karácsony bejegyzései

Én is azok közé az emberek közé tartozom, akik nem szeretik a karácsonyt, de ezt addig nem akartam (újra) megosztani veletek, amíg le nem megy az idei forduló, mivel az én ellenérzéseimnek nem kell elrontania mások örömét.

Egyrészt ráhangolódni se nagyon tudok, mivel a munkámból kifolyólag éppen a karácsony előtti napok a leghajtósabbak (decemberben), utána meg már nem is dolgozunk. Idén ráadásul az államvizsga, egy időközi mérleg, rohangálás a két munkahely között és a benti dolgok tömkelege miatt sajnos elkövettem egy hibát, mivel elfelejtettem beküldeni egy bevallást, ami csak három nappal a határidő után derült ki, ráadásul éppen a cégvezető telefonált rám. Következménye nincsen (esetlegesen max. 20-50 ezer forint bírság, amit megtérítünk), de erkölcsileg ez egy nagyon komoly fiaskó volt. Ha japán lennék, már harakirit követtem volna el, annyira ég a pofám, de így, hogy nem vagyok az, csak az utóbbi egy hetem ment miatta(m) tropára. Ez sem segített ünnepi hangulatba kerülni.

Aztán ott van a kereskedelem erőszakos nyomulása. Már november közepén jönnek a reklámok, csilingel az a kurva karácsonyi csengő, és nyomják, tukmálják neked a sok árucikket. Vegyél, vigyél, mindenkinek, mindent, akciósan, hitelre, most! Elbújni sem lehet előle, mert ha kinézel az ablakon, legalább egy óriásplakátról hohózik a vörös ruhás dagadék, ha bekapcsolod a tévét, negyedóránként jön a tukmálás, ha meg rádiót hallgatnál, más se szól, csak a Last Christmas meg az All I want for Christmas... Én meg olyan vagyok, hogy minél jobban erőltetnek rám valamit, annál jobban tiltakozom, ezért is vagyok olyan keserű. Azt meg már hozzá sem teszem, hogy az egyre erősödő mizantrópiámnak egyáltalán nem tesz jót a vásárolni induló embertömeg...

Kifejlesztettem viszont egy technikát, amivel megúszom a legnagyobb őrületet: egy (max. kettő) nekifutásra megveszek mindenkinek mindent. Ez egyrészt azért van, mert korábban nem nagyon van időm ilyesmire, másrészt az utóbbi két évben pénzem sem volt nagyon arra, hogy személyre szabott ajándékokat vegyek. Ez van, majd jövőre. (Megjegyzem, ez mostanában a leggyakoribb kijelentésem, minden majd jövőre.) Így aztán csak egyszer-kétszer baszom fel magam a sok tirpákon, nincs probléma a lefosztott üzletek hiányos árukészletével sem, és azon sem kell nagyon agyalnom, hogy akik látják egymás ajándékait, majd méricskélni kezdik az értékben kifejezett szeretetet.

Ilyen személyből egyébként sincs sok, hiszen a nagyszüleim mind meghaltak már, az unokatestvéreimmel és a távoli rokonsággal nem tartom a kapcsolatot, marad tehát a 4 szülőm és a 4 testvérem. Így két családi összejövetellel letudom a karácsonyozást is: Szenteste anyáméknál, másnap haza, harmadnap apámékhoz egy órácskára. Anyáméknál persze azon izgulok, hogy a nagyszülők (a húgaim nagyszülei) nehogy betoppanjanak, mivel nem bírom őket elviselni, főleg a nagyapjuk borzalmasan visszataszító táplálkozási szokásait, a nagymama tukmálását (aki vendégségben is mindenkit megállás nélkül etetne), a nagynéni hibbant hülyeségeit, meg annak párjának angol nyelven történő kommunikációs próbálkozásait. Így aztán 25-én ahogy csak tudok, menekülök haza, ami idén nem ment olyan könnyen, mivel a Volán.hu-n szereplő buszok közül éppen az nem közlekedett mégsem, amelyikkel én menni akartam, így egy órát fagyoskodtam egy buszmegállóban, majd a következő busz sofőrjétől tudtam csak meg, hogy az a busz karácsonykor nem közlekedik. Akkor miért van fenn a neten, baszdmeg?

Apáméknál meg jöttek a szokásos témák, jaj de nehéz nekik, mi lesz jövőre velük, a gyerekek hogy tanulnak, mi van a munkámmal, mikor alapítok családot. Utóbbi a kedvencem... Meg az, hogy én mindig viszek mindenkinek ajándékot, de tőlük sosem kapok semmit, a "miért verted magad költségebe?" naiv kérdésen túl. Igaz is, hiszen magam sem tudom. A mostohaanyám mindig gyűlölt (szó szoros értelemben), és csak mostanában jópofiskodik, apám meg mindig leszart, és csak most mondogatja, hogy mehetnék gyakrabban is. Minek?

A Köki Terminált egyébként nagyon faszán megcsinálták, és végre a busz is a régi útvonalon közlekedik, így nem kell a 18. kerületi éjszakában kódorognom, minden alkalommal (évente kétszer), amikor ellátogatok hozzájuk. A metró végre fedett, a buszpályaudvar meg átlátható. Tuti lett!

A karácsony számomra persze nem ér véget 26-án, mivel a Ricsi ilyenkor mindig otthon van, a szüleinél, és most is csak pénteken jön haza. Egymást majd akkor ajándékozzuk meg, igaz, mivel ő már megkapta az idei ajándékok javát, ez csak amolyan felemás ajándékozás lesz.

Remélem viszont, hogy nektek úgy telt ez az időszak, ahogy szerettétek volna.

Ezen is túl vagyunk, hála az égnek. Említettem, hogy a Húsvét után a karácsonyt utálom a legjobban? Nekem ez csak nyűg, tolongás, feszengés és kötelező körök lefutása, rengeteg idegesítő tényezővel karöltve. Talán ha az emberek kisebb mértékben lennének hülyék, és ha az érzelmeim nagyobb befolyással lennének rám, máshogy állnék az egészhez, de mivel egyik sincs így, sajnos ez a véleményem. De lássuk - röviden - miből is állt nekem az utóbbi egy hét.

Múlt hét hétfőn dolgoztunk hivatalosan utoljára, és ez a nap is inkább csak a munkahelyi ünneplésről szólt, meg az ünneplés elkezdéséig való időkitöltésről (munkával). Ez minden évben így van nálunk, ahogy az is, hogy időben tájékoztatjuk a partnereinket, január első munkanapjáig nem vagyunk. Ez persze őket nem zavarja, mivel már eddig is 6 hívásom volt a céges mobilon (amit magammal sem kellene hurcibálni, mert egyébként el sem hagyja az irodát), de hát aki hülye, az hülye. Mi meg szolgáltatunk...

Mivel a blogom egyre antikabb, már egy párszor volt alkalmam leírni, hogy a munkahelyi karácsonyozáskor mindenki vesz valami maximum 1000 Ft értékű kütyüt, bizbaszt vagy egyéb szarságot, amit aztán valaki más random módon megkap. Előtte zabálunk, iszogatunk, aztán rettenetesen örülünk annak a teljesen haszontalan, de mégsem kidobható izének, ami nekünk jutott. Én ezúttal egy 990 Ft értékű szakácskönyv képében igyekeztem valóban hasznos ajándékot szerezni, ami jó helyre is jutott. Üröm az örömben, hogy a reggel sikertelenül megkötött (meg nem kötött) nyakkendőmet haragomban az ajándékszatyorba dobtam bele, és amikor azt bepasszoltam a nagy kupacba, a nyakkendőmet nem is vettem ki onnan, így az anonimitás odalett. Égtem egy jót. Ez akkor már a második égésem volt, mivel a korábbi évek gyakorlatától eltérően ezúttal azt beszéltük meg, hogy a társam süt ki húst, én meg a köretet csinálom hozzá. Ezt azonban tökéletesen elfelejtettem, és amikor út közben betelefonáltam, hogy kicsit később érek be, a rizsre vonatkozó kérdésnél csak döbbentem találgattam, hogy miről is lehet szó. Mindegy, megoldottuk. A többiek meg süteményeket kreálgattak, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Ja, és mielőtt elfelejtem, nekem bezzeg egy tökéletesen haszontalan női kozmetikai csomag jutott. Valaki úgy gondolta, megkockáztatja azt a 20%-ot, hogy az ajándéka rossz emberhez kerül, és lőn. Igaz, őt semmilyen veszteség nem érte, én meg majd lepasszolom a család nőtagjai egyikének.

Másnap, kedden punnyadás volt. Nagy tervek a takarításra és alkotásra vonatkozóan, majd az egészből nem lett semmi.

Szerdán önkéntesen bevonultam a munkahelyre, hogy végezzek egy kis extra munkát. Workaholic...

Csütörtökön nem tudom, mit csináltam, de az ajándékok becsomagolásán és némi mosáson túl biztosan semmi hasznosat.

Péntek, Szenteste. Na, ez izgalmas. Amióta a macskám megvan, van egy jó ürügyem is, miért csak 24-25-én tartózkodom a családnál, és miért nem héderezek náluk tovább. Tavaly is 24-én délelőtt utaztam le hozzájuk, és emlékeim szerint az egy nyugodt és kényelmes út volt. Persze lehet, hogy nem, sőt, talán még meg is írtam, miféle tortúra jutott osztályrészemül, de nem emlékszem, vissza meg most nem olvasok. Na de az idén! Először is, nem tudom hogy van (nyilván valami eddig fel nem fedezett fizikai törvényszerűség okán), hogy amikor kivételesen jóval a busz indulása előtt érek a pályaudvarra, még alig vannak előttem, aztán ahogy telnek a percek, zsúfolódik a tömeg, a végén mégis én szállok fel a buszra szinte utolsóként. Eszembe is jutott, hogy írni kéne egy újabb bejegyzést a buszozásról, ezúttal viszont a felszállni kívánó tömeg dinamikájáról és az egyes egyedek érvényesülési stratégiáiról. Mert vannak ugye a lopakodók, a tülekedők, az érvelők és a beletörődők (aki utóbbiak végül a legjobban szopnak), meg aztán ott van a busz ajtaja mint szűk keresztmetszet, meg az előre váltott jegy vs. pénztárcában kotrogatás jelensége, és sok más hasonló érdekesség. Ezt azonban mind átugrom, hogy a következő képben máris a busz üléssorai között találjam magam, előttem-mögöttem tömött embertömeggel, mozdulni képtelenül, idegesítő lényekkel körülvéve. Ha mondjuk nem idegesített volna a közvetlenül mellettem álló ember fülhallgatójából szóról-szóra érthető dalszövegekkel bömbölő (szar) zene, az a két csettegő-cuppogó párocska, akik kényelmesen enyelegtek az üléseken, nem bírván kivárni, amíg az első ágyig eljutnak, egy vadidegen könyöke a derekamban és egy mindenkivel beszélgetni kívánó (velem is, de gyorsan leráztam), orrszívó öregember, ez az út akkor is megviselt volna. Ráadásul volt egy csaj/nő, aki szerintem fullra be volt szívva, és nyilvánvalóan lopási szándékkal szállt fel a járműre, pontosabban először fel sem akart szállni. Megkért egy fiatalembert, hogy az vegye már ki neki a csomagját, mert ő már úgysem fog a buszra felférni, viszont a fiatalember ezt visszautasította. Talán neki is feltűnt, hogy mintha a hölgyeménynek egyáltalán nem is lett volna csomagja. Aztán mégis felszállt a buszra, ami elhessegette a rosszmájúságomat, bár miután már felszálláskor közölte, hogy neki majd ki kell venni ám a csomagját, ismét feltámadt bennem - az alaposnak tűnő - gyanú. Aztán pár megállóval később hirtelen rájött, hogy neki ott rögtön le kell szállnia, és vennék már ki a csomagját, de ha jól láttam, ez utóbbira nem került sor. Talán a sofőrnek is gyanús volt ez a viselkedés, így végül elhajtotta szépen a nőcit. Ha mégsem (nem láttam), akkor viszont valaki szép kis karácsonyi ajándékot vihetett haza: egy minden tartalmával együtt nyomtalanul eltűnt táskát. Az a 80-90 perc, amíg ott kellett ácsorognom, egy örökkévalóságnak tűnt, de aztán csak megérkeztem anyámékhoz.

Egy bögre tea, egy végre elfogadható ízű (és immár legálisan főzött) feles pálinka és úgy egy órányi pihenés után az idegeim regenerálódtak, és koncentrálhattam a karácsonyi semmittevésre. Körülöttem ment a sürgés-forgás, takarítás, én meg szóval tartottam a családtagokat. Igazságos munkamegosztás... Anélkül, hogy a részletekben teljesen elmerülnék, kiosztogattam az ajándékokat (az ing szerencsére jó lett), és átvettem az enyémeket. A nagyobbik húgom életében először ajándékozott meg engem, de hát eddig jövedelme sem volt, anyámék pedig ezúttal lemondtak az ötletes meglepetésről, és pénzt kaptam. Azt mondta, az értesülései alapján arra van a legnagyobb szükségem. És valóban, jól is jött az összeg, ami szerencsére nem volt annyira nagy, hogy vissza kelljen utasítanom. Este elájultam, másnap pedig imádkoztam, hogy még azelőtt sikerüljön meglépnem, hogy betoppanna a kezét tördelő anyós, a cuppogva-csettegve-szürcsögve evő és közben hülyeségeket beszélő após, az anorexiás húg és annak spanyol barátja (aki nem beszél magyarul). Még jó, hogy megnéztem a buszokat, mert amivel eredetileg menni terveztem, nem is létezett, így viszont egy órával korábbival távoztam (a dermesztő hidegben, szélben és jégverésben ácsorogva egy 10 percet).

Otthon aztán megint csak semmit tettem, sőt, még vasárnap is. Ennyit az aktív pihenésről. Ez passzív, vagy még az sem, de várom már a percet, amikor eléggé kialszom, kifekszem, kiülöm magam ahhoz, hogy aztán tetterővel telten keljek. Még nem jött el, bár már volt két mosás, vasalás, felmosások (a hólé miatt), tegnap még dolgozni is voltam, szóval azért működök én, csak éppen takaréklángon.

A karácsony már elmúlt, de két dolog még vissza van: egyrészt meg kell látogatnom apámékat, akikhez vasárnap terveztem elmenni, de aztán mégsem volt kedvem, másrészt Ricsi holnap jön vissza vidékről, vele is 'ünnepelni' kell még.

Ma rám fér még egy kis döglés, holnap ismét munka, aztán mingyá' itt a' úév! Addig még jelentkezem - remélem.

Na kérem, a karácsonyi bevásárlást 90%-ban letudtam. Már csak pár apróság van hátra, és idén is egész jól megúszom ezt az őrületet.

Szombaton Ricsivel elmentünk a KIKÁ-ba, mert ő már egy ideje tervezte, hogy vesz ott egy ilyen kutyaforma szürke bigyót, nekem pedig kellett már egy keret a hónapokkal korábban kirakott 1500 db-os puzzlemhoz, mert a szőnyeg alatt tároltam, és féltem, hogy a sok taposástól lekopik a felszíne. Felszálltunk hát a 14-es villamosra, aztán elzötyögtünk az áruházba. Kicsit későn indultunk, így sietni kellett, mivel 2-kor nekem találkozóm volt az egyik kolléganőmmel a Westendben.

Van ugyanis ez a sokkal tartozó ügyfelünk, akivel megbeszéltük, hogy a tartozása egy részét levásároljuk az üzletében, úgyis itt a karácsony. 2,5 millió forinttal lóg, és mivel a Westend január 1-gyel kidobja a plázából, vajmi kevés esélye van annak, hogy ebből a pénzből valaha is látunk valamit, a tartozás legalábbis csökkenni nem fog, az tuti. Marad még egy üzlete, de annak sokkal kisebb a bevétele, ahhoz pedig, hogy újat nyisson (tervei szerint az Arénában vagy az Árkádban), megint csak egy valag pénzre lesz szüksége, ergo nem nekünk fog fizetni. A társammal azt is kitaláltuk, hogy akkor a kollégák nem kp-t kapnak karácsonyra, hanem bevesszük őket is a buliba, az egyik vásárolhat a férjének, a másik a párjának, apósának, mit bánom én kinek. Az ügyféllel letárgyaltuk, hogy nem egy az egyben csökkentjük azt a tartozást, hanem valamilyen kedvezménnyel módosítva, neki pedig semmi kifogása nem volt ez ellen, sőt még örült is az ötletnek. 40% kedvezményt adott, és odaszólt a boltba, hogy akkor mennénk, szolgáljanak ki bennünket tisztességgel, fenntartások nélkül. Ezért beszéltem meg a titkárnőnkkel a találkát.

Siettem, ahogy tudtam, de feleslegesen, mivel a kis kolléganő 20 percet késett... Kicsit azért pipa voltam. Mindegy, bementünk az üzletbe, és az első eladótól megkérdeztem, hogy odaszólt-e a főnöke, de mint kiderült, ő volt az egyetlen az üzletben, aki semmiről nem tudott semmit. A többiek szerencsére tudtak, úgyhogy nekiláttunk válogatni. Azt beszéltük meg a társammal, hogy ő is és én is 250 ezer forint értékben vásárolunk, a lányok pedig 50-50 értékben vihetnek haza cuccokat, a kedvezmények levonása után. Bár az üzlet kurva drága, azért még ebbe is belefért pár dolog. Hogy a titkárnő végül mi mindent vett, azt nem figyeltem, de tisztességgel elköltötte a részét. Én vettem 5 nagyon jó inget (darabja 15 ezer), amiből az egyik anyám férjéé lesz karácsonyra, egy szövetkabátot, egy rohadt jó másik kabátot (54000 lett volna), egy öltönyt, aminek a nadrágjáért még vissza kell mennem, mert beszegik, 2 pár zoknit, 5 nyakkendőt (kettő ajándék), egy pulóvert, és Ricsinek egy bőrkesztyűt meg egy inget. Ez együttesen 390000 Ft lett volna, a titkárnő vásárlásával együtt pedig összesen 285 ezer forinttal csökkentettük azt a hatalmas tartozást. Mást már nemigen tudtam volna venni, maximum még öltönyöket, nyakkendőt meg inget, de úgy éreztem, elég lesz ennyi. Még haza is kellett őket vinni, egy 84x60-as plexi képkerettel együtt. A társam szintén aznap, meg tegnap költötte el a részét, és abban állapodtunk meg, hogy ha túlvásárolja magát, hoz még nekem inget vagy nyakkendőt.

Sajnálom egyébként az ott dolgozókat, mert az ott tartózkodásom alatt kiderült, hogy nagyon értenek ahhoz, amit csinálnak. Legalább 2 idegen nyelvet hallottam a szájukból, mosolyognak, és ránézésre megmondják, milyen méretű cucc kell neked, majd amikor felpróbálod, azt is megmondják, honnan tudod, hogy ez vagy az kicsi rád vagy nagy éppen. Nagyon értenek a szakmájukhoz, és őket nem lehet unatkozó és pofákat vágó tinipicsákkal pótolni. Nyolcan január 31-el kereshetnek maguknak új állást. Szomorú. Az egyikükkel jól elbeszélgettem közben (8 éve én számfejtem a bérét), és panaszkodott, hogy ő volt a tulaj legrégebbi alkalmazottja, és most röpül, meg hogy azért jutottak ide, mert a főnöke teljesen elhanyagolta az üzletet. Igaz.

Vasárnapra maradt a család többi tagjának szánt ajándékok megvétele. Szűkösek az anyagi lehetőségeim, de nagyon visszafogni nem kellett magam. Igaz, inkább a praktikumra törekedtem, ergo dm+ajándékcsomagok. Talán snassznak tűnik kozmetikai szetteket vásárolgatni fűnek-fának, mert hol marad az egyediség meg az emlék, de ismerem a családomat, és tudom, hogy vagy nem érdemlik meg, mert ők úgysem vesznek nekem semmit (apámék), vagy maguknak nem vennének hasonlókat (anyámék), mert sajnálják rá a pénzt. Anyu például sosem venne magának szemránckrémet, meg eleve semmilyen krémet, kell a pénz a fűtésre...

Szóval két körben megkapott mindenki mindent, pontosabban a Ricsi azért még valami meglepetésnek örülhet, azt még be kell szereznem (és ki kell találnom).

Már két hét sincs vissza a 2010-ből, de ahogy most kinéz, ez a hátralevő időszak viszonylag nyugodtan fog telni. Az anyagi helyzetem stabilizálódott, ezzel együtt pedig a lelkem is lábadozásnak indult, bár egyiket sem akarom elkiabálni.

A decemberben behajtott tartozások elég szépen fedezték a kiadásainkat. Mindenki megkapta a pénzét, telt az extra költségekre is, maradéktalanul be tudtam fizetni az összes adómat, azokat is, amikkel hetek óta tartoztam. Sőt, még játszadozni sem kellett azzal, hogy az EVÁ-t 90%-ra kell feltölteni (bár egy ellenőrzés során hiányt állapítanának meg), ahogy az a korábbi években gyakorlat volt nálam. Ha minden jól megy, a kollégák karácsonyi ajándéka is rendeződik a hétvégén, sőt, egy jó nagy öltönybevásárlás is belefér, és ezzel együtt lecsökkentjük a legnagyobb tartozást felhalmozó partner adósságát is. Pontosabban ő csökkenti, így, ha már pénzt nem tud fizetni.

Ma lement az utolsó teljes munkanap. Hétfőre marad a munkahelyi karácsonyozás, meg némi tedd ide, tedd oda látszattevékenység, aztán január 3-ig alszik az iroda. Pontosabban csak aludna, de a társam és én biztosan bejövünk párszor, hogy rendezgessük azokat a dolgokat, amik hónapok óta 'ráértek'. Szeretném a 2011-et úgy kezdeni, hogy ezek közül minél kevesebb terheljen már az első munkanapokon. Aktív pihenés lesz az ünnepek környékén. Kis munka, kis takarítás otthon, szekrények kirámolása, a tartalmuk szortírozása, a honlapunk tartalmának bővítése és sok blogolás. Kétségtelen, hogy az utóbbi hetekben eléggé elhanyagoltam a blogot, pedig a verses játék indításakor nagyon csúcson voltam. Naponta volt bejegyzés, a játékkal együtt naponta több is, azóta pedig ritka bejegyzés, az is unalmas, és soká kommentelés. Ebben a két hétben megpróbálom majd bepótolni, amit csak tudok, bár ígérni inkább nem ígérek semmit.

Aztán lesz két napom a családi ajándékokat beszerezni, amit megpróbálok majd úgy kivitelezni, hogy a szellemi épségem megmaradjon, amennyire csak lehet. Idén kimaradtam a karácsonyi őrületből, de ezt nem úszhatom meg teljesen, hiszen nekem is van bőven családtagom, akiknek vásárolni kell ezt-azt. Persze nagy valószínűséggel az utóbbi évek rutinját fogom követni: irány a dm, és mindenki kap egy érdemeihez mért értékű kozmetikai csomagot, amiben az a jó, hogy egy helyen beszerezhető mind, nincs méretbeli kérdés, nincs "már megvan" probléma, praktikus és visszacserélni sem kell. Pénteken leutazom anyámékhoz, ünnepelgetünk, zabálunk, szombaton hazajövök, aztán pihengetek (már amennyiben ez esetemben értelmezhető egyáltalán). Mivel a nagybácsim is meghalt, hozzá már nem megyek, apámékat viszont nem úszhatom meg. Az idén még csak egyszer láttak...

Unatkozni tehát nem fogok, de azért pihenni is próbálok majd. És hogy jövőre mi lesz? Az majd egy másik bejegyzés tartalma lesz, de csak ha már visszatekintettünk idénre.

A napjaim semmi másból nem állnak mostanában (úgy idén óta), mint tűzoltásból. Tűzoltás van a költségeim terén, a suli terén, a munka terén, és pár kisebb téren is (pl. baráti és családi kapcsolatok), így nem csoda, ha ezt a bejegyzést is március második felében vagyok képes csak megírni. Jaj-jaj, már csak egy hónap, és mennyi mindenre lesz nekem időm... Mellesleg elárulom, hogy szégyenszemre, de nagyon bölcsen úgy döntöttem, hogy a szakdolgozatomat átrakom őszre, és most minden más feladatot próbálok elvégezni. Például azt a rengeteg házidolgozatot, ami összesen minimum 60 oldalnyi körmölést jelent, plusz szakirodalmak olvasását, plusz határidőket...plusz...plusz munkahelyi dolgokat, stb. Így — remélhetőleg — a nyáron és az ősz elején kényelmesen megírhatom a szakdogát, meg minden mást, ami hozzá tartozik, és így sokkal alaposabb munkát adhatok ki a kezeim közül, mint amire mostanában lennék képes, pánikolva, összecsapva. Persze sokkal azért nem jobbak az állapotok, hiszen a 60 oldal, az 60 oldal, az sem kis mennyiség, de legalább jobban tagolható, és egy-egy beadandó elkészítése után érezhetek egy csöppnyi sikerélményt.

Éppen ezért is választottam mostanra a kiadások sorozat utolsó (előtt) tagját. Sem mélyenszántó gondolatokat nem akarok képernyőre vetni, sem politizálni nem akarok (pedig mennyi mindent tudnék írni, huhúúú), jöjjön csak egy könnyed statisztika, némi magánéleti infomorzsával fűszerezve.

Szóval december. Ez az a hónap, amikor nemcsak a karácsony okán, de adózási szempontból is a legtöbb kiadás gyűlik fel, így igencsak sakkoznom kell a pénzemmel. Ez most sem történt máshogy, de lássuk, pontosan hogyan is alakultak a dolgok.

Kaja (9,24%): az, hogy kicsit kevesebbet költhettem élelmiszerre, annak volt köszönhető, hogy két napot anyáméknál töltöttem, és két hetet nem dolgoztam. Amikor nem vagyok bent, sokkal kevesebbet eszem, például sosem reggelizem, sőt, ilyenkor gyakran csak egy étkezésem van. Ráadásul Ricsi is sokat volt otthon, így napokig csak a magam étkezéseit kellett finanszíroznom.

Macska (2,7%): bár százalékosan nem tűnik soknak (hiszen mindig az aktuális összkiadáshoz méricskélem az egyes oszlopokat), forint összegben egy kicsit drágább volt nekem a cicám. Mivel néha a kis majom egy törpe vízműként viselkedik, ráadásul finnyás is, ezúttal kétszer is almot kellett cserélnem őfelségének. Emiatt a növekedés.

Cigaretta (3,5%): többet voltam otthon, ergo többször is gyújthattam volna rá, valami furcsa okból kifolyólag mégsem került többe a havi dohányzás. Tudom, minden forint sok ilyen célra...

Háztartás (0%): dőzsi, egy csomag papírzsebkendőt vettem egész hónapban.

Rezsi (14,27%): kb. 10e forinttal több, mint máskor, mivel dupla UPC-t fizettem, a lakásbiztosítás is mostanra esett, viszont nem volt Díjbeszedő számla. Öröm az ürömben.

Vállalkozás (48,69%): igen, ez sok. Mondhatni kibaszott brutális, hogy a havi jövedelmem felét arra költöm, hogy az utolsó három havi jövedelmem után befizessem az adót (miután a mindenkori jövedelmem összes adóját is én fizetem, holott a munkáltatómnak kellene (ne felejtsük el, hogy ez még az alkalmazotti időszak volt!)). Az állam is ügyesen kifundálta, hogy bár az adót szinte mindig a tárgyidőszakot követő valahanyadikáig kell leróni, a 4. negyedévest mégis karácsony előtt pár nappal. Nyilván arra számítanak, hogy az ünnepekre mindenki jól elbaszná a pénzét, aztán az államkassza meg üresen kongana az év elején.

Szórakozás (10,3%): ha az év nagyobbik felében nem is (pedig de), most igazán adtam a szórakozásnak. A nyilvántartásom szerint kétszer is voltunk moziban, vettem magamnak 4 DVD-t (csupa izgi, 990 Ft-os horrort), két blogtalin is részt vettem, és ezen felül még háromszor buliztam, ami mind-mind pénzbe kerül. Sőt, még színházba is eljutottam, bár már nem emlékszem, mit néztünk meg (talán a Fekete Péter című hosszúra nyúlt bohózatot). Plusz netes játék, plusz Magyar Nemzet Képeslapok és egy PC Guru magazin, hogy utazás közben se unatkozzak.

Suli (2,4%): két vonatút érvényesítetlen diákigazolvánnyal (egy korábban elkummantott vizsga miatt), meg fél éves könyvtári beiratkozás. Nem sok, de ez mégis közel tízezer forint.

Egyéb (2,8%): ami ebben a hónapban a karácsonyi ajándékokat jelenti. Az aránya azért olyan kicsi, mert az éves kiadások nyilvántartásába sehol sem számítottam bele a kvázipénzeket, azaz a kajánál nem tüntettem fel az étkezési jegyes vásárlásokat, az ajándékoknál pedig kihagytam mindent, amit az év végi ajándékutalványokból vettem meg. Ha azt is beleadnám, ez az oszlopos háromszoros méretű lenne (igen, ennyi adó befizetése mellett igyekeztem 'ingyen' letudni a gifteket).

Lottó (0%): két heti próbálkozás, nulla sikerrel.

Ruha (0%): ebben az oszlopban meg konkrétan nem szerepelt semmi. Mindenki kapott valamit, én meg ezúttal csak filmekkel leptem meg magam, nem göncökkel.

Na, ezek után még egy éves összesen lesz, akkor is, ha már mindenki marhára unja. Ebben a pillanatban viszont végre teljesítettem egy újabb tavalyi fogadalmamat!

Nos, tegnapelőtt szerencsére nem következett be az, amit jósoltam, mert felfértem a buszra, sőt, még le is tudtam ülni rajta, és olvastam. Időben odaértem, és míg anyám dolgozott az üzletben, diót daráltam a kalácshoz. Szépen megérkezett a család, főztünk, ettünk, ittunk, aztán az új ebédlőasztal mellett a karácsonyi terítékek fölött megajándékoztuk egymást. Eddig szép és jó.

Később aztán felhívott a Roland, és boldog karácsonyt kívánt, meg én is neki. Sírt, hallottam a hangján. Gyorsan le is tette, de már késő volt, mert ez megalapozta a további hangulatomat. A napokban beszéltünk, és keserűséggel mondta, hogy nincsen senkije, és már alig várja a januárt, hogy végre külföldre mehessen. A kettő persze kissé üti egymást, de hát a részletekbe nem mentünk bele. Kézenfekvő lenne minden hasonló hívása alkalmával a képébe vágni, hogy "ugye, mennyit vesztettél azzal a próbálkozással?", de nem vagyok szemét. A legkisebb örömet sem okozna ez a diadalmas beszólás. Az alatt a majdnem 2,5 év alatt, amíg együtt voltunk mindig azt mondogattam neki, hogy legyen különb, mint mások, az a minimum tehát, hogy jó példával járok elöl. (Ezt csak a hangulatom illusztrálása végett:)

Ezután viszont rögtön eszembe jutott a Ricsi, aki szintén otthon volt ekkor, már napok óta, betegen. A Ricsiről pedig eszembe jutott, hogy ott vagyok anyáméknál, a testvéreim körében, és mégis egyedül vagyok, mert nem tartozom közéjük. Nem a válás meg a havonkénti látogatás miatt, hanem mert nem én vagyok ott, hanem valaki, aki szerintük vagyok. Az azonban egy más ember, és ha túlzás is lenne azt mondani, hogy annak köze nincs hozzám, lényegében ez az igazság. Idegenek között éreztem magam. Egy buzi az ultrakonzervatív családjában, aki mosolyog, de a mosolya nem őszinte, aki segít az ünnepi vacsora elkészítésében, de csak annyira, amennyire másnak is segítene. Ez a mindent-borító mivolta miatt feloldhatatlan hazugság megmérgezi most már az édesanyám iránti érzéseimet is. Miközben szentestének a szeretetről és az örömről kellene szólnia, én fuldoklom köztük, és menekülni akarok. Lesem az órát, mikor lesz már alvásidő, reggel visszaalszom, amíg csak tudok, aztán kifogást keresek, miért megyek korábbi busszal, mint szoktam. Nem jó ez így. Apámékat egy évben kétszer látogatom meg, bár esetükben még mindig erős a hajdani megaláztatások okán érzett gyűlölet, és az egymás kölcsönös leszarása. Annak tehát van más oka is, változtatni sem kívánok. A színesen világító füzér fényében ott ülök lelkileg magányosan, és arra gondolok, hogy aki igazán kéne, az vagy 200 km-re van tőlem. Senki más nem is kéne...vagy csak részemről annyi, hogy végre borítsam a bilit, utánam a vízözön. Később azért beszélünk telefonon — én lopva, lehalkított hanggal, egy sötét és üres szobában, — boldog karácsonyt kívánunk egymásnak. Mindketten saját családi körünkben, ami esetemben olyan, amilyen.

Aztán felhívom a barátomat is. Éppen akkor akart ő is hívni. Hallom a hangjában, hogy fáradt, és hogy neki sincs jobb kedve, mint nekem, bár egészen más miatt. Nemrég halt meg az apja; ez még csak a második karácsony nélküle. Nem mondja ki, mert a maradék családja körében ül, és nem akarja elrontani a vélhetőleg épphogy összetákolt hangulatot, de én tudom, mert ismerem. Felszínes jókívánságok után hívom a következő számot.

A nagybácsim reszketeg hangon veszi föl. "Boldog karácsonyt kívánok" — mondom neki a szokásos zsiványos éllel, mire elmeséli, miért nem olyan boldog neki most ez a karácsony. Nemrég vásárlásból hazafelé tartva összecsuklott az utcán, és alig bírt hazakeveredni. Taxit kellett hívnia. De ez még hagyján, mert kedden, amikor egy barátnője becsöngetett, ajtót akart neki nyitni, de elesett a szőnyegben, és beverte a fejét a hűtőbe. Nem is bírt felállni onnan, bárhogy próbálkozott, és végül a mentők fektették be az ágyába. Azóta kerettel jár a lakásban is. Mindezt pedig azon a lefittyedt ajkas hangon mesélte el, amit már jól ismerek. Kétszer hallottam ilyet, egy-egy szerettemtől, és mindkettő után temetésre kellett mennem, amiből az egyiket ráadásul én 'szerveztem'. Ez lesz a következő szervezésem. Ma voltam nála — gyanítom, hogy utoljára,— és a látvány megdöbbentett. Egy nemrég még 136 kilós, majd' két méteres ember lefogyva, lógó bőrrel, remegő kezekkel, kócos hajjal, és amitől a jeges borzongás futott át a hátamon: besárgult bőrrel. Bár reszkető hangjával még a választási esélyeket latolgatta, még a lakása elidegenítését firtatta, nem hinném, hogy bármelyiket is megérné. Azért tudom olyan jól, ki mikor halt meg, mert eddig mindegyikük választási évben hagyott itt bennünket, engem.

Szóval jó kis körtelefon volt ez szenteste. A sírás kerülgetett, és amikor valami téma kapcsán, csak úgy mellesleg kifakadt belőlem, hogy "27 évemet úgy éltem le, hogy másoknak engedelmeskedtem", ebbe a mondatba olyan keserűség zsúfolódott bele, csak úgy spontán, hogy anyám egy kicsit meg is szeppent. Szólt ez annak a helyzetnek, hogy ott ülök, mint a hazugság manifesztációja, és annak, hogy úgy érzem, elvesztegettem életem legszebb éveit. A hajam megállíthatatlanul hullik, és ez mindig emlékeztet arra, hogy már betöltöttem a 3. X-et. Nem is tudok már magamra fiatalként gondolni. Az eszemmel persze tudom, hogy az vagyok, de nem érzem. Ez nagy teher a nap 24 órájában.

Ami pedig a hab a tortán, hogy amikor anyunál rákérdeztem, halaznak-e még, azt mondta, már egyáltalán nem. Annyira felment a gázár (trópusi halakról van szó), hogy olcsóbb volt beszüntetni az egészet. Hát a papagájokból meg lehet-e élni? Á, abból nem, az csak kiegészítő. Tengerimalac? Az is semmi. Nyulak? Majd húsvétkor. És akkor mi lesz jövőre?

Széttárt karok.

Szép az élet.

Ez kérem egy időzített bejegyzés, amit 23-án este, fél 11-kor írtam, és amit azért írtam, hogy lássátok, gondolok rátok még a sok bosszankodás között is.

Ezekben a percekben ugyanis a Népligetben tobzódom, és szidom az összes népeket, amiért pont ugyanakkor akarnak utazni, amikor én, és pont ugyanoda, ahova én, ezért nem fértem fel az előző buszra, a Volán meg nem indított mentesítő járatot. Itt állok a fagyban, hót idegbetegen, és fogadkozom, hogy jövőre autót veszek, és a tervek között jogsi már meg is előzte a német nyelvvizsgát, meg az így megszerzett diplomát.

Na, de ne foglalkozzunk a szánalmas kis problémáimmal, hiszen nem erről szól ez a bejegyzés, hanem arról, hogy

BÉKÉS BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK MINDEN KEDVES BLOGGERTÁRSAMNAK, ÉS BLOGOT (MÉG) NEM ÍRÓ OLVASÓMNAK!

Egyetek sok bájglit, tömjétek tele magatokat ünnepi koszttal, de azért legyen egy kis lelkifurdalásotok a felszedett kilók miatt, és 27-én máris irány a konditerem. Ne vitatkozzatok sokat a családtagokkal, arra ott az év összes többi napja, az ajándékokat pedig örömkisugárzással az arcotokon köszönjétek meg, ne úgy, mint én, aki általában úgy reagál a kibontott csomag tartalmára, mintha azt mondták volna neki, "10 óra múlt 5 perccel". Szenteste ne a Mikulást várjátok, mert az majd csak 10 év múlva hozza az ajándékot az addigra vélhetőleg teljesen kitúrt Dzsízöszka helyett. Ugyanilyen megfontolásokból a harisnyák is a fiókban maradhatnak. Nézzetek sok ünnepi műsort, főleg Viasatot, ahol 25-én este — kimondottan az ünnep alkalmából — a Végső állomás 3-at fogják adni, csak ne felejtsétek el, hogy a DVD-verzóval ellentétben ezúttal majd hiába nyomkodjátok lelkesen a távirányítót, nem tudjátok szabályozni, hogyan múljanak ki benne a szereplők (vagy sehogy se). De tudjátok mit? Inkább ne is nézzetek tévét.

Én is csak kicsit tűnök el, holnap már vissza is térek. Ez meg itt egy illusztráció gyanánti pfujizléstelen kép:

Miután az utóbbi időben többszörösen megállapítottam, hogy mizantróp vagyok, nekem még karácsony előtt is szabad méltatlankodni. Most ezt fogom tenni.

Kezdem azzal, hogy miért van, hogy a ház melletti bódébolt előtt még a legnagyobb fagyban is ott italoznak és hőbörögnek a környék 30-as prolijai? Reggel, amikor munkába megyek, már ott kávéznak, este meg az utcán söröznek, mivel bent nincsen elég hely mindannyiuknak. Télen-nyáron ott állnak, és miközben hangosakat böfögnek, ömlik belőlük a tudatlanság. Tegnap például az ütötte meg a fülemet elhaladtamban, hogy a szeptember 11-i merénylet, "amikor a repülőgéppel nekimentek annak az izének", az 10 éve volt. Hát persze, jó lesz az 9-nek is. (Úristen, már kilenc éve?!) Pedig ezek nem öregemberek, akik már felejtenek, és nem is gyerekek, akik még nem tudnak ilyesmiről. Meglett családapák, akik felesége és kisgyereke nyáron általában a közeli homokozóban ücsörög, ilyenkor meg nyilván otthon tévézik, úgy okosodik a Maunikán. Valószínűleg az a 16% is közülük kerül ki, akik szerint Magyarország jelenlegi miniszterelnöke Orbán Viktor, ergo ő tehet minden bajról. Nincsen ezeknek munkájuk? Nem tudnak ezek olvasni? Mármint a feliratot, ami az üzlet ablakába van kiragasztva igényes A/4-es lapon, és az áll rajta, hogy az üzletben és előtte tilos az alkoholfogyasztás. Persze, tudjuk, hogy az csak amolyan "mosom kezeimet" felhívás, a söröcskékért nagyon is jól jön a pénz. És ha hozzáteszem, hogy a köztéri alkoholfogyasztás büntetendő, hogy a ház lakóinak nagy része rendőr, és hogy a rendőrőrs 25 méterre van tőlünk, akkor megállapíthatom, hogy valami itt nagyon rosszul működik. Például az, hogy ezek az év 365 napján, 40 fokban vagy akár -15-ben is ott röhöghetnek szarvasbőgésre hajazó hangjukon.

Mondjuk az kétségtelen, hogy nincsen minden rendben kis hazánkban, ezt újra meg újra meg kell állapítsam. Nyilván azért, mert ideáltipikus a gondolkodásom. Amiért lassan minden téren egyre abszurdabbak az állapotok, még igyekszem nem abba a hibába esni, hogy mindig csak az előző  képest mérem a romlást. Én a normálishoz próbálom mérni, igaz, így mindig csak leesik az állam, mint a szombati hó. Mert az aztán leesett, és lent is maradt, ott, ahová a Jóisten szórta. Hogy 300 BKV busz azonnal lerobbant, a maradékot meg egész éjjel járatták, nehogy lefagyjanak, a fővárost minősíti. Hogy két fővárosi pályaudvar totálisan behalt, a harmadik meg csak ímmel-ámmal működött, megadva ezzel a kegyelemdöfést az amúgy is haldokló vasúti közlekedésnek, az az országot. Az meg, hogy a hó szinte minden ház, hivatal és üzlet előtt ott maradt, az állampolgárokat. Most komolyan, azért nem takarították el szinte sehol, mert hétvégén senki nem dolgozik? Hétfőn reggel bankban kezdtem, ami nincs 200 méterre a háztól. Havas volt a ház előtt az utca meg mellette is, havas volt a pék mellett, a bank előtt és a banktól a metró végállomáshoz vezető út melletti 20 házból 18-nál. Ez elképesztő! Tavaly még ahogy esett, úgy lapátolták, többek között a mi lépcsőházunk gondnoka is, elvégre ezért kapja a fizetését abból a pénzből, amit a lakók közösköltségként leperkálnak. Megjegyzem, a hólapátolás nem passzió, és nem pedantéria, hanem kötelesség. Ha én munkába menet elbaszódom az utcán, akkor az már munkahelyi balesetnek számít, amit az OEP külön vizsgál, hiszen szeretné, ha nem neki kellene fizetni a táppénzt, hanem a munkáltatónak. A munkáltató meg szintén nem szeretne fizetni a nem dolgozó embere után, ezért ha be tudja bizonyítani, hogy a baleset oka az adott épület tulajdonosának/gondnokának kötelességmulasztása, máris az illető viseli a terheket. Az utak közül hétfőig csak a legfrekventáltabbak voltak tiszták, az összes többi úszott a leendő latyakban, de a kereszteződések járdáit sem lehetett látni, pedig az önkormányzat dolga lenne ez utóbbiak tisztán tartása. Hol vannak a hómunkások? Hol vannak a közmunkások? Ja, Zuglóban most legalább szívott az a kupac ember, akik valószínűleg segély ellenében lóbálják az utcán a seprűiket, mivel ezúttal muszáj volt valami látványt is produkálni, nem csak úgy végigcammogni az utcán egy halomban. Nem működik itt már semmi sem. Az utca mindenkié, ergo senkié sem, de ha tovább megyek, itt már semminek sincs gazdája.

Milyen dolog például az is, hogy a Vörösmarty téren rendezett éves karácsonyi vásár és zabálda helyszínét szintén 10 centi hó lepte vasárnap este? Nem volt egyetlen ember, aki kiszalasztott volna oda egy kis csapatot, hogy azok legalább látszólag emberi állapotokat teremtsenek a külföldiek által leginkább látogatott környéken? nem volt egyetlen árus, aki legalább a maga standja előtt ellapátolta volna a havat gyorsan? Nem és nem a válasz. Az ország leromlott gazdasági állapota csak másodlagos a pszichés pusztulás mellett, és amíg utóbbit valaki helyre nem teszi, addig semmi esélyünk kilábalni a szarból.

De ha már karácsony, megemlíteném azt a kivetítőt, ami a Lehel út és a Hungária körút kereszteződésében fényszennyez. Ezen közérdekűnek látszó hirdetések mellett zömmel reklámok futnak, és mivel — szintén hétfőn — sikerült vagy 6 percig egy helyben tobzódnia a valagamat furikázó villamosnak, volt időm megtekinteni a tartalmát, amiből csak két dolgot emelnék ki. Először is külön képsort láthattam "Boldog hanuka!" felirattal, meg menórával, amivel persze semmi baj, hiszen zsidó ünnep is van (ami ha jól tudom, holnap ér véget), gondoljunk rájuk is. Hogy ki közölte a 'reklámot', az nem derült ki, de mindegy is, hiszen miért ne táplálhatta volna az eszközbe maga a tulajdonos? Cserébe viszont vártam, hogy akkor most a többségi társadalomra is gondolt valaki, és mindjárt jön a keresztény ünneplőknek szóló jókívánság. És csak vártam, vártam, már váltott a lámpa, indult a villamos, tekertem a nyakam cefetül...amikor végre megjelent a felirat: "Kellemes ünnepeket kíván..." — itt képváltás — " a Bódi család", és a szöveg mögé szépen oda volt illusztrálva az üveges szemű meg a neje. Hát gratulálok! A továbbiak rasszizmusnak és/vagy antiszemitizmusnak számítanának, a tartalomtól függetlenül, ezért itt befejezem ezt a témát.

Inkább átváltok valami pozitívabbra. Például azzal büszkülök, hogy kedden este egy nekifutásra beszereztem az összes ajándékot a négy szülejemnek, a négy testvéremnek, a nagybácsimnak, a barátomnak és a páromnak, így minimális agyvérzés mellett oldottam meg az idei Vásárlás Ünnepét. Általában ilyenkor már csak üresen tátongó, kifosztott polcok között flangálhatok tanácstalanul, de az idén nem volt ezzel probléma. Hiába, megaszondták a tévében is, hogy válság van, az embereknek nincs pénzük vásárolni. Lássuk az örömöt az ürömben: volt választék a boltokban, januárban meg majd fillérekért vágnak hozzánk mindent. A lóhalálában vásárlásnak egy nagy hátránya van: ötletek és idő híján snassz kozmetiaki csomag halmokkal érkezek minden rokonhoz, de azokat legalább ajándékutalványokból is kifizethetem, így több készpénzt tudok elcseszni hülyeségekre.

Ricsi meg úgyis olyan dolgot kap mellékbüntetésként, amit majd együtt kell megvenni, vásárlók tekintetében üresen tátongó üzletekben, kétségbe esett tulajdonosoktól. Könnyedén vészelem át az idei karácsonyt, na.

... ugyan még nincs, de ha huzamosabb ideig úgy folytatnám, ahogy múlt hét pénteken elkezdtem, akkor minden bizonnyal szereznék egyet.

Pénteken munka után ugyanis céges buliba mentünk, a — már nem — főnököm, a könyvvizsgáló, a vezető könyvelő és én. Ugyan az egész cég hivatalos volt a nagy zabálásra, a többiek különféle hivatkozásokkal visszamondták, maradtunk tehát négyen. A Mexikói útnál levő Trófea étteremben voltunk, amiben az a jó, hogy egy fix összeg lefizetése után korlátlanul lehet fogyasztani az önkiszolgáló módon összeszedett ételekből, és 'ingyen' van a sör, bor, pezsgő, kávé, valamint az üdítők. Jó kis hely. Ha nem enni mennék, akkor is érdekes volna számomra ott ücsörögni, mivel számtalan látványos példát találni az emberi kicsinyességre. Szerencsére — előzetes várakozásaim ellenére — fejesek ezúttal nem voltak, és még az alkalmazotti gárdával sem kellett vegyülnünk. Beültünk egy kis boxba, csatlakozott hozzánk a nagyfőnök meg a jobbkeze, aztán elemésztgettünk ott egy másfél órácskát. Ittam egy pohár pezsgőt, meg egy másik pohár bort, de ez még csak a felvezetés volt.

Utána ugyanis rohantam a blogtalálkozóra, ahol már egy kicsit jobban elengedtem magam. Szinte pontosan a meghirdetett időpontban érkeztem meg, és szerencsére ezúttal nem kellett egyedül ücsörögnöm, a szervezőket és a többieket várva. Ott volt már Cube és Captain, Cube párja (?), Matin és Ricsi is (bocs, ha valakit kihagytam). Ledobtam az öltönyt, és mire kikértem magamnak az első Becherovkámat, már jöttek is a többiek, Lost és Földije, Pape, Tigri és Andreas, Pablo, SPF, Assam és sokan mások. Szokás szerint kicsit döcögve indult a beszélgetés, de aztán egészen belelendültünk. Számításaim szerint legalább 7 felest ittam meg közben, de távozásunkkor csak ötöt kellett kifizetnem. Lehet, hogy tényleg csak öt volt? Elbúcsúztunk a rajtunk kívül utolsóként távozó Assamtól, aztán hazabuszoztunk a dermesztő hidegben. Megúsztam másnaposság nélkül.

Szombaton este egy házibuliba voltunk hivatalosak, ahol a tévéből ismerős Beugró című műsor utánzása volt a fő program. Míg összejött a tíz feletti létszám, muszáj voltam alapozni kicsit, hogy ne égjek be a marhulás közben, szóval: bólé + pálinka + Jagermeister, és máris nem számított semmi. A 10 jelenet közül egyszer bankrablót kellett alakítanom, akire közben ráhajtott a (meleg) biztonsági őr, és akinek egy transzvesztita pénztárostól kellett elhappolni a kassza tartalmát, máskor meg egy castingon megjelent travit kellett eljátszanom, akinek miközben a buzibár tulajdonosát kellett meggyőzze kvalitásairól, a konkurens travival is meg kellett küzdenie a szerepért. Külön csavar, hogy első alkalommal csak egyszavas mondatokat mondhattam, másodszorra meg az előre megírt idióta mondatokat kellett beillesztenem a szerepbe. Egy harmadik játékban egy AIDS-teszten megjelent megszeppent buzitól kellett (volna) nővérként vért vennem, folyamatosan változó stílusban (kurvás, együttérző, stb.), persze úgy, hogy közben a másik szereplőnek is váltogatnia kellett a stílusokat. Rég röhögtem annyit, mint ezen az estén, és mivel kevés volt a játék, a végén még egy rögtönzött Mónika Showt is csaptunk, ahol én voltam Maunika. Közben persze erőteljesen becsíptem, de legalább volt, ami hazáig melegen tartott.

Vasárnap kómáztam/tunk, meg eleve délben keltem. A napi program az lett volna, hogy a mai munkahelyi karácsonyozáshoz valami olcsó bóvlit vegyek, és mivel már vagy két hete mondogatom, hogy ki kéne menni a Vörösmarty térre, most láttam elérkezettnek erre az időt. Jó későn értünk ki, ráadásul egész nap nem ettünk szinte semmit, szóval 10 percen belül úgy átfagytam, hogy néhány kézzel készített szappan megvásárlása után már iszkoltam is vissza a metróba, a Ricsi meg utánam. Füstölgött egy kicsit, amiért ennyit készültünk, utaztunk, aztán már vissza is mentünk a lakásba, de megértem. Forralt borral ugyan késleltethettem volna a dolgot, de két nap vedelés után nem akartam megint inni.

Ma úgyis kellett megint, mivel eljött az utolsó munkanap, meg a karácsonyi beszélgetés. A főnököm sütött-főzött, tortát rendelt, mindenki más meg behordta a csetreszeit, ajándék gyanánt. Kisorsoltuk szépen a sok vacakot (ahogy szoktuk), aztán nekiláttunk enni-inni. Megint négy felest erőszakoltak belém (most erőszakolni kellett), de közben kaptam egy mécsestartót töltettel, némi bonbont meg egy könyvet a főnököm jókívánságaival kipingálva. A következő munkanapon már nem lesz főnök, csak üzlettárs. Az utolsó problémás alkalmazott (aki jelenleg gyerekkel van otthon) bejelentette, hogy néha még benéz, de már nemigen jön felénk, és másik munkát is talált magának, szóval ez is spontán megoldódott. A főnök férje sok sikert kívánt nekünk, aztán szépen elszállingóztunk haza.

Hát, nem unatkoztam, de inni most egy darabig nem kéne.

Jogos a reklamáció, mert tényleg régen nem írtam. Le vagyok eresztve egy kicsit, semmire nem tudom rávenni magam. Tegnap este mondjuk nekiláttam egy bejegyzésnek, de a nagybácsimnál tett látogatásom alkalmából rövid idő alatt elfogyasztott sok tömény szesz hatása miatt kisvártatva a fürdőkádba kerültem, ahol elaludtam, és csak Rolandom 15. telefonhívásakor tértem magamhoz. Ekkor össze is vesztünk, szóval sem lelkileg, sem fizikailag nem voltam alkalmas bejegyzést írni. Most viszont szakítok rá némi időt, mielőtt ismét a nyakamba venném a várost — ezúttal fodrászhoz és apámékhoz (esetleg az OBI-ba). Hogy is telt tehát a karácsony környéki időszakom?

Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló (a korábbi bejegyzéseimből), akkor most is közlöm, hogy utálom ezt az ünnepet. A Valentin-napot nem kevésbé, de a karácsony legalább tradicionális szokás nálunk, míg előbbi egy szándékosan ránk erőltetett, felesleges vásárlásra kényszerítő hülyeség. Sajnos azonban a karácsony is rendkívüli módon kommercializálódott, ami nagyon taszító. Utálom, hogy ilyenkor hömpölyög a bevásárlóközpontokban a sok nép, hogy már november elejétől a Mikulás hohózását kell hallgatni, hogy színes fényekbe burkolják még a klozeteket is, hogy a rádiók ezredszer is leadják a Wham-től a Last Christmast, és a többi kísérőjelenséget. A tudat pedig bosszant, hogy ilyenkor az emberek esztelenségig költik a pénzüket, mintha karácsony után nem volna világ, és nem kéne gondolni a jövőjükre. Fogyasztási hiteleket vesznek föl, csak azért mert, úgy gondolják, hogy azt majd vissza is tudják fizetni (holott egyáltalán nem biztos), attól pedig kimondottan rosszul vagyok, ha valaki egy utazásra vesz föl 2-3 évre szóló kölcsönöket. Micsoda felelőtlen hülyeség! Másrészt pedig a családom atomizáltsága miatt sem nagyon kedvelem ezt az ünnepet. Apámékhoz kimondottan nem szeretek elmenni, ilyenkor mégis muszáj, és ahelyett, hogy kipihenhetném az év fáradalmait, többet kell rohangálnom családlátogatás címén, mint bármikor máskor.

Szellemi tiltakozásom ellenére a karácsonyt kísérő giccsparádé általában áttöri tudatom védőmechanizmusait, de idén — szerencsére — ez nem sikerült. Tökéletesen immúnis voltam egészen 22-éig, amikor is már nem halogathattam tovább az ajándékok beszerzését. Szétesett családom miatt igen sok emberre kell ilyenkor költenem (merthogy a kreatívkodás nem az én műfajom), konkrétan 2 szülőre, 2 szülői házastársra, 4 féltestvérre, egy nagybácsira, (már csak) egy jóbarátra és a páromra. Nem is csak pénzben sok, de az ötletelés is komolyan igénybe vesz. Kinek mit vegyek? Mivel az idén nem vettem tudomást a karácsonyról, az ötletek gyűjtögetése is kimaradt, ott álltam tehát 2 nappal Szenteste előtt, és még sehol nem álltam, maradt tehát a hasznos ajándékok verziója. A világválság és a környezetemben élő emberek romló anyagi helyzete miatt egyébként is ez tűnt kézenfekvőnek, nem is beszélve arról, hogy ilyen későn jellemzően már minden le van rabolva, egy-egy ötlet beváltása tehát jelentős utánajárást igényelt volna.

Ha az APEH inkasszója miatt nem kapom meg azokat a vásárlási utalványokat, komoly gondban lettem volna, így azonban deus ex machina-ként ért a birtoklásuk. Hétfőn felkerekedtem szépen (bár ez egy aktív cselekedetet takarna, ellenben azzal a metódussal ahogy én összekészültem), és elmentem a Duna Plázába, ahol első utam a DM-be vezetett. Volt betelt pontgyűjtőfüzetem, elfogadták az utalványaimat, és számtalan összeállított ajándékcsomagot lehetett kapni náluk, így ideális választásnak tűnt. Nem is tartott sokáig az első 8 ajándék beszerzése. Kinek-kinek érdemei szerinti áron vettem egy ilyen csomagot, a húgaimnak pedig egy-egy nem túl drága parfümöt, mivel ők annak örülnek leginkább. Elvégre tetszeni kell ám a legényeknek! A pontgyűjtő beváltásával vagy 3000 Ft-ot spóroltam, az utalványaimmal pedig kvázi-ingyen tudtam le a nagy mennyiségű ajándékot. A páromnak szintén parfümöt vettem, de azt nem itt, és nem ekkor hanem csak másnap és a Westenben. Ezt is gyorsan elintéztem, és máris csak a barátom ajándéka volt hátra, ami az egyetlen előre kitalált ötlet volt, a KFT együttes új albuma. Ezt a Media Marktban szerettem volna megvenni, de ott nemhogy ez nem volt, de még hasonló sem. Tisztára lerabolta az üzletet a sok konkurens vásárló. Nem maradt más hátra, minthogy újra elmenjek a Duna Plázába, ahol viszont sikeresen megvettem ezt a CD-t, és mivel az utalványaimból maradt még egy kevés, magamat is megleptem néhány horrorfilmmelmeg a dupla lemezes Bangkok Hiltonnal. Az ajándékokat becsomagoltam szépen (vagy nem is annyira, mivel rettenetesen szar minőségű csomagolópapírokat sikerült vennem), aztán aludni tértem.

Másnap a 9:30-as busszal terveztem anyámékhoz lejutni, és szerencsére volt annyi eszem, hogy előre megvettem a jegyet. Végül persze nem volt lényeges, mivel mentesítőjáratot is indítottak, így csak félig volt a busz (meg a másik is). Hamar leértem, aztán jött a tespedés. Végül is sok említésre méltó dolog nem történt, leszámítva talán azt, hogy anyámék az ünnepre való tekintettel összevesztek. A megelőző napokban a lányok szobáját renoválták, és most kezdtünk csak visszapakolni. A kisebbik húgom ágya azonban eltört, és addig nem akarták visszavinni a helyére, amíg anyám férje meg nem reparálja, ehhez viszont deszkákra volt szükség. Deszka persze volt is, csak éppen a lezárt emeleten (ahol még nem laknak, mert nincs készen), anyu férje pedig nem akarta a rossz lábával lehurcibálni őket, ezért azt találta ki, hogy majd az emeleti ablakon mind kihajigálja a kertbe. Itt kezdődtek a problémák, mivel a két régi deszkakeret szépen felakadt a ház melletti meggyfára. Anyu rögtön bedühödött, hogy miért kellett ilyen hülyeséget kitalálni, ráadásul még a rügyeket is jól leverik, a férje pedig hiába cibálta a fadarabokat, azok nem jöttek le. Hogy mentsem a menthetőt, felöltöztem, és Adidas cipőben, méregdrága GAS farmerben és a Devergo kabátomban felmásztam a karácsony alkalmából deszkákkal díszített fára. Nagy nehezen le is szedtem őket, így helyreállt a családi béke. Vacsora után kiosztogattam az ajándékokat, aminek mindenki örült, ahogy én is a Puma pulóvernek (csak a színe nem az én stílusom...), aztán régi kabarékat néztünk a Youtube-on, meg borozgattunk.  

Rolcsi szintén hazament, szóval a közös karácsonyozást 25-én estére tettük. Összedobott némi vacsorát, gyertyát gyújtottunk, elővettük a kis műfenyőt (amit Desiré azóta is lelkesen csócsál), aztán átadtuk egymásnak az ajándékainkat. Én egy csomó apróságot kaptam tőle: Desiré-montázsos falinaptárat, Parker tollat, aranytartalmú pezsgőt, osztrák csokoládét, "Szeretlek kicsim" feliratú poharat, névjegykártyatartót és csak nála beváltható, extra szolgáltatásokra (khm) jogosító utalványokat. El lettem halmozva, szóval alig győztem bontogatni a sok ajándékot. Én is átadtam neki az egy szem Versace parfümöt, aminek annak ellenére nagyon örült, hogy előzetesen kifejtette abbéli reményét, hogy nem CD-t vagy parfümöt fog kapni (miután megvettem). Viszont valahogy megéreztem, hogy pont ezzel a márkával szemezett, szóval telibe találtam.

Tegnap már csak a döglés ment, meg az egyik szőnyegről egy gyerekfejnyi macskaszőr összekefélése, na és persze a balul elsült nagybácsi-látogatás.

Azóta persze apáméknál is voltam (kis szünet volt a bejegyzés első és második felének megírása között...), és azt is túléltem. Sőt, ezúttal még ajándékot is kaptam tőlük, egy Adidas arcszeszt.