kapcsolatok bejegyzései

A Nincsenek barátaim című bejegyzésem nyomán kaptam meg Assamtól, hogy szerinte válogatós vagyok barátok terén ('azt sírok — de ezt már csak én teszem hozzá), és ez elindította a gondolataimat. Igaz, amikor jól elmerültem magamban a barátkozással kapcsolatban, akkor éppen nem voltam gépközelben, most viszont már nehéz visszaidéznem, mire jutottam a miskolci IC-n ülve. Azért megpróbálom tolmácsolni a kiforratlan gondolataimat, aztán meglátjuk, mivel lehet egyetérteni és mivel nem.

Mi kell ahhoz, hogy két ember barátja legyen egymásnak? Mi minden lehet akadálya a barátkozásnak? Barátja lehet-e egymásnak két potenciális szexpartner, vagy az egyik valóban mindig többet akar? Barátjai lehetnek-e egymásnak közeli hozzátartozók vagy párok? 

Ez csak néhány érdekes kérdés a témában, de szerintem senki nincs, aki bármelyikre is univerzálisan érvényes választ adhatna. Ahogy a párkapcsolatokban, itt is ismerni kell az egy-egy történetben szereplő összes személy múltját, helyzetét, érzéseit, érdeklődési körét és minden egyebet, akkor talán lehet némi esélyünk, hogy rá (és csakis rá!) vonatkozóan viszonylag pontos megállapításokat tehessünk, hasznos tanácsot adhassunk. Egyébként viszont kár is lenne a szócséplésért. Valahonnan azonban ki kell indulni, ha a barátságról akarunk értekezni, alapok nélkül ugyanis semmi értelme az egésznek. Mi egyáltalán a barátság?

Azt hiszem, a többség úgy szokta felosztani a hozzá közelálló embereket, hogy vannak a hozzátartozók/rokonok, a barátok, a haverok és az ismerősök (Ed Gein meg fizikailag is). Esetleg a haver-ismerős párost nem mindenki különbözteti meg, mások meg el sem gondolkodnak ezen az egészen, és ugyanazt a személyt hol barátnak nevezik/tekintik, hol meg havernak. Nem könnyű, az biztos. Maradjunk annyiban, hogy szerintem az ismerős az, akiről tudod, kicsoda, ismered a nevét, volt már vele valamilyen közös élményetek (vélhetőleg minimális), de az sem biztos, hogy pozitívan viszonyultok egymáshoz. A haver egy következő szint. A haverral lehet bandázni, marhulni, moziba menni, piázni, játszani, könyvet/filmet kölcsönadni, de a lelked minden titkát nem mondanád el neki, mert nem bízol benne annyira vagy mert nem tartozik rá. Igaz, nálam ezt a többletet csak a legjobb barát tudja nyújtani, mert én még — érthető (?) okokból — a hajdani barátaim többségének sem nyíltam meg különösebben. Barátnak neveztem őket, mert vagy annak is éreztem őket, vagy mert hajdan nem gondolkoztam el egy ilyen felosztáson, és könnyelműen ezt a jelzőt akasztottam rájuk, de eszem ágában sem volt minden bajomat/örömömet megosztani velük. Valamennyit persze igen, de mindet senkivel sem. Most már sokkal könnyebb a helyzetem, hiszen egy embert tudok igazán barátnak nevezni (ő így egyben a 'legjobb' is), mindenki más haver vagy ismerős.  

Ez a funkció szerinti felosztás, de vajon van-e másféle tagozódás? Mondhatom-e barátomnak azt, akit egy évben csak egyszer látok, de közben heti rendszerességgel kommunikálunk egyéb módokon, vagy naponta kell találkoznunk? Mindig segítenie kell egy barátnak vagy csak akkor, ha 'kedve' van? Barát-e az, aki képes durván megbántani, vagy egy barát előre tudja, mivel bántana meg, és ezért inkább visszafogja magát? Ömlenek a kérdések, és ha nem szabok gátat nekik, soha nem lesz vége ennek a bejegyzésnek, ezért rövidre zárom a dolgot: két ember akkor barátja egymásnak, ha mindkettő (őszintén) így érzi, gondolja, nevezi a másikat. Hogy ez milyen mélységű, mik tartoznak hozzá és mik nem, az nem a többi ember dolga. Ha ők barátnak tekintik egymást, ezt mi, többiek semmilyen definícióra, kategorizálásra való tekintettel nem bírálhatjuk felül, még akkor sem, ha tudjuk, hogy hasonló helyzetben nekünk azért más elképzeléseink lennének az illetőről.

És akkor ez vajon választ ad-e arra a kérdésre, hogy rokonok, párok vagy ellenkező (melegek esetében: azonos) nemű emberek lehetnek-e egymás őszinte barátai? Hát nem is tudom. Én elképzelhetetlennek tartom, hogy a saját anyámat barátnak tekintsem, ahogy az unokatestvéreimre sem tudok így tekinteni. Itt már van egy többlet, ami felülbírálja a barátságot, ez pedig a vérségi kapcsolat. Bár az előbb azt állítottam, más ember nem bírálhatja felül a két ember közti érzelmi köteléket, a testvér-testvér, szülő-gyerek barátságra mégis megteszem ezt. Ilyenkor szerintem pusztán arról van szó, hogy amikor ők barátnak nevezik egymást, azt úgy kell lefordítanunk, hogy "olyan jóban vagyunk, mintha barátok lennénk", de valójában ez csak amolyan külső máz, ami krízishelyzetben azonmód lemosódna, és rögtön visszaállna minden az 'eredeti' állapotba. Gondoljunk csak arra, ha testvérek esetén öröklésre terelődik a szó, vagy ha a gyerek bajba kerül vagy olyat tesz, amit a felmenői nem néznek jó szemmel. Egy barát azt mondaná, "figyelj, szerintem ez nem helyes, de azt csinálsz, ami jól esik...", stb., a szülő pedig azt érezné, hogy kudarcot vallott a nevelése vagy hasonlók, nem tudna nem-szülőként tekinteni a gyerekére.

Ugyanígy vagyok a párkapcsolati barátság esetében is. Itt is megvan az a többlet, ami miatt ez már — nálam! — párkapcsolat és nem barátság. Persze minden olyan dolgot megtehetünk, amit a barátok megtehetnek, de mi ennél többet is. Például szexelhetünk, például közös egzisztenciára tehetünk szert, például a külvilág felé sem barátok vagyunk, hanem egy pár. Ugyanakkor párkapcsolatban nem tehetünk meg egymással olyan dolgokat, amit barátokként megtehetnénk, ezért ezt is úgy fogalmaznám meg, hogy párkapcsolatban egy csomó baráti funkciót is betöltünk, de ez nem barátság. 

Tehát családon belül NEM lehet barátság, ahogy párkapcsolatban sem, nálam ezek a fogalmak ugyanis kiütik egymást. Barátságból viszont lehet párkapcsolat és fordítva, de ennek a mechanizmusnak nem próbálnám megfejteni a működését, hiszen itt már bejön a szerelem kérdése is, ami ugyan talán rokon érzelem, de így pillanatokon belül feladhatnám a téma taglalását, mert magam is teljesen belekavarodnék. 

Mielőtt továbblépnék a következő kérdésre, visszatérek a 'baráti funkció' kifejezéshez, amit az imént használtam. Talán mindenki érti, mire gondolok ezalatt, de ennél közelebbi meghatározást magam sem tudnék adni, hiszen ez is mindenkinél egyedi. Ha leállnánk azon vitatkozni, hogy mitől barát a barát (mint ahogy most éppen le vagyunk állva...), vélhetőleg huzamosabb ideig ragozhatnánk a témát, mire közös nevezőre jutnánk, és még akkor is lenne olyan dolog, amit egyikünk még hozzágondolna, a másik meg már nem. Olyan ez, mint a megcsalás kérdése, ahol szintén eltérnek a vélemények, kezdve attól, hogy már a megbámulás is az, egészen addig, hogy még az orális szex sem (és tovább). Sőt, olyan is lehet, hogy az egyik ember díjazza, ha a barátja ezt vagy azt tesz, míg a másiknak ez már kimondottan váló-oknak számít (például "ezt vagy azt szívesen veszem tőle, de nehogy már ő akarja nekem megmondani, hogy...") Nálam a baráti funkciók közé tartozik, hogy tudjunk együtt szórakozni, tudjunk komolyan beszélgetni, ismerjük egymást, eszünkbe jussunk egymásnak a jeles alkalmakkor, mutassunk utat, ha a másik eltévedt, mentsük ki egymást a bajból, és még temérdek egyéb dolog, amiket talán még magam sem tudnék szavakba önteni.

Visszatérve egy nyitott kérdéshez, lehet-e két ellenkező nemű ember barát? Anyám szerint nem, mivel ő is 'az egyik előbb-utóbb úgyis többet akar' vonalat képviseli. Én mindig foggal-körömmel ellenkeztem, hogy de igenis lehet, aztán többszörösen is kiderült, hogy bizony neki volt igaza. A lány barátaim egy részéről kiderült, hogy a barátságuk nem is olyan időtálló, és így utólag kénytelen voltam ezeket haversággá visszaminősíteni, ketten pedig konkrétan szerelmet vallottak nekem, ami — érthető okokból — a találkozgatások elmaradozásához vezetett. Ugyanakkor a mostani legjobb (és egyetlen) barátom is ellenkező nemű, még sincs köztünk semmi probléma. Azért mert buzi vagyok? Nem, hiszen valójában biszexuális vagyok, tehát elvileg lehetne köztünk több is. Más kérdés, hogy ha tisztán hetero- lennék, akkor sem szeretnék vele járni, mert egyrészt már van két gyereke, másrészt egyébként sem az esetem.

És ez itt szerintem a kulcs. Azért tudnak a melegek tök jó barátságokat kötni lányokkal/nőkkel, mert szexuálisan nem érdekeltek, hiányzik belőlük a másik hódításának vágya/ösztöne. Ha pedig ezt tovább gondolom, akkor merem állítani, hogy ha két ellenkező nemű ember között őszinte, nem érdek-vezérelt barátság születik, az azért van, mert egyik sem tud a másikra barátnál többként gondolni. Avagy pőrén: nem tetszenek egymásnak. Erős kijelentés? Lehet, de valamiért igaznak érzem (és nem azért, mert én mondtam...). Majd jól végiggondolom a környezetemben levő fiú-lány barátokat és közben strigulázok, hányszor tűnik ez nagyon igaznak.

I. kolléganőm pedig akkor jön a képbe (mert Assam kommentje vele kapcsolatban keletkezett), ha áttérek arra, mi kell ahhoz, hogy két ember egymás barátjává válhasson. Tényleg, mi kell?

Közösen eltöltött idő az biztosan kell, hiszen senki sem lesz egy csapásra a másik barátja. Idő kell egymás megismeréséhez és/vagy idő kell olyan szituációk megéléséhez, amiből kiderül valójában milyen ember a másik. Kell aztán sok-sok közös élmény és nagyjából hasonló gondolkodásmód. Egyik a másik nélkül szerintem nem vezet barátságok kialakulásához, és a kapcsolat megreked a haverság/ismerősség szintjén. Van egy csomó ember, aki nagyon hasonlóan gondolkodik, mint én, de mégsem vagyunk barátok, például a párttársaim is ilyenek vagy a sok-sok meleg blogger (igaz, a velük töltött idő mennyisége megkérdőjelezhető). Voltak viszont olyanok, akikkel voltak közös élményeink, ismertük is egymást, ÉS éppen ezért nem lettünk barátok. Nem bírtuk volna az örökös vitatkozást, esetleg jellembeli hiányosságokat tapasztaltunk/feltételeztünk egymásról. Eddig tehát: idő - gondolkodásmód - élmények. Kell-e vajon, hogy az a két ember nagyjából azonos életkorú legyen, mondjuk azonos generációból kerüljön ki? Ha ragaszkodom a korábban leírtakhoz, akkor nem kell (mondjuk talán egyébként sem). Elég volna ennyi? Szerintem igen, ez a három dolog ugyanis nagyon sok dolgot lefed, és egyben nagyon sok potenciális barátságot megakadályoz.  

Vegyük ide I. kolléganőmet példának. Őt 11 éve ismerem, az időtényező tehát kipipálva. Még az előző munkahelyemen találkoztam vele, amikor az akkori főnököm egy volt kolléganőm helyére felvette őt. I. korábban a Pizza Hutnál dolgozott mint üzletvezető, aztán meg egy ingatlanirodában. Sosem volt könyvelő, a szakmával csak egy tanfolyamon ismerkedett meg alaposabban. Amikor felvették, én már egy ideje ott dolgoztam, és bár én csak az egyszeres könyveléseket vittem, a tapasztalat miatt sokat tudtam segíteni neki az ő munkájában is. Erre rá is szorult, ezért állíthatom, hogy én tanítottam meg igazán a könyvelésre. A közös élmények is megvoltak, hiszen az a munkahely önmagában annak számított (majd egyszer mesélek róla), de jártunk moziba meg színházba is. A mai napig szoktunk együtt szórakozni, bár ez messze nem rendszeres. Szóval dolgozgattunk, aztán engem besoroztak katonának, és mire visszamentem, ő már döntött: elmegy dolgozni valahova máshova. Olyan alacsony volt a fizetésem, hogy magam is hasonlón gondolkodtam, és amikor ő talált magának egy vezető könyvelői állást, én is vele mentem, mivel az új helyen könyvelőt is kerestek. Együtt jöttünk tehát ide át, és sors fintora volt, hogy az lett a főnököm, akit korábban én tanítgattam a szakmára. Nem dolgoztunk sokáig együtt, mivel ő pár hónappal később elment szülni, és ezzel együtt a munkaviszonya is megszűnt itt, tavaly azonban visszavette a főnököm, hogy helyettesítési feladatokat lásson el. A főnököm helyettese, mégsem áll felettem, de ez most nem is lényeg. Az idő stimmel, a közös élmények is (még ha az együtt dolgozás nem is a legfelemelőbbek közül való), és valahol a gondolkodásmód is. Valahol igen, máshol meg nem, I. ugyanis egy törtető kis alak. Állandóan retteg, hogy mi lesz vele meg a családjával, ha ez lesz meg ha az lesz. Például ha elveszti az állását. Ez pedig a fölfele nyal - lefele tapos jellemet kölcsönzi neki, ami nálam önmagában elég ahhoz, hogy ne engedjem közel magamhoz. Bízhatok egy olyan emberben, aki az én tollaimmal ékeskedik a főnököm előtt — hogy egy régebbi esettel példálózzak? Persze, ha én is hozzá hasonlatos lennék, tudnám ezt kezelni, és talán éppen emiatt érezném őt rokonléleknek, de nem vagyok hasonló. Volt viszont egy eset, ami vélhetőleg örökre elvágta őt attól, hogy a barátomnak nevezhessem, amikor egyszer rám nyitott a dohányzóban, és kioktató, sárkányos hangnemben rám förmedt: "Azt hiszem, 10 perc cigarettaszünetnek elégnek kellene lennie". Ha nem ismertem volna milyen, ezzel akkor is végleg elvágta volna volna magát előttem.

Magasan van a mércém? Túl nagyok az igényeim? Nem hinném. Igazából én sem értem, mi a probléma, miért érzem magam baráttalannak. Vélhetőleg én is hibás voltam, hogy így alakultak a dolgok, de erről a múltkor már írtam. Nem hinném azonban, hogy mások esetében elég volna annyi, hogy X ember van a közelükben, és ebből Y automatikusan a barátjuk lesz. Vagy igen? Ha olyan a felhozatal, akkor a barátaid is olyanok lesznek? Hát nálam nem.

És itt most befejezem az agymenést, mert kikapok, hogy hosszú lettem. Ráadásul ez a bejegyzés is olyan, mint az életem: ködös és kavarog, és mire végre elhatároznám magam, hogy akkor most elindulok egy nagy nehezen meghatározott irányba, addigra meggondolom magam, és megint csak körbe-körbe járok. Azért talán volt benne pár olyan gondolat, ami vita tárgyát képezheti. 

Szívesen veszem a hozzászólásokat.

Na kérem, most aztán teli van a faszom hócipőm!

A nagymamámnak volt három testvére, akik közül az egyik amikor tapasztalta, miként bánik velem a mostohaanyám, igyekezett minél inkább kimenekíteni rettentő helyzetemből. Minden hétvégén elhívott magukhoz, sőt, egész nyarakat töltöttem náluk. Mindent megkaptam: bármit, ami a fogamra való volt, vagy ha valamire vágytam, zsebpénzt és rendes nevelést is (főleg a tisztesség terén). Mivel neki és a férjének nem volt/nincs gyerekük, rajtam vezették le szülői érzéseiket, ami persze nekem csak jól jött, mert érzelmileg is pótolták a szüleim elvesztését. 2002. tavaszán a nagynéni meghalt, a férje pedig, aki közben fogadott nagyapámmá vált (én pedig az ő fogadott unokájává) egyedül maradt. Teltek az évek, én pedig időnként meglátogattam őt, míg tavaly elő nem került a nagybácsi hátralevő életének kérdése. Fölmerült benne három lehetőség: eltartási szerződést kötünk, és mivel ezzel az is együtt jár, hogy a lakásának én leszek a tulajdonosa, mindenki jól jár, vagy a lakása fejében bevonul egy nyugdíjas otthonba, esetleg szerződést köt a HILD-del, ami szintén az ingatlan elvesztését jelenti.

Néhány hónapig emésztettük a dolgot, míg én közöltem, hogy mivel nem tudok versenyre kelni egy milliárdos tőkéjű céggel, bármelyik másik két lehetőséget választja, azzal csak jobban járhat, mint velem. Hiszen a HILD egy nagyobb összegű kifizetéssel kezdi az ügyletet, aztán biztosít egy csomó dolgot (eü ellátás, stb.). Erre ő azt mondta, hogy neki nem nagy pénz kell, hanem, hogy a havi megélhetése könnyebb legyen, például, hogy valaki kifizesse a rezsit. Még egy kicsit gondolkodtunk, aztán én felajánlottam (némi számolgatás után), hogy havi 30000 Ft-ot tudok adni kezdetben, amit később apránként emelgetnénk. Természetesen egyösszegű százezrekről szó sem lehet, mert egyszerűen nincsen ennyi pénzem, de akármi is történjen, az eltartási szerződésben szereplő egyéb dolgokat (bevásárlás, takarítás, gyógyszerek beszerzése, stb.) mindenképpen biztosítom, hiszen egyébként sem tudna máshoz fordulni, mint hozzám. Azt is kikötöttem, hogy a rezsi közvetlen kifizetését nem vállalom, mert a fizetésem is kissé rendszertelenül változik, e mellé pedig nem merem bevállalni, hogy a kiadásaim is rapszodikusak legyenek, mert ez rövid idő alatt kikészítene idegileg. Túl sok lenne a bizonytalan tényező. Ugyanakkor azt sem tudom megoldani, hogy a kp kifizetése mellett az első pillanattól kezdve biztosítsam a napi háromszori étkezést, meg a többit, mert akkor ugyanúgy tönkremennék anyagilag, de bízva vagyoni helyzetem jövőbeni javulásában, amint az állapota ezt szükségessé teszi, természetesen automatikusan életbe lépnének ezek a dolgok.

Korábban már beszéltem a témáról egy ügyvéddel, aki elmondta, hogy ha pénzösszeget is belefoglalnánk az okiratba, az már nem eltartási szerződés lenne, hanem életjáradék szerződéssel kombinált eltartás, és akkor így meg úgy. Ezért javasoltam a 'nagyapámnak', hogy feltételezve a bizalmat, állapodjunk meg abban, hogy megkötünk egy általános eltartási szerződést, és mi ettől függetlenül tartjuk magunkat a szóbeli megállapodáshoz. Magyarul a szerződés csak formalitás lenne. 'Persze, jól van.' Ismét megkerestem az ügyvédet, hogy akkor elindíthatjuk a folyamatot. Ő kikérte a földhivataltól a szükséges papírokat, és elkészítette a tervezetet, amit átküldött e-mailben, én pedig elvittem azt a rokonomhoz, hogy nézze át, és otthagytam nála. Közben az ügyvéddel 80000 Ft-os munkadíjban állapodtunk meg, ezért is emlegettem mostanában a tragikus anyagi helyzetemet (ugyanis a tavalyi kb. 700e Ft-os extra kiadásaim után ez már igazán nem kellett volna). Elvileg még 2007-ben aláírtuk volna a papírokat, de mivel a földhivatal már nem fogadott be újabb ügyeket, az ügyvéd csak január 10-én tudott először intézkedni. Akkor megtárgyaltuk, hogy az egyik keddi délután elmegyünk az irodába, és lezavarjuk az egészet. Közben azonban a 'nagyapám' megsérült egy villamosról való leszállás közben, ezért azt kérte, hogy amíg rendbe jön a térde, halasszuk el a dolgot. Jó, hívtam az irodát, hogy mi van, mire a jogászunk felajánlotta, hogy akár házhoz is kijön, azonban így nincs lehetőség a kinyomtatott papírt módosítani (ha esetleg valamit be akarnánk szúrni, vagy megváltoztatnánk egyes szövegrészeket). Ismét felhívtam a rokonomat, majd az ügyvédet, és letárgyaltuk e hét csütörtökét.

Most este újabb telefont eresztettem meg, hogy akkor csütörtökön mehetünk, mire a 'nagyapám' elkezdett variálni, hogy ő beszélt az Esztivel (AZ ESZTIVEL), aki az APEH-ban, meg az ING-nél dolgozott, és ő azt mondta, hogy a szerződésben szereplő 70000 Ft összeg, az a HILD-ékhez képest milyen kevés meg, hogy azok adnának legalább egy millió forintot rögtön az elején. Puff neki. El kellett kezdenem a felvilágosítást, hogy a 70e, az az eltartás ÉRTÉKE, aminek akkor van jelentősége, ha valaki megtámadná a szerződést (ilyen személy elvileg nem létezik), mert ilyenkor, ha megnyeri a pert, akkor a szerződéskötéstől a felbontásáig eltelt időre az általam kifizetett összeg visszajárna nekem. Tehát ez az összeg nem kp-t jelent, hanem a rezsi kifizetésének, a takarításnak, étkeztetésnek, temetésnek, beteggondozó biztosításának együttes, ELMÉLETI összegét. Elméleti, hiszen pl. a takarítást úgy is megoldhatom, hogy megfizetek valakit, aki elvégzi, de az is lehetséges, hogy fogok egy vödröt, meg egy kefét, és saját kezűleg esek neki a ganédombnak. A lényeg, hogy a szerződésben foglaltakat így vagy úgy teljesítsem. Másrészt az elején megmondtam, hogy 30 ezer az a 70, valamint, hogy semmiféle egyösszegűről szó sem lehet, mégpedig triviális okokból: nincs ennyi pénzem. Szóval megint elkezdtük az alkudozást, jóformán az elejétől. Jött, hogy "mi van, ha megnősülök, és az asszony meghülyít, hogy 'dobjuk ki az öreget'"? Vagy hogyan akarom én biztosítani pl. a bevásárlást? Letárgyaltuk. De közben végig azon igyekeztem (asszem ő is), hogy ne hangozzon el olyan dolog, ami rokoni érzelmeink megrendüléséhez vezethetne.

A lényeg, hogy az eddigi jókedvem szépen el lett baszva rontva (sokáig tartott...), több okból is. Először is jön egy hülye picsa, aki telebeszéli a 'nagyapám' fejét, ráadásul részben faszságokat hülyeségeket mond, és a végén úgy érzem magam, mint aki ki akarja forgatni a saját fogadott nagyapját a vagyonából, de legalábbis nyerészkedni akar az ügyön. Holott az elején leszögeztem, hogy milyen módon, mit tudok vállalni, és kerek-perec kijelentettem, hogy inkább válassza a HILD-et, mert azzal jobban jár. Másrészt már most segget csináltam az arcomból az ügyvéd előtt, amit most még azzal is betetézek, hogy közlöm, ne ő jöjjön csütörtökön, hanem mi mennénk szerdán, ráadásul ott nála állunk majd neki vitatkozni, +1 fővel, merthogy a máris kedvencemmé vált Eszticske nénicske is jönne, mivel ő fuvarozza majd a lesérült 'nagyapámat', és ha már ott van, 'képviselné' is azt. Bah! Beszarás! Mintha az ügyvéd ahelyett, hogy elkészít egy rutin papírhalmazt, az én pártomat fogná.

Ezt nem...hiszem...el!

Harmadrészt most már nemigen látom a dolog pozitív végkifejletét, ami azt jelenti, hogy a szerződés ugrik, meg a semmire kifizetett ügyvédi munkadíj is. Gratulálok!

Mint említettem, a kedvem a béka segge alatt, és sírni tudnék az idegtől (szerintem erre hamarosan sor is fog kerülni). Megalázva érzem magam, és komolyan megrendült a hitem az adott szó becsületében. Jó, tudom, hogy manapság az már semmit nem ér úgy általában, de nem ok nélkül éreztem eddig, hogy legalábbis bizonyos emberek között ennek még van értéke. Hiszen engem a környezetemben mindenki, ismétlem: MINDENKI úgy ismer, mint aki becsület kérdésében nem ismer tréfát. Ha az enyémről van szó, az semmilyen körülmények között nem rendülhet meg, ha pedig máséról, azt az embert valószínűleg már nem ismerem, sajnos. Utóbbi kategóriába beletartozik a gyerekkoromat tönkretevő, a diktatúrában a belső elhárításhoz önként jelentkező, proli életmódot folytató apám, és az aktuális túránkat meghiúsító, és az okokat többször nyilvánvalóan elhazudó (már csak volt) legjobb barátom is. Erre most...áh, hagyjuk. Úgyis csak ismételni tudnám önmagam, miközben már így is kibaszott rendkívül terjedelmesre sikerült a mai postom.

Ez itt a hangulatom maga: