kirándulás bejegyzései

... mindig olyan kiüresedettnek érzem magam. Most is. Olyan ez nálam, mint valami önkéntelen reboot.

A mindennapi pörgés közben egyre fokozódó izgalommal várom a már hónapokkal korábban meghirdetett eseményt, közvetlenül előtte már szinte aludni sem bírok.

Amikor ott vagyok, barátok közt, önfeledten, a világ bajaitól, számítógépektől és a lakókörnyezetemtől távol, mindegy, mit csinálva, akkor repül az idő, szinte észre sem veszem. Ilyenkor végre tényleg ott vagyok, nem gondolva semmi 'majd utána' dologra, és olyan teendőket is szívesen elvégzek (főzés, mosogatás, bevásárlás, stb.), amit hétköznapokon utálnék csinálni. De most mindent a barátaimmal együtt teszek, a köz-ért, minden vicces és vidám, még akkor is ha valaki átmenetileg éppen megsértődött másvalakire, mert egy óra múlva megint minden szép és jó. Újra kortalan, vagy legalábbis kamasz vagyok, amikor csak annyi a gondom, hogy csípnek a szúnyogok vagy, hogy kezd sok lenni a pia. Ilyenkor még a másnaposság is elviselhetőbb, és önmagam ágyban fekve való szapulása helyett sokkal inkább megyek erdei túrára és kilátóba is, mert minden perc értékes és becsülendő. Ilyen egy évben csak kétszer van, kár lenne elpocsékolni. De az ott-levés előbb-utóbb véget ér, és...

...hazafelé már kezd nyomasztani a tudat, hogy vége, kijön rajtam a fáradtság, egyre rosszabb a kedvem. Az autóból kiszállva vagy a metrót elhagyva átmenetileg még foglalkoztat a gondolat, hogy mi vár majd rám otthon (betörés, úszó fürdőszoba, elpusztult macska, stb.), aztán miután megnyugodtam, hogy (szerencsére) ismét nem történt semmi, végigkattintgattam a játékaimat a Facebookon, kipakoltam a táskámból, megoldottam a kaja kérdését, elkezd alattomosan elhatalmasodni rajtam valami megfoghatatlan hiányérzet és rosszkedv. Ez olyan fajta, ami egy alvás után sem múlik el, mert az első munkanap reggelén is ólmosan telepszik rám, értelmetlenség érzésével töltve meg a felkelést, a munkába menést, a munkát magát, és minden egyebet, ami aztán vár rám. Esetünkben a fogorvost, amit szívesen lemondanék, de az nem volna szép dolog tőlem, ezért kelletlenül, de elmegyek. Ez az érzés minden gondolatomba beleivódik, minden tettemet megmérgezi, a koncentrációmat szanaszét szórja, a lelkemet érzékennyé teszi, a folyton a jövőt kémlelő énemet egy csapásra visszarántja a még-csak-most-történt-de-máris-emlék múltba, és ez napokig így is marad...

...vagy legalábbis addig, amíg fel nem fogom, hogy de hát máris itt egy újabb alkalom, velük, még ha nem is olyan önfeledt, még ha nem is olyan hosszú és összetett, ha csak egy mozi is, ha csak egy közös filmnézés, beugrózás, vacsoracsatázás vagy egyszerű társasjátékozás, iszogatással egybekötve. És az újabb együttlét hamar visszaránt a jelenbe, színekkel tölti meg a világot, értelmet ad a tetteimnek, várakozással tölti el a jövőt, a nosztalgiázás, a poénok és események felemlegetése pedig újabb örömteli perceket okoz, ezzel a kis csalással torzítva a tér-idő kontinuumot, keltve azt az érzetet, mintha X munkanap után megint egy kicsit ott lennénk.

Azt hiszem, mindez még a középiskolás korszakomból ered, amikor még a "mindenhol jó, csak otthon ne kelljen lenni" állapot volt a legmeghatározóbb tényező az életemben. Még iskolába is szívesebben jártam, mint haza, el lehetett képzelni, milyen lehetett akkor egy ottalvós osztálykirándulás. Talán ezért élveztem a katonaságot is, és azért visel meg minden baráti kirándulás után az első pár nap is. Más kérdés, hogy akik anno a barátaim voltak, azok nagyrészt az egymás mellé sodródás miatt lehettek azok, és a korosztály sajátossága miatt ezek a barátságok nem is lehetnek/lehettek olyan tartósak, mint a felnőtt fejjel kötöttek, nem csoda, hogy egy barátom se maradt abból az időszakból. A felnőtt barátokat az ember már maga választja, és nem a valami miatt éppen leszűkült világ aktuális kínálatából, hanem annál egy sokkal nagyobb spektrumból, és azért, mert ők olyanok, amilyenek, nem pedig azért, mert velük értem meg a legjobban magam az összes szóba jöhető közül.

Éppen ezért a felnőtt fejjel kötött barátságok sokkal mélyebbek és tartósabbak. Például mert már nem sodor el olyan könnyen egymástól az élet, mint korábban bármikor, nem megyünk vidékre tanulni, nem megyünk másik iskolába, felnőtt fejjel már nem változunk meg olyan radikálisan, nem megyünk szembe korábbi önmagunkkal, van munkahelyünk, egzisztenciánk, viszont melegként nincs gyerekünk, ami elvonhatna bennünket minden mástól és egymástól. Ezt ragozhatnám, de nem erről akartam írni, csak elsodródtam kissé...

A lényeg, hogy most ebben a szar hangulatban vagyok, és remélem, hogy péntekre már nyoma sem marad az egésznek.

...de nem tettem, egyrészt mert sosem volt szokásom hivatalos szünetet tartani, másrészt meg, mert ez a kéthetes kihagyás nem egy eldöntött dolog volt, csak így alakult. Jó sok izgalmas és még több unalmas dolog történt ez idő alatt, ezekből mazsolázom most.

Vettem például újabb dinnyéket, amiket továbbra is lelkesen fogyasztok, bár már kezd az idei csömör kialakulni nálam. Kettővel ezelőtt sikerült egy olyat kifogni, ami joggal pályázhat a minden idők legszarabb dinnyéje címre, és természetesen ezzel együtt az idei legrosszabb címet is elnyerte. Ovális volt, csíkos, 2 centi vastag héjjal, tökmag méretű, kőkemény magokkal és a dinnyéére még távolról sem emlékeztető ízzel. A végét kidobtam. Azóta vettem egy sokkal jobbat, és legutóbb egy egész tűrhetőt, ami viszont már 12,4 kg volt, és majd beszartam, mire hazacipeltem (meg a Ricsi is, amikor besegített). Egy hátránya van, hogy valamilyen okból kifolyólag teljesen tönkreteszi az emésztő szervrendszeremet, azaz borzalmasan felfúj, és egy kicsit meg is hajt. Biztos azért, mert néhány órára kénytelen voltam a hűtőn kívül tárolni, egyszer azért, mert nem fért be, tegnap meg azért, mert kénytelen voltam azt leolvasztani.

Ez már elég aktuális volt, lévén a jégtől nem bírtam kinyitni a fagyasztós rész ajtaját, igaz, ez csak akkor derült ki, amikor már eleve nekiláttam az olvasztásnak-takarításnak. Ha egyszer végre lesz annyi pénzem, hogy megfizessek egy takarítónőt, aki egy hónapban 2-3 alkalommal kiganézza a lakásomat, akkor végre ilyenek nem fordulhatnak elő, ahogy az sem, hogy kimondott diszkomfort-érzet kerítsen hatalmába a saját otthonomban. Ez az energia-kedv-idő trió a legszarabb dolog a világon, mert sosem lehet mindegyikből egyformán elég ahhoz, hogy minden fontos és kevésbé fontos dolgomat elvégezhessem. Igaz, ha mindennel készen lennék, úgyis találnék magamnak valamit, amire utóbb aztán megint panaszkodhatnék.

De ha már blogolással (olvasással együtt) mostanában nem 'pocsékoltam' az időmet, legalább a munkámmal haladtam. Nem tudom, mikor kell majd arra a másik munkahelyre is járnom, ahogy azt sem tudom, nekem meddig fog tartani megcsinálni azt, amit eddig másvalaki csinált ott (még nem hívtak), de úgy voltam vele, hogy ha addig mindent elvégzek, amit csak tudok, akkor később a kiesett napokkal együtt sem fogok megszorulni az idővel. Nem is tudom, mikor fordult elő olyan nálam utoljára, hogy a partner délelőtt elhozta a havi anyagát, és délután már készen is voltam vele, persze nem azért, mert határidő volt vagy a véletlen folytán, hanem mert mint könyvelő pók a hálóban, amint megérkezett a munka, már rá is vetettem magam. Így aztán az az állapot is előállt, hogy esztétikai és hónapok óta halogatott apróságokra is futotta az időmből, sőt, elkezdhettem végre előre mutató lépéseket is tenni. Leboltoltam két linkcserét, amiből egy máris viszonzásra talált (a másik - remélem - folyamatban), kivetettem a hálónkat egy újabb leendő partner ügyvédi irodára, Ricsi segítségével szórólapot készítettem, ami már a nyomdában van, és célzottan, a lehető leghatékonyabban lesz kiszórva, megkértem Tigrit, hogy segítsen elhárítani a honlapunk legfontosabb funkciójának működése elé gördülő akadályt (és persze nem leszek hálátlan, ha sikerül neki), és mindezek felett az ecsetemet újra belemártottam a 'szebb jövő' festékbe, már csak neki kell látni a vonásoknak. Kis lépések nekünk, teljesen indifferens mozdulatok az emberiségnek, de az emberiség ebben az esetben le van szarva.

Sajnos egy három hónapja nem fizető ügyfelünkről (pont arról, ahol a Ricsi is dolgozott) is kiderült, hogy többé nem látunk tőle pénzt. Ezzel újabb 150k HUF ragadt be, amiről már lemondhatunk, bár a remény hal meg utoljára (csak előbb még ez a cég). Faszok voltak az első perctől kezdve, ez már akkor is nyilvánvaló volt, a tanácsra meg nem hallgattak eléggé. Amit elértek ezidő alatt, azt is nekünk köszönhetik, de még ezek a tanácsok sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy előbb jussanak egyről a kettőre, minthogy az összes tőkéjüket felélnék. Ahogy az lenni szokott, jött helyettük pótlás nyomban, 1+1, meg egy potenciális ügyfél, ezek azonban nem termelnek annyi bevételt, amennyi az előbbi esetben kiesik. Az egyik cég ugyanis új, frissen indult, a másik meg már évek óta vegetál, sőt, haldoklik, most is csak a ganajból kell kihúzni. Mondjuk azt szeretem, mert a szakma legizgalmasabb feladata a szarból várat építés, és az ügyfél a végén mindig nagyon hálás. Ez a a nő például bír egy másik céget is, amit remélhetőleg szintén nálunk fog parkoltatni, amíg újra életet nem lehel belé. Pici pénz, (szinte) nulla munkáért, akárhogy is nézzük, akinek ez nem derogál, annak megéri. Az új ügyfelek pedig mindig új szeleket hordoznak magukban (á la Medgyessy), akarom mondani újabb picike kis csápocskák, amiket talán sikerül vagy nagyra növeszteni vagy kinyújtani őket a gazdasági élet távolabbi pontjaihoz.

A céges pénzügyeink egyébként továbbra is elég romos állapotban vannak, de valamilyen bravúros módon az orrunkat még mindig a víz fölött tudtuk tartani. Néha ugyan nyelünk egy kicsit, de még mindig nem fulladtunk meg. Az mindenesetre elég valószínűnek látszik, hogy ez most már tényleg az utolsó ilyen ínséges hónap, és akkor most a rendes olvasóim legyenek szívesek lekopogni ezt. HA valamilyen eddig ismeretlen okból kifolyólag nem lép vissza az a bizonyos cég, akinél kihelyezetten fogok könyvelni, ÉS HA a legrenitensebb tartozónk a közeljövőben tényleg kifizet egy egész hónap könyvelési díjat (a már eddig fizetett fél hónap felett), akkor könnyűszerrel éljük túl azt a 2-3 hónapot, ami még hátravan a volt főnökömmel kötött megállapodásból. Jaj, csak tartanánk már ott...

A céges pénzügyek viszonylagos víz felett tartásának ára azonban - többek között az , - hogy a magán pénzügyeim tényleg tragikus állapotokban legyenek. Nem akarok nagyon belemenni, de lassan már csoda kell ahhoz, hogy azt a hónapot túléljem. Az adótartozásom felett közműtartozásom is van (de magán- még nincs, és nem is szeretnék), és nem egészen tudom, miből veszem meg a héten a BKV-bérletet. Lavírozásból jeles, de zátonyok felé közeledem. A UPC egyik csekkjére kilátásban van egy kisebb összeg hétfőn, a kaját megoldom jegyből, és TALÁN fussa arra a bérletre is. Mindezt azután, hogy bizonyos szórakozási lehetőségeket kénytelen voltam lemondani és, hogy gyakorlatilag a napi megélhetésen és csekkeken felül semmire nem költök (ami persze így nem egészen igaz, mert költök, csak éppen rendkívül minimálisat). Két kiutam van ebből a helyzetből, azonban mindkettő - mondhatni - a szerencsén múlik. Az egyik a magánnyugdíjpénztári reálhozamom, amit a zOrbán ellopott végre (harmadik nekifutásra) sikerült megnéznem a mnyp. honlapján. Ez hivatalosan 80407 Ft, de azért még nem költöm el, mert ki tudja, mennyi lesz végül, és most nem az átutalás költségét értem ezalatt. Na, ez rendbe tenne, igaz az adótartozásra akkor sem futná belőle. A másik pedig az a Budapest Bank hitelkártya, amit annyira tukmáltak rám. A szerződés aláírását követően állítólag 5 nap a kipostázás, ennek ellenére három héttel később rám telefonáltak, hogy "Jaj, még a személyi igazolványa érvényességi oldalát faxolja már át", de azóta is eltelt 1,5 hét, és még mindig semmi. Készpénzfelvételre úgysem használnám, mert annak bazi nagy a költsége és a kamata, én meg nem rontani akarok a helyzetemen, hanem túlélni ezeket a hónapokat, de vásárlásra kimondottan kedvező. 50 napig kamatmentes (na, ki számolta ki, hogy kb. pont ennyi idő kell a stabilizálódáshoz?), ráadásul a vásárlások 2%-át még jóvá is írják a számlámon. Szóval most úgy lesem a postaládát, mint anno, amikor egy levelezős szerepjátékkal játszottam, és vártam a levelet, amiben a legutóbbi cselekedeteim eredményét ecsetelték a készítők. De sehol semmi...pontosabban csekk az jön, bazdmeg.

Mindennek ellenére nem kell félteni, hiszen az előre tervezett összejövetelek és programok nem maradtak ki, de a spontán-de-olcsó összejövetelekre is futotta. Múlt hét végén például Nagyvisnyón voltunk egy 10-fős társasággal, és annak ellenére nagyon jól éreztem magam, hogy a szombatom a másnaposságomra tekintettel nem annyira élveztem a létezést. Volt ott sok röhögés, favágás + vízhólyag a tenyéren, tűzrakás és barkács módon életben tartás, paprikás krumpli bográcsban meg sült hús grillezve, TESCO-zás egerben (2x), sok-sok Fütyülős, részegség, közösségi játékok, kínos beismerések a múltból, üvegezés, meztelenül rohangálás bevállalása maroknyi takarással (sajnos egy marék elégnek bizonyul...), hányás, táncikálás (nekem nem), erőteljes másnaposság, Szilvásvárad, pszeudo-kisvasút, Fátyol-vízesés, parkolóhely keresése, étterem keresése, a teljes kiszáradás szélén táncolás, küzdelem az álommal, elalvás egy sötétben bójócskázás minden zaja közepette, iPad + Angry Birds + Fruit Ninja, csocsó és sok maradandó emlék.

Kedden meg mini-blogtali a Kopaszi gátnál, kedvelt bloggerek társaságában. Aki eddig nem ismerte a stílusom, az most megint nagyokat nézhetett, mert elememben voltam, olyankor pedig nagyon övön aluli vagyok, egészen addig, amíg valakit meg nem bántok (pénteken ez sikerült is, ha minden igaz). Rövid volt, de élménydús, csak ne értünk volna olyan sokára haza... Nekem az a hely a világvége.

Hát ilyenek történnek velem, amíg nem blogolok. Amikor blogolok, akkor meg semmi, pontosabban az éhség egyre nagyobb teret hódít el magának a tudatomból, szóval ideje főzni mennem. Ja, és köszönöm az olvasóknak és rajongóknak a leveleket. Igyekszem mielőbb válaszolni rájuk.

Egy pár hete fölmerült, hogy valamikor, amikor már jön a jó idő, és ráérünk, ki kéne menni a természetbe, kirándulni egyet. Én ezt túrának szoktam nevezni, de egy egynapos, sátortalan, hálózsáktalan sétálásra valóban jobban illik a 'kirándulás' elnevezés, mint a fellengzős 'túra'.

Ez a valamikor legközelebb most vasárnap lesz (aztán meg ki tudja, mikor), szóval Tigri, Andreas és én elhatároztuk, hogy irány a budai oldal hegyes-fás környéke, és az is felmerült bennünk, hogy esetleg szűk köreinket kibővíthetnénk egyéb, ráérő bloggerekkel (blogolvasókkal) is. Szóval ha valaki ráér, és szívesen beszélgetne velünk egy könnyed sétálgatás közepette, ne legyen rest, és dobjon egy e-mailt nekem (qwert979@freemail.hu) vagy Tigrinek, hogy megbeszéljük a részleteket (a holt és mikort).

A reggeli órákban indulunk, azaz kb. 9:30-kor, úgyhogy addigra kellene a megbeszélt helyre érkezni. Aki jön, hozzon magával sározható cipőt, ruhát, általa fogyasztani (esetleg kínálni) kívánt ételt és italt (csokikát, üdcsit, egyéb nyaflatyot), számára nélkülözhetetlen alkalmatosságokat (tampon, gyógyszer, mobiltelefon, atomerőmű, egyéb), némi pénzt az esetlegesen hiányzó táplálék alkalmi pótlására. 

A túra időtartama a már említett reggeli/délelőtti időponttól délutánig, esetleg koraestig tart, és nem távolodunk el nagyon Budapesttől, ettől nem kell tartani. Nagyon rossz idő esetén túra kirándulás helyett beülős beszélgetésre van kilátás, ami némileg magasabb költséghányaddal kivitelezhető (egyéntől függ).

Ismeretlen, önmagukat (levélben) azonosítani nem kívánó személyek számítsanak az elutasításra.

Szóval hóvirágerdő, tavaszi illat, napsütés, langyos szellő, kellemes társaság, én... ki tart velünk?

Reggel, amikor az orvosi rendelő felé sétáltam, megcsapott a tavasz szele. Vagy a szelleme, vagy bármi, ami egy pillanatra átsuhant rajtam, és egy csapásra megváltoztatta az egész napomat. Olyan volt, mint amikor a filmekben a médiumi képességekkel megáldott főszereplőnek hirtelen beugrik valami kép, vagy máshol találja magát, esetleg olyan dolgokat érzékel, amiket korábban nem, majd néhány másodperc múlva minden a régi kerékvágásba tér vissza, ő pedig csak dermedten áll, és próbálja magában feldolgozni az éppen átélt dolgokat.

Nem tudom, nálam mi váltotta ki ezt az érzelem- és emlékrohamot, de az biztos, hogy éppen előtte állapítottam meg, milyen kellemes langy idő van, és milyen jó beszippantani a tavaszelő jellegzetes illatát. És akkor ahogy az aszfalton egyik lábam a másik elé tettem, egyszer csak a puha avarba süppedt a talpam, gyökereket léptem át, és a fejem le kellett hajtanom a lelógó faágak elől. A Természetben jártam.

Zöld fűvű mezőt láttam magam előtt ezerféle tarka virággal, és a traktorok keréknyomában bukdácsoltam, hátamon a nehéz hátizsákkal. Szöcskék ugrándoztak előttem, pillangók röpdöstek körülöttem, a fejem felett pedig madarak kőröztek. Szarvasbogarat láttam, és szinte hallottam, ahogy a felé nyújtott botra hogyan fúj mérgesen, méretes imádkozó sáskát futtattam a tenyeremen, és csillogó páncélú szkarabeuszt túrtam ki az avar alól.

Aztán máris Nagymaroshoz közel ültem egy fás domboldalon, és a délelőtti nap sugaraiban fürödtem, körülöttem milliónyi lepkével, és fülig érő vigyorral nyugtáztam, ha valamelyik rászállt a kinyitott tenyeremre. Aztán láttam azt a hatalmasra nőtt nyuszit, aki a közeledtemre ijedten próbálta meg átszuszakolni magát egy vadvédelmi kerítés résein, ami ha nem sikerült neki, akkor néhány ugrással odébb megint próbálkozott, és közben a nagy igyekezet annyira lekötötte a figyelmét, hogy azt sem vette észre, amikor én már rég távolodóban voltam. Mátraszentlászlón jártam, csuromvizesen, átfagyva, kilométerekre a leendő szállásomtól, és csak az derítette föl elcsigázott kedvemet, amikor az utca közepén egy menyét bámult rám a ködben, majd tovább sétált, mintha mi sem történt volna. Aztán máris egy vaddisznó anyukával néztem farkasszemet. Az adrenalin szétáradt a testemben, aminek hatására számtalan megoldási javaslat (és életem egy része) pergett végig az agyamban, amit életem leggyorsabb és leghosszabb futása követett. De máris ismét a Mátrában voltam. Egy erdei úton sétáltam néhány társammal, és az ütő is majd' megállt bennem, amikor kicsivel mellettem egy sas csapott le menekülő áldozatára. Soha életemben nem láttam még a szabadban ekkora madarat.

És csak jöttek, jöttek a képek. A Csóványos kilátójának tetején kuporogtam a hóviharban úgy kapaszkodva a korlátba, mintha az életem függne tőle (és ez így is volt...), szétrohadt híd megmaradt vascsövén egyensúlyoztam, hogy szárazon érjek át a túlpartra, szarvasbőgést hallgattam az erdei éjszakában, máskor bagollyal feleseltem a sötétben. Kétbodony főutcáján kerestem a túrabélyegzőt, székely szénégetőkkel társalogtam egy izzó boksa tetején, szarvascsorda vágtáját figyeltem, és közben azon gondolkodtam, hogyan férhetnek el a fák között akkora agancsokkal, méhraj közepén sétáltam kilométereket, böglyöket hessegettem el magamról, víz nélkül ténferegtem órákig a tűző napon, apró szamócákat szedtem az árokpartról és szikla szélén lóbáltam lábaimat a száz méteres mélység felett. Aztán azt próbáltam találgatni, mekkorákat ugorhatnak az előlem menekülő őzek, mackósajtot falatoztam egy út közepén, vadrózsák elburjánzott lugasán törtem át, elhagyott majorság épületeit fedeztem fel, a sátramban a közeledő idegenektől rettegtem, útbaigazítást kértem a néhány utcából álló falvacska idős lakójától, bodobácsok futkorászását lestem egy kihalt fatörzsön, és a fák közé nyargaltam, mert a sok nyers szilvától feszített a gyomrom. A 95 fős Garáb egy sarkán egy helyi sráccal borozgattam, Mátraszőlős főterén ugyanezt tettem az éjszaka közepén, számtalan idegen fiatallal, Bélapátfalván a házigazdával pálinkáztam, Márianosztrán egy tolvajjal, meg az osztrák barátjával fröccsöztem, Romhányban a helyi vadásszal kísértettem magam biztos helyre. Becskén művelődési ház padlóján aludtam, Cserhátsurányban általános iskola tornatermében, aztán kilátók tövében, főút mellett a nádasban, mezőkön, erdő közepén, és ahol csak sík terület volt a sátrat fölverni.

Leperegtek előttem a helységnévtáblák, az arcok, a rengeteg poén, a házipálinkák és háziborok, a szeletelt kenyér és az ebédek ízei, átfutott rajtam a szívesen látottság érzése, a szomjazás, az éhezés, a fájdalom, a csüggedtség, a reszketés, a félelem, az öröm és a végtelen szabadság érzése. Ízek, illatok, élmények, BOLDOGSÁG.

Aztán azon kaptam magam, hogy éppen az orvosi rendelő ajtaját lököm be. Orromat megcsapta az a semmivel össze nem téveszthető kórházi szag, és én újra a jelenben voltam. Csak néhány másodperc volt az egész, és ha a tavasz szelleme tovább is suhant, hogy új áldozatot találjon magának, én a nap további részében már nem az voltam, mint egy perccel korábban. A munkahelyemen non-stop tréfálkoztam, jó étvággyal ettem, az edzőteremben másfélszeres teljesítményt nyújtottam, és még most is teli vagyok energiával.

Talán azért, mert a szemem előtt még látom az őzikék hatalmas, riadt szemét, az orromban még halványan érzem az ázott avar illatát, még hallom a sólymok vijjogását, a számban még ott a szeder íze, a karomon még sajog a tüskék szúrása, arcomat még langyos szellő simogatja, és legbelül még érzem, mindennél jobban érzem, hogy VISSZA AKAROK MENNI!

Ebben az évben újra járni akarom az országot, és ha valakinek van hozzá kedve, velem tarthat.