közösség bejegyzései

Van egy elmélet, ami szerint az ember különféle szituációkban különféle szerepeket tölt be, ami valahonnan Ferdinand Tönniestől indul (ha jól emlékszem), aki közösségre és társadalomra bontotta úgy általában az emberi csoportosulásokat. Ezt aztán mások tovább boncolgatták, amiből jött egy csomóféle elgondolás, az életreceptek elmélete, Erving Goffmannál a 'homlokzat', az etnometodológia és más fenomenológiai szociológia elgondolások, de a pszichológiában is találkozhatunk hasonlókkal, elég ha a tükör-ént vagy a címkézés-elméletet nézzük. Akit érdekel a téma, érdemes utána olvasnia. Mivel én egyszerre vagyok konformista, tekintélytisztelő és rendpárti, engem igencsak megfogott a téma.

De hogy ne csak egy csomó idegen kifejezés sorakozzon itt, visszaugrok kicsit Tönnieshez és az ő közösség/társadalom elgondolásához — pongyolán előadva az egészet. Ő közösségnek azt az emberi csoportosulást tekinti, ahol az egyes emberek teljes valójukban, pszichéjük minden rezdülésével vesznek részt, míg a 'társadalom' alatt azt érti, ahol a különféle szituációkban a megfelelő szerepeket próbálja mindenki betölteni. Előbbire manapság talán nem olyan könnyű példát találni, de ha kicsit visszamegyünk az időben, vehetünk egy egyszerű, (mondjuk középkori) falut. Az itteni emberek olyan közösséget alkotnak, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki ismeri a többiek minden megmozdulását, minden tulajdonságát, idegen meg csak ritkán látogat feléjük. Van ilyen manapság is? Szerintem van, bár biztosan nem ennyire kristálytisztán. Elég, ha elmegyünk Budapestről 40 km-re, ahol anyámék laknak, és még egy felületes szemlélő is láthatja, hogy bizony az öregek még eléggé így viselkednek. Egymást lesik, kibeszélik, és mindenkinek vigyáznia kell, mit tesz, nehogy a szomszédok vagy az utcában lakók megszólják miatta. Egy ilyen közösségi létből rendkívül sok minden következik, amik most nem érdekesek (de akinek van affinitása, próbálja meg levezetni, mi következik például a közös normák megszegéséből, vagy nézze meg a Csokoládé című filmet), ezt a részét a dolognak egyébként is csak a szembeállítás kedvéért boncolgattam, még ha nagyon felületesen is.

Sokkal izgalmasabb az a fajta csoportosulás (Tönniesnél a társadalom), amiben mi is élünk— mi, budapestiek meg aztán végképp, — merthogy itt jönnek ki azok a már emlegetett szerepek. Mire gondolok? Mondjuk arra, hogy ha belépsz egy üzletbe, vagy vásárló vagy, vagy eladó. Vagy mondjuk arra, hogy ha felszállsz egy buszra, utas vagy, vagy sofőr. Egy hivatalban ügyfél vagy, egy irodában alkalmazott, a családban szülő, egy szexuális együttlétnél az aktív fél és a többi. Mindegyik szituáció különféle szerepekbe kényszerít, hiszen egy bolt ajtaján vevőként belépve nem kezdesz el árcímkéket ragasztani, nem állsz be a pult mögé, a busz utasaként meg nem mondod be a megállók nevét. Hogy az egyes szerepekben hogyan kell viselkedni, azt a szocializáció során tanulja meg az ember, vagy a többi ember reakciói alapján, vagy a szüleitől, a kortárscsoport tagjaitól, akárkitől. Persze mondhatnánk, hogy ugyanez megy a fent már taglalt közösségekben is, hol itt a különbség?

A különbség ott van, hogy egy üzletben, vevőként vevő vagy és semmi más, míg egy közösségi csoportosulásban a boltosnál a Pista vagy, aki a múltkor milyen jót ivott vele, akinek milyen szép nagy szál fia van, és akinek a felesége (a Marika) milyen sánta, stb. A szerepekben csakis szereplő vagy, nem önmagad, pontosabban minden szerepben a lényednek csak egy kis részét használod, a többi rejtve marad, és nem is érdekel senkit. A társadalmi létben minden percben a számtalan szerep valamelyikében vagy éppen, és ezek hosszú láncolata teszi ki a létedet. Szerintem ez érthető (még akkor is, ha Tönniestől már kissé elrugaszkodtam), maximum az nem, hogy mindezt miért írom le. Csak azért, mert a napokban hasonlót tapasztaltam meg én is, és nyomban eszembe jutott ez az egész, meg hogy milyen izgalmas egy héten belül a fasz két végén ugyanazon szituáció két szerepében is lenni.

A volt főnököm anno felregisztrált a céggel egy honlapra, ahol az emberek (vagy cégek) felregisztrálnak, megadják, mivel foglalkoznak, aztán ha valaki keres valamit, és azt oda beírja, akkor a megkeresését minden érintett cég megkapja, és már indulhat is a verseny a leendő ügyfél kegyeiért. Pár hete nekünk is jött egy megkeresés innen, én pedig — most mit veszthetek rajta? — válaszoltam az illetőnek. Igaz, olyan szolgáltatásra is szüksége lett volna, amivel mi nem foglalkozunk, és ezt meg is írtam neki, de ennek ellenére valahogy mégis sikerült felkeltenem az érdeklődést irántunk. Jött a válasz, hogy el kellene menni hozzájuk, hogy személyesen tárgyalhassunk, és bár ez nem szokásunk, úgy gondoltam, még ennyi fáradságot is megér egy hátha-ügyfél.

Felvettem szépen egy fiatalos inget, belőttem a hajam, meg makkos cipőt húztam a lábamra, és már ekkor elgondolkodtam azon, hogy ezzel vajon ártok vagy használok az ügynek. Elvégre a zselézett taréj, a farmer meg a pisztolyos-kártyalapos mintájú ing nem éppen üzletember benyomását kelti, nem az üzletember-szerep kelléke. Aztán abban maradtam magammal, hogy az utcán végig is kell menni, én meg nem akarok úgy kinézni, mint egy átlagos LMP-aktivista (bocs a szimpatizánsoktól, de hát elég jellegzetes bölcsész-kinézetük van), és végül így mentem. Némi szerencsétlenkedés után egy középkorú nő fogadott, aki leültetett, megkínált vízzel, majd elindult a társalgás. Teljesen egyértelmű volt, hogy én ott egy pályázó vagyok a négy közül, aki megbízásért kuncsorog, ő meg a nagyfőnök, az üzletasszony, akinek beosztottjai vannak, akik persze mind osztályvezetők és menedzserek. Elmondta, mivel foglalkoznak, csupa nagy számok, nagyra törő tervek, alapos előkészítő munka, profizmus, határozott kiállás. Én nyuszi voltam, ő meg a vadász az erdőben.

Aztán pár nap múlva jött a telefon, hogy akkor minket választanak a négy közül, mert nagyon szimpatikus voltam, és megint el kellene menni hozzájuk, ezúttal a könyvelési anyagért. Ez nem éppen a megfelelő időpont volt, mivel ki sem láttunk a munkából, de most már nálam volt a kezdeményezés. Kimentettem szépen magam, és rávezettem, hogy mennyivel jobb volna, ha ők jönnének hozzánk, amire sor is került a héten. Ugyanaz a nő jött, kicsit utcaibb ruhában, kicsit egyszerűbb megjelenéssel, én pedig ismét elgondolkodtam, öltönyben fogadjam-e, vagy csak fiatalos ruházatban, amiben lenni szoktam. Utóbbi mellett döntöttem, aztán amikor az ajtón belépett, rögtön elnézést kértem, hogy "csak így, civilben", ő meg mentegetőzött, hogy hát persze, nem tesz semmit. Most már én voltam a kakas a saját szemétdombomon, ő meg az egyszerű kis ügyfél, aki betette a lábát a hivatalba. És tényleg, mennyivel másabb volt a szituáció. A tartása görnyedtebb, a hangja kevésbé határozott, és már nem is főnökasszony volt, csak a keresztfia keresztanyja, aki nem is igazán akarja csinálni ezt az egészet, csak hát segít a drága gyermeknek, mert az olyan elfoglalt. De ezúttal én diktáltam, és nekem voltak elvárásaim, amiknek ezúttal neki kellett megfelelnie.

Ugyanaz a két ember, ugyanaz a kapcsolat (üzleti partnerek), és mégis mennyire más az egész. Megfordult az alá-fölé rendeltségi szerep, miközben egyébként teljesen azonos szinten vagyunk. Megtanultuk mindketten, hogy melyik környezetben ki az úr, és ha nem is tudatosan, de önkéntelenül mindenképpen az elképzelt viselkedést vesszük fel. Aki úgy általában nem ezt teszi, azt rendszerint megszóljuk, kinézzük, kerüljük, az problémás ügyfél, az hőbörgő vevő (vagy bármi), miközben egy zárt közösségben elkönyvelnénk, hogy "hát ő ilyen".

Érdekes ez a dolog, megélni meg aztán végképp.