kisállat bejegyzései

Holnap lesz 5 hete annak, hogy macskatulajdonos vagyok, ami számtalan tapasztalattal gazdagított ezen élőlények ismeretének terén. Desiré persze nem pusztán egy kiscica, hanem az én macskám, ezért aztán a többi, idegen macskához képest lehetőségem volt sokkal alaposabban kiismerni őt. Valószínűleg persze ő is alaposan kiismert minket, ami néhány megmozdulásában látszik is. (Egyébként lehet, hogy nem is 5 hét az az 5 hét, hanem 6, de májusban nekem olyan gyorsan telik az idő.) Az elmúlt időszak tapasztalatait most csokorba gyűjtve tárnám a nagyérdemű elé. 

A 11 hetes macsek már nem olyan kicsi, mint amikor idekerült (meglepő, mi?). A Roland a múltkor azt találta mondani, hogy megduplázódott a mérete, én meg lehülyéztem szegényt (persze nem ilyen durván), de miután bogarat ültetett a fülembe, magam is méricskélni kezdtem a cicust, már amennyire a szememmel követni tudtam a sebességét. És tényleg, Desiré legalább a duplája hajdani önmagának. Most, hogy ezt megállapítottam, számtalan bizonyítékot tudok felsorolni állításom alátámasztására. Például az ágy háttámlája és fekvőrésze közötti résen már csak alig-alig tud felszuszakolódni, holott nemrég még ez volt a kedvenc szórakozása. Imádtam, amikor a nyugodt alvás érdekében a párnát a fejemre húzva bújtam el előle, az orromat az említett rés felé irányítva (hogy kapjak levegőt), erre perceken belül egy cirmos-fehér kölyökcica arc bukkant fel a látóteremben. Vagy említhetném a számítógépasztalom klaviatúrája és asztallapja közötti területet, ahova éppen azért mászik be nagy imádattal, mert tetszik neki, hogy még éppen befér. Ilyenkor a görgős tartólapról a hátsó lábai hátra, a mellsők pedig előre lógnak le, de ha a lógázást megunta, akkor általában oldalirányba fordul, és pofozni kezdi a billentyűket nyomkodó ujjainkat, közben pedig lenyomja a CAPS LOCK-ot (ez a kedvence) vagy bármelyik másik billentyűt.

 

 

A legkedveltebb szórakozása egyébként a kezünkkel való küzdés. Rágcsálja, nyalogatja, az alkarunkat közben szorosan átkarolja, és ha megkapaszkodott, a hátsó lábaival félelmetes sebességgel kezdi rugdosni azt. Ha néhány pillanattal később arrébb ugrál, csak begörbített ujjakkal ki kell tartani a tenyerünket, és máris ellenállhatatlan vágyat érez a belefejelésre, amit néhány támadást előkészítő seggrázogatás után nyomban meg is tesz. Behunyja a szemét, lelapítja a füleit, és úgy ugrik fejest a tenyerünk közepébe, amit nyomban meg is harap. Általában vigyázni szokott ránk, de ha álmos, akkor nem foglalkozik a testi épségünkkel. Ilyenkor például arra is képes, hogy a csuklónkon a bőrt megharapva kifordítja a testét, ami elég fájdalmas. Kap is egy-két tockost utána.

A következő jó buli a bárminemű nejlonba, dobozba, borítékba való belemászás, ágyazáskor az éppen az ágy felé aláhulló lepedő alá ugrás, a ruhák hajtogatásakor az azokon való landolás. Az itthoni pólóimnál ez általában nem zavar, de az utcai, akár 6-8 ezer forintos cuccok esetében a víz is lever, ha meglátom.

Szinte semmivel sem marad el ettől a kábelezés. Az egér zsinórja, a klaviatúra zsinórja, a hangfal zsinórja, a tápkábelek, a scart csatlakozók kábelei mind-mind marha jó játékok, ahogy az ablakról lelógó redőnyzsinór is baromi izgalmas. Utóbbit tőlem akárhogy barmolhatja, de előbbiek esetében haragudni szoktam. Aztán az ananász (rágcsálástól még el nem száradt) néhány maradék levele is jó játék, bár azt már csak akkor basztatja, ha alszunk, mert nagyon jól tudja, hogy azért is tockos jár. Csak a normális, kimondottan játszásra tervezett dolgok nem érdeklik. A műegerére rá sem bagózik, meg a zörgős labdák sem kötik le 2 percnél tovább, de bezzeg a karláncom (amit fogalmam sincs, hova tüntetett el), meg a gyűrűm. Az már jó kis elfoglaltság.

Régebben a fürdőkád veszélyes területnek számított, és csak rendkívül óvatosan mert a szélén imbolyogni, mostanra viszont nekifutásból ugrik bele, persze csak ha nincs benne víz. Az újabb szokásai között vette fel, hogy ha a székemen ülök, felmászik a vállamra, onnan a fejemre, és úgy pofozza a kaspóról lelógó virágleveleket. Ezt persze csak addig engedem, amíg el nem kezd hevesen kapaszkodni a hajamba, mert nem szeretném véres csíkokkal tarkíttatni a fejem búbját. Újabb szokása az is, hogy megpróbál felmászni a nadrágomon, vagy hogy az ágyról nekifutva ugrik az övemnek. Ilyenkor sikoltozni szoktam, egyrészt mert a karmai áthatolnak az anyagon, és a bőrömbe fúródnak, másrészt mert a farmerjaimat sem a kínainál veszem, ergo féltem őket. És mivel nem fedezett még fel minden megmászható felületet, érdeklődő tekintettel vizslatja, hova lehetne felkommandózni, aztán ha elég érettnek érzi magát hozzá, meg is kísérli azt (eleinte jó nagyokat puffanva).

Egyébként biztos vagyok benne, hogy tökéletesen ismeri az emberi anatómiát. Tudja, melyik a kezünk, mert azt harapja, de a lábunkat csak óvatosan, másunkat pedig csak ha egy megalázó típusú tockos után megsértődik, és bosszút akar állni. Ilyenkor csak az arc a tabu, amit sosem karmol meg szándékosan. Azt is tudja, mi a a ruha, mert akkor kimeresztett karmokkal csápol, de ha mondjuk nincs rajtunk nadrág, csak a puha kis mancsával illeti a testünket. (Azért egy nyílt színi masztit nem kísérelnék meg előtte, nehogy izgalmasnak találja az ezzel járó mozgást, és kitárt mancsokkal vetődjön oda.)

Amikor hazamegyek, az első zár kinyitása után kezd bele a nyávogásba, a második után pedig alig várja az ajtó nyílását, hogy nyomban megpróbáljon kiszaladni. Én viszont már résen vagyok, és az első mozdulata után felnyalábolom. Addig el sem engedem, amíg be nem zártam az ajtót. Ilyenkor jön a hangos dorombolás, meg a nyolcasok leírása a lábaim között, majd a hanyatt dobódás, a simogatás tűrése céljából. Ha ezt megunta, indul a pörgés. Eleinte mindig őrjöngok vele egy kicsit, de mivel nekem is dolgom van, rövidesen magára hagyom. Régebben ilyenkor elfoglalta magát valamivel, mostanában viszont nyihogással követeli a folytatást. Rajtam kívül már csak a kakilásnak, meg a legyeknek jár hasonló hanghatás (utóbbiak esetében szögletes fejmozgással kísérve). Ha kezd lenyugodni, mert elfárad (mindig tökéletesen tudom, mikor álmos), csakis a közelünkben hajlandó aludni. Vagy köztünk, vagy egyikünk takarója alatt, a párnánkon, vagy egyszerűen csak karnyújtásnyi távolságra, de ott kell lennie. Tévét is a csípőnkön ülve néz (mert néha nézi), de játék közben is kimondottan szereti, ha én az ágyon könyökölök, mert akkor be tud mászni a hónom alá. Per pillanat a vállamon alszik. Fürdés közben is állandóan ott kell legyeskednie, de a vízbe bemászni azért nem akar. Arra vigyáz. De ha mégis néhány vízcsepp illeti a mancsát, akkor rázogatással és nyalogatással igyekszik megszabadulni tőlük (előbbi esetén általában az éppen olvasott könyvemre vagy újságomra fröcsköli a cseppeket).

Reggel már alig várja, hogy felébredjünk. Vagy nem is várja meg, hanem inkább tesz ennek érdekében, ezért vagyok újabban állandóan álmos. Azért az éjféli fekvés után a rendszeres fél hatos ébresztés nem annyira pihentető. Ha viszont felébredtünk, elég csak rápillantani, és máris bekapcsolja a dorombológépét. Egy másodperccel később pedig indul a támadás.

Hát röviden így vagyunk mi kettecskén (hármacskán).

Ha létezik ICP (Nemzetközi Macska Rendőrség), akkor minden bizonnyal most felvettek a különösen veszélyes macskaellenes terroristák listájára. Mentségemre váljék, hogy mindent Desiré testi épségének és általános közérzetének javítása érdekében tettem. Bolhás ugyanis a kis nyavalyás.

 

Kicsivel a megérkezése után, máris feltűnt, hogy gyakran rugdossa a nyakát. Rolcsi feltette a költői kérdést, hogy vajon nem bolhás-e a macsek, de én csitítottam, hogy 'Á, csak vakaródzik'. A következő fázis egy-egy furcsa, sötét dolog megpillantása volt a fehér szőrzetben, de még ezt is elütöttük azzal, hogy biztosan csak valami kosz. Különben sem bámulhattuk sokáig, mivel egy energiával teli macskáról van szó. A harmadik fázisban szinte biztosak voltunk abban, hogy alkalmanként bolhát láttunk, mire elkezdtük túrni a szőrét — ameddig engedte. Ma pedig felhívott a Roland, hogy vegyek valami irtószert, mert reggel egyértelműen látta a kis élősködőket. Na bumm. Még ez is.

 

Ebédidőben kiszaladtam a sarki állateledel boltba, ahol a sor végigállása után bolhairtót kértem. A boltos elsőre egy jó drága, ámde hatékony szert ajánlott, ami garantáltan és gyorsan végzi a dolgát, azonban némi beszélgetést követően kiderült, hogy 1 kg alatti macseknál nem szabad használni. Maradt a sampon és a nyakörv, lehetőleg egyszerre a kettő.

Mivel biztos voltam benne, hogy egyedül esélytelen leszek a fürdetést kivitelezni, gondoltam, megvárom a holnapot, amikor majd Roland is segíteni tud. Viszont némi szőrtúrás után én is felfedeztem több ocsmány kis férget, ami miatt addig nyugtalanított a dolog, hogy végül átöltöztem vizezhető ruhába, lecsatoltam az órámat, majd langyos vizet engedtem a kádba. Megmarkoltam a macsekot, majd elindultam a fürdőszoba felé.

Amikor a vízbe tettem, semmi reakció nem volt, talán azért, mert eddig már kétszer is sikeresen belezuhant egy kádnyi vízbe (másodszorra ráadásul visszaeső tendenciát is mutatott). Első alkalommal keserves nyávogás volt a reakció, de másodszorra már csak rezignáltan vette tudomásul, hogy a következő fél órát nyalogatással kell majd töltenie. Jól indultunk tehát. Bevizeztem nyakig, majd jöhetett a sampon. Továbbra is csak megszeppenve bámult, én pedig minden ilyen ajándék másodpercet testének dörzsölésével töltöttem ki. Amikor a sampon leöblítése következett, már beindult az egyszemélyes nyávogó kórus, amit lágy hangú nyugtatással igyekeztem tompítani. A sampon használati utasítása szerint ügyelni kell, hogy a cucc ne menjen a macska szájába vagy szemébe, ezért egyrészt a fejét érintetlenül hagytam, másrészt igyekeztem minél alaposabban leöblíteni. Mikor kiemeltem, csak akkor jött rá a menekülési vágy. Megpróbáltam egy törölközőbe csavarni, de nem engedte, viszont mindenáron le akart ugrani, amit heves küzdelem árán sem tudtam megakadályozni. Macskám hangos toccsanással landolt a padlón, majd a szobába menekült. Közben beverte a fejét a mosógép felhajtott ajtajába (bár lehet, hogy nem), én pedig egy mélyenszántó karmolással lettem gazdagabb.

A szobában jött a törölgetési fázis, amit viszont már sokkal kisebb hatékonysággal tudtam kivitelezni, mivel Desiré nem nagyon engedte. Közben annyira meg volt szeppenve, és annyira reszketett, hogy majdnem elsírtam magam a látványtól. Újra és újra rávetettem magam egy törölközővel, így lassanként azért sikerült viszonylag szárazra törölnöm. Reszkető macskám a szoba különböző pontjain állt neki önnön teste nyalogatásának, míg végül az ölemben kötött ki. Kicsit féltem, hogy most egy életre elástam magam a szemében, de hosszas traumatikus didergés után végül elaludt az ölemben.

Most pedig úgy szaladgál, mintha mi sem történt volna, szóval remélhetőleg szent a béke. A bolhák meg — remélem — megdöglenek.

Ez a cica két nap alatt annyi boldogságot okozott, amit eddig még nem sok létező mondhatott el magáról (még ha ez némelyeket esetleg sérthet is). Annyira kajla, annyira aranyos, hogy az én állatkedvelő lelkecském most a mennyekben jár.

Bármit is csinál, egyszerűen nem tudok rá haragudni. Most éppen a számítógépasztalomon kavirnyázik, és vagy az ananász növény levelét pofozza, vagy támadásra készül a gépelő ujjaim ellen. Az előbb végigdzsalt a klaviatúrán, és lenyomta a CAPS LOCK-ot, meg egy-két billentyűt, aztán megnézte a monitorom mögötti terepet. Közben hol a 100-as pézsét löki le, hol a mobilomat pofozza arrébb, mert alapvetően még kis béna. Persze szeretnék én ilyen szerencsétlen lenni4eryxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx*, na meg a fizika terén is szívesen mutatnék fel hasonló felkészültséget.

Amitől az elején a legjobban tartottam, arra nem került sor. Desiré ugyanis az első kakitól/pisitől kezdve az alomba végzi a dolgát. Nagyon kis ügyes. Az előre elhatározott szabályokat is nyomban elfelejtettem, tehát (sajnos) bejöhet az ágyunkba, felugorhat a szekrényre, és a többi. Egyszerűen annyira oda vagyok érte, hogy nem tudok neki (szinte) semmit megtiltani. Azért evés közben a tálca tabu, de úgy látom, piszok gyorsan tanul, szóval ezzel nem lesz gond.

 

Tegnap munka, majd edzés után hazatérve kicsit aggódtam, hogy mi fogad majd. Szerencsére se kaki, se semmi nem volt, és nyávogás sem fogadott. Utóbbi viszont ma már volt, és már az ajtóban a szívem szakadt meg amiatt, hogy vajon mi lehet az oka a keserves hangoknak. Valószínűleg persze csak hallotta, hogy jövök, és ezért zendített rá (legalábbis remélem), meg talán éhes volt, mivel a tálja üresen fogadott. Miután evett, nyomban őrjöngeni kezdett amolyan kismacska módra, és hálaképp kaptam egy hangos dorombolást is (ez a második volt, amióta ismerem).

 

Rolandomat viszont — asszem — jobban kedveli, mint engem. Ha éjszaka felugrik hozzánk, inkább rajta mászkál, és hozzá bújik, viszont neki tekintélye sincs akkora, mint nekem, mivel őt szépen össze is karmolgatja játék közben, míg velem azért vigyáz. Igaz, tőlem mintha egy kicsit tartana is, de ez csak a hirtelen mozdulataimnál tűnik ki. Muszáj mindig körülöttünk lennie, ezért hű kutyaként követ minket az összes helyiségbe. Mindent talán még nem fedezett fel, de apránként, koncentrikus körökben tágítja a birodalma határait. Közben letámad minden fényes és imbolygó dolgot, az árnyékokat, a kilógó cérnákat, felmászik az ágytakarón, felugrik az asztalomra, a saját farkát kergeti, kőszáli kecskeként ül ki minden kiszögellésre, rátámad a lábamra, majd ha mindebben kimerült, akkor akár ülve is elalszik. Lecsukódik a szeme, lekókad a feje, aztán már fújtat is.

Igazából a legjobbkor jött, éppen akkor, amikor depressziós kezdtem volna lenni a több irányból rám nehezedő nyomás miatt. Ez most talán egy pár nappal eltolódik.

* ezt itt ő írta (többek között, de a többit kitöröltem). Simán ír egyébként nagybetűsen is, és ha nem állítom le, még a fájlkezelésbe is belevág az ALT lenyomása után...

Ezennel macskatulajdonos lettem.

Valószínűleg még nem tudom, mibe vágtam a fejszém, és az is lehet, hogy néhány nap múlva elátkozom azt a percet, amikor beadtam a derekam, és elhatároztam, hogy kérek egy macsekot anyáméktól. Egyelőre mindenesetre semmi probléma. Desiré még olyan friss, hogy odacsinálni sem volt ideje sehova, vagy az aktus csak az én figyelmemet kerülte el, és közben valahol már van is egy meglepetés csomag...

...mondjuk a konyhában a sütő mellett/mögött, ami Desiré első búvóhelyévé vált. Jó, megértem én, hogy fél az új helyen, meg még engem sem ismer igazán, de máris nem örülök neki, hogy talált magának egy zugot, ahol nem érem el, és ahonnan maximum szép szóval csalogathatom ki. Ha kijön egyáltalán. Elsőre kijött, másodszorra pedig nem tudott visszabújni, mert egy használaton kívüli sütőlappal máris elbarikádoztam az útját. Kellett neki közben mással foglalkozni...

A következő búvóhely az ágyam alatti terület, amit viszont nem tudok körberakni. Felőlem bemászhat amikor csak akar, csak ne csináljon oda, mert nincs kedvem minden alkalommal átrendezni a lakást, hogy feltöröljem vagy felszedjem a cuccot. 

Ettől függetlenül egy cukorfalat, és biztosan imádni fogom. Már most elolvadok tőle, főleg, amikor alszik. Olyan aranyos, ahogy a lábaiba temeti az arcát, meg ahogy lekókad a feje a fáradtságtól.

Szegény nagyanyám biztosan kiborulna, hogy egy állat van a lakásban, amit ő 30 évig félve tartott karban. Ha nem halt volna meg két évvel ezelőtt, most biztosan elvinné a szíve a cica látványától. Főleg, hogy az ő volt szobájában kapott helyet az új jövevény fekvőhelye (aztán lehet, hogy nem is akar majd abban aludni).

Rolandomat meg majd rá kell szoktatni, hogy egyrészt hagyjon nyitva minden ajtót, hogy a macsek ki tudjon menni, ha esetleg az alomba tervezné a dolgát végezni, másrészt pedig, hogy egy kicsit kisebb vehemenciával közlekedjen a helyiségek között, nehogy valamelyik ajtó szokásos kibaszásával a falra kenje az általa olyannyira áhított macskát.

Mindkettőnknek komoly változásokhoz kell majd hozzászokni, ami magamat ismerve biztosan nem lesz egy könnyű dolog. Már előre érzem, hogy esténként tiszta ideg leszek, amikor hazajövök, hogy vajon majd mit találok összetörve, felborítva, szétkenve. De nem károgok előre, mert idő kérdése, és minden okés lesz.