közlekedés bejegyzései

...témát választottam. Tudjátok, azt kutatom, hogy vajon a melegekben van-e egy plusz költözési motiváció a nem melegekhez képest.

Nem az a baj, hogy a 30 tervezett interjúból még csak 6 van meg, nem is az, hogy április 12. a határidő (miközben 11-én vélhetőleg szavazatot számlálok), és nem is az, hogy esetleg nem tudnék mit írni. Nincs baj. De sokkal könnyebb lett volna, ha mondjuk az emberi, de főleg a fiatalokra jellemző trógerség és lumpenproli viselkedés a témám. Módszer: résztvevő megfigyelés.

Tegnap és tegnapelőtt moziban voltunk, mindkétszer az Arénában, ami hétvégi estékhez méltón teli volt suttyókkal. Ezek azok a fiatalok (többek között), akik a plázákba járnak bandázni. Ülnek a fotelokon, hangoskodnak, és persze reprezentálják önnön szépségüket és divatosságukat. Elég fél órát eltölteni egy ilyen intézményben, és összetéveszthetetlenül megállapíthatjuk az idei divatot: Beckham-fülbevaló, szűk farmer, fehér öv, vasalt haj, tornacipő és csillogós, fekete kabátka. Ugyanígy meg lehetett állapítani évekkel ezelőtt, hogy a csajoknál a kotonkabát volt a menő (ez a hosszú, steppelt cucc), aztán a szőrmegalléros-kapucnis kabát, aztán a lila bármi, és így tovább. Persze más a divat a rockereknél (30 éve ugyanaz), a deszkásoknál meg a retrosoknál (sorolhatnám), de van egy réteg, aminek a tagjai mindig az aktuális divatot követik, és egy példány közülük mindig úgy néz ki, mint az összes többi. Nyilván ezek nem feltétlenül ugyanazok, mert a réteg egy része párt talál magának, összeköltözik, belet ereszt és eligénytelenedik, más része meg éppen abba a korba lép, amikor a LEGO-t a faszverés váltja föl, tehát cserélődik az állomány és a génkészlet, és biztosan akad olyan is, aki a tavalyi kollekciót kilomtalanítja, hiszen követni kell az aktuális trendet.

Azon gondolkodtam tegnap, hogy vajon egy lány, amikor párt választ, és a párja az ilyen metroszexuális srácok közül kerül ki, akkor vajon miért pont azt választja, és miért nem bármelyik másikat? Teljesen csereszabatosak, legalábbis kinézetre biztosan. A lelkébe szeret bele? A romantikus szép szavakba? Az intelligenciájába? Öööö, hát az utóbbi biztosan nem, mert bármennyire is helyes egy ilyen példány, amikor a KFC-nél sorban állva arra kényszerülök, hogy a hangját halljam...hát, nem taglóz le az intelligencia áradása. Ezek olyan férfias izék, akik mindig a csajokról beszélnek, ki mennyire kurva, milyen jó mobilja van valamelyiküknek, ki mit szólt be a másiknak, hogy baszta meg a harmadikat, vagy hol kapni olyan menő cuccot éppen. Unalmas, felszínes és egy nagy nulla az egész. Viselkedni, azt meg végképp nem tudnak. Hőbörögnek, visítoznak, harsányan röhögnek, pattogtatják a rágót, satöbbi.

Engem úgy neveltek, hogy ha vadidegen emberek között feltűnően viselkedtem, akkor rám szóltak, hogy a bácsik nem kíváncsiak ám rám. Ebben a szellemiségben létezem most is: igyekszem nem feltűnősködni, ha pedig ezt más teszi, az zavar. Nagyon. Zavar például, amikor valaki a tenyeréből hallgatja a zenét, jó hangosan, zavar, amikor a rágóját fújkálja, intelligens fejjel, zavar a harsány röhögés a metrón, zavar az elfeküdve ülés, zavar a csókolózás, a pusziszkodás, és átevezve a nyugdíjas generáció vizeire, zavar a fog- és orrszívás is, meg még vagy húsz dolog, amiket nem sorolnék föl. Idegbeteg vagyok, ezektől pedig egy vérben forgó szemű, de önmagát visszafogó dühöngő őrültté válok, és csak az a kérdés, mikor pattan el a húr, hogy aztán vagy engem vernek össze, vagy engem visznek el.

Ha egy ilyen fújkálós tini picsa felszáll a metróra, és mondjuk öt zengő gumicsattintás után leszáll, majd felszáll egy másik, aki ugyanezt csinálja, akkor az nekem nem olyan, mintha 1-től kezdenék újra számolni, hanem mintha a 6., 7. és további effektek érnék a fülemet. Most úgy a 112572.-nél tarthatok, úgyhogy miután minden hasonlónál megállapítom, hogy "már megint", majd felteszem magamban a költői kérdést, hogy "mért van mindenhol ennyi fasz?", jön az illető(k) válogatott módszerekkel való kivégzése, gondolatban. Sajnos már ez sem nyugtat meg. Vennem kell egy autót.

De autóval sajnos nem mehetek be a moziba (kivéve az autós mozikat, amik meg már nemigen vannak), úgyhogy az ilyen helyeken a filmélményt rettenetesen rontja, hogy rajtam kívül mások is vannak ott. Tegnap például már azon felbasztam magam, hogy egy mögöttem, kicsit balra ülő pár a Tesco-s szatyorból túrta elő a TG-popcornt, mer' nehogy má' azt a drága szart vegye meg a büfébe', aztán vagy egy órán keresztül zörgött a celofánnal, ráadásul nyitott pofával ette a kukoricáját. Konkrétan mögöttem szintén kukoricáztak, szintén nyitott szájjal, ráadásul úgy, hogy az egyes szemeket egyenként is szétharapták, szóval a recsegés mellé még egy csikorgó hang is társult. A harmadik megint csak recsegtetett, dolby surround hatássá erősítve számomra az effektet, az ülésemet rugdosta, a negyedik meg mellettem ült, és állandóan leejtette a pulóverét. Én már tényleg azt variáltam magamban, miként kéne megragadnom valamelyikük grabancát, és előre baszni vagy három sorral lejjebb, hátha kitöri a nyakát. Élvezhető volt ám a film nagyon.

Hazafelé már csak abban reménykedtem, hogy a sok suttyó olyankor már valami ótvar diszkóban issza a Bomba-pezsgőjét és szívja az aranymalbit, és a metróra már nemigen jut belőlük, de tévednem kellett. Láttam például 5 teljesen egyforma (lásd fent) srácot, egy kupacban, de azokat nem kellett elviselnem, mert másik kocsiba szálltak. Mi viszont direkt akartunk egy kb. 14 évesekből álló csoporthoz képest másik kocsiba szállni, azonban végül ők is azt választották, amelyiket mi. Szorongatták a pezsgősüvegeiket (mert ugye a pezsgő a menő, attól gazdagnak érezhetik magukat), és feltűnősködtek. Az meg már kimondottan röhejes volt, ahogy az egyik csaj lába folyamatosan nyeklett a tűsarkú cipőben, mert fölvenni még fel tudta, de járni benne már nem, a másik meg a csizmájával csinált hasonló mozdulatokat, de az meg azért, mert olyan szűk farmerba szuszakolta bele a hájas valagát, hogy egy kényszerzubbonyban kényelmesebben lett volna el. Áhh, nem is ragozom.

Szakdolgozatot kéne ebből írni kérem. Előbb készen lennék vele, mint a buzisággal, és még csak utána sem kéne olvasnom a témának. Elég csak kilépni a lakás ajtaján.

...az órám, amit karácsonyra kaptam anyáméktól. Vagy tavaly vagy előtte — már nem emlékszem —, de ha tavaly, az gáz, mert a gyári elemek azért tovább szoktak tartani, mint néhány hónap. Rutin esemény, nem is okoz nagy tragédiát, és anyagilag sem megterhelő az elemcsere, de ilyenkor döbbenek csak rá, mennyire rabja vagyok az időnek.

Ahányszor csak rápillantok a bal karomra (ami pedig igen gyakori), 9:45-öt látok, és csak egy mikroszekundummal később ocsúdok, hogy "Ja, persze...megállt". Most már ott tartok, hogy szitkozódom is miatta, mert tényleg baromi idegesítő egy nap vagy százszor pofára esni. Hihetetlen, hogy az órára pillantás olyan szinten beépült a tudatomba, hogy már fel sem tűnik, csak amikor valamilyen anomália keletkezik.

Ránézek hajnalban, amikor még olyan szinten kómás vagyok, hogy a videó kijelzőjéig úgysem látnék el, majd visszaalszom. Ránézek ébresztés előtt 5 perccel, és megállapítom, hogy 5 perc múlva ébreszteni fog a telefonom, aztán ránézek ébresztés után 30 perccel, és megállapítom, hogy elaludtam. Ez rendszeres. Aztán készülődés közben szinte 3 percenként rápillantok, nem mintha különösebben idegesíteném magam amiatt, hogy a munkahelyre 40-50 perccel később érek be, minden áldott nap. Ránézek a metróba érve, a metróról leszállva, a Thököly úthoz érve az 1-es villamoson, majd miután leszálltam a 7-esről. Munka közben számtalanszor megnézem, mennyi az idő, majd munka után, kondiba menet (esetleg hazafelé) megint valahányszor. Ha a késős párom késik, akkor ismét 2-3 percenként tekintem meg, hogy kiszámoljam, mekkora büntetés jár ezért, este pedig még sokszor, bár ilyenkor már a videó órája van a pillantásaim kereszttüzében.

Az idő rabja vagyok, hiszen a sok dolgomat mind össze kell szervezni, mindenhova időben kell érni, és mostanában a teendőimet is úgy alakítom, hogy tudatosan szánok X percet erre, aztán X percet arra. Igazából viszont ez inkább pótcselekvés nálam. Ha éppen nem az idő hajt, akkor a ráérő másodperceimben nézek az órára, és sokszor — vélhetőleg — fel sem fogom, amit láttam, mert csak 2 pillanat múlva ocsúdok, hogy "De hülye vagyok, hát az előbb már néztem". 

Úgyhogy most el vagyok veszve egy kicsit, amíg nem találok egy órást, ahol két pillanat alatt visszatéríthetek mindent a régi kerékvágásba. Addig viszont olyan, mintha zokniban fürödnék vagy mintha kovászos uborkával enném a lekváros kenyeret, szóval nem elviselhetetlen, de azért elég szar. És akkor csak reménykedhetek, hogy valóban az elem merült le benne, és nem az a pár csepp eső végzett vele, ami tegnap reggel, munkába menet ért.

...a forgalom a Hungária körút és Thököly út sarkán, mert sárgán villogtak a jelzőlámpák. Ez ma reggel történt, és csak akkor vettem észre, amikor már neheztelni kezdtem a villamosra, hogy olyan sokáig áll egy helyben. A buszok, villamosok és kamionok jól lezárták az utakat minden irányban, de igazából nem ők voltak a hibásak, hanem a személyautók. Mindenki araszolgatott, helyezkedni próbált, dudált és szentségelt, és még az sem volt előbbre való, hogy a tömegközlekedési járműveket előre engedjék. 4-5 perc alatt azért sikerült beérni a megállóba, és mire felszálltam egy arra járó, kósza hetesre, már meg is javították a lámpákat, mehetett minden a régi kerékvágásba. Az egészben az az érdekes, hogy amíg pár perccel korábban tökéletes káosz uralkodott a kereszteződésben, addig pár perccel később minden úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna, és ez elgondolkodtatott a kommentekben nemrég felhozott törvény-kérdésben.

Semmi sem bizonyítja jobban, mekkora szükségünk van törvényekre, szabályokra és egyszerű igazodási pontokra is, mint ez az eset. Szabályozás nélkül káosz (és csak kis híja volt, hogy nem történt koccanás, ami után aztán meghalt volna a fél város), szabályozással többé-kevésbé rend. Ha pedig a törvénytisztelet is nagyobb volna, még a jelzőlámpa meghibásodása esetén sem állna elő ekkora zavar, hiszen akkor kisebb valószínűséggel jutna eszébe valakinek, hogy most aztán mehet nyugodtan, majd a többiek alkalmazkodnak hozzá. Persze, mert NEKI sürgős dolga van, következéskép NEKI több joga van áthaladni azon a kereszteződésen, mint mondjuk a buszon ülő több tucat embernek. Az ilyet mindig csak elkezdeni kell...én viszont most nem kezdem el a téma boncolgatását, mert akkor végtelen lesz ez a bejegyzés.

...bennem az ütő, amikor ébredés után pár perccel arra ocsúdtam, hogy a macska fél testtel az ablakon kívül van, és a külső párkányon ácsorog. Vagyis annak a szúnyoghálónak a túloldalán dzsalt, ami este még többé-kevésbé alkalmas volt a macska visszatartására, reggelre viszont elvesztette ebbéli funkcióját. Na vajon kinek a szorgos munkája tette ezt lehetővé egyetlen éjszaka alatt? Szóval az ágyból kipattanva, torkomban dobogó szívvel nyaláboltam fel a pusztító ördögöt, és ébrenlétem első perceit a szúnyogháló foltozgatásával töltöttem. Csak amíg nem lesz némi időm, hogy ablakmosással egybekötve cseréljem ki az egészet egy új és szebb darabra, ami remélhetőleg majd stabilabban ellenáll a fehér-cirmos katasztrófának (nem is említettem, hogy két napja leverte a szekrény tetejéről az egyik kristályváza örökség-izémet, ami egyrészt eltört, másrészt a lábamon landolt, nem kis fájdalmat okozva ezzel. Pörög az a kárszámláló...).

...a munka, amíg ezt a bejegyzést írtam. De most folytatom.