kaja bejegyzései

1. Az utóbbi 3 hétben annyit dolgoztam, mint szerintem még soha, de legalábbis annál régebben, amennyire vissza tudok emlékezni. Heti 50 óra körül toltam a szekeret, és ez a szellemi és idegi állapotomon meg is látszik. Itt az ideje pihenni egy kicsit.

2. Ezt el is kezdtem, mivel ma 14:30-kor úgy felálltam a helyemről és hazajöttem, hogy csak na. Ilyen is jó régen volt.

3. Szerdán lement a BA7 kezelésének újabb fordulója. Dokibácsi már kicsit fáradt és nyűgös lehetett, mert az érzéstelenítés előtt nem gondoskodott (másik) érzéstelenítésről, de felnőtt férfi vagyok, kibírtam egy (helyett két) apró tűszúrást. Volt megint fúrás, az inlay üregének kialakítása címén, aztán az alsó és felső fogsoromról lenyomatot vett, hogy jövő héten beragaszthassa a pótlást. Király lesz!

4. Egy kis adalék az ország (egyesek szerint a miniszterelnök) ekézésével kapcsolatban. Mit is tudnak rólunk azok, akik súlyos állításaikkal feketítenek bennünket a világ különböző országaiban? Kormányelleneseknek, és értékrend nélküli minden-elleneseknek nem ajánlott!

5. A köztársasági elnök úrnak eközben le kellene mondania. Megengedő módon még mindig megadom a lehetőséget a minden kétséget kizáró bizonyításnak, erre viszont kevés esélyt látok. Bárki másról lenne szó, nem lennék olyan szigorú (hiszen jó pár hasonló ügyet találnánk), de az ország első emberéről van szó, és ő nem engedhet meg magának ilyen botrányt. Viszont a lemondással várjon 2-3 hónapot, mert az ország renoméjának ez most nem tenne túl jót (többet ártana mint máskor), akkor majd jöhetnek a családi okok...

6. Ugyanakkor ha én lennék az NBH, a HVG újságíróitól megkérdezném, hogy vajon milyen okok vezettek ahhoz, hogy ezt az ügyet most érezték szükségesnek a nyilvánosság elé tárni, amikor így is nyakig vagyunk a szarban? Nem ért volna rá 2 hónapot? Semmi probléma vele, sőt, helyeselhető is, főleg, hogy egy magát gazdasági lapnak tartó újság kollégái töltötték vele az idejüket, de hát az időzítéssel kapcsolatban vannak fenntartásaim. Mellesleg gratulálok nekik, mert sokat tanultak a magyar jobboldal újságíróitól. Ez oknyomozás a javából! (És most ismét parazsat gyűjtöttem a fejemre).

7. A sütőben éppen az egyszerű és gyors kedvenc sül. Tepsibe minimális olaj (kenésnek) + krumpli + fűszerkeverék + lila hagyma + fűszeres sertéskaraj + feta + paradicsom, ezek szeletelve egymásra rétegezve, egy kis tejföllel kevert reszelt sajttal megborítva. Ízorgia.

8. A (rettegő) hajléktalanok a Róna utcai szelektív hulladék szigetnél újabb eljárást fejlesztettek ki az alumínium dobozok megszerzésére. Eddig felborították a tárolókat és az aljukon keresztül szedték ki a pénzzé tehető dolgokat, az FKF viszont körbekerítette azokat egy vas korláttal, hogy csak az emelőeszközzel lehessen kiemelni őket. De sebaj, elég egy hosszú rúd, amivel az alumíniumost kicsit meg lehet dönteni, egy adag karton, amire az esőben is rá lehet térdelni, és egy bot, amivel a résen ki lehet piszkálni a dobozokat. A híres magyar lelemény...

9. Az utóbbi hetek fáradalmai mellett nem nagyon volt időm vasalni, így most a vasalandós fotel támlájának tetejéig áll a póló-ing halom. Mivel ez nem mehet így tovább, a hétvége fő programja lesz a kupac eltüntetése, a 2 hete a szobában álló vasalódeszka elpakolásával együtt.

10. Holnap ugyan egyéb programom van, de erősen gondolkodom rajta, hogy kiszaladok a Kossuth térre, hogy egy mécsest én is elhelyezzek majd a többi között. Aztán megyek is tovább. De lehet, hogy nem fog beleférni.

Tegnap el is felejtettem megemlíteni, hogy munka után és vasalás előtt még itthon a céges honlapunkat is szerkesztgettem, de ezt csak azért közlöm, hogy sajnáltassam magam. Na jó nem, csak a teljesség kedvéért.

Vasalás közben viszont a Ricsivel megnéztünk egy közelmúltbeli művészfilmet, az Éhség (Hunger) címűt, ami 1981. Észak-Írországában játszódik, és lényegében Bobby Sands életének egy epizódjáról szól. A miniszterelnök Margaret Thatcher, az írek lázadnak és gyilkolgatnak, őket meg az angol rendőrség gyilkolgatja, de legalábbis szépen összeszedegeti őket. A börtönben aztán minden eszközzel megpróbálják őket megtörni , kevés sikerrel, sőt, az írek végül (kvázi) győzelmet is aratnak. Ehhez elsősorban Sands (és társai) önfeláldozó éhségsztrájkja kellett, ami — lévén még véletlenül és vitathatatlanul sem falatoztak közben sonkás szendvicset — többük halálához vezetett. A film sokszor nagyon lassú, máskor túlságosan is gyors, és a brutális és naturalisztikus jelenetek miatt gyengébb idegzetűeknek nem is ajánlott. Ami kimondottan megragadott benne, az egy 22 perces, vágatlan jelenet, merthogy az ilyeneket én mindig észreveszem és értékelem. Itt az előzetes:

A filmnézés miatt persze megint jóval éjfél után sikerült elaludnom, így még nehezebben keltem fel, mint tegnap. A hajtás sem volt kevesebb: reggel a másik cégnél dolgozás (érdekes, meg sem kaptam a várt lebaszást, pedig a cégvezető az a fajta, aki egy ilyen lehetőséget nem szokott kihagyni), kettőkor át hozzánk, aztán még számlázás, még e-mailek, még kétségbe esett problémamegoldás, vég nélkül. Este 7-ig dolgoztam, utána vásárlás (út közben adótörvények olvasása), vacsora fabrikálás, most meg blogolás. Ja, és átültettem a két virágom egyikét, amelyik már haldokolt, és a 6 leveléből 4 elszáradt. Már hetek óta halogatom (akkor még 3 élő levele volt), így már nem is nagyon reménykedem benne, hogy magához tér és végül életben marad.

Este meg jót mosolyogtam azon, ahogy szépszavú Szanyi Tibor kiosztja a HírTV riporterét, merthogy ők, ellentétben a többi adóval mindig mindenhol ott vannak, ahol a szélsőjobb feltűnik, ergo tutira összejátszanak egymással. Ebben a kijelentésben annyi szépség van, hogy csak na, de külön jó, hogy ezt az a Szanyi mondja, aki egymaga többet ül a HírTV stúdiójában, mint a párttársai együttvéve (beleértve az ex-párttársait is). Mellesleg ezúttal valahogy ő is éppen ott volt, ahogy a HírTV stábján kívül még sok másik is, leszámítva persze az MTV stábját...

Ha már éhség, csak 2-kor ettem ma először, mégpedig disznópörköltet rizzsel (és még pénzt is adtam érte — ez sem mindennapi nálam), este meg mandarint, narancsot és 'Tigris' kenyérből, konzerv sertésmájkrémből és trappista sajtból készült tutifinom melegszendvicset.

Holnap meg koránkeléssel egybekötött továbbképzés, 300 varjú között.

Pár évvel ezelőtt még én is arra költöttem a kajajegyeim javát, hogy a különféle étel házhoz szállító cégektől rendeltem magamnak munkahelyi ebédet. Nem kellett otthonról cipekedni, nem kellett főzni, gyors és praktikus volt, ráadásul kajajeggyel fizetve kvázi semmibe sem került. Aztán ahogy telt az idő egyre inkább meguntam őket, és egyre inkább azt hajtogattam, hogy ilyen áron lassan már étteremben is ebédelhetnék, nemhogy majdnem-menza kosztot kelljen ennem, ráadásul egy alkalommal ecetes-savanyú szagú és ízű, romlott levest hoztak. Szóval leálltam a dologról.

Idén a kérdés fel sem merült, hiszen egy héttel ezelőttig még arra sem tellett (céges szinten), hogy az ügyvezetők is kapjanak kajajegyet. Most vettük magunknak a bátorságot, hogy megvegyük magunknak a januári étkezési utalványt. Ha már utalvány, és ha már unalmas a kínai meg a zsömle-felvágott páros, miért is ne lehetne újra rendelni? Nosza, múlt hét pénteken ezen hét minden napjára berendeltem magamnak valamit. Hétfőn rendben meg is érkezett a mandulás bundában sült csirkemell meg a petrezselymes krumpli, és leszámítva, hogy a krumplira egy zöldséges bódé teljes petrezselyemkészlete volt rádarálva, egész tűrhetőnek is találtam.

Tegnap (második nap) viszont már nem mentek olyan gördülékenyen a dolgok. Amikor a futár kihozta a céges rendeléseinket, szabadkozva közölte, hogy valami elcseszhettek a központban, mert a wokban sült csirkecsíkok grillezett zöldségekkel kimaradt (pont az enyém), és hogy most visszamenjen érte, vagy jó lesz cserébe valami más? A valami másra rögtön két lehetőség is volt: rántott hús vagy sóska. Mivel mindegyik jóval olcsóbb volt, mint az eredeti rendelésem, zsörtölődve, de elfogadtam a rántott húst. Ne kelljen szerencsétlennek visszamenni, ha nem ő cseszte el a dolgot.

Öt perc múlva jött egy telefon a futártól, hogy bocsi, rosszul mondta, az nem is rántott hús, hanem rántott harcsafilé, jó-e az is. Mondom az nem jó, mert utálom a halat, a szálkás halat meg végképp, szóval akkor maradjon a 'visszamegy és kihozza' opció. Újabb negyedóra múlva megint jön egy telefon, hogy az a wokos cucc már nincsen, válasszak valami mást az étlapról, de most azonnal. Választottam, az is elfogyott már. Ekkor megkértem a titkárnőnket, közölje a diszpécser kisasszonnyal, hogy akkor nem kérek inkább semmit (mellesleg már negyed 1 volt), viszont kérem vissza a pénzemet, és a hét összes többi napjára és hátralévő életemre is lemondom a rendelést. Később még jött egy szabadkozó telefon valami főnöktől, de már nem hatott meg, ma pedig visszakaptam a pénzt is. Erről ennyit.

Na, de este, squash után és egy éhező Ricsi mellett is praktikusabbnak tűnt a Netpincéren keresztül kivitelezett rendelés, mint nekilátni főzőcskézni. A Négy Ország étteremből kértünk valami sonkával göngyölt húst (Ricsinek), meg hideg gyümölcslevest (nekem). Borravalóval 1700 Ft. Míg várakoztunk, bekapkodtunk ezt-azt, de egy óra múlva már nem lehetett ezzel áthidalni az éhezést, meg is néztük, mikorra várható. 40-80 perc, aminek már igencsak a vége felé közeledtünk. 21:18-kor csörög a telefonom, majd egy szabadkozó férfihang közli, hogy ne haragudjunk, de a futár izébigyó, a Róbert Károly körút meg járhatatlan, és ők mindig frissen, és bocsánat, de még 15 perc. Jól van, mondom, annyit még kibírunk, és megértjük, és várunk türelemmel. A kaputelefon kb. 21:50-kor csörrent meg, ami hát nem éppen 15 perc. Ilyenkor azt szokták, hogy

- ajándék valami kárpótlásként

- vagy nem fogadnak el borravalót

- vagy ingyen ettünk.

Ezúttal egyik sem. A futár srác közölte az árat, elfogadta a pénzt, jó étvágyat kívánt, majd lelépett. Semmi szánakozás, semmi személyes exkuzálás, semmi. A Ricsi kajájában ráadásul 90:10 arányban felülkerekedett a sültkrumpli  (az a mirelit szar), az én levesemben pedig 95:5 arányban a lé a szárazanyaggal szemben, szóval még szar is volt az egész. Jó, kaptunk egy palacsintát, de az máskor is alap. A Négy Ország Étteremről is ennyit...

A tanulságot vonja le mindenki magának.

Hát persze már most be vagyok havazva — hiszen egy ideje másról sem szól a blogom, — de a tegnapi hóesés nyomán elgondolkodtam, mi lenne, ha tényleg teljesen összeomlana a közúti közlekedés, és se dolgozni, se boltba nem lehetne menni. Boltba mondjuk azért nem, mert a meglévő árukészletet kifosztanák (úgy értem, megvennék) a népek, újat meg nem kapnának, mert a fuvarozók sem tudnának eljutni hozzájuk. Ez egy kicsit olyan, mint a szörnyen elhanyagolt Apokalipszis Után blogom, amiben valahol szintén ez a helyzet.

Merthogy Újpesten ám megint esik a hó, holott tegnap is kaptunk belőle bőven. Nem is emlékszem, mikor volt itt utoljára ilyen helyzet. A parkolóban az autók körbebarikádozva (hóval), és ahova — a kivételesen rendes — lapátolók a kupacokat hányták, ott aztán vagy 40 centi is megvan a halom magassága. Erre jön még a mai adag, holott a legtöbb helyen egyáltalán nincs is eltakarítva. Ez kellett volna karácsonykor, hogy sikongathasson a sok romantikus picsa meg, hogy lehessen énekelni a betiltott klasszikust, hogyaszondja "Fehér karácsony, fehér karácsony, mocskos, szemét *i*á*o*at nagyon utálom!" (a kicsillagozott rész természetesen a diákokat/piláfokat/virgácsokat, stb. szavakat jelöli). És ezzel nemcsak a dalszerzők vannak így, mint az tegnap is kiderült.

Na de tényleg. Ha ilyen apokaliptikus helyzet alakulna ki, mit kezdenék vajon magammal? Ez persze elég naiv kérdés, hiszen eleve sok dolgom van, aminek egy részét itthon is el tudnám végezni. Amíg van net, addig eleve semmi probléma. Lehet például interjúztatni (amit majd minnyá tolok is), lehet híreket olvasgatni, blogolni, blogokat olvasni, játékot tervezni, szakdolgozatot/házidolgozatot kreálni, bevallásokat csinálni meg minden egyéb finomságot. Ha már nincs net, akkor sincs semmi probléma, hiszen ha a kirakózást megunnám (mondjuk 1-2 óra görnyedés után úgyis készen vagyok vele), akkor is minimum 300 könyv vesz körbe, szóval nem unatkoznék. Ha már áram sincs, akkor ezek csak nappal játszanak, sötétedés után viszont elővehetném a jó kis elemlámpámat, meg van itthon egy csomó mécses és gyertya (nem csak a romantikus közös fürdésekhez), szóval egy darabig tutira megoldanám a helyzetet. Ja, és takarítani is lehet, például port törölni, szőnyeget kefélni, stb. Ez a része megoldva.

De vajon mit ennék? Hajlamos vagyok azt hangoztatni, hogy nincs itthon soha semmi, de jobban belegondolva ez nem igaz, pusztán arról van szó, hogy ezek az alapanyagok elkészítés után válnának ehetővé, egymagukban nem nevezhetők élelmiszernek. Most perpillanat a következők vannak itthon:

- negyed kiló zsírszegény túró, a diétázás okán

- majdnem egy teljes csomag (talán fél kiló) csalamádé

- 6 tojás (a diétázás okán)

- kicsit kevesebb mint egy kiló Winny hamburgerhús, amit ha megsütök olyan fokhagymás zsírszag lepi el a lakást, hogy még a falakba is beissza magát. Jó, más hamburgerhúst nem kapni a környéken...

- fél kiló csirkemell, egészen máig, mert ma kisütöm

- két halkonzerv, amik önmagukban is ehetők, de kenyér nélkül kiiszom utánuk a Dunát (vagy vízszolgáltatás hiányában felnyalok egy köbméter nem-sárga havat)

- 9 májkonzerv, mert gyakori táplálékunk a melegszendvics, és én azt abból csinálom

- kb. ugyanannyi sűrített paradicsom konzerv, ami csak úgy van, de mondjuk rittyenthetnék belőle paradicsomlevest, hiszen tészta is van hozzá

- egy kukorica és egy zöldborsó konzerv, amiket Ricsi hozott, hogy megegyük, mielőtt lejár nála a szavatosságuk

- fél kiló cukor, plusz ami a tartóban van

- vagy két kiló liszt, több csomagban, és talán nem (annyira) zsizsikesen

- egy komplett csomag spagetti, és több kis csomag egyéb tészta, ami utóbbiak még nagyanyám szerzeményei, ergo minimum 4 évesek, ergo nem blogolni kéne róluk, hanem kidobni őket

- van még kiönteni való mák, búzadara, fél liter étolaj (egy fél dunsztosnyi fáradt olaj is) meg egy fél üveg oliva olaj

- só, citromlé, 30 féle fűszer, egyéb ehetetlen marhaságok

- egy ananász, egy banán, 4 szem narancs

- 4 csomag Győri Édes, egy csomag virsli (4 db), egy Rama kocka, egy csomag mirelit zöldborsó

- kb. 60 deka rizs meg két csomag barna rizs (az a gyors fajta, a diéta okán), minimum egy kiló krumpli meg ugyanennyi lila hagyma

- anyukám-féle lekvárok, amik lassan fogynak, mert nem vagyok édesszájú (vagy 6 üveggel)

- egy csomag sós mogyoró, kukoricapehely (egyre antikabb), fél csomag perecke (ami még Ricsi legutóbbi bulijáról maradt vissza, szóval inkább kidobni kéne)

- másfél doboz cigi, kb. 3 liter tömény szesz és likőr, két üveg bor

- a Desimnek meg vagy 8 füzér cicakolbászka, egy Whiskas-konzerv, két megkezdett doboz jutalomfalat, kb. 30 deka Royal Canin szárazeledel meg vagy 60 deka Whiskas szárazeledel

Éheznék-e vajon? Nem. Éheznék-e vajon, ha gáz sem lenne. Két nap után tuti. Kíváncsi lennék egyébként, Ti mit tudnátok kihozni ezekből az alapanyagokból. Valaki esetleg megosztja velem?

Ja, és még annyit, hogy a kép a lakásom ablakából készült, azt bizonyítandó, hogy a természet még az ótvar lakótelepen is tud szépet alkotni (bár tegnap szebb lett volna, mert azóta összejárkálták).

Az utóbbi két napban annyi minden történt, mint máskor egy hét alatt. Azt mondjuk nem bántam volna, ha csak a fele esik meg, mert akkor nem lennék teljesen kiütve.

Tegnapelőtt reggel úgy keltem fel, hogy baromira égetett a torkom. Ez nem az a fajta fájdalom volt, mint a betegség okozta torokfájás (ami már lassan harmadik hete nem múlik el), hanem amit akkor érzel, ha valami csípős dolgot nyelsz félre. Mondjuk a meggy ilyen szempontból főnyeremény, de az ecetes lé vagy a pálinka sem rossz. Valószínűleg alvás közben felbüfögtem egy kis gyomorsavat, és az marta a garatomat. Ez alapjában határozta meg a napi közérzetemet, mivel estig alig akart elmúlni. Ilyen állapotban dolgozni sem volt túl jó, főleg, mivel akárhogy hajtottam, szinte semmit nem haladtam. Most derült ki, hogy az egyik cégnél az egyik alkalmazottnak több havi bérszámfejtése rossz, egy másik meg most közölte, hogy "Ja, hát ő táppénzen volt", szóval azt is újra kellett csinálnom. Aztán ma még egyszer, mivel egy számot elnéztem, és emiatt rossz lett az egész.

Az éltetett, hogy estére hálaadó vacsorára volt hivatalos két kedves bloggertársunk, akik szerencsére nem mondták vissza a meghívást, és tényleg eljöttek. Munka után rögtön rohantam haza, hogy besegítsek a Rolandomnak, aki akkor már órák óta a vacsorát készítette. Takarítani is kellett, meg elpakolni pár dolgot, átrendezni a szobát, ilyesmi. Miután hazaértem, elmentem vécére, és amikor lehúztam az eredményt, majd kezet mostam, a fördőszobában egy nagy durranást hallottam, majd hangos, állandó morajlást a vécé mögötti falból. Desiré nyomban világgá rohant, én viszont maradtam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez bizony csőtörés. A Roland is odaszaladt, és együtt füleltünk, merről jön a zaj, de 20 másodpercen belül már a vizet is megláttuk a padlón. Gyorsan felszaladtam egy emeletet, és becsöngettem a fölöttem lakóhoz, hátha náluk van a baj. A nő a 8.-on meglehetős lassúsággal nyitott ajtót, és utána sem tűnt úgy, mint aki tudja, hol van. Néhányszor megismételtem neki, mi bajom van, aztán amikor magamtól is rájöttem, hogy nem náluk ömlik a víz, inkább visszaugráltam a mi szintünkre. A zubogás nem szűnt, ezért Roli felvetésére megpróbáltam elzárni a vízóra csapját. Ez szerencsére sikerült, és a zaj nyomban meg is szűnt. Itt persze nem ért véget a tennivalók sora, csakhogy nem tudtam, mik is azok a tennivalók, ezért lenyargaltam a földszintre, mivel ott ki van írva a gondnok telefonszáma. Mielőtt felhívtam volna, összefutottam egy-két lakóval, akik mérgezett egerekként rohangáltak, és a lakásukba toluló víz eredetét firtatták. Mondtam, hogy nálam van csőtörés, erre megnyugodtak. Basszus, 5 perc nem telt el, de már a földszinten folyt a víz... Amikor felértem a lakásba, láttam, hogy a telefonomba bepötyögött számot közben kinyomtam, úgyhogy vissza a földszintre, szám benyom, vissza az emeletre, gondnokot hív. Segíteni semmit nem tudott, de megadta egy vízszerelő számát, akit rögtön fel is hívtam. Természetesen leghamarabb csak másnap tudott kijönni (azaz tegnap), de hogy mikor, azt akkor még nem tudta megmondani, ezért abban maradtunk, hogy egy órával a ráérése előtt felhív. Még szerencse, hogy ilyen rugalmas a munkahelyem, és csak úgy bemondásra megléphetek.

Ez a kis vis maior egy apró gombócot helyezett el a gyomromban, és felnyomta a vérnyomásomat. Míg a vízzel viaskodtunk, Desiré letépett egy darab tapétát a falról, amit nagyon rosszkor tett, mivel az akkori idegállapotomban a szokottnál határozottabban büntettem meg érte, de tíz percen belül leordítottam a Rolandot is, amiért a teflon bevonatú edényt fémmel karistolta, és azt hittem, elájulok, amikor megláttam, hogy a méregdrága üvegasztalom füstüvegének pereme két helyen is meg van pattanva. Hiába pofáztam minden vendégemnek, hogy vigyázzon rá, a Rolandra is minden alkalommal rászóltam, és mégis ez lett a vége. Ekkor két dolog jutott eszembe: vagy leülök a szőnyegre és sírva fakadok, vagy összetörök még néhány dolgot a lakásban, hogy ha lúd, hát legyen kövér. Végül egyiket sem tettem, hanem nekiláttam a takarításnak.

A vendégeink érkezése után lassan megnyugodtam. A fürdőszobában ugyan nem volt melegvizünk, de ez nagyobb problémát nem jelentett. Beszélgettünk, nevetgéltünk, én meg közben alig bírtam enni, mert a gombóc nagyon odakeletkezett a hasfalam alá. Ha nem beszélgettünk volna közben, tutira nem megy le egy pár falatnál több, de így a traccsparti elvonta a figyelmemet. Sajna, hogy keddi napra sikerült összehozni ezt a vacsorát, mert így fáradtan is kezdtünk hozzá, és nem állt rendelkezésre az egész éjszaka sem, szóval 11 után valamikor kénytelenek voltunk asztalt bontani. Vízhordás, fürdés, fogmosás, párommal való pörölés, egyebek után fél 1-kor sikerült ágyba kerülnöm, azzal a tudattal, hogy reggel 6-kor kelnem kell.

(folytatása következik)