külföld bejegyzései

Legutóbb elfelejtettem megemlíteni bécsi tartózkodásunk egy mulatságos momentumát. Most pótolom.

Sissi kastélyának parkjában zabáldákkal elegy karácsonyi vásár volt, amit mi is meglátogattunk (itt bántottam meg szegény Rolcsimat). Az egyik bódénál olyan ételt lehetett venni, aminek a lényege, hogy egy bazi nagy krumplit megsütnek, behasogatnak, és az így kapott kehelyszerű alkalmatosságra mindenféle önteteket, sajtreszeléket, ilyesmit öntenek (kérésre). Mi is vettünk, majd az egyetlen akkor üres talponállós asztalhoz vonultunk megenni. Kisvártatva odajött egy bécsi bácsi, meg egy néni, ugyanolyan krumplikkal, és megkérdezték németül, hogy szabad-e. Mondtuk igen, majd ettünk tovább. Ők is beszélgettek, meg mi is, például minősítgettük a krumplis micsodát, dehonesztáló megjegyzést tettem a német nyelvre, majd azt mondtam, hogy be kéne cserélni a magyar szendvicsspecialitásainkat még egy adagra. A bácsi elment, hogy inni vegyen maguknak, közben a néni németül kérdezett valamit a szendvicsekre vonatkozóan. Mondom nikhtferstén, mire ő kristály tiszta magyarsággal megismételte: mi van abban a szendvicsspecialitásban? Hát őőő, izé, — mondom — semmi extra, csak tarja, meg sajt. Szerencsére éppen végeztünk, úgyhogy 20 mp-en belül távoztunk, majd 20 méterrel odébb kitört belőlünk a röhögés.

Nem kicsit égtünk.

Bár a szerkesztőségembe nem érkeztek felháborodott hangvételű levelek, amiért nem meséltem el, milyen volt Bécsben, azért mégsem ússzátok meg a beszámolót. Ígérem, rövid leszek. Igazából eddig azért nem írtam meg, mert a Rolandnál maradt a fényképezőgépem, és azon volt egy kép, amit direkt a bloghoz készítettem.

Osztrákiába busszal mentünk, de így sem volt hosszú az út, mindössze 3 óra. Amikor leszálltunk a járműről, Rolcsi magabiztosan jelentette be, hogy ő itt már olyan sokszor járt, hogy mindent tud, amit aznap tudnunk kell, ráadásul németből érettségizett, szóval nem lesz baj. A metrójegy vásárlásakor máris meginogni látszott az ezen kijelentés mögötti valóságtartalom, mivel nem létező német tudásom ellenére nekem kellett elolvasni a BKV (Bécsi Közlekedési Vállalat) kiírásait, na és persze azon nyomban kiderült, hogy "Hát anno nem metróval közlekedtem itt"...

Miután bementünk a történelmi városrészbe, rögtön a kirakatokat kezdtük vizslatni. Volt ott jó pár elborult ár, amin megakadt a szemem (pl. 3050000 Ft-os kabát), de alapjában véve minden drágább, mint itt. Eszeveszett hideg volt, de akkor ezt még nem viseltem olyan nehezen. Elmentünk ide, meg oda, flangáltunk, bámultuk az embereket, meg a környezetet, de semmi extra programunk nem volt. Közben sikerült átfagynom, és a fülem konkrétan égett a hidegtől, ezért már nagyon vágytam valahova beülni. Egy McDonald's-ra esett a választás, ahol aztán ettünk is, ha már ott voltunk. Ittunk forralt bort, a bögréket megtartottuk, vettünk szuveníreket, csokoládét és lélegzetet. Bementünk mindenféle áruházakba, ahol jól végigtapogattuk az árukat, rendszeresen felhívtuk egymás figyelmét, ha valahol buzi(ka)t láttunk, én kitaláltam, hogy a tavasszal felújítandó konyhámba milyen képeket szeretnék nagyanyám antik tányérjai helyére, ettünk krumplis izébigyót, meg jól megbántottam szegény Rolcsit, amikor ismét rám jött az ötperc. Ennek a látens oka az volt, hogy iszonyú álmos/fáradt/átfázott voltam, a manifeszt pedig, hogy a nap folyamán tökéletesen megbizonyosodhattam arról, hogy egyrészt a páromnál jobban tudok németül (holott nem tudok), másrészt bár több alkalommal is járt Bécsben, mégis minden egyes csomópontnál rossz irányba indultunk el (az ő iránymutatásai alapján). Erre kifakadtam, megbántottam, megríkattam és ezzel félig-meddig tönkre is tettem a kirándulásunkat. (Azóta már bocsánatot kértem, mert tényleg elég genyó voltam.)

Hazafelé a buszon beájultam a fáradtságtól, meg attól az eszeveszett melegtől, ami az ülésem mellől hömpölygött elő (miközben Rolcsi meg lefagyott mellettem, mert valahonnan jött rá a huzat), de előtte még meghallgathattam a párom suttogó szitokáradatát, amit egy fiatal hölgy utastársunk kapott, amiért epedező pillantásokat és egy mosolyt is küldött felém.

Amikor kicsi voltam, mindig azt gondoltam, hogy a határon túl valami misztikus világ van, ahol minden más, mint itt. Mások a házak, mások az emberek. Az idén már másodszor jártam idegen országban, és ez végképp kipukkasztotta ezt a gyerekkori illúzió-lufit. Igen, kicsit mások odaát, de alapvetően éppen olyanok, mint mi. Mondjuk az meglepett, hogy Bécsben elképesztően sok arab van (sok nő fejkendőben, ahogy az náluk szokás) meg, hogy minden metróállomáson afro-ausztriai újságárusok tukmálják a portékájukat az arra járókra. Egy biztosan más, mint itt (a nyelven kívül): a melegek megítélése. Legalábbis az újságárus kirakata erről tanúskodik (vö: Lengyelország).

Azt hiszem, ideje lesz lassan még távolabb merészkedni szeretett hazámtól, ha egyszer igazi külföld-élményt szeretnék megtapasztalni.

Igaz, csak hárman kérték kifejezetten, de számomra ezen három lelkes olvasóm kérése is szent, úgyhogy következzen néhány kép a lengyelországi utunkról. Természetesen sem én, sem más nem szerepel rajtuk, nehogy az illentő bajba kerüljön miatta (vagy illetéktelenek számára is kiderüljön rólam, hogy ki vagyok). Tehát: 

A képek sorban:

Auschwitz

Birkenau a központi őrtoronyból 

Krakkó főterének szórakoztató munkásai, látkép a Wawel katedrálisának arangtornyából   

Látványosság Krakkó főterén

Újabb élő látványosság Krakkó főteréről

krakkói utca  

Árva vára

Élő szobor Krakkó utcáján

Hát ez egy kicsit nagyon csicska lett, de nincs türelmem tovább centizgetni.

Este végre hazajöttem, de mivel baromi álmos vagyok, most csak egy rövid véleményt szeretnék megfogalmazni Lengyelországgal kapcsolatban, a többit majd részletekben elmesélem.

Szóval Lengyelország egy csodálatos hely, Szlovákiából érkezve pedig kész felüdülés. Olyan, mint Magyarország, csak kicsit nagyobb, de sokkal kulturáltabb kinézetű (már amit láttam belőle). Vidéken az a meglepő, hogy baromi nagyok a házak. Én kicsiny(nyé tett) hazánkban elég sok helyen jártam turisztikai célból, de ezek között nemcsak nagyvárosok, hanem Isten háta mögötti kis községek is voltak szép számmal (köztük a 90 lakosú Garáb, vagy a 6 lakosú Szanticska), és bízvást állíthatom, hogy nálunk vidéken inkább a szegénység a szembetűnő, nem pedig a 200 nm-es családi házak tömkelege. Persze lehet, hogy mi Lengyelország gazdagabb részén buszoztunk keresztül Krakkóig, ezt nem tudom.

Krakkóban azt vettem észre, hogy az üzletek nagy része ugyanaz, ami nálunk is van, persze számomra ismeretleneket is láttam. Olyan 70% az egyezőség. Az emberek ugyanúgy öltöznek, mint nálunk (főleg a fiatalok), ugyanúgy plázáznak, Tescoznak. Az élelmiszer- és ruhaárak nagyjából megegyeznek, mást meg nem néztem, és ugyanúgy tele van minden óriásplakátokkal. DE...

... Krakkó utcáin szinte semmi szemét nincs (vidéken sem), de még eldobott csikket is alig láttam.

... a turisták által leglátogatottabb környéken folyamatosan rendőrök cirkálnak, és amint valami szabálytalan dolgot tapasztalnak, azonnal intézkednek. Ez nekem nagyon tetszik, még annak ellenére is, hogy kis híján mi is majdnem megjártuk. Egyik este a társaság egy része az utcán sörözött, amire rögtön ránk cuppant két 150 kilós csupa izom rendőr, és csak az mentett meg a foganatosítástól, hogy a kiszúrt srác tudott lengyelül annyit, hogy "magyar vagyok". Cserébe megelégedtek a pia azonnali kukába dobásával, majd tovább is mentek.

... egyébként ez a következő nekem nagyon tetsző dolog. Ha magyar vagy, minden szebb és jobb számodra. "Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát" - mint tudjuk, és ezt ők a mai napig jegyzik, és szem előtt tartják (annak ellenére, hogy a viszonosság nem hinném, hogy megvan). A legutolsó kis diszkópatkány is, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, azonnal jött haverkodni, kérdezgetni, iszogatni. Ez nagyon imponált nekem.

... a rendről még annyit, hogy a buszon alig lyukasztottuk ki a jegyet, azonnal jöttek is az ellenőrök. Ott rendőrökkel járnak, és iszonyú nagy a büntetés. Nappal eszünkbe sem jutott bliccelni, de mint írtam, ezt jobban is tettük. Ha át akarsz menni az úttesten, amint a zebrához érsz, az első autós azonnal lelassít, majd megáll. Ez minden zebránál minden autóssal így történt. A buszok, villamosok mindenkit bevártak, még akkor is, ha az illető 10-20 méterről sietett, nem úgy, mint nálunk. Egyetlen taxis sem vett föl 5 embert, még extra pénzért sem, mert féltek a rendőrségtől. Ez annak ellenére, hogy kényelmetlen volt számunkra, nagyon becsülendő. Minden árus azonnal, beütötte a pénztárgépbe a vásárlást, és sehol sem próbáltak lehúzni.

... a szórakozóhelyeken mindenki beszélt angolul legalább alapszinten, de még a koldusok (az a kevés, akivel találkoztunk), is angolul kunyerált.

Szóval maximálisan le vagyok nyűgözve, kár, hogy mi nem ilyenek vagyunk, pedig ez a pár apró dolog sokkal élhetőbbé tenné ezt az országot is.

Láttunk lengyel melegeket is, sőt, az újságosnál a kirakatban van melegpornó lap is, tehát annyira talán nem durva ott a melegek helyzete, mint azt némelyek hangoztatják. Persze ez csak a felszín, szóval lehet, hogy a mélyben azért durvább a helyzet.

Viszont borzalmasak az élelmiszereik. Olyan szar hamburgereket ettem, hogy csak na, nem is beszélve a különféle üdítőkről és ízesített ásványvizekről, amik rendkívül okádékok. A szlovák Coca-Colának gyengébb az íze, mint a magyarnak, a lengyelnek, meg szinte nincs is íze. A csokoládék meg baromi édesek, és emiatt néha úgy éreztem, mintha bomba robbant volna a fogaim közt. A nyelvükkel sem vagyok megelégedve, mert számomra kimondhatatlanok a szavaik: csupa W meg Y az egész, megszórva rengeteg CZ-vel, és alig van egy pár szó, ami a latin eredet miatt számomra is érthető lett volna.

Most viszont irány az ágy, mert menten álmonhalok.