kedv bejegyzései

Négy nap pihenés után egész sok tetterővel indultam dolgozni, de mégsem megy annyira. A legszükségesebbeket megcsináltam, ami nem annyira sürgős, az most nekem sem az. Inkább blogot olvasok, bár az sem vidít fel annyira. Meg aztán a linkfalamon sorakozó blogok egyre nagyobb hányada van a temetőben, és a maradék fele is oda való (a frissülésük alapján), de szerencsére az utóbbi években elég sok embert rántottam a szívembe a blogsírból. A barátaim zöme is közülük való.

Kaptam ma üzenetet az IWIW-en egy régi ismerőstől. Nem is annyira régi; még amikor a Rolanddal jártunk, akkor alkottunk egy társaságot. Szép volt, jó volt, de nagyon más jellemű, stílusú emberek vagyunk. Találkozni szeretne, meg tanácsot. Én meg a kölcsönkönyvemet vissza, ezt írtam neki. Meg hogy persze találkozhatunk.

Hívott a sokkal tartozós, hogy akkor most mennyit is kell ÁFÁ-ra fizetni, mert a bankban áll éppen. Mondtam neki, bár én valahogy mindig tudom, mennyi az, amire nincs pénzem. Mostanában egyre kevesebbre nincs (sincs), sőt, ügyvezető létemre a jövedelemmel nem rendelkező páromtól kell kölcsönkérnem. Szégyenszemre.

Le kéne szoknom a cigiről, akkor havi 15-tel többől gazdálkodhatnék. Vagy majdnem annyi maradna, de ez részletkérdés. Szeretek dohányozni, és szánalmas anyagi okoknál többre lenne szükség a leszokáshoz. Mondjuk egy komoly elhatározás, önként, nem kényszerből. Addig meg minden apró kis elváltozástól és szokatlannak minősíthető testi megfigyeléstől rákot vizionálok magamnak...de a hipochondriát már megszoktam.

Reggel a Thököly-Hungária sarkon egy 17-18 éves kinézetű srác megkérdezte, teccenék-e neki tüzet adni a cigarettájához, mert az öngyújtója tönkrement. Szíven ütött a dolog, és legszívesebben elkértem volna a személyijét, de nem azért, mert ha 18 alatti, akkor nem adok neki tüzet, hanem hogy megtudjam, az apja lehetnék-e valóban, vagy csak szándékosan akart az önérzetembe tiporni.

Délelőtt spontán a falhoz álltam, és azt vettem észre, hogy a derekam meg a lapockám versus a hátam közepe közül mindig csak az egyik érintette a tapétát. Nagyon csak az egyik. Ha azt akartam, hogy meg a hátam közepe érintse, akkor fektetett U-betű lettem, és ez is ijesztő. Valamit csinálni kéne, de a partvisnyél már veszett fejsze nyele, a gyógytorna meg nem kompatibilis az íróasztalommal. Persze el tudnék képzelni íróasztalon végzett tornagyakorlatokat, de ahhoz túl sok az illetéktelen az irodában, és viszonylag kevés közülük a párom.

Hívott ma a volt főnököm is, hogy kéne neki pénz, méghozzá holnapra. 65 ezer forint, mert vízszerelők jönnek, blabla. Nekem is kéne, kedves, de én beérném már egy tízezressel is, az elég lenne a hétre. Meg aztán ÉN már hónapok óta szeretném kihívni a vízszerelőt, mielőtt eláztatok 6 családot meg egy kozmetikust. De tessék, tessék, csak Ön után. Önnek ez jár, nekem meg maximum a szám. Kapott százezret, annyi futotta. Már csak 95 meg a közös költség (45), és a maradékra máris rávethetjük magunkat. Nem sokáig lenne elég, ha csak annyiból kellene megélnem...

Nincs most olyan jó kedvem. Szar az idő, nyomott a hangulatom. Nincs semmi bajom igazán, és ezt az időt is jobban szeretem, mint a meleget, de lehet, hogy mostanra már kicsit sok. Ketten vagyunk a titkárnővel (a többiek szabin), az meg boldogtalan, kisírt szemű. Ragadós az ilyen ilyenkor. Ha rákos lenne az egyik családtagom, talán én is kisírt szemű lennék, talán nem. Szerintem inkább utóbbi, elvégre már négyet temettem rákkal, és még csak 32 leszek, van már benne rutinom. Lassan már a tükörben is meglátom a halált az arcomon, ahogy azokén is meglátszott az utolsó napokon. Beesett, üres szemek, vékony szálú, kócos haj, aszott ajkak... Így megy ez, az élet meg megy tovább, úgy-ahogy. Lassan olyan leszek, mint egy kőszikla.

Most nem kéne Annie Lennoxot hallgatni talán, legalábbis nem ilyeneket meg ilyeneket. De ilyeneket sem.

Amíg két napig nem dolgoztam, valaki ült a gépemnél, csak nem tudom, minek. Egyből észreveszem, mert a tollaimon rajta voltak a kupakok, az meg nekem nem szokásom, kivéve, ha kiszáradnának. De a Firefoxról előbb tudom, hiszen a gyakran használt oldalak közül a nagyja elszublimált. Minden előzmény megtekintése: csak a mai. Eltököltem vagy 40 percet a nyomozással a nyomozó után, de sikertelenül. Kíváncsi vagyok, aki amit talált, azzal mikor fog élni vagy visszaélni. Mondjuk sokat nem találhatott, mert semmi olyan nincs a gépemen, maximum a blogom, mint gyakran látogatott oldal, de az éppen elég. Pedig pár faszos kép jól jönne néha idebe'. Mindegy, egyszer minden dal véget ér, az enyém is véget fog, azután már máshogy énekelek, csak még azt nem tudom, hogyan....
Vagy csak paranoiás hipochonder vagyok, és senki nem is volt itt. Vagy itt volt, de nem azért, csak valami fontos miatt, és szerdán én magam töröltem ki minden előzményt, nehogy amíg nem vagyok, valaki azért ideüljön és találjon is ezt-azt, csak éppen nem emlékszem az egészre, mert egy nagyon kimerült paranoiás hipochonder voltam. Csökkenti a valószínűségét, hogy nem szoktam kitörölni az előzményeket, főleg nem mindet, mert akkor később csak a kényelmetlenség van. Sőt, most már biztos is vagyok benne, hogy nem én voltam, ergo két lehetőség van: valaki nyomozott utánam, vagy valami bágátel.

PaPe-t kellene folytatni, mert ő vicces, és nevetek is a megfogalmazásain sokat. Azt írta egyszer, hogy rájött, mégis inkább a magyart szereti az idegen nyelvek helyett, mert azt olyan jól lehet csavargatni. Bezony. Ennek mindig örülök, de biztosan csak azért, mert egy elfogult, autoriter, sovinisztafasisztanáci fidesznyik vagyok, akinek nem mindig az idegen a szép meg a jó. Ez van.

Olvasok inkább tovább. Meg dolgozom is, tessék-lássék.

Írok már egy pár sort, most, hogy lelkileg egy kicsit összeszedtem magam. Nincs semmi extra, nem történt semmi különös, váratlan vagy lesújtó, egyszerűen csak megint besokalltam kicsit, megint padlón éreztem magam az elmúlt napokban-órákban, de azért szépen megint összekaparom magam...ahogy mindig.

Úgy érzem egyszerűen, hogy nem jó irányba megy az életem, de nem tudom, hol a baj. Hobbijaim már nincsenek (nemrég még volt egy erőtlen próbálkozásom, de csak a pénzköltésig jutottam), a munka-házimunka-edzés-pihenés tengelyen túl alig jutok, és mostanában semmihez nincs kedvem. Nincs kitartásom, állandóan álmos vagyok, vagy fáj a fejem vagy a szemem, esetleg ingerültségi roham van rajtam, minden idegesít, képtelen vagyok nyugton megnézni egy filmet anélkül, hogy ne csinálnék közben valamit, stb. Ugyanakkor bármibe belefogok, képtelen vagyok befejezni. Nagy lendülettel nekivágok, aztán szépen lassan kifulladok, és csak nagy sokára, önmagam noszogatása mellett vagyok képes befejezni, heves belső tiltakozással körítve. Egy héttel ezelőtt nekiláttam a konyhát kiganajozni, és néhány óra alatt a feléig jutottam. Akkor három napot voltam otthon, most pedig Pünkösd miatt volt ismét három napom, hogy folytassam az elkezdett melót, de SEMMIT nem csináltam. A szándék megvolt, de amint belefogtam volna, inkább mentem vissza az ágyamba vagy a gép elé. Nekiláttam üzleti tervet is csinálni, a nagyját meg is írtam, és egy komplett napom lett volna, hogy befejezzem, mégsem sikerült másodszorra nekifutni. Hogy fogok így lediplomázni? Nincs kedvem játszani sem, miközben három könyvbe fogtam bele, és bár mindegyikben csak a felénél járok, már azt nézegetem, mi legyen a következő. Szóval ilyen tüneteim vannak, és bár az okot nem tudom, ez az állapot senkinek sem jó, főleg nekem és a páromnak nem (mivel ezt mind neki kell elviselnie, ingerültségi rohamom esetén pedig össze is veszünk).

A lelki lejtőn való csúszásom közben csak a macskám zökkentett ki egy kissé, csütörtök este ugyanis már a lakásba belépve egyértelmű volt, hogy valami baja esett. Nem jött elénk, és a szokásos nyújtózkodóhelyein sem volt fellelhető. Amíg kerestük, viszont hasmenésre és hányásra utaló jeleket találtunk, majd amikor a macsekra is rábukkantunk, egyértelmű volt, hogy valami súlyos baja lehet: teljesen letargikusan gubbasztott, a szólongatásra nem reagált, ha hozzáértünk, fájdalmasan nyávogott, és csak mélyebbre bújt az aktuális helyén. Aztán amikor előjött, pár mozdulat múlva kétségbeesetten nyávogni kezdett, elrohant az alomba, majd rögtön ezután öklendezni is kezdett, és fehér habot hányt. Amikor rosszul van, magát szokta meghánytatni, de most látszott rajta, hogy ez önkéntelen, és annyira görcsösen rándult össze, hogy minden alkalommal lefejelte a padlót is. A szemfogai csak úgy koccantak a kövön. Azt hiszem, a Ricsi és az én arcom is elég döbbentnek és rémültnek tűnt volna annak, aki látja, meg is voltunk ijedve cefetül. Később újabb hányási rohamok jöttek rá, visszautasította a legfinomabb falatokat is, és ha a hasához értünk, fájdalmasan nyávintott. Aztán néha magától is, amitől annyira megijedtem, hogy majdnem elbőgtem magam. Mit lehet ilyenkor tenni? Késő este az állatorvos nem rendel, klinika csak a XVIII. kerületben van, marad az, hogy aggódva fürkészem a netet (amivel csak tovább rontom a helyzetet), és kivárom a reggelt. Kivártam. Még életben volt (bár amikor 5 órakor felébredtem, nem bírtam addig visszaaludni, amíg fel nem kutattam (és utána sem nagyon)), mintha kicsit jobban is lett volna, de mivel a kedvenc jutalomfalatait továbbra is csak rezignáltan nézte, nem volt többé kérdés, hogy irány az állatorvos. Akármennyire rosszul volt, azért még volt ereje összekarmolni, amikor meglátta a szállító dobozt...de nem részletezem. Gyomorgyulladása lett valamitől, kapott szuri-koktélt, vissza is kellett mennünk, és az egész cécó egy vagyonba került. De legalább jobban lett, vagy mondhatni: meggyógyult.

Ez a kiadás egyébként a legrosszabbkor jött (és valószínűleg ez a fő oka ennek a levertségnek is), ugyanis a cég likviditási helyzete ismét elég siralmas lett. Anno egy egész évre vonatkozó pénzügyi tervet készítettem, amit napi szinten követek nyomon, és a szükséges módosításokat is haladéktalanul felvezetem. Ebből kiindulva 2011-et egy kissé labilis, de mégis inkább stabil pénzügyi helyzetű évnek lehetett saccolni, most mégis beütött a krach, annak ellenére, hogy a közelmúltban semmi váratlan változás nem volt. A fluktuáció normális szintű, a kieső cégek helyére jöttek újak (kb. azonos bevételt jelentve), tehát csak széttárom a kezem, és értetlenül nézek. Na jó, persze annyira nem, hiszen magyarázat van több is, de ezek közül a kinnlevőség további növekedése/minimális csökkenése az, ami perpillanat ide juttatott minket. A gond pusztán annyi, hogy ha mindent kifizetünk, nekünk (nekem és a tulajdonostársamnak) nem marad semmi, márpedig 79 ezer forint nem elég a rezsire, bérletre, macskára, plusz két fő étkezésére. Ez van. Remélhetőleg a Szent Iván napi blogtaliig fordul a kocka, és a pénz nem lesz akadálya az elutazásnak, addig meg vajas zsömle ebédre.

Azt hiszem, rám is hatással van az a valami, ami szemmel láthatólag több más bloggert is elkapott: nyűgösség, ingerültség, álomkór, enerváltság és az én esetemben még egy kis megfázás is. Mintha mindenki direkt meg AKARNA sértődni. Mondjuk én ezt már megszoktam, mert kedvenc szerelmem pont ilyen, ezért igyekszem elkerülni a vele való msn-ezést. Olyankor tuti 5 perc alatt összekapunk valamin (főleg a félreértett mondatokon). Alig tudok aludni, és ha sikerül, akkor is állatságokat álmodok, amik még az ébredésem utáni órákat is elcseszik (most éjjel pl. coming out-oltam apáméknak (avagy inkább lebuktam); nem volt jó álom).

A csütörtöki gólyabál jó volt, onnan éjjel háromra értünk haza. Rolcsi dolgozni ment, én meg némi ébrenlét után visszaaludtam. Itt követhettem el a hibát, ugyanis azóta úgy érzem magam, mint akit teljesen leszívtak (le is, de most nem úgy, hanem energiaügyileg). Ha én nem éjszaka alszom, annak mindig csúnya vége lesz, ilyenkor ugyanis úgy ébredek föl, mint akit összevertek, és akkor nagyon csúnyán nézek, meg kötözködök, és kiállhatatlan vagyok. Pénteken aztán alig bírtam elaludni a nappali alvás miatt, így szombaton hajnalban megint csak halálomon voltam, és a vonaton sem tudtam összeszedni magam. Szombat este volt egy kis nyűglődési szünet (akkor írtam az előző bejegyzést), majd vasárnap megint 2 részletben aludtam (újabb hiba). Tegnap ráadásul egész nap kapart a torkom, ezzel is tetőzve szenvedéseimet, mára meg még be is taknyosodtam.

Hihetetlen egyébként, mennyire jót tesz az ember (meg az én) közérzetére a kondizás. Pl. pénteken a f*szom (Yshouldnak: faszom) tele volt úgy általában mindennel, de annyi pia előző esti legurítása után ezen nem is lepődök meg. Erőteljesen elgondolkodtam azon, lemenjek-e egyáltalán gyúrni, aztán nagy nehezen rávettem magam, és lőn: visszatért az életkedvem, a hangulatom (és az izomlázam is)! Most szívesen beraknék magamról egy ilyen volt-ilyen lett képpárt, de mivel ilyenem nincs, maximum elhiszitek, amit az imént írtam. Tegnap betegen vánszorogtam le a terembe (szintén hosszas önmeggyőzés eredményeképp), és hasonló volt a hatás, most azonban csak egy óráig tartott, este ugyanúgy össze voltam szakadva.

Ma már talán jobban leszek, ami abból is látszik, hogy már volt kedvem egy postot megírni (vagy csak dolgozni még annyira sem volt...).