kikapcsolódás bejegyzései

...azaz csütörtökön indultunk túrázni a hegyekbe. Állítható, hogy nem vagyunk normálisak, de egy ilyen programot kicsit nehezebb összehozni, mint egy mozizást vagy elugrani egy buliba. Ha mindig a megbízhatatlan időjárás jelentéseket lessük, és hol azért fújjuk le a túrát, mert esni fog, hol meg azért, mert meleg lesz, akkor sosem tennénk meg egyetlen lépést sem a természetben.

Mivel olyan sokat dolgoztam az előző héten, úgy döntöttem, csütörtökön és pénteken szabin leszek. Vicces volt, amikor a főnökasszony nagy lelkesen felvetette, hogy mi lenne, ha pénteken nem menne be senki, mire közöltem, hogy én egyébként sem megyek, mert engedélyeztem magamnak egy kis pihenést. Erre bizalmasan odahajolt, hogy a pénteket ne írjam ki szabinak, 'ingyen' adja, én meg jót mosolyogtam magamban, mivel tudtam, hogy egyik napot sem tekintem szabadságnak, inkább lecsúsztatom a plusz órákat. Pihenhettem volna, de hirtelen felmerült bennem az ötlet, hogy járni kéne inkább egy jót, ezért szóltam Ricsinek, hogy túrarucival készüljön. A várható programot — közte az éjszakai sétálást — ecsetelve jött a rémült kérdés, hogy csak "ketten megyünk?", mire gyorsan feltárcsáztam Tigriéket, hogy esetleg ők is jöhetnének, ha meg tudják oldani a hétköznapi lógást. Nem számítottam túl nagy sikerre, de Andreast így is sikerült elhívni, úgyhogy 50%-ban teljesült a terv.

Szerda este nem otthon aludtam, de csütörtök reggel korán hazamentem. Út közben bevásároltam, aztán igyekeztünk hamar összedobálni a cuccokat, hogy a 11 órási találkozóra a megbeszélt helyen (Flórián tér) legyünk. Csináltam 10 vajkrémes-szalámis-paprikás szendvicset, mostam melléjük vagy fél kiló paradicsomot, és az  egészet egy halom csokoládéval és némi ásványvízzel egészítettem ki. Elő a táskákat, elemlámpát, sátrat, hálózsákot, meleg ruhát, iránytűt, térképet, túrabakancsot, vastag zoknit, aztán irány a város. Út közben szólt Andreas, hogy kicsit késni fog, de mivel ez nekünk is esélyes volt, nem bosszankodtam annyira, mint azt máskor tettem volna. Pedig amikor megláttam a kijelzőn a nevét, már előre pipultam, hogy most fogja mégis lemondani az egészet. Elvégre volt egy kis variálás meg sakkozás az időpontokkal, ráadásul neki még sátrat is vennie kellett, szóval egy csomó akadályt kellett így is áthidalni.

Az úton odafelé kiszúrtunk egy nem egészen egyértelmű nemi orientációjú srácot (na jó, egy kicsit megbámultam), amit ő is észre vehetett, ezért meglepő módon mindig éppen arra jött, amerre mi mentünk. Amikor a Flórián téren az aluljáróban egy fél liter édes ragacsot vettem, már majdnem a szánkba mászott — kávézás címén, — végül azonban csak elindult a dolgára. Na, jött Andreas, kisvártatva pedig a busz is, ami kivitt minket a kiindulási ponthoz, Pilisborosjenő határába. Vicces, hogy miközben állandóan azt hangoztattam, hányszor jártam ezen a környéken, sikerült a társaságot két megállóval korábban leszállítanom, így a száguldozó kamionok mellett kellett gyalogolnunk vagy fél kilométert, és akkor a tervből még mindig nem teljesítettünk semmit. A zéróponthoz érve rögtön leültünk enni, majd az addig megkezdett perverz témákat folytatva vágtunk neki az első métereknek.

Nekem mindig ezek a legmegterhelőbbek, és most sem csalódtam a szervezetemben: 50 méter után úgy folyt rólam az izzadság, hogy konkrétan patakokban csorgott a szemembe (pedig korábban az ilyeneket túlzó írói eszközként kezeltem). Nem volt jó, de később konszolidálódott a helyzet. Hol traccsolva, hol a megerőltetéstől elcsendesülve érkeztünk Pilisborosjenő másik sarkára, majd indultunk is tovább, a pusztába. Du. 2 órakor a tűző napon még vízszintben sem könnyű haladni, főleg, ha egy idő után azon kapod magad, hogy eddig sem volt jó az irány, és ettől egy kicsit megszeppensz. Ez a sík terep hátránya, nem nagyon vannak turistajelzések. Szerencsére csak kicsit hordott félre a lábunk, így gyorsan korrigálni tudtuk a bakit, és már Csobánkán is voltunk. Mivel a készleteket muszáj volt feltölteni (főleg a vizet), kénytelenek voltunk egy hatalmas vargabetűt írva, több tíz méter szintkülönbséget haladva lefelé (!) bemenni a településre, ahol nemcsak bevásároltunk, de lagalább egy órát pihentünk sörözve, üdítőzve. Közben megcsodálhattuk a helyi folkot meg a járgányaikat (Trabant, Lada), és még egy helyi hajléktalant is láttunk. Ki gondolta volna, hogy még itt is van?

Szörnyű volt a tudat, hogy amennyit lefelé jöttünk (sokat), annyit kell majd hegynek fel is gyalogolni, ezért alternatív javaslatot tettem: mi lenne, ha a piros kereszten közelítenénk meg a kék jelzést, és akkor némileg ismételve az ide út egy szakaszát, vízszintben haladhatnánk tovább? Senki nem mert ellenkezni, ezért rögtön el is indultunk ezen az 'ösvényen', ami ugyan egy darabig utcákból állt, de aztán egy nyakig érő dzsindzsával benőtt terepre vezetett. Megkíséreltem behatolni a dzsungelbe, de csak annyit értem el, hogy rögtön szereztem vagy 5 szúnyogcsípést, és kis híján a vérkeringésemet is sikerült javítani pár ezer csaláncsípéssel, de aztán feladtam. Innentől kezdve — hogy csak azért se kelljen OTT visszamenni — állandóan azon mesterkedtem, miként lehetne mégis 'rövidíteni', és kis híján minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Miután nem sikerült egy erdőségen átvágni, majd belefutottunk egy zsákutcába, már láttam a társaim arcán, mi a véleményük a nagy, rutinos turistáról, azaz rólam. Az egyre halmozodó kudarcélményt azonban feloldotta egy utca, ami kivételesen valóban a jó irányba vezetett, bár így is csak a fele kaptatót sikerült megúszni. Na mindegy, azért csak sikerült folytatni az utunkat, aminek az első pár tucat méterét egy öreg cigányember kíséretében kellett megtenni. Utánunk loholt, cigit kért, érthetetlen kérdéseket tett föl (köztük például olyat, hogy merre megyünk), de aztán lemaradt, látva, hogy nemigen reagálunk a közelségére. 

A tervezett etap felénél tartottunk. Az volt az elképzelésem, hogy másnap délelőttig eljutunk Dobogókőre, és az éjszakát az onnan (visszafelé) 1-2 Km-re levő Zsivány-szikláknál töltjük. Látva azonban társaim ábrázatát, érezve magamon a fáradást, és mindezt a rendelkezésre álló idővel összevetve, elkezdtem engedményeket tenni, először magamban, aztán fennhangon is. Dobogókőt Pilisszentkereszttel, a Zsivány-sziklákat pedig egy előbbihez közel eső tisztással helyettesítettem. Út közben találtunk egy zarándokhelyet (meglepődtem, pedig emlékeznem kellett volna rá), ahol újabb nagyobb pihenőt tartottunk, és forrásvízzel pótoltuk a hiányzó vízkészletet, majd pedig Andreas felmentő szúnyogriasztójával is befújtuk habtestünket, mivel addigra már én magam is vagy két tucat csípést szereztem. Kis rohadékok. Nem bánnám én, hogy a véremet szívják, nem nem viszketne annyira a csípésük (persze még mindig jobbak, mint a böglyök, amik sokkal pofátlanabbak, bazi fájdalmas a csípésük, és még agyonütni is alig lehet őket).

Út közben már egyre csak a módosult célt vártam, mivel egy kissé elcsüggedtem a viszketéstől, az izzadságban és porban tocsogástól, a napégéstől meg a drága túracipő által össze-vissza tört lábamtól. Ricsi viszont az egyre növekvő sötétségtől kezdett zaklatott lenni (amennyire láttam), de ez teljesen természetes a leendő erdőben-éjszakázóknál. Na, csak odaértünk, és az elemlámpát is csak ekkor kellett előszednünk. A tisztáson addigra már legalább két másik társaság is tábort vert, akik közül az egyiket láttuk is (majd egész éjjel el kellett őket viselni), a másikat viszont csak hallottuk. Ideje volt fát keresni a tűzhöz, meg felállítani a sátrakat. 

Mivel ez a hely viszonylag frekventált a turisták körében, kb. 200 méter sugarú körben egy ropi nagyságú botocskát sem találni. Minden fel van porszívózva, így aki tüzet akar gyújtani, mélyen be kell hatolnia a fák közé. Mi is ezt tettük. Elsőként Andreas és én mentünk (Ricsit egyedül hagyva az éjszakában), aztán Andreast Ricsi váltotta. Míg az első körben csak két marék (semmire sem elég) botocskát szedtünk össze, másodjára sikerült találni néhány igen vastag ágat, ami már több reménnyel kecsegtetett. Amikor én maradtam a cuccunk mellett, a társaim egy jó adag fával jöttek vissza, ami a közben általam gyűjtött tobozokkal együtt már elégnek tűnt. Összeraktam a kezdő felállást, aztán meggyújtottuk a tűzet, és az egyre hevesebben pislákoló lángok fényében felállítottam a sátrunkat is. Leültünk, dumáltunk, elkészítettem azt a felvételt, amit a barátaim már megtekinthettek a Facebookon, és csak ekkor kezdett elhatalmasodni rajtam a fáradtság. Elmentünk lefeküdni, és ekkor még nem is sejtettük, milyen megpróbáltatások várnak még ránk az elkövetkezendő órákban.

A sátor és a hangszigetelés nem említhető egy mondatban (bár én most megtettem), ezért a közeli duhaj társaság szinte minden szavát értettük. Fesztiválokhoz szokott lényünket azonban (bár Andreast nem tudom) ez nem is zavarta annyira, mint az a lény, amire ráépítkeztem, és most bosszúból folyamatosan a sátor alját kaparta, közvetlenül a fejem mellett. Nagy nehezen sikerült csak tőle elaludnom, de mire éppen igazán szundítani kezdtem volna, valami felzavart, de már nem tudom, mi. Aztán sikerült valahogy visszaaludnom, mire félálomban arra eszméltem, hogy valaki rázza és löködi a sátrunkat. Számítottam arra, hogy a duhaj legények (és leányok) erősen ittas állapotukban esetleg megkörnyékeznek bennünket, de mire észhez tértem, rájöttem, hogy ez bizony a szél volt, nem pedig ők. Gyanítom, hogy 80-120 km/h-ás széllökések inzultáltak bennünket, mert erőteljesen löködték a sátor falának támasztott testem, de nem is ezzel volt a probléma, hanem a füstszaggal, ami valamiért gyanúsnak tűnt akkor. Ahogy a viharban csapkodó zippzáros bejárat mellett kikémleltem, hát látom, hogy a vízzel és két-három adag vizelettel (elvileg) eloltott tábortüzünk szinte régi dicsőségében lobog, a légmozgás pedig szanaszét fújja belőle a parazsat, felénk is. Miután egy pillanat alatt levert a víz, gyorsan kipattantam a sátorból (úgy, zokniban), és a maradék vizünk nagy részét ráöntöttem, de az semmire sem volt elég. Ha azt a pár kortyot is rálötykölöm, semmivel nem lettünk volna beljebb, másnap viszont nem lett volna mit innunk (feltéve, hogy túléljük az éjszakát), ezért ismét slozinak használtam a lángokat, majd mivel még így sem aludt ki a tűz, felszólítottam a társaimat, hogy ők is tegyenek így. Ez már megtette a hatását, de akkor még mindig ott volt a szél kérdése.

A sátorhoz közel volt egy kisebb facsoport, ami azzal fenyegetett, hogy egy hevesebb lökés nyomán valamelyik tagja agyonüt bennünket, ezért odébb, majd még odébb költöztettük a sátrat. Pitagorasz tételét alkalmazva számítgattam, mekkora esélyünk van még így is, hogy egy ág átdöf bennünket (és mindezt részletesen és több variációban is elképzeltem), de ennél nagyobb probléma volt immár, hogy Andreas sátrát valahogy megpróbáljuk a földön tartani. Először lecövekeltük (én még mindig zokniban) egy pontba, de mivel az túl közel esett a fenyegető fákhoz, fel kellett szednünk, és egy kicsivel odébb újabb küzdelmet vívni az elemekkel. Miután ez megvolt, visszafeküdtem a sátorba, de hiába nyugtattam Ricsit is, magamat is, újabb probléma jelentkezett: elkezdett szemerkélni az eső.

A sátor persze (többé-kevésbé) vízhatlan, feltéve, hogy nem hagyom otthon azt a kis négyzetet, ami a szúnyoghálós tetőre applikálva biztosítja ezt a tulajdonságot. Ez viszont most az újpesti panel ágyneműtartójában pihent, így igen nagy esélye volt a ronggyá ázásnak. Mit találjak ki? — ötleteltem kétségbe esve, és mivel egy deka nejlonzacskó nem volt nálunk, úgy döntöttem, a merevítő rudakhoz kötöm a hálózsák és a sátor tokjait. Ezt valahogy sikerült kiviteleznem az őrjöngő szélviharban, viszont már akkor láttam, hogy az egész kábé annyit ér, mint a szűzhártya egy 25 centissel szemben. Hirtelen jött az ötlet, hogy meg kéne próbálni az üres táskát valahogy oda rögzíteni, ami sikerült is, teljes védettséget biztosítva ezzel a víztől, cserébe viszont baromi instabillá téve az egész felépítményt. "Szegény ember vízzel főz" — bölcselkedtem, majd visszafeküdtem Ricsi mellé. A legszörnyűbb, hogy addig legalább a szúnyoghálón kilesve szemmel tarthattam a fákat, míg most már csak a hallásomra hagyatkozhattam, márpedig a vonatzúgást megszégyenítő zsivajba belehasító távoli recsegések nem hatottak túl nyugtatólag. Ahogy az idő telt, egyre biztosabb voltam, hogy márpedig mi itt most minden bizonnyal megdöglünk, főleg, hogy nincs térerő, és még búcsúfelvételt is készítettünk, amit tök jól megtalálhatnak majd, akik kihúzzák a sátor cafrangjai közül a mi cafrangjainkat...végül elaludtam.

Másnap verőfényes délelőttre ébredtünk, és az éjjeli vihart is csak a számtalan letört ág jelezte. Ha aznap megyünk, nem lett volna gondunk a tábortűzzel, az biztos. Kicsit magunkhoz tértünk, felszedtük a sátrainkat, aztán nekivágtunk a hátralevő, rövid szakasznak. A lábam ugyan baromira fájt a hólyagoktól, de valahogy azért csak sikerült Pilisszentkeresztre érnünk. Itt megnéztük, mikor megyen busz Budára, majd beültünk egy kocsmába, hogy ott várjuk ki az indulását. A busz utazóközönsége egy külön bejegyzést érdemelne, de ezt inkább kihagyom (volt ott hibbant hajóskapitány is...).

Hazaértünk elpakoltunk, rendbe tettük magunkat...aztán lemondtuk az esti Brutkót, de azt hiszem, ezek után ez nem is csoda. Én már alig várom a következő alkalmat.