretné az adómentesen szerzett vagyonát. Mivel közöltük vele, hogy papír nélkül nem vagyunk hajlandók sem ezt, sem azt csinálni neki (mert sem újracsinálni nincs kedvünk egyszer már elkészített dolgokat, sem börtönbe menni vagy foglalkozástól való eltiltással folytatni a karrierünket), azzal fenyegetőzött, hogy akkor keres egy másik könyvelőt, aki majd hajlandó lesz. Én azt mondom, hogy sajnálnám, ha bárkitől haraggal kellene elválnunk (és nem mi rúgjuk ki), de az anyagi veszteség nem olyan nagy, amit ne pótolnánk még aznap.

Ja, jön holnap két új cég, akikkel együtt már 65-re nő(tt) a partnereink száma. Ne felejtsük el, hogy év végéig az elérhetetlen 100-as létszámot tűztem ki célnak. Talán nem is olyan elérhetetlen, főleg, ha azt tekintem, hogy 5 hónap alatt ez 30%-os növekedés, ÉS még nem is indítottam be a gépezetet. Bevétel tekintetében ugyan elmaradunk az év elejitől, de ez eddig — a néhány igazán kicsi mellett — 6-8 olyan partner, akiben megvan a növekedés potenciálja. Ha elérjük a 70-72-es mennyiséget, új alkalmazottat veszek föl...de ez még a jövő zenéje.

Egyelőre június 1-éig látok csak, meg érzem, hogy utána egy egészen más jellegű tehermennyiség szakad rám, de mindent a maga idejében. Június 1. egy szekrényajtó, amit ha kinyitok, rám dől az a sok lom, ami mögötte van, és most nem érzem, hogy lenne erőm mindent helyre tenni. Ezért is pihenek ma, amennyit csak tudok, és csak olyan dologgal foglalkozom, amit szívesen csinálok.

Apránként visszatérek a blogoláshoz is, és behozom a lemaradásaimat, teljesítem az ígéreteimet.